;; Jessica & Konrad ;;

A felhős szakadozni látszanak, és mint valami csoda, feldereng pár gyenge napsugár. A vízre tükröződve mutatja azt, hogy még eme mennyiség sem képes arra, hogy a sötét vizet melegebb árnyalatba burkolja. Azonban, nekünk ez már sokkalta jobban esett, mint a szürkeség. Nem olyan, mint egy nyári, vagy egy tavaszi napsugár, de kellemes. Nekem biztosan. Le is hunyom pár pillanatra a szemeimet, kiélvezve ezt a kis kegyet, amelyet az időjárás osztott ki nekünk. Ki tudja, mikor lesz a következő, errefele még annyira sem lehet bízni az időben, mint otthon. Ott jóval egyszerűbb, és követhetőbb. Bár kinek mi, én szerencsére megszoktam az ilyesmit, de ez nem azt jelenti, hogy egy szál felsőben robogok majd mindenfele.
- Nem is mondom akkor, nehogy ideérjen. – csúsztatom ujjaimat a szám elé gyorsan, mintha ezzel el tudnám érni, hogy nem is ejtettem ki ilyesmit, majd elemelem onnan. Azért az nem olyan egyszerű dolog, csak úgy visszaszívni, ha létezne, sokfelé a világban, sok, boldog kapcsolat élne még mindig, vagy épp ember, akiknek sikerült volna egy-egy rossz szót visszaszívnia magába. Biztos nem én lennék az első, aki ilyet kívánna attól a bizonyos kúttól, miközben beledobja az aprót, vagy a dzsinntől, ha kibújna a palackból. Ha. Azonban nekem nincs akkora bűnű szavam, amely miatt ilyenre vágynék, eléggé szerencsésen megúsztam mindent, vagy épp elég jókor kapcsolt az agyam, hogy ne is ejtsem ki, csak gondolatban. Mert kinek nem volt már olyan, hogy ha hallotta volna a delikvens a gondolatait…
Inkább a kavicsok, mint a sok, rossz, vagy csak egy kicsit rosszabb emlékek. Ujjaim már tiszták, hála annak, hogy letöröltem, de körmeim alatt ott virít az a bizonyos kosz, amely ilyenkor jellemző. Oda se neki, majd kikapargatom onnan egy alapos kézmosás után, most biztosan nem állok neki, ki tudja, kerül-e még oda, vagy épp az, hogy nem is lenne nagyon mivel. Egy botocska nem épp higiénikus..
- Vagy épp a napozás, de azt akkor nem lehet, amikor hideg van, vagy épp felhős idő. De ezt bármikor lehet, aki szereti, még szakadó esőben is. Csak nem épp ajánlott. – kurtítok egy apró vigyorféleséget a szám sarkába, miközben a cipőm orrával túrok a földön végig, és az apró, kézzel kihalászhatatlan darabokat rúgom a víz felé, elérve, hogy az előttem fekvő partszakaszon megjelenjenek a aprócska hullámok.
- Olyan, mint a horgászás a mugliknál. Kimennek, kikapcsolnak a csendben, és csak ücsörögnek. Az kicsit ugyan izgalmasabb, mint ez. Párszor próbáltam, de sosem fogtam semmit. – vonom meg a vállamat, összegezve a sikertelenséget, majd lépek is tovább. Az egy olyan projekt, amit még egyszer, majd előszedek. Ha lesz hozzá lelkierőm.
- Köszönöm. – bukik ki ennyi belőlem, és nem is akarom folytatni, hiszen most nem rólam van szó, nem akarom, hogy én legyek a téma. Sosem szerettem, sosem erőltettem, meg ilyenek. Inkább elhallgatom másokét, az a kedvencem.
- Az a fontos! Mármint, hogy rendbe is jött. – mosolyodtam el, remélve, hogy nem értette úgy, ahogy én nem akartam. - Együttes? No erről nem is hallottam. Kik vannak még benne.. meg.. miket énekeltek? – fordítottam felé az érdeklődő, meg kissé meglepődött arcomat, hiszen tényleg új nekem a dolog. Lehet, kicsit sokat voltam a háttérben, meg a csendben, és kimaradtam. Úgy mindenből, ezek szerint..
- Hű. Hááát.. nem volt egyszerű, ez tény. Persze, voltak olyan részek, amikre kiráztam a kisujjamból, de az összkép mégis nehéz volt. Éltanulóknak gyerekjáték, de nekem kicsit szenvedős volt. Nem akarlak azonban elijeszteni, vagy álmatlan estéket okozni ezzel, de hazudni sem akarok, hogy könnyű volt. Azt elérte, ami a célja, rendesen megdolgoztatott. – vallok színt, azt kihagyva, hogy  majdnem el is hasaltam, mikor leblokkoltam, de nem folytatom a horrort. Inkább maradok a békés térfélen.

Valóban nagyon kellemes a napsütés, még úgy is, hogy közben már lassan fáj az arcom a hidegtől. Valamit valamiért alapon, és a téli napsütésnek ez az ára. Egy kicsit átmozgatom a tagjaimat, kis, apró lépések helyben, egy kis karmozgatás, és kész. Biztos szépen mutathatok, hogy egy helyben toporgok, mint akinek pisilnie kell, vagy épp benne van a fenekében a mehetnék, de ilyen időben nem is meglepő. Nem segít sokat azonban, lehet, hogy futni kellene, de annyira nem akarok itt ugrálni mellette, mint valami bakkecske. Leállok hát a toporgással, a mocorgással, és már csak rá figyelek. Igaz, hogy a csend miatt jöttem ki, meg azért, hogy a tömeget elkerüljem, viszont mégsem morgolódok magamban azért, hogy megtalált. Sőt, talán jobb is, hogy nem maradtam egyedül hosszabb távig. Manapság sikerül ilyenkor mindig olyan pontokon kikötni gondolatban, ami ha nem is rémiszt meg, de nem is a legkellemesebb. Sőt. Nem is tudom.. néha kell pár nagy korty a csendből, meg a nyugalomból, ami a klubhelyiségben csak éjjel adatik meg, viszont néha úgy gondolom, hogy mégsem jó ez nekem annyira. Lehet nem kéne erőltetnem, nem kellene így elvonulnom, és megnézni, mi lesz az eredménye, ha a „dilihoppom” idején is helyben maradnék, és csak nagyot nyelnék. Hatalmas fejgörcsre tippelek elsőnek, de legalább nem látnék olyan dolgokat a fordulókban, amiket nem kellene.
Most viszont nem akarok elmerülni semmiben sem, hiszen az egyedüllétnek vége, lesz majd még időm ilyesmikre. A szavai hallatán rázódom vissza a jelenbe erősebben, állok le végül a mocorgással, és kicsit kinyújtózva várok a válasszal.
- Hidegnek hideg, de én örülök annak, hogy nincs az a hideg szél, amitől csak még rosszabb elviselni. Akkor ki se jöttem volna. – már a gondolatától, és az emlékétől is felfut a karomon a libabőr, bár lehet, hogy az a mostani állapottól is. Ez az időjárás téma majdnem minden korcsoportban előfordul, és muszáj is róla beszélni, mert nem állja meg az ember, még én sem, pedig ilyenkor öreg apókának érzem magam. Már csak az hiányzik utána, hogy „Bezzeg ’75-ben micsoda tél volt..!” Az szerencsére még sok évet várat magára, feltéve, hogy elérek odáig. Mindegy is.
- Ühüm. Mindig, ha vízparton vagyok. Berögzült szokás, mint a körömrágás. Kicsinek is sokat kacsáztam, mára ennyi maradt, csak épp itt nincs annyi kavics. – pillantok le a lábam alá, és persze most kapásból egy kisebb maréknyit kiszúrok, de megállom, és nem hajolok le értük, hogy felvegyem őket. Majd. Egyszer. Inkább visszaemelem fejem egyenesbe, és a kérdésre aprót rántok a vállaimon.
- Mint ahogy eddig. Próbálok okosabb lenni, csak nehezen megy. De legalább már nem alszom pocsékul, és nem akarok lenyelni keresztbe egy elsőévest sem, ha hangosabb a kelleténél. – nevetem el magam, mert valóban volt egy olyan rövid szakasz, amelyben képes lettem volna rá, de megembereltem magam. Vagyis próbáltam nem egy házsártos nagyapó lenni. - Na és te a tanulással, megy úgy általában? Mert rémlik, hogy valami nem ment jól. Vagy már keverek mindent.. – vakarom meg a fejem búbját gyorsan, de már rejtem is el a kezeimet. Kellett volna az a kesztyű.

Fodrok. Apró hullámok. Újra, és újra. Szinte már oda sem figyeltem arra, hogy a kezem mit cselekedett. Markoltam, és dobtam. Igaz, ez nem pont egy kavicsos part ez, így sokszor fűcsomók, vagy a homokszerű, saras talajba ütközik az ujjam. Nem zavar különösebben a kutatgatásba, amit találok, azt pedig hajítom is a tóba. Nem tudom, hogy a benne lakó életformák ennek mennyire örülnek, de nem is foglalkozok vele igazán. Nem téglákat dobálok bele, ez tény. Bár bizonyára vannak olyan apró életek benne, hogy azok mellett annak tűnhetnek, egész szikladaraboknak. És ezekbe az apró kis telepekbe, „falvakba” tódulnak bele a kavicsaim, mint holmi ágyúlövedékek, meteorok, vagy épp hont feltöltő migránsok. Hisz a fenékre érve eggyé válnak a talajjal, belesüppednek az iszapba, és alkotnak egy kis világot.
Megrázom a fejem. Komolyan, ha az ember elbambul, igencsak fura dolgok tudnak betódulni a fejébe. Már-már szinte megfájdul tőle a fejem. Koszos kezem leporolva a nadrágomban, a halántékomhoz emelem szabad kezem, és megdörzsölöm. Szemem lehunyva pihentetem közben, mert igaz, valójában nem fáj, de még így is jól esik kicsit. Csak pá pillanat az egész, pár mozdulat, és vége. Kezem ismét lehull, szemeim pedig visszatérnek a tó felszínére. Ismét csendes, a kis hullámaim már rég nincsenek sehol, ahol a kavicsok sem. Csak egy apró, kikapart rész a lábam mellett a talajon. Semmi több. Ekkor eszmélek csak fel, hogy a lábaim már igencsak elzsibbadtak a nagy guggolásban, a térdem pedig egyre jobban tiltakozik az ellen, hogy ebben a pozícióban maradjak. Lassan, mindkét kezem lelógatva emelkedem végül fel, mire az említett rész aprókat ropogva sóhajt fel. Többi tagom kinyújtva szemlélek körbe, és a szemem sarkából észlelem, hogy közeledik felém valaki. Kezem magam mellé lógatom, törzsemmel az irányába fordulok, és kissé hunyorogva figyelem a közeledőt. Ekkor tűnik fel, hogy pár kusza, kócos tincs tódul arcomba, mered égnek, vagy épp csak rakoncátlankodik. Mondjuk ez nem épp szerencsés, miközben így lógja ki magát mindenfele. Az még oké lenne, de Bájitaltanra elkellene lassan már egy hajháló, nehogy valami végzetes reakció süljön ki abból, hogy belekerül. Vagy már rég megtörtént, csak nemigen figyeltem oda.
- Hello. – hangzik el felőlem is a köszönet, miközben hátrasimítom az emlegetett tincseket, és megszemlélem a már, ilyen közelségből ismerős arcocskát.
- Ahhoz képest? Igen, eléggé. Majdnem mint egy késő őszi nap. – helyeselem, hiszen én is így érzékelem az egészet. - Amúgy nem, cseppet sem zavarsz. Csak kavicsokat hajigáltam. – pillantok ismét a tó felé, majd vissza rá, és hozzá hasonló módon dugom zsebre a saját kezeimet is.

Lustán dereng fel a nap a felhők fölött, nem küzdve azzal, hogy a vastag réteget valami módon áttörje. Csak egy fényes korong, semmi több. Nem is vágytam többre. Nem kell ezt úgy érteni, hogy gyűlölöm a napsütéses órákat, egyszerűen csak most nem vágytam többre. Kellemesnek tűnt bentről a levegő, ahogy kikémleltem az első olyan ablakon, amin nem holmi bűbáj szépített. Tűnt. De korántsem volt az. Amint eldöntöttem, hogy egy nagy kört teszek a birtokon, és kitettem a lábam, rögtön arcomba mart a jeges szellő, megborzolta kóctengernek tűnő hajam, és tovább is állt. Kissé didergősen húztam össze magamon a kabátot, és elindultam.
És ennek már vagy egy órája. Igazából nem is olyan szörnyű a helyzet. A benti melegből kilépve valóban fagyos volt a levegő, de ahogy lépkedek előre, ahogy átmozgatom magam, a tagjaim, és ahogy felvettem a környezet jellegeit, már nem is volt olyan szörnyű. Arcom kissé kipirosodott, orrom vélhetően a birvirágosokéhoz hasonló, de kellően kimelegedtem. Már-már szinte kedvet kaptam ahhoz, hogy le is vegyem a kabátot, ennyire azonban nem vagyok hülye. Kezeim a zsebemben pihennek, szemeim az utat cikázzák, fülemmel örömmel fogadom a csendet, ami körbeölelt. Most ugyan nem kívántam senkit a hátam közepére, nem is volt tele a bakancsom a benti élettel, de mégis úgy éreztem, nekem kint a helyem. Talán nem akartam szembesülni az őrülettel. Napok óta elkerül, igaz, le is kopogom, de mégis.. rettegek tőle. Mindegy is. Nagyot nyelek, és ismét lépek.
Felsejlik előttem a sötét mélység. A naplemente még messze, de mégis olyannak tűnik, mintha a fény egy darabja sem vetülne a tó vizére. Közelebb lépkedve bánom, hogy nincs nálam egy mobil pad, amire leülhetnék, és a fű is túl hideg, és vizes az ilyesmihez. Mindegy. Sosem voltam lusta ácsorogni. Aprót rúgok, miközben aprócska követ pottyannak a vízbe, fodrozzák meg annak felszínét. Körbetekintve nem észlelek senki élőt a közelemben, ez az idő úgy néz ki túl hideg a diákságnak, vagy legalább is ezt a környéket nem szívlelik ilyenkor. Ki tudja. Elcsigázva guggolok le végül, támasztom kezem a térdeimre, és meredek bele a semmibe. Kicsit kikapcsolok, kicsit elmerengek. Otthonra emlékeztet ez a hely, túlságosan is. A hideg ráz ki, pedig még mindig kissé melegnek érzem a levegőt. Túl furcsa ez.