2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kíváncsi tekintettel fordulok a fiú felé. Valóban fiatalabbnak tűnik attól, mint amennyinek gondoltam, de ez nem gond, az ember sokszor csalódik -kellemesen- az ilyen helyzetekben és biztosan jól esik a másiknak az, ha kicsit fiatalítsák. Engem biztos nem néznek többnek a koromnál, olyan kis baba arcocskám van még és egyáltalán nem sminkelek, nem öltözködöm kihívóan... a hajam is természetes. Durva, a mai világban, mi? - Hát az nem rossz munka! Sokkal jobban megismerheted a Roxfortot gondolom. Egyébként milyen típusú lényekkel szeretnél foglalkozni? - Képben vagyok ám mindennel, sokat tanulok, főként, hogy most itt az RBF és aztán meg ki tudja mire visz majd a sors. Lehet, hogy hetedikig még én is bestiamester akarok lenni... a fene se tudja. Bólintok és elmosolyodom amikor az ötödévet emlegeti. Nem válaszolok erre a kijelentésre, csak lehajtom a fejem. Hát nem mondhatnám, hogy túl sokat töltöttem csínytevéssel, inkább a tanulás a fontos nekem. Talán túlságosan is. - Elég sokat tanulok, mert a kiváló eredményekre hajtok, de ez mellett azért van egy kis lazulás is, nemrég beléptem egy együttesbe! - Az együttesről mindig szeretek beszélni másoknak, jó érzés egy kicsit kikapcsolni és mostanság már sikerült valamennyire leráznom a régi sérelmeket, a depressziót és a többi hasonló dolgot, úgyhogy felszabadultabb vagyok. Picikét. Ettől eltekintve még nem teljes a kör, kevés barátom van és kellene párat begyűjtenem... talán jó úton is haladok. Ismét az iskolára terelődik a szó, megvonom a vállamat. - Igen, szeretnék mindenképp, csak még nem tudom mire. Auror az ami legjobban vonz talán, de az évek alatt ez még változhat azt hiszem. - Kicsit elhallgatok, iszok egy korty töklevet, és elveszek egy kekszet, majd amikor befejeztem a rágcsálást, újra felnézek. - Te mit szeretsz csinálni szabadidődben? - Csak hogy ne mindig rólam legyen a szó, az én hobbijaimról és az iskolámról... kíváncsi vagyok rá is.
Spontaneitás nem a tartozik a gyengéim közé, hiszen egy bestiamester mindig a kalandot keresi, különben nem igazán találhatna legendás lényeket, ahogy a nyitottság sem. Kalandkedvelő vagyok és elég nyitott az új szituációk felé. Hívhatjuk randinak? Nem tudom, de egyelőre nem veszem annak, hiszen csak egy találkozó, véletlenül összefutottam valakivel, aki véletlenül lány és azt sem tudom, hogy neki ezzel kapcsolatban mi a véleménye, meg nem is kell annak venni, csak beszélgetünk. A helyszín nem sokat változik, de mintha a lány szebbé varázsolná az amúgy jellegzetes konyhát. Nem tudom mi ütött belém, de a kaland mindig kihozza belőlem a kisördögöt, de a lány meg a gyengéd oldalamat. Érdekes kettőség jellemez a jelenlegi helyzetben, ami ritkán történik meg. A lány válasza nem meglepő, hiszen tudom, hogy sokszor néznek fiatalabbnak, mert az arcom nem tükrözi a valódi korom, de azért nehéz megállapítani a fiatalok korát 16 és 24 között, bár azért utána sem egyszerű belőni pontosan. Figyelek, hogy ne váljon a beszélgetés de szerencsére a lány is kérdez és válaszol, egyelőre nem fenyeget. - Szeretnék maradni a suliban, hogy Roxfort vad és háztáj örzőjének segíthessek. Nem tudom, hogy mi lesz belőle, de majd kiderül. Természetesen szeretnék utazni és minél több legendás lénnyel találkozni. - Ötödév!- Mondom ki hangosan.- Szép emlékek, talán akkor csináltam a legtöbb rosszaságot, de már összefolynak az évek. Mint valami öregember, aki nem tudja, hogy melyik évben esett ki az utolsó foga, de azért nem vagyok ennyire öreg. - Nem olyan nehéz az RBF és a RAVASZ, azt nem mondom, hogy nem fogsz heteket tanulással és alvás nélkül tölteni, de visszanézve rá fogsz jönni, hogy megéri. Egy kicsit zavarba vagyok, legalábbis így érzem magam. Miért beszélek a tanulásról? - És akarsz tovább menni egyetemre? Ha igen milyen szakra?
Egyetlenegy szörny van, amelytől félned kell ebben az életben: az, amelyik reggel rád bámul a tükörből. Ha azt megszelídíted, ha barátságot kötsz vele, akkor már semmi nincs az életben, amivel ne tudnál elboldogulni.
Kicsit jobb kedvűen mint az imént, sétálok be a konyhába és teljesen közvetlenül kezdek el beszélgetni a sráccal. Kicsit furcsa ugyan, mert nem szoktam ilyen nyugodt lenni, meg ennyire közvetlen sem, csak spontán jókedvű. Mondjuk ha valaki rendes velem és beszélgetésbe elegyedik akkor azért szeretem viszonozni azt. Elveszem a kiöntött töklevet, hálásan el is mosolyodom érte. Már annyira megszokott ez a hely is, és az időpont, mivel ilyenkor mindig itt vagyok, igaz, nem túl legális a helyzet, de párszor én is megtehetem. Azt hiszem sokáig teljesen legálisan voltam mindenhol, ez az egyetlen olyan hely amiért megszegem a szabályokat. Nem szeretek üres hassal lefeküdni és kicsit az otthoni szituációkra is emlékeztet. - Hú! Akkor te már jól előre vagy. - Mosolyodtam el, azt hittem fiatalabb, de hát néha meglepődik az ember és tévedhet is. Sokszor rólam pedig azt hiszik, idősebb vagyok. - Én ötödéves vagyok, most jön még csak a neheze. - Hát, elég sokat készülök az RBF vizsgákra, érdekes lesz és nagyon izgulok is miattuk, főleg hogy hamarosan itt van. Teljesen kimegy a fejemből, hogy elfelejtettem bemutatkozni, és nagy szemekkel pillantok a fiúra, amikor bemutatkozik. Nem tudom, csak úgy meglepett és hirtelen lefagytam, de gyorsan összeszedem magamat. -Ó, Jessica Cartwright a nevem. Teljesen ki is ment a fejemből, hogy még be sem mutatkoztam. - A végén azért én is már ismét mosolygom, és örülök igazából, hogy egy emberrel többet ismerek, még ha ez az ismeretség nem is biztos hogy tovább fog tartani az év végénél, mivel ki tudja, hogy találkozunk e még ha ő elmegy. - És, mit csinálsz majd a suli után?
Tudomásom szerint, azért sem jár dicséret, ha egy prefi elhagyja az őrhelyét. Igaz a tanársegédre is vonatkoznak a szabályok, de azért egy egyetemistának, aki már nagykorú, legalábbis a legtöbb esetben, mert láttam kiskorú varázslót az egyetemen. Talán ennyivel szerencsésebb vagyok egy prefinél. Én nem ijedtem meg, amikor a lány megjelent, még csak meg sem lepődtem, hiszen a konyha mindenki előtt nyitva van, a manók még örülhetnek is, ha szolgálhatnak. Végre a lány is elmosolyodik, ami kimondottan jobban áll neki, mint az a rémült arc, amit korábban vágott. Egyedül is ennék, mert egész nap nem ettem semmit, amit a hasam egy hangos kordulással jelez. Griffis asztal mását választom és egyből szólok a legközelebbi manónak, hogy hozzon egy nagy adag ételt. A kekszet elfogadom, bár félre teszem, mert jó lesz még a vacsora után. Ahogy a tök lé megérkezik, egyből felkapom a kancsót és teletöltöm a két poharat és odaadom az egyiket a lánynak. - Idén fogok végezni az egyetemen. És te? Kérdezek vissza, majd eszembe jut, hogy bunkó vagyok, mert be kéne mutatkozni. - Drew Witcher vagyok, a hölgyben kit tisztelhetek? Lehet, hogy a kérdés egy kicsit fennköltnek hangzik, de néha nem tudom megállni, hogy ne hangoztassam a neveltetésemet. Nem vagyok arogáns, ugyanolyan vagyok, mint bármelyik fiatal, de néhány dolog van, amit annyira beleverték a fejembe, hogy ettől nem tudok elvonatkoztatni.
Egyetlenegy szörny van, amelytől félned kell ebben az életben: az, amelyik reggel rád bámul a tükörből. Ha azt megszelídíted, ha barátságot kötsz vele, akkor már semmi nincs az életben, amivel ne tudnál elboldogulni.
Ami azt illeti, nekem sem szabadna ilyenkor elhagyni az 'őrhelyemet', szóval én is szabályt szegek és ha összefutok egy Mardekáros prefektussal akkor biztosan megbüntetne vagy megpróbálná eljátszani a jelvényem, amit nem vennék jó néven, az tuti. Főleg, hogy mostanság megvagyok áldva a Mardekáros diákokkal. Értetlen, beképzelt kis semmik. Legalábbis ha befejezik a Roxfortot semmi olyat nem fognak tudni felmutatni, amiből hasznuk lehet. De mindegy is, nem az én dolgom... A fiút amikor meglátom kicsit megijedek, de már késő, és felteszem azt a kérdést, ami mondjuk elég hülyeség volt, de okés. Most már teljesen mindegy. Viszont megnyugszom, amikor megszólal és a piros talárszegélyre mutat. Fuh. -Ohh, bocsánat. Nem figyeltem elsőre. Akkor szuper. - Mosolyodom el kedvesebben, legalább most mosolygok és már nem azt a rémült arcomat mutatom, mint az előtt. Kellemetlen... de lehetett volna még kellemetlenebb is. Kérdésemre megkapom a választ, majd az ajtóhoz lépek és bólintok. Oké, kicsit talán hülyeség volt megkérdeznem azt, hogy miért álldogál itt és valószínűleg ez elég egyértelmű... -Jaj, hát persze! Ilyenkor mindig tartok egy kis nasiszünetet. Kell az energia. - Nem szeretnék tolakodó lenni, de olyan jó, hogy van itt valaki a házamból, aki még rendesnek is tűnik. Úgyhogy észre sem veszem magam, amikor belépek mellette a konyhába és automatikusan követem őt az asztalhoz vagy ahová leül. Közben előszedtem az egyik polcból a kedvenc csokis kekszeimet, és a közelben lévő manótól, aki szerintem éppen a feje búbjára kíván most minket, az éjszaka közepén, kértem egy kis töklevet egy kancsóban és két poharat hozzá, hátha a fiúnak is lesz kedve belőle inni. Felé nyújtom a kekszes zacskót, megkínálom. -Hányadikos vagy egyébként? - Nem igazán láttam még, talán egyszer vagy kétszer, ezért biztos vagyok benne, hogy felettem járhat. És egyébként is valamiről muszáj beszélgetést kezdeményezni.
Teljesen elfelejtettem, hogy a jelszó nem feltétlenül kell, ahogy azt is, hogy mi az. Viszont ki csodálkozik azon, hogyha az embernek ennyi anyagot kell a fejében tartania, miközben még rengeteg más dolog is van ott. Lehet, hogy be kéne szereznem egy titkárnőt vagy legalább egy naptárat, amibe mindent fel tudok írni. Jelszavak, terveim és időpontok, amikre oda kell érnem vagy határidők, amikre a beadandókat el kell készíteni, mert nem vagyok én káptalan, hogy ennyi mindent benn tartsak az agy memóriának nevezett részébe. ~Das ist wunder schön!~ Nem is értem, hogy ez a mondat honnan jött de valahogy a fejembe kívánkozott. Ha kis is mondtam volna, akkor is kit érdekel, mert nincs is itt senki. Hogy én mekkorát tévedtem. Szerencse, hogy tanársegéd vagyok, így ha bele is futok egy prefibe, akkor is mondhatom, hogy sok dolgom volt, mert a vadőrnek kellett segíteni az elszabadult szurcsókokkal vagy akármit mondhatok. Szerencse. Egyszer csak egy griffendéles társam jelenik meg. Nem ismerem, bár láttam már órán és a klub helyiségben, ahol szintén alig tartózkodom, ránézésre fiatalabb nálam, ránézésre közel van a nagykorúsághoz, de még nem valószínű, hogy az. Valószínűleg tilosban jár, mert látszik rajta, hogy megijed. Én is, hiszen elgondolkodtam és egészen addig észre sem vettem, hogy ott van, amíg meg nem szólalt. - Köszi, úgy nézek ki, mint egy mardis prefi? Kérdezek vissza és mutatok a ruhám szegélyén a piros csíkra. Nincs rajtam semmi kirívó, amivel bizonyíthatnám, hogy tanársegéd vagyok és így hiába prefi, minimum egy szinten vagyunk. Közben összeszedi magát és megigazítva a jelvényét kérdez. - Valószínűleg ugyanazt, amit te, ha esetleg enni jöttél. Mondom egy kicsit szemtelen mosollyal az arcomon. Szép lány, de na egyelőre nem keresek társaságot, igaz társasággal enni jobb, mint egyedül. Ez nem mindig igaz, egyen valaki a helyembe a családommal, olyan mintha ezer sárkány meredne rád, miközben azon gondolkodik, hogy most megegyen vagy előbb megsüssön. Nem egy kellemes élmény, hála istennek ez már csak rossz emlék gyerekkoromból, mert ióta a suliba járok egyszer nem mentem haza ünnepekre. Még csak az kéne, megint kapnék valami zöld és arany pulóvert, amivel a családom azt akarja bizonyítani, hogy ők mindannyian a Mardekár házban éltek és generációk óta aranyvérűek. Nem utálom őket, de nem is ezekért vagyok büszke a családomra, igaz nem is tudok rájuk úgy nézni, mert nekem az ő világuk túlságosan zárt, én jobban szeretem a kalandot és nem is akarok orvos varázsló lenni.
Egyetlenegy szörny van, amelytől félned kell ebben az életben: az, amelyik reggel rád bámul a tükörből. Ha azt megszelídíted, ha barátságot kötsz vele, akkor már semmi nincs az életben, amivel ne tudnál elboldogulni.
Amikor csak tehetem, körbejárom az egész iskolát járőrözés közben. Szeretek estelente sétálgatni, olyan kihalt és nyugodt minden, nincs az az óriási zűrzavar, ami legtöbbször már-már idegesítő. Nem is a kisebbekkel van a gond, hanem a korosztályommal és a felettem lévőkkel. Némelyikük annyira... idétlen. Sokszor unom már a badarságaikat, de a fiúk legtöbbjének mégis produkálnia kell magát a lányok előtt. És persze a hiszékeny kislányok pedig beveszik mindezt. Hát én nem leszek benne ebben a körben. Sokszor inkább egyedül járok órákra is, néha szobatársaimmal és egy-két barátnőmmel, akiket nem üldözött el a hosszú ideig tartó depresszióm. De már megjavultam és azt hiszem, lassan itt lenne az ideje, hogy újra el kezdjek barátkozni. Szükségem lesz néhány új társra, persze, nem mondom, hogy nem ismerek így is sok embert, de a legtöbbjüket csak azért, mert vagy korrepetálást kértek tőlem vagy pedig éjszaka elüldöztem őket a folyosókról és elrontottam a szórakozásukat. Az utóbbiak kicsit sem kedvelnek. Megértem, hiszen én is így reagáltam volna, valószínűleg. Egész délután más elfoglaltságom volt és teljesen elfelejtettem a vacsorát, szóval kénytelen voltam kitérőt tenni egyébként is. Most az egyszer igazán reménykedem benne, hogy egyik Mardekáros prefektus sem jelenik meg az orrom előtt, mert ha igen, akkor jól megszívom. Halk léptekkel sietek végig az alagsori folyosón -ami egyébként így este, sötétben elég rideg számomra-, de szerencsére egy lélekkel sem találkozom, egészen a konyha bejáratáig. De ott aztán megijedek az álldogáló fiútól. -Te jó ég! Bocsi. Ugye nem vagy Mardekáros prefektus? - Na, gratulálok Jess, ezt aztán jól bekérdezted! Ismerős a srác, de nem tudom hirtelen hová tenni. Beharapom ajkam, kicsit mocorgok, aztán megigazítom prefektusi jelvényemet a ruhámon és az ajtóra bökök. - Egyébként... miért álldogálsz itt kinn? - Nem értem, hiszen a konyha ajtaja mindig nyitva van, én legalábbis mindig be tudtam jutni oda, jelszó nélkül. Kicsit nézelődöm még, de azért megvárom a fiú válaszát, addig nem megyek tovább.
A vacsorára nem volt időm, mert a tanulás, az edzés és még sok minden, amit el kellett intéznem sok időt elvett tőlem. Épp csak pár falatot volt időm bekapni és inni egy pohár töklevet. Aztán az ételek eltűntek, mintha nem is lettek volna. Nem éppen szabályos, de tudom, hogy a házimanók szeretik az éhező diákokat kiszolgálni. Ezeknek a manóknak a vérében van a szolgálat. ~Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!~ Ugyan nem tudom, hogy minek mondom, de a mondat tetszik. Mintha már hallottam volna. A folyosókon nem volt nehéz eljutni a konyha bejáratához. ~Mi is a jelszó? A francba!~ A bejárat előtt járkálok, de a képen található gyümölcsök nem tettek semmit. Nem szólaltak meg és meg sem mozdultak. ~Miért nem jut eszembe? Pedig mondták már.~ Sokat nem tudok tenni, csak reménykedni, hogy valaki erre jön és elárulja a jelszót, különben itt halok éhen 2 méterre az ételtől.
Egyetlenegy szörny van, amelytől félned kell ebben az életben: az, amelyik reggel rád bámul a tükörből. Ha azt megszelídíted, ha barátságot kötsz vele, akkor már semmi nincs az életben, amivel ne tudnál elboldogulni.
◊ zene ◊ ruci
