2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Julian túlságosan is sokat stresszelt apróságokon. Azt hiszem, nem ártott volna neki egy kényeztető hátmasszázs, de nem voltunk már olyan viszonyban, hogy effajta szívességeket tegyek neki, bármennyire is szerettem volna. Ő dolgozott folyamatosan azon, hogy ellökjön magától, nem láttam hát értelmét további erőszakoskodásnak. Amint biztosított afellől, hogy nem fog kitörni, mint valami ezidáig nyugvó vulkán, elhúzódtam tőle, és bólintva ráhagytam a dolgot. ‒ Te tudod ‒ pillantottam fel. Az ajkaim egy halvány mosolyra húzódtak. Valahogy sejtettem, hogy Julian inkább hagyja a fenébe az egészet, én azonban be akartam fejezni. ‒ Én szeretek minél hamarabb túlesni rajta. Utána már nyugodtan végezhetem az egyéb elfoglaltságaimat. Ráadásul, tudod, hogy ha egy összecsapott valamit rakunk a fickó elé, akkor visszadobja, és újraíratja az egészet. Inkább alaposan kidolgozom, amíg van rá időm, hogy egy szava se lehessen ‒ tűrtem hátra néhány hajtincset mialatt magyaráztam. Azzal is tisztában voltam, hogy Juliannek mások a módszerei, ha tanulásról esett szó, de Daviesnél az én munkamorálom kifizetőbb volt, mint az övé. Julian drágám tükrös megszólalásán eleinte mosolyogtam, de én se tudtam megáll szolid kuncogás nélkül. ‒ Olyan gonosz vagy velük! ‒ csaptam finoman a kezére, majd kaján mosollyal ezt súgtam neki: ‒ Épp ezt imádom benned. Mert hát nem tagadhattam, imádtam, amikor másokkal gonoszkodott. A megjegyzéseit mindig is humorosnak találtam, meg aztán még mindig jobb, ha másokon köszörülte a nyelvét, és nem rajtam. ‒ Na, szívem, azért ne túlozz. Te sem vagy tévedhetetlen ‒ illettem szkeptikus pillantásokkal. A tekintetembe azonban a gyenge színészkedése láttán derű költözött, így letettem a pennámat, felálltam, és odasétáltam hozzá, hogy a nyakát átkarolva a fülébe duruzsolhassak. ‒ Nem áll jól neked a mártírkodás, Julian. Amúgy is átlátszó a próbálkozásod - nyomtam még egy csókot az arcára, majd visszatipegtem a helyemre. Közel sem volt olyan jó színész, mint ahogy én előadtam magam, ráadásul ismertem őt. Nem tudtam, hogy tesztelni akart-e, vagy sem, azonban én mindenre figyeltem vele kapcsolatban. Az, hogy nem voltam önmagam mellette, nem jelentette azt, hogy nem figyeltem volna rá eléggé. ‒ Legalább volt valami értelme annak, amit tanított. Azzal mire megyek, ha egy egérből talpas poharat tudok varázsolni? ‒ forgattam meg a szemeimet, aztán a kérdésére megvontam a vállamat. ‒ Igen, mert azért nem vagyok olyan béna, mint amilyennek sokan hisznek, és apám is auror ‒ söpörtem hátra durcásan a hajamat. Sokan nem néznék ki belőlem, hogy aurornak való vagyok, pedig évek óta az volt az álmom, hogy apámat követve, anyám orra alá borsot törhessek ezzel, és még segítsek is az embereken. Finoman a mellkasára ütöttem, amikor megint lepicizett. A morcosságom viszont azonnal elmúlt, amikor csókot nyomott a fejemre, szóval nem húzódtam el tőle, pedig megérdemelte volna. ‒ Szerintem, nagyon ‒ kuncogtam fel. Azt viszont megnéztem volna, ha kis griffisek fürdetnék Fricset. Az biztosan jó muri lett volna, de én bottal se piszkáltam volna az öreget. Ettől függetlenül, eljátszottam a gondolattal, hogy azok milyen fejet vághatnának mosdatás közben, akiket az imént elcsíptek. ‒ Hamar feladtad ‒ vigyorodtam el immár az asztalnál ülve, és folytattam a körmölést. Amikor azt mondta, hogy megvár, felpillantottam, hálásan elmosolyodtam, aztán írtam tovább. Igyekeztem sietni vele, és tényleg már csak össze kellett rakni az információkat, és rendesen megfogalmazni, úgy hogy nagyjából még egy órát írogattam, de közben folyamatosan szóval tartottam a fiút. Elújságoltam neki a legfrissebb híreket, pletykákat, majd amint megszáradt a tinta az utolsó pergamenen, sebesen elpakoltam, visszatoltam a székemet, és Juliannel megindultam a kijárat felé. A folyosóra érve megtorpantam. ‒ Hát örülök, hogy eljöttél velem. Remélem, Davies nem fogja majd annyiszor visszadobni a beadandódat, viszont nekem mennem kell. Még beszélnem kell Flitwickkel valamiről. Szia ‒ búcsúztam a fiútól egy puszi kíséretében, majd intettem neki, és elsiettem a bűbájtan tanár irodájának irányába. Tényleg dolgom volt ott, és nem hinném, hogy az exem további igényt tartott volna a társaságomra, így nem húztam tovább a húrt, inkább elmentem a magam dolgára.
Zene ¤ Megjegyzés: ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ideges voltam, ingerült, fáradt. Nem csoda, hogy kiakadtam, hogy Heathernek az a legnagyobb problémája, hogy meghallhat a könyvtáros, és kirak minket. A kérésére ránéztem, de egyelőre nem mondtam semmi. Nem rá voltam dühös, hanem az egész kicseszett helyzetre, és az sem segített, hogy itt próbál nyugtatgatni. Egy jó darabig szótlanul néztem a lányt, egészen addig, amíg nagyjából le nem nyugodtam. – Oké, most már megleszek – mondtam neki. Beletúrtam a hajamba, majd visszatértem a beadandóhoz. – Hát én pedig biztos, hogy ezt teszem – nevettem fel. Majd hétfő este ráveszem magam, hogy befejezzem ezt a hülyeséget, addig biztos nem foglalkozom vele. Most még megírom ezt az oldalt, és hétfőig nem is nyúlok hozzá. – F*sza, akkor még van bőven időm – dőltem hátra elégedetten, de csak egy pillanatra, mert újra kézbevettem a pennát, és folytattam az félbehagyott mondatomat. – Nincs is tükrük. Összetörik, amint belenéznek, és még egy bűbáj se tudná egyben tartani – röhögtem el magam. – Sőt, minden, amiben láthatod a tükörképed, eltörik, amint belenéznek. – – Az tökmindegy, nekem mindenben igazam van – nevettem fel. – Amúgy meg mi az, hogy csak valamilyen szinten? – kérdeztem tettetett sértődéssel a hangomban, amikor leesett, hogy mivel kezdte a válaszát. – Jól van, Heather, ezt megjegyeztem – duzzogtam tovább. Heather ismert annyira, hogy el kéne tudnia különíteni, hogy mit gondolok komolyan és mit nem. Itt most nem is az volt a cél, hogy átverjem, hanem az, hogy megtudjam, mennyire figyelt rám, amíg együtt voltunk. – Na látod – mosolyodtam el. Hát legalább kettőnk közül ő jól érzi magát. Mit meg nem adtam volna, ha a klubhelyiségben fetrenghetnék a haverok meg valami pia társaságában, de ehelyett itt szenvedek. Ezért is éltem a kínálkozó lehetőséggel, hogy felállhatok a Davies beadandója mellől. – Én is. Ő volt az egyetlen tanár, akit bírtam, minden őrültségével együtt – értettem egyet a lánnyal. Sajnáltam, hogy már nem tanít minket, pedig akkora arc volt. Csak azt tanította, amit muszáj volt, és aminek a hasznát vesszük majd a közeljövőben. – Csak egy-kettőn? – kérdeztem nevetve. Nem arra céloztam, hogy szerencsétlen lenne, hanem arra, hogy tényleg annyi tanácsot kaptunk az öregtől, amit szinte minden téren alkalmazni tudunk, és nélkülük nem valószínű, hogy meglettek volna a félévi vizsgák. Amikor hozzám bújt, elvigyorodtam. Mindig is ilyen bújós volt, akkor lepődtem volna meg, ha nem így reagál. – Ilyenkor tűnik fel, hogy milyen elképesztően kicsi vagy – jegyeztem meg, majd egy puszit nyomtam a feje búbjára. – Fúj, de undorító – röhögtem fel. – Nem akarok bele gondolni, hogy mennyire lehet tetves az a vénember – rázkódtam össze az undortól. – Én már befejeztem, majd hétfő este folytatom – válaszoltam neki, és követtem az asztalhoz. – De megvárlak, amíg végzel vele. – Kényelmesen hátradőltem a széken és elkezdtem kácsongani, hogy már amennyire lehetséges, kényelmesen üljek. Az oké, hogy aranyos vagyok és megvárom, de remélem, nem akar még órákig dolgozni rajta.
mai viselet ◊ zene ◊ See? I'm a gentleman[You must be registered and logged in to see this link.]
Julian nyavalygására a szemeimet forgattam. Semmi kedvem nem volt ezt hallgatni. Tisztában voltam vele, hogy nem teljesen úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem, de arról már nem én tehettem, hogy a fiú annyira se figyelt rám, hogy feltűnjön neki a viselkedésem. A kötekedésére tehát már nem is reagáltam. El akartam kerülni a további félreértéseket és feszültséggenerálást. Azonban a könyvtárban az én drága exemnek így is sikerült felhergelnie magát, kénytelen voltam átnyúlni a cuccaink felett, és megérinteni a kezét. ‒ Nézz rám, Julian! Tényleg higgadj le. Ha most kiraknak minket innen, akkor az életben nem fejezzük be Davies beadandóját. Hidd el, én is fáradt vagyok, de ki kell bírnunk ezt a hetet. Szóval, legyél türelemmel ‒ paskoltam meg szelíden a kézfejét, majd elhúzódtam tőle. ‒ Hát, azért én nem halasztanám az utolsó pillanatra ‒ jegyeztem meg. Bár, én mindig napokkal korábban megírtam, átnéztem, kijavítottam és átírtam a beadandóimat, ez egyfajta maximalizmus volt a részemről. ‒ Csütörtök, vagy péntek. Azt hiszem ‒ masszíroztam meg a homlokomat. Most így hirtelen én se tudtam, hogy milyen nap volt. A fiúval együtt nevettem. Az már nem a mi problémánk volt, hogy másoknak nem volt önkritikája. ‒ Nos, biztosan nem néztek még tükörbe, vagy valami olyan bűbájt szórtak a tárgyra, hogy szépnek lássák magukat ‒ kuncogtam. Ezek után egy csókot nyomtam az arcára, és láttam rajta, hogy milyen elégedettséggel töltötte el. Nem csalódtam benne ezúttal se, pontosan úgy reagált, ahogy vártam. ‒ Valamilyen szinten azért számít, csak az nem mindegy, hogy mivel kapcsolatos az a vélemény ‒ mosolyodtam el halványan, de a jókedvemet máris beárnyékolták anyám kötekedő szavai, amelyek felsejlettek az elmém egy eldugott szegletéből. ‒ De, nagyon ‒ kacagtam fel. Juliannek máris sikerült felvidítania már pusztán a mártírkodásával. Az ő felén valóban őskáosz uralkodott, vagy legalább is úgy festett a felület, mintha legalább egy atombomba robbant volna ott. Csakhogy hamar maguk mögött hagytuk a jegyzeteinket, amint alkalmunk bemártani néhány griffendélest, akiket nem mellesleg utáltam is. ‒ Igen-igen, valahogy úgy. Egy elmebeteg volt, de csíptem az öreget ‒ bólogattam mosolyogva. ‒ Pontosan. Elvégre, a bolond, paranoiás tanácsai nélkül egy-két gyakorlaton pórul jártam volna ‒ tettem hozzá, majd meglepetten pillantottam fel Julianre, amikor átölelte a vállamat. Elfojtottam egy mosolyt, aztán pici hozzábújtam, csak úgy, a régi szép idők kedvéért. Szórakozott mosollyal figyeltem, ahogy a könyvtáros lekapcsolta a tilosban járó griffendéleseket, és bájosan integettem nekik, amikor elhajtották őket. ‒ Ó, az nem lenne elég durva. Szerintem az nagyobb büntetés lenne, ha meg kellene fürdetniük Fricset ‒ kuncogtam, majd miután lecsillapodtak a kedélyek Julianre pillantottam. ‒ Na, gyere! Még be kell fejeznünk azt a beadandót ‒ bontakoztam ki az öleléséből, majd a csípőmet ringatva visszatipegtem az asztalunkhoz. Ott helyet foglaltam, és miután átbogarásztam a jegyzeteimet, s tintába mártottam a pennámat, folytattam az írást.
Zene ¤ Megjegyzés: It does your problem if I start whining ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
– Persze, hogy nem kérdeztem. Feltételeztem, hogy őszinte voltál velem, de úgy tűnik nem kellett volna – vontam meg a vállam. – Amúgy meg, még szép hogy dühít. Ne mond, hogy téged nem zavarna, ha ez rólam derült volna ki – – Ja, és igazam van akár tetszik neked, akár nem – közöltem vele. Ne higgye már azt, hogy csak azért mert ő lány, majd én kedvesen fogok vele beszélni, miközben rohadtul felidegesített. – Én voltam itt előbb, nem megyek sehova. Ami meg a kérdésedet illeti, nincs takargatni valóm, egyszerűen csak semmi közöd hozzá –közöltem vele. – Jól van, gratulálok nekik – válaszoltam unottan. Ha ő ennyire tartott, hogy nem mutatta meg az igazi arcát nekem, akkor ezek után se vagyok rá kíváncsi. Úgyhogy legyen már olyan kedves és húzzon el a jó büdös francba, és nyaggasson mást. – Hát a tiéd egyáltalán nem reális, szivi, szóval szívás – nevettem fel. De most komolyan, szakadjon rám a plafon? Hol él ez, ahol az ilyen reálisnak számít? – Én sem – vágtam rá. Felőlem azt gondol, amit csak akar. Attól, mert ő ezt így látja, még egyáltalán nincs így.
A nyugtatgatására csak még jobban felhúztam magam. – Pont leszarom azt a könyvtárost! Nem neki kell hatszáz oldalt írnia erről a szarságról, hanem nekem. Nem őt tanítja egy embernek nem nevezhető valami, hanem engem. És nem ő fáradt, hanem én – nyavalyogtam tovább valamivel halkabban. Amúgy szerintem az elmúlt egy hónapban nem káromkodtam annyit, mint a mai napon. Elképesztő, hogy mit ki nem tud hozni az emberből az idegesség. Anya nem örülne, ha hallaná, de hát ugye nem is fogja megtudni, legalább is tőlem nem. – Ó komoly? Király, akkor ráérek vele – lelkesedtem fel azonnal. – Milyen nap is van ma? – kérdeztem zavartan, miközben beletúrtam a hajamba. Franc se tudja a napokat olyan vizsga után, amire az ember reggeltől estig tanul. – Pedig néhányan nagyon elhiszik, hogy de – nevettem fel. De most tényleg, a legtöbben rohadtul azt hiszik, hogy jól néznek ki, pedig rájuk szó szerint illik a mondás, hogy A napra lehet nézni, de rá nem. Magyarul, inkább megvakulok, minthogy őket kelljen néznem. Elmosolyodtam, amikor egy csókot nyomott az arcomra. Felfogtam, hogy még mindig kellek neki, de nem lehetett volna ezzel kezdeni az egész beszélgetést ahelyett, hogy felhúzott, és valószínűleg olyanokat mondtam neki, amiket lehet nem kellett volna. – És mióta számít mások véleménye? – érdeklődtem mosolyogva. – Nem látszik? – nevettem fel. Gyakorlatilag az asztalon fekve, félhalottként írtam a házit, és körülöttem minden össze-vissza volt. Ezzel szemben, Heathernél tökéletes rend volt, és még ha nem is volt már olyan lelkes, mint az elején, határozottan élőbbnek nézett ki. Hagytam, hogy Heather a kezemnél fogva húzzon oda a könyvtároshoz, miután egyet értettünk abban, hogy nem kéne elszalasztani a kicseszési lehetőséget a griffendélesekkel. Előadva a kis „problémánkat” a nő nyomában indultunk el a zároltrész felé. – Lankadatlan éberség az öreg második neve – nevettem fel. – Nem hiába mondogatta mindig ezt, és mi meg nem hiába hallgatunk rá. Az öreg szava szent és sérthetetlen, főleg az olyan auror növendékek számára, mint amilyenek mi vagyunk –értettem egyet a lánnyal, és a vállát átölelve húztam magamhoz. – Nem tudom, de remélem valami durvát, mondjuk, leküldik ahhoz a féleszű óriáshoz őket szurcsókokat vagy tudom is én miket etetgetni meg velük játszadozni –vontam meg a vállam vigyorogva.
mai viselet ◊ zene ◊ That’s not my problem, Sweetheart [You must be registered and logged in to see this link.]
Egykedvűen megrándítottam a vállamat Julian szavaira. Nem tagadom, rosszul estek, de ezt nem mutattam ki. Nem akartam olyannak tűnni, akit könnyű megbántani, pedig a személyiségemre tett megjegyzéseivel tényleg célt ért, ha meg akart bántani. ‒ Sosem kérted, vagy kérdezted ‒ vontam meg a vállamat. ‒ Most is csak közölted, hogy nem árulok el neked semmit. Amúgy se azért mondod, mert annyira érdekelne, hanem inkább az dühít, hogy van olyan dolog, amiről még te sem tudsz. Julian büszkeségét vélhetően sértette, hogy milyen vak volt, ahogy az is, hogy mások átláttak egy olyan emberen, akivel ő hónapokon keresztül járt. Ez nem ő hibájuk volt és nem is az enyém. Julian nem volt képes meglátni az igazi arcomat, szóval ne minket hibáztasson. ‒ A semmiért? Drágám, hallod magad néha? ‒ nevettem fel élesen. Nem tudom mit gondolt, de igenis tahón viselkedett. Egy úriember még akkor se beszélne így velem, ha ideges lenne. ‒ A társaságomat nem erőltetem, akármikor elmehetnél. Nyilván mindkettőnknek egyszerűbb, ha válaszolnál egy egyszerű kérdésre, nem értem mi takargatnivalód van. Erőszakos alatt pedig azt értettem, akkor ténylegesen kezet emel a másikra ‒ feleltem szenvtelenül. Annyira nem tudott már meghatni a viselkedése. Több sértést már nem tudtam befogadni, hát a maradék szimplán lepergett rólam. ‒ Nem sok. Kettő-három, de ők tényleg maguktól jöttek rá ‒ vontam meg a vállamat. Gavin is úgy látta meg az igazi énemet, hogy majdnem lelőttem őt a rengetegben. Pont akkor járt arra, amikor gyakoroltam, és mivel tudtam, nem magyarázom ki magamat a szituációból, inkább engedem, hogy megismerjen valójában. Meg hát, megígérte, hogy hallgatni fog. Én pedig megbíztam benne. Nem feleltem. Mit mondhattam volna? Inkább némán meredtem rá, aztán később előadtam neki a szomorú Heathert. Még mindig jó színésznek tartottam magam. ‒ Ez inkább csak attól függ, hogy mennyire reális az, amit kívánsz ‒ mosolyodtam el angyalian. ‒ Ezt meg sem hallottam… ‒ feleltem higgadtan. Szerinte nem hallottam a kis részeg partijaikról? Nem volt olyan dolog ebben az iskolában, ami ne jutott volna a fülembe. Előbb-utóbb mindenről értesültem.
Beadandó írás közben mindig dúdolgatni szoktam. Valamivel el kellett ütni az időt, ez a módszer pedig még szórakoztatott is. Mivel nem nagyon ismertem más íreket, így csak így élhettem ki az otthonom iránti szeretetemet. Épp ezért annyira elmerültem a munkában, hogy fel sem tűnt Julian reakciója. Pedig, ha láttam volna… Most már mindegy. A kifakadására azonban felnéztem, és halkan kuncogtam. ‒ Higgadj le! A végén még kirak minket a könyvtáros. Meg aztán nem olyan sok, ha elég példát hozol fel, és azokról tudsz rizsálni ‒feleltem higgadtan, miközben az előbb említett könyvtáros felé pillantottam. Úgy tűnt, Julian nem volt elég hangos, hogy meghallja, így aztán nem fog kipenderíteni minket innét. ‒ Következő órára, ami azt hiszem, kedden lesz ‒ válaszoltam, miután a táskámból előtúrtam az órarendemet, majd a határidő naplómban kikerestem a beadandó határidejét. Miután elpakoltam, folytattam az írást. Kis idő múlva elfáradtam, már nekem is minden bajom volt, így jobbnak láttam, ha szünetet tartunk. Épp ezért kezdtem pletykálni a közelünkben ülőkről. A megjegyzésre halkan felnevettem, és Julian fülébe súgtam. ‒ Nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint mi ‒ jelentettem ki némileg öntelten. Nem voltam a világ legszerényebb embere, de egy csöppet túlzásnak tartottam ezt a kijelentésem. Ettől függetlenül, tagadhatatlan tény, hogy mindketten jó géneket örököltünk. A megmozdulásommal ügyesen sikerült tönkretennem a hajamat. Nem mintha annyira bántam volna a dolgot. Halványan elmosolyodtam, és engedtem, hogy hátratűrjön néhány tincset, majd előrébb hajoltam, és egy csókot nyomtam az arcára. A barátok is szoktak ilyet, nem? Szóval, nem mondanám nyomulásnak a dolgot. ‒ Köszönöm, de leginkább csak szerinted van ez így ‒ jegyeztem meg, majd visszahuppantam a székre, és csendesen nevetgéltem. ‒ Hát ennyire szenvedsz vele? ‒ csóváltam a fejemet mosolyogva, aztán a kérdésre az előttem lévő lapokra pillantottam: ‒ Szintúgy. Meg van még nagyjából ugyanennyi jegyzetem. Szóval, nem állok sokkal jobban. Már épp készültem rászánni magam a munkára, mikor feltűnt egy-két ember, akik épp a zárolt részleg felé igyekeztek, s mivel nem voltunk jó viszonyban, hát nem engedhettem meg, hogy bejussanak oda. Viszonoztam hát Julian vigyorát, a fenekemmel kijjebb löktem a széket, majd a fiút a kezénél húztam a könyvtáros felé, aki egy gyors helyzetjelentés után a nyomában velem elindult a kérdéses irányba, én pedig húztam magammal Juliant. ‒ Még szerencse, hogy mi, auror-növendékek hallgatva az öreg Rémszemre mindig éberek vagyunk, és kiszúrjuk a szabályszegőket ‒ szólaltam meg a nő háta mögött némileg fennhéjázva, de így legalább mindenki számára világos lett, hogy mi ketten nem akármilyen mardekárosok vagyunk. ‒ Mit gondolsz, milyen büntetést fognak kapni? ‒ súgtam Juliannek míg még a zárolt részleg felé sétáltunk.
Zene ¤ Megjegyzés: Except with me ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
– Akkor legyél büszke magadra – vetettem oda unottan. Ha őt az örömmel tölti el, hogy totál átverte a pasiját, akit állítólag szeretett, akkor csak gratulálni tudok hozzá. Csak akkor nem értem, hogy ő milyen alapon van fennakadva azon, hogy ezek után, megkérdőjelezem minden egyes szavát. – Gondolom, nem mondod el, hogy neked mi okod van rá – jegyeztem meg inkább magamnak, mint neki. – Na, pont erről beszélek. Le akarsz keverni nekem egyet, a nagy semmiért, rám erőlteted a társaságodat, amire most egyáltalán nem vágyom, és minden áron ki akarod szedni belőlem, hogy kit viszek a bálba. Á nem, tényleg nem vagy erőszakos – mosolyodtam gunyorosan. – Ó tényleg? És hány ilyen ember van? – érdeklődtem. Kíváncsi voltam, hogy kit tartott arra érdemesnek, hogy megismerje az igazi énjét, ha engem annak idején nem. – Na jó, utolsó lehetőség – közöltem vele, miközben felálltam az asztaltól. – Mondj egy értelmes, számomra is elfogadható indokot, hogy miért pazaroljam rád az időmet. Ha nincs, akkor légy szíves, mást boldogíts a hisztiddel, mert nekem rohadtul elegem lett belőled mára. – Nem elégedett a stílusommal? Hát nagyon sajnálom, legközelebb nem idegesít fel, és akkor nem viselkedek így vele. Egyébként tisztában vagyok vele én is, hogy kicsit messzire mentem, vele kapcsolatban, de jelenleg pont nem érdekel, csak nyugalmat szeretnék végre, minél távolabb Hezzie-től és a hisztijétől. – Tudod, mi a legrosszabb a kívánságokban? – kérdeztem egy aranyos mosollyal az arcomon. – Hogy sosem válnak valóra, Tündérlány. – A kívánságok az idiótáknak és szerencsétleneknek valók, akik valami csodára várnak, ahelyett hogy tennének valamit érte. Szóval, ha Heather azt szeretné, hogy rám szakadjon a mennyezet, akkor bontsa le azt. – Még mindig nem vagyok az – ellenkeztem vele. Bár tök feleslegesen, mert valamiért a nők agya ilyen furán van beállítva, hogy ha valaki meg iszik egy üveg vodkát, akkor máris alkoholista lesz az illetőből.
Amikor meghallottam az ír dalt, egy pillanatra lefagytam. Eszembe jutott, hogy régen sokat énekelt nekem. Mind a mai napig szeretem hallani a hangját. Ő az egyike azon keveseknek, akiknek énekeltem. Halványan mosolyogva folytattam a beadandóm írását, de olyan negyed oldal után felmerült bennem, hogy mégis hány tekercset kellene teleírnom, hogy az a buzeráns elégedett legyen. – Négy-öt? Mi a f*sz? – fakadtam ki kétségbe esetten. Két tekercshez is alig volt kapacitásom, nem hogy több mint a kétszeresére. – Mikorra kell ez a… ez? – Már ahhoz se volt kedvem, hogy valami trágár szóval illessem a beadandót. Csak abban reménykedtem, hogy nem holnapra, mert akkor lesz egy napom befejezni. Fájt a kezem, a fejem, fáradt voltam, és rohadtul elegem volt Davisből, meg a rohadt beadandóiból. Örültem, hogy Heather szünetet akart tartani, így a pennát ledobva hajoltam közelebb a lányhoz. Ha már ragaszkodott a suttogáshoz, szerettem volna hallani is belőle valamit. – Bűn ronda – jegyeztem meg, miután kiderült, hogy melyik is az az Erica. Még figyelmeztetnem se kéne Adriant, magától is nagy ívben kerülné el a csajt. De azért a biztonság kedvéért szólok neki, bár most nem is érdemelné meg. Az a másik csaj, Henriett vagy mi volt a neve, nagyon ajánlom neki, hogy tíz mérföldes körzetben kerüljön el. Ahogy nevetve megrázta a fejét, sikerült is tönkre tennie a kontyba fogott haját, amit személy szerint egyáltalán nem bántam, a kiengedett haj sokkal jobban áll neki. A jobb kezemmel előre nyúlva, a füle mögé simítottam az arcába lógó tincseit. – Még mindig így vagy a legszebb – jegyeztem meg mosolyogva, majd visszahúztam a kezem magam elé. – Másfél tekercs, de perceken belül feladom – válaszoltam a kérdésére. – Gondolom, te sokkal jobban állsz. – Megjegyzését hallva, elidőztem egy darabig az említett lányon, de mivel nem egy szépség, ezért nem érdekelt, ha Heather keresztbe akar tenni nekik, akkor csak csinálja. – Az a felelősségteljes nagyok dolga, hogy helyes útra tereljék a kisebbeket – vigyorodtam el. Meg amúgy is. Ki nem hagynék, egy olyan lehetőséget, amikor nem kell ezzel a szarral szenvednem.
mai viselet ◊ zene ◊ I'm a good boy. I'm too nice to everyone.[You must be registered and logged in to see this link.]
Egyetértően biccentettem. Én is valahogy így gondoltam, vagy valami olyasmit, hogy a haverjait nevezze így, és ne engem. ‒ Arról nem tehetek, hogy az emberek nem látják meg mások valódi személyiségét, ahogy arról se, hogy fiatalabb koromban remekeltem a dráma órákon ‒ vontam meg a vállamat. Nem az én hibám volt, hogy a többség felületes kapcsolatokat alakított ki, ahogy az se, hogy nem láttak át egy színjátékon. Ha lett volna egy kis eszük, akkor a szobatársaim rég felfedezték volna az íjászfelszerelésemet, sőt akárki megláthatott, amikor az erdőbe tartottam, mégse kérdezett sose senki. ‒ Nos, mindenkinek megvan az oka arra, hogy miért olyan, amilyen ‒ válaszoltam diplomatikusan, mégis kimérten. Arra, hogy erőszakos és hisztis lennék, felvontam a szemöldökömet. ‒ A hisztist elismerem, de az erőszakosat nem. Ha valóban az lennék, akkor már rég lekevertem volna neked egyet a modortalanságod miatt ‒ válaszoltam csípőre tett kézzel, majd a gúnyolódására összeráncolt homlokkal, morcosan meredtem rá. ‒ Igen, képzeld, aki képes volt meglátni az igazságot, az ismer engem valójában ‒ sóhajtottam. Miért volt olyan nehéz elhinni, hogy akadnak olyanok, akik érezték, hogy a színjáték csak egy álca? Különben is, rosszul esett, hogy csak számon kért, de azt sose kérdezte meg, hogy miért teszem ezt. Ebből is látszott, hogy csak a saját kis sértett érzéseivel foglalkozott, és gyerekesen vagdalkozott. ‒ Az már a te egyéni, szociális problémád ‒ vágtam vissza. Kezdtem unni a stílusát, ahogy viselkedett velem. Mint mondtam, nem voltam a hülye haverja, akivel lekezelően bánhatott. Sértette a büszkeségemet az effajta viselkedés. ‒ Ez esetben kívánom, hogy bár rád szakadna ‒ szusszantottam ingerülten. Talán olyan dolgokat is a fejéhez vágtam, amiket nem gondoltam komolyan, de ő viselkedett velem szörnyen, ne várja, hogy bazsalyogva eltűröm mindezt. Ettől függetlenül a felháborodott felhördülése nevetésre késztetett. ‒ Alkoholista… ‒ vetettem még oda, hogy még egy picit idegesítsem vele. Egyszer még az alkohol fogja elpusztítani az agysejteit, de akkor én nem akarok majd ott lenni.
A könyvtárban, miután nagyjából vázoltam Juliannek, hogy miként fogjon a dolgozatához, békésen jegyzetelgettem tovább, majd a gyakorlati alkalmazásokról készített pergament félretettem száradni, és egy újat húztam magam elé. Gyönyörű betűkkel kanyarítottam fel rá a dolgozat címét, majd fejből írni kezdtem. Már korábban gondolatban rendszereztem az ismeretanyagomat a témával kapcsolatban már csak formába kellett öntenem a mondanivalómat. Halkan egy ír dalt dúdolgatva mártogattam a pennámat a tintába, és alkottam meg a beadandómat. A bevezetést ‒ ami olyan jó három bekezdés lett ‒ magam mögött hagyva ismét magamhoz húztam a másik tekercset, hogy átgondolhassam a következő egységet. ‒ Négy-öt. Nála minél több és minél precízebb, annál jobb ‒ pillantottam fel a pergamenekről, de az utóbbival Julian is tisztában volt. Nekem számtalanszor dobta vissza a fickó az írásaimat, bár véleményem szerint azért, mert utált. Nos, legalább kölcsönös volt az utálat. ‒ Nincs mit ‒ viszonoztam a mosolyát, majd visszatértem az íráshoz. Szüntelenül körmöltem, amíg végül másfél pergamen után úgy meg nem fájdult a kezem, hogy éreztem, most kell szünetet tartanom. Így hát azt tettem, amihez a legjobban értettem: figyeltem a környezetemet, információkat gyűjtöttem róluk, és azokat a dolgokat, amik eszembe jutottak megosztottam Juliannel is. ‒ Igen, az ‒ bólintottam. Utálatos egy tyúk volt. Legalább is, ezt hallottam róla. Természetesen nem minden pletykának lehetett hinni, de már az elfuserált ízlésről árulkodott, hogy Jul Adrianjéért dobogott a szíve. Julian reakcióját látván halkan felnevettem, és megráztam a fejemet. Nos, ha valami ragyásképű, szemüveges mitugrász epekedett volna értem, feltehetőleg én is így reagáltam volna. Azonban a hajamat sikerült tönkretennem, így kibontottam a kontyot, és engedtem, hogy a vörös fürtjeim lágyan a vállamra hulljanak. Nem sokkal ezután vettem észre a kis hollóhátas libát. ‒ Tény. De veled ellentétben én szinte mindenkit ismerek ‒ feleltem, majd miután szemmel vertem a tyúkot, és az lelépett, ismét Julian felé fordultam. ‒ Hogy haladsz? ‒ tudakoltam, mialatt óvatosan a kézfejemet masszírozgattam. Még mindig fájt, de bíztam benne, hogy pár perc múlva elmúlik a fájdalom, és én is végre folytathatom a munkát. Ekkor a szemem sarkából mozgást véltem felfedezni. Két griffis srác meg egy csaj elég feltűnően „osonva” tartottak a zárolt részleg felé. Ördögi mosolyra húzódtak az ajkaim. Hiába nézett ki jól az egyik srác, és hiába időzött el a pillantásom rajta, mégis utáltam a velük lógó csajt, és szívesen keresztbe tettem volna nekik. ‒ Hm. Azt hiszem, azok ott hárman megpróbálnak bejutni a zárolt részlegre. Legyünk jó diákok, és jelezzük a könyvtárosnak? ‒ pislogtam ártatlanul. Talán Julian még benne is lett volna, elvégre, addig se kellett volna a leckéjét írnia.
Zene ¤ Megjegyzés: You aren't everyone's type, you're narcissistic ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
– Nem vagy retardált – értettem vele egyet. De ez nem jelenti azt, hogy visszavonom azt, hogy lehetne több esze is. – Vagy amit a másikkal láttatni akar. – Ő nem akarta, hogy megismerjem milyen valójában, szóval nem túlzás kijelenteni, hogy valószínűleg egyáltalán nem ismerem. De őszintén? Most már nem is akarom. Vagy maradjon olyan amilyen volt, vagy inkább ne jöjjön a közelembe. – Tévedsz, nem kedvelem az ilyen embereket. De az erőszakos, hisztis embereket meg főleg nem – Vagy is pont az olyanokat, ahogy most Heather viselkedik. – Ó tényleg nem? Már az egy hazugság, hogy rohadtul más a személyiséged. Ismer téged egyáltalán valaki, úgy igazából? Vagy mindenkit átversz? – érdeklődtem továbbra is gúnyos hangnemben. – Kicsit sem vagy szórakoztató – vetettem oda neki. Szórakoztatni akar? Akkor hozzon piát, vagy valami csajt, bár az utóbbiból több is jöhet. Sőt hozza mindkettőt egyszerre, az lenne a legjobb megoldás. Válaszára ingerülten felsóhajtottam. Ó, hogy mit fog ezért kapni Adrian, meg a többi seggfej! Ki a franc engedte meg nekik, hogy egyedül hagyjanak, ezzel az idegesítő ribanccal? – Nem kell azt sajnálni, még a plafon is örülne, ha hozzámérhetne – vontam meg a vállam. De mint már korábban mondtam, ez nem fog megtörténni. – Leszokóban? Hülye vagy? – hördültem fel. Minek néz ez engem? Attól, hogy nem ittam két hétig, még nem hagytam fel a piával. De ennek ellenére, még mindig nem vagyok alkoholista, mert akkor nem bírtam volna ki ezt a nagyjából tizennégy napot.
Nem olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik? Igaza van, ez sokkal rosszabb, mint amilyennek hangzik. Főleg az után, hogy belelapoztam néhány könyvbe, amik tele voltak unalmasabbnál unalmasabb szövegekkel. Egy pillanatig azt hittem nemet fog mondani, mert csak csendben fürkészte az arcomat. Lett volna egy jó pár öntelt megjegyzésem, de most inkább megtartottam magamnak, nem akartam rontani az esélyeimet. Segítségét hallva lassan bólintottam, és magam elé vettem a megfelelő könyveket. – Hány tekercsnek kell lennie ennek a szarnak? – kérdeztem fel sem pillantva a pergamenből. – Ja, és köszönöm. – mosolyogtam rá egy pillanatra, majd folytattam munkát, mert még ma kész akartam vele lenni, és remélhetőleg minél hamarabb. Egyre csak fogyó lelkesedéssel és lendülettel írtam a beadandómat, miközben azon gondolkoztam, hogy hogyan szabadulhatnék meg attól a pasinak nem nevezhető Davis professzortól, és az idő múlásával egyre betegebb ötletek jutottak eszembe. Épp ezért örültem, amikor Heather megszólalt, mert nagyon is úgy éreztem, hogy ideje lenne szünetet tartanom. – Melyik az a csaj? Az a szemüveges szőke? – kérdeztem. De tök mindegy végül is, mert a lényeg az, hogy Adrian ne fogadjon el senkitől semmit, leszámítva a szűkebb baráti körét, meg az idióta barátnőjét, ha annyira ragaszkodik ahhoz a libához. A másik lányról szóló pletykát, meg fintorogva hallgattam végig. Nem elég hogy bűn ronda a csaj, meg dagadt, sárvérű, de még tetves is? Hogy lehet egy ilyet emberek közé engedni? – Nem ismerhetem a világ összes emberét – válaszoltam vigyorogva, utalva arra, hogy egyáltalán nem lep meg, hogy mindenkinek bejövök. Nem néztem az említett lány felé, nem akartam, hogy Silent legyen az. Még a végén lenne olyan kis ostoba, hogy idejönn, és akkor Heather meg idő előtt rájönne, hogy ő az a lány, akit a bála viszek.
mai viselet ◊ zene ◊ I'm not surprised that I'm everyone's type[You must be registered and logged in to see this link.]
‒ Azonban mindkettő a szellemi képességeimet becsmérli, és tudtommal nem vagyok retardált, hogy bármelyik jelzővel is illess ‒ fontam össze magam előtt a karjaimat. Mindenre volt egy frappáns válaszom, szóval drágám, ha egy percig is azt hitted, hogy állsz nyerésre, akkor tévedtél. Ha kellett, hát a végtelenségig húztam volna a szócsatánkat, de mindenhogyan én kerültem volna ki győztesként. ‒ Nem lennél vele egyedül. Sokan azt látják az emberekből, amit látni akarnak ‒ pillantottam rá komolyan. Én pedig többnyire erre hagyatkoztam, hogy mások azt lássák, amit látni szeretnének, ne pedig az igazságot. Mindent, csak ne azt a vadóc, szeszélyes és határozott lányt, aki egy szempillantás alatt képes lenne egy nyílvessző a másik szeme közé ereszteni, ha megijesztik. ‒ Nos, az már a te problémád, ha az olyan embereket kedveled, akiknek nincs önálló véleménye, vagy éppenséggel könnyen irányíthatod őket ‒ válaszoltam kimérten. Korábban a megérzéseim azt súgták, hogy nem nyerné el a fiú tetszését, ha olyan lennének a közelében, amilyen, s láss csodát, igazam lett. Már annyira nem is izgatott a dolog. Rendezni akartam a viszonyunkat, helyre akartam tenni a partnerét, és azután, ahogy kérte újabb három hónapra leszállok róla. ‒ Erről nem. De semmiről nem hazudtam. ‒ A hangom hűvös volt. Miért feltételezte rólam, hogy hazudtam neki? Az, hogy más a stílusom még nem jelenti azt, hogy állandóan hazudtam volna. ‒ Legfeljebb nem mondtam el ezt-azt, és amit igen, azt más hangnemben és stílusban tettem ‒ vontam meg a vállamat nemes egyszerűséggel. Arról nem én tehettem, hogy Julian a nagy egójától pocsék emberismerő. ‒ Ugyan már, igazán megszokhattad volna, hogy valaki folyton szórakoztat ‒ billentettem oldalra a fejemet. Nem értettem, hogy Julian miért volna annyira kibukva. Ráadásul, szörnyen elviselkedett. Felmerült bennem a kérdés, hogy inkább vele mi történt. Nyilván nem sok: tanulás, bulizás, csajok. Ahogy mindig. ‒ Csak azért, hogy ne örülhess. Már mondtam, nem olyan könnyű lerázni, mint ahogy azt hitted ‒ húzódtam egyszerre bájos és gunyoros mosolyra az ajkaim. Nem fogok hamar leszállni a témáról, se róla, ezt a csöppnyi eszével könnyen kitalálhatta volna. ‒ Már korábban válaszoltam a kérdésedre ‒ mondtam egykedvűen. Ha konkrétan kérdései voltak, akkor azokat tegye fel, ahelyett, hogy újra és újra számon kér, hogy mi volt igaz abból, amit mondtam neki. A „biztatásra” egy gyönyörű mosolyt villantottam. Nem kellett volna ezt kívánnia, utána fogok járni, és élete végéig ezzel fogom cikizni, hogy lássa, nem kellett volna bunkón viselkednie. ‒ Nem aggódok. A plafont sajnálnám ‒ fintorodtam el, miközben a mennyezet felé pillantottam, amit fehér felhők takartak el. Halkan felsóhajtottam, majd a kifakadása miatt kuncogásban törtem ki. ‒ Ó, persze, tényleg nem ‒ ráztam a fejemet vigyorogva. ‒ Ó, minő tragédia! És azért nem ittál, mert tanultál, vagy azért mert csatlakoztál az Anonim Alkoholisták Klubjához, és épp leszokóban vagy? ‒ gúnyolódtam. Meg sem próbáltam nem sértésként előadni. Én is tudtam undok lenni, a találkánk után azt fogja kívánni, hogy sose legyek az ellensége.
Ha a nagyteremben nem bosszantott volna fel, akkor talán nyomtam volna egy csókot is az arcára, részben hálából, részben pedig azért, hogy emlékeket ébresszek fel benne. Végül nem tettem semmi ilyesmit, hanem minden figyelmemet a beadandónak szenteltem. Így hát figyelmen kívül hagytam a dühös szavait, jobban lekötött, hogy egy remekművet hozzak össze, amibe Davies se köthet bele. ‒ Nem olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik ‒ feleltem, miközben belemártottam a pennámat a tintába, és jegyzetelni kezdtem. Nagyjából tudtam, hogy mit akarok leírni, elvégre a hatástalanító varázslatokról rengeteget tudtam volna beszélni, így csak a gyakorlati alkalmazásokra akartam példákat keresni. A többi könyvet azért vettem el, hogy Julian olvasgasson egy kicsit. A kérésére felpillantottam, egy darabig az arcát fürkészve azon merengtem, mit szólna ahhoz, ha nemet mondanék, majd felsóhajtottam. ‒ Kezdd azzal, hogy elmagyarázod mik a hatástalanító varázslatok. Valamelyik könyvben biztosan találsz összefoglalót. Utána folytatod azzal, hogy ecseteled mely területeken használjuk őket, és miért fontosak ‒ adtam neki egy kiindulási pontot, majd az íróeszközt a tintatartóba ejtettem, hogy feltűrhessem a blúzom ujját. Nem akartam összepiszkítani. Ezután visszafordultam a könyvemhez, remélve, hogy Julian nem azt várta, hogy majd a szájába rágom az egészet, mert akkor sose végzek a sajátommal. Serényen írtam ki a példákat, de jó leendő auror-tanonchoz híven odafigyeltem a környezetemre. Magamban jókat mosolyogtam a közelünkben ülők megjegyzésein. Amikor megálltam szünetet tartani, halkan odasúgtam Juliannek: ‒ Tudtad, hogy a hugrás Erica Johns teljesen odáig van Adrian haverodért. Egyszer azt hallottam, azt tervezgeti, hogy valahogy szerelmi bájitalt ad be neki, hogy elcsábítsa. Én a haverod helyében vigyáznék arra, hogy kitől mit fogad el. Aztán, ott az a csaj, Erica mögött. Henriettnek hívják, úgy tudom, ő meg érted epekedik. Kár, hogy kissé molett, sárvérű és, ha hihetünk a pletykáknak, akkor tetves is ‒ nevettem fel halkan. Az ujjaimat összekulcsoltam, miközben a tekintetemet végigjárattam a teremben. ‒ Mondd csak, feltűnt, hogy az a barna hajú, hollóhátas fruska úgy bámul téged, hogy mindjárt elolvad ültében? Ismered? ‒ ráncoltam össze a homlokomat, és az állammal a csaj felé böktem. Ha nem bámult volna minket olyan feltűnően, akkor fel sem tűnt volna a jelenléte. Szegény szürke kisegér.
Zene ¤ Megjegyzés: Time changes ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
Kérdésére csak unottan pillantottam rá, de szó nélkül hagytam a dolgot. Egy szava se lehetne, mert nagyon jól tudja, hogy csak azokat csesztetem, akik megérdemlik, és ő jelen esetben több mint megérdemli. – Tudom, mit mondtam, és az, hogy nem bővelkedsz észben jobb, mint az hogy hülye vagy. Az előbbi nem zárja ki azt, hogy nincs eszed, míg az utóbbi igen. – vontam meg a vállam. – Tudod, az lehet, mert már abban sem vagyok biztos, hogy ismerlek – értettem vele egyet. Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint annak idején, amikor megismertem, és ez egyáltalán nem az én hibám. Azt a Heather ismerem, ezt meg valószínűleg egyáltalán nem. De egy dolog közös mindkettőben, odáig vannak értem. – Ha te mondod – vontam meg a vállam, de egyáltalán nem győzött meg. – Ez mind szép, és jó és igazad van, nem igazán tetszik. – Ha ki akar állni magáért, meg megmutatni, hogy nem akkora hisztis liba, mint amilyennek eddig mutatta magát, akkor csak nyugodtan, sőt még támogatom is, de lehetőleg ne az én közelemben tegye ezt. És még ő volt fenn akadva azon, hogy kétszínűnek neveztem? Az egész élete, vagy legalább is az, amit én ismertem belőle, egy b*szott nagy hazugság volt. – Azért, hogy olyan legyél, mint az apád, hogy megmutasd a családodnak, hogy többet érsz egy bájos kislánynál, akinek az az egy dolga van, hogy gyereket szüljön. Vagy erről is hazudtál Heather drága? – érdeklődtem gúnyosan. – Sajnálhatsz is – morogtam. – Tisztában vagyok vele, de én legalább nem megyek zaklatni másokat – utaltam arra, hogy a lány szándékosan idegesít. – Ez nagyszerű, szóval akkor miért is vagy még mindig itt? – kérdeztem ingerülten. Amikor felségnek nevezett gúnyos mosolyra húzódott a szám. Nyilvánvaló, hogy csak tudat alatt gondolta komolyan, de akkor is jól esik az ilyet hallani. – Ó jó, hogy megemlítetted – hagytam figyelmen kívül a kérdését. – Igaz volt bármi is abból, amit nekem mondtál korábban? – Válaszára megforgattam a szemem. Megbántottam és szomorú? Lehet, de attól még ne akarjon már kinyírni azért, mert másvalakit viszek a bálba. Meg amúgy is. Melyik tündérmesében olvasta, azt hogy a srác elviszi a bálba az exbarátnőjét, akivel, már rég szakítottak, csak mert az megígérte neki? – Sok sikert, kiscsillag – mosolyogtam rá, miközben rohadtul azt kívántam, hogy soha ne tudja meg, hogy kit viszek a bálba. – Édes, hogy aggódsz értem, de nem kell, nem fog – vigyorodtam el önelégülten. Ha eddig nem történt meg, akkor ezután sem fog. És ráadásul ez is azt bizonyítja, hogy egészséges mértékű önbecsüléssel rendelkezem. – Hé, nem vagyok alkoholista! – tiltakoztam sértetten. – Már két hete nem ittam piát. Képzeld, valamikor kénytelen vagyok tanulni is. –
Nem sok hasznomat vette, mivel fogalmam sem volt, hogy mi a feladat, így nem tudtam, milyen könyvek kellenek, szóval csak a könyvit tartottam, amiket levett a polcokról. Viszont, amikor nem ért el egyet, voltam olyan aranyos, hogy levettem neki. – Neked nincs mit – mosolyogtam vissza. Válaszát hallva vetettem rá egy dühös pillantást. – Nincs kedvem megint vitatkozni veled, szóval úgy veszem, hogy nem mondtál semmit – közöltem vele, miközben tanácstalanul forgattam a kezem között az egyik könyvet. – Milyen izgalmasan hangzik – fintorodtam el, de azért magam elé húztam egy pergament és a kezembe vettem a pennát. Felírtam a nevemet, de ennél tovább nem jutottam. – Segítesz? – pillantottam fel Heatherre. – Légyszi – tettem hozzá.
mai viselet ◊ zene ◊ Usually I don't have to ask. My charisma does do job[You must be registered and logged in to see this link.]
‒ Mégis melyik párhuzamos univerzumban, aranyom? ‒ pillantottam rá enyhén kétkedő tekintettel. Velem az elmúlt hónapokban mindenhogyan viselkedett, csak kedvesen nem, holott nem akaszkodtam rá, de azért örültem volna, ha néhány alkalommal megállít beszélgetni, vagy legalább szól arról, hogy ne tervezgessek semmit a bállal kapcsolatban. ‒ Hát, akkor emlékeztetnélek arra, hogy az imént mondtad, hogy nem bővelkedem észben, magyarán lehülyéztél ‒ szusszantottam. Mikor lett Julian ennyire szenilis? Ráadásul, nekem azt ne akarjon terelni, amikor az előbb ismerte el, hogy idiótának tartott. Pedig nem ejtettek a fejemre, ő egy kicsit se. ‒ Tényleg megállapítás ide, vagy oda, elég sok dologban tévedsz velem kapcsolatban ‒ feleltem büszkén. Mit tudott ő rólam? Mármint, azokon az ostobaságokon kívül, amiket elhitettem vele. Mert tulajdonképpen, minden, amit rólam gondolt csupán egy színjáték eredménye volt. Egy olyan álca, mellyel olyanná válhattam, amit a társadalom megkövetelt tőlem. ‒ Semmi nem történt ‒ vontam meg egykedvűen a vállamat. Elvégre, nem azért mutattam ki a fogam fehérét, mert beleőrültem volna a szakításba, szimplán nem volt kedvem bájologni. ‒ Szimplán unom, hogy hülyének, naivnak, sebezhetőnek és manipulálhatónak hisznek az emberek, amikor egyáltalán nem vagyok az. Ahogy nem tűrök el bizonyos stílust sem. Ha nem tetszik, hát arról nem én tehetek. ‒ Újfent megrándítottam a vállamat. Eddig az volt a baja, hogy túl sokat hisztiztem, most az nem tetszett neki, hogy a sarkamra álltam? Pasik! Ki bír rajtuk kiigazodni… ‒ Inkább csak titkoltam. Ugyan, édes… Hogy akarsz te így auror lenni? Szerinted egy hisztis liba miért akarna auror szakon tanulni, amikor akármikor letörhet a körme? Sose gondolkoztál még el azon, hogy mit miért csinálok? ‒ próbáltam elültetni a bogarat a fülében, hogy erőltesse már meg egy kicsit magát, és lásson olyannak, amilyen valójában voltam. De persze, lehet, hogy nem vette a lapot, vagy szimplán nem akart eltűnődni ezeken a kérdéseken, csakhogy, én nem voltam hajlandó ezekre válaszolni. ‒ Ó, mindjárt megsajnállak. Tudod, nemcsak neked vannak vizsgáid meg beadandóid ‒ forgattam meg a szemeimet. Hát, ha nem figyel oda arra, amit mond, akkor később csúnyán megütheti a bokáját. ‒ Tragédia! ‒ mondtam drámai hangon. Meg aztán, amúgy se akarnám, hogy Julian minden vörös hajú tyúkot megkörnyékezzen az iskolában. Felvont szemöldökkel, megvető pillantásokkal illettem Juliant, amikor lecsapta a villát az asztalra. Szinte már hallottam is anyám hangját: „Egy úriember nem csinál ilyet!” A kifakadására közönyösen mértem végig. ‒ Már megmondtam. Kíváncsi vagyok, és örültem volna, ha szólsz, hogy nem él az ígéreted, más célom nincs. ‒ Ó, dehogyis nem! Volt más célom is, de azt nem kötöttem az orrára. Nem itt és nem most. ‒ Ahogy óhajtod, Felség… ‒ tettem hozzá egy pukedli és egy grimasz kíséretében. A hangom gúnytól csöpögött, a tekintetemből is áradt egyfajta neheztelés. ‒ Miért is lenne baj? ‒ kérdeztem vissza értetlenül. ‒ Hiszen nem kell mindenről beszámolnom magamat illetően… Akkor se voltam köteles rá, amikor jártunk. ‒ Épp olyanban, ahogy egy megbántott és szomorú fiatal nő szokta ‒ hangzott a dacos feleletem. Mégis mit várt tőlem, hogy idesomfordálok, mint a többi exe, vagy azok a lányok, akik meg akarták környékezni, és bájologva kérdezem meg tőle, hogy mégis ki az a szerencsés, aki az ő partnere lehet a bálon? Nos, azt lesheti. Így hát nem is mondtam semmit arra, amit a saját stílusáról mondott. ‒ Tisztában vagyok vele, de ott vannak az önelégült hollósok, akik azt hiszik, hogy attól, hogy a Süveg a kékek közé osztotta be őket máris ők a világ új megváltói és a legújabb Einsteinek, na meg a drága pirosak, ahol a pasiknál a péniszméret számít, a csajoknál meg, hogy hány pasival kavartak… Hát, egyik se túl kecsegtető. Azonban nem mardekáros az illető, arról tudnék. Ha pedig te nem árulod el, hát magam járok utána. ‒ Már kezdtem belelovallni magam a magyarázásba, amikor eljutott a tudatomig a dicsérete. ‒ Köszönöm ‒ biccentettem, bár nem volt túldíszítve, sőt, egyszerű sötétzöld lakkal kentem be. ‒ Vigyázz, nehogy rád szakadjon a plafon! ‒ figyelmeztettem negédes mosollyal az ajkaimon. Hah! Még, hogy ő nagylelkű! Akkor én meg az angol királynő vagyok! ‒ Mégis mi? Hogy Adrianékkel melyik kocsmában részegedjetek le? ‒ kérdeztem vissza csípőre tett kézzel. Ha továbbra is ilyen szorgalmas lesz, akkor kötve hiszem, hogy felveszik aurornak. ‒ Nos, kérdezd a vén Dumbledore-t! ‒ vontam meg a vállamat. Engem már semmi nem lepett meg a tanárokkal kapcsolatban. Hagrid egy idióta, Trelawney iszákos, Davies sminkelte magát… Mi jön még? Kiderül, hogy Piton gyerekeket molesztál? Vagy, hogy az öreg McGalagony szabadidejében diszkókban mulatja az időt? De szép is lenne mindet lecsukatni apámmal…
Azonban, a tanárokat kapcsolatos fantáziálásaimat elhessegettem, amint megérkeztünk a könyvtárba, és megláttam, hogy őfelsége az egyik asztalnál kényelembe helyezte magát. Mondanom se kellett, hogy elkapott az ideg, és hiába tiltakozott, bizony jött velem, nem érdekelt a problémája. Igaz, mivel nem volt tisztában a feladattal, így inkább csak élőpolcnak használtam, és a kezébe nyomtam azokat a könyveket, amikre szükségünk lesz majd. Ezután megpillantottam még egy kötetet, csakhogy hiába nyújtózkodtam, még magas sarkúban is túl alacsony voltam, hogy elérjem. ‒ Köszönöm ‒ mosolyodtam el, amikor levette a könyvet. Úgy tűnt, még szorult belé némi udvariasság. Valamivel jobb kedvvel követtem őt az asztalunkhoz, ahol a pergameneket, tintatartót és pennákat az asztalra pakoltam, aztán én is helyet foglaltam. ‒ Az én szememben mindegyik ugyanaz ‒ feleltem, miközben magamhoz húztam azt a könyvet, amit imént emelt le a polcról. Felnyitottam, majd miután átböngésztem a tartalomjegyzéket, az aktuális fejezetekhez lapoztam. ‒ Hatástalanító varázslatok gyakorlati alkalmazásai a valóságban a téma ‒ pillantottam fel, a szemem sarkából látván, hogy meg sem moccant. Elmondtam neki a témát, hát kezdjen dolgozni, ha pedig a segítségemet várja, akkor mondja azt, és ne gondolja, hogy olyan vagyok, mint Granger, aki szó nélkül segít mindenben. Néma gyereknek az anyja se érti a szavát, drága Julianem.
Zene ¤ Megjegyzés: If you don't ask you don't get. ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
– Most miért? Én az esetek 99%-ában kedves vagyok, pech, hogy te most kifogtad azt az 1%-ot amikor nem vagyok az – tártam szét a karom. Ha mondjuk holnapra ütemezte volna a letámadásomat, akkor nagy valószínűséggel nem lennék vele ilyen bunkó. – Akárhogy is hangzott, nem hülyéztelek le, és nem vagyok ostoba, és az előbbi nem jóslás volt, hanem egy megállapítás. – Igazán értékelem, amikor a képességeimet becsmérli teljesen alaptalanul. – Nézd, Heather. Nem tudom, hogy mi történt veled ebben az elmúlt három hónapban, de előtte nem voltál ilyen kötekedős, verekedős meg főleg nem. – Amíg együtt voltunk, addig teljesen normális volt, alig hisztizett, tök cuki volt meg minden, de aztán egyre több időt töltött el az idióta barátnőivel, és kezdett teljesen meghülyülni. – Vagy csak nagyon jól titkoltad – tettem hozzá. – Rohadtul fáradt vagyok, meg éhes. Van nagyobb gondom is annál, hogy megválogassam a szavaimat – válaszoltam, miközben fáradtan túrtam bele a hajamba. – Nagyon örülök neki – dünnyögtem szórakozottan, és újra kézbe vettem a villámat. – Ja, általában – értettem vele egyet. – De az a csaj ronda és véráruló – ismételtem meg a korábbi mondandómat. Oké, hogy a többnyire a vörös hajú csajok az eseteim, de azért nem mindegy, hogy milyen származású és hogy hogy néz ki az illető. Dühösen csaptam le a villámat az asztalra. – Na, jól van. Van két perced, hogy kinyögd, hogy mit akarsz, azon kívül, hogy kit viszek a bálba, és utána légy szíves legalább három hónapig újra szállj ki az életemből. – Eddig is rohadtul idegesített Heather, de eddig valahogy elbírtam viselni. Utáltam, ha sértegetnek, utáltam, ha mindenre megjegyzést tesznek, utáltam, ha hülyének néznek. És Heather ezalatt a pár másodperc alatt mindegyiket elkövette, szóval ja, kicsit kiakadtam rá. – Az – vetettem oda. – Na, hát pont ez a baj, hogy nem láttad értelmét. – Belehalt volna, ha közli, hogy épp melyik sráccal haverkodott össze? Hát egyáltalán nem. De az igaz, hogy nem szerettem, ha sokat szövegel, főleg az ilyen csajos dolgairól, meg hogy mit derített ki a pletykahálózata. – Na mert te milyen stílusban kérdezted? Olyan választ kaptál, amit érdemeltél. Ha nem rontottál volna rám, nem lenne kifogásolható a stílusom – vontam meg a vállam. – Amúgy meg nincs az a pénz, amiért összejönnék egy hugrabugossal. És nem, nem ilyen barátnőre vágyom, sőt jelenleg semmilyenre. De mellesleg jól néz ki a körmöd. – Azért ne akarja már rám kenni ezt az egészet. Nagyon is emlékszem, hogy hogyan kezdődött ez az egész beszélgetés. – Tudom, de azért mindig jól esik hallani – mosolyodtam el. Hatástalanító varázslatok? Hát még így sem rémlett semmi. – Hát pedig de. Volt fontosabb dolgom is, minthogy annak a buzi „csávónak” a hülyeségeivel foglalkozzam. Hogy lehet egyáltalán egy olyat tanárként alkalmazni? –
Fel sem tűnt, hogy van itt egy könyvtáros, amíg Heather nem köszönt neki, ezután én csak egy hanyag biccentéssel üdvözöltem. Leültem és néztem, ahogy a szükséges könyveket keresi, egészen addig, amíg engem is magával nem rángatott, minden, viszonylag halk tiltakozásom ellenére. A könyvespolcnak dőlve figyeltem, ahogy a könyvek között keresgél, majd amikor egy viszonylag magasan lévő könyvet nem ért el, erőt vettem magamon, és kegyeskedtem levenni neki. – Még mindig ugyan olyan kicsi vagy – jegyeztem meg mosolyogva, mellőzve a gúnyt a hangomból, majd elvettem tőle a könyveket és visszaültem a már korábban kiválasztott asztalhoz. – Amúgy meg nekem vannak csicskáim, meg haverjaim, meg Adrian. A három nem ugyan az. – reagáltam a korábban tett megjegyzésére. Tanácstalanul néztem végig a könyveken. Fogalmam sem volt, hogy hogy kezdjek hozzá a beadandóhoz, szóval reménykedtem, hogy Hezzie hajlandó lesz segíteni.
mai viselet ◊ zene ◊ Um, yeah let's start working, but you'll help me right?[You must be registered and logged in to see this link.]
Csípőre tett kézzel meredtem rá. Ebben mégis mi volt olyan rohadt vicces?! De most komolyan! Ennyire kételkedett bennem? Igyekeztem minél lesajnálóbb pillantásokat vetni rá. Magára vessen, ha nem alábecsül. Majd annál nagyobbat koppan majd. Raheleigh és Rosier vér csörgedezett az ereimben, azt teszek tönkre, akit csak akarok. Ráadásul, anyám is nagyon jól értett mások életének megkeserítéséhez, így rám is ragadt valamennyi. Az, hogy Julian kételkedett a képességeimben csupán annyit jelentett, hogy lenézett és lebecsült, de majd megmutatom neki. ‒ Épp annyira, mint amennyire te is kedves vagy, aranyom ‒ mosolyodtam el bájosan, majd elfintorodtam. Most már tényleg megérdemelte volna, hogy legalább egy tálcával fejbe vágjam. ‒ Imádnivaló, hogy lehülyézel, de emlékeztetnélek arra, hogy a csoportban azok közé tartozom, akiknek jó jegyei vannak, és engem nem korrepetál semmilyen barom, vagy nem másokkal csináltatom meg a feladataimat. Te vagy az ostoba, ha esztelennek tartasz. Különben is, a „jósláshoz” jó megfigyelő képesség kell és némi kreativitás. Úgy emlékszem, te igencsak szűkölködsz ezekben ‒ indítottam ellentámadást. Sok mindent eltűrtem, de azt, hogy a tudásomat, vagy a képességeimet kérdőjelezzék meg, vagy éppen sértegessenek, na azt már nem engedtem meg senkinek, még Juliannek sem. ‒ Ó, igazán? Akkor nem ismersz eléggé ‒ kérdeztem vissza, majd gyilkos pillantások kíséretében ismét biztosítottam afelől, hogy ha kiakaszt, akkor tényleg meg fogom ütni, és nem csak mondogatom majd. Persze, nem akarnám megtenni, de ha folyamatosan az önérzetemet fogja sértegetni, akkor minimum egy vérző orral számoljon. ‒ Tényleg? Hát, drágám, akkor javaslom, hogy legközelebb válogasd meg megfelelően a szavaidat, mert jelenleg nagyon is ezt sugalltad ‒ szóltam be neki. ‒ Különben is, akkor is sok sráccal jóban voltam, az már kérdés, hogy a többségük nem próbálkozott be ‒ egészítettem ki a mondandómat. Az lehet, hogy neki köszönhetően akarnak többen randizni velem, de ne higgye azt, hogy a barátaimnak is annak köszönhetem, hogy vele jártam. Nem voltam olyan láthatatlan, mint amilyennek be akart állítani. ‒ Viszont, vörös hajú. Ez általában sokat nyom a latba ‒ tettem hozzá, hiszen tudom jól, hogy mennyire odavan a vörösekért, és véleményem szerint Weasley-vel is kikezdett volna, ha nem lenne véráruló a családja. Még szerencse, hogy Julianben volt annyi, hogy csak aranyvérűekkel kavart, mert nem akartam volna tőle elkapni semmilyen betegséget. A következő szavaira csak a szemeimet forgattam. Ha ő mondja… Én azonban korántsem voltam ezen a véleményen. Szívesebben beszéltem Franciaországról meg Belgiumról, annak ellenére, hogy ezek már annyira nem hatották meg. Mint korábban is említettem, szelektív a hallása. ‒ Aztán miért ne? Mert rájössz, hogy milyen butaságokat beszélsz, vagy hogy éppen milyen sebezhető vagy? Csak nem ideges vagy? Jaj, édes, nem áll jól neked, ha bosszankodsz, mert olyankor összeráncolod a homlokod, és az öregít ‒ váltottam át a híres-neves „liba hangnemre”, hogy érezze a törődést. Élveztem, hogy ezúttal kettőnk közül ő akadt ki, és morgott valamiért. Igenis megérdemelte. ‒ Bajod van? ‒ pillantottam rá kérdőn, majd ördögien elvigyorodtam. ‒ Ez valami elszólás volt, szívem? ‒ Nem láttam értelmét beszámolni minden ismeretségemről, tekintve, hogy akkor se túlzottan izgatott, hogy miről beszéltem. Ha pedig állandóan arról beszélnék, hogy kiket ismertem meg, vagy kikről vannak információim, akkor is jönnél azzal a dumával, hogy sokat fecsegek ‒ vontam meg a vállamat miközben a körmeimet csodáltam. ‒ Először is. Az nem számonkérés volt. Ha picit jobban visszaemlékszel, akkor azzal indítottam, hogy emlékszel-e egy ígéretre. Azonban, már azt olyan stílusban reagáltad le, hogy felidegesítettél, innentől kezdve meg nem tudom mit vártál. Nem vagyok egy kedves, aranyos és felettébb megértő, manipulálható kislány, akit kedved szerint irányíthatsz. Ha ilyen barátnőre vágysz, akkor ott vannak a hugrások, de akár még a hollósok között is akadhatnak ilyen ostoba tyúkok ‒ vetettem rá egy rideg pillantást. És tényleg nekiállt feljebb, amikor az egészről ő tehetett. Ne akarja már rám kenni, mert nem csak egy tálca landolna a fején, hanem egy kanna is. ‒ Igazán nagylelkű vagy ‒ feleltem bájologva. A gúnyos szavaira villantottam egy ugyanolyan gúnyos mosolyt. Ennyit érdemelt, és nem többet. Botrányos volt a mai viselkedése, de az még inkább, hogy annyira kiakasztott, hogy még az én viselkedésem is az volt. Hányni tudtam volna magamtól. Meg is lepett, amikor csókot nyomott a kézfejemre, de ne gondolja azt, hogy ezzel mindent elrendezett, mert koránt sincs így. Megint nem felelt. Kezdett bosszantani a hozzáállása. Azt akarta, hogy magam derítsem ki a csaj kilétét? Hát legyen. Elfogadom a kihívást, de annál kellemetlenebb lesz neki, amikor megtudom a lány kilétét. ‒ Amit a hatástalanító varázslatokról kért. Nem hiszem el, hogy elfelejtetted ‒ feleltem a szemeimet forgatva. Én, ha akarnám se tudnám annak a felfuvalkodott hólyagnak a hülyeségeit elfelejteni. ‒ Ezek szerint nem ‒ jegyeztem meg. Azt a világért se vallottam volna be, hogy titkon örültem annak, hogy velem tartott. Kifelé menet a barátnőimtől átvettem a táskámat, és átvetettem a vállamon a pántját. Nem nagyon volt kedvem beszélgetni. Amúgy is messze volt az az átkozott könyvtár, én pedig megint magas sarkúban voltam, mert utáltam, hogy ilyen alacsony vagyok. Szóval, az odáig való eltipegés, az ismerősöknek való köszöngetés, és a Julian haverjai előtt való fölényes elvonulás épp elég koncentrációt kívánt maga után. A könyvtárban egy bájos mosoly keretében köszöntöttem a könyvtárost, majd megindultam azon részleg felé, ahol a témához kapcsolódó könyveket tartották. De megtorpantam, amikor észrevettem, hogy Julian nem tartott velem, sőt pofátlanul leült az egyik asztalhoz. Odasétáltam mellé, majd megfogtam a kezét, hogy felhúzzam a székről. ‒ Ne hidd azt, hogy egyedül én fogok dolgozni! Nem vagyok a csicskád, mint a haverjaid! ‒ szóltam figyelmeztetően, és intettem neki, hogy kövessen. Na, szép! Még elvárná, hogy mindent én végezzek el helyette. Hát álmodik a nyomor, aranyom!
Zene ¤ Megjegyzés: Stop thinking, let's start working ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
A fenyegetésén csak hangosan felnevettem, és megráztam a fejem. El van tévedve, ha azt hiszi, hogy megalázkodom bárki előtt is. Azt meg főleg nevetségesnek találom, hogy azt hiszi, tönkre tehet. Ember nem tévedett még ekkorát. Megjegyzésére elnézően elmosolyodtam. Ilyen az, ha valaki mindenben tökéletes, azt a másik önteltségnek fogja fel. – Milyen kedves – jegyeztem meg gúnyosan. – De nem kell ehhez más, csak ész, amivel te nem bővelkedsz. – Ami meg azt a bolond nőt illeti, nekem nagyobb sikerem lenne. Helyes vagyok, normális, még a piát is megosztanám a többiekkel, és belőni is betudom magam, ha az kellene, hogy néhanapján igaznak vélt látomásokkal zaklassam a népet. – Nem tennél ilyet – jelentettem ki pár pillanatnyi hallgatás után. Akármennyire is húzom ma fel, nem lehet olyan ostoba, hogy megpróbál megütni. – Nem vetettem a szemedre, csak annyit mondtam, hogy rohadtul nem voltál népszerű – vontam meg a vállam. – Képzeld, van szemem és ízlésem. Az a csaj nagyon ronda és idegesítő. És ja, véráruló. – Hiába szerettem a vörös hajú csajokat, a Weasely csaj sosem tartozott azokhoz a lányokhoz, akik tetszettek. – És attól, hogy nem a vágyaim vezérelnek, attól még pasi vagyok, ez ösztönösen jön. – Meg amúgy sem a csinos arca tűnt fel először, hanem a haja, de magyarázhatnám én Heathernek, úgysem értené. – Aha. – Ugyan olyan „lelkesen” hallgattam végig a franciaországos kiselőadását, mint annak idején Silentét a francia nyelvről. Valamiért mindkettő azt hiszi, hogy engem ez érdekel. Bár abban igaza volt, hogy a francia jobb, mint a német, de nem sokkal, mindkettő irtó ronda egy nyelv. – Ne forgasd ki a szavaimat, légy szíves – sziszegtem idegesen. – Senki nem mondta, hogy bajom van, vagyis volt azzal, hogy fiúkkal barátkoztál, és azt mondtam, hogy egyiket sem ismertem, mert csesztél róluk említést tenni. – Felvontam a szemöldököm arra, hogy szerinte nem támadott nekem. – Akkor azt a számonkérést, amit lenyomtál, hogy még is ki az a lány, akit elmerek vinni a bálba, azt minek nevezed? – érdeklődtem. – Amúgy a létezésedért megbocsátok – tettem hozzá vigyorogva. – Milyen figyelmes vagy, köszönöm – válaszoltam gúnyosan. Szóval akkor ki a fantáziátlan, mert nem én az biztos. Meglepettségét látva elmosolyodtam. Ha ez kell neki, hogy lenyugodjon, akkor tessék, örülhet, csak hisztizzen itt nekem. Az utolsó kérdését jótékonyan figyelmen kívül hagytam, már csak azért is, mert a következő megjegyzésével, igen csak elgondolkodtatott. – Milyen beadandó? – kérdeztem tanácstalanul, és a hajamba túrtam, mint mindig, amikor nem tudtam, mit kezdeni magammal. Egyáltalán mióta van ilyen óránk? Az a pasi… hah, jó vicc, szóval az az alak megvan, hogy kicsoda, de hogy milyen háziról beszélt Heather, na arról fogalmam sem volt. – Ööö, asszem veled tartok – indultam el Heather felé, hogy együtt menjünk a könyvtárba, bár azt a helyet utáltam a legjobban.
Az út a könyvtárig csendesen telt. Összefutottam pár haverral, akikkel lekezeltem, és akik furcsa pillantást vetettek rám és Heatherre, de bármit is gondoltak rólunk, szerencsére nem tették szóvá. A könyvtárba beérve igyekeztem a könyvtárostól minél messzebb lévő asztalt kiválasztani, és leültem oda, várva, hogy Heather összeszedje azokat a könyveket, amik kellenek neki a beadandó elkészítéséhez.
mai viselet ◊ zene ◊ It’s not working, so stop fronting. I know you want me, let’s start talking.[You must be registered and logged in to see this link.]
