2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
‒ Tuti? ‒ pillantottam rá aggódva. Elvégre, nem szerettem volna, ha szegényt szekálják. Elég volt, ha engem nyaggattak a helyes táplálkozással meg azzal, hogy volt rajtam egy kis felesleges. Ezt még el is tűrtem, de azt, hogy a barátaimnak beszólogassanak… Na, azt már nem hagytam volna szó nélkül. Simán felhergeltem volna magam annyira, hogy szóljak Kendricknek, vagy Grace-nek, ők úgyis mardisok, lazán helyre tesznek másokat, ha arról van szó, sőt a házuk miatt nem is nagyon szólogatnak be nekik, vagy ha éppen valaki megteszi, akkor az az illető nagyon bátor. Persze, nem becsültem le Ha-Nát, de nem szerettem volna, ha baja esett volna, az unokatesóimról meg tudtam, hogy tudnak vigyázni magukra, így nyugodtan uszítottam volna őket rá bármilyen felemelkedőben lévő közellenségre. ‒ Háát oké. De ha bármi gáz van, akkor tényleg szólj! ‒ hagytam rá kelletlenül, mert nem akartam ám belekotyogni a dolgaiba, csak örültem volna, ha legalább őt megkímélték volna a kéretlen megjegyzésektől. Bevallom, nem kicsit hozta rám a frászt a teszt említése kapcsán, hiszen én holnapra nem készültem semmilyen tesztre, és Theo se mondta, hogy a közös órákon írnánk valamiből meg a kis noteszomba se jegyeztem le (igaz, az nem jelentett semmit), szóval szabályosan a szívroham kerülgetett, és azon gondolkodott, hogy letámadjon, vagy sem, de végül Ha-Na megmentette a napomat. Nem akartam volna a délutánom és az estém hátralévő részét is tanulással tölteni. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, bár a mágiatöri említésére kelletlenül elfintorodtam. ‒ Fúj, de utálom. Olyan uncsi és száraz és uncsi és Binns hangja olyan álmosító és uncsi és magolós és uncsi… ‒ forgattam meg a szemeimet. Talán kissé túlzásba estem az imént, de ez a leírás hűen tükrözte, hogy mennyire a halálomon szoktam lenni egy-egy mágiatöri utána, hát még, ha dupla van egy nap! Az már nonstop alvást jelentett. Nem is vittem magammal füzetet, mert úgy az első két perc után rendszerint elnyomott az álom. Korábban csodával határos módon vizsgáztam le, most meg volt, aki tanítson. ‒ Őszinte részvétem. Majd drukkolok neked. Melyik anyagrészből is írtok pontosan? ‒ fejeztem ki az együttérzésemet, elvégre, ha valaki, hát én nagyon jól tudtam, hogy ez az óra micsoda kínszenvedésekkel járt ám. Az a fránya szívroham majdnem elrabolt, amikor Ha-Na közölte velem, hogy le akart szokni a csokoládéról. Nem is értettem a dolgot, hiszen épp annyira imádta az édességet, mint én. Sose gondoltam volna, hogy ilyen valaha is megfordul majd a fejében. Szóval, az arcomra kiülő valamire a döbbenet igencsak enyhe kifejezés volt. A sokk, na az talán jobb szó lenne rá. ‒ Mindig mondtam, hogy a bájitaltan is veszélyes tárgy… El kell tiltani tőle ‒ ingattam meg a fejemet. A mágiatörinél talán a bájitaltant utáltam jobban. Bár, vélhetően a drága professzorunk miatt voltam ellenszenves a tárggyal, no meg azért, mert nem türelmem hozzá. A bájitalok nem voltak se finomak, se laktatóak, így aztán semmi nem motivált, hogy hozzávalókat aprítsak, vagy éppen főzőcskézzek. Különben is, bájitaltanon mindig megéheztem, és még a dugi csokijaimat se tudtam akkor megenni. Borzalom volt az a tantárgy is. Azonban a csokival kapcsolatos szavaira hevesen bólogatni kezdtem, már magam is attól féltem, hogy a végén lefejelem az asztalt. De azzal is egyet kellett értenem, hogy majd le kell rohannunk a Mézesfalást, mert Elise-szel mostanában nem lehetett bírni. ‒ Az lehet. Hm. Lehet, hogy idén nem a legügyetlenebbeket sikerült összeválogatni, bár az is igaz, hogy ha a bénák kerültek volna be a csapatba, akkor én lennék ott cséká ‒ kuncogtam. Hát, legalább önkritikám volt az biztos. De, ha végre sikerülne nyernünk, akkor körbetáncolnám a csapatot, sőt ingyen csokit és édességet kapnának tőlem egész nyáron. ‒ Ja, persze, tudom. Én is szeretek másoknak drukkolni, de egyedül tényleg nem az igazi ‒ billentettem oldalra a fejem beszéd közben. Ó, átéreztem a helyzetét, hiszen én is jobban szerettem a szociális kapcsolataimat ápolni, mint magányos farkast játszani. Nem szerettem egyedül lenni, így mindig szerveztem valami programot. Miután Ha-Na végzett a beszámolójával, fecsegni kezdtem, mert hát tényleg annyi dolog történt a legutóbbi találkozásunk óta, és én mindent szerettem volna megosztani vele. Halkan felnevettem, amikor sunyin körbepillantott, miközben Theo-ról kérdezett. ‒ Nyugi, már rég elment ‒ mosolyogtam rá szelíden, majd egy hajtincsemet csavargatva az ajkamat harapdálva válaszoltam. ‒ Háát, tudod, nem nagyon haladunk. Vagyis, korrepetál két-három tárgyból, együtt tanulunk, szóval szinte minden nap a közelében vagyok, de azt hiszem, még kell neki egy kis idő, hogy hozzászokjon a természetemhez. Na, mindegy is. Halljuk a többi kérdést!‒ magyaráztam tétován, majd az utolsó szavaimnál kicsit nagy lendülettel csaptam össze a tenyereimet, így a közelünkben ülők összerezzentek, én pedig zavaromban elvörösödtem.
Sokszor megszólnak amiatt, hogy milyen sok „szemetet” vagyok képes enni egy ültő helyemben. De hé! Az agyműködéshez szükség van a megfelelő energia utánpótlásra. Ahogyan az pedig köztudott a különböző édességek és rágcsálnivalók kitűnően szolgálják ezt a célt. Hiszen az embernek mindenhez több életkedve terem amit valami van a gyomrában. Többek között a hasunk iránti szeretet is összekötött minket. Mivel ő is előszeretettel látogatta a konyhát plusz nassolni valók után kutakodva mint én.
- Nem szükséges szólni nekik. Jön majd még az én utcámba aztán majd lesheti, hogy mi várja.- hirtelen éreztem ahogy egy pillanatra gonosz gondolatok lepik el az elmémet de gyorsan elhessegettem őket és teljes figyelmemet újra Moirának szenteltem.
Szegény lányra már sikerült másodjára is ráhoznom a frászt. Első alkalommal akkor amikor ma sajátosan köszöntöttem másodjára pedig most, hogy elújságoltam neki, hogy pontosan miért is vagyok itt én is a könyvtárban. Hiszen jogosan hitte azt, hogy olyan számonkérésre készülök ami mind a kettőnket érinti. Mert elég sok közös tanóránk van
- Nem közös óra. Szóval megmenekültél egy nagyon érdekfeszítő mágiatörténet dolgozat írása alól.- nyugtattam meg. Hiszen tudtam milyen érzés amikor az ember azaz a boszorkány az utolsó pillanatban értesül arról, hogy hoppá még is kell tanulni egy adott tantárgyból mert másnap visszakérik a tudást. Ilyenkor van az, hogy nem alszom egész éjszaka annak érdekében, hogy utolérjem magamat és ne kapjak pocsék jegyet. Másnap pedig mint egy élőhalott járkálok a folyosókon és kinézetemmel riogatom a jó népet. Mivel ilyen esetekben nagyon erősen hajazom egy ázsiai horrorfilm főszereplőjére mint egy diáklányra. Az ilyen krízis last minute tanulást nem nekem találták ki. Sőt a koránkelést sem. Az a típus vagyok akinek kell minimum hat óra alvás, hogy értelmesen tudjon funkcionálni a nap többi részében. Szóval el lehet képzelni, hogy ha egy egész estényi alvást kihagyok milyen durva állapotok uralkodnak körülöttem.
Nagyon boldog voltam, hogy sikerült a közelben találni asztalt ahova le tudtunk rendesen telepedni és kényelembe helyezni magunkat egy hosszabb beszélgetésre. Élvezet volt látni döbbent arckifejezését amikor azt ecseteltem, hogy megpróbálkoztam kissé egészségesebben élni csak hát ugye nem sikerült mert a csoki iránti szerelmem túlságosan is nagy.
– Lehet, hogy megártott valamelyik főzet gőze bájitaltanon és attól lettek ilyen hihetetlen gondolataim.- eltűrtem a hajamat a fülem mögé majd helyeselve folytattam.- Ha valaminek ennyi pozitív élettani hatása van akkor az a apró kis negatívum elnézhető neki, hogy sok benne a kalória. Majd együtt gurulunk bevásárlókörutakra a Mézesfalásba.
Majd nekiálltam beavatni, hogy mi jót is csináltam az elmúlt hetekben. Hiszen tényleg ritka, hogy nem valakivel lógok hanem egymagamba tengődök valahol a kastély falai között. Nem volt nagyon lehetőségem sok barátommal találkozni mostanában hiszen mindenki tanult. Mert ebbe az időszakba volt a legtöbb tesztírás belesűrítve. Sokan pedig már az idei kviddics szezonra gyakoroltak és azért nem értek rá. Így esett meg velem az, hogy az időm nagy részét kint a pályán töltöttem a többieket nézve.
– Nagyon is sok jó játékos van a Hugrabugban idén. Sőt szerintem tényleg nagyon sok esély van rá, hogy a házatok bekerüljön a döntőbe a mostani meccsek után.- állításomat arra alapoztam, hogy volt szerencsém látni az ő edzésüket is amikor korábban mentem mi a kviddics pályára mint ahogyan az meg lett beszélve.- Csak néha amikor nem voltunk kint annyian. Tudod úgy nem annyira vicces szurkolni amikor nincs annyi ember aki veled együtt kiáltozzon.
Előre hajolva minden porcikámmal Moirára koncentráltam és hallgattam az utolsó találkozásunk óta történtek élménybeszámolóját. Néha egyszer-egyszer bólogattam, hogy biztosítsam arról, hogy tényleg azért ülök ilyen csendben mert nagyon figyelek rá. Hirtelen annyi kérdésem támadt de jobbnak láttam ha kivárom míg mindent elmesél mert nem akartam közben megzavarni a kérdezősködésemmel mert attól féltem, hogy akkor belezavarom a mondanivalójába.
-Szóóóóval...- nyújtottam el a szót és közben izgatottan kezdtem el dobolgatni az asztalon.
– Most jön az a rész amikor lebombázlak a kérdéseimmel mert hidd el van rengeteg a részletekkel kapcsolatban!- dülöngéltem vigyorogva a székemmel majd fel is tettem az első kérést amire a leginkább kíváncsi voltam.- Hogyan is haladnak pontosan a dolgok a szőke herceggel?
Húzogattam a szemöldökömet fel-le majd óvatosan körülnéztem, hogy a szóban forgó személy nincs-e a környéken. Hiszen sohasem tudni.
Moira Taggart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Moira & Ha-Na 2016-02-08, 18:20
Ha-Na & Moira
Sajnos, tényleg gyakorta elmélyedtem a kis világomban, épp ezért ijesztett meg Ha-Na, pedig tudtam, hogy nem akart nekem rosszat, csak néha ijedős voltam. Főleg akkor, amikor egy szőke, szürke szemű mardekáros srácról ábrándoztam, olyankor megszűnt körülöttem létezni a világ. Szóval, valóban nem a barátnőm tehetett a rémületemről, hanem én, hogy megint a felhők felett jártam. De amint visszacsöppentem a valóságba, alaposan megölelgettük egymást. Nem zavart Ha-Na szorítása, elvégre én is alaposan megszorongattam, pedig nem is voltam egy erőember. ‒ Ugye? Ugye? Tuti nem elég tápláló az itteni koszt, legalább is, számunkra biztosan nem elég. Nem is értem, hogy miért nem tálaltak nagyobb tálcákon, hiszen a finom falatokat mindig lenyúlják előlem a többiek. Pedig kicsi vagyok, fejlődő szervezet, nem gondolod, hogy azért maradtam ilyen törpe, mert a többiektől nem tudtam kibontakozni? ‒ hadartam lebiggyesztett ajkakkal, majd azonnal morcossá változott az arcom. ‒ Ki volt? Szóljak az unokatesóimnak, hogy beszélgessenek el vele? ‒ vetődtem egyből, mert az én barátnőmet aztán senki ne sértegesse! Különben is, rajtam is volt egy kis felesleg, épp ezért érzékenyen érintett, ha engem, vagy egy számomra fontos embert a súlya miatt cikiztek. De most viszonylag hamar túltettem magam a dolgon, mert eszembe jutott, hogy Ha-Nának még el se újságoltam, hogy köpkő meccsre készültem, csak aztán a nagy magyarázás közben sikerült megint megütnöm valakit. ‒ Hú, akkor jó ‒ sóhajtottam megkönnyebbülten. Nem zavart a barátnőm kuncogása, sőt az érintése sem. Megszoktam már, én is olyan voltam, aki egyesek elmondása szerint „belemászik mások aurájába”. Féltem tőle, hogy a könyvtáros kirak minket a folyosóra, így ártatlanul pillantottam rá, majd halkan felnevettem a barátnőm szavai hallatán. Na, igen, el is felejtettem, hogy ő is nagyjából olyan lelkesen ült le a tanulnivalóhoz, mint én. ‒ Szegényke. Milyen teszt? Ugye nem olyanra készültél, ami közös óránk, mert akkor nekem is készülnöm kellett volna, de én most néhány tárgyon kívül semmire nem készültem ‒ pillantottam rá riadtan, majd szelíden elmosolyodtam. ‒ Teljesen megértelek, ha nem tanulnék valakivel, én is meg akartam volna halni az unalomtól, de így egész vicces. Ezek után ugye elhúztam az asztalhoz, ahol én helyet foglaltam, majd az asztalra könyökölve kitámasztottam a fejemet, és picit oldalra is billentettem, amikor a barátnőm mesélni kezdett. Nem sokáig tartottam ezt a pozíciót, ugyanis elhűlten húzódtam el, és kiáltottam fel: ‒ Hanyagolni akartad a csokit?! Ki vagy te, és mit csináltál a barátnőmmel? ‒ vágtam a szavába, de amikor folytatta a mondandóját, halkan kuncogni kezdtem. ‒ Helyes, nagyon helyes. A csoki jó, boldogsághormont termel, jó a dementorok ellen és finom. Legfeljebb együtt gurulunk, de a csokiról soha, de soha nem mondunk le! ‒ dorgáltam játékosan, a mutatóujjamat lengetve. Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy félretegyem az édességet, nem értettem mi ütött Ha-Nába, de örültem, hogy végül észhez tért. ‒ Juj, én mostanában nem is voltam edzéseken. Bár tudod, mi a csapatunk imádnivalóan béna, mindig drukkolok nekik, csak hát minket többnyire elkerül a szerencse. És izé, nem uncsi mindig őket nézni? ‒ érdeklődtem. Én ritkán jártam le edzéseket nézni, inkább koslattam a szőke hercegem után, de ez teljesen más téma. ‒ Ééén? Hát, izé… Leütöttem pár embert, néhányszor hasra estem, egyszer például akkor, amikor az egyik szobatársammal, Rose-zel kiosontunk a konyhába kajálni. Jaj, nagyon aranyos az a csaj, én nagyon bírom. Meg izé, hógolyóztam egy hugrás sráccal, azzal a Daisukével. Véletlenül leütöttem egy szatyorral, erre ő kibukott, ugráltatni akart, közölte, hogy egy hétig én írom majd a leckéjét, de én kinevettem, mert hát tudod, hogy nem vagyok egy zseni, aztán ugye hócsatáztunk meg ilyenek. Meg az unokatesóimmal lófráltam, meg nemrégiben a pocsék jegyeim miatt az egyik tanárom kerített nekem egy srácot, aki korrepetálhat, és tudod ki az, na tudod? Az a srác, akibe már három-négy éve bele vagyok esve, szóval, mostanában őt is boldogítom, meg azért igyekszem minden barátommal programot szervezni, ugye most köpkövezni megyünk, és húúú… Azt hiszem, más most nem jut az eszembe, de nekem is elég zsúfolt napjaim voltak, de nagyon örülök, hogy összefutottunk! Valamikor közös programot is kéne szervezni, nem gondolod? ‒ fecsegtem és fecsegtem, amíg végül újra levegőt kellett vennem, de akkor meg inkább már befogtam a csőrömet, hogy Ha-Na le tudja reagálni a rizsálásomat.
Az üdvözlésnek szánt akciómra válaszul egy halk kis sikoly hagyta el Moira száját. Tudom nem szép dolog másokat váratlanul letámadni és szívinfarktust okozni nekik de nekem ez volt a bevált köszöntési rituálém. A hang hallatán szélesebb mosolyra húzódott a szám és szinte már fizikai fájdalmat okozott a nevetés visszatartása ezért nem is erőltettem a lehetetlent és elnevettem hangosan magamat. Amikor realizáltam, hogy talán kicsit túlságosain is zajos vagyok vágtam egy megbánó grimaszt és megpróbáltam lejjebb vinni a hangerőmet.
Nagyon boldog voltam amikor a lány a nyakamba ugrott mert már tényleg nagyon hiányoztak a beszélgetéseink. Viszonzásképen én is jó erősen megszorongattam szegényként majd mikor elengedtük egymást mind a ketten nekilátunk megigazgatni az ölelgetés közeben elmozdult ruhadarabjainkat.
– Tudom milyen érzés!- bólogattam együtt érzően.- Engem is legtöbbször étellel a kezemben látni. Képzeld múltkor meg is jegyezte az egyik háztársam, hogy ha így folytatom úgy fogok az egyik pontból a másikba átgurulni.
Vágtam felháborodott képet amit újra eszembe jutott a szituáció. De rögtön kizökkentem a kis duzzogásomból amikor Moira folytatta mondanivalóját a későbbi tervéről, hogy köpkő meccset megy majd nézni. Mondandója közben kezeivel kissé gesztikulált szokásához híven és sikerült is egy arra igyekvő fiút kissé hasba lendítenie. Sűrű bocsánatkérései közepette csak arra tudtam gondolni, hogy már tényleg mennyire is hiányzott. Hiszen ő is hasonló jellemvonásokkal van megáldva mint én így nagyon jól megértettük egymást. Szinte már ijesztő, hogy mennyire megegyezik a pörgős természetünk.
– Semmi baj.- helyeztem a vállára a kezemet kuncogva. Majd szemem sarkából a könyvtáros felé pillantottam akinek tekintetéből kivehető volt, hogy minket figyel és nem igazán repes az örömtől. Az arcom hirtelen egy kisgyermek megbánó arcává alakult és próbáltam az illetékes felé sugározni, hogy ezentúl halkabbak leszünk. Majd visszafordultam barátosnémhez.
– Most én is kénytelen voltam hamarabb felkészülni a tesztre. Két órán át szenvedtem a tananyag felett és már azt hittem, hogy felrobban az agyam a sok információtól. Komolyan mondom ha még pár percet el kellett volna töltenem a tankönyv felett akkor sírva futottam volna ki az ajtón.- forgattam meg szemeimet játékosan.
Mondandóm befejeztével megragadta a kezemet és egy asztalhoz invitált. Gyorsan lehuppantam a Moirával szemközti székre majd előrehajoltam, hogy kezeimmel meg tudjak kényelmesen támaszkodni az asztallapon.
– Képzeld ezen a héten megpróbálkoztam azzal, hogy eljárok futni és hanyagolom a csokit amiatt a kéretlen megjegyzés miatt. Durván két napig bírtam ezt az életformát majd úgy döntöttem, hogy inkább gurulva fogok majd a jövőben közlekedni minthogy lemondjak az édességről.- magyaráztam poénból nagyon komoly arcot vágva és hivatalos hangot megütve.
– De ezen kívül semmi érdekes nem törtét velem. Szinte minden délutánra volt valami programom a többi Griffendélessel. Csoportosan jártunk ki megnézni a Kviddics gyakorló meccseket.- meséltem elmerülve az előző hetek emlékei között kutatva. Hiszen meglepő módon most nem csináltam semmi különöset és nem keveredtem kínos szituációkba.
Felkönyököltem majd fejemet a tenyerembe helyeztem. Érdeklődve néztem a szemben ülő lányra majd enyhén oldalra biccentettem buksimat.
– Na de most te jössz! Mi jót csináltál mostanában?- szegeztem neki a kérdést miközben szélesen vigyorogtam.
Moira Taggart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Moira & Ha-Na 2016-02-04, 00:56
Ha-Na & Moira
Mára ismét véget ért a korrepetálásom, és szegény Theo-t megint sikerült annyira kikészítettem, hogy rekordsebességgel hagyott magamra a könyvtárban. Így miután elpakoltam a holmijaimat, és azokat a könyveket visszatettem a polcokra, amelyekből tanultunk, én is elindultam a dolgomra. Úgy volt, hogy Ritával benézünk a hugrás köpkő klubba, mert az egyik barátomnak fontos meccse lesz, és neki akartunk drukkolni. Igaz, még volt két órám odaérni, de szerettem volna útba ejteni a konyhát is, hogy valami szendvicset, vagy nasit kunyeráljak. Azonban ezt a tervemet meghiúsították. Halkan felsikkantottam, amikor megérintettek, de amint átlestem a vállam felett, és megpillantottam Ha-Nát, üdvözlés gyanánt széles mosollyal az arcomon ugrottam a nyakába. Jó, oké, az ugrás picit túlzás volt, de alaposan megölelgettem, még a könyvtáros neheztelő pillantásai se túlzottan izgattak. ‒ Szia! ‒ köszöntöttem szóban is miután eleresztettem. Picit hátrébb léptem, megigazítottam a blúzomat meg a szoknyámat, majd a kérdésére megráztam a fejemet. ‒ Ó, dehogy! Csak a konyhába akartam menni, tudod, mindig éhes vagy, aztán most sincs másképp. Majd köpkő meccset megyünk nézni, aztán szeretnék előtte feltankolni, de az majd csak két óra múlva lesz, szóval ráérek ‒ kezdtem fecsegni, a kezeimmel picit hadonásztam, aminek az eredménye, hogy véletlenül hasba vágtam egy mellettünk elhaladó srácot. Miután hosszasan könyörögtem a bocsánatért, mire végre sikerült meggyőznie, hogy tényleg nem haragszik, ismét a barátnőm felé fordultam. ‒ Bocsi az előbbiért ‒ zavartan nevetve kértem tőle elnézést a közjátékért, elvégre nem állt szándékomban megszakítani a beszélgetést, vagy megütni azt a srácot. Ő is tudta milyen béna tudok lenni alkalmanként. ‒ Igen-igen, én is sajnálom, csak tudod, mostanában elég rosszak a jegyeim, és a délutánjaim javát egy sráccal töltöm, aki korrepetál. Na, de gyere ! ‒ magyarázkodtam, majd megragadtam a kezét, hogy nem túl erőszakos, de azért odahúzzam az egyik asztalhoz. Nem sok kedvem volt ácsingózni, így levettem a táskámat, és leültem a legközelebbi székre. ‒ Na, mesélj! Mi a helyzet veled mostanság? ‒ érdeklődtem. Nekem is annyi, de annyi mesélnivalóm lett volna, de nem akartam csak magamról beszélni, meg amúgy is, akkor félő volt, hogy nem tud majd leállítani, így inkább tárgyaljuk ki az ő dolgait, aztán majd jöhet az enyém.
A kezemet az arcomhoz emeltem majd elkezdtem orrnyergemet finoman masszírozni. Ezek után újra felemeltem a tankönyvet és próbáltam minden figyelmemet a kezemben tartott írásnak szentelni több-kevesebb sikerrel. Éreztem, hogy az agyam már nem fog és ettől a ponttól kezdve minden érdekesebb volt mint a visszamaradt tananyag. Pedig csak pár oldal választott el a céltól, hogy az egész anyagrészt elsajátítsam. De már semmit sem voltak képesek szegény agysejtjeim memorizálni még akkor sem ha fejreálok. Viszont most abban a kiváltságos és ritka helyzetben voltam amikor nem volt rajtam az a nyomás, hogy másnapra kell mindent belevernem a fejembe. Mert kivételesen volt annyi eszem és voltam annyira előrelátó, hogy nem előző nap kezdtem el készülni a mágiatörténet számonkérésre. Szóval az a maradék pár oldal igazán várhatott még holnapig hiszen még a mai nappal együttvéve is volt két napom a tesztig. A mostani témakörből nagyon szeretnék K vagy V osztályzatot kapni és ezért is vettem rá magamat nagy nehezen, hogy már most nekiálljak elsajátítani a tudást.
Kezeimmel erősen megdörzsöltem az arcomat majd jobb kezemet a szám elé emeltem és ásítottam egy jóízűt. Nekiálltam összeszedni a fecniket amikre jegyzeteltem és összecsuktam a könyveket amiket a polcról emeltem le. Aztán mint aki jól végezte dolgát hátradőltem a székembe és szememmel ismerős arcok után kezdtem el kutatni.
A könyvtár azon részén ahol jelen pillanatomban tartózkodtam nem voltak sokan. Gyorsan összeszámoltam és mindössze négyen voltunk ezen a részen. Én és három, ránézésre alsóbb éves diák. Éreztem, hogy újra ásítanom kell ezért kezemet megint a szám elé kaptam. Rettenetesen elszívta az összes életenergiámat ez a két óra amit a könyvtárban töltöttem el.
A saját érdekemben mielőtt még lefordulok a székről elhatároztam, hogy felfedező túrára indulok körbe a helyiségben hátha találkozom egy ismerőssel akit boldogíthatok a nap hátralevő részében a hülyeségeimmel. Ráérősen felálltam az ülőalkalmatosságról és nyújtózkodtam egyet majd megindultam egyenesen előre a könyvespolcok sorai között. Ahogy haladtam előre úgy növekedett a diákok száma és ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg sikerült a legantiszociálisabb szegletet kiválasztanom az egész könyvtárban. Na de most pont erre volt szükségem mert így legalább teljes mértében tudtam összpontosítani arra amire kellett. És magamat ismervén erre nem lettem volna képes abban az esetben ha legalább egy barátom a környékemen van.
Lépkedtem tovább és közben mindenkit jó alaposan szemügyre vettem. Már több olyan személyt is kiszúrtam akihez szívesen odarohantam volna viszont visszatartott az, hogy mindegyik egytől egyik valamilyen könyvbe volt belebújva.
Hirtelen megtorpantam. Újabb ismerős alakot véltem felfedezni. Hosszú göndör, vörösesbarna hajkoronájáról bátorkodtam arra következtetni, hogy Moira Taggart áll háttal tőlem körülbelül tíz méterre. Továbbra is figyelemmel kísértem a célszemélyt ahogyan a kijárat felé sétál. Gyorsan megindultam és szinte már futottam, hogy időben sikerüljön beérnem a lányt. Egy pár lépésnyire megálltam majd a vállaira helyeztem kezeimet megkockáztatva azt, hogy egy olyan lány után loholtam akit nem is ismerek és teljesen leégetem magamat. De szerencsére amikor megfordult kiderült számomra, hogy nem csalt a szemem és tényleg Moira az.
– Szia!- köszöntem kissé talán túlságosan is magas hangon. De nagyon megörültem, hogy sikerült összefutnom vele mivel már viszonylag régen beszélgettünk.
– Nagyon sietsz? Mert ha nem nincs kedved kicsit csevegni? Hiszen olyan rég volt már, hogy volt időnk találkozni!- elővettem a legaranyosabb hangszínemet, hogy maradásra bírjam. Már tényleg nagyon hiányzott egy jó kiadós eszmecsere vele. Próbáltam rebegtetni a szempilláimat is és villogtatni a híres fokrémreklám vigyoromat a célom elérése érdekében.
