2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nyilván ha nem lennék fáradt és nem egy rossz napon történt volna ez, akkor kedvesebb lettem volna a lánnyal, mondjuk, odasietek és egyből segítek neki feltápászkodni, de ma pont balszerencséje volt és nem voltam valami vidám. Arról pedig nem én tehetek, hogy elesett, inkább legyen boldog, hogy vettem magamnak a fáradságot, hogy egyáltalán idejöttem. Megtehettem volna azt is, hogy ottmaradok, vagy még egyszerűen el is sétálok mellette egy szó nélkül. Azonban én nem vagyok ilyen bunkó. - Hát én inkább a víz alatt csinálnám, nem pedig a vízparton. De te tudod. – mondom gúnyos mosolyra húzva a számat. Nyilván tudtam, hogy nem ezt csinálja egyszerűen béna volt és elzakózott, de ilyenkor élveztem, ha szórakozhattam a másikkal. Persze mindig kiröhögöm azt, aki nem olyan népszerű vagy helyes, mint én, de erről a barátnőm igyekszik leszoktatni, hisz ő sem olyan népszerű elvileg, mondjuk nála ez pont nem izgat, hisz szeretem. - Inkább örülnél, hogy felajánlottam a segítségem. Nincs jó napom ilyenkor csoda, ha ennyit megteszek valakiért. – Sose értettem, hogy a lányok ilyenkor miért kapják fel a vizet. Mindenkinek lehet rossz napja, nekik is szokott lenni és olyankor nem szereti a legtöbb ember, ha nyaggatják vagy rosszat mondanak neki. Én mégis megpróbáltam legalább egy kicsit lovagias lenni és idejöttem, hogy segítsek neki, ha kell. Persze azt is mértékkel nehogy a végén belém szeressen és össze kellejen törnöm a szívét. Sose szerettem senkinek se nemet mondani, de egy idő után muszáj volt, mert megőrültem tőlük. Kivéve Peytontól. Tőle nem lehet. Nagyot szívtam, a cigimből mielőtt válaszoltam volna a lány szavaira. - Ha nem szereted a füstöt, nyugodtan mondd meg, eloltom akkor. – Nem túl bonyolult kimondani azt a három szót. Ha ezzel akarta jelezni, hogy nem tetszik neki, hogy rágyújtok, akkor sikerült neki, de én jobb szeretem, ha egyenesen fejezik ki magukat és szimplán megmondják, hogy dobjam már el ezt a vackot, mert irritálja. De a lányoknak mindig burkoltan kell fogalmazni úgy, hogy biztosan ne értsem meg azt, amit mondani akarnak. - Jól vagy? – kérdezem kedvetlenül, de legalább érdeklődtem. Ezt igazán értékelhetné, ha mást nem is, mert lássuk be nem sűrűn szokott érdekelni az emberek hogyléte, csupán néhány kivétel van, egész pontosan kettő ember, akiktől mindig megkérdezem, ha valami történik velük, a többiektől csak néha.
Az oldalam jobban sajgott, mint a fejem, s ez valahol megnyugtatott; azonban mégis eltörpült amellett, hogy milyen szánalmas módon kerültem földre. Felidézve a reggelieket, aligha lepett már meg bármi is, de a tény, hogy premier plánban meredt vissza rám az égbolt, s a hideg víz hajamat áztatta... Egyszerűen szánalmas. Sajátos makacsságom alant tartott néhány pillanatig - csakhogy kiélvezhessem a békés körítést -, ám mikor léptek hangja törte meg a víz moraját, majd egy érdektelen kérdés szegeződött felém, szinkronban egy merev arccal, kénytelen voltam felülni. Ezek szerint akadt zsűri is, aki végigkísérte a jelenetet? Nagyszerű. - Tanulmányozom a sellők élőhelyét, egy kicsit közelebbről... - Hülye kérdésre hülye válasz, szokták mondani, mindenesetre sajnálatos, hogy azok a szörnyetegek nem képesek csuklani... De inkább ne szólalt volna meg. Engem nem kell félteni, bármennyire is bizonyítottam szeme láttára az ellenkezőjét. Először és utoljára. - Köszönöm, de megy nélküled is. Egyébként igazán gáláns vagy, legalábbis jó irányba kapiskálsz. - Kijelentésem közel sem árasztott örömet, legfeljebb egy 'csakazértse' ült ki a minden bizonnyal csapzott arcomra. A srácról szünet nélkül virított a hanyagság, az előkotort cigarettáról már nem is beszélve, elvégre egy valamirevaló ember nem eszik nikotinrudat, pláne egy bizarr szituációban nem folyamodik ehhez. Szó se róla, láttam már a fazont párszor, így nem különösebben lepett meg, hogy ezúttal mit művel, ugyanakkor piszkálta a csőrömet a nemtörődömsége. - Bele ne halj az unalomba - sóhajtottam, s miután felkeltem, ráérősen végigmértem magam. Bosszankodva nyugtáztam a néhol foltokban nedves ruhámat, a tincsekbe rendeződött hajamat, ám az egyre lüktető, felhorzsolt karom sem adott nyugodtságra okot - amit ennek a pöfékelő élőholtnak a legkevésbé sem akartam az orrára kötni. Sziszegve visszahúztam kabátom ujját, mintegy befejezve a defektes önvizsgálatot. Titkon reméltem, nem ér több meglepetés. Elegem volt. A cigaretta penetráns füstje csak grátisz, méltó megkoronázása a helyzetnek.
Ismét nagyot szippantok a cigimből, ami már majdnem elfogyott, de én még mindig ideges vagyok. Lehet ma is tovább leszek kint a kelleténél és még elszívok egy szállal. Peyton ennek nem fog örülni, nem szereti, mikor dohány szagom van, de ezt legalább nem tiltotta meg, mint piálást. Bár ha konkrét akarok lenni, akkor azt sem zárta el elől, csak megmondta, hogy mellette nem ihatok. Meg azt is közölte velem, hogy le kéne vágatnom a hajamat, mert szerinte már túl hosszú. Mit meg nem tesz az ember a barátnőjéért! Imádom őt és nagyon örülök neki, hogy van nekem, csak ne szoktatna le a legtöbb jó dolgomról, mondjuk, a dohányzást már nem fogom neki hagyni. Ez kellemes és kevésbé kártékony miután keveset szívok és ritkán. Meg néha észre se veszi, hisz a kölnim elnyomja a szagot. Talán fel is megyek majd hozzá, ha itt végeztem. A tájat csodálva már az utolsókat szívom a cigiből, aztán el is dobom és rátaposok. Kifújom a füstöt és már nyúlok a zsebembe a következő szálért, mikor puffanó hangot hallok és megfordulok. Látok egy lányt kicsit odébb a távolban, így ahelyett, hogy ismét rágyújtanék, inkább elindulok felé. Nem mintha érdekelne, hogy ki ő, de hangból ítélve nagyot esett, akár még a lábát is kitörhette, ami újfent nem izgat, de azért segítek, mert rendes ember vagyok, na meg persze lovagias. Szép csendben lépek a lány fölé és csak lenézek rá. Aztán elfordítom jobbra is és ballra is a fejemet, de nem látok senki mást a közelben, így ismét a közelemben egyetlen lévő emberre nézek. - Mondd, te meg mit csinálsz? – kérdezem flegmán. Az arcomra semmilyen érzelem nem ült ki, nem csak azért, mert fáradt és ideges voltam, hanem azért is, mert nem volt annyira észveszejtően szép, hogy másképp kellett volna rá tekintenem. Meg ugye barátnőm is van, aki nem díjazná, ha idegen lányokra csak úgy rámosolyognék, meg ne adj isten, még flörtölnék is vele. - Fel tudsz tápászkodni, vagy nekem kell felhúznom? – A hangom unott és már egyenesen sértő volt ahogy ennyire lekezelően bántam vele, de ez van, nem én tehetek róla, hogy egy rossz pillanatomban kapott el. Ha egy haveromtól jöttem volna, lehet, egyből a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem, de így most csak állok felette, amíg eldönti, hogy föl tud-e kelni. Amíg a válaszára várok, addig előveszem a zsebemből a cigaretta tartom, kiveszek belőle egy szálat, a számba veszem és meggyújtom.
Mint ahogyan az a nagykönyvben írva vagyon, a napom nem indult túl fényesen. A sors vak, a pechnek viszont tökéletes látása van - a tökéletes látásával pedig csakis engem lát. Tulajdonképpen a vészjósló jelek mindvégig a perifériámon kívül estek, ugyanakkor a megérzésem berkein belül maradtak. Nos, aligha létezik bosszantóbb annál, mint mikor az ember kezei közül kicsúsznak a helyzetek.
A történet lényege a megfázásomból eredeztethető, mellyel minden téli időszak nagylelkűen megajándékoz. Ha pocsék idő közeleg, egészen biztos, hogy én leszek az első, akinek a tüsszögésétől zengnek majd a folyosók... Világéletemben beteges alkat voltam, és ezt a tényt sosem toleráltam egykönnyen.
Ma hajnalban sem tudtam aludni. Míg szemhéjaim ólomsúlyúak voltak, addig az agyam háromszoros fordulatszámon üzemelt, s akárhogy próbálkoztam házi praktikák bevetésével, annál reményvesztettebb lettem. Reggel aztán, a mentsváram kortyolása közepette elkapott a jól ismert tüsszögésroham, ami - mondanom sem kell - további láncreakciót generálva a blúzomra navigálta a szóban forgó kávémat. Miért is ne? Valahol éreztem, hogy hálóingben kellene maradnom. Míg egy másik fölső után kajtattam, és sikeresen feltúrtam két teli bőröndöt, egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy a macskafejes ingemet misztikus módon elnyelte a föld. Végső soron a sellős-szirénes beadandójához lázasan jegyzetelő szobatársamat kérdeztem ez ügyben, aki azonban csak egy hanyag vállrándítást intézett felém...
Mire vállalható kinézetbe szedtem magam, és kisvártatva előkerítettem az ingem is, úgy döntöttem mindenki jobban jár, ha a természeben töltöm a további perceimet, ahol reményeim szerint nem szólalkozok össze senki fia borjával - megjegyzem, hogy a drágalátos hímsoviniszta szobatárs nem volt hajlandó tisztességes viselkedést megütni. Ezenfelül rám fért némi friss levegő, egészen pontosan a fásult izomzatomra; kocogás formájában. A rendet egyébként sem rúgom fel, legyen az akár megfázás, vagy egy együttműködésre képtelen egyén, egyszerűen nincs okom. Ilyen, és hasonló gondolatokkal távoztam a negatív gócpontból, el a birtokra, egészen a Fekete-tóig - s hagytam, hogy a tiszta téli levegő megtöltse tüdőmet. Kerek négy éve ugyanaz a felüdülés érzése tört rám, valahányszor kimozdultam az ódon falak közül. Ellenben most, a parton haladva, akarva-akaratlanul is annak az idiótának a sellőire asszociáltam, amik történetesen itt is vígan lubickolnak. Undorító.
Furcsállom, hogy nem számoltam az esetleges következményekkel. Mindössze egy röpke időre merészeltem elrévedni a tó fodrozódásán, mialatt a délelőttöm eseményeit igyekeztem kizárni. Félreértések elkerülése végett leszögeznék valamit. Nem álltam bakfis hírében, akit a balga szerelem rózsaszínű ködje sorvaszt - egy óvatlan pillanatban azonban megbicsaklott a bokám, s egyensúlyomat vesztve, a jéghideg, vizenyős közegben találtam magam.
Nem szerettem mikor a kisebbek a klubhelyiségben lábatlankodtak. Amúgy sem szerettem mikor kisgyerekek vannak a közelembe, de azt meg még inkább nem, ha nem hagynak pihenni. Ez valószínűleg azért volt, mert az öcsém is még elég pici mégis már olyan mintha egy szörnyeteg lenne. A szüleim befolyása alá került és kezdek attól tartani, hogy nem fogom tudni kirángatni ebből az egész halálfaló dologból. Ezért volt ránézni a kiskölykökre, mert mindegyikükben az én régen elvesztett kistestvéremet láttam, akit mindennél jobban vissza akartam kapni, mégsem tudtam. Most viszont az is felhúzott, hogy olvasni akartam mégsem bírtam azok miatt a kis tökmagok miatt, szóval kijöttem a tóhoz és inkább elmélkedni kezdtem. Konkrét témám nem volt, csak össze-vissza cikáztak a gondolataim különféle dolgokról, aztán mindig ott lyukadtam ki, hogy már én se vagyok az, mint régen. Emlékszem tavaly még mennyivel másabb voltam. Egy részeges barom voltam, aki mindig azt hitte, hogy képes lesz jó maradni mindannak ellenére, amit a családja tesz vele. Csak az a baj, hogy nem így lett. Az italról már szinte teljesen leszoktam, csak időnként estem túlzásokba, azonban azt vettem észre, hogy egyre inkább nem törődöm, mi bajuk van másoknak és egyre jobban érdekel mivel is foglalkoznak a szüleim. Ez az egyik apámmal való beszélgetés során derült ki, mikor mindketten a nappaliban ültünk és egy szál cigarettát nyomott a kezembe, hogy kóstoljam meg. Nem volt rossz, sőt határozottan kellemesen éreztem magamat utána és akkor kezdtünk beszélgetni erről az egész halálfaló dologról, ami mint kiderült nem teljesen olyan, mint gondoltam. Na persze nem azt mondom, hogy máris csatlakoztam vagy valami, mert nem hiszem, hogy fogok, csak meglepett, hogy talán rossz elképzeléseim voltak ezzel kapcsolatba. Az után a csevegés után rászoktam a dohányzásra, most is épp egy szál cigit szívok. Persze nem olyan rossz a helyzet, mert talán ha havonta egyet szívok el akkor is sokat mondtam, mégis vigyáznom kell rá, hogy mikor és hol, mert ha ezt az öcsém meglátja, akkor bizony szívrohamot kapna ijedségébe, hogy mégis hogy gondolom ezt. Én az áldott jó lélek, a fekete bárány talán mégis kezdek valamiben hasonlítani a családomra. Jó nagyot szívok a cigarettából és kifújom a fürtöt, miközben a tájba révedek.
