2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Idegesítő, hogy mindig sikerül neki. Azaz mindkettejüknek sikerül, valamilyen úton-módon simán kihoznak a sodromból, Leo a fene nagy életszeretetével, Cameron pedig... ő még rosszabb, vagy jobb? Igazából nem tudom, az lenne az igazi, ha végre egyikük sem piszkálna többet, ha végre tényleg nyugtom lenne tőlük, mert nem bírom már elviselni ezt a folyamatos kínzást, amit művelnek, mert ez már-már annak számít. Persze nem érek semmit sem azzal, hogy megragadom a tarkóját, mert pillanatokon belül úgy csavarja hátra a karomat, ahogy csak neki tetszik. Gyűlölöm ezt! Igaz van Uthernek, erő kell, sokkal több erő, hogy ne történhessen többé ilyesmi, hogy igenis én legyek az, aki felülkerekedik. Csak azért, mert alacsony vagyok, csak azért, mert fizikailag gyengébb, nem lehet mindig más fölényben. Nem fogom hagyni! Keményt tekintettel tűröm, amit csinál, még csak nem is nagyon ellenkezek, pedig megtehetném. Rúghatnék, jó erőset, de tudom, hogy akkor fog eltűnni végre, ha hagyom, hogy a kis játékát lejátssza, ha úgy érezheti, hogy ő van fölényben. Na persze... ő az erős, miközben van egy másik énje, aki mögé bújhat időnként, ez neki pont így jó. Ökölbe szorul mindkét kezem, amikor a fülemhez hajol, még a szememet is lehunyom egy pillanatra, hogy legyen már vége. Nem valami jó emlékeket ébreszt bennem... nagyon nem jókat. Végre elenged, én pedig csak szorítom össze a számat. Szaporábban veszem a levegőt, mint kéne. Próbálom a szívverésemet normálissá varázsolni, de nem nagyon megy. Csak szuszogok újra és újra, amíg egészen el nem távolodik. Akkor engedek csak a lábamnak, amikor már nem néz erre senki sem, hogy lecsússzak a földre, hogy valahogy elérjem, hogy abbamaradjon a remegés. Csukott szemmel vetem a fejemet a fának, és remegő kézzel túrok újra a zsebembe, ahol az a füves cigi bújt meg eddig is. Legalább már biztos, persze, hogy ezek után kell... talán lesz valami jó hatása. Végső soron majd megaprítok varázslattal pár bokrot feszültség levezetésképpen, ha ez nem lenne elég.
Elégedettséggel tölt el, hogy kihozom a sodrából. Eleinte ugyan megijed, hátrébb tántorodik de aztán erőt vesz magán. Közel lép hozzám és a tarkómba csimpaszkodva lehúz magához, mondjuk nem igazán ellenkezek. Kifejezetten élvezem a helyezetet. Szavai nyomán gúnyos mosoly rajzolódik ki a szám szélén, szemeimben nyertes csillogás jut érvényre. - Nem is rossz - suttogom reszelős hangon miközben tekintetem az ajkaira téved. Viszonozva a törődést hirtelen megragadom a lány karját és nemes egyszerűséggel hátracsavarom azt. Mielőtt még a másikkal akcióba léphetne előre lépek ezzel nekilökve őt a mögötte lévő fa törzsének. Akár kapálózi akár nem megbírkózok vele, sajnos a test test elleni küzdelemből nem jöhet ki jól. Magasabb vagyok, nehezebb is és mindemellett még férfi is. A fatörzs és a testem közé préselődött Lioneah füléhez hajolok. Még egy kicsi és egy életre megjegyez magának. Magamba szívom hajának illattát majd felsóhajtok. - Ahogy kívánod - suttogom majd nevetve lépek el tőle szabadjára engedve a lányt. Mielőtt még bármit is tehetne sarkon fordulok és visszaindulok a csapat felé. Már nem érdekelnek a szavai vagy tettei, elvégre azt kérte hagyjam őt békén. Hát így lesz, Cameront többé nem látja. A csapat tagjai Leot várják ugyan de Cameronnak esze ágában sincs fára mászni. Nem vagyok én valami rühes majom. Útközben megigazgatom a kabátomat majd a zsebébe nyúlok. '- Mi van már, mi van? - ugranak oda hozzám izgatottan de én nem állok meg épp csak annyi időre, hogy ellökjem az utamból az alkalmatlankodó Griffendélest. Libabőrös leszek annak még csak a gondolatától is, hogy ilyen alantas figurákkal haverkodjak. Szánalmas kis bagázs, egytől eggyig. '- Leo! - sikkantanak utánam szinte egymást követve, mint a vészt jelző szirénák. Értetlenül pislognak, hüledeznek... nem értik. Hogy is érthetnék?
Szándékosan, vagy nem szándékosan édes mindegy, akkor is csak egy menekülési út, amit kialakított magában. Lehet, hogy nem direkt csinálta, lehet, hogy a tudatalattija alakította ki, de ez nem sok mindenen változtat az én szememben. Azt hiszi, hogy olyan nagy valaki, csak azért, mert nem úgy oldja meg a dolgait, ahogyan én? Hát... baromi nagyot téved az a helyzet, de nekem aztán édes mindegy, hogy mit csinál, csak tűnjön el végre innen. Egyikük se jobb, mint a másik, az idegesítő Leo, vagy... rá még nem is tudom, hogy mi lenne a megfelelő jelző. A szavaira úgy teszek, mintha nem is figyelnék oda. Miért hiszi azt, hogy egyáltalán érdekel, hogy mit gondol rólam? Tökéletesen hidegen hagy. Ha izgatna, hogy másoknak mi a véleménye rólam, akkor már tettem volna érte, hogy bárki is kedveljen. - Akkor talán nem vagy olyan okos, mint hiszed magadról. - rántom meg a vállamat. Tévedett, ezek szerint ő is tud, amúgy sem vonz a tudat, hogy olyan baromi jól kiismerjen. Mint mondtam már lekophat a pipájával együtt, de mintha egyik felét se tudnám olyan könnyen lerázni magamról és ez már komolyan kezd idegesíteni. - Mert te olyan erős vagy... egy másik személyiséggel, egy mentsvárral... tényleg baromi erős lehetsz. - állom a tekintetét, egészen addig könnyedén, amíg közelebb nem lép. De továbbra is próbálkozom, csak valamivel dacosabban szorítom össze a számat. Nem vagyok gyenge, hiába gondolja azt. Erős vagyok, csak könnyen idegesítem fel magamat és határozottan zavar, ha bárki is hozzám ér. Ettől lennék gyenge? Ő is vagdalkozik nem? Ő is azért volt ott ment, hogy kitombolja magát, akkor meg miért állítja, hogy annyival jobb, mint én? Pillanatokig vagyok csak képes tűrni azt, amit tesz. Nem ütöm el a kezét, de végül felpattanok és hátrébb lépek. Nem megyek neki, még nem, de folytassa csak tovább, annak már igenis lehetnek következményei. - Nem ismersz és nincs is közöd hozzá, hogy mit miért teszek! Te is csak olyan vagy, mint én, ártasz másoknak. Nem vagy jobb attól, hogy fizikailag bárkihez is hozzá tudsz érni. Azt én is megtehetem, eljátszhatom, Leoval is ment. - szinte már sziszegve szűröm a szavakat felé. Ne mondja meg nekem, hogy mit miért teszek, mintha ő annyival jobb lenne. Majd... majd azzal az erővel, amit Uthertől kapok, majd azzal megmutatom neki, hogy mennyire vagyok erős, hogy nem árthat nekem se ő, sem más. - Ez kell? Ettől leszel olyan nagy valaki? - megtöröm újra csak a kis távolságot, amit a hátrébb lépéssel okoztam. A kezem a tarkójára kulcsolódik, bár inkább szorítás ez, mint sem más. Egészen közel húzom, szinte már a hajába kapaszkodva, hogy ha kell, akkor én rántsam vissza a fejét. Eszem ágában sincs megcsókolni, vagy ilyesmi, de talán csak milliméterek választanak el tőle. - Hagyj végre békén te is, meg a hülye kis mitugrász is! - nem vagyok erős? Félek? Nem félek... mégis mi a fenétől kéne még félnem?
Szavaira szívből jövő nevetés tör ki belőlem majd fejemet rázva mellkasom előtt egymásba fonom karjaimat. Milyen buta kislány, nyilvánvalóan nincs tisztában azzal, hogy mennyire bonyolult dolog is az emberi agy. Nem térek ki rá hiszen még csak nem is hallott erről a betegségről, felesleges vitatkozni egy hozzám képest csökkent szellemi képességű emberrel. Pedig olyan egyértelmű, egy 4-5 éves gyermek egyáltalán nincs tisztában önmagával és azzal, hogy mi milyen hatással van rá a közvetlen környezetében. Hogy tehetne egy ilyen dolgot hát szánt szándékkal? - Úgy tűnik tévedtem - vonom fel fél szemöldökömet, inkább szórakoztat a helyzet mintsem elszomorít. Az elvárások teszik tönkre az embereket, ezért nem támasztok túl gyakran elvárásokat másokkal szemben. - Pedig nagyon ritkán tévedek, többnyire jó emberismerő vagyok - sóhajtok mintha ez annyira megviselne. Persze mindez csak színjáték, második felvonás az önsajnáló lélektörmeléknek. - Azt gondoltam vannak még hozzám hasonló emberek akiket a rájuk kirótt leckék megerősítettek de úgy tűnik tévedtem. Neked bizony bárki tudna még fájdalmat okozni, csak rád kell nézni. Remegtél amikor hozzád értem aznap a tömlöcben. Hogy lehetne egy olyan ember erős aki egy ártatlan érintéstől is fél... - itt közelebb lépek hozzá. - Letagadhatnád de mond csak miért bántod azokat az embereket akik közel lépnek hozzád? Ne adj isten megérintenek, megcsókolnak vagy valami még bensőségesebbet próbálnak meg tenni veled? - ördögi vigyor jelenik meg az arcomon. - Vagy tán nem így van Lioneah? Bizonyítsd be, hogy nem félsz - ahogy lehajolok hozzá kezemet az arcához emelem és ujjhegyeimmel megcirógatom arcbőrét felkészülve arra, hogy bármilyen módon rámtámad. Ha nem teszi akkor védekezés helyett folytatom a kis játékot. Azonban ha az elvártak szerint cselekedik úgy bizony én nyertem a játszmát.
Oké, nem tudom eldönteni, hogy melyikük a rosszabb. Azt nem mondom, hogy nem tudom, hogy melyikük a jobb, mert egyikük se jó, az a kérdés, hogy melyikük a rosszabb. Leo idegesítő a folyamatos pattogásával, meg a jó kedv mániájával, Cameron viszont kíméletlenül őszinte. Valahogy a kettő között lenne az igazság, bár nálam nem lehet tudni, talán még azt a köztest állapotot se lennék képes elviselni, simán benne van a pakliban. Felpillantok és állom a tekintetét, amikor még le is hajol. Hatásvadászat, semmi több. - Mondja ezt az, aki annyira képtelen kezelni a problémáit, hogy kialakít egy másik személyiséget, aki megvédi a világtól... vicces. - nem fogom felhúzni magamat rajta, simán állom a pillantását, sőt még ki is húzom magamat kicsit ültömben és dacosan pillantok rá. Ne papoljon nekem, mert rohadtul nincs hozzá joga! Mintha ő lenne a tökéletes ember, miközben én legalább a magam módján kezelem ezt, nem menekülök el, ő viszont pont ezt teszi. Elrejti a bajait egy másik személyiség mögé, aki éli a vidám kis életét, mintha nem is lenne semmi baj ezen a szánalmas világon. Ő sokkal rosszabb, mint én! Az pedig hidegen hagy, hogy más kultúrákban miket szoktak tenni. Számomra az én bajom nagyobb baj, nem izgat, hogy mások miken mentek keresztül, ahogy számára is a saját baja az elsődleges, hiába próbálja meg tagadni és tesz úgy, mintha olyan baromi hideg fejjel kezelné a kis életét. Na persze... azért akart lejönni pusztítani aznap a tömlöcökhöz, mert olyan jól kezeli. - Te szegény, nem is tudom, hogy bírod, hogy vele kell tartanod minden alkalommal, amikor szórakozik... csak épp... lényegében te hoztad létre. - még ha tudat alatt is sikerült, de akkor is ő hozta létre, erre meg panaszkodik itt? Ne hogy már meg kelljen sajnálnom miatt, nem is fogom. Az sem izgat, hogy úgy beszél, mintha minimum hülyének nézne. - Te akartad őt egyáltalán nem biztos, hogy tényleg el akarod tüntetni. - rántom meg a vállamat. Mert mi van, ha igenis valahol a lelke mélyén ragaszkodik a másik kötetlen kis énjéhez? Ez miért ne lehetne? A másik fele laza és könnyen kezel mindent és ami a legfontosabb semmi rossz nem történt vele. Lehet, hogy azt mutatja, hogy nincs rá szüksége, lehet hogy ezt mondja, és ha mégis? Mentsvár... miért akarnád önként kidobni a mentsváradat? - És mi a jó abban, hogy itt élsz ebben a szánalmas világban? Lehet, hogy még jobban is járnál, ha csak ő maradna, és élhetne helyetted egy rendes életet, amiben nem bántotta senki. - őt se érdekli, hogy nekem milyen bajaim vannak igaz? Nekem sem kell sajnálnom őt és nem is fogok itt könnyeket hullajtani miatta. Persze én se dobnám el önként az életemet, bár ha azt nézzük, aktívan pusztítom önmagamat minden áldott nap. Talán már valahol meg is tettem, csak még nem mondtam ki nyíltan, vagy legalábbis nem vagyok annyira bátor, hogy konkrétan végezzek is ezzel az egésszel.
Lioneah reakciója roppant mulattató így nem tudok visszafolytani egy jóízű kacajt miközben közelebb lépdelek hozzá. Lehajolok, hogy igen közelről nézhessek a szemeibe. - Mire vélljem ezt a keserűséget? Azt gondolod tán a te fájdalmad nagyobb? Azt hiszed téged jobban kell sajnálnia a világnak? Tévedsz, a te eseted is pontosan annyira súlyos mint bárki másé. Ne próbáld meg mások fölé helyezni magad, a te fájdalmad jelentéktelen ennek a világnak - szűrtem a szavakat összeszorított fogaim közül majd felegyenesedtem. Nevetséges ahogy próbálja elhitetni magával mennyire rossz neki, oda ne rohanjak. Minden második diáknak halott vagy részben halott a szülőgárdája. Hűha... megerőszakolták. Hallottam egy afrikában végzett felmérésről. A megkérdezett férfiak közül minden negyedik követett már el erőszakot és ezeknek a fele pedig egynél többször adta fejét ilyesmire. Mindemellett még az a szokás is él odaát (főként a nomádoknál) mely szerint a nő értéktelen amíg nemiszerv csonkítást nem végeznek rajta. Annyi ilyen barbár, lealacsonyító és alantas szokás van még ezen a földön. Nem, nem hinném, hogy ezt a lányt jobban kéne sajnálnom másoknál. Persze Lioneah komplett idiótának néz ami enyhén szólva dühítő, homlokráncolva nézek le rá ám szemeimből a tőlem megszokott hidegségen kívül más nem sugárzik. - Nos mondhajtuk így is bár én azt sem tartom kifejezett mázlinak, hogy válogatás nélkül mászik rá bárkire aki csak nőből van - húzom félre a számat miközben arcomra kiül az undor. Kérdésére felvont szemöldökökkel ismét rá pillantok majd hitetlenül rázom meg a fejem. - Szerinted én tökéletesen elégedett vagyok a helyzettel és nem akarnék megszabadulni tőle szinte bármi áron? - teszem fel úgy a kérdést mintha csak h/lyének nézném a beszélgetőpartnerem. Én már csak ilyen vagyok. - Meg tudnának szabadítani tőle de senki nem garantálja, hogy én leszek a nyertes. Persze én vagyok a domináns emiatt pár százalékkal jobb esélyeim vannak mint neki de valahogy ez nekem nem elég ahhoz, hogy belevágjak - jelentem ki. Nem várom, hogy megértse hiszen nem volt még ilyen helyzetben. Önként dönteni arról, hogy örökké eltűnsz erről a világról anélkül, hogy gyászolnának... egyszerűen csak eltűnsz anélkül, hogy meghaltál volna. Ez elég kellemetlen.
Azért egy pillanatra összeszűkítem a szemeimet a reakciója hallatán. Na igen, én is ezt tettem, ha innen nézem, akkor talán még jogosnak is mondható a visszavágás. - Jah... csak nem egyedül a saját hibámból és nem csak szimplán bajba kerültem. - rántom meg a vállamat, csak a szavaimban hallani egy cseppnyi keserűséget. Azért ez így nagyon lesarkított verzió, akárhogy is nézzük. Jó eséllyel, akkor is elkaptak volna, ha nem szököm ki aznap, maximum máskor és az erőszak nem nevezhető szimpla bajba kerülésnek sem, de tuti, hogy nem fogom neki ezt magyarázni, mert a nagy őszinteségnek is vannak határai. - És nem is tudja, hogy te létezel? - mert annyi már egyértelmű, hogy ő tud Leoról, viszont az alapján, amit mond a másik fél nem biztos, hogy tudja, hogy ki is ő valójában, bár persze lehetséges, fene tudja. Eddig még Leot nem hallottam a másik énjéről fecsegni, pedig hát lássuk be, felettébb fecsegős fajta. - Aha... szóval nem tud rólad, és mázlid van, hogy nem a pasikra bukik igaz? És nem akartál még megszabadulni tőle? - nem is tudom, én tuti, hogy nem örülnék neki, ha lenne egy másik énem, aki mindenkivel jó pofizik, akiket én mondjuk amúgy rühellek és ezt még bentről mondhatni végig is kell néznem. Biztos, hogy tenni akarnék ellene, hogy megszabaduljak tőle, mert nehogy már más irányítsa az életemet, legyen az egy másik ember, vagy egy másik személyiség. - De legalább már tudom, hogy még nálam defektesebb emberek is járnak a suliba. - teszem még aztán hozzá egy röpke félmosollyal. Na igen, tudom hogy vannak itt fura alakok és azt is, hogy rólam akadnak azért pletykák, hogy ki mennyire tart tőlem és társai, de úgy fest, hogy még van itt olyan, aki nálam is problémásabb, mert ugyan hallottam már róla pletykákat, de azzal, hogy még van egy zakkant másik énje is... azt hiszem viszi a pálmát.
Figyelmesen hallgatom a lányt s amint befejezi halványan elmosolyodom. - Szóval a jól ismert meghaltak a szüleim, aztán meg a saját hibámból bajba kerültem sztori - viszonzom együttérző szavait. Nem vágytam rá, hogy sajnálatát fejezze ki ahogyan ő sem vágyik rá. Felesleges udvariaskodás csupán. - Én vagyok a domináns mert én mindenre emlékszem. Leo minden tettére és a valós életem minden mozzanatára egészen kicsi korom óta. Ő azonban csak arra emlékszik amit akkor tesz amikor ő van a felszínen, amikor ő írányítja a testemet - adok magyarázatot arra amit első találkozásunkkor Leo nem tudott megmagyarázni. Nem tudta hogyan került oda hiszen én mentem le de végül nem sikerült véghez vinnem azt amit szerettem volna. - A disszociatív elmezavar esetén a másik személyiség, tehát esetemben a mentsvár semmire nem emlékszik az életemből. Azt gondolja a neve Leo Miller, Londonban született mugli szülők fattyaként. Néha azt hiszi, hogy barna szeme van vagy éppen szőke a haja. Az ilyen betegségben szenvedőknél nem ritka, hogy a különböző személyiségek a saját testi adottságaikkal sincsenek tisztában így akár a nemüket vagy etnikai hovatartozásukat illetően is lehetnek zavarok. Ilyen szempontból azért szerencsés vagyok, ez az egy is nagy fejtörést okoz - forgatom meg a szemem. - Az, hogy mikor ki van előtérben nyilván nem elhatározás kérdése. Vannak érzések vagy szituációk amik előtérbe helyezik a másik ént de nagyjából teljesen kiszámíthatatlan a dolog - rántom meg a vállam nemtörődöm módon miközben megpördítem ujjaim között a pipát. A dohány így szertefoszlik tehát gond nélkül elrakhatom a zsebembe.
Annyi minden van a világon, ami miatt az ember kiakadhat, és én sok minden miatt szoktam is, de ez kivételesen érdekesebb annál, mint sem hogy kiakadjak miatta. És egyébként is, legalább megszabadulok talán egy időre az idegesítően jókedvű Leotól, szóval van ennek pozitívuma. Komolyan, mintha csak mostanában mindenki meg akarna menteni önmagamtól... kértem én ilyet? Vagy ez van a homlokomra írva? - Legyen... kíváncsivá tettél. De ezek szerint tudod azokat a dolgokat is, amiket ő tud? - mert ezek alapján nem csak annyit kell elmondanom, hogy meghaltak a szüleim igaz? Mert ezt sajnos már Leo pontosan tudja. Na majd meglátjuk, hogy ő miket mond, hogy érdemes-e még jobban kitárulkoznom neki. Csendben maradok mindenesetre és rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy mesélni kezd. - Szóval a jól ismert nem szerettek a szüleim probléma. - bólintok. Igen talán kissé színtelen hangon. Az a baj, hogy mióta az életem enyhén szólva is felfordult nem igazán vagyok profi együttérzés terén. Oké szemetek voltak vele a szülei, szóval most ő is szemét mindenkivel és kialakított magának egy másik személyiséget, ahová menekülhet. Na én ennyivel vagyok keményebb, nekem nincs menekülő utam, én csak... én vagyok. Végül bólintok egy újabbat, és kortyolok párat a sörömből. A füves cigi meggyújtatlanul a kezemben marad. Jó lesz majd levezetésnek, addig pedig legalább van mivel játszanom, amíg a korsót egyszerűen csak leteszem magam mellé a földre. - Azt akkor tudod, hogy a szüleim meghaltak. Aurorok voltak, és persze fontosabb volt nekik a világ megmentése, mint a saját gyerekeik. 11 voltam, amikor apa végül miután azzal köszöntem el tőle, hogy ha megint elmegy, akkor ne is jöjjön vissza és hogy gyűlölöm... hát nem jött többet. A kívánságom teljesült. - vonom meg a vállamat. Nem sírok már ilyesmi miatt, mondhatni kinőttem belőle, már anya halálakor sem sírtam, Nicolas is úgy fogja végezni és mi értelme lenne újabb könnycseppet hinteni? Az változtat bármin is? Csak fel kell készülni rá, hogy az élet ilyen... egy bűzös szarkupac, semmi több. - Anya persze folytatta tovább, én pedig bezárkóztam. Három évre rá kiszöktem egyik nyáron, mert untam már a húgaim folyamatos visítását. Megtámadtak... üzenetet akartak küldeni velem anyának. Két fickó... és nem csak elbeszélgetni akartak velem. - itt tartok egy kis szünetet. Csak egy pillanatra rezzen meg a szám széle, de aztán keményen összeszorítom az ajkaimat és csak nézem a földön a távolban tova surranó falevelet, ahogy a hűvös szél viszi tovább újra és újra. Milyen egyszerű és kellemes is lenne egy szélben sodródó falevélnek lenni.
Nem volt teljesen egyértelmű a reakciója de pozitív, hogy nem akadt ki. Sokkal inkább érdeklődik, már-már kíváncsinak mondanám. Elmosolyodok, nem a jókedvtől inkább a győzelem édes érzésétől. - Ezek elég bizalmas információk Lioneah. De van egy javaslatom elmondok neked mindent ha cserébe te is nekem. Egy információ tőlem egy pedig tőled. Ez elég fairnek tűnik? - kérdezem felvonva a szemöldököm majd nekidőlök egy fatörzsnek és beleszívok a pipába. Ízlelgetem egy darabig az édeskés füstöt majd az ég felé fújom. Csak, hogy legyen ideje dönteni. - Kezdem akkor én - mondom majd megköszörülöm a torkom, tekintetem a távolba réved. - A történet legelején kezdem. A disszociatív elmezavart vagy személyiségzavart, ahogy jobban tetszik a gyermekkori trauma okozza. Folyamatos vagy egyszeri, esetbemben az első. Például ha gyűlölnek a tulajdon szüleid és elkeseredésükben, hogy ilyen gyermekük van téged hibáztatnak az okozhat ilyesmit. Pláne hogyha nem átallanak a lelki bántalmazáson kívül fizikaihoz is folyamodni - itt elhallgatok egy kis időre, újabb slukk a pipából. Az ilyesmit nem lehet lezárni magadban, nem tudod elfogadni, hogy a semmiért bűnhődsz. - Azt mondtam Leo a mentsvár, ő az a személyiségem aki ennek következtében alakult ki. Legalábbis vélhetőleg mert ezt senki nem tudja biztosan, a kisgyerekeknek még nincs kialakult személyiségük ezért semmi sem biztos - mondom kimérten majd a lányra pillantok. - De mielőtt folytatnám ideje, hogy te is mesélj magadról. Ne azt amit már tudok, a többit - fúrom mohón sötétkék tekintetem az övébe. Vajon ő miféle szörnyűséget élt át, hogy így gyűlölje az életetét - a világot amelybe született?[/i]
- Igen, azt sajnos vettem észre. - húzom el a számat. Amikor az ember magányra vágyik - én nagyjából mindig - akkor pont nem arra van szüksége, hogy valaki az arcába lihegjek és állandóan széles vigyorra adja a tudtára, hogy milyen rohadtul jó fej. Oké, vagy na srácban valami idegesítően érdekes, de még mindig több benne az idegesítő, mint az érdeke és talán az érdekel is főként abban merül ki, hogy valami miatt nem tart tőlem, mint mindenki más. A legtöbben már, ha tudnák ki vagyok, akkor is nagy ívben elkerültek volna, ő meg céltudatosan idejön és simán kinézi a sört a kezemből, én pedig kénytelen vagyok adni neki. A pofátlanság netovábbja. A változás viszont komolyan meglep. Először még alig veszem észre, csak visszaveszem a korsót és kortyolok belőle újfent, csak amikor újra rápillantok szúrom ki, hogy valami változott, miután porolgatni is elkezdi magát, ami eddig még nem láttam tőle. Nem tudtam, hogy gondja van a kosszal. - Aznap? Jah... a tömlöc. Azt mondtad, hogy nem tudod miért voltál ott, akkor meg...? - mindezeknek a tetejében előkerül a pipa? Minek neki pipa? Pipázni azok szoktak, akik már nem is tudom... túl vannak minimum a hatvanon. Ő mintha a cigiért lenne oda, legalábbis legutóbb eléggé úgy tűnt. Értetlenül ráncolom is kissé a homlokomat a jelenet láttán. - Cameron? Nem... Leo? - Cameron Caster... mintha már hallottam volna a nevét, bár nem szoktam én másokra figyelni, de mégis csak egy évfolyamra járunk ugyanabban a házban. Nem mintha túl sokakat ismernék a sajátjaim közül, de ő az a típus, akiről azt rebesgetik, hogy hasonló, mint én. Nem sokan szeretnek kikezdeni vele, mert abból még senki se jött ki jól. Bár, ha jól tudom ő inkább szavakkal támad, nem pedig fizikailag, mint én. De tényleg nem értem az egészet, hiszen egész más most minden tekintetben, a tartása, a beszéd, a... minden. Végül megkapom a választ a fel nem tett kérdésekre is, bár nem vagyok otthon mindenféle orvosi szakkifejezések terén, de ezt még valamelyest én is be tudom lőni. - Mitől disszociatív? És akkor most ki az eredeti? Te? Leo a mentsvár... - ismétlem el a szavaimat, bár inkább ezt most csak magam elé mormogva. Hát igen azt hallottam róla és látszik is, hogy nem az a kedves és lehengerlő személyiség, és ezek szerint a másik énje az, akit meg sokan kedvelnek. Nekem tuti nem kéne ilyen, bár gondolom ő se maga választotta. - És min múlik, hogy mikor ki van... előtérben? - oké, azt hiszem még a morcos stílusomat is sikerül egy kicsit elfelejtenem a kíváncsiságomnak hála. Oké ez most tényleg érdekel, még a kezemben szorongatott füves cigiről is sikerült megfeledkezni. Azért ezt tényleg nem gondoltam volna.
- Hé én mindenhol ott vagyok - kacsintok a lányra. Megjegyzésére csak vállat rántok magamban konstatálom, hogy nincs kivétel. Ez minden lánynak bejön. Átveszem tőle a sört majd beleiszok. Ahogy a keserű édes nedű lecsúszok torkomon lehunyom a szemem majd végül visszanyújtom a lánynak a sört. Pillantásom hirtelen megváltozik, kiveszik belőle az élet és helyét a hideg, lenéző de ugyanakkor vészjóslóan sötét valóságom veszi át. Néhány pillanatig rabul ejtem a lány tekintetét egészen közel hajolva hozzá majd se szó se beszéd felkelek a farönkről és elkezdem leporolni magam. Végül megigazítom a hajam majd homlokráncolva nézek le a lányra. - Aznap én is azért mentem oda le, hogy pusztítsak - jegyzem meg a legutóbbi találkozásunkra célozva miközben előveszem a kabátom zsebéből a pipát. Szerencsére Leo most nem dobta ki. Végigfuttatom ujjhegyeimet a finoman megmunkált csont száron - igazi mestermunka. Az ajkaim közé veszem majd meggyújtom benne a dohányt. Varázspipa természetesen amely magától tölti újra a dohányt és üríti ki magát. Így nekem nincs vele dolgom azon kívül, hogy elpöfékelem. A fehér füstfelhő mögül látom Lioneah arcán megjelenő értetlenséget. Kiveszem a számból a pipát miközben ajkam féloldalas, sunyi mosolyra húzódik. Szemeimben most felcsillan az a rám jellemző, nyertes pozíciós kárörvendő fény. - A nevem Cameron Caster - mutatkozom be rendkívül kimért, rezzenéstelen hangon. Sokminden van ami elárulja, hogy melyikünk beszél éppen. Nézzük akár a kisugárzást, testtartást, tekintetet vagy azt ahogyan a szavakat formáljuk, hogy milyen tartományban használjuk a hangunkat. Az én ízlésem kifinomult míg az övé, nos maradjunk annyiban, hogy nála a kényelem a legfontosabb. Na meg, nézzétek ezeket a tetoválásokat és piercingeket - sosem tennék ilyet a testemmel mert cseppet sem egyezik az arisztokratikus elképzeléseimmel. De ugye a bőrödbe fecskendezett festéket már nem távolíttathatod el ha pedig a testékszerekkel tennék így Leonak az lenne az első dolga, hogy visszacsinálja az egészet. Már próbáltam... Mindezzel persze csak még jobban összezavarom a velem szemben állókat vagy éppen ülőket. Mielőtt azonban Lioneah még bármit is mondhatna így folytatom. - Disszociatív személyiségzavarom van, én vagyok a domináns személyiség Leo Miller pedig a mentsvár - kezdek bele a magyarázatba. Hogy miért mondom ezt el neki? Mert kedvelem, hasonlítunk. Mindkettőnkben ugyanolyan fájdalom lakozik, gyűlöljük ezt a világot és szánt szándékunk, hogy elpusztítsuk. Vagy magunkat vagy másokat, a végkifejlet szempontjából mindegy melyik utat járjuk. Nem mellesleg pedig eddig ő az egyetlen nőnemű aki valóban nem kedveli Leot és nem dől be az idióta, nyálas, negyédes dumájának. Plusz egy pont.
Szóval, ha az ember célzatosan egyedül akar lenni, akkor tuti, hogy megtalálja valaki. Ha kifejezetten keresném mások társaságát, akkor ennek az elvnek a fordítottja működne vajon, elkerülnének? Az a baj, hogy nem vagyok olyan bátor, hogy ezt bevállaljam, mert a végén még tényleg kénytelen lennék másokkal együtt tölteni el az időmet és ezt még önként is vállalni... hát nem vagyok én teljesen meghúzatva kérem-szépen! Szóval egyedül lennék én, de persze, hogy meglátok a távolban egy kis csapatnyi embert és akármennyire is mantrázom magamban, hogy az ellenkező irányba induljanak el egy leválik közülük és amikor közelebb jön már az is nyilvánvaló, hogy azt az egyet még ismerem is. Oh, király! Komolyan, rendkívül szerencsés vagyok ma is. - Mintha hellyel kínáltalak volna... - szökik fel egy pillanatig a szemöldököm, de persze, hogy kérdez és leül, mintha csak épp rá vártam volna. A sörömet magamhoz szorítom, mintha komolyan félteném, de aztán végül valami érthetetlen okból kifolyólag nyújtom felé. - Hogy csinálod, hogy folyton beléd botlom? Amúgy gondolom egy kis nyugis magányra vágytam a sörömmel és... gondoltam kipróbálom ezt. - veszem végre elő a zsebemből a vékony kis szálat. Még mindig nem szántam rá magam, no meg apró kis bökkenő, hogy nincs öngyújtóm. Oké tudom, varázsló vagyok, de az embernek nem mindig van kedve a pálcájából csiszolni a tüzet, főleg egy erdő közepén, ahol ha rosszul sikerül a mozdulat okoz egy laza erdőtüzet. - Ugye tudod, hogy ez nálam nem jön be, még alkoholos befolyásoltság alatt sem! - és mégis egy halvány mosolyféle ott bujkál a szám szegletében. Nem kéne, nagyon nem! Nem jó pofizunk, főleg nem olyan valakivel, akinek még egy egész kicsit beszéltem is magamról, az nagyon nincs rendjén. Én nem nyitok mások felé... sosem!
Néhány diákkal sikerült leszaladnunk Roxmortsba, megittunk néhány forrócsokit azután sétálgattunk a romantikus macskaköves utakon. Elég unalmasnak hangzik tudom de nem a kedvenc szappanoperánk legutóbbi részéről beszélgettünk higyjétek el. Végül elkanyarodtunk az erdő felé, hogy lebonyolítsunk egy fáramászó versenyt. Még volt 1-2 óránk a takarodóig úgyhogy ezt ki akartuk használni. Én már előre tudtam, hogy hőzni fogok - nálam nincs jobb fáramászó ezen a világon. Ahogy a megfelelő helyszínt keresgéljük a távolban megpillantok egy ismerős alakot. - Hé mindjárt jövök, várjatok - bököm oda nekik. "- Az ott nem az a Mc'Cain lány? Ember, szerintem ne csináld - ragadja meg a karom ijedten az egyik korombeli fiú. - Ne parázz, mindjárt vissza vagyok - rázom le magamról a másik kezét majd odakocogok a lányhoz. Máreemssziről integetek nehogy megint megrémüljön és adjon a térdkalácsomnak. Igen, azt nem felejtettem el. - Hé pöttöm! Micsoda szerencsés véletlen - érkezem meg a lány mellé és helyet foglalok egy nagy farönkön. - Te meg mit csinálsz itt? Ú az sör? - kérdezem csillogó szemekkel majd beletúrok sötét hajamba és felpillantok a lányra. - Milyen jól áll neked ha kipirulsz - bókolok a lányoknál gyakran bevetett csábos, sötétkék pillantásom és féloldalas, sunyi mosolyom kíséretében.
A dohányzás káros az egészségre, meg persze az ivás is, na pont e miatt művelem mind a kettőt. Egyébként sem hosszú életűek a családom tagjai, nekem miért kéne megszakítanom ezt a szép hagyományt? Egyébként is már rohadtul untam az folyamatos trécselést a Három Seprűben. Az is kész csoda, hogy sikerül ellógnom úgy, hogy ne vegye észre senki, legalábbis ha minden igaz, akkor senkinek se szúrt szemet. Eleve az egyik félreeső asztalnál ültem le, és hiába, hogy tudom, nem sokára vissza kell menni a kastélyba... én nem biztos, hogy megyek. Majd reggel, vagy éjjel, ha épp olyan kedvem lesz. Ha nem jött utánam senki, akkor a legrosszabb esetben is max. a kísérő tanárnak tűnhet fel, hogy nem vagyok a többi Roxmortsba lejött diákkal együtt, de az se biztos, hogy ő észreveszi majd. Másnak meg miért hiányoznék? Még az immár második mézsörömet is sikerült kicsempészni. Nem a legütősebb ital ez tény, de ha sokat iszol belőle, ez is ér valamit, nekem pedig már azért legalább egy kicsit kipirult tőle az arcom. Ettől még ugyanúgy nem vagyok társasági ember, de legalább nem az a jól megszokott fancsali pofi, ami látszik rajtam, ha valaki rám pillant. No, de itt ki pillantana rám? Azért jöttem el a faluból, jóval távolabb, egy kósza kis dombra. Nincs valami jó idő, de ez hol érdekel? Egy kósza farönk mindig akad, végső soron pedig gyújthatok tábortüzet is, nem fogom felégetni az erdőt. Kortyolgatom hát a sörömet és azon jár az eszem, hogy kipróbáljam-e, vagy inkább, hogy mikor azt a kis szerzett cuccot. Ciginek van sodorva, de szimpla és egyszerű füves cigiről van szó, nem a sima hagyományos verzióról. Még sosem próbáltam, ezt még tényleg nem, de mindent el kell kezdeni valamikor. Ha a bátyám tudná lehet, hogy eljutna addig a pontig, hogy lekever egyet, de... nem tudja igaz?
