2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Álmosan kezdődött számomra a nap, mivel előzőleg nemigen tudtak nyugton hagyni a történtek. Azt már-már kezdem megszokni, hogy sok, furcsa dolog van körülöttem manapság, de mégis… mégsem tudom én ezt olyan könnyen megemészteni. Főleg úgy nem, hogy hiába kutatok könyvekben, nemigen lelek, leltem eddig még olyan választ, amely kielégítené a kíváncsiságom. Vagy épp azt ellensúlyozná, hogy megőrültem. Előző este sikerült elkapnom, vagyis sikerült elkapnia valami emberszerű derengésnek, azt hiszem, mintha már láttam is volna, csak eddig hangja nem volt. Nem értettem mit akart, ahhoz túl halk, és távoli volt mindene, de pont emiatt őszültem majd meg ott helyben. És nem is tudtam csak úgy elinalni, mivel a Nagyterembe vezető út fele történt, és túl sok lett volna a szemtanú. Azért nem akarom, hogy egy tömeg nézzen bolondnak, amint meredek egy pontra, amit ők nem érzékelnek, majd elrohanok, mint a szél. Sietős léptekkel hagytam a hátam mögött, azért azt lesve, hogy valaki érzékeli-e rajtam kívül, de nem nyertem. Vagy, ha mégis, ő is olyan bizonytalan lehet, mint én. Akkor azt hittem, ennyi volt, de mégsem. Nem emlékszem az álmom teljes menetére, de amire igen, abban mind felbukkant a különös jelenés, a hang, akármi, ami hozzáköthető volt. Ebből eredő forgolódásom, hajnali kelésem, és plafonbámulásom nem volt épp az ínyemre. Hamar felkelve próbáltam valami tervet kovácsolni, valami aprót, ötletet, de semmire sem jutottam, ezért inkább a reggeli felé fordultam, amely, talán valamit segíthet ezen. Talán. A két kávé volt az, ami végül hatott valami. Jóllakottan, és némileg éberebben lépkedem a falu felé, mivel épp nyílt az alkalom, és nemigen vágytam a fotelban szundikálásra. A friss, hús levegő tökéletesen ki fogja tisztítani a fejem, ébren tart, ameddig vissza nem érek. Talán még azt is megkockáztatom, hogy beülök valahova, lehetőleg olyan helyre, ahol kávét osztogatnak. Erőset. Elmélázva tervezgetek, sorolom fel a helyeket, amelyek erre alkalmasak. Nincs sok, ez tény, alkoholból több lehetőség van, de nem élek vele. Épp egy nagy szusszanásban vagyok benne, amikor sikerül elkapom egy, nem épp egészséges tevékenységet folytató ember termékét. Magyarul: izomból szívtam a tüdőmbe a dohányfüstöt. Megtorpanva kezdek köhögni kicsit, nem vészes, de kell, hogy kitisztuljak, közben kezemmel ellegyezem a maradékot, amely körülöttem ragadt. Hát, nem így terveztem az első slukkomat… leginkább sehogy. [color=#ffffff]- Hű.. Ez.. üt..[color] – nézek még kissé köhécselve a gyárkémény srác felé. Nem, nem fogok litániát tartani arról, hogy miért ne tegye, inkább próbálok nem megfulladni.
To; Dorian
Bocsi, a késésért! | 389 szó | Enjoy the silence.. | [You must be registered and logged in to see this link.]
Mi mással is tölthetném a hétvégémet, ha nem azzal, hogy kora reggel felkelek és elkísérem az én csodás barátnőmet a városba. Azt hiszem Peyton úgy egy hete nyaggat azzal, hogy menjünk már le, mert régen volt már ott és most, hogy vége van a szünetnek, szeretne velem több időt tölteni. Ez még rendben is van, hisz nagyon szeretek vele lenni, csak nem úgy, hogy korán kelljen felkelnem. De azért kikászálódtam az ágyból felvettem egy fehér inget meg hozzá a fekete nadrágomat. Mint aki egy esküvőre megy úgy néztem ki. Még gyorsan megigazítottam a hajamat aztán fölkaptam a kabátomat és már rohantam is Peytonhoz. Szerencsémre csak pár percet késtem, de nem szólt meg érte, inkább átölelt, amit én is viszonoztam, aztán megigazította az ingem gallérját. Valószínűleg nem vettem észre, hogy felhajlott, de hát ő mindig észreveszi, ha valami nem tökéletes rajtam. Miután ismét kifogásolhatatlan lett a külsőm elindultunk a városba. Az út nevetve telt, ahogy hallgattam miket mesélt a karácsonyi szünetéről, én nem sokat beszéltem neki róla, hisz az én családom nem olyan szórakoztató, mint az övé, meg nagyjából egyszer sem voltak otthon a szünidő alatt. Miután végre leértünk már éppen azt tervezgettük, hogy bemegyünk a Három Seprűbe valamit inni, mikor valaki hátulról belém jött. Természetesen Taly volt, Peyton ikertestvére. Tudom, hogy neki köszönhetem azt, hogy most a testvérével járok, mégis idegesítő volt a csaj. De ezt persze nem mondtam el a barátnőmnek, mert ő nagyon szerette őt. Azonban most kedvem lett volna fejbe vágni azt a kis Hugrist, mert megkérte a tesóját, hogy menjen el vele csokit venni, elvileg azért, mert rájött a szokásos csoki-rohama. Peyton bocsánat kérések sorozatával bombázott, de én csak mosolyogva mondtam neki, hogy nyugodtan menjen el a testvérével, én elleszek addig, aztán majd megkeres. Búcsúzás képp puszit nyomott az arcomra, majd a testvére elrángatta, én pedig céltalanul kóvályogni kezdtem, míg nem megálltam és az egyik épület falának nekitámaszkodva rágyújtottam. Bíztam benne, hogy az öcsémet nem most eszi ide a fene, mert akkor bizony nagy pácban lennék.
