2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Most bezzeg árad belőlem a tömény rózsaillat, menő... – Nem tudom visszafogni a riposztot, istenesen szívjuk egymás vérét, méghozzá nem bántó módon, így pont megfelelő hogy mélyítjük az ismeretséget. Arra azért nem tenném a fejemet, hogy holnap is meglesz ez a kémia, és nem csak a pillanatnak szól, amelyellel a közös érdeklődés összefűz, most nem érdekel mindez, jól elvagyok a társaságában, az állandóan fintorok mögött megbúvó mosoly kifejezetten derűs, még ha daccal is párosítaná. Nem, amit felém mutat, egészen őszintének tűnik, hiszen nem fogja magát vissza, simán szembeszáll a világgal, és ha vidámságot mutat, annak sem lenne értelme mesterkéltnek tűnnie. Ez így van jól, egészen értelmes kislány. - Akkor csak vérséget illetően a családod, az egymáshoz való kapcsolatotok alapján... idegenek. Az ember máshogyan válasszon, találja meg azokat, akik hasonlóak, vagy ha ez nem megy, akkor jobb a magány. – Adok számára is igazat, jobban is teszi, hogy nem kesereg rajta, már bőven ideje túllépni nem csak a halottak miatt gyászon is, de mivel az nem ütötte hozzám hasonlóan szíven, sokkal inkább a testvérei alól kell már kihúzni magát, logikus döntés nem is nagyon részt venni a rendezett eseményeken, azok egy idő után amúgy is mesterkéltek. - Még évek, nem sürgetem a döntést, majd kialakul. Most a nyárra koncentrálok, az utazásra, elvonulok kicsit, és fejlesztem magamat. Ha mégiscsak rád hallgatok, ami teljesen agyament dolog, mert miért figyelnék én másra... – Félmosoly. - ..akkor valóban el lehet mélyíteni azt, hogyan védem meg magam akár százak ellenében, olyan erőt szerezni, amivel azt érek el, amit csak akarok. - Fog ez menni. Lioneah pedig még nem annyira idős, hogy elvárható lenne tőle, hogy felnőttként gondolkozzon, életreszóló terveket szövögessen. Végülis ha belegondolunk egy magára hagyatott fiatal lány, elvárultan, akiket még a testvéri rabság is gúzsba kötne, csak éppen kihúzza a fejét a hurokból. - Mert nem mindig van rá lehetőséged, hogy a könnyebb jusson. És különben is, meglepetés az, ha olyanhoz is értesz, amihez a legtöbb boszorka nem. Olyan ez, mint a feudalizmusban az írás művészete. Ha egy röghözkötött parasztból nem nézték ki, hogy tud olvasni, az komoly fegyver volt a kezében. Úgy válhatott titkok tudójácá, hogy senki nem tudta róla. – Nem akarom én megmondani neki hogyan érezzen a mugli kulturával kapcsolatban, végülis én sem arra építem a tudásomat, ám a harcművészeteknek alig van mágikus alapja, az pusztán a fizikai erőt, ruganyosságot használja ki, viszont számomra jó értelemben meglepő, hogy ez a durva kis tövises rózsa mennyire érdeklődő velem szemben. - Igaz, szinte mindegy is, csak a többi maradjon lent a földön. – Bólintok, ahogyan elképzelem magamat, sőt, egy pillanatra még Lioneah-t is, ahogyan ellenfelektől körülvéve ütjük a népet, és csakis mi kerülünk ki győztesen. Erre már elvigyorodok, simán működhetne a dolog. Amilyen kis kerámiaarca van, nem is nézném ki belőle, hogy fontos neki, hog erős legyen. Valóban, karakán lány. Félreismerik. Aztán üvöltök egy isteneset. Hát basszus, oké, várható volt, hogy nem lesz egy leányálom, és mások előtt azért illene keménynek maradnom, hát most majdnem összeszartam magam, csoda, hogy nem gyűlt könny a szemembe. - Áh, nem a te hibád. – Végülis azt teszi, amit kértem, amit ajánlott, ráadásul meglepően jól csinálja. Most már a végéig kivárom, és egészen kezelhetően meg tudom mozgatni a nyakamat, a lapockám sem húzódik már. Bólintok, nem is tudom, hogy mit mondjak. Az unalmas változatnál maradok. – Köszi. – Állok fel, és visszahúzom a szétlyuggatott felsőmet, félmeztelenül azért nem akarok végigmászni a folyosókon. Fent a szobámban már emberibb felszerelést keresek, még hajat is mosok gyorsan, hogy eltűnjön belőle az átok ütötte kénszag. Azért a frissen lekezelt hegekre figyelek, bár nem mondta, hogy baj, ha víz éri. Felfrissültebben nézek tükörbe, és ha már ott vagyok, akkor a pálcámból előcsalok egy fekete liliomot, afféle hála gyanánt. A szokásos garbóm, és bőrdzsekim most elegendő lesz, így érkezek meg vissza, hogy nem kommentálva az ajándékot átadjam, majd bólintok, hogy mehetünk is.
//Köszönöm szépen az angyalarcú szépségnek a játékot, minden betűje fenomenális volt. *.*//
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to lioneah ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Végül is igen, jogos, később lett volna csak rettenetes szagod, de... azért jobb, hogy nem egy hulláról kellett szólnom Pitonnal. - mosolyogva rántom meg a vállamat. Én és a mosoly... hát nem vagyunk kimondottan közeli barátok, de néha még én is változtathatok a bevett szokáson, ha okom van rá. Egészen humorosnak mondható a srác, annak ellenére, hogy épp nem rég hagyták úgy istenesen helyben, mert hát lássuk be rendesen ellátták a baját és mégis képes a saját szerencsétlen helyzetén még szórakozni is, még ha csak egy nevetés erejéig is. Igazság szerint neki van igaza, nevess azon, ha szar a helyzet, sokkal egyszerűbb, mint siránkozni rajta. Mindig van olyan, hogy emberek cserben hagynak, az élet úgy kiszúr veled, mint a fene, de ha keseregsz rajta, nem is lesz jobb. Ellenben, ha tovább lépsz és nem foglalkozol vele, netán... kinyírsz két pasast, aki megerőszakolt... hát egyből szebb a világ és még a szivárványt is elkezded látni az égen, amit régóta nem sikerült. - Nem nagy dolog, már hozzászoktam. A családom amúgy sem fog megváltozni... csak még azt nem látták be, hogy én sem. - de majd idővel ez is sikerül nekik talán. Elfogadják, hogy nem leszek olyan, mint ők, hogy nem fogok az élethez úgy állni, mint ők és a szüleinkhez sem. Én máshogyan látom a dolgokat és nem fogok gyászolni és siratni olyanokat, akik önként döntöttek végeredményében a halál mellett. Igenis leállhattak volna, amikor már a sokadik fenyegetést kapták. Egyáltalán mi lett volna akkor, ha fordítva történik meg? Ők élnek, de a családjukat mészárolják le? Az milyen lett volna? Mintha a szüleim képtelenek lettek volna belegondolni abba, hogy a tetteiknek igenis baromi komoly következményei lehetnek. Naiv álomvilágban éltek, ami aztán ellenük fordult és míg ők másokat akartak védeni, idegeneket, őket nem védte meg senki sem, ahogyan nélkülük már minket sem véd senki. - Az is valami, már legalább egy ötlet van. - és ha még élvezné is, akkor meg főleg meg is kell tenni. Szerintem nem rossz ötlet egy bolt, főleg ha meg van rá a kerete és ott a maga ura lehet. Én tuti, hogy nem viselném el, ha valaki teszem azt irányítani akarna, vagy megmondani, hogy mikor mit tegyek. Ezt eddig sem voltam képes elviselni és a jövőben még annyira sem lesz esélyes a dolog. Valami olyan munka kell, ahol a magam ura vagyok, de nem kell idegesítő vevőkkel sem foglalkoznom, mint neki abban a leendő boltban. - De, ha megtehetem varázslattal, akkor minek válasszam a nehezebb utat? - nem értem a logikáját. Talán csak, mert varázslók között nőttem fel, és ezért ez a mugli dolog nekem sosem jött be. Eleve nem világos mire jók azok a mozgóképes dobozok, amit tévének hívnak, meg aztán baromi veszélyes lehet teszem azt repülővel utazni, amit szimpla mechanika hajt. Nekünk itt van a hoppanálás, meg a zsupszkulcs... oké ennek is meg van a hátránya, de csak akkor, ha az ember nem ért hozzá, ha igen, akkor gyors és veszélytelen. - Védekezni, támadni... a kettő szinte ugyanaz nem gondolod? Ha elég erős vagy támadni, akkor biztos, hogy meg is tudod védeni magamat. - míg ha csak a védekezéssel foglalkozol, akkor fontos helyzetben befuccsolsz és nem tudod majd megoldani. Semmi értelme. Ha kell támadok én gond nélkül, és ha azt jól csinálom, akkor benne van a védekezés is. Ha az ember csak a védekezéssel foglalkozik, lehet hogy rossz döntéseket hoz, könyörületből támadják majd hátba. Én nem fogok ilyesmit kockáztatni, az tuti. - Bocs. - nem tudom megállni mosoly nélkül, amikor az eddigi beszéd egy elég erőteljes kiáltásban végződik. Kintről más azt hihetné, hogy minimum kínzom nyomorultat, pedig csak javítani igyekszem a helyzetén, de hát egy átok ütötte sebet nem lehet csak úgy könnyedén eltüntetni, az... nagyon kellemetlen tud lenni, ahogyan azt most megtapasztalta és percek mire egyáltalán enyhül a fájdalom. - Jobb már? - türelmesen várok, amíg elkezdi összeszedni magát, csak akkor szólalok meg, ha már bólintott, vagy újra megtalálta a hangját. - Öltözz akkor át, megvárlak itt lent és... lehet hogy rád fér egy zuhany is. - felfrissül tőle és nem mellesleg a sérülései is egy fokkal elviselhetőbbek lesznek majd úgy.
A fájdalom lassacskán hagyja el meggyötört testemet, igyekszem elvonatkoztatni, ahogyan a lányra figyelek, aki úgy tűnik magához képest segítőkész, esélyes hogy azért, mert valaki hasonlóra lelt. Kitaszított még a saját családja körében is, engem a szüleim elit baráti köre vet meg inkább. A kevésbé durva, ám nem kevésbé fájdalmas sebeimet gyorsan lekezeli, azokkal nem lesz gond, helyük még pár órát, esetleg napot fog csak sajogni. A hátam már más tészta, arra mintha neki is komolyabb erőfeszítést kéne tennie. - Azért nem azonnal. Tudod van egy idő, amíg a hullák bűzleni kezdenek. – Visszatérek a mosolygáshoz, egy nevetést tudott kicsalni belőlem, nem többet. Ahogy sejtem, ő is ölt már, akárcsak én. Hiába van finom porcenlánbőre, és kedves mosolya, viszont ahogyan beszél, a sötét tónus a szemeiben azt sejteti, hogy a saját maga útját járja, amelyet ha bárki keresztez, rögtön a túlvilágon találhatja magát. Ez így is van jól. Mindenki a saját döntéseiért felelős. Határozottan erősnek tűnik, annak ellenére, hogy a testvérei így hitetetlenkednek a lépései nyomán. - Tipikus önző elvárás. Sajnálom Lioneah, hogy ezt kell átélned, ez talán pocsékabb lehet, mint a szüleid elvesztése. – Emelem meg a vállamat, el is felejtve, hogy kissé még sugározza testem a korábbi kínt, így most megint belenyílal. Nem szisszenek fel, csak a nyelvemre harapok, észreveheti a gyors elnémulást. Bírom, amennyire csak lehet, ám nem acélból vagyok, hogy mindent csak úgy elviseljek. Van egy érzésem, hogy talán Lioneah-val a későbbiekben is beszélhetünk, nem csak a család témát illetően, van egy hasonló világlátásunk, amelyet kár lenne nem kihasználni a jövőben. A legtöbben túlzottan rózsaszín ködben látják az őket körülvevő eseményeket, s nekem nincs kedvem az ébreszthetéshez. - Célnak nem nevezném, ez inkább olyan ábrándozás, amely csak lebeg felettem, hogy majd egyszer. - Mármint itt most a boltra gondolok, a fejlesztés az már más kérdés, rá kell ébrednem, hogy ahogyan most használom a testem, és a képességeimet, az nem rossz, sőt, jobb mint az átlagé, csak éppen lehet még javítani rajta, nem túl kiforrott. Nem igazán szeretem, ha megmondják nekem, hogy mit tegyek, viszont ha keletre mennék, hogy tanítsanak, ott bizony kénytelen lennék fejet hajtani egy mester előtt. - Volt. Tudod ahol a harcművészeteket tanultam, ott nem nagyon élnek magunkfajta varázslók. Csakis muglik. Ha meg akartam valamit tennem, varázslat nélkül kellett. Egyszer próbáld ki. Nem mondom hogy meg tudnám szokni, de egyszer-egyszer miért is ne? – Nem erőltetem rá az elgondolást, ha aurorok voltak a szülei, akkor már bejáratott élete van, amiből felesleges kiszakadnia, nincs értelme még annak is, hogy egy újabb indokot találjon, hogy miért kéne gyűlölie magát. Mert nem kell. Éppen hogy semmi baj nincs vele. - Ez elég komoly tervnek hangzik. Ahhoz, hogy senki ne nyomhasson el, neked kell a legerősebbnek lenni. Ennyire ne törj nagyra, elég, ha csak meg tudod magad védeni. Vagy támadnál is? – Ezek már inkább amolyan világuralmi terveknek tűnnek, vissza is tér a mosolyom, biztosan csak rosszul fejezte ki magát, hiszen értem, hogy mire gondol. Talán bántotta valaki, hogy ilyen szenvedéllyel beszél erről? - Akkor gyerünk Londonba, ha kész vagy. Én meg átvedlek valami kevésbé lyukasba... Szarrá ment a dzsekim. Miféle trükk... áááá! – Üvöltök fel, erre azért nem számítottam, főleg, hogy még beszéltem is közben, gyorsan ráfogok az asztallapra, és zordan nézek magam elé, erre így nem készültem fel. Behunyt szemmel tűröm, hogy hasson az a valami. Remélem, hogy mielőbb túl leszek a dolgon.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to lioneah ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Fura, egészen jól elvagyunk, és talán nem csak azért, mert meg van a közös világ szidása hullámhossz. Egyszerűen értelmesnek tűnik, nem olyan hülyén látja a világot, ahogyan mondjuk a legtöbben és nincsenek nagy elvárásai sem felém, amit igen határozottan nagyon értékelek. Persze az ő dolga az, hogy mennyire hagyja megöletni magát, én ebbe már végképp nem szólhatok bele, de egészen jól szórakozom a hozzáállásán. - Az nem lett volna szép látvány, sőt még jó eséllyel irtó büdös is lett volna. - megjátszott elképedéssel reagálom le a dolgot, de aztán mégis csak visszatér a mosoly az arcomra és láthatóan ő is egészen jól van a sérülései ellenére is. Nevet. Azért én a nevetésik még nem kimondottan jutottam el, azért az nálam mindenképpen hosszabb folyamatnak számít és ki tudja, hogy eljön-e valaha. Jó régen nevettem már utoljára és főleg nagyon régen úgy igazán kötetlenül és nem gúnyosan, vagy nem direkt rájátszásképpen. - Dehogy, ha elmentem volna, akkor azt várták volna, hogy jó pofizzak mindenkivel, és játsszam el, hogy mennyire nem vagyok dühös, hanem lever a gyász a lábamról. - pedig én dühös voltam, mert a szüleink nem velünk voltak, hanem inkább a hülyeségeiket csinálták össze-vissza, csak mert nekik épp ahhoz volt több kedvük és persze mert marha fontos megmenteni az egész világot. Akkor meg mégis mi a fenének kellett annyi gyerek, ha utána nem voltak képesek törődni és foglalkozni velünk? Én ezt nem tudom csak úgy szemrebbenés nélkül elfogadni és tuti, hogy nem borulok gyászba, mint a testvéreim. - Legalább akkor mégis csak van célod. - halvány mosoly újra, hiszen eddig még arról volt szó, hogy nem tudja, hogy mit kezdjen az életével, most meg úgy fest mégis csak azért vannak céljai. Fejleszteni akarja magát, ami határozottan jó ötlet, mert akkor máskor nem fogják ilyen durva módon rommá verni, és még talán valami kis boltja is lesz. Ehhez képest nekem nincsenek is olyan nagyon durván határozott elképzeléseim, csak majd akarok valami munkát, ahol nem kell lehetőség szerint senkivel sem kapcsolatba kerülni. - Nekem eddig nem nagyon volt még rá szükségem, hogy elvegyüljek köztük, neked igen? - szóval nem tudom, hogy mi az az elem, és nem igazán érdekelnek a mulgik sem, hogy mit ne mondjak. Nekem tökéletes az életem ebben a formában, nem fogok muglikkal foglalkozni, abban biztos lehet mindenki. Maradok szépen varázsló körökben, mert én így érzem igazán jól magamat. Ha meg mégis rákényszerülök arra, hogy muglikkal kerüljek kapcsolatba, majd... flúgosnak néznek maximum, a fura tekintetekhez már így is hozzászoktam. - Nem tudom, talán... hatalom, de főleg erős akarok lenni. Végül is igen mások fölé kerülni, hogy én ne nyomhasson el senki sem. - és persze, hogy ne is győzhessen el senki sem, azt már nem viselem el többet ez, az ami teljesen biztos. Meg fogom tanulni ezt az erőt Uthertől és egyre jobb leszek, hogy még véletlenül se árthasson nekem senki sem. - Az van, én is azért voltam a faluban, de... végül is ellóghatunk Londonba is akár, van rá egy egész jó trükköm, hogy senki se szúrja ki. - csak még nem használom olyan gyakran, de végülis lassan esteledik, szóval meg tudom oldani, hogy a másik simán csak aludjon helyettem és ne tegyen semmit. Nem lesz az olyan feltűnő így. - És ez most csípni fog... égetni jó eséllyel. - szóval tőlem akár kiabálhat is, de tuti, hogy nem lesz majd valami kellemes a dolog, ahogy a kék löttyöt kenem rá a hátára. Mégis csak semlegesíteni kell egy átkot, az soha sem valami kellemes élmény.
Nem szándékoztam direkt jókedvet kicsikarni belőle, a közös hullámhossz valahogy csak úgy jött, amely a hasonló múlt miatt is lehet, és jellemre sem lehetünk nagyon mások. A mosolyt értékként kezem, biztos, hogy nem osztogatja csak úgy, pedig ki tudja magát fejezni, többnyire vélhetően negatívan teszi. Most is erről van szó, csak éppen nem velem negatív, másokat szidunk nagy erőkkel. Mondhatni a válság kölcsönös szimpátiát gerjeszt. Ahogyan nézem ő sem egy barátkozós alkat, a véletlen sodorta ide, és ahogy mondja, valóban jobb napján fogtam ki, amikor meg akartam öletni magam. - Ha visszabújsz, akkor igen szép elszenesedett hullát találtál volna ha pár percen belül visszajönnek a barátaim. Kár, hogy csak hatan voltak, így nem volt annyira látványos... – Nem fogok én büszkélkedni, mintha valami elismerés már csillant volna a szemében, a mosolyát ellenben egy őszintébb nevetéssel jutalmazom, nem a keserű mosollyal, mint az elején. Valahogy egymás előtt mintha lehetnénk őszinték, és ez nagy szó. Nincsenek barátaim, olyan ismerőseim, akikkel viccelni lehet, vagy csak egy jót beszélgetni, inni. Utóbbi tekintetében a lány kissé elutasító, talán a kora miatt is, de hát majd iszom én, ő meg elnyalogat valami édeset, mit erőltessem? - Az pedig milyen vicces lett volna, ha elmész, és ott mondod meg a magadét. Erre nem is gondoltak? Áh, álszent népség, ezért részvétem, nem a szüleid miatt. – Nem akarom még a testvéreit is sározni, ám teljesen értelmetlen azt várni tőle, hogy úgy viselkedjen, ami nem szívből jön. Úgy vélem, még bőven diplomatikus volt azzal, hogy a saját véleményét nem erőltette a többire, lehetett volna drasztikusabb. Egyértelmű, hogy ő itt a családcentrikusabb. Vagy ha nem is erről van szó, így a helyes. - Megvan, de ezt még nem most. Nem vagyok egy egyhelyben ülős alkat. Legalább nyaranta el fogok menni, fejlődni. Őszre már úgy akarnék visszajönni, hogy egy ilyen kisstílű támadás még véletlenül se okozzon gondot. Még ha kétszer, vagy háromszor ennyien jönnek, akkor sem. – A cél persze az lenne, hogy olyan szinten meg tudjam védeni magam, kihasználni a környezet adottságait, hogy szinte legyőzhetetlen legyek. Elsősorban magamra gondolok, az még nem jutott eszembe, hogy másoknak tegyem ezt, nem érzem, hogy azért, mert a szüleim aurorok voltak, nekem is valami igazságosztó szerep kéne? Abba csak beledögleni lehet. - Ha belegondolsz, a világ igen kis részén élnek varázslók, kénytelenek lehetünk muglik között elvegyülni. Nem árt, ha minimálisan értünk az egyszerű vacakokhoz. - Én is aranyvérű vagyok, ám nem is akarnék mindent varázslattal megoldani. A varázslók sokszor leblokkolnak, ha nincs a kezükben a varázspálca. Néha egy kard, vagy akár egy odadobott pohár ütősebb fegyver lehet. Azért a cipőfűzőnket ne kössük már be bűbájjal. - Az erő nem jár hatalommal? Te tévedsz. A hatalom csak egy fogalom, azt jelenti, hogy van a kezedben olyan eszköz, amellyel mások fölé tudsz emelkedni. Szinte ugyanaz a kettő. – Nem félek attól hogy elmondjam a véleményemet, ha már őszinték vagyunk, miért tennénk azt álszent módon. Hálás vagyok az ápolásért, attól még nem alázkodom meg. Figyelem a ténykedését, az újabb mosolyra bólintok, elégedettséget sugárzok, főleg mert csökken is a fájdalmam. Egészen ügyes, ahhoz képest, hogy mennyire kitaszítják a testvérei. Alaptalanul. – Néha meg egymást is, ahogy látom. Nem baj. Veled még ez is értelmesen megy. Nem is figyeltem, roxmortos hétvége van ugye? Vagy ellógjunk Londonba?
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to lioneah ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Akkor jó mondhatni, nem is nevetek mindenen, sőt tőlem már egy mosoly is nagy dolog, ha az őszinte és nem valami gúnyos és kellemetlen verzió. És ő most még ezt is megkapja, mármint egy mosolyt tőlem, szóval azt hiszem mondhatom, hogy büszke lehet magára. Bár nem hiszem, hogy az a típus, aki bármire is büszke lenne, és persze nem is várom én el ezt tőle, mint ahogy ő sem várja, hogy nevessek, csak mert humorizálni próbálni. Egyébként is baromi rossz bőrben van, nem kéne itt viccelődni, mert a végén még elneveti magát és abból ő jön ki majd nagyon kellemetlenül, nem pedig én. Neki fog fájni, ha még nem fáj eléggé. - Igen, jó eséllyel erről lehetett szó, az utolsó pillanatban visszabújtam volna a fa mögé. - talán még a mosolyom is szélesedik kicsit. Vállon veregetheti saját magát, hogy még ezt is elérte mondhatni. Oké na, cinizmus félretéve most kivételesen. Ettől még nem leszek hirtelen mindenek felett jó kedvű és lelkes, de végül is megtehetem néha, hogy valakivel nem viselkedem kifejezetten bántóan, vagy elutasítóan, azért néha az is belefér az életembe. Őt meg tényleg elég csúnyán elintézték, talán valaki lehet vele legalább nem bántó, főleg mert olyan csúnyák a sebei, mint a fene és ahhoz képest elég jól bírja a dolgot. Nem egy nyafogós típus és ez már eleve becsülendő. - Így van, mindenki azt csinál, amit akar. Arra is csak húzták a szájukat, hogy nem mentem el a temetésre, mert nem volt kedvem ott jópofizni. - de persze ezt sem lehet megérteni, mert mindenek felett én vagyok a rossz, mert nem könnyezem és nem állok ott a sírjuk mellett, mint akinek teljesen összeomlott az élete és minden milyen rossz. Az a helyzet, hogy az életem már akkor összeomlott, amikor a szüleim nem voltak hajlandóak normálisan foglalkozni velünk, amikor inkább a munkával foglalkoztak, mint sem azzal, hogy értelmes életet éljenek és velünk foglalkozzanak a gyerekeikkel. Az ő döntésük, az is hogy ebbe végül belehaltak, nem nekem kell e miatt gyászolni, főleg nem bosszút állni. - Nem hangzik rosszul és a tőkéd gondolom meg van hozzá a családod révén. - bólintok egy aprót. Meg ha neki ez tetszik, akkor hajrá. Én tuti, hogy nem lennék jó boltvezető, mert ahhoz emberekkel kell foglalkozni, én pedig nem jövök túlságosan jól ki általában az emberekkel. Mondjuk szerintem ő sem, de minden bizonnyal van erre is valami ötlete, vagy alternatívája, amitől a dolog menni fog. Teszem azt felvehet beosztottat mondjuk, és akkor máris meg van oldva a dolog, és neki csak hátul kell a feltalálással, meg a tárgyakkal foglalkozni és nem kell senkire sem szép mosolyt villantani, akire nincs kedve. - Így már világos, sose értettem ezeket a mugli vackokat. Elég macerás lehet mindent ilyen bonyolultan megoldani. - jó persze tény, hogy nekünk se volt mindig meg a pálca, mármint a sulin kívül nem varázsolhatunk, de itt már eléggé megszoktam ahhoz, hogy a mugli dolgokat ne nagyon értsem. Persze nekik nincs más, szóval fel kell találniuk magukat, de nekem attól még nem kell pontosan ismernem, hogy mit hogyan és miért tesznek. Nem is értettem sosem, hogy mire jók ezek a mugliismeret órák. - Tévedsz, én nem vágyom hatalomra, én erőre vágyom, a kettő egészen más. Erős akarok lenni és többet akarok az életemből kihozni, mint ami volt, de nem akarok hatalmat. - magyarázom, miközben sikerül megtalálni mindent és az egyik hátsó sorban azt a kis kék növényt is megleltem végre, amiről csak egy egészen kis levélkét metszek le és még azt is kesztyűben. Csak aztán állok neki a tiszta mozsárral, hogy nekikezdjek az újabb aprításnak. - Oké, egy üdítő beleférhet, közben majd szidjuk a világot. - újabb halvány mosolyt varázsolok az arcomra, miközben rá pillantok egy másodpercre, csak aztán folytatom tovább. Fárasztó meló, főleg hogy időnként még kékes fény is kicsap, olyankor érdemes hátrahajolni. Mágiát kell semlegesíteni, erre nem elég valami egyszerű kence és nem lenne hasznos, ha közben lepörkölném a szemöldökömet. Volt már rá példa... baromra nem áll jól.
- Nem várom, hogy mindenen nevess, amit mondok. Sőt... – Adom tudtára, hogy én magam sem vagyok egy olyan, aki mindenből humort csinál. Ebben hasonlítunk leginkább, a hozzáállásban. Mindketten valami sötét szűrőn át látjuk a világot. Nem mondom, hogy negatívan, de hogy optimistán nem, az biztos. Itt az erdőszélen igen siralmas helyzetben találkozunk, ahol úgy tűnik, hogy minden visszafogottsága ellenére még tanácsokkal is lát el. Meglepően érettnek tűnik, el tudom képzelni, hogy a testvérei felszínes gyásza ellenére ő lett az, aki igazán profitált a helyzetből, kész volt felnőni, leszűrni a tanulálságokat. Nem feltétlenül arról van szó, hogy legyünk erősebbek, az logikusnak tűnik. Sokkal inkább arról van szó, hogyan legyünk érzelmileg inteligensek, például nem érdemes kapaszkodni olyan helyzetekbe, amelyen nem tudunk változatni. - Úgy tűnik velem tettél kivételt, biztosan arra voltál kiváncsi, hogyan sülök meg, ha megjön az erősítés. – Ugratom most én is, határozottan csinos tud lenni, ha mosolyog, még ha eddig főleg a komoly arcát láttam. Határozott, eltökélt, amelyek számomra is fontos, értékelendő tulajdonság. Nem vagyok az az alkat, aki maga alá kerül, előfordul, hogy bejussak lányok bugyijába, letarolom őket a sármommal, többségében viszont én is komoly szoktam lenni, nem nagyon izgatom magam mások csapongó viselkedésétől, hiszen még bennem sem alakult ki, minek fogom rendelni az életemet. A lány fiatalnak tűnik, mégis olyan célokat említ, amire csak nézek nagy szemekkel, kinevetni nincs kedvem, ez nem erről szól. Erős akar lenni, hogy elérje, amit akar. Bár tudnám, hogy én mit akarok. Az úri társaság szerint máris szégyent hoztam a szüleim fejére, hogy ne vettem át a munkájukat, és csak költöm a pénzt. - Mindenkinek megvan a joga, hogy ostoba legyen. – Értek egyet, és feltűnik, hogy a lány mindenre vállat ránt, de nem úgy teszi, mintha az én véleményemet tojná le, főleg hogy egyet is ért velem, inkább függetleníti magát másokétól. Mintha állandóan harcban állna a világgal, ahogyan ő mondta, és ebből talán az következik, hogy ő a bolond. Korántsem, ahogyan rávilágítottam, attól mert különbözik a nagy átlagtól, még igenis egyedi tud lenni, ezt nem árt, ha elfogadja, és nem kezdi el magyarázni másoknak sem. Én sem teszem. - Örökké utazgatni nem akarok. Az elemi mágiákhoz értek, és a pusztakezes harchoz, már ha éppen nem gyűrnek le ennyire. Seregbe nem akarok állni, ahhoz nem vagyok túl jó csapatjátékos. El tudnám talán képzelni, hogy nyitok egy boltot, ahol mágiával megbűvölt tárgyakat árulok kezdő varázslóknak. Olyan elemeket foglalnék bele, amelyet nehéz megszerezni, mert különleges fókusz kell hozzájuk. – Most én rántom meg a vállamat, ebből is látszik hogy hasonlóak vagyunk, s nem szánjunk sértésnek a dolgot. Nem vagyok egy nagy dumás, sosem szoktak a céljaimról kérdezni, így aztán megfogalmazni sem feltétlenül tudom azokat. Hogyan is tudnám, ki sem alakultak, tanácsot sem szoktam nagyon kapni, hiszen az öregek inkább a véleményüket erőltetnék le a torkomon, s mivel eddig máshova jártam iskolába, csak az egyetemre jöttem át két éve, a házvezetőmmel sem alakult ki szorosabb viszony. Főleg a diákokkal szoktak leülni pályaválasztási tanácsadásra, aki már egyetemista, biztosan tart valahova. - A mugliknál a fénygyújtás egy olyan eszközön keresztül lehetséges például, mint a varázspálcának a lumos, csak itt egy fémlámpáról van szó, amit vihetsz magaddal, de ha sokáig használod, elfogy az ereje, amit ki tudsz cserélni. Elemeknek hívják. Én is meglepődtem, amikor először hallottam ilyesmiről. – Miután én is aranyvérű vagyok, csak annak köszönhetem, hogy tudok mugli dolgokról, mert sokat mászkáltam már, főleg az egyetemi éveim alatt, amikor a ninjutsut tanultam, akkor többségében varázsmentes helyeken folyt az oktatás. - Jó, akkor várok. Tényleg kösz. Ajándék sztornó. Fura vagy, azt hinném, hogy a kettő nagyon távol áll egymástól, hogy segítesz, viszont hatalomra vágysz. Nehéz téged kiismerni, ennyi idő alatt nem is nagyon lehet. – Akkor még nem öltözöm fel, a hűvöst lazán kibírom. Figyelemmel kisérem a ténykedését, ahogyan pakolászik, ahhoz most nincs erőm, hogy segítsek is, bár látványosan jobban vagyok a zöld ganéjtól. Egy kicsit meg tudom nyújtóztatni magamat. - Annyi gesztust azért kénytelen leszel, hogy meghívlak valami üdítőre, ha már úgysem iszol. Nem kell ma, már így is lefoglalom az idődet.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to lioneah ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Értettem, hogy viccelsz, csak... - rántom meg a vállamat megint. Bár tény, hogy a humor nem a legfőbb erősségem, bár akkor igen megkérdezhetnéd, hogy mi a legfőbb erősségem, ha még a humor sem az. Hát... nagyon profin tudok csúnyán nézni, és állati ügyesen megy az is, hogy másiknak kellemetlen perceket okozzak, no meg elküldjem őket a fenébe. Ez mondhatni már különleges képességnek is simán számolható. Igazából nem minden áron akarok én savanyú lenni, most is látható, hogy milyen kedves és rendes vagyok, meg minden, de... attól még az alap nem változott, nem vagyok valami szociális alkat. Viszont nekem legalább vannak céljaim, én el akarok érni valamit. Több akarok lenni, mint ami vagyok, erősebb akarok lenni, mint amilyen most vagyok és azt akarom, hogy még véletlenül se tudjon ártani nekem senki sem... sosem. - Ezt se sokan mondták még, hogy mázli, hogy megálltam nekik. - itt még egy halvány mosoly is az arcorma szökik, amit aztán főleg nagyon értékelhet, mert fél évente egyszer művelek ilyesmit, leginkább a komoly ábrázat, netán a gúnyos mosoly az, amiben gyakorlatom van. - Nekem csak simán ma nincs semmi gondom. - és már az is elég, meg hát elég jó kis plusz energiával tölt el az, hogy itt van ez a tuti úgy varázslat is a fejemben, amit bármikor előránthatok, ha épp olyanom van, vagy valaki nem tetszik, netán packázni próbál velem. Ez azért elég jó dolog, az ember határozottan jobb kedvűvé és magabiztosabbá teszi. - Igen pontosan! Én is így gondolom. Nekem így jó és én se várom el tőlük, hogy ne nyafogjanak, és a bátyámnak sem mondom, hogy marha, mert megöleti magát. Így gondolom, de... az ő dolga. - újabb vállrántás, ebben profi vagyok, a nemtörődömség az egyik legfőbb erényem mondhatni. Mindenki azt tesz, amit akar, csak ők is engedjék, hogy én is azt tegyek, amit akarok, ez ennyire baromi egyszerű és akkor egyből mindenkinek sokkal könnyebb dolga van. Amúgy se tudnak erőszakkal rávenni arra, hogy menjek és nagy erőkkel gyászoljak... ez azért nem így működik. - Mondjuk világot látni nem rossz, de... hát a fene tudja valami azért kell nem? Mármint cél, akármi, mert örökké utazgatni is unalmas lehet. - a fene tudja, családot én sem akarok, amúgy is tizenhat vagyok, fel sem merül bennem, hogy nekem valaha az életben gyerekem legyen. Az kb. képtelen, főleg az én érzelemvilágommal, ami úgy a nulla felé tendál, ha az együttérzést, vagy az empátiát nézzük. Utazni tényleg nem rossz, talán én is megtenném, bár a suliból még nekem elég sok van hátra, szóval nem ma lesz, hogy effélét kezdhetek el, de aztán kell valami más is. Amúgy is van több testvérem, a szüleim pénze sem tart örökké, tudom, hogy a saját lábamra kell állnom idővel. - Miféle elemek? - nem, egy bukkot sem értek abból, amit mond természetesen. Semmi közöm a mugli vackokhoz, még csak affinitásom sem volt sosem, hogy aktívan tanuljak a mulgiismeretet. Nem érdekel és nem is akarom ezt elsajátítani, szóval a jó ég tudja, hogy mi az, ami merül nála. - Nem leszek annyira lassú, addig ez az izé kimarja a hátadat... Csak nem tudom olyan gyorsan összedobni, mint ezt. - magyarázom neki, szóval még nem kell visszavenni a felsőjét, hanem szépen tovább állok, hogy keresgéljek még kicsit. Vannak itt olyan növények is, amik egy fokkal jobban el vannak rejtve, szóval csak járatni kell kicsit az agyamat, ez nem megy annyira gyorsan, meg hát lehet, hogy kell egy kicsit állnia is majd a kencének. - De nem várok el érte ajándékot, vagy ilyesmit, a nevem pedig Lioneah. - pillantok fel az egyik asztal mögül, miközben a fiókban kutatok. Kell egy másik mozsár, mert semmi kedvem most mosogatni, meg még pár apróság. Ez nem lesz olyan gyors, de attól még megoldom majd.
Nem túlzottan zavar, ha esetleg megsértődne a véleményem alapján. Annyi már bebizonyosodott, hogy teszünk arra, ha másnak negatív megnyilvánulásai vannak, ebben az esetben az őszinte szókimondás aligha lehet fájdalmas, ráadásul nem éppen leugatós jelleggel közöltem, legalább felvállalja a saját stílusát, ez a nem mindegy. Alig ismerem még, a családja volt eddig központban, és hogy nincsenek tervei, most éppen puszta szeszélyből állt meg segíteni, én nem biztos, hogy nem tettem meg. - Nem vagy. De humorod sincs. – Savanyú mosoly, most ennyire telik tőlem. Lehet, hogy túl szigorúan vetettem fel a komoly témához szánt enyhítést, most utólag már nem fontos. Már láttam mosolyogni, sőt nevetni is, amit akár kivételnek is vehetek, a szüleit szidni boldogsággal töltötte el. Valódi felüdülés, ha nem az átlag véleményt kapja? Egyedinek gondolja magát, hogy magára van hagyatva a véleményével, és ennyire számít, ha végre valaki egyetért? Nem mondom, azért elég pocsék dolog úgy valakit találni, aki mások szidásában hasonlít rád, igaz, rám pont ugyanez jellemző, abban viszont nem hiszek, hogy a válsághelyzetek hoznak össze. Mintha két ember úgy kapaszkodna össze, hogy a hátukat egymásnak támasztják, és elsírják, hogy mennyire egyedül voltak. Viszont célok nélkül még a csalódás is elkerül, ami mondhatnám, hogy elég megnyugtató érzés, ellenben amit a még mindig ismeretlen nevű lány mond, valahogy fejleszteni magam az erő tekintetében, az nem hülyeség. - Nekem meg duplán mázlim. Túl is élem a faszkalapok támadását, és még meg is állsz... Valójában nekem van jó napom. Neked miért? – Kérdezem félmosollyal. Most, hogy nagyjából megszoktam a fájdalmat, már nem kínomban nevetgélek, őszintén kiváncsi vagyok, hogy mi kellett, hogy e nagyon is száraznak mondható lány kinyissa a szemét, és észrevegye amit én nem szoktam; mások is vannak rajta kívül. Most éppen az erdőszélen, amire rásütötte, nem túl biztonságos hely. Nap mint nap járok errefelé, nem a hellyel volt gond, bárhol megtalálhattak volna. - Mindenki a saját szemszögét látja igaznak. A kívülállók meg döntenek. Annyi a különbség, hogy te nem erőlteted rájuk, hogy miért muszáj gyászolni. Ezzel vagy több, mint ők. Nem mondom, hogy nekünk van igazunk, mi így döntöttünk és kész, mert így érezzük. Semmi más nem számít. – Ebből a szempontból önzőnek kell lenni, a halál szempontjából nincsen tapintat, úgy kezeli mindenki, ahogy csak jólesik, és az az arrogáns, aki ezt felülbírálja. Az a meggondolatlan, aki úgy véli, lehet egyendöntéseket hozni a gyász felett. Van aki erősebb lesz attól, ha elhatárolódik, míg mások összeomlanak, és egy életen át siratják a távozót. Nincs olyan, hogy valaki jól gondolja. - Ha elmennék, világot látnék, megtanulnám, hogy miben lehetek erősebb. Nem vágyom családra, és ahogy kiderült, nem vagyok túl empatikus, hogy felelősséget vállaljak valakiért. Elmegyek remetének. – A vége már csak vicc, hiszen komolyan kérdezte, így folytatom, főleg, hogy már az üvegházakban ücsörgünk, legalább addig is elvonja valamivel a figyelmemet a fájdalomról, ám amikor alaposan elkezdi felitatni a vért, tisztítani a sebszéleket, akkor felszisszenek, még az ujjait is át kell fognom. - Eddig tartottam. Merülnek az elemek. – Nem tudom, hogy ebből mit ért, lehet, hogy aranyvérű, és semmit. Elengedem, és bólintok, biztosan nem nyújthatok túl épületes látványt még az izmos felsőtestem ellenére sem, főleg, hogy msot a gyógyításra koncentrál. - Akkor most öltözzek vissza, és majd értesítesz? Meg.. legalább a nevedet hadd tudjam tündérkeresztanya. Andrew az enyém. Feltételezem, hogy vagy annyira önálló, hogy úgyse fogadsz el hálás gesztust, de ameddigra meglesz az átok ellenszere, kitalálok valamit.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to lioneah ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
A szavaira csak megrántom a vállamat újra... sokadszor tudom, de nem izgat. Lehet, hogy egoista vagyok, vagy a gondolatmenetem az, nem számít. Jelenleg akkor is azt érzem a kitűzött célnak, hogy igenis tegyek, hogy igenis erősebb legyek és ne tudjon ártan nekem senki sem. Már akkor is ártottak neked, ha félsz másoktól, ha nem vagy elég biztos magadban és ez is már régen rossz, tehát... meg kell védened magadat, ehhez pedig tanulni kell. Neki is ez lenne a dolga szerintem, mert akkor nem történik vele ilyesmi, legalábbis sokkal ritkábban, vagy kisebb mértékben, vagy... oké, mondom, hogy nincs közöm hozzá. - Én nem vagyok olasz és ha az lennék, akkor se akarnék bosszút állni. Baromság. - egyébként is mindenki azt kapja, ami jár neki. A szüleim kaptak egy csomó figyelmeztetést. Nem kellett volna önállóan akciózniuk, ez az ő hülyeségük és kész, igenis így van! Megtehették volna azt, hogy segítséget kérnek teszem azt, hogy nem hagyják magukat, nem hagynak minket egyedül. Fel persze nem akarták adni és társakat se fogadtak, szóval... nem, nem fogok én ezen görcsölni. Az ő hibájuk és nem fogom megbocsátani csak úgy azt, hogy egyedül hagytak minket, mert nem voltak hajlandóak a családjukkal és a gyerekeikkel foglalkozni, hanem inkább rossz fiúkra vadásztak, ami még csak nem is ment nekik annyira jól láthatóan. - Mondjuk, hogy ma viszonylag jó napom van. - de azért irgalmas nem vagyok, csak nem akarnám itt hagyni elvérezni, ennyire még én sem vagyok... hát nem is tudom, ennyire ilyen. Meg amúgy is valahol az tetszik, hogy hasonlóak vagyunk, hasonlóan gondolkodunk és jó valakit hallani, aki azt mondja, hogy igen, igazad van! Eddig csak azt hallgattam mindenkitől, hogy miért nincs igazam, hogy miért látok mindent rosszul, de most változott a helyzet. Most ő is azt mondja, amit én, egyetért velem, ami marha szokatlan egy érzés, de annál jobb! - Tudod állandóan jönnek azzal, hogy miért vagyok ilyen, de én persze ne kérdezzem meg viszont, mert ő gondolják jól, tehát nekem nincs beleszólásom... soha. És, ha ők tévednek? Ez miért nem merül fel bennük?- oké tudom, hülye hozzáállás, hogy azt mondod az egész világ hülye és csak te látod jól, mert akkor jó eséllyel sajnos tényleg te vagy a hülye, de én épp elég makacs és dacos vagyok ahhoz, hogy ezt tényleg komolyan elismerjem. Nekem van igazam, de ha nincs is, hát majd megtanulom a saját pofára eséseimből és kész... ennyire egyszerű ez az egész. Ne akarjanak megváltoztatni, majd változom magamtól, ha én akarok. - Így tippeltem. - gyors bólintás a korára. Igen, idősebb nálam, bár még ez nem mondja, hogy pontosan hány éves, lehet idősebb visszatérő is, miért ne? Úgy tudom, hogy vannak itt ilyenek, nem minden kilencedikes tizenkilenc éves. - És mit csinálnál, ha elmennél? Mert valamit csak kell nem? - mármint... én szerintem unnám magamat, ha csak ülnék valahol és a szüleim pénzét költeném. Tuti, hogy fárasztó lenne a dolog és nem élvezném a helyzetet, de ő lehet, hogy igen. Én azért valamit akarok, csak még nem tudom, hogy mit. Lehet, hogy találhatnék valami méregkeverő munkát, vagy kutatót bájitalok terén, ilyesmi. Az nekem való, nem kell sok emberrel kapcsolatban lenni és kommunikálni, sőt... lehetőség szerint nagyon senkivel sem kell. - Jól van bocs, azt hittem... tartod magad. - rántom meg a vállamat, és váltok egy fokkal óvatosabb technikára végül is. - Hát... megpróbálok kezdeni vele valamit, aztán meglátjuk. - nem tudom még én sem, az azért elég durva, de lehet hogy be tudok keverni valami olyat, ami hatásos lehet... csak tovább tart, mint az alap kence.
Győzködnie nem kell, nem arról van szó, hogy nem akarnék én kiállni magamért, megvédeni a saját elképzelésemet, csak éppen ez ugyanaz a kategória, mint az előbbi. Nem túlzottan érdekel. Ha megölnek, akkor úgyis megtehetik, ha nagyon rákészülök. Vajon milyen motivációm lehetne? A bosszúállás nem érdekel, nem vagyok még hatalomvágyó sem. Aki kellett még fiatalkoromban, abban már bőven csalatkoztam, ez amolyan cél nélküli élet. Amit talán ideje volna újrakezdeni, valahol máshol, már csak az év végi vizsgák érdekelnek, jövőre végeznék, lehet, hogy azt még megvárom. - Kissé egoista gondolatmenet, nem mondom... – Mosolyodom el sötéten, ha nem fájna minden tagom, most biztosan karban fonnám a kezemet. Legalább felvállalja a gondolatait, nem csak a családjával, idegenekkel szemben. Egyedi, hogy nem próbál másnak tűnni, mint ami, az egoizmus ugyanis nagyon emberi tulajdonság, mindenkire jellemző, csak aligha vállalja valaki fel. Nem azt állítja, hogy máris jobb mindenkinél, de arra törekszik. Versenyszellem. Lehet hogy pont ezáltal lenne valóban kiemelkedőbb a testvérei közül. Érdekes lenne ismerni a többit, már csak az összehasonlítás miatt. - Kivéve ha olaszok vagyunk, és Szicilliában élünk, akkor csúnya vérbosszúkra számíthatnánk. – Adok neki igazat, engem aztán hidegen hagy, hogy újabb láncokat nyissak, amelynek sosem szakad vége. Bárkit is ölnék meg, az valakinek a fia, lánya. Már így is van bőven a rovásomon, igazán nem érdekel, hogy még több legyen. Csak meglep, hogy hasonló a stílusunk, és valaki nem a közellenséget látja a bomlasztó viselkedésemben, hanem valami egyenrangút. Már csak azért is, mert amennyire száraznak tűnt az elején, már akkor megállt, nem ment tovább, mintha nem is érdekelné, hogy velem mi van. Úgy vélem nem szorulok mások segítségére, belenyugodtam volna, ha hagy ott elvérezni, valamiért mégis megállt, hogy előhúzva lelke legmélyéből a segítőkészet legalább megkérdezze, mi van velem, s most ott tartunk, hogy még időt szán a beszélgetésen túl a fizikai segítségnyújtásra is. Lehetnék büszke, hogy nem fogadom el egy lány kezét, de ez akkora hülyeség lenne, az lenne aztán az igazán egoizmus. - Kösz. Nem vártam ilyesmit, te ilyen irgalmas lennél? – Igyekszem nem gúnyos lenni, ám ahogyan a szüleiről, és a nem várható érzésekről beszélt, alaposan begubozódottnak tűnik. Valóban olyan lenne, hogy bárkinek megáll kezet nyújtani, vagy csak az úri szeszélyének vagyok az áldozata? Nem tudom, lényegében mindegy, kár is nagyon feszegetni. - A logikus gondolom az, hogy szarsz a fejükre. – Ahogyan így összefűzi a gondolatait, magától értetődőnek tűnik, hogy ha találkozik is a maradék testvéreivel, abban nem sok köszönet van. Holott ha nem várnak semmit, akkor lehet, hogy magától becsatlakozna. Vagy ha nem is, legalább értékelné, hogy meghagyják a szabad akartban. Egyszer lehet, hogy megtalálja a saját stílusát, amely valahol félúton lesz a savanyú fintorgós, és az egykori kedves lány között, aminek a morzsáit felém dobja. Nem mintha több kellene, nem vagyok társasági alkat, de ahogy nézem, amíg kitart a közös negatív felhang, addig el tudjuk viselni egymás társaságát. - Legfelső évfolyam. Kilencedik vége. Ezt, ilyesmi a szándékom, miért is ne? Pénzem maradt rám az ősöktől, de valahogy nem érzem a magaménak. Mintha az úri kör elkényeztett úri fiúnak látna, s mikor a temetés volt, el kellett játszanom, hogy mennyire gyászolok, mennyire udvarias tudok lenni a vendégsereggel, akik a torra jöttek. Alattomos ingyenélő alakok. Aztán a hátam mögött meg fikáztak, hogy most akkor a seggére verek a lóvénak... – Nagy nehezen megszabadulok a felsőmtől, ez most kivételsen nem az a helyzet, amikor egy lány társaságában úgy teszem, hogy pofákat vágok hozzá. Nem üvöltök fel, ám megrezzenek, ahogyan hozzámér, és beken. Szinte hányinger kerülget, ám az oldalam már nem sajog annyira. - Óvatosabban idegen, ha így beletunkolod, akkor vért köpök. – Fogok rá az ujjára, holott nem akarok hálátlannak tűnni. - A hátammal van szándékod, vagy majd kiheverem? – Már az is valami, hogy enyhül a zöld fostól az alapfájdalmam, a vér is elállt egészen gyorsan, és a kábulat is múlik lassan. Kész leszek a hétvége fennmaradó részét picsogás nélkül átvészelni.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to lioneah ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Én nem fogom győzködni róla, hogy dolgozzon azért, hogy erősebb legyen. Végül is az ő dolga. Én akartam ezt, pont a miatt, mert több akartam lenni, és nem akartam hogy bárki is képes legyen eltiporni... soha többé. Ha neki jó ez így, hát akkor ne tegyen semmit, hanem tűrje az újabb és újabb ütéseket, pedig engem jelenleg nem is támad senki. A szüleim halála után ránk nagyon nem figyelnek, talán majd Nicolas felhívja magára a figyelmet, vagy már megtette... de kb. ennyi, szóval engem nem érdekel a dolog különösebben az az igazság. - Te tudod, hogy neked mi a jó. Szerintem van értelme erősnek lenni, megpróbálni többé válni, hogy ne tudjanak eltaposni, de az unalmas filozófia mondjuk engem nem fogan meg. - hát na engem annyira Uther nagy szavai sem kötnek le, pedig hajlamos néha úgy beszélni, hogy leginkább csak pislogok nagyokat, de hát természetesen ez az ő dolga. Nekem aztán nem számít, hogy mit és hogyan csinál, vagy fogalmaz meg, amíg tanít és olyan varázslatok tudását adja át nekem, mint ezek a cuki kis vérlegyek. Maximum néha kérdeznem kell, hogy tényleg értsem, hogy pontosan mit is akar a köntörfalazással elmagyarázni, pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem zavarna össze. - Hát igen kb. meg mi értelme azon nyafogni, hogy valami megtörtént? A bosszúállástól se lesz jobb semmi, akkor valaki megint bosszút áll... és megint és megy az egész a végtelenségig. Nem nekünk kell felelni a szüleink hibáiért. - újabb vállrántás. Én mindig is így gondoltam, nem hiszem, hogy ennek sok értelme van. Nem fogok a szüleim helyett, vagy a szüleimért tenni dolgokat, amikor ők annyit se tettek értem, hogy legalább velem legyenek. Ennek egyszerűen semmi értelme. Inkább sötét varázslókat vadásztak le, mert ők ezt választották. Hát akkor én meg azt választom, hogy nem foglalkozom velük, hanem élem szépen a saját életemet és kész, és nem fogok könnyeket hullajtani, meg állandóan rágódni, hogy milyen rossz, hogy meghaltak, és hogy nekem mennyire kéne rájuk hasonlítanom. - Hát akkor meglátjuk, hogy mit tehetek érted. - apró bólintással nyugtázom a dolgot, aztán irány a célállomás. Azért meg kell néznem, hogy mik vannak az üvegházban, mert egyáltalán nem biztos, hogy teljes készletek a rendelkezésünkre állnak. Persze meglátjuk, de értelmetlen lenne építeni arra, hogy minden meg van, lehet hogy improvizálni kell, még abban sem vagyok biztos, hogy nem pakoltál el az eszközöket, mert van rá példa, amikor a hozzáértetlen, lusta marhák nem figyelnek oda és persze, hogy nem teszik vissza a helyükre a dolgokat. Baromi idegesítő. - Pontosan, nekem is gyászolni kellett volna és persze ezek után meg azt is elvárják, hogy az állandó elvárás és cseszegetés mellett legyek jó kedvű és foglalkozzak velük. Marhára semmi kedvem hozzá. - dac igen, csak szimpla dac. Talán valahol mélyen jól éreztem magamat karácsonykor, de eszem ágában sincs kimondani. Állandó ellenállás és csak azért is másképp csinálok mindent, hogy bizonyítsam meg van a szabad akaratom. Ha értenék hozzá, vagy ha most egy hozzáértő elemezne tuti, hogy elmondaná, hogy minden bizonnyal szimpla tinikori lázadásról van szó, csak nekem nincsenek szüleim, akik ellen tegyem, tehát teszem mindenki ellen, a világ ellen, azok ellen is, akik szeretnek és törődni próbálnak velem. Pech. Közben persze ő lekapja a felsőjét, én pedig elkezdem bekeverni a masszát, legalábbis az alap sérülésekre. - Nem tudom még, egyelőre sejtésem sincs róla, hogy mi legyen. Azt hiszem még van időm kitalálni. Miért te ezt teszed? Hányadikos vagy egyáltalán? Eléggé végzős korúnak tűnsz. - idősebb szerintem, mint én jóval, legalábbis az én korosztályomban még a 3-4 év is jóvalnak számít, aztán persze ki tudja, lehet hogy tévedek. Közben persze azért megnézem a sebeket, alig hozzáérve, és a zöldes, irtó kellemetlen masszával kenem be azokat, amiket nem átok ütött. Enyhíti a fájdalmat és gyorsít majd a sebek gyógyulásán, no meg fertőtlenít. - Ezt viszont átok ütötte, ez... nehezebb lesz. - amelyik zöldes és nagy és... hát elég undorító. Tuti nem megyek gyógyítónak. A Méregkeverés nekem tökéletes lesz, de nem akarok sebekkel foglalkozni, most csak ilyen... jótét napom van, vagy ilyesmi.
Hamarosan el kell valamerre indulnom, mielőtt végleg beüt a krach. Nem vágok sem rendíthetetlen, sem nyafogós fejet, ám érzem, hogy végigszalad rajtam a fájdalom, s a gyengeség, és ha nem teszek sürgősen valamit, akkor az utóbbi fog látszódni az arcomon. Annyira azért gondolom magam keménynek, hogy nem kezdek el üvölteni egy lány előtt, viszont ezt nem ártana meg is alapozni, valami gyógyítással. - Eddig nem láttam jelentőségét, motivációm sem volt rá. A keletiek mindig mögétesznek valami unalmasnak tűnő filozófiát, aminek lassan már kezdem látni az értelmét. – Nem rántom meg a vállamat, mert attól félek, hogy leszakad, másrészt a kezdeti védekező színt lassan elkezdi elveszteni még mindig névtelen beszélgetőpartnerem, aki azon túl, hogy a sebeim iránt érdeklődik, mintha valóban kiváncsi lenne arra, hogy miért vagyok az, aki. Vagyis egy senki jelenleg. Nem érdekelt, hogy valaki legyek. Még a korom ellenére is, hiszen már fiatal felnőttnek vagyok mondható. Önálló, komoly döntéseket illene hoznom. Abban az esetben, ha túlélem ezt a mostanit. Miért is ne élném? Lassan már kezdek túldramatizálósba átmenni, fel is horkantok bosszúsan, még véletlenül sem rá értem, s mivel nem felé nézek, nem veheti magára. - Jah, úgysem nagyon van értelme tartani a kapcsolatot, ha megszűnt a kapcsolatunk. Jó kis szó a megszűnt arra, hogy szarrá lőtték átkokkal, nem? – Kérdezek vissza érzelmek nélkül, nem leszek sem cinikus, sem fájdalmas, maradok a tényszerűnél. Ha valaha tetszett is Zoé, és voltak vele kapcsolatban mocskos fantáziáim, eltávolódtunk, s a magunk útját járjuk. Az ismeretlen barna ismét vállat ránt, erre halványan elmosolyodom, közel hasonló stílust üt meg, mint én. S még a hátterünk is hasonlít. Attól lesz ilyen az ember? Nem hiszem, én már előtte is ilyen voltam, alig változtam. Akkor sem voltak még különösen kiforrott céljaim, s még mindig csak fogalmazgatom őket. - Nem mondom, az elég fasza lenne... – Bólintok, kész vagyok alávetni magamat valaki más segítségének, az ital ezek alapján valóban nem lett volna túl ütős megoldás, a végén még túlzásba viszem a fájdalomcsillapítást, és ott maradok alkoholmérgezéssel. Azt inkább kihagynám még egy darabig, még ha oly cinikusan is úgy vélem, nincs vesztenivalóm. Ennyire vagyok önző, hogy nem akarnék meghalni a szüleim ostoba léte miatt. Kissé szaporább már a pulzusom, ahogyan a szervezetem küzd az álomkór ellen, még valamennyire bírom. - Nem fogadják el, hogy neked más a véleményed. Tipikus. A legtöbben leszarhatnák a többi véleményét, nem kéne az ilyesmit erőltetni. Nem attól lesz jobb senkinek, hogy divatot adnak a szájába. – Bólintok, és nekikezdek a vetkőzésnek, egy kézzel ez szinte lehetetlen, ám már az is valami, hogy segítőkésznek bizonyul, nem kell még vetkőztetnie. Fájdalmas képpel bújok ki a felsőmből, felszakítva a karomat, amiből megint csöpögni kezd a vér. Az oldalam már most zöldes színben játszik, a hátamat még jobb nem is látni, szó szerint lyukat ütöttek bele. Felsőtestem ettől függetlenül tökéletesre kidolgozott, egy deka felesleg nem látható, minden izom a helyén, mintha kifaragták volna. Korábbi hegek jelzik, hogy nem vagyok egy békeszerető alkat. - Neked hogyan tovább? Megunod majd őket egyszer, és lelépsz mindenkit hátrahagyva? – Kérdezem zordan, amely nem neki szól, hanem a helyzetnek. Szoktak olykor fájdalmaim lenni, de akkor elvonulok egyedül, most meg tartanom kell magam előtte.. Kellemetlen, de legalább nem magamban szenvedek.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to lioneah ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Fura egy figura, bár azt hiszem én nem mondhatom ezt, bennem is van épp elég szokatlan és furcsaság, ahogyan ezt azt hiszem sokan látják, de hát nem lehet mindenki egyforma, az igazán unalmas és fárasztó lenne, szóval nem... nekem jó így és neki sem kell megváltozni, maximum lehet hogy jó lenne, ha jobban vigyázna magára, de ez sem feltétlenül az én dolgom. Ha elintézik, hát elintézik, csak... nem akarok az erdőben összevert hullára bukkanni, az nem segíti elő az ember nyugodt sétáját sajnos. - Hát akkor menj és tanuld meg, hogyan kell legyőzni hatszázat. Miért nem teszed? - én is ezt teszem. Tanulok és fejlődöm, hogy több és erősebb legyek, mert úgy érzem, hogy attól leszek több, attól leszek igazán egész és attól leszek majd jobb is. Nem kötelező ezt mindenkinek megtenni természetesen, ő ha akar hát nyugodtan maradhat olyan, amilyen most, csak akkor tényleg valószínűleg még sokszor kerül hasonló helyzetbe. Én nem akarok azért fejlődni, vagy több lenni, mert bosszút akarok állni, azért akarom ezt, hogy erősebb lehessek és megvédhessem magamat, ha valaki ne adj isten akar tőlem valamit és ártani akar nekem. Ez a hozzáállás szerintem neki is hasznos lenne, főleg mert engem igazából az ominózus este óta nem bántott úgy igazán senki sem, őt viszont itt az erdő közepén végezték ki majdnem. Bár azt hiszem most nem is a beszélgetésre kellene figyelnie, hanem kicsit összekapnia magát valami értelmesebb formában mondjuk, mert... kétlem, hogy ebben az állapotban majd túl sokáig fog eljutni. - Lehet, hogy neki nem is számít annyira, vagy csak könnyebb neki így. Az ő dolga, ahogy a tiéd is, hogy hogyan kezeled. - rántom meg a vállamat. Nekem is már épp elegen próbáltak meg beleszólni az érzéseimbe, a hozzáállásomba, de ez az én életem, az én érzéseim, miért akarja más minden áron megváltoztatni vajon? Nem sok értelme van és tényleg nem tudom, hogy mégis mire jó ez az egész egyáltalán. - Lehet, hogy az is elég lehet, megnézzük, hogy mi van az üvegházban. - bólintok egy aprót mielőtt elindulnánk a cél felé. Nem kavar fel annyira az efféle utazás, volt már benne részem néhányszor, hozzászokott a gyomrom, és amúgy is már inkább azon jár az eszem, hogy mit tudok neki bekeverni, de majd akkor tudom jobban, ha látom a sérüléseit. Ha van egy sima vágásod más kell rá, mintha teszem azt átok ütötte sebről van szó, de meglátjuk. Fejben már azért szortíroztam, hogy mire lehet szükség, aztán majd még jobban átgondolom akkor, ha ott leszünk és láttam, hogy pontosan mi is a helyzet vele. Ezért van, hogy kicsit lassabban válaszolok a kérdésére, mert sikerül kissé azért elkalandozni a gondolataim mentén. - Oh, hát elég változó, a nővérem siratja őket, de talán nem ez a bosszúszomjas típus. Éli az életét, a húgaim pedig szerintem ők annyira nem is foglalkoznak vele, a legkisebb még csak nem is nagyon érti talán, hogy megölték őket. Az egész család abszurd, de én nem kritizálom ők hogy állnak hozzá, csak ők engem, ez a röhejes. - közben persze szépen körülnézek, miután ő leült az aktuális rendelkezésre álló gyógynövények között. Előkeresek egy kisebb mozsarat is, az itteni készletekből kesztyűt, metszőollót, mindent, amit kellhet, csak aztán fordulok újra felé. - Meg kéne néznem a sérüléseidet, nem minden kombinálódik jól mindennel, nem kéne ártani a kezelés helyett. - szóval hasznos lenne tudni, hogy pontosan mi is történt vele. Melyik sérülések fizikaiak, melyek mondjuk belsők stb.
Nagy általánosságban nem vagyok egy társasági ember. Magányos farkasnak nem mondanám magam, hiszen csendes távolból mégiscsak jelen szoktam lenni az eseményeken, inkább megfigyelője, semmint részese legyek. Barátkozásra sem vagyok komolyabban hajlamos, pikírt stílusom Lioneah-hoz hasonlatos, kevesen viselnék el. Olykor meg tudom magam erőltetni, hogy mindez változzon, nem érzem szükségét. Megesik, hogy a testi szükségletek kedvéért felszínes afférba bocsátkozom, külső szemlélők állítják, ilyenkor tudom tenni a szépen a magam manipulatív módján, vannak olyan lányok, aki az ilyen dög megoldásokra buknak. Több jelenleg nem is kell. A jövőbe még nem látok. Érzek magamban valami elhivatottságot, amely azonban nem a szüleimmel kapcsolatos múltat érinti. Önmegvalósítanék, egyelőre mégis bőven elég, ha tapasztalok. - Művelem már egy ideje azt a bizonyos felkészülést, tökéletes védelmet aligha érhetek el. Igaz, valaki, aki nagyon keletre akar csábítani, azt mondta, nem csak hatot tudnék legyűrni, hanem hatszázat. Ezek pont hatan voltak, és még ez se sikerült, lehet, hogy meg kéne fontolnom. – Az oldalam ismét felsajdult, ösztönös borzongásra késztetve. Hideg fut végig az arcomon, talán máris seblázam van, ám az is lehet, csak a szeszélyes tavaszi este. Vonásaim meglepettségről árulkodnak, hogy ilyen egyszerűen, tisztán tudunk beszélni, nem szokásom így kiadni magamat, felém sem gyakori az ily fokú érdeklődés. Amint megteszi valaki, rendszerint nyersen utasítom vissza, én aztán ne érdekeljek senkit. Valószinűsítem, gyenge pillanatomban talált meg, ahol határozottan ridegség lenne, ha az állapotomról érdeklődik, s én lekoptatnám. A fájdalmas érzet ellenére összenevetünk, nem oly keserű mindez, mint az előbb, amikor magamat méltattam. Egy kicsit azt hiszem, hogy véletlenszerű, számomra is jól esik, ritkán szokásom kimutatni, ha valamit humorosnak találom. - Nekem egy mostohahugom van, aki extrém hülye módon reagálja le a dolgokat, úgy tesz, mintha meg sem történt volna. Igaz, nem a vér szerinti apja halt meg. Mindenki máshogy ítéli meg a gyászt, az is egyfajta tapintatlanság, ha nem hagynak meg a saját véleményednek. Nem kötelező ugyanis összezuhanni. – Keresztezem a lábaimat a fánál állva, hogy jusson beléjük némi vér, úgy gondolom, ha beszélek, járatom az agyamat, talán elkerül a közelgő kábulat. Jól esne valami fájdalomcsillapító főzet, vagy akár egy pakolás, a kocsmában valóban nem effélét árulnak. Az ispolyba valóban nincs kedvem beülni, a gyengélkedő sem az én világom. Amit a bátyjáról mesél, egyenesen szánalmas. Hogy valaki maga keresse a végzetét... önfejű, és ostoba. - Az is megfelel, ha valami tinkturát kensz rá, ha nem vagy finnyás. – Érintem meg, s pár gyomorforgató pillanat múlva már a birtok határában vagyunk. Nem fogok rá támaszkodni, elbicegek, vonszolom magam amennyire lehet, innen már azért nem vagyunk messze, az üvegházak még csak nem is a főépületben van. Ott levetem magam az egyik székre a sarokban, s egy pillanatra hátradőlve behunyom a szemem, egész egyszerűen elfáradtam még a rövid útban is. Pihennem kell majd, és regenerálódni. Addig nem fogom levenni a felsőmet, amíg a lány nem egyezik bele, ráadásként egyedül közel sem biztos, hogy menne. A fájdalmat most igyekszem ülés közben kizárni, s felidézni gondolatban a múltat, miközben figyelem a serénykedését. - Azt mondod... a testvéreid. A vakmerő hülyegyereken túl a többi hogy kezeli? – Könyökölök rá az asztalra az épebbnek tűnő kezemmel, igyekszem nem bekómálni.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to lioneah ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Fogalmam sincs, hogy pontosan miért is vagyok itt, vagy pontosan mit is akarok ettől az egésztől. Azt hiszem jelenleg csupán időtöltés, csupán valami, amivel foglalkozom, hogy épp ne unjam magam, no meg mérsékelt módon talán kíváncsiság is, hiszen nem tudom, hogy mi történt vele pontosan, vagy hogy kik voltak azok, akik így elbántak vele és azért valahol érdekel. Na persze azért nem fogom túlzásba vinni a kérlelését, meg nem fogom túlzásba vinni az érdeklődést, szóval ha nagyon nem akarna mondani semmit sem, akkor jó eséllyel simán faképné hagynám, jobb esetben a suliban azért szólnék valakinek, hogy mondjuk nézzen rá, hogy visszaér-e épségben a suliba, bár még csak a nevét sem tudom, úgy azért ez jóval nehezebb, de lehet hogy kb. személyleírás alapján be tudnák lőni, hogy kicsoda, netán amúgy is gyakran jár a gyengélkedőre, ha máskor is beleszokott futni ilyesmibe. - Végül is ez is egy megközelítés, de lehet, hogy érdemes felkészültebbnek lenned. Nem is tudom... ha jobban figyelsz, hogy gond lehet, akkor talán többet érsz el és nem csak védekezhetsz. - persze számít, ha többen vannak és ne ugassak bele, mert úgy se értek én annyira az egészhez, ebben is biztos, hogy igaza van, csak hát... Oké, néha jár a szám és beledumálok olyasmibe is, amihez egyáltalán semmi közöm sincsen. Tudom, nem kellene ezek után még nevetnem is rajta, de nem is rajta nevetek, hanem magán a helyzeten. Egyszerűen vicces az, hogy úgy fest még hasonlítunk is egymásra, annyi különbséggel, hogy velem nem bánt el senki sem a közelmúltban, csak régen. - Akkor naivak és ostobák... akkor is egyetértek. - rántom meg a vállamat. Az én szüleimre is pontosan ez illik, nem értettem, hogy nekik miért volt annyival fontosabb vadidegeneket megvédeni és megmenteni, amikor ott voltunk mi is a gyerekeik, akikre elvileg vigyázniuk kellett volna, minket pedig egyedül hagytak, pedig épp elég fenyegetést kaptak, hogy megpróbálják felfogni, hogy ez... egyszerűen nem végződhet jól. - A testvéreim sem értik, hogy én miért nem gondolom úgy, hogy csak mert a szüleink nem értették meg, hogy álljanak le, miért nem vagyok kiakadva, a bátyám meg persze igyekszik pont ugyanarra a sorsra jutni, mint ők. - én legalábbis tudom, hogy ez lesz majd a vége, mert amúgy mi más lehetne? Nicolas folyton sötét varázslókat üldöz, pedig ő még csak annyira sem képzett, mint a szüleink, nem értem, hogy miért hiszi azt, hogy majd neki sikerül. Ugyanarra a sorsra fog jutni, nem csoda azt hiszem, ha már rég nem kezelem őt úgy, mint az... élő testvért. Sokkal egyszerűbb nekem így. - Kéznél nincs, de bájitaltanból jól vagyok, szóval... végülis. - megrántom a vállamat és megfogom a kezét szépen. Persze csak amíg elérjük a birtok határát. Elslattyoghatunk mondjuk az üvegházakig, hiszen simán lehet onnan beszerezni pár szükséges növényt, aztán készíthetek neki valami használhatót, nem lehetetlen. A szülők szídása pedig tökéletes ötlet, hiszen már épp elég gyakorlatom van benne, csak valahogy sose mondhatom ezt másoknak, mindig csak magamban teszem meg, mert nem értené meg az ég világon senki sem, hogy miért utálom őket annyira, amikor gyászolnom kéne... meg minden, mert mások azt várják el.
Jól sejtettem, valahol az arany középútra törekszik, ez számomra is megfelel. Nem szokásom mások kegyeibe férkőzni, behízelegni magam, a csábítással is ritkán élek, míg a cinizmus is viszonylag távol áll tőlem. Unalmas lennék? Átlagos? Aligha. Csupán nem idegesítem magam mások véleménye miatt, még olyan szinten sem, hogy megtoroljam az esetleges megjegyzéseket, gesztusokat. Megvédem magam, ám teljesen felesleges úgy tennem, mintha kicsit is érdekelne bárki nyűgje. Bőven van pénzem a szüleim hagyatékából, s miután Macyka csak a mostohatestvérem, neki nem tartozom számadással. Egy kisebb életjáradékot kap, amelybe nem fogok belerokkanni, az ősök ugyanis megfelelően bántak a családi vagyonnal, még olyan sejtésem is van, hogy annak idején volt nagy susmus a minisztériummal, hogy mibe is fektessék a galleont. Érdekeltségük van több londoni cégben, amelynek a vezetői titokban varázslók, na és persze azt sem kell elfelejteni, hogy több tárcának voltak a tagjai, ami miatt rengeteg pénz halmozódott fel, eredetüket már senki nem vizsgálja. Ha akarnék, élhetnék ezzel a hatalommal, míg én mégis menekülök az egésztől. Úgysem számít már. - Igaz. Akkor csak a jószándék vezérelt. – Biccentek, ennyire jó emberiismerő nem vagyok, a visszafogott gesztusok mégiscsak arról árulkodnak, hogy nagyjából nem is érdekli a nagyvilág, most a kiváncsiság, és a minimális morál tartja még itt, amúgy már ment is volna tovább. Hasonló mint én, ebből a szemponból. A kissé naív kérdésre fanyarul elhúzom a számat. - Mit kéne tennem? Otthon ülni? Testőrökkel mászkálni? Majd megunják, ha rájönnek, hogy nem érdekel ez az egész. Az erdő meg mindenkié, hadd ne óvatoskodjak már. Nem vagyok cukorból, ha meg legyűrnek, akkor vége, nem variálom túl. – Szűröm ki a fogaim között a választ. Nem olyan régen álltam fel, és már ülnék is le ismét, hogy még szédelgek is alaposan, ez már a vérveszteség befolyása, így támasztom a fát, s megrázva a fejem kisöpröm a szemem előtt táncoló fénykarikákat, amelyek a közeli ájulása jelei. Még tartom magam, miközben a család értelmetlen mivoltáról beszélünk. Meglepődik? Nocsak... erre aztán nem számított, sőt... még nevet is? Mia...? - Sosem hülyét mondtam. Naívak, ostobák, fejjel a falnak, sirassa őket a hóhér.. – Mondom szinte egyszerre vele, és itt én is felkapom a fejem, a fejjel a falnakot hajszálra egyszerre mondtuk, pedig nem is vágtunk egymás szavaiba. Lemondóan mosolyodom én is el. – Nem sok. Én aztán nem fogom. A keresztszüleim meg a mostohám bosszúszomjasak, szó szerint nevetséges, amit művelnek.. És rajtam csattan mindez, de már őszintén szarok bele. – Legalább mégsem annyira idegen a lány, habár én is meg vagyok lepődve, mindenki a család, a vér szentségét tartja a legfontosabb köteléknek, igazán elfogadhatná valaki már, hogy nem törekszem rá, hogy büszkék legyenek rám. Új életet kezdek, egyedül. - Köztes megoldás. Cseszünk a gyengélkedőre, és tovább szidjuk az ősöket, ha teljesen véletlenül van valami bájitalod, vagy gyógynövényes kötszered. – Nyúlok a kezéért, és pár nyomorforgató pillanat múlva már a birtok határában vagyunk, eddig adott volt, most kérdés, hogy merre. Logikusan elengedem, nem kell, hogy összevérezzem, vagy sikítófrászt kapjon, hogy még egy félhulla is rá akar mászni.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to lioneah ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
A kérdésére először simán megrántom csak a vállamat. Nem vagyok én jó fej, meg szeretetszolgálat sem, igazából csak azt mondom, ami jön. Lehet, hogy most kivételesen egy fokkal kedvesebb vagyok, mint szoktam, talán csak mert tényleg szegény baromi ramaty állapotban van és akkor még finoman fogalmaztam. Szerintem még nem is láttam soha senkit ennyire pocsékul festeni, annyi sebből vérzik, hogy kb. be se nagyon tudom lőni, hogy milyen helyeken sérülhetett meg, ezt szerintem csak valami hozzáértő tudni megállapítani, nevezzük nevén... egy orvos, gyógyító, teljesen mindegy. - Nincs okom jó fejnek lenni, nem is ismerlek, de alázni sem, szóval... csak tanácsoltam, hogy ebben az állapotban szerintem simán elkennek. - lazán végigmérem, de hát ezzel szerintem ő is tökéletesen tisztában van. Nem jönne ki jól belőle, ha valaki most akarná őt megtámadni, sőt... biztos, hogy ott helyben annyi lenne neki, szóval szerintem akkor jár jól, ha előbb rendbe teteti magát, aztán megpróbál rájönni, hogy hogyan is oldhatja meg ezt, vagy ha nem... hát legalább újult erővel válhat majd a zűrös alakok áldozatává és akkor nagyobb esélye van rá, hogy nem nyírják ki. De gondolom arra is érdemes számítania, hogy mondjuk a következő alkalommal már eleve többen jönnek, tanulva a mostani kudarcból. - Orvvadászok? És tudtad, hogy vadásznak rád? Akkor minek mászkálsz ilyen elhagyatott helyen? - jó persze lehet, hogy nem, de ha eleve sejti, hogy orvvadászok, akkor lehetett róla fogalma arról, hogy valaki vadászik rá nem? Szóval elég nagy hülyeség volt egyedül mászkálni a totál elhagyatott erdőben, mert így aztán állati jó célpontot nyújt. Persze ez is az ő dolga, nincs közöm hozzá, csak hát nem akarom én azt lejelenteni a suliban, hogy megtaláltam egy háztársam hulláját a fák között, még a végén ezért is engem vennének elő, pedig annyira nem vagyok gyilkos típus, maximum kicsit indulatosabb az átlagnál, de eddig még nem öltem meg... túl sok embert. És akit igen, azt csakis okkal. A következő szavaira viszont már felszökik kissé a szemöldököm, ez már érdekes és már-már szórakoztató is, hogy pont olyan valakibe botlom, aki úgy fest egészen hasonló, mint én. És... nem ért egyet az efféle álljunk bosszút marhaságokkal, vagy ha tesszük ne vakon csináljuk fejjel a falnak módszerrel, mint a bátyám. Ezért van, hogy az ő helyzete pocsék, de én mégis... felnevetek. Csak röviden, de akkor is. - Végre! Ugye, hogy semmi értelme az effélének? A szüleid meghaltak, meg hülyék voltak és olyasmibe ártották magukat, amibe nem kellett volna, és nem fogták fel, hogy túl nagy a fa a fejszéjüknek és... tuti téged néz mindenki hülyének, mert nem gyászolsz és keresed vadul a gyilkosokat mi? - nem érdekel a mondata vége, hogy miért mondta el. Komolyan vicces az egész és ezzel valahol én is kimondom, hogy velem is hasonló a helyzet, még ha nem is teljesen nyílt szavakkal, de attól még tényleg szórakoztató a dolog. Viszont legalább egyetértünk, szerintem is marhaság ez a fajta hozzáállás, nagy marhaság! - Végül is... csak jó eséllyel megint kapnék valami kiadós lecseszést, mert sötétedés után kit maradtam, bla-bla-bla... uncsi. - újabb vállrántás. Annyira nem vészes egy büntetőmunka, de elvileg Uther szerint azért valamelyest visszafoghatom a szabályáthágást, hogy legyen esély rá, hogy prefektus legyek. Hát... legyen akkor így, végül is megpróbálhatom, kb. időben visszaérni a birtokra mondjuk.
Nincsen gondom az életemmel, nem vagyok boldogtalan, vagy magam alatt, nem sajnálom azt, ami történt, elfogadom. A bosszúvágy olyan teljesen felesleges időpocsékolás, amelyre én aztán nem vesztegetem az időmet. Nem vagyok egyszemélyes bosszúálló osztag, amelytől úgy érzem, nekem kéne megváltanom a világot. Az elképzeléseimet nem a szüleim élete alapján alakítom. Tették amit jónak láttak, nekem nincs hozzá közöm. Nem nem fogok megfelelni annak a képnek, amelyet a családnevem alapján gondolnak rólam. - ... és megerősödöm? Te most jó fej akarsz lenni, vagy így éled ki a perverzióidat az alázásra? – Nem tudnám eldönteni, ahogyan visszakérdezek némi élcelődő éllel. Tudok cinikus lenni bőven, most valahogy nem jut rá energiám, ahogyan az oldalamra tapasztom a tenyeremet, legalább onnan nem ömlik a vér. Azt hiszem az első opció az, ha nagyon tippelnem kéne, csak éppen távolságtartó, ami nehezen passzintható a segítőkész hozzáállással. Titokzatos, kiismerhetetlen. Magyarán fingom nincs róla, hogy most mit is akar. Főleg, hogy a következő mondata ismét ráerősít arra, tanácsot adna. Fura, pikírt stílusban teszi, amelyet akár meg is mosolyognék, ha nem fájna még szinte nyelni is, minden fájdalmat egyszerre érzek a zsigereimben. – Orvvadászok, azt hiszem. Na jó, ital kihagyva, lehengerlően meg tudsz győzni. – Most mégis kicsusszan egy félmosoly, amelyre fel is szisszenek, az elmém nem hagyja, hogy egyetlen pillanatra is elvonatkoztassak. Beharapom az ajkamat, üvöltözni nem fogok, valóban igaza lehet, itt az ideje legalább egy felcsernek megmutatni magam. Még a nevét sem tudom az illetőnek, aki volt annyira kíváncsi, hogy megnézze, kit is akarnak megsütni az erdő közepén. Nem akaródzik bemutatkoznia, én meg közel sem vagyok annyira lovagias, hogy megtegyem. - Aurorok voltak. Sötétmágus vadászok, akik halálfalókat buktattak le. Apám nyomozó volt az egyik komolyabb Voldemort-perben úgy egy éve, anyám szintén minisztériumos ügyész. A csúcsper után véletlenszerűn csaptak le rájuk, talán ha egy pár percig villoghattak a vakuk. Ezek a nyomoroncok meg azt hisztik, hogy csak mert edzett vagyok, máris ellenük készülök. Na persze, álljunk bosszút, sirassuk a múltat. Fasza... csak éppen nem mindenkinek sablon életcélja van. De miért is mondom ezt így el? Basszus... – Vonom meg a vállamat, bár ő kérdezte, visszafogottsága mögött flegmaság is rejtőzhet, lehet, hogy pusztán udvarias volt, szarik az egészre, csak nem akar azon agyalni, hogy miért nem hagyott ott megdögleni. Na jó, azért nem itt fogom feldobni a bakancsot, volt már rosszabb is. - Szándékoztam hoppanálni, csak még nem szedtem össze magam annyira. Onnan már egyszerűbb, ha a Roxfort határában vagy. Sétálni... Aha. Hát csak tessék. Vagy visszajönnél? El tudlak vinni, leszek olyan gáláns. – intek, mintha olyan egyszerű lenne a fuvar. Valójában neki kell odalépnie hozzám, minimum hozzámérnie, és úgy kerülünk vissza a birtok szélére, de miért is tenné, ha más dolga van?
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to lioneah ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Elég pocsékul fest, de legalább nem nyafog, igazából nincs is ezzel baj, határozottan értékelem. Nincs értelme annak, hogy az ember panaszkodjon azért, ami történt vele, főleg ha nem lehet a helyzeten javítani. Mármint persze elmehet orvoshoz, attól jó eséllyel jobb lesz neki, de ki tudja, hogy ki voltak ezek és máskor is elintézhetik. Ne nyafogj, tegyél azért, hogy jobb legyen a helyzeted, ez ennyire egyszerű. Én is ezt tettem, sikerült magamat értelmes szintre tornászni, hogy erősebb legyek és keményebb és ne csak mérgesen dobáljam a tömlöc falát üvegdíszekkel, mert épp pocsék napom van. Ez kell az embernek, megerősíteni magát és akkor sokkal könnyebb elfogadni minden egyes konfliktus helyzetet, minden nehézséget. Nem azt mondom, hogy innentől tökéletes lett az életem, de mindenképpen jobb lett, mint volt. - Hát készülni is akkor tudsz rájuk, ha nem vagy közben teljesen rokkant, és megerősödsz... persze csak mondom, nincs sok közöm hozzá, de jelenleg kész csoda, ha lábra tudsz állni. - és szerintem így nem lenne túlságosan hatékony a védekezése, legalábbis én nem hiszem, hogy le tudná verni csak úgy a támadóit akkor, ha a támadói többen is vannak, és belőlük nem csöpög random helyeken a vér. De hát ő tudja, nekem tényleg nincs beleszólásom, hogy mit és hogyan csinál. Ha nem akar orvoshoz menni, akkor maximum nem megy orvoshoz, én aztán amúgy sem tudnám oda elvonszolni, majdnem egy fejjel magasabb lehet nálam, bár nem biztos, mert ahhoz rendesen lábra kéne állnia és kihúzni magát, de azt hiszem ez most teljesen esélytelen ilyen állapotban. - Te tudod, ha az italtól lesz jobb neked, akkor igyál, de szerintem úgy csak még könnyebben elintéznek a.. az akárkik is, akik voltak itt. - ez nekem teljesen egyértelmű, de ezek szerint számára nem, vagy csak nem érdekli a dolog. Ismerős helyzet, nekem is jó ideig ez volt, nem nagyon izgatott, hogy minek mi lesz a következménye épp e miatt kerültem annyiszor bajba, kaptam büntetéseket, de különösebben nem foglalkoztam vele. Láthatóan őt se nagyon érdekli az, hogy mennyire pocsékul fest és szerintem még arra se sok esélye van, hogy pát métert megtegyen, nem hogy eljusson akár inni, vagy valami távolabbi célig, de persze lehet, hogy kívülről durvábbnak tűnnek a sérülései, mint amit innen látni. - A szüleid... mit csináltak? Miért hiszik, hogy a nyomdokaikba akarsz lépni? - szerencsére nekem ilyen gondom nincsen. Még csak fel sem merült, hogy auror akarnék lenni, az a bátyám, az Nicolas, aki a szüleinket próbálja utánozni, és olyan akar lenni, mint ők, tehát úgy is fog majd meghalni, mint ők. Gyorsan és... hirtelen és én ezt nem akarom újra átélni. Mondhatni egyszerűbb sokkal, hogy már előre temettem őt magamban, így nem kell kötődnöm hozzá és nem lesz majd annyira fájdalmas az elvesztése sem. - Csak sétáltam, nem szoktam... olyan gyakran inni. - rántom meg a vállamat. Igazából magam sem tudom, hogy miért indulok utána, azt hiszem részben talán azért, mert érdekel, hogy vajon meddig jut el, mert láthatóan így sokáig nem fog. Ez finoman szólva is lassú tempó lesz. - Szerinted így ma még visszaérsz a birtokra? Tudod, hogy... elég messze van? - legalábbis innen. Még rendes tempóban gyalogolva is vagy egy óra, de az ő tempójában, bicegve és szenvedve... azt hiszem ennél még sokkal tovább fog majd tartani, amíg egyáltalán a fele utat megteszi.
Nem látom értelmét azon nyafogni, hogy mi is történt. A nevetéstől odakapok az oldalamhoz, a rekeszizmom is roncsolódott a rúgástól, nem csak a bordám repedt meg, majd kiheverem. Elhalkulok lassan, valóban irónikus, amit lehet, mégis szembeköpöm akár a halált is, mi más választásom lenne. Rúgjanak csak belém, az ő saruk mindez, nem az enyém. Nem vagyok, nem is leszek auror, a saját céljaim érdekelnek, amikről még aligha derült ki számomra is, hogy mi az. Magammal törődök, Zoé se nagyon izgat, kijárom az iskolát, ahogy sikerül, aztán letelepedem mittudomén Japánban, vagy valami ilyesmi. Elmélyülök a harcművészetekben, beépülök a Jakuzához, a ninjutsu egyébként is hasznos tudomány, ahhoz kell aztán igazán gyomor. Felsandítok a lányra, aki kérlelhetetlenül figyeli a kínlódásomat, nincsen bennem szégyenérzet, hogy miért pont előtte alázkodom meg, végtére oly mindegy, nem fogok úgy tenni, mintha hősies lovag lennék, aki máris arra vágyik, hogy utánuk loholjon, és elégtételt vegyen, sem pedig nyápic alak, aki sirdogálni fog, mert elvették a játékát. Valahol a kettő között, amolyan vállvonós jelleggel, csak éppen a kulccsontom is fáj. El nem tört, még fel bírom emelni a kezem, igaz, vértől csöpög, az alkaromat is felhasította egy átok. - Mondanám, hogy bókolj csak... jól esik. Az orvos meg... minek is? Hogy másnap dupla ennyien lepjenek meg? Kár belém a gyógyital. Kivéve ha én készülök rájuk. – Az az egyetlen szerencsém, hogy nem tele hassal jöttem, mert akkor annyival is lomhább lettem volna, és tényleg ott maradok. Miután a fához tudok támaszkodni, úgy válaszolok neki a továbbiakra, még jó, hogy a számat tud mozgatni, a fejemet nem érte ütés. Nem, ott ényleg nem sajog semmi. Kissé végigmérem a lányt, hozzám hasonlóan nem egy pozitív alkat, most magára cáfolva érdeklődik. Jó, nekem is vannak jobb napjaim, amikor ha úgy alakul, akkor foglalkozom más dolgokkal is, mint az edzés, vagy éppen némi tanulás, ha nagyon muszáj, ez most rosszul jött ki. - Ó dehogynem, jelentős fájdalomcsillapító hatása van, csak másnap... Az lenne az ütős. Na ja, a föld alatt nem túl egyszerű kellemesnek lenni. – Felemelem a karomat, hogy lerázzam róla a maradék vért is, jó kis csíkot hoztam magam után mint egy vonszolt döglött macska. Az a pocsék benne, hogy zsibbad is, talán fel kéne kötni, vagy mittudomén. Ha kiütöm magam a piától, lehet, hogy ott vérzek el. Viszont nyafogni az érdeklődő csaj előtt. - Mindig megtalálnak... sőt... mindig mások. Mintha a szüleim nyomdokába akarnék lépni, és jobb az ilyet alapból megelőzni. A kis hülye szarzsákok... – Megint nevetek, csak kínomban. Elrugaszkodom a fától, és összeszorított fogamon láthatja, hogy csak a nem szándékozom üvölteni. - Te mit keresel itt? Szintén inni? – Indulok el bicegve mégiscsak az iskola irányába, félúton a tisztásunk közepén ismét megpihenek, sikerült megtenni legalább három métert, haladok. Vagy csak az ismeretlen diáktárs neve érdekelne?
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to lioneah ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Azért az erőteljesen meglep, hogy azt látom, hogy nevet, ha nem is hosszan és nem is olyan szívből jövően, de mégis csak nevet a srác, pedig most intézték el úgy istenesen, szóval ez azért határozottan meglepő számomra, komolyan. Kell kicsit pislognom, hogy most akkor mégis mi a fene van, talán nagyon beverte a fejét és elveszítette azt a bizonyos józan ítélő képességét, vagy ilyesmi, más ötletem igazából nincsen. Érthető, ha ezek után kissé felszökött szemöldökkel figyelem, ahogy igyekszik felállni. Talán valahol mélyen meg lenne bennem a késztetés, hogy esetleg segítsek neki, de annyira mélyen, hogy végül nem hagyom a felszínre törni. Láthatóan fel tud állni, meg egyébként is az előbb még nevetett, szóval nem lehet annyira vészesen rosszul. Amúgy is ismerem a srácot, legalábbis látásból, ő is a házunkba jár, ebben teljesen biztos vagyok, de ennél többet nem tudok róla. Végül is ez érthető, másról se tudok semmit, nem vagyok az a kifejezetten ismerkedős típus, aki olyan sokakkal teremt kapcsolatot. Nem is látom értelmét, meg hát attól, hogy változtak bennem a dolgok még nem lettem hirtelen teljesen más, mint voltam. Ettől még nem vagyok oda az emberekért és nem leszek hirtelen szociális típus. Pedig elvben Uther szerint kellene, jobban alkalmazkodnom, hogy jövőre majd prefektus legyek, bár még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ennek van reális esélye, hogy sikerüljön. - Sejtettem, nem nézel ki valami jól. Lehet, hogy hasznos lenne, ha megnézne valami orvos, vagy legalább hozzáértő. - legalábbis gondolom én, mert istenesen szétkapták, még ha a másik brigád egyértelműen rosszabbul is járt, de attól még ő sincs valami túl jól, ez egyértelműen látszik rajta. Nem tudom, hogy mit érez, de sérülés az van rajta épp elég, aztán lehet, hogy majd sikerül összekapnia magát egyedül is, egyáltalán nem biztos, hogy az én érdeklődő kérdéseimre van szüksége, de... mondjuk, hogy ez az első lépés a prefektusi cím felé, vagy mi. Bár a franc se tudja, hogy ahhoz mi kell, hiszen ott van az a Draco gyerek, totál kiállhatatlan és bunkó tud lenni sokakkal, közben mégis csak prefi, valami oka annak is lehet. Nem kell tehát egyből átmennem kis angyalba azt hiszem. - Az ital szerintem nem csillapítja a fájdalmat és sebeket se gyógyít, de... biztos. Ezek szerint neked is kellemes emberek lehetnek a szüleid. - jegyzem meg, de nem moccanok a fától. Nem kell értem aggódni, meg tudom védeni magamat, és nem fogok azért aggódni, mert vannak veszélyes elemek az erdőben. Ilyenek mindig és mindenhol vannak, az a lényeg, hogy az ember meg tudja védeni magát, én pedig úgy gondolom, hogy ezzel nincsen különösebben baj, menni fog, ha kell. Az viszont jó, hogy szemet szúr, hogy van közös pont, ez a bizonyos szülő kérdés. Hát igen... az enyémek se mondhatóak tökéletesnek, sőt... van velük pont elég bajom, vagyis volt... mert ők már nem élnek, gondolom akkor a srácéi igen. De ha ilyen alakokat küldenek rá a szülei miatt, akkor már ők se hiszem, hogy sokáig rontják a levegőt a földön.
Teljesen jól el tudnék velük bánni, ha jobban odafigyelnék. Csakis a harcra, a nyers erőre helyezem a hangsúlyt, a szellemiség pedig elvész, így reflexeim nem annyira összehangoltak a mozgásommal, így egy-egy betaláló csapás vagy varázslat folytán megroggyanok, és végül legyűrnek. Hajszálon múlt, a következő ilyen alkalomnál ellenben simán otthagyhatom a fogamat. Érzem a fémes ízt a számban, fáj minden tagom, mégis keserűen nevetek, csak ennyi telik tőlük? Küldjenek egy igazi vérbeli bérgyilkost, és legyen vége, erre nyakamra küldik a hat amatőrt. Legközelebb tucatnyian jönnek majd? Emelhetjük a tétet, amíg csak akarják, holott ez időpocsékolás. Nem leszek auror, a szüleim sem érdekelnek már. A saját céljaim vezetnek, erre állandóan beleköpnének a levesembe, talán pont ezzel érik el, hogy felfigyeljek rájuk, mint egy önbeteljesítő jóslat. A földön ücsörgök még egy sort, nevetve tapogatom a számat, és lemondóan csóválom a fejemet. A bordámba kapott rúgások egyike volt a legkomolyabb, még talán meg is repedt, de hát katonadolog, majd kiheverem, végülis ez is csak egy edzés. Majd ráfekszem a meditációra, és hogy valóban kipihentebb legyek szellemileg mert így ismét valami hasonló fog következni. A fák közül mozgást hallok, talán máris visszajöttek volna erősítéssel? Nem, az irány más, egy fiatal lány jelenik meg, talán háztárs lehet, olyan ismerős az arca. A klubhelységben mintha már láttam volna, de hogy nem egyemista, az biztos. Valami apróság. Nem sok büszkeség van bennem, de mégis feltápászkodok, hogy ne ücsörögjek a porban mások előtt. Keresek egy fát, hogy annak tudjam vetni a hátamat, még erőt gyűjtök. - Ha választanom kéne, tudnék jobbat mondani, igaz. – Nem fogok pusztán büszkeségből úgy tenni, mintha minden király lenne. Nem, ez most hidegen hagy. Nem kell mindig játszani a macsót, főleg nem egy idegen lány előtt, akihez semmi érdekem nem fűződik. Most már bőven kellene az a pia, az legalább egy kicsit átfut rajtam, erővel tölt el, amíg vissza nem érek a birtokra. – Nem kell. Nem ez volt az első, de még az utolsó sem. Azért kösz. Lemegyek a faluba, majd az ital segít. Azért majd figyelj oda, nem kell hogy az idióta szüleim miatt mások is pofára essenek... – Jótanács... mi a franc lelt? Talán jótékonyan segítenem kéne, amiért megállt megnézni, hogy mi bajom van? Valami olyasmi. Farkasnak farkasa, ahogyan mondani szokták. Bár ha mardekárosok vagyunk, akkor inkább kígyónak kígyója?
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to maya ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Mondhatnám, hogy egészen jól alakulnak a dolgok, de persze ettől még igaz, hogy azért minden nem tökéletes. Okkal olyan a jellemem, amilyen, el nem múlt hirtelen minden ettől még, sajnos ez nem így működik, csak megerősítettem a páncélomat és nem tombolok mindentől, ami csak szembe jön. Nem kerülök legalább annyit bajba és nehezebb felhúzni, mint ahogyan eddig ez mindenkinek határozottan könnyen ment. Próbálom valamelyest felvértezni magamat, de akárhogy is nézzük embert öltem, nem is egyet, azért ez nyomot hagy az ember lelkében, mindennel együtt természetesen, ami előtte történt. Sokat változtam ahhoz képest, aki régen voltam még gyerekként, akit a testvéreim ismertek, akik persze azt gondolják, hogy lehetek még valamikor olyan és fogalmuk sincs róla, hogy még többet változtam azóta. Ha tudnák, hogy embert öltem, vagy hogy miket tanít nekem Uther... De ha tényleg prefektus leszek, annak biztos vagyok benne, hogy nagyon fognak majd örülni, azt hiszik majd, hogy változott a helyzet és minden jobb lett, pedig ennek is pontos okai vannak, mint ahogyan mindennek az életemben. Célok miatt teszem, hogy erősebb legyek, mint voltam és ennyi. A távolban hallom csak meg a csetepatét. Az egyértelmű, hogy valami folyik az erdőben, valakik valakiket bántanak, vagy egyet, vagy ki tudja, azért a számát nehéz meghatározni innen, csak a varázslatok hallatszanak, meg egy-egy kósza nyögés, vagy kiáltás, abból azért határozottan nehéz meghatározni a részleteket. Tudom, hogy nem kéne, de ennek ellenére mégis arrafelé veszem az irányt. Szimpla kíváncsiság, no meg itt az én jó kis vérlegyes varázslatom. Nem azt mondom, hogy így bármit, de remélhetőleg sok mindent meg tudok oldani, végső soron pedig marad a futás. Az is jó szolgálatot tud tenni. Amikor elérem a célt már csak az épp feltápászkodni próbáló srácot látom meg a földön, meg a másik négyet, akiket úgy húznak el ájultan. Nem fest valami jól, a kabátja még enyhén füstölög és látszik, hogy úgy istenesen ellátták a baját, de mondjuk voltak ellene elég sokan és úgy fest épp hogy csak maradt alul, pedig... hát lássuk be finoman szólva is túlerőben volt a bagázs. - Ez nem lesz a kedvenc napod igaz? - aggodalom és megmentési kényszer nincs bennem különösebben, csak lazán nekidőlök a legközelebbi fának és onnan figyelem tovább. Láthatóan fel tud állni és hát minden bizonnyal oka volt annak, ami történt vele, maximum rossz oka, ki tudja. - Hívjak segítséget, vagy... azért meg vagy? - csúszik ki még végül a számon. Hát na azért tudok én egy fokkal... mondom egy fokkal értelmesebben is viselkedni, ha nagyon akarok. Nem mondom, hogy nagyon akarok, de a srácot láttam már a suliban, talán még háztárs is, aztán csak nem lenne szép itt hagyni, hogy egyedül lehelje ki a lelkét... legalábbis gondolom. Nem mondom, hogy én leszek a megmentője, de minimálisan esetleg segíthetek, de csak mert jó napom van, no meg mert túlerővel szemben még majdnem sikerült talpon is maradnia, nem volt azért olyan rossz teljesítmény.
Az iskolából indulok le Roxmorts-ba, hogy igyak egy kicsit. Az intézmény falai között nem tűrik meg az alkoholt, ám nekem szükségem van rá, hogy olykor bizony felöntsek a garatra. Zoéval az elmúlt hetekben nagyjából semmit nem beszéltem, nem is mentem a Hollóhát tornyok közelébe, ahova menekült, bizonyára jól megvan nélkülem, így nem is nagyon érdekel a téma. Az ő szülei még élnek, és csupán mostohatestvéri kapcsolatban voltunk, az enyémeket már elragadta a halál, de hogy emiatt megkeseredett lennék? Ó, dehogy, nem kell mindenkinek játszani a mártírt. Amennyit csak lehetett okosan használtam fel az örökségemből, utazgattam, főleg a Távol-Keleten, bár továbbra sem megy az, hogy valami tisztalelkű harcost faragjak magamból, mindennemű átszellemültség hiányzik belőlem, hiába is próbál belőlem egy szem inasunk mindig arra emlékeztetni, hogy Calverék nem örülnének, ha azt látnák, hogy züllök. Hát ilyen vagyok én, ha valaki nem szimpatikus, elég gyorsan a másvilágon találhatja magát. A szüleimmel sötét varázslók végeztek, ettől még nem fogok elmenni aurornak, az ő bajuk volt, hogy olyasmibe ártották magukat, amibe nem kellett volna. És hogy ezzel szégyent hozok rájuk? Nem túlzottan érdekel. Az elemi mágiák érdekelnek, abban ki tudom élni a vadságomat, ha úgy adódik, hogy az utamba kerül egy elcsábítható, és érzékien fájdalmas dolgokra kapható teremtés, hát megteszem, ám ösztönszerűen élek, még nem találtam meg, hogy milyen célokért kéne küzdenem. Ahogyan a tanáraim is alig vesznek komolyan, sötét humorral kezelek le mindent, egyenlőre most még jobbra nem telik. Viszont ahogyan átvágok a fák között, mégis sikerül meglepniük. Talán a szüleim ellenségei, talán csak én tenyereltem bele valakinek az ügyeibe a bunkó stílusával. Nem nagyon vezetik fel holmi beszólogatással, körbevesznek. Félremosolyra húzódik az ajkam, most mit rettegjek? Ha úgy sincs esélyem, legalább stílusosan tegyem. Előkerülnek a pálcák, bár pusztakézzel, és a saját fegyvereimmel ütőképesebb vagyok, csak éppen a Roxfortba alig lehet bevinni fegyvert, úgyhogy olyasmik vannak nálam, amelyről a gondnok nem tudta megállapítani, hogy ölni lehet vele. Kipattintom az apró fokos pengéjét, és hátrahajolok a roham elől, villámgyorsan osztva a felszínesen fájdalmas vágásokat, másik kezemben pedig a pálca kel életre. Érzem, hogy valaki hátbalő, így rúgok, nem törődve a fájdalommal. Csont reccsen, ordítás harsan. Amire feleszmélek, már négyen hevernek a lábaimnál, ám az utolsó orvul lő halántékon egy kábítással, és amikor térdre rogyok, még jól bordán is rúgnak. Valami olyasmit sziszegnek, hogy mindez figyelmeztetés volt.. Kurvajó... de mire? Fájdalmas képpel próbálok feltápászkodni... Majdnem sikerült, nüanszokon múlt. A fegyvereim legalább megúszták, a kabátom viszont füstölög az átoktól, a szám felrepedt, és a bordám is sajog erőteljesen.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to lio ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
