2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem hiszek abban, hogy Gemma a kötözés nélkül is meghallgatott volna, hiszen a rémület már akkor is ott volt a szemében, amikor megpillantott. Nem, nem lett volna képes arra, hogy szóba álljon velem, vagy akár egy perc erejéig is a teremben maradjon. Muszáj volt így kényszerítenem arra, hogy végighallgassa a mondandómat, egyszerűen nem tehettem mást, nem ment. Amint meghallotta volna, hogy a szüleink nem az igaziak, azt hitte volna, hogy ezzel csak én szeretném őt félrevezetni, hogy hazudok a saját érdekemben, pedig tényleg ez az igazság. Azok, akiket anyának és apának hívtunk, nem voltak azonosak az igazi családunkkal. Az természetesen még csak eszembe sem jut, hogy talán ez volt a szerencsésebb verzió, hogy jól tették, hogy elraboltak minket, hiszen az én családom teljes mértékben normális és vagyonos. Jó sorom lett volna velük gyermekként is, ebben biztos vagyok. - Kerestél? - Ez az információ azért meglep kissé, hiszen fogalmam sem volt azt illetően, hogy Gemma akár egy pillanatig is belegondolt abba, hogy újra találkoznunk kellene. A történtek után ez azért nem várt fordulat. Én nem kerestem a lányt, egy ideig legalábbis biztosan nem. Pontosan egészen addig, amíg nem szereztem tudomást arról a régi átokról és vele kapcsolatban a vérségi kötelékről. Gemma annak a boszorkánynak a közvetlen leszármazottja, aki ezzel sújtotta a családunkat annak idején, csakis ő veheti le rólam ezt a terhet. - Mondjuk érthető, hogy nem bukkantál rám, mert bújkáltam egy ideig. Tudod, nem voltam biztos abban, hogy a Minisztérium nem-e nyomoz utánam. Azt azért aláírom, hogy elég szép kis vagyont kapott néhány auror tőlem annak érdekében, hogy tartsa a száját, de ugyebár mindig vannak olyanok, akik kissé túlbuzgóak... Én előlük rejtőzködtem, igyekeztem észrevétlen maradni, miközben magamban abban reménykedtem, hogy Gemma számára még a látottak ellenére is ér annyit a testvéri kötelék, hogy nem tesz lépéseket ellenem. Elvégre, akkor felmerül a minisztérium embereiben az a kérdés, hogy miért nem tette meg előbb a feljelentést? Sejtettem, hogy a lány nem szívesen idézi fel a pincében történteket. - Szóval átvette a helyem, igaz? - húzódik keserű mosolyra a szám széle, hiszen igenis rosszul esnek számomra a lány szavai. Teljesen jogosak, számítottam is erre, de akkor is rosszul érintenek. Egy ilyen kis mitugrász, mint az a kölyök? Úgy érzem, elárult engem Gemma, hiába voltam én az, aki elsőként tette meg a súlyos lépéseket. Neki akkor is szeretnie kell, hiszen a húgom! Talán nem éreztettem vele eléggé, de amikor bezártuk a pincébe, akkor a haláltól mentettem meg... Még mindig sokkal jobb az, mint a vég. - Csalódtam benned, nem hittem, hogy ilyen hamar képes leszel elfejteni engem, a bátyádat... Az utolsó szót azért kellően megnyomom, hogy ő is érezze: nem viccelek. A testvéremnek tartom még annak ellenére is, hogy időközben kiderült rólunk, hogy nem vagyunk azok. Elvégre, minket nem a vérkötelék kovácsolt össze, hanem a közös emlékek. Még a legborzalmasabb tettem sem írhatta felül azt, amit az évek folyamán közösen átéltünk vele. Így azonban felmerül bennem az a kérdés is, hogy Gemma valóban megérdemli-e a kegyelmet részemről. - Védeni a családunktól? - horkanok fel félig hitetlenkedve, félig magamban nevetve. - Ismerem a családomat, Gemma, náluk jobb embereket nem is kívánhatnék. Nincs velük semmi baj. Természetesen ez nem igaz a húgomra, Rose-ra, de őt sem hibáztathatom amiatt, hogy annak idején magukkal ragadtak azok az emberek, akik éveken át a szüleimnek hívatták magukat. Amikor a srác kiszabadítja Gemmát, semmit sem teszek ellene. Na, nem mintha félnék, egyszerűen csak nem érzem szükségét annak, hogy közbelépjek. Amikor eltűnnek a szemem elől, csupán gondterhelten felsóhajtok, majd leülök a tanári asztal mögött lévő székre. Gemma... Most vajon komolyan meg kell, hogy öljelek téged?
(Köszi a játékot, nagyon élveztem )
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
[/i][/color]
Andrew Calver
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sötét Varázslatok Kivédése tanterem 2017-07-07, 06:57
Tökéletesen egyetértek a lánnyal abban, hogy a vámpír csak tovább feszíti a húrt, aminek így ebben a formában semmi értelme. Kesztűs ujjaim összeszorulnak a szék tábláján, ha rajtam múlt volna, akkor Mark már régen darabokban lenne, de hát Gemma a naív megbocsájtó szívével még mindig hisz a testvéri szeretet erejében. Aligha tudom ezt elképzelni, lévén a bestia szó szerint evett belőle, onnantól már nincs visszaút. Csendben hallgatom egyenlőre a hadakozásukat, miközben alig észrevehetően mozdítom meg a fejemet, oda, ahol bejöttem. Ott fogunk távozni, csak Gemma utolsó mondatait hallgatom. Én vagyok a családja.. Nos igen, lehet benne valami, összetartozunk, én inkább vagyok a testvére, mint ez a szörnyeteg. Igaz, én is alaposan változtam már a szüleink halála óta, viszont gyilkos nem lettem.. És talán nem is akarok. Az itt megkötözött lány a lelki társam, és nem csupán a vérmágia miatt.. Másféle kötelék fűz össze minket, olyan kötelék, amit nem lehet csak úgy szétszakítani. - Azt hiszem eleget hallottunk. – Mormolom én magam lezárva a beszélgetést, amely a legjobb indulattal sem nevezhető barátságosnak. Inkább emészteniük kellene, főleg Marknak, hogy így sosem fogja magához édesgetni a hugát. Ha már hatni akart rá, kezdhette volna mondjuk egy levéllel. Mert bármilyen dühös, vagy riadt is a huga, azért egy levelet csak elolvas a székhez kötözős megoldás helyett. Mozdulok és az övemről előhúzott pengével átmetszem a mágikus kötelet, ami Gemma csuklóját tartja. Villantok egy megvető pillantást a fickóra, aztán a derekánál fogva felhúzom a lányt, hogy további szót sem vesztegetve egész egyszerűen kilendüljek a griffendélessel az ablakon. Mágikus kötelek szárnyán repülünk, igazán repülésnek sem nevezhető, pusztán a kastély falain keresek támasztékot, a felszerelésem már begyakorlott ahhoz, hogy a felcsapó szélen túl semmi más kellemetlenségünk ne legyen. Ha Gemma hozzám simul, akkor a köpenyem felfogja a süvöltést. Pillanatok alatt leérünk az udvarra, s eltűnünk a vámpír esetleges utánunk vetett nézése elől. Az árnyékok és a sötét az én világom. - Ez igazán tanulságos volt. Hát mit is vártam tőle.. – Teszem le Gemmát, hogy most már talpra tudjon állni. A maszkot nem veszem le, mert minek. Nem szívesen hagynám így magára, feltételezem úgysem tudna így aludni.. Valahol meg kéne beszélni az elhangzottakat. De hol? Van olyan állapotban egyáltalán, hogy nyilatkozzon?
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Még mindig úgy érzem sokkal jobb lett volna, ha Mark nem így kezeli ezt az egész helyzetet, ha megpróbál velem normálisan beszélni, nem pedig megkötöz, hogy mindenképp meghallgassam, mintegy kötelezővé téve, hisze e nélkül is megtettem volna, úgy érzem még mindig. Akkor nem lenne itt Andrew, akkor nem lenne a feszültség és a fenyegetőzés, bár tény legalább jóval nagyobb biztonságban érezhetem magamat, min ha egyedül lennék a bátyámmal. Én kerestem őt és hinni akartam abban, hogy visszakaphatom, de az első reakciói nem erre utaltak, amikor a székhez kötözte a kezemet. Ez a mozzanat nem épp arról győzött meg, hogy érdemes volt remélnem, hogy minden rendben lesz vele. - De az se segít, ha újra rám ijesztesz. - csak a fejemet csóválom, hiszen sejthette, hogy mennyire kikészültem és ha akár csak egy kicsit is sejtette, akkor azt is tudnia kellett, hogy ha újfent fenyegetve érzem magamat az nem sokat léptet jó irányba a kapcsolatunkon. Jó mondhatjuk, hogy nem tudta, hogy jövök, így felkészülni sem tudott, de igenis... legalább megpróbálhatta volna átgondolni, hogy ne fajuljon idáig. - Nem! Én voltam, aki kerestelek, én... nem hittem, hogy nem vagy menthető, ezzel nem segítettél semmit! - még a hangomat is kissé megemelem, hiszen makacs, túlságosan makacs és nem akarja megérteni, amit mondok neki, pedig fontos lenne, hogy felfogja. Nem volt jó lépés, ahogyan az sem, amit tett, ami történt. Védeni akart... de mégis nem jó vége lett. Talán... nem kellene ezt mondanom, de talán ha megölnek jobb lett volna, mint ilyen ronccsá válni, amiből iszonyú nehéz felépülni. Ezt még sem mondom ki hangosan. Túlzás lenne talán, magam sem tudom, de hangosan kimondva még rosszabbul hangzik. Ezért hallgatok és inkább engedem, hogy beszéljen. - Mark! Ezzel semmit sem érsz el, hogy őt fenyegeted, vagy engem... vagy akárkit, még mindig nem érted meg? Miattad összeomlottam, ő segített felépülni, jelenleg ő... olyan, mint a családom. - hiszen igen Andrew volt velem, bár eredetileg kényszerből, de aztán mellettem volt, segített és támogatott és összekovácsolódtunk. Mark mint kiderült még csak nem is a rokonom, nem a bátyám vér szerint, és a szemem láttára ölte meg a szüleinket és hiába mondja, hogy rosszat tettek és hiába mondja, hogy ezzel védett, mert így nem öltek meg, de ő hozta őket a házba, ő ismerkedett meg velük. Nekem semmit sem mondott, ő vált vámpírrá, tehát akárhogy is nézzük az ő hibája, miatta omlottam össze, rettegek a sötétben, a bezártságtól, a vámpíroktól... Akármennyire is próbálja kihúzni magát alól és azt magyarázni engem védett, akkor is az egész miatta alakult így és én ittam meg a levét igazán, egyedül én. - De sosem ártottak nekünk Mark, sosem bántottak, mindig kedvesek voltak és mindent megkaptunk. Te bele sem gondolsz, hogy nem akartak rosszat? Hogy... védeni akartak a családunktól? Semmi esélyét nem látod rá, hogy nem akartak rosszat? - nem tudok semmit a családjáról persze, nem tudhatom, hogy milyenek, milyen lett volna ha velük nő fel gyerekként, ahogyan a saját családomról se tudok semmit, de azt tudom, hogy nem volt rossz életem,a hogyan neki sem volt az, mégis megölte a szüleinket, csak mert megtudta, hogy nem a szüleink. Ez... értem én, hogy a vámpírság miatt is volt, de akkor is fel kellene fognia, hogy nem volt rendben ez így, nagyon nem.
Van némi fogalmam azt illetően, mennyit szenvedhetett Gemma odalenn, a pincénkben, de az igazat megvallva, örülök neki, hogy ez így alakult. Ha nem tettem volna meg azt a lépést, akkor a testvérem – mert még mindig így gondolok rá – már rég halott lenne. Persze, ez számára olyasvalami, amit kissé nehezen fog fel, de ha a többiek rávetik magukat, akkor a lányból már semmi se lenne. Értem én, hogy ennek az egésznek nem túl kellemes módja a székhez kötözés, de kétlem, hogy végighallgatott volna. Semmit, de semmit nem szeretnék neki ártani. Ő a kulcs az átokhoz, amely rajtam ül és ha lehetséges, akkor ezt szeretném békés körülmények között megoldani. - Kétlem, hogy pár szó jóvá tudna tenni mindent, amin abban a három hónapban mentél keresztül – morranok fel, hiszen láttam én Gemmát, láttam jól, milyen állapotban volt, pont ezért sem hittem el magamban, hogy könnyű beszélgetésem lenne a lánnyal. Nem mintha most hú, de könnyű lenne, de hogy ez állítása szerint jobb csak azért, mert beismertem előtte, hogy gyilkos vagyok... Nos, kissé hihetetlen ugyan, de legyen. Ha neki ez jó, akkor lelke rajta. A bátyja kimondta, hogy gyilkos... És még a nők nem bonyolultak, igaz? - És önként távoztál volna, ha nem teszem meg ezt a lépést! - tekintetem villan egyet, majd a Gemma mögött álldogáló srácra esik. Nem tetszik a jelenléte, ahogy az sem, hogy itt játssza az eszét, mintha olyan nagy valaki lenne. Ujjaim ökölbe szorulnak, legszívesebben végigpofoznám a tantermen, hogy aztán a folyosó közepén vigyem be számára a végső ütést, de a Gemmára való tekintettel uralkodom az indulataimon. A lány még kell nekem a későbbiek folyamán, a titokzatos idegent pedig ráérek akkor elkapni, amikor biztonságban érzi magát. - Nem fogok bocsánatot kérni. Azt tettem, amit jónak láttam – lépek hátra testvéremtől, csak hogy lássa: nem fogom bántani. Eredetileg se állt szándékomban a dolog, de azt meg tudom érteni, hogy megijedt. Rossz emlékeket hozhatott fel benne ez az egész, nem túl kellemeseket. Még csak elképzelni sem vagyok képes, hogy mennyire szörnyű lehetett számára az a három hónap. Talán, ha ebből a szempontból nézem, akkor végre megérthetem, mennyi bátorság kellett számára ahhoz, hogy átlépje a küszöböt és szembenézzen velem. - Te... - pillantásom ismét Gemma „megmentőjére” esik, kifejezetten irritál a jelenléte. A pálcámat már tönkretette, most pedig engem fenyeget? Jól hallottam? Fél kézzel elbánok vele, ha úgy adódik, nem ijedek meg tőle egykönnyen. Végül higgadt hangon folytatom: - Igen, családi megbeszélés, ami csakis két emberre tartozik, egyikük pedig még csak véletlenül se te vagy. Örülj neki, hogy egyáltalán megengedem, hogy a közelünkben lehess...Ki is tessékelhetnélek, úgyhogy ne itt tedd a nagymenőt, mert könnyen beverhetem a képed az egyik falba. Minek is jelent meg? Mi köze a testvéremhez? A másik kérdés pedig az, ami nem hagy nyugodni, hogy honnan tudta, hogy a lány itt van és neki jönnie kell? Valamiféle mágia? Talán Gemma már akkot jelzett számára valamilyen úton-módon, amikor még épp csak megpillantott engem? Esélyes, hiszen megöltem a szüleinket, természetes dolog a részéről, hogy némi fenntartással lépett be ide. - Akkor jól tudod, hogy mennyit kell dolgoznom rajta – intézem immár Gemma felé a szavaimat. - És azt is tudhatod, hogy egy olyan ember, aki ártani szeretne másoknak, nem venné a fáradtságot ahhoz, hogy leküzdje magában a késztetést. Ölhetnék is, hiszen az számomra olyan, mint a drog, de nem teszem, mert nem szeretnék ismét fájdalmat okozni másoknak. A bennem lévő vámpír szinte a nap minden percében ennek ellenkezőjére buzdít, igyekszik elérni nálam azt, hogy ismét vér tapadjon a kezemhez, de ellenállok. Ez pedig komoly munkát igényel részemről, mind testileg, mind lelkileg. A munkámba fektetem minden energiámat, hogy még véletlenül se tegyek semmi meggondolatlant. Az egyetlen baj itt csupán az, hogy közben ott motoszkál a fejemben a gondolat... Vajon milyen lenne Gemma és az idegen holtan? Mennyire könyörögnének az életükért? És milyen lehet Gemma vérének az íze? Talán keserédes? A félelem bizonyára finomabbá tette. - Miért érdekelne? - horkanok fel ismét, miközben uralkodok a bennem kavargó késztetésen. - Kellett nekik két gyerek, megszerezték... Elszakítottak minket a családunktól, olyan emberektől, akik tényleg a rokonaink voltak! Gemma, te mit szólnál ahhoz, ha egy nap valaki elvinné a gyermekedet? Átéreztem a szüleim és a szüleid fájdalmát és bosszút álltam rajtuk. Persze, ezalatt nem volt tiszta az agyam, de ezt már nem teszem hozzá. Friss vámpír voltam még, nehezen korrigálható ösztönökkel, vad vérszomjjal... Kétlem, hogy emberként is megöltem volna őket, de ami történt, megtörtént.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
[/i][/color]
Andrew Calver
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sötét Varázslatok Kivédése tanterem 2017-06-10, 19:33
Felmordulok, ahogyan a vámpír még mindig nincsen tisztában vele, hogy mire lehetek képes. Fel sem foghatja, hogy amióta bevezették az egyetemet, már aligha lehet elkülöníteni, hogy ki mikor folytatja a tanulmányait. Csak mert a Roxfortban vagyok, még közel sem biztos, hogy egy szimpla diák. Ahogyan ő sem az. Bárki bejárhat, kész átjáróház lett itt minden. - Az a kölyök még meglephet téged. – Felelem továbbra is azon az elváltoztatott hangon, amiről aligha ismerhet fel bárki, Gemma ellenben tudja, hogy ki lapul a csuklyás maszk alatt. Megbeszéltük, így határoztunk, hogy az ő makulátlan hírnevét nem érheti csorba, így ezért sem segítek elszabadulni a kötelekből, mert még meggondolatlan cselekedetre szánja el magát Mark ellenében. Nem, a fiút nekem kell lerendeznem, hiszen a vámpír most fegyvertelen, kár lenne Gemmát valami nem etikus gyilkosságba hajszolni. - Arról szó sem lehet. Ez most nem egy szimpla családi megbeszélés. Bökd ki, hogy mit akarsz, aztán tűnj el az életéből. Ne merészeld többet fenyegetni, most csakis azért vagyok elnéző, mert meghasadna a szíve, ha kitörném a nyakadat. – Válaszolom rideg keménységgel a hangomban. Nem fogom tűrni, hogy az egyetlen szövetségesem fenyegetve legyen. Engem aztán nem túlzottan érdekel, hogy most éppen mi a mondandója, ellenben máris azon jár az eszem, hogy mit fogok lépni, ha rosszul moccan. Szívem szerint ahogyan Gemma mögé lépek, meg is fognám a kezét, de az túlságosan bizalmas kapcsolatra utalna. Mark így is sejtheti, hogy a húgának van egy komoly testőrfigura az életében, de talán tovább nem gondolja a dolgot.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vajon tényleg nem érti, hogy mit is jelentett nekem az a három hónap? Rettenetes volt, megváltoztam, olyan emlékeket hagyott bennem, amikkel máig nem tudtam megbirkózni és azt hiszi ez most segít? Az, hogy lényegében ide kötöz a székhez, hogy még azokat a rémes emlékeket is felelevenítse bennem? Nem gondolhatja komolyan. - Mark? Hogy ne lenne jobb? Mintha nem is értenéd, hogy min mentem keresztül, pedig voltak pillanatok, amikor azt hittem, de... mintha megváltoztál volna. - igen, volt amikor segített nekem, amikor ápolt, de most olyan, mintha még erre sem emlékezne, mintha elfelejtette volna milyen állapotban voltam és miknek tettek ki a "bartai". Olyan hűvös és száraz, mintha nem is fogná fel, hogy igenis rengeteget számít, hogy beismerje hibázott, hogy elhamarkodta, amit tett és főleg, hogy igenis elrontotta. - Igen, én ezt...ezt értem, de nem tudod mi történt és miért. Mi van, ha jó okuk volt rá? Mi van, hanem tettek semmi rosszat? - nem akarok én ehhez naivan állni, de lássuk be sose tettek semmi rosszat velünk, nem bántottak egyikünket sem, de ő esélyt sem adott rá, hogy megmagyarázzák miért tették. Persze, hogy megrázó, hogy nem a szüleink voltak, hogy elraboltak az igazi családunktól, de... de akkor is ott van az a de, így már azt sem tudhatjuk meg tőlük, hogy miért. - Bejöttem... önként Mark! Önként! - még hogy nem hallgattam volna meg. Persze nem győzhetett volna meg egy könnyen, de akkor is elmagyarázhatta volna és meghallgatom, ha hajlandó ő is meghallgatni engem, de helyette újfent pánikba taszított és rám ijesztett. Ne mondja nekem, hogy ez így rendben van, mert nagyon nincs és ezzel igenis semmit sem ér el. - Nem is szabadott volna ezt tenned. - azonnal felpattanok, amikor eloldozza a kezeimet, mintha attól tartanék, hogy újra megteszi. Andrew persze marad, hiszen tud Markról mindent... legalábbis a többségét, mert azért pontos részleteket neki se meséltem, tehát azzal talán nincs pontosan tisztában, hogy miken mentem keresztül, csak sejtései lehetnek. Egyelőre megállok, tisztes távolságban, Andrew közelében, az egyik padnak dőlve. Sok időnk úgy sincs, jönni fog a többi diák is hamarosan az órára. - Hidd el tudom milyen érzés leküzdeni azt, ami minden pillanatban próbál eluralkodni rajta. - még hogy fogalmam sincs. Tanultam a vámpírokról épp eleget, rettegek tőlük, nem csoda, hogy mindent tudok róluk, erre ő nem gondolt vajon? És egyébként is tudom milyen legyőzni valamit, csak épp esetemben ez a félelem, a pánik, ami rám tör a közelükben, a sötétben... elég sok negatív élményt szereztem, hogy ne legyen könnyű ezeket leküzdeni. - Egy család... Én is ezt akartam, de ehhez az kell, hogy elismerd hibáztál. Téged tényleg nem is érdekel miért tették? - tudom elismerte, de még sem érzem igazán a megbánást, inkább csak miattam tette, mert én akartam, de közben most nem csak erről van szó. Ez azért ennél jóval komolyabb dolog, főleg ha azt akarja egy család legyünk... az nem olyan könnyű.
Arra azért elég hamar rájöttem, hogy Gemma nehéz dió lesz, habár nem is számítottam fáklyásmenetre. Sajnos, annak idején elkövettem azt a hibát, hogy az ő szeme láttára tettem meg a dolgot... Akkor még csak nem is sejtettem, hogy mennyire fontos lesz az számomra, hogy a lány az én oldalamon álljon. Az átok azonban csakis az ő segítségével törhet meg, mivel egy nagyon erős vérmágiáról van szó, más módszer nem létezik rá. Szükségem van a lány együttműködésére ahhoz, hogy sikerrel járjak, meg kell győznöm arról, hogy mellettem a helye. - Hibáztam, elismerem... Most jobb? Mert én azt kétlem – Miért is lenne jobb attól minden, hogy kimondom: gyilkos vagyok? Megöltem őket, de nyomós okom volt rá, az viszont kifejezetten meglep, hogy Gemma a hírt nem pont úgy fogadja, ahogy én tettem annak idején. Úgy ül továbbra is a helyén, mintha egyedül csakis az én jelenlétem zaklatta volna fel, az pedig meg se érintette volna, hogy akit éveken át a szüleinknek hitt, nem is voltak azok. - Elraboltak minket, Gemma... Elszakítottak az igazi családunktól, az otthonunkból, téged ez cseppet sem zavar? Nem volt hozzá joguk, mégis megtették! A szüleim meggyilkolása közben azért volt egy olyan röpke pillanat, amikor magamhoz tértem és ismét átvette felettem az uralmat az emberi énem, de addigra már késő volt... Amint megpillantottam Gemma rémült arcát, ahogy azt figyeli, mire készülök, ismét vámpír lett belőlem. Valamiért ő is motivált arra, hogy bosszút álljak, hiszen nem csak nekem ártottak ezzel, hanem a lánynak is. Annak, akit éveken át a testvéremnek hittem, és akit mindennél jobban szerettem, miközben az igazi testvérem nem messze tőlem ült az órák során. Már sohasem fogom megtudni, milyen lenne kettőnk viszonya, ha együtt nőttünk volna fel. Az biztos, hogy jelenleg ki nem állhat. - Eszem ágában sincs rádijeszteni, egyszerűen csak tisztában vagyok azzal, hogy másként aligha hallgatnál végig – lépek el a szék mellől, hogy Gemma is lássa: nem áll szándékomban bántani Csupán be szerettem volna magam biztosítani arra az esetre, ha a lány úgy döntene, mindent hallott és inkább távozni készülne. Nem szeretném, ha ismét el kellene játszanunk ezeket a kínos pillanatokat, jó lenne már túllenni ezen. A beszélgetés további menetében azonban elég hamar megakadályoz a fiú felbukkanása, aki szinte egy pillanat alatt lefegyverez. - Aha, hát persze – biccentek egyet válaszul a maszkos idióta kijelentésére, miszerint Gemma miatt vagyok még mindig életben. Kétlem, hogy bármivel is ártani tudna nekem, hiába törte el a pálcám, attól még felszínre hozhatom magamban a vámpírt. Egyedül a húgom miatt nem teszem én sem... Nem szeretnék ismét ráijeszteni és még véletlenül sem szeretném bántani. Abban ugyanis igaza volt a lánynak, hogy a szüleim meggyilkolásának estéjén eluralkodott rajtam a bestia és vele is majdnem végeztem. Még szerencse, hogy pont időben magamhoz tértem. Odalépek hát a székéhez, majd kioldozom. Pálca nélkül ezt csak a saját két kezemmel tudom megtenni. - Remélem, most már mindketten nyugodtabbak vagytok – jegyzem meg, miközben felállok, majd ellépek Gemma elől. Nem az időközben a széke mögé kerülő alaktól félek, egyszerűen csak nem érzem túl jó ötletnek, hogy ennyire közel legyek ahhoz, aki már egyébként is retteg tőlem. - A pince... Hidd el, ha nem úgy döntöttem volna annak idején, akkor te már nem élnél. A szüleim óta pedig uralkodom magamon, nem öltem meg egy embert sem. Szerinted, ha hidegvérű gyilkos lennék, akkor érdekelne az, hogy visszafogjam magam? Neked fogalmad sincs arról, hogy egy vámpír számára mennyire fontos a friss vér... Sokkal nehezebb leküzdeni a bennem lévő bestiát, mint hiszed. Ebben nem hazudok, valóban más életet élek, vagyis igyekszem kissé jobb úton haladni az eddigiekhez képest. Vannak ugyan alkalmak, amikor felülkerekedik rajtam a szörnyeteg, de hamar túl szoktam lendülni a holtponton. - Én csak szeretném, ha megpróbálnánk ismét egy család lenni – teszem még hozzá. - Tudom, hogy nehéz elfelejteni a történteket, de tényleg próbálok más lenni. Munkám van, dolgozok, előadásokat tartok... Esküszöm, hogy azóta egy embernek sem ártottam. Fontos nekem Gemma, egyelőre csak az átok miatt, habár érzelmileg is kissé közel áll hozzám, mint a testvérem. Amióta azonban vámpír lettem, ezek a kötelékek jelentéktelenné váltak a szememben, nem sokat érnek, ezt azonban a lány nem tudhatja.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Andrew Calver
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sötét Varázslatok Kivédése tanterem 2017-05-15, 20:37
A szóváltásuk nem különösebben érdekel, nem azért vagyok, hogy verbálisan beavatozzak. Ez most Gemma ügye, ám egyek vagyunk. Ha ő az ész, én a kéz. Ez nálunk így működik, egyékbént is olyan hivatást szántam neki, hogy maradjon csak meg jókislánynak, kérlelhetetlen, megvesztehethetetlen bürokratának, aki a törvény oldalán áll, s a bátyjához hasonló sötét alakokat a hivatal keze által ítél el. Én ellenben a sötétség teremténye vagyok, aki csak abban jobb a bestiáknál, hogy szándékosan nem öl. A lány bátyja már a puszta létével rászolgált volna a gyötrelmes halálra, hogy a hugából evett a társaiból, és ha rajtam múlna, akkor nem volna most légcsöve sem, amivel a hangokat képzi. - Az a kölyök mindenben többet tud nálad vámpír.. Csak a hugodnak köszönheted, hogy még élsz. – A hangom a szokásos, mély, elváltoztatott, fenyegető élt ellenben nem közöl. Vagyok aki vagyok, tényeket közlök. Az energiagolyó semmivé foszlik kesztyűs kezemben. Engem sem a fenyegetés nem hat meg, sem pedig a mézesmázos invitálás nem érdekel. Nem oszlatom el Gemma mágikus kötelékét, ám szemmel tartom az illetőt. A lány széke mögé lépek, s a vállára teszem a kezemet, mintegy megnyugtatásul. Maszkos alakom robosztus szörnyetegként tölti be a szobát, s a vámpír bár legyen természetfelettien gyors, most fegyvertelen, így minden mozdulata kiszámított. A fajtája ellen esküdtem fel, egyetlen rossz döntést kell hoznia, és Gemmának többé nem kell remegő sírással dobálnia magát az ágyában őt illetően.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Mark mintha nem is nagyon értené, amit mondok, mintha fel sem akarná fogni, hogy mit tett. Nem gyilkos? De hát megölte a szüleinket, még hozzá a szemem láttára? Ez szerinte nem gyilkosság? Szerinte véletlenül történt? És azt sem tudhatom, hogy azóta történt-e már hasonló, mert hát lássuk be arra is bőven van azért esély. - Nem vagy gyilkos? Mégis megölted a szüleinket, még ha... nem is voltak az igaziak, akkor is megtetted! És akármit is mondasz te is lejöttél. Eluralkodott rajtad az... az a bestia? És még csak azt sem mondtad el miért! - nem is próbálta és most sem tudom, hogy megpróbálná-e, de nem jó úton halad. Úgy nem győzhet meg, hogy csak bizonygatja ő jó ember és semmi rosszat nem tett. Attól nem lesz jó ember, hogy ezt próbálja elhitetni velem, de közben a frászt hozza rám, közben nem próbált meg felkeresni, közben nem kér igazán bocsánatot. Még az állt ehhez a legközelebb, amikor a szüleink halála után kiborult, mert akkor úgy éreztem, hogy tudja mit tett, de nem tartott sokáig, hiszen aztán megjöttek a barátai, mégis az a pillanat, amibe kapaszkodom azóta is, de most ez a Mark... nem olyan, mint az, aki ott abban a pillanatban átérezte, hogy mit tett és mit fog még tenni. - A testvéredre nem ijesztesz rá Mark... újra! - hiszen a frászt hozta rám és hozza újra, amikor még meg is kötöz. Nem gondolt rá, hogy ezzel feleleveníti az emlékeket és megint csak nem azt éri el, amit akar? Nem az lesz a vége, hogy meghallgatom, vagy hogy elhiszem, amit mond, hanem hogy inkább arra jutok tévedtem és az egész eddigit rosszul gondoltam. Csak azért nyugszom meg egy kicsit, mert Andrew megjelenik és úgy már tudom komoly baj nem történhet, hiszen Morticiától is megvédett és bár a kezemen fityegő ékszer megvédhet, ha elég közel vagyok és ha használni is tudom, de ez nem áll fenn, ha a kezeim meg vannak kötözve. - Hát nem fogod fel? Ez nem segít! - rázom a kötelékeket, de hát nem sokat engednek, inkább csak tovább vergődöm a székben. Nem érti meg, hogy sokkal nagyobb esélye lenne értelmesen beszélni, ha nem így viselkedne? - Hajlandó vagyok végig hallgatni, ha elengedtél és elfogadod, hogy ő itt marad és... nem fenyegetsz és ijesztesz rám, mert ez... nem javít a helyzeten, amit most teszel. - én kerestem őt, elég sokáig kerestem, hiába mondta Andrew, hogy buta ötlet, hogy semmi értelme, de mégis megtettem és most... úgy fest, hogy neki lesz igaza és nem volt tényleg semmi értelme keresnem a bátyámat, mert már nem önmaga? Mert már felemésztette a szörnyeteg, amivé vált?
Gondterhelten sóhajtok fel Gemma szavait hallva, pedig igenis szükségem van a támogatására, ha le szeretném venni magamról és a családom többi tagjáról is a minket sújtó átkot. Egyelőre szép szóval próbálkozom, elvégre a lány a testvérem, még annak ellenére is annak tekintem, hogy időközben kiderültek a dolgok, de ha nem enged a véleményéből, akkor igenis kénytelen leszek a régi módszerekhez folyamodni. Vámpír vagyok, nem csak az üzletember lakik bennem, hanem egy vérszomjas fenevad is, akit bármikor a felszínre hívhatok... Remélem, nem jutunk el addig, de Gemma ellenállása talán rákényszerít majd. - Nem vagyok gyilkos – ismétlem meg a szavaimat, mindet alaposan megnyomva, tényleg nem érzem magam annak, a mai napig sem. Egyetlen éjszaka sem akadt, amikor álmatlanul forgolódtam volna az ágyamban a történtek miatt. Nem érdekelnek azok az emberek, akik régen elszakítottak a saját családomtól, az otthonomból. Miért is érdekelnének? Ők sem foglalkoztak mások fájdalmával, egyetlen pillanatra sem jutott eszükbe az, hogy egy anya talán kétségbeesetten keresi a gyermekét. - Szerinted nekem olyan baromi egyszerű volt láncokra verve látni téged? Szerinted meg sem próbáltam lebeszélni a többieket arról? Mégis mit hittél?! Sohasem lennék képes végignézni, ahogy megölnek! Beszéd közben folyamatosan emelkedik a hangom, míg végül nem kiabálok, ami talán szokatlan lehet tőlem, hiszen még soha, semmilyen helyzetben sem emeltem fel a hangom senkivel szemben sem. Most azonban kétségbe vagyok esve, Gemma az ősi átok kulcsa, neki kell megtörnie a vérmágiát, mert ha nem teszi, akkor meg kell őt ölnöm. Én pedig meg fogom tenni, hogy tovább élhessek. A rokonsága összes tagjával végezni fogok, ha a lány nem lesz hajlandó együttműködni velem. - Nem vagyok gonosz, Gemma – szólalok meg ismét nyugodt hangon, miután nagy nehezen leküzdöm magamban az imént feltört indulataimat. - Csak te szeretnél annak látni a történtek után, de hidd el, nem vagyok más ember. Még mindig a testvéremként gondolok rád, miért olyan nehéz ezt elhinned? Az átéltek után nem csodálom a lány reakcióját, főleg az elutasítást, de azért igazán lehetne benne annyi hajlam, hogy legalább megpróbálja az én szemszögemből nézni a történteket. Imádtam a szüleinket, mindig a kedvükben szerettem volna járni, amikor viszont megtudtam, hogy mit tettek annak idején... Meg kellett bünhődniük, nem hagyhattam őket életben, nem tehettem meg. - Nem hiszed el, de majd bebizonyítom neked, hogy igazat mondok – csóválom meg a fejem egy lágy mosollyal az ajkamon, miközben testvérem ismét egy szék foglya, mint annak idején a pincében is volt. Sokféle módszer létezik az igazam bizonyítására, ismerem is mindet, kellemetlent és kellemeset egyaránt. A kérdés csupán az, hogy melyiket vegyem elő annak érdekében, hogy Gemma számára bizonyítsak? Talán nem ártana, ha egy kicsit szenvedne, nem igaz? A szavak, melyeket a fejemhez vágott, igazán fájnak, ő az egyetlen, akinek a véleménye fontos számomra. Ebben azonban megakadályoz az ismeretlen alak felbukkanása. Tekintetemmel őt méregetem, nem tűnik túl izmosnak, leginkább egy nyurga tinédzserre hasonlít, semmi másra. Biztos vagyok abban, hogy Gemma ismeri őt, elvégre a lány meg sem lepődött a felbukkanásán. - Te komolyan azt hiszed, hogy csak azért elengedlek, mert egy kölyök ezt kéri tőlem? - pillantok hátra a lányra, majd a pálcám varázslatra emelem, azonban szinte abban a pillanatban ketté is szeli valami láthatatlan dolog. Felső része önként hullik a semmibe, míg a másikat már én hajítom el, mert égeti a bőröm. A tenyeremre pillantok hát, vörös foltok maradnak a pálca után, melyek azonban fokozatosan halványodni kezdenek. Ezt azért igazán szeretem a vámpír-létben. - Fenébe... A kedvenc pálcám volt. Nem félek az idegentől, nem vagyok olyasvalaki, aki pánikba esik holmi fenyegetés hallatán és a pálcám nélkül sem száll el a bátorságom. - Nem akarom bántani – vonom meg a vállam tárgyilagosan, majd folytatom: - Ahogy téged sem szeretnélek. Ha akarsz, akkor foglalj helyet valahol és várd meg, amíg a beszélgetésünk végére nem érünk. Addig viszont Gemma innen nem megy semerre sem. Értetted?
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Andrew Calver
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sötét Varázslatok Kivédése tanterem 2017-04-29, 20:00
A szóváltásuk nem különösebben érdekel, nem azért vagyok, hogy verbálisan beavatozzak. Ez most Gemma ügye, ám egyek vagyunk. Ha ő az ész, én a kéz. Ez nálunk így működik, egyékbént is olyan hivatást szántam neki, hogy maradjon csak meg jókislánynak, kérlelhetetlen, megvesztehethetetlen bürokratának, aki a törvény oldalán áll, s a bátyjához hasonló sötét alakokat a hivatal keze által ítél el. Én ellenben a sötétség teremténye vagyok, aki csak abban jobb a bestiáknál, hogy szándékosan nem öl. A lány bátyja már a puszta létével rászolgált volna a gyötrelmes halálra, hogy a hugából evett a társaiból, és ha rajtam múlna, akkor nem volna most légcsöve sem, amivel a hangokat képzi. - Az a kölyök mindenben többet tud nálad vámpír.. Csak a hugodnak köszönheted, hogy még élsz. - A hangom a szokásos, mély, elváltoztatott, fenyegető élt ellenben nem közöl. Vagyok aki vagyok, tényeket közlök. Az energiagolyó semmivé foszlik kesztyűs kezemben. Engem sem a fenyegetés nem hat meg, sem pedig a mézesmázos invitálás nem érdekel. Nem oszlatom el Gemma mágikus kötelékét, ám szemmel tartom az illetőt. A lány széke mögé lépek, s a vállára teszem a kezemet, mintegy megnyugtatásul. Maszkos alakom robosztus szörnyetegként tölti be a szobát, s a vámpír bár legyen természetfelettien gyors, most fegyvertelen, így minden mozdulata kiszámított. A fajtája ellen esküdtem fel, egyetlen rossz döntést kell hoznia, és Gemmának többé nem kell remegő sírással dobálnia magát az ágyában őt illetően.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem tehetek róla, de újra csak felnevetek a szavai hallatán. Képtelenség, hogy komolyan gondolja, amit mond. Igen meg akartam keresni, igen segíteni akartam rajta, na de néha úgy érzem, hogy lehetetlen, mert elhiszi, amiket mond, akkor pedig mégis hogyan segíthetnék rajta egyáltalán? - Azt mondod, hogy nem vagy gyilkos? Hallod magad? - a szemem láttára ölte meg a szüleinket és ki tudja, hogy azóta nem ártott-e másnak is és még képes azt mondani, hogy nem gyilkos? A gyilkos ismérve az, hogy elveszi más életét, teljesen mindegy, hogy mi erre az indoka, akkor is megtette, most pedig ilyesmit mond? - De... megpróbáltam volna, bármi jobb lett volna, mint... az! - áh persze szerinte lehetett volna rosszabb is, de én ebben akkor sem vagyok olyan biztos. Megölnek, de nem lettem volna olyan roncs, mint amivé miatta váltam. Lehetett volna rosszabb igen, ha még meg is erőszakolnak, erre legalább nem került sor, de attól még olyan dolgokon mentem át, amiken nem szabadna senkinek sem és még képes azt mondani, hogy jót tett velem? - Mert reméltem, mert... azt gondoltam van még esélyed, hogy van még benned valami... jó, de amiket mondasz... - talán Andrewnak tényleg igaza volt és a bátyám már menthetetlen, főleg hogy ilyesmiket hord össze, hogy a szüleink nem is a szüleink? Ezt ugyan miért kellene elhinnem neki egyáltalán? Mi a garancia rá, hogy igazat mond és nem csak azért teszi, hogy... tudom is én, hogy mit akar! Talán az egész hazugság, csak mosakodni akar, azt sem tudom miért jött az iskolába, de talán annak is jó oka van. Lehet, hogy ide küldték, hogy leállítson és ne keressem többé. Mégis mit gondolhatnék, hogyan gondolhatnék bármi jót úgy, hogy lényegében nem kér igazán bocsánatot azért, amit tett, hogy úgy gondolja indokolt volt és jól tette. - És talán... most te is hazudsz. - hát mégis hogyan higgyek neki, amikor így próbálja meg megértetni velem, amit akar? Úgy, hogy közben a székhez kötöz pont úgy, ahogyan azt már megtette egyszer. Miért hiszi, hogy ettől bármi jobb lesz? Egyszerűen nem értem őt, ez így nem beszélgetés, még csak nem is próbálkozás, nem gondolt bele, hogy pánikba fogok esni és onnantól nem fog érdekelni semmi sem? Érthető, ahogy amikor megmoccan és közelíteni kezd csoda, hogy nem sikítok. Kinézem belőle, hogy még meg is támad, hiszen a pincében is megtette, akármit mond, ő is éhes volt, ő is, ha nem is olyan drasztikusan, de ugyanazt művelte, mint a kis barátai, akkor hát hogyan bízzam benne? Andrew viszont pont jókor érkezik meg, erre azért valamelyest csökken a szívverésem, viszont tovább küzdök, hogy megpróbáljak kiszabadulni, ami persze puszta kézzel logikusan teljesen esélytelen. - Valaki, akinek fontos, hogy jól legyek... a bátyámmal ellentétben! - bár csak a hátának beszélhetek, de azt gond nélkül megteszem és legalább már nem kiabálok. Egyértelmű, hogy a Mark számára ismeretlen alak megjelenése rendkívül sokat segített, hogy jobban legyek és magamra találjak. - Úgyhogy jobb lesz, ha elengedsz! - tudom én, hogy Andrew mire képes, még ha Mark bizonyára gond nélkül le is becsüli őt, de többet tud, mint ahogyan azt gondolná és majd meglátja, hogy nem érdemes ilyesmit művelnie velem, mert így biztos, hogy nem jutunk egyről a kettőre.
- Attól, hogy te nem érted, mit miért tettem, még nem vagyok gyilkos – érzem a lány hangjában az erőltetett vidámságot, ha el is nevette volna magát, akkor nagy az esélye annak, hogy felpofozom. Értem, hogy milyen borzalmakon kellett keresztül mennie, hogyne érteném, ettől azonban nem kellene ennyire elutasítóan állnia a dolgokhoz. Mindenre van magyarázatom, gondolatban már ezerszer eljátszottam ezt a helyzetet, valamiért a kezdetektől fogva sejtettem, hogy egyszer eljön az az idő, amikor Gemma előtt kell számot adnom a dolgokról. A történtek után isteni csoda lett volna, ha nem futok össze a lánnyal. - Elengedni? Te komolyan azt szeretted volna, ha csak úgy levadásznak és a szomszéd kertjében harapják át a nyakadat? Nem tudsz olyan gyorsan futni, mint egy vámpír, esélyed sem lett volna a menekülésre. Megcsóválom a fejem, miközben az indulataimon is uralkodnom kell, elvégre igen nagy a kísértés arra, hogy odamenjek a lányhoz és jó erősen megrázzam annak érdekében, hogy magához térjen. Gemma hitetlenkedik, ez nem meglepő, de kissé nyitottabb is lehetne a dolgokat illetően. Azt hiszi, hogy nekem öröm volt megölni a szüleinket? Akárcsak őt, engem is ők neveltek, habár ha nem lennének, minden sokkal jobban alakulhatott volna. - Akkor most mégis miért vagy itt ismét? - teszem fel az első kérdést, ami felötlik bennem a lánnyal kapcsolatban. Az addig rendben van, hogy erősnek gondolom, de ha mégis eljátszott azzal a gondolattal, hogy nem fog visszatérni az iskolába, akkor milyen indok vette rá idővel, hogy meggondolja magát? Mi lehetett olyan erős, hogy visszajöjjön ide? Logikus esetben mindenki a bosszúval kezdte volna, én azonban még mindig élek és a lány most sem éppen úgy néz ki, mint aki bármikor támadhat. - Igen, a nevelőszüleinket – biccentek a lány szavait hallva, számára még elég kusza lehet minden, de szándékaim szerint hamarosan elmagyarázom a dolgokat. Amikor Gemma a legközelebbi padban foglal helyet, jön a már jól ismert székes trükköm. A lányt valami láthatatlan erő kényszeríti, majd fogva tartja, hogy ne legyen képes kiszabadulni és elrohanni. Számítottam rá, hogy ez valamiféle pánikot fog okozni nála, de egyelőre nem érek rá a lelki ügyeivel foglalkozni. Elég komolyan fennáll ugyanis annak a lehetősége, hogy a történteket hallva arra jut magában, hogy inkább távozik. Nem, most végig kell hallgatnia. - Tudod, ők szakítottak el mindkettőnket annak idején az eredeti családunktól... Nem vagyunk édestestvérek, Gemma. Ezért kellett meghalniuk, éveken keresztül hazudtak számunkra. Szótlanul figyelem, amint a lány a láthatatlan béklyókkal vergődik, igyekszik kiszabadulni, talán el sem jutottak szavaim a tudatáig, de nem teszek semmit sem annak érdekében, hogy elengedjem, kissé talán még élvezem is a helyzetet. Bármilyen ember is vagyok, egy részem még mindig vámpír és örökké az is marad, ha valaki szenved, akkor képes vagyok élvezni a látványt. A vérének a hangjáról meg inkább ne is beszéljünk! Hallom, ahogy a szíve hevesen ver, igyekszik tartani a tempót, de nem megy neki. Gemma vére ízletes, talán nem ártana innom belőle egy keveset, csak annyit, amennyi még éppen nem árt neki... Már éppen indulnék, amikor köd jelenik meg a teremben, majd ismeretlen hangot hallok és valami kosztümös alakot pillantok meg kibontakozni a homályból. Egy pillanatra eszembe jutnak a mugli szuperhősök, úgyhogy önkéntelenül is elmosolyodom: - Gemma, ki ez az alak? - fordulok ismét a lány felé, elvégre számomra logikus, hogy miatta van itt, hiszen ő szeretett volna szabadulni, nem lehet hát véletlen, hogy megjelent ez a kölyök. A lány válaszát meg sem hallva pillantok az idegenre, majd szólalok meg ismét: - Elnézést, de jelenleg családi beszélgetés folyik itt, ha nem látnád. Játszadozz máshol... Nem tehetek róla, de egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni az idegent, de ujjaim attól önkéntelenül is a pálcám köré fonódnak. Ha nem megy el magától, akkor egy kis segítséggel fog távozni, de mindenképp ki rakom innen a szűrét.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Andrew Calver
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sötét Varázslatok Kivédése tanterem 2017-04-07, 19:52
Egyértelműen érzem, hogy gond van. Szerencsére már jó ideje összebeszéltünk, hogy nem megyünk el a Roxfortból a másikkal egyeztetés nélkül, hiszen össze vagyunk kötve, az a legtisztább, hogy ha együtt mozgunk. Így amikor az éjszakai életre vállalkozom, akkor neki is Londonban kell megszállnia, így szól az alku. Ezúttal nem kell attól tartani, hogy hogy hatótávon kívül lennék, noha igen régen voltunk már portyázni. A többesszám csupán azért, hogy a közelemben legyen, valójában sosem engedném, hogy ő is összecsapjon azokkal, akikkel nekem kell. Nem, ő a jókislány, a törvény szolgája, aki felvállalhatja a döntéseit, míg az én utam teljesen más, a sötétségben élek, noha gyilkossá még nem lettem, és nem is szándékozom. A Roxfort katakombáiban berendezett főhadiszálláson végzem a szokásos edzésemet, éppen nyújtásban vagyok, amikor a közös, elátkozott szív hatalmasat dobban, még a mellkasomra is kell tapasztanom az ökleimet. Valami történt.
Nem sokkal később.. Felkapaszkodok a kastély falán, hogy pálca nélküli egyetlen mozdulatomra kitáruljon az ablak, s betoppanhassak látványos ködfelhő közepette. A maszk, és a ruházat már sokkal kidolgozottabb, mint annak idején a Morticiás alkalom esetén. Villámgyors mozdulatomra ostor csapódik ki sötét kesztyűs kezem rejtekéből, a mágia szülte fegyver szinte ködből van, s csapok vele egyet a padlóra, mire széthasad a kőfelület.. - Engedd el őt.. Másodszor is meg kívánsz halni bestia..? – Szavaim mennydörögve szelik át a pillanatra beállt csendet. Az arcom, a mozgásom nem felismerhető senki számára, csupán Gemma tudhatja, hogy én vagyok, hiszen a kosztüm megtervezésemben segítségemre volt.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Az én... érdekemben? - hitetlenkedve már-már nevetés közeli állapotban vágok vissza. Nem is értem, hogyan mondhat ilyet, hiszen megölte a szüleinket a szemem láttára, bezárt a pincébe és a többiről ne is beszéljünk, még hogy az én érdekemben tette. Az egész értelmetlen és képtelenség, teljességgel képtelenség, főleg hogy ezt netán komolyan gondolja. Persze most talán majd jön valami magyarázat és igen erre vártam, hogy majd megindokolja valahogy. Hányszor elképzeltem! És most valahogy furcsa módon, hogy itt van mégis olyan más érzésem van, nem tudom, hogy képes lennék-e hinni neki, ha jönne azokat az olyannyira várt magyarázatokkal, pedig rengeteg verziót elképzeltem már, mégis hogy itt van és olyan komoly... az egész olyan hiteltelennek tűnik. - De nem is engedtél el... megtehetted volna már az elején... mégis bezártál, utána pedig büszke vagy rá, hogy nem volt még ennél is rosszabb? - igazából nem is tudom, hogy min változtatott volna, ha netán tényleg rosszabb, hiszen így is felemésztett az a pár hónap. Még az sem volt biztos, hogy visszatérek a Roxfortba, hogy képes vagyok rá, hogy van egyáltalán értelme, hiszen hogyan lehetne valaki auror, ha egyszer olyan sok mindentől retteg, mint én? Ettől még végül belépek a terembe és behúzom magam mögött az ajtót, de mégis csak biztonságérzetet ad, ha résnyire nyitva van. - Elég nehéz is volt, majdnem nem tértem vissza, igen... az emlékek miatt. - azaz persze inkább a félelmeim miatt, de ezt nem fejtem azért ki neki bővebben, hiszen igen az egész miatta van. Akkor is, ha úgy gondolja megvédett a nehezétől, de akkor is ő idézte elő, akkor is ő hozta oda azokat az alakokat és nem engedett el, nem védett meg, pedig a bátyámként az lenne a dolga. - A nevelőszüleinket? - értetlenkedve nézek rá és persze meg van a késztetést hogy egyből megrázzam a fejemet és eszem ágában se legyen leülni, de végül mégis az ajtóhoz legközelebbi padban helyet foglalok, ahonnan tudom, hogy gyorsan és könnyedén lehet távozni. Azaz a késztetés meg van, de nem jutok el addig, hiszen egy pillanat múlva már ülök csak épp nem önszántamból, hiszen egy szék ütközik a lábamnak elég nagy gyorsasággal, nem is tehetnék mást, mint hogy leüljek, a kezeim és a lábaim pedig máris mozgásképtelenek. Nem csoda azt hiszem, ha szinte azonnal kitágulnak a pupilláim és innentől érthető módon már nem sokat hallok meg a szavaiból, a magyarázatból, hiszen leültem volna magamtól is, ő pedig inkább a székbe kényszerít olyan módszerrel, amivel régen is tette. Nem csoda, ha a pulzusom kb. a háromszorosára emelkedik és szinte azonnal rángatni kezdem a köteleket. - Engedj... engedj el! - igen ezen a ponton már kiabálok, ami jó eséllyel szépen kihallatszik a résnyire nyitott ajtón, ha csak ezzel már idejében nem kezdett valamit. Talán még diákok nem közelednek a teremhez, viszont a szívverésem is sokszorosára gyorsul és ezt jó eséllyel Andrew is meg fogja érezni, csak épp erről az új kötelékről Marknak semmi fogalma nincs.
El sem hiszem, hogy Gemma áll velem szemben, alig pár lépésnyire csupán tőlem, noha a Roxfort volt az a hely, ahol talán elsőként keresnem kellett volna őt, mégsem hittem valamiért, hogy bármikor is visszatér még ide. Az a sok emlék, melyek hosszú időn keresztül ide kötötték... fájdalmas lett volna számára ismét felidézni őket, de igen ügyesen vette az akadályokat. Nekem pedig szükségem van a lányra, mindennél jobban az életemben, hiszen ő a kulcs ahhoz, hogy feltörjem a családomat sújtó régi átkot. Vámpír vagyok, rám azonban ennek ellenére is hat a varázslat, ha nem cselekszem, pár éven belül távozom az élők sorából. Gemma... ő az, akit mindenképp meg kell győznöm arról, hogy mostanra egy teljesen más ember lett belőlem, olyasvalaki, akit ismét nyugodtan tekinthet a testvérének. Nem szeretnék öldöklésbe kezdeni, hiszen – ha a lány sokat makacskodik -, akkor igen véres dolgok elé nézünk és ő lesz ennek a legelső áldozata. Elvégre, a banya régen vérmágiát használt, csak akkor törhető fel az átok, ha egy leszármazottja szakítja meg vagy ha valaki megöli minden utódját. A lány bizalmába való férkőzés továbbra is a könnyebbik útnak számít, bárhonnan is nézem a dolgokat. - Mindent a te érdekedben tettem – lehellem a szavakat, természetesen én is emlékszem mindenre, ami odalenn történt és be kell vallanom, sokszor bántottam a lányt csak azért, hogy magamat szórakoztassam, de akkor is... Neki még csak fogalma sincs arról, mik vártak volna rá, ha én ott és akkor nem lépek közbe az érdekében. Persze, mint minden vámpírt, engem is izgatott a kifröccsenő vérének az illata, én is ittam belőle és volt olyan, amikor valóban kellemes volt a könyörgése, valami furcsa gyönyört éreztem a lány kétségbeesett hangja hallatán, de mégis én voltam az, aki a végén megadta számára a lehetőséget arra, hogy kereket oldhasson. Elvégre, én hagytam a szomszéd postájában a névtelen levelet, ami beszámolt mindenről, nekem köszönheti Gemma, hogy elhagyhatta a börtönét. - Fenn kellett tartanom a látszatot annak érdekében, hogy ne öljenek meg. Tisztában vagy azzal egyáltalán, hogy hányszor jutott eszükbe a csoportos erőszak?! Én voltam az, aki közbelépett, te pedig semmit sem sejtetté belőle! Ha nem lennék, akkor ennél sokkal de sokkal több kellemetlen emléked lenne abból az időszakból... Kissé felemelem a hangom, akaratom ellenére is elragadnak az indulataim, hiszen én voltam az, aki megmentette a lányt, ő mégis tart tőlem. Azt persze már nem teszem hozzá, hogyha én nem lennék, akkor a szüleink is élnének még, erre nyilvánvalóan már ő is rájött párszor. Megnyugszom azonban, amikor erőt vesz magán és beljebb lép. Az ajtót csupán résnyire hagyja nyitva, nem zavar, jó ez így is, a lényeg, hogy itt van. - Inkább csak nem számítottam rá – legyintek a kezemmel, nem közelítek hozzá, ez nem lenne jó ötlet részemről ebben a helyzetben, helyette csak a tábla előtt állva figyelem, mit tesz. A nyomkövető bűbájt nem fedeztem fel magamon, nem én hatástalanítottam. - Azt hittem, nem térsz vissza ide... Tudod, az emlékek miatt... Annyi meg annyi mindent csináltunk közösen ebben a régi épületben, olyan boldog voltam, amikor a húgomat is felvették ide és olyan büszke, amikor megmutatta az első félévi értékelését. Sokat készültünk együtt a tanórákra, egyikünk sem sejtette, hogy lesz idő, amikor mindketten ellenséget látunk a másikban. - Sajnálom, hogy megöltem a szüleidet – nyögöm ki nagy nehezen a dolgot, hiszen nem érzem úgy, hogy bocsánatkéréssel tartoznék, de Gemma kedvéért ezt is megteszem. Fontos, hogy ismét bízzon bennem, idővel talán azt sem ártana majd eljátszanom, hogy megbántam a történteket, ez azonban egyelőre nem megy. - Szüleinket – teszem hozzá végül, kelletlenül kijavítva magam, de még így sem érzem helyesnek a mondatot. - Nevelőszüleinket. Ők nem a vér szerinti családunk voltak, Gemma. Szerintem inkább ülj le. Meg sem várva a lány reakcióját legyintem meg a pálcám, mire hátulról egy szék ütközik a lábának, majd valami láthatatlan erő belekényszeríti, végül pedig szintén láthatatlan béklyók kötik gúzsba a csuklóját és a bokáját, a szék karfájához és lábához szegezve azokat. Ugyanezzel a módszerrel tartottam fogva a pincében is, ritkán engedtem csak el, hogy kinyújtóztassa a végtagjait, de akkor se mozdulhatott ki onnan. - Sajnálom. Ne aggódj, nem foglak bántani, de nem lenne szerencsés, ha a mondandóm közepén nekem esnél. Csak gondolj arra, hogy a Roxfortban nem eshet semmi bajod, rendben? Megöltem a mostohaszüleinket, mert annak idején elraboltak minket az igazi családunktól. Te mit tettél volna a helyemben?
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Gemma Carlyle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sötét Varázslatok Kivédése tanterem 2017-03-26, 17:18
Meg kellene moccannom, hiszen erre készültünk olyan sokat Andrew-val, de csak azt érzem, ami persze teljességgel lehetetlen és nem is reális, mintha lüktetni kezdene a nyakam, pedig tudom, hogy semmi bajom, hogy hónapok teltek el azóta, de azt a sokkot igen nehéz elfelejteni. A szüleink halálának látványát és azt, ami utána várt a pincében... nem meglepő, hogy még nem dolgoztam fel és most nem tudok mit kezdeni a helyzettel, az pedig főleg sokk-ként ér, hogy Mark itt van és a táblára ír, mint egy tanár. A hajamat ért szavakra csak a hajamhoz érek, mintha én magam is most venném csak észre, hogy milyen változáson ment át. A lila tincsek, amik még csak le se nőnek, amik a maradványai annak a lehetetlennek tűnő kalandnak abban a lehetetlennek tűnő világban és amit egészen jól kezeltem a mostani helyzettel ellentétben. De meg kell nyugodnom, mert ha nem teszem Andrew érezni fogja, hiszen egyszer már megtörtént, megjelent, amikor Morticia meg akart támadni, vagy legalábbis fenyegetett és úgy tett, mint aki meg akar támadni. Persze végül nem tette, de meg volt rá az esély és Andrew érezte, hogy elkap a pánik. Most nincs szó ilyen erős félelemre, inkább a döbbenettel keveredik, de ha erősödne, akkor jó eséllyel a közös szívnek hála megjelenne és most nem vagyok benne biztos, hogy ez szükséges, bár még egyelőre magam sem tudom. Persze nem moccanok meg, amikor azt kéri, hogy menjek beljebb, netán még az ajtót is csukjam be? Sarokba szorítva érezném magamat és bár már sok mindenhez értek, sokkal többet tudok, mint akkor amikor az egész történt és ő egyedül van, jó eséllyel meg tudnám védeni magamat, mégis győzködnie kell, hogy végül csak megmozdítsam a lábamat. A kezeim összefonódva magam előtt, azaz csak az ujjaim, amik egymáson járnak, tördelem őket, néha a kezemen csillanó ezüst karkötőn játszanak, mintha úgy érezném kapaszkodnom kell valamiben, bármiben, hogy ne essem össze itt helyben. - Te is okoztál sebeket, vagy... arra már nem emlékszel? - igen volt amikor talán túl sokat ivott, amikor a haverjaival szórakozott, vagy csak a vámpír tombolt benne, de volt rá példa, hogy olyan pofont kaptam, amikor kérleltem, amikor győzködni próbáltam, hogy csoda, hogy nem lett attól még komolyabb bajom, mint a harapásoktól. Persze segített, de mégis hogyan tudnál bízni valakiben, aki hidegvérrel a szemed láttára végzett a szüleitekkel és aki utána képes volt olyan alakok kezére adni, akinek hála az egész addig felépített életet, küzdelmed, sikereid fuccsba mentek, mert hónapokba telt, mire fel tudtál épülni és még akkor sem teljesen, hiszen félek, azóta is, túlságosan sok mindentől ahhoz, hogy rendes auror lehessek és mindezeket legyőzni... szinte lehetetlennek tűnik. Végül csak megmoccanok, beljebb lépek és behúzom magam mögött az ajtót, de résnyire nyitva marad, nem csukom be, valahogy ha most kattanna a zár nyelve nem tudom, hogy azt kibírnám-e és nem ijednék-e meg tőle még akkor is, ha én magam okozom. Nem, jobb lesz, ha az most marad úgy, én pedig inkább az ajtó közelében maradok, nem csoda, ha végül az ajtóhoz legközelebbi padba ülök le és persze oda, ami Marktól a legtávolabb van. - Nem tudtad, hogy... itt vagyok? - nekem tudnom kellett volna, hogy előkerül, hogy itt lesz, de az utóbbi időben nem volt alkalmam figyelni a gömböt, vagy talán ő jött rá a nyomkövető varázsra és kiiktatta, netán csak idővel az is halványul és már nem jelez a megfelelő módon... nem hiszem, hogy számít, hiszen itt van és ez az egy a lényeg, nekem pedig végig kell hallgatnom még ha ez lesz életem egyik legnehezebb feladata is.
Néhány percig még szorgalmasan körmölöm a táblára a mai óra anyagait, még csak egy pillantást sem vetek az újonnan érkezett diákra, nem tartom fontosnak. Ő sem tesz fel kérdéseket, én pedig nem erőltetem a témát, mivel minden bizonnyal a barátait várja. Majd helyet foglal, ha szeretne, ha pedig nem, akkor álldogálhat az ajtóban is, engem igazán nem zavar, csak engedje át azokat, akik be szeretnének jönni. Amikor megfordulok, szó szerint torkomra fagy a szó, Gemma pedig ösztönösen lép egyet hátra, már-már azt hiszem, hogy sarkon fordul és elrohan, hogy még csak ne is kelljen a közelemben lennie. Szinte meg se hallom, amint a kezében tartott könyvek a földre hullanak, a hallásom eltompul, csupán a lány szívverését figyelem és az ereiben lüktető vér hangját, amely most ezerrel száguld, miközben testének hajtómotorja turbó fokozatra kapcsol, hogy bírja a tempót. Ami az igazat illeti, nem csodálkozom, olyasmiket tettem, tettünk vele, hogy a legtöbb ember sikítva hagyna faképnél. - Öhm... Jó a hajad... Azt hiszem... - bököm ki végül, miután testvérem viszonozta a köszönésemet, de továbbra sem mozdul, mintha legalábbis szoborrá dermedt volna. Hónapokig fogva tartottam egy pincében, napi több alkalommal ittak belőle a haverjaim, erre én meg annyit bökök ki neki, hogy jó a haja? Itt és most az lenne a legkevesebb, ha térden csúsznék előtte és a lábát csókolgatva kérnék bocsánatot tőle. De nem, még mindig úgy érzem, nem lenne teljesen jogos, hiszen nem azért tettem vele ezeket a szörnyűségeket, hogy ártsak neki. Persze, a szüleink halálát miattam kellett végignéznie, ebben viszont nem tartom magam bűnösnek. Amint megtudja, mi történt, ő is egyet fog érteni velem. - Nem jönnél egy kicsit beljebb? Van még egy kis időnk, talán pár kérdésedre választ kaphatsz. Lényegesen kényelmesebb lenne szemtől-szembe megbeszélni a dolgokat, na, nem mintha most nem így lennénk, de én a katedrán állok, ő pedig a küszöbön, kissé meg kell emelnem a hangom ahhoz, hogy tisztán értse, amit mondok. Különben is: nemsokára diákok hada lepi el a folysókat, akkor még inkább kiabálnom kell, most viszont olyan dolgok fognak felszínre kerülni, amelyeket illetően nem lenne szerencsés, ha más is hallaná. - Gemma, kérlek... - A lány továbbra sem moccan, megértem a fenntartásait, főleg a borzalomban töltött hónapok után, el sem tudom képzelni, mennyire retteghetett odalenn... Mégis erőt kell vennie magán, nem futhat örökké a múltja elől vagy előlem. Kénytelen lesz szembenézni a rémálmaival, hiszen az élet megy tovább. - Komolyan azt hiszed, hogy a Roxfortban bántani mernélek? Vagy akár azt, hogy bántanálak? Nem emlékszel, ki volt az, aki minden este lement a pincébe, hogy ellássa a sebeidet? Okkal tettem azokat a borzalmakat, de téged sohasem bántanálak... A testvérem vagy... Nagy eséllyel egy szavamat sem fogja elhinni, hiszen a szüleinket minden rokonsági kapcsolat ellenére hidegvérrel megöltem, de ha esélyt sem ad arra, hogy elmagyarázzam neki mindennek a hátterét, akkor a fennálló terveimet is bebuktam. Van bennem vérszomj, ezt nem tagadom, vámpír vagyok, van egy bizonyos sötét oldalam, ami időnként a felszínre tör, de megtanultam kezelni, élni vele. Nem vagyok teljesen tiszta, de uralkodom magamon, nem fogok a torkának esni, bármennyire is csábít a vérének a hangja. - Bejössz és meghallgatsz, vagy a küszöbön fogod végighallgatni az előadásomat is? Felvont szemöldökkel pillantok rá, még egy utolsó esélyt adva arra, hogy erőt vegyen magán és beljebb lépjen. Ha így tesz, akkor választ adok minden kérdésére, de az teljesen biztos, hogy nem fogok úgy beszélgetni vele, hogy közben mindenki hallhatja, aki pont elvonul a folyosón. - Akkor megmondom azt is, hogy mit keresek itt – adom be végül a derekam, noha pont ez az a kérdés, amiről vele nem igazán szerettem volna beszélgetni.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Gemma Carlyle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sötét Varázslatok Kivédése tanterem 2017-03-18, 18:57
Azért csak megállok az ajtóban, mert kissé korán jöttem és benne van a pakliban, hogy esetleg zavarok, azt pedig nem szeretnék. Biztosan izgalmas lesz az óra, bár persze ez talán csak bevezetés lesz, nem tudhatom, de azért minden bizonnyal lesz benne bőven érdekesség. Egyelőre viszont megvárom, hogy mit mond az újdonsült tanárunk, hogy nem okoz-e gondot, hogy korán jöttem, mert ha igen, akkor várhatok odakint is természetesen. A hangja furcsán ismerős, de egyelőre nem foglalkozom a dologgal, talán csak szimpla érzék csalódás. A nagy kaland után már hazaértünk, úgyhogy a hajam elég különleges színben pompázik még mindig, az alap barnába néhány lilás szín vegyül, ezt akkor veheti észre, amikor megfordul és amikor leesik neki és persze nekem is, hogy ki áll velem szemben. Azt hiszem nem csoda, hogy majdhogynem földbe gyökerezik a lábam és azzal a mozdulattal lépek is egyet hátra, a kezemben tartott jegyzet füzet, és a könyvek pedig új hullanak a földre, hogy csak na. Ezért kell táskát hordani ugye bár? Még sem foglalkozom most azzal, hogy mi esett le a földre, csak azzal, hogy ki áll előtte. Ha Andrew most itt lenne érezné, hogy a szívem hevesebben ver, mint valaha, majd kiugrik a helyéről, én pedig köszönni sem tudok az első pillanatokban. Azt is jól láthatja rajtam a bátyám, hogy szinte remegnek az ujjaim még így is, hogy saját magamat átölelve állok az ajtóban és szorítom két oldalt a ruhámat. - Szia... - bököm ki végre nagy küzdelmek árán. Hogy vagyok? Néhány hete találkoztunk, de épp csak futólag, vagy több is volt már? A kiesés miatt magam sem tudom pontosan, hiszen hónapokat voltunk odaát... egy másik világban, időben, tudom is én, ezért kissé megváltozott az itteni időérzékem. De most egészen másképp fest, mint akkor, hiszen csapzott volt, azzal a bandával lehetett, akikkel régen. Úgy éreztem, hagyná, hogy segítsek talán... de aztán mégis elővillant a vámpír, pánikba estem, megjöttek a többiek és Andrew szedett össze, hogy ne maradjak ott. És most itt áll előttem. - Mit keresel... itt? - választ nem kap, mégis mit válaszolhatnék, hogy vagyok? Oh persze csodásan, remekül, egy élmény az iskola, rettegek a sötéttől, a bezártságtól és még inkább a vámpíroktól, enyhén paranoiás lettem... tényleg csodálatosan vagyok.
Igazság szerint igen szépen döcög a vállalkozásom szekere, kis csapatom komoly érdeklődésre tett szert, szinte egymásnak adják az emberek a Roxmortsban található irodám kilincsét. Szerencsés vagyok abból a szempontból is, hogy a valódi családom igen gazdag, nagyanyám komoly mennyiségű pénzt fektetett ebbe a kis üzlethelyiségbe, ami lassan, de biztosan kezd megtérülni. Mindig is érdekelt az átoktörő szakma, szívesen maradtam volna még a Roxfortban, hogy kellő mértékben kitanuljam azt, de hát bizonyos okokból le kellett lépnem otthonról, a veszély pedig még mindig nem ült el teljesen, elég nagy az esélye annak, hogy a Minisztérium emberei engem is gyanúsítottként vettek fel a szüleim halálának ügyében, de mégis... Egyszerűen nem vagyok képes megülni otthon és várni, amíg el nem felejtik az ügyet. Csinálnom kell valamit, emellett a családom férfitagjait sújtó átok terhe is az én nyakamba szakadt, szóval szabadidőm javát ennek tanulmányozásával töltöm. Ma viszont valaki másra maradt az üzletkötés gondja, nekem a Roxfortba kellett jönnöm, hogy egy egész délutánt annak szentelhessek, hogy tudást csepegtessek a diákok koponyájába, akik minden bizonnyal nem sokkal fiatalabbak nálam. Az érdeklődők ugyanis csupán tizenhat éven felül ülhetnek be az órára, hiszen lesz gyakorlati része is a szakkörnek, tehát számolni kell el-eltévedt rontásokkal, én pedig nem vagyok hajlandó egy csapat siránkozó szülőnek magyarázkodni. Az ilyesmi nem gyakori ugyan, de ha valaki túl ügyetlen, akkor elő szokott fordulni, és kin verik le a port? Rajtam. - Nem... nem hiszem – felelem a kissé ismerős hangot hallva anélkül, hogy hátrafordulnék. Bal kezemben egy könyv, miközben jobb kezemmel alcímeket firkantok a táblára, a mai óra témaköreit. Varázsolhatnék is, de időm, mint a tenger, csak lógatnám a lábam az idő másik felében, annak meg semmi értelme se lenne. - Egy pillanat, ezt még befejezem. Hátulról semmi különöset sem láthat rajtam a lány, elegáns öltöny foglal helyet rajtam, a hozzáillő nadrággal és nyakkendővel együtt. Igyekszem komoly üzletembernek tűnni, hiszen jövendőbeli vendégköröm többsége a tanulók szüleiből fog kikerülni, nem szeretném hát, ha koszos hajléktalannak neveznének otthon. - Rendben, azt hiszem, ennyi – szólalok meg, miközben leporolom a tenyerem, majd kissé hátrébb lépek a táblától, hogy megszemléljem remekművemet. - Ezt minden bizonnyal a hátsó sorokban is látni fogják, nem gondolja? Lassan megfordulok és csak akkor veszem észre a küszöbön álldogáló lányt. Gemma az, a húgom, akiről szent meggyőződésem volt, hogy nem tér vissza a Roxfortba, helyette inkább befejezi a tanulmányait és valami másba kezd bele. Úgy tűnik azonban, hogy a lány elég erős ahhoz, hogy szembenézzen az emlékeivel és visszatérjen... - Szia... - nyögöm elhaló hangon, épp csak ki tudom préselni ajkaim közül ezt a kis szócskát, annyira meglep az, hogy itt áll, velem szemben, tudva mindazt, amit én tudok. Tudja, mit tettem a szüleinkkel, habár a miértekre még mindig nem kapott választ. Nem olvastam át a leadott névsort, nem ültem neki az éjszaka közepén, nem tartottam fontosnak, úgy tűnik azonban, hogy talán mégsem ártott volna. Gemma jelenléte komoly teher számomra, érzelmileg a legnehezebb. Szeretem, hiszen a húgom, azonban olyasmiket tettem vele, amit nem kellett volna. Hónapokig tartottam fogságban, ittam a véréből, végül pedig valaki más engedte el, nem én. A másik oldala pedig ennek az egésznek az, hogy az ő rég élt őse helyezte a családomra az átkot és csak a lány veheti le. Amit kétlek, hogy megtenne, de lépnem kell... Vagy ez, vagy pedig az a verzió, hogy mindenkit meg kell ölni, aki kötődik a vérvonalához. Nyilvánvaló, hogy az első opció lenne a legegyszerűbb, még így is. - Hogy vagy? Ostoba kérdés, habár a helyzet sem éppen a legigazságosabb. Tekintetemmel Gemmát tanulmányozom, hogy felfedezek-e rajta valami nyomot, ami utalhat az elmúlt borzalmakra.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Gemma Carlyle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sötét Varázslatok Kivédése tanterem 2017-03-13, 11:20
Nem is volt kérdés, amikor pár napja megláttam a faliújságon, hogy különleges szakkör indul, hogy én is itt leszek. Azt írták ki, hogy egy Átoktörőt kért fel az iskola, hogy adjon le néhány órát az iskolában, meséljen az ügyeiről, tanítson néhány különleges fogást, készítsen fel minket az éles helyzetekre néhány olyan lehetőségekkel, amiket az órákon nem tudunk elsajátítani, mert nem a tanterv részei. Nem tudom, hogy mi ennek az oka, miért találták most ki a szakkört, vagy netán eleve az adott tanár ajánlotta fel a lehetőséget és az igazgató belement, mert ártani nem árthat, de egyértelmű volt, hogy én is felvésem a nevemet a papírra és itt leszek. Aurornak készülök, az évfolyamtársaim természetesen egytől egyig itt lesznek, esetleg néhányan, akik már felsőbb évfolyamosok, vagy valamilyen okból nem érnek rá lehet hogy nem jönnek, de ez már nem az én bajom. Így is épp elég teendőm van, de egy plusz óra már igazán nem jelent gondot. Egyértelmű, hogy szeretném tudni, hogy mi is lesz majd itt, hogy mit tanulhatunk meg, amit nem adnak le az órákon és persze sosem árt pár új mágia a tárházamba, főleg ha meg akarom találni a bátyámat, akit... már vagy egy hete szem elől veszítettem. Hiába a nyomkövető varázs, amit rá helyeztünk a gömb nem mutatja, hogy hol van, csak ködös képeket, amikből csak arra lehetett rájönni, hogy jól van, de semmi többre. Nem akartam Andrewt ezzel zargatni, hiszen tudom számára az a fontosabb, hogy felkészüljek, nem pedig az, hogy folyton a gömböt nézzem, hogy merre lehet Mark és jól van-e egyáltalán. Most viszont kicsit el tudom vonni a figyelmemet és a felkészüléshez tartozik ez is, még Andrew szerint is jó ötlet a szakkör, bár ő végül nem jött, mert úgy mondta legalább addig is tud a saját ügyeivel foglalkozni, no meg ha jól sejtem úgy gondolja neki itt már nem sok újat mutathatnak. Talán így is van... nem tudom pontosan, de nem is számít. Ő sokkal magabiztosabb, mint én és úgy érzem ez nem is igen fog változni soha sem. - Jó napot! Remélem nem jöttem túl korán. - az órámra pillantok, a tanár már bent van. A tábla előtt áll, nekem háttal és körmöl valamit, én pedig egyelőre az ajtóban állok csak meg, mert ha netán még zavarom, akkor inkább addig kint maradok. Tényleg kissé korán érkeztem, vagy fél órával, de úgy voltam vele, addig leülök és átnézek pár oldalt a könyvből, amit tegnap hoztam ki a könyvtárból, természetesen átoktöréssel kapcsolatos. Gondoltam érdemes kicsit előre készülni, az soha sem árthat, de nem gondoltam volna, hogy a leendő tanárunk is előbb érkezik és talán tényleg zavarom, ha bent vagyok.
)
