2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Re: Lavender & Gerard - A valentin napi randi 2015-04-20, 21:11
Gerard & Lavender
*Nagy lépéseket tettünk meg az utóbbi órákban rohamosan közeledve a biztos pont felé. Talán a sors is úgy akarta, hogy itt és most tisztázzunk mindent. Persze nem vitatom, hogy mindez Gerardon múlott és hálás vagyok amiért a sarkára állt. Neki sem volt könnyű, végül is mindketten kételkedtünk a másikban, amit egyikünk szemére sem lehet vetni. Nem a barátságunk ingott meg, az mindig szilárd alapokon állt, hanem továbblépni nem volt merszünk. Minden más lett volna ha az egyikünk nem viszonozza a másik érzelmeit, vagyis az én esetemben ha Gerard csak barátként tekint rám, bár az is igaz, hogy akkor minderre nem most került volna sor. Én vártam volna még, jobban féltem attól, hogy elveszítem még ha barátként is, minthogy valamiben is biztos legyek. Sokban hasonlítunk egymásra, de ebben különbözünk, én inkább megmaradtam volna még egy ideig a szenvedős várakozásban minthogy kapjak egy biztos nemet. Már mondta egyszer, hogy ha nem úgy alakulnak a dolgok ahogy remélte, elment volna, de csak most, hogy megemlíti az utazás egyik jelentőségét, tudatosul bennem az egész. Utólag nem kellene megijednem hiszen minden rendben van, egy pár vagyunk és nem kell attól félnem, hogy magamra hagy, de már az elmúlt és be nem teljesült terv gondolata is ijesztő. Ám a sajátos stílus ahogy előadja megmosolyogtat, ez van mindig, mintha ráérezne a kezdődő rossz kedvemre, pánikrohamomra, hisztimre, már előre eltereli róla a figyelmemet.* -Tényleg rohadtul spontán vagy és ugyanannyira kételkedő is. Ne mond már, hogy nem volt „B” terved. Neked mindig van „B” terved. Egyébként magadhoz voltál gonosz, szerintem te szeretsz szenvedni. Tényleg mulatságos, másrészt nem hiszem, hogy mindent egy lapra tett fel, ha a család összes vagyonát megjátszotta volna, most a feneke is kilógna a gatyájából. Na, most fogok elpirulni, de nem mondom el miért. Amilyennek ismerem, még képes és tényleg megmutatja, nem ez lenne az első eset, hogy letolja a gatyáját előttem. Na persze akkor az alsó rajta maradt. Kicsit melegem van, szerencse, hogy előhozza ezt a cicázást, ráfoghatom a pirulásomat. Tetszik, hogy így becéz, másnak nem engedném meg semmilyen módon, még azt sem tűröm, hogy Lavként emlegessenek. Csókokkal halmozom el ezért, senki nem ronthatja el a jó kedvemet, még az sem ha Frics úr ránk találna és McGalagony elé cipelne minket. Minden büntetést nevetve viselnék. Mondjuk a kicsapást azt nem, de ennyiért nem csaphatnak ki.* -Alaszka mindig elbújik mellettem….majd megálmodok én is neked egy becézést. A cica már foglalt sajnos… *Nagyot sóhajtok megjátszott elégedetlenséggel ami a foglalt becéző szónak szól, de miközben magához ölel én már azon agyalok hogyan szólítsam ha magunk vagyunk. Hiába a félhomály, még hosszú ideig nem tudok lenyugodni, olyan vagyok mint egy hiperaktív pixi, egyszerűen nem tudok betelni vele és azzal, hogy szeretjük egymást. Persze ennek ellenére én vagyok az első aki elfárad, és most én alszom el előbb Gerard karjaiban. Még félálomban motyogok valamit a fogmosásról, de nem igazán vagyok tudatában, annak viszont még igen, hogy felébredni mellette még jobb lesz.*
//Én köszönöm, örök hálám és minden. Alig győzőm kivárni a következőt. Nyuszira fel! //
Nem is tudom, meddig bírtam volna Lavender nélkül, ha tényleg arra kényszerülök, hogy lelépjek a Roxfortból. Pedig minden esély megvolt rá. Valahogy úgy gondoltam, ha nem csak barátként tekintene rám, már régen küldött volna jeleket. Vagy küldött, csak nem vettem észre? Végülis az is az volt, hogy meghívott magukhoz, hogy odabújt, átölelt, hogy állandóan mellettem volt. Ez már a szerelem alapja volt. Elképzelhető, hogy ő sem tudta máshogyan kifejezni? Együtt botladoztunk egy útvesztőben, kéz a kézben, mégsem leltük meg egymást egy ideig. Ha úgy alakul, hogy nemet mond, hónapokig gyötrődhettem volna, nem tudok meglenni a mosolya nélkül. Nem is a csókjára vágytam, bármilyen édesen is adja. Többre. Arra, hogy tudja, szeret. Hogy bármikor számíthatok rá, nem csak barátként. Így is elsírhattam volna magamat neki, biztosan fogja a fejem, ha hányingerem van, de azt kimondani, hogy Lavender Brown a párom, a szerelmem... Arra vágytam hogy őt, és csak őt a magaménak tudjam. Nem féltettem őt senkitől, még azon is eltűnődtem már, hogy kerítek neki valakit, de összességében rá kellett ébrednem, hogy amit a barátom adni tud, az csak nekem jár. Szeretem, teljes szívemből, bármennyire is furcsa ez az érzés, de jó ideje a torkomban dobog a szívem, bárhány lánnyal hülyültem, most bekerültem abba a bizonyos klubba, amikor már akkor az órámat nézem, ha csak egy perce váltunk el egymástól. Nem akarok én rátelepedni, de hogy nem tudok nélküle élni, az már bizonyossá vált, ezért is adtam magamnak ultimátumot, hogy márpedig most megmondom neki, amit érzek, aztán jó eséllyel csomagolhatok is. Meglepett a felelete, erre mekkora esély van? Meg hogy úgy általánosságban, mi a valószinűsége, hogy az ember szerelmes lesz, és azt viszonozzák is? Lav úgy tűnik tényleg az, aki nekem kellett, mert leküzdötte a meglepődést, és megadta a választ, ám mégsem kell feladnunk semmit, sőt... Talán húsvétkor is együtt lehetünk. Sorolom az ötleteimet, hogy aztán teljesen meglepjem vele... ismét. - Fenét Lav... spontán vagyok, de rohadtul. Csak a dátumokat tudtam, a munka az adott, de nem rémlik...? Mindent feltettem rá, hogy kiteszed a szűrömet. Gonosz voltam, hogy éppen valentin napon... de nem tudtam már várni. Jobb a gyors nem, mint a szenvedős várakozás... Tudnom kellett.. – Az már magától értetődik, hogy ha megyünk, akkor figyelembe veszem az ő életét, a családját, hiszem hozzám is közel kerültek, és az én Lavem annyira ragaszkodós, hogy fel sem merülhet, hogy távolmarad. Tulajdonképpen ha meg vagyok hívva, akkor logikus, hogy én se akarnék rászervezni. - Ha szabad... akkor igen. Alaszka elbújhat melletted. De így teljes, szeretlek... cica! – Félmosollyal élem meg a kacaját, amitől nekem is nevetni támad kedvem, ám nem jutunk odáig, sőt talán még a tökös pitékig... lassan úgy érzem, hogy egyébként sem ártana némi pihenés, túl stresszes volt ez már nekem, a végén még megfájdul a fejem. Átkarolom a derekát, vigyorogva viszonzom a csókjait, amikkel minden perccel bátrabb, és bátrabb... Még a nyakára is kap egy cseppet... Félhomályt kérek a szobára, hogy lassan nyugovóra térjünk, kivételesen nem fontos még a fogmosás sem. Egymás karjaiban fogunk tudni elaludni, bár úgy sejtem, áll még előttünk néhány csókcsata...
//Nagyon-nagyon köszönöm, és imádtam, de hát tudod //
Tárgy: Re: Lavender & Gerard - A valentin napi randi 2015-04-17, 20:19
Gerard & Lavender
*Gerard tényleg egy szép álom, másnak is ezt mondtam volna, korábban is amikor még „csak” a barátom volt, mondhatni árultam volna őt más lányoknak, mint ahogy egyszer vagy kétszer meg is tettem. Már nem emlékszem, de volt olyan amiről talán Gerard sem tud, mert a lány volt elég diszkrét és nem árulta el senkinek, hogy tőlem kapta a biztos forrást. Voltak elegen akik felismerték a kettőnk között lévő kapocs mibenlétét, nem árultunk zsákbamacskát és a megismerkedésünk elején valóban csak barátok voltunk, de csak kevesen voltak azok akiket a leendő randi felé irányítottam. Nem tudom miért, bár tudatosan nem volt bennem féltékenység azért féltettem Gerardot és nem két lány volt akiket „óva” intettem az én hercegemtől. Nem is jött össze semmi sem velük és ezt a háttérből figyelve, mosolyogva vettem tudomásul. Már akkor vigyáztam rá, bár nem tudtam, hogy ezt teszem és azt sem, hogy miért. Egyszerűen csak megtettem. Gerard már az első perctől kezdve bekerült a szívembe, és a védelmem alá tartozott, csak épp nem tudtam megfogalmazni az okokat, volt néhány lány akiktől féltettem, volt olyan akitől óvtam és ezt a szemébe is mondtam, de volt olyan is akikről nem szóltam neki nyíltan mert nem kellett. Hála Merlinnek. Jó ideig nem voltam tisztában az érzéseimmel és nagyon sokáig tagadtam is csupán azért, hogy magamat kíméljem meg a kusza gondolatoktól és érzésektől, de bármit is tettem, érte tettem. Visszagondolva erre a termékeny időre is az kerül előttem előtérbe, hogy már akkor is csak Gerard boldogságát tartottam szem előtt. Mindegy már mikor történt és miért, ezzel nem is foglalkozom, a lényeg, hogy szeretem, ő is szeret engem és mindezzel már mindketten tisztában vagyunk. a több majd jön magától. Most azért aggódom, hogy a szüleim elengednek-e vele vagy sem, persze azért nem véletlenül van bennem némi remény az igenlő válaszra, mindketten kedvelik Gerardot és megbíznak benne., de a Húsvéti szünet mégis Húsvéti szünet s mint olyan családi és kötelező. A jeles napon nem csak a szüleim és én jövünk össze hanem a tágabb családi körrel is ünneplünk, nagy mulatság része az egész. Amolyan sátoros, Weasley féle, sok rokonnal és kíváncsi családtaggal. Karácsonykor Gerard erről nem értesülhetett, akkor tényleg csak mi voltunk, ám a Húsvét……az Brownéknál nagy ünnep. Engem viszont most nem igazán érdekel, örülök, hogy a lányokon túltettük magunkat, még egy közös ünnepet nem fogok feláldozni senki oltárán….legfeljebb csak akkor ha Gerard már ténylegesen a család tagja. Igen, eszembe jutott egyetlen pillanat erejéig ez is, senki nem lenne különb, mint ő. A Brown család tagja, minden tekintetben.* -De jóóóó! Majd rábeszélem anyut, ő biztosan megérti. *Sosem volt ennyire nyomós okom kihagyni az ünnepeket, de biztos vagyok abban, hogy anyum mellettem áll majd az egész családdal szemben. Ám úgy tűnik erre semmi szükség, Gerard mindent eltervezett, és nem is neheztelhetek rá emiatt. Megint csak figyelt rám, tiszteletben tartotta a családom vélt szokásait és tudatosan lavírozott a lehetőségek között. A szemöldökeim fennakadnak és a számat is eltátom egy hosszú pillanatig míg magamhoz térek, aztán persze megint lelkes leszek a magam vehemens módján.* -Hűűűű, ezt jól kitervelted. Ez annyira jó mint a……..tökös pite! *Vetek egy pillantást a sütire ami a kezemben van és más okot nem találok arra, hogy Gerard milyen jó szervező. A tökös pite nálam nem elhanyagolható fokmérő. Oda vagyok érte meg vissza, annyira figyel rám, hogy még a családom ünneplését sem hagyta ki a terveiből, ráadásul arra i van megoldása, hogy együtt lehessünk. Vajon mióta tervezi ezt, hogy már most előrukkolt vele? Egy kicsit újra és még jobban szerelmes lettem belé. a becézése pedig egyenesen hízelgő.* -Cica? Ezt nekem mondtad? *Leírni szavakkal nem lehet azt amit most érzek, azt sem ahogyan reagálok. A gyerekesen gurgulázó, gyöngyösen gördülő kacaj lenne a legmegfelelőbb leírás, de még ez sem takarja becsületesen a torkomból előtörő hangokat. Azt meg végképp nem, hogy Gerard nyakába ugrom, karjaimmal átölelem a nyakát és össze-vissza csókolom mindkét arcát.*
Azért Lavender mindig is hihetetlen volt számomra. Elképesztő. Igazi jóbarát. Nem pusztán a külseje volt aranyos, a gondoskodása még inkább, hogy drukkolt, és ítélkezés nélkül véleményezett bármit, amit csak kérdeztem tőle a lányokról, olykor még a rázósabb témákban is adott tippet, hogy kivel érdemes bekockáztatni némi hancúr témát. Sosem zavart az, hogy hatodikos barátném nem tűnt tapasztaltnak, mégis, női szemszögből azért nagy segítség volt. Hogy aztán egy idő után rájőjjek, hogy minden, amit úgy igazán keresnék egy lányban, benne kivétel nélkül megtalálható volt. És még mindig. Nem is tudom, hogy hol lendült át a dolog, amikor a cinkos mosolyokat elkezdtem komolyan venni, és megnézni őt magamnak, egy-egy ölelésbe már többet belelátni. Hiába fűzi ő össze a karácsonyi szünettel, aminek nyilván óriási a jelentősége, valahol nekem minden gesztusa újabb tégla és malter volt abba az építménybe, amelyre a szerelmünk most épül. Összetartozás, elfogadás, és tőlem furcsa módon romantika. Ám ha ránézek a göndör szőkémre, nem lehet kérdés, hogy már csak vele akarok megosztani mindent. Egyszer majd talán szó szerint mindent. Nem csak a hancúr részre gondolok, biztosan azt is máshogyan műveli az ember, ha szeret, és szeretve van, romantikus felhőcskéim közepette visszavágyom abba a családias légkörbe, amit karácsonykor is kaphattam. Nem kell ehhez gyűrű, de így tizennyolc körül... nos ha egyszer úgy alakul, akkor őt el tudnám képzelni Lavender Warringtonként. Vagy kötőjellel. Egyenlőre még az is újdonság, hogy nem küldött el a fenébe. Hálás mosollyal bólintok, ajkaimon még csalafinta rándulás is utal rá, hogy örülök neki, hogy nem ragozzuk túl a lnyok kérdését. Szívügyekben nem vagyok tapasztalt, igaz, ő sem, de majd együtt megoldjuk a kettőnk dolgát. Most már csak a miénk a szoba, mintha kibéreltük volna. Igaz, vacsit végül nem hoztunk be, de majd degeszre esszük magunkat a sütikből, és van tej is dögivel. Egymás karjaiban elaludni meg már rutinból megy, de a sötétben csókolózni, azért mégiscsak más lesz, mintha csak barátkoznánk. Ahogyan egy pillanat alatt függővé váltam az ölelésétől, és a puszijaitól, attól félek, meg fog halni a szám, annyira nehéz lesz elszakadni majd az övtől. Kellemesen lep meg a bátorsága, hogy nem csupán kész volt elfogadni az érzéseimet, viszontkimondani az övéit, és azon túl, hogy picit talán bátortalan volt az első letámadásomnál, az övé már egyenesen a tökély. Puha, édes, de mindenek mellett mennyekbe emelő, hogy érzem, szeret, és holnap is szüksége lesz rám. - Remélem Lav, nagyon szeretnék veled menni. Csak kettesben. Villámgyorsan le lehet tudni a koboldokat, és napjaink lesznek városnézni, részt venni az ottani ünnepségeken is akár.. – Megsimogatom a haját, és megrázom a fejemet, ahogyan máris ráncolja a homlokát, ennyire nem kell dilemmát alkotni a dologból. Jobb is, ha pontosítom a dátumokat. - Én már bármikor mehetnék, de veled szeretnék. Téged meg csak a szünetben engednek el, és odaérhetünk a családodhoz Húsvétra, ha nem akarsz lemaradni. Az első nap akkor munka, aztán délutántól egészen a negyedik nap végéig Szófia, az ötödik reggelén megérkezünk hozzátok, és akkor még van lehetőséged részt venni az anyudék előkészületeiben, aztán a hatodik-hetedik az ünnep. Így jó lesz.. cica? – Kérdezem egy kicsit bizonytalanul, hogy is áll a becézéshez. Mások előtt nyilván nem fogom zavarba hozni ezzel, de ha már magunkra zártam az ajtót, hát miért is ne.
Tárgy: Re: Lavender & Gerard - A valentin napi randi 2015-04-13, 18:32
Gerard & Lavender
*Most már emlékszem Sadie-re, annyira el voltam telve a magam boldogságával, hogy nem hoztam össze az arcot a névvel, de ahogy Gerard kicsit részletezi a dolgokat, már rájövök, ő lehet az az állandó partner aki még sem barátnő. Ezt mondjuk már akkor sem értettem, amikor először szóba került, de annak örültem, hogy legalább egy lány van akit több figyelemre méltat. Egészen másképp fogtam fel akkor a dolgokat és még arra is gondoltam, milyen jó lenne Gerardnak ha komolyodna és sokszínűsödne a kapcsolatuk és nem csak hébe-hóba találkoznának. Akkor még úgy gondoltam Gerardra mint a legjobb barátomra, jót akartam neki, bár azt nem tudom milyen érzés lett volna ha valóban úgy alakul a történetük ahogy azt akkor reméltem. Az biztos, hogy féltem volna, hogy elveszítem a barátságunkat, mert nem minden lány hisz a fiú és lány közötti barátságban és ha szerelmes Gerardba minden bizonnyal nem esne neki jól ha az ideje nagy részét még mindig velem tölti. Persze az is lehet, hogy már nem kereste volna a társaságomat, ha mondjuk benne megtalálja azt amit keresett. Olyan szinten élem meg az érzelmeimet, hogy biztosan mélyen érintett volna, ha nem vagyok belé szerelmes akkor is egy kis darabja a lelkemnek meghalt volna a barátságunkkal együtt. Az is benne volt a pakliban, hogy hiába szeretem szívemből, ő mást tüntet ki a szerelmével, az utóbbi időben ez töltötte ki a gondolataim nagy részét és olyankor pánik szerű érzés tört rám. Pocsék, az ellenségemnek sem kívánom, még Draconak sem. Csak a vak és mi nem vettük észre ami kettőnk között zajlott, talán még anya is látta a szünet idején de apám jó érzéssel leállította és ezért nem pancsolt bele a közepébe. Ha visszagondolok az elmúlt hetekre, már tudom, hogy az út egyenesen ide vezetett minket, nem csoda, hogy Sadie feltette a nagy kérdést, csak az időzítése nem volt épp a legjobb.* -Rendben. *Bólintok, nincs, tudom. Nem láttam senkivel, nem mesélt másról pedig korábban mindig megtette, egyetlen lányt sem hagyott ki, velem volt amikor csak tehette. Örültem minden pillanatnak csak az nem jutott eszembe, hogy mindez nem lehet véletlen, nem Gerard veszítette el a sármját, hanem az én állandó jelenlétem tartotta távol a többi lányt. Az ígéretére szélesen elmosolyodom, elhiszem, hogy így lesz és csak a miénk a világ mostantól. A kulcs fordul a zárban, én még egy bűbájt is igéztem volna rá a biztonság kedvéért, de így is jó lesz. Nem fog senki sem zavarni minket, az egész éjszaka a kettőnké, és nem érdekel, hogy másnap esetleg büntetőpontot kapunk mert nem voltunk takarodó idején a hálókörletünkben. Megéri. Azért remélem, hogy a mai estén még a tanárok is elnézőbbek, hiszen annyira titkolva volt az egész buli, hogy minden bizonnyal mindenki tud róla. Mindezen gondolataimról szól a csókom amit most én adok és veszek el, kissé bizonytalanul de remélhetőleg nem olyan idétlenül mint amilyen az első volt. Elmerülök benne, addig ízlelgetem az ajkait amíg csak tart bennem a szusz. Édes és puha a szája, izgalmas és forró és csodálatos. Amikor elválnak ajkaink egymásétól, csak nézem a szemeit melyeknél szebbet még sosem láttam, közelről egészen olyan mint amikor a holdfény elcsúszik a tó jegén.* -Szófiába? Az nagyon messze van, még sosem jártam ennyire messze. Gondolod, hogy anyáék elengednek? Csak ketten? Az szuper lenne! A tojások Gerard? Elég hamar meg szoktam találni mindet. *Igen, még mindig ilyet játszom ha otthon vagyok, bár nem olyan izgalmas, csak egyetlen varázs szó és mind megvan. Persze anyáék próbálnak mindenféle bűvigékkel megnehezíteni a dolgomat. Ez lenne az első olyan ünnepem amit nem a szüleimmel töltenék. Erre ennem kell, elveszek egy tökös pitét és beleharapok, aztán folytatom, természetesen teli szájjal.* -És pont az ünnepek alatt? De ha marad még egy kis időnk eljössz hozzánk ugye? A mező tavasszal a legszebb, a virágok miatt messziről egészen türkiz színe van, onnan kapta a nevét is. csodaszép, azt nem hagyhatod ki. *Lelkes vagyok, de ezt már megszokhatta. Reméltem, hogy a szünet ideje alatt is együtt leszünk, csak épp a programról nem volt sejtésem, de végül is mindegy, az a lényeg, hogy együtt legyünk.*
Ha Lavender nem lett volna belém szerelmes, akkor emésztettem volna egy darabig, viszont akkor is abbahagytam volna a csajozást. Megváltoztatott. Azaz.. nem. Kihozta az igazi eltemetett énemet. Nem tudom, hogyan tudtam volna rávenni, hogy akkor is engedje, hogy odabújjak, megpusziljam, hogy legalább ezt kapjam belőle. És talán arra is megpróbáltam rávenni, hogy ha sokat várok, felfigyelhet rám, mint pasira, képes lehet belémszeretni. Ha pedig mégsem, akkor hátha én is megtanultam volna az olyan lányokra koncentrálni, mint ő. Mindez szerencsére már csak feltevés, mert vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy a sok butaságom ellenére mindezek megtetszettek neki, és most egy pár vagyunk. Ahány lány volt az életemben, mindenhol volt valami ami megfogott. De sosem ennyi minden. Lav annyira természetes, minden gesztusa a játékról, a vidámságról szól, mellette a fontos témákat komolyan tudja képzelni, külsőleg pedig bele vagyok szeretve azokba a göndör loknikba, az arca meg olyan puha, egyfolytában azt puszilgatnám, és teszem is. A csókjára sokáig kellett várnom, és bármilyen bénák is voltunk elsőre a félreértéseknek köszönhetően, viszont neki van a legfinomabb szája. Lehet, hogy csak a szerelem miatt érzem így, de végülis ez a lényeg. Mindenki más csak ugródeszka volt, hogy rátaláljak arra, akivel igazán jól érzem magam. Fogalmam sem volt róla, hogy Lavender azért figyelt fel rám, mert gálánsan tűrtem egy lány visszautasítását. Hát mit idegeskedjek rajta? Fordítva az is előfordult már, nem jöhetünk be mindenkinek? Végülis próbálkozni szabad, a cél, hogy jól érezzük magunkat, viszont ott és akkor nem szamárnak gondoltam a szőkét, hogy na akkor jobb híjján. Tetszett az a megértő mosoly, és már akkor elindított valamit bennem, hogy jó fej lány lehet az illető, legalább egy beszélgetést megér a dolog. A többi már történelem. Most pedig itt vagyunk egymás karjaiban, friss szerelmünket kimondva, amiből sajnálatos módon Sadie kapta az egyik első tortaszeletet. Magyarázkodhatnék, picit meg is teszem, bár túlzottan kár is belemenni. - Igazad van, csak én... Tudod eddig sem tettünk egymásnak igéreteket, köteletlenül volt minden, és túlságosan stresszeltem, hogy bármit is logikusan átgondoljak. Több ilyen lány nincsen, te is tudod jól. – Még meséltem is Sadie-ről Lavnek mint amolyan állandó partnerről, de amikor megláttam csókolózni valakivel a folyosón, sosem jöttem zavarba, fordítva is bőven megtörtént, bár én elég diszkréten intéztem az ilyesmit, talán erről lehet szó. Nyílt színen csak a fűzés ment, aztán elvonultunk a lányokkal. Sadie viszont úgy tűnik már hetek óta figyeli, hogy rám szokatlanul nem jellemző módon kézenfogva sétálok Lav-vel, ölelkezünk, elcsattannak puszik, suttogások, cinkos összenézések. Azt hiszem leesett neki, hogy itt valami van. Csak magamnak sem mertem beismerni, hogy kész vagyok megtenni a lépést. Ahogyan mára érett meg bennem a dolog, úgy tűnik, ő is mostanra időzítette a dolgot. Kis lelkiismeretfurdalásom van csak, hiszen nem voltam a pasija, sőt, kifejzetten megmondta, hogy nem szándékozik lekötni magát. Akkor még én is így voltam vele, de a göndör-szőke hatodikosom elvette az eszemet. - Más nem fog belerondítani. Várj egy picit. – Felállok ismét, de már csak annyi időre, hogy becsukjam az ajtót, és rá is fordítsam. Holnaptól úgyis mindenki tudni fogja, hogy ő a szerelmem, de ma már nem akarok kétkedő pillantásokat. És nem azért fordítom rá a zárat, mert valami piszkos dolog jár a fejemben, egyszerűen ki akarom zárni a külvilágot. Visszasietek a leányzó karjaiba, hogy éppen azon érjem, hogy odahajol, és most megkapjam életem olyan csókját, amit nem én kezdeményezek, és amit a szerelmem ad. Nem mosolygok, még azt hinné kinevetem, de belül igenis ujjongok, kacagok, annyira a szívemig hatol a dolog. Olyan édes, hogy ilyen gyengéden, szinte cirógatva teszi. A hátára simítok a kezem, és magamhoz húzom, szétnyitva csókunk közben az ajkait, ám ezúttal nem én vagyok a kezdeményező, hagyom, hogy bátran induljon felfedezőútra. Amikor már nem bírjuk szusszal, akkor simogatom meg az arcát. - Húsvétkor van kedved... eljönni velem egy kis üzleti útra? Nem lesz semmi tárgyalás, csak a bankból el akarnak küldeni Szófiába, mert van valami széf, amit az ottaniak nem nagyon tudnak kinyitni. Két-három napot ott tudnánk tölteni, oda hozná a nyuszi a tojásokat. – Engedem el, és nyúlok a tökös-pités tál után, hogy felé nyújtsam. Persze megértem én, ha megint a családjával szeretne lenni, végülis igazíthatjuk úgy a dolgot, hogy az ünnepre pont visszaérkezzen Brown-ékhoz.
Tárgy: Re: Lavender & Gerard - A valentin napi randi 2015-04-10, 09:23
Gerard & Lavender
*Amikor bejöttünk a szobába, még nem tudtam mit akar mondani, hogy mire készül, ahogy azt sem, mi volt a terve arra az esetre, ha másképp alakulnak a dolgok. Sosem tudom meg azt mit tettem volna, ha közli velem a távozási szándékát, hogy nem csak a Roxfort kapuján lép ki hanem az életemből is. Ezen nem kell már gondolkodnom de biztos, hogy összeroppantam volna. Ha nem lennék belé szerelmes akkor is igényt tartanék a barátságára, a társaságára; tudom, nehéz ezt összeegyeztetni...de talán megoldottuk volna valahogy. De mindezen már nem kell törnöm a fejem, Gerard velem lesz amíg csak akarom, amíg csak ő akarja. A barátságunk is megmarad, az az idő amit kétségek között töltöttem is hasznos és értékes volt, mert sok mindent megmutatott belőlünk. Minden pillanatban amikor rá gondolok, eszembe jut az első találkozás. Soha nem láttam még fiút ennyire alázatosan és méltóságteljesen viselni a visszautasítást. Lehet, hogy ez volt az első momentum ami az érzelmeim nagy részét felé vezette. Láttam a szemeiben a cinkosságot és a jó kedvet, és amikor beszédbe elegyedtünk, csak én voltam a számára; már akkor is. Persze nem tűnt fel ilyen konkrétan, de visszagondolva rá már érzékelhető. Nem sok kellett ahhoz, hogy tudjam mikor mire gondol vagy mire vágyik ő pedig ösztönösen fordult felém ha a lelkében háború dúlt. Úgy éreztem szüksége van rám és örültem, hogy valakinek szüksége van rám, nem csak egy kis beszélgetésre hanem arra, hogy velem töltse az időt és ezekben az órákban engem lásson nem pedig azt akivel „kavarni” akar. A néhány rossz tapasztalat után üdítő volt a társasága, az, hogy érdeklődik irántam, fontos volt neki a jó kedvem, kíváncsi volt hogyan boldogultam a mumus tantárgyam óráján, és feldobta a hangulatomat amikor úgy éreztem hiába remekeltem bájitaltanból Piton nem értékelte kellőképp. Mellette kiélhettem önmagamat és soha nem volt egy rossz megjegyzése sem, nem tartott furcsának, lükének…vagy ha igen ezt szerette bennem. Most pedig mindez kiegészül majd a jövőben néhány édes csókkal, nem kell azon merengenem mit szól hozzá ha egy-egy fejbe ütés után megcsókolom, vagy épp vigasztalás gyanánt, vagy egyszerűen csak azért mert szavakkal úgy sem tudnám kifejezni mit érzek iránta. Boldog vagyok, ez nem múlik el akkor sem amikor az a lány betoppan, csak egy kis időre félreteszem, hogy helyet adjak a gyakorlatias gondolkodásnak, mert Gerard arra nem képes. Míg ő lebeszéli a dolgokat én azon merengek hogyan mondjam el neki mit gondolok erről az egészről. Korábban sem ítéltem el azért az életmódért amit választott, most sem tehetem és nincs is rá okom, ám a végkifejlet talán nem úgy alakul ahogy az én női lelkem megkívánná és ezzel együtt a többi lányé sem. szórakozottan tekergetem a hajtincseit már amennyire lehetséges, hiszen nem olyan hosszú mint az enyém, de határozottan kócolásra termett. Abban amit mond van némi igazság, meg is kell emésztenem és egy kicsit megijedek amikor szembesülnöm kell a távozásának tervével, bár utólag tök felesleges.* -Ühüm….Tudom, hogy nem tetted volna. De ha így is úgy is csak szakítás a vége, akkor el kellett volna mondanod neki, nekik. Nem volt a barátnőd, mégis idejött rákérdezni, mit gondolsz mit fog tenni az aki a barátnőd volt? Nem kell megindokolnod, csak a döntésedet közölni, de most már ez sem akadály. Gerard, nem szeretném ha még egyszer belerondítanának egy szép pillanatba. Ezt le kell rendezned mert nekem sem jó így. *Most van itt az ideje egy csóknak, egy olyan „kérlek szépen” és „nagyon szeretlek” csóknak. Most már nem kell várnom arra, hogy kiderüljenek a dolgok, megtehetem bármikor amikor csak szükségét érzem, és most nagyon úgy érzem. Neki is kell és nekem is. Előrehajolok s bár van még bennem némi félsz, hogy talán nem tökéletes, de ő úgy is tudja. Finoman érintem az ajkait, érzéssel és átéléssel, a szívemből jön.*
Ha arra gondolok, hogy alig tíz perce még milyen nehéz szívvel jöttem fel, és ezen Penny intelme sem segítetett... akár nevethetnék is, hogy milyen ostoba voltam. Lavender igazi tökéletes lény, valahogy úgy vélem, akkor is oldotta volna a helyzetet, ha véletlenül nem szerelmes belém. Képes lett volna talán a fejembe verni, hogy barátokként is imádhatjuk egymást, és ha ennyire vágyom arra, hogy valakivel szívek és csókok között töltsem a valentin-napot, hát a következőre majd szervez valakit. De nem, nekem tényleg ő kell, ha nemet mondott volna, lehet, hogy elmegyek, de akkor sem tudtam volna visszajönni, biztosan visszajövök, és valahogy... meghódítom. Vagy várok rá, akár évekig is, amíg beleérik mindebbe. És van erre szükség? Nem, mert édes hatodikosom is felismerte már amit én, egymás nélkül semmi sem az igazi. Legyen szó barátságról, vagy éppen többről. Nem volt bennem semmi félsz, amikor kézenfogva végiglejtettünk a folyosón, vagy éppen amikor egymás ölelésében sugdolóztunk az elmúlt napokban. Tudtam, hogy szeretem, csak kimondani volt vízválasztó. És már túl vagyunk rajta. Mégsem érzem azt, hogy ellőttük volna a fontos puskaport, a közös móka még csak most kezdődik. Hiszen bármennyire is kötődünk, kapcsolatunk alapján a jókedv, és a játék teszi ki. Ő az ösztönösen lelkesen betámadó, én meg a mosolyogva fejcsóválósan bújó. Nem is baj, hogy ebben kicsit különbözőek vagyunk, pont így egészítjük ki egymást. Az már megintcsak magától értetődő, hogy nem vágyom tőle olyasmire, ami neki nem jön szívből. Talán minden felületes volt, amikor csak úgy ledobáltam magamról a ruhákat, vagy a lánytól vártam ezt, hogy túlessünk valami fizikailag kielégítőn, ami így utólag visszanézve inkább hasonlított sporthoz, mintsem valódi, érzelmi töltetű összegabalyoldáshoz. Nem akarom ráfogni Lavenderre, hogy kicsi, pedig így gondolom, de az bizonyos, hogy sosem fordult meg a fejemben, hogy mondjuk a blúza alá nyúljak, még barátságunk tetőpontján sem, hátha veszi a lapot, és elcsábul. Nem, mindig az arcát figyeltem, a szemét a nyakát, az ajkát. Jó, ez utóbbiak már nem pusztán a barátság jelei voltak, de arra, hogy többről szóljon a dolog, nem érzem úgy, hogy nekem kell majd gondoskodnom. Jó időre kifulladtam, ami a gyors csatákat illeti, most bőven elég a finom nyugalom, amely mentes minden stressztől, és bármilyen furcsa is így kimondani, jó szerelmesnek lenni, és szeretve lenni. Most is igen gyorsan áttértünk a komoly témákról a butácskodásra, amelytől vele tudok csak igazán kacagni, igaz, úgy tele lesz a szám, nem is értem, ő hogy kerülhette el... Persze, hogy ebben is neki van nagyobb szerencséje, valahogy... én nem vagyok túl gyakorlatias, csak merész, aztán jól ráfaragok az ügyetlenkedésemmel. Sadie érkezése enyhén belerondít az idili látképbe, pedig még éppen fel akartam pattanni, hogy hozzak Lavnek valami innivalót, ha nem múlik a csuklás. Nem nézek vissza az édesre, ezt most egyedül kell megvívnom, még ha nem is számítottam rá, hogy ilyen gyorsan sor kerül rá. Badarság. Hetek óta visszatértünk, csak a vak nem vehette észre, hogy itt valami.... van. Bennem sosem volt az a griffendél-mardekár ellentét, Sadie ilyen formán nem érdekes hogy a kígyós házba jár, Pennyvel sem volt gond. Most viszont a szőke lány magyarázatot vár. Talán ha kettesben maradunk, megpróbálhattam volna elmagyarázni, így viszont... a képébe kell vágnom. Sajnálatos, hogy így alakul, de most nem tudom cifrázni. Végül lehuppanok Lav mellé, és visszadőlök az ölébe, hogy megkapjam páros létünk első helyreigazítását. Leszúrásnak ugyanis nem veszem. - Azt hittem, hogy nemet fogsz mondani, vagy.. felképelsz, hogy mindent tönkreteszek. Nem azért nem mondtam senkinek semmit, mert akkor ott vannak a pótlányok... Úgy gondolom, akkor elmentem volna, nem akartalak volna bántani. És... azt hittem úgy illik, hogy neked mondom először, hogy szeretlek, nem másoknak. Sadie nem volt a barátnőm. – Ezzel igazat is mondok, így tartom helyesnek, hogy a barátomnak, és a szerelmemnek nyílok meg, nem feltételeztem, hogy a hancúrpartnert ez irritálja egy ideje, hiszen nem voltunk összekötve. És megmondtam volna neki, bármi is lesz, miután Lavvel beszéltem. Na nem közvetlenül utána, csak... nemsokkal később. Másnap, vagy ilyesmi.
Tárgy: Re: Lavender & Gerard - A valentin napi randi 2015-04-06, 10:39
Gerard & Lavender
*Tudom, most már minden rendben lesz. Nincs többé kétség, dilemma és nyűglődés azon, hogy mi lesz velünk, vagy mikor botlok megint egy idiótába. A szerelmünk a barátságunk alapjain nyugszik, nem is lehet ennél nagyobb és jobb dolog a világon. Szinte mindenben kiegészítjük egymást, amiben pedig nem, azt megbeszéljük. Eddig sem volt másként, de azért ebben a formában egészen más. Olyannak szeretem amilyen, minden hibájával együtt és jó érzés, hogy az én hibáim is apróságnak tűnnek a szemében. Most ugyan repkedek a boldogságtól és másra nem igen gondolok, mint arra az édes és lebegő érzésre ami teljesen kitölt, de ez nem fog meggátolni abban, hogy ezek után is a fejére koppintsak ha hülyeséget csinál. Nem is sejtem, hogy ennek az ideje milyen hamar el fog jönni. Gerard csak két évvel idősebb nálam, de még az ő fenekén is rajta van a tojáshéj, mégis minden bizonnyal sokkal bölcsebb, komolyabb és tapasztaltabb mint én, viszont épp ez a baj. Túl korán nőtt fel, nem élvezte úgy az életet ahogy kellett volna, ahogy megérdemelte volna. A lelke mélyén vágyott rá, világosan érezhető volt abból ahogy velem viselkedett, csak épp senki nem adott rá lehetőséget. Azok a lányok akikkel eddig együtt volt csak azt látták amit mutatni akart, nem néztek mélyebbre én azonban igen, és sokkal jobban tetszett az amit el akart rejteni. A szomorú, olykor esendő de vidámságra éhes énjét akit bármire rá lehet venni, az udvarias és mindig tipp-topp férfi mögött a kócos, játékos fiút. Nem kell már azon gyötrődnöm, hogy elég leszek-e neki most vagy a jövőben arra amiért a többi lány társaságát kereste eddig. Tudom, hogy igen és ezért nem is sajnálom tőle azokat a perceket, órákat melyeket tőlem távol töltött mind testben, mind lélekben. Nem vagyok féltékeny egyikőjükre sem és nem is kell annak lennem, soha nem fogom megismerni azt az érzést ami belülről emészti fel az embert. Ha valami csoda folytán mégis kétségeim támadnának, elég lesz beszélnünk róla és kiderül, hogy csak félreértés volt. Gerard szeret engem és most, hogy elmondta annyira szabadjára engedte a szívét, hogy érzem is, mintha az ő szíve ott dobogna az enyémben. A játék és a bolondozás mindig meghatározója lesz az életünknek és bárhogyan is alakuljon a sorsunk soha nem fogunk elválni egymástól. Mindez egy kicsit hasonlít a szüleim életére, amiből Gerard a szünet alatt ízelítőt kapott, nos sosem mondtam neki, hogy a Brown család karótnyelt és vérkomoly. Most is úgy püfölöm a párnával, hogy az kiszakad, de másképp nem tudtam kikerülni a csiklandozását amitől intenzíven csuklom. A tollesőtől csak még jobban nevetnem kell, immár egymást próbáljuk megszabadítani a madárkabát darabjaitól, de közbeszól az élet és hiába a vágyaink által alkotott szoba, van aki ezt is át tudja írni. Kíváncsian nézem a lányt aki a nagy vihánc közepén toppant be. A nevetés félbemaradásával a csuklásom diszkrétebb lesz s mivel nem kell beszélnem, talán észrevétlen is marad. Nem követem Gerardot az ajtóig, nincsenek titkaink egymás előtt, ha el akarja mondani, ha tartja annyira fontosnak, úgy is megteszi, de persze attól a füleim még „ott vannak a vállán”. Semmi jót nem feltételezek a lányról, és igazam van, még Gerardhoz is olyan nyers mint aki épp most készül hidegvérrel kibelezni egy csirkét. Hallom amit kérdez, azt is amit Gerard válaszol, mégsem tölt el elégedettséggel, inkább kellemetlenül érzem magam és hirtelen megsajnálom a lányt, nem lehetett könnyű éppen most idejönnie és rákérdezni a jövőre. Bár lehetett volna annyi esze, hogy másnap beszél Gerarddal négyszemközt. Tudom milyen szerepet játszottak a lányok Gerard életében, annak azért örülök, hogy ezt korábban tisztáztuk, de nem tartom helyesnek azt ahogy mindezt kezelte. Akkor sem ha kétséges volt a válaszom. Amikor visszajön hozzám, szerencsére már nem csuklom, különben nem tűnne komolynak az amit kérdezni szeretnék. Nem bántani akarom, így a mondandómat enyhítve a tenyeremet az arcára simítom. Muszáj mosolyognom azon amit nekem mond a dinkaságról, ezért néhány sóhajtásnyi időt várok még mielőtt megszólalok, hogy komolynak tűnjek.* -Nem kellett volna mindezt előbb lerendezned Zserrrri? Mielőtt még nekik kell rákérdezniük? *Hagyom, hogy az ölembe feküdve hozzám bújjon, a haját kócolgatom merengve. nem vagyok féltékeny és később sem leszek ha megismétlődik még párszor az iménti jelenet, de attól, hogy ő így döntött még nem fogom jobban érezni magam. Lelkiismeret furdalásom ugyan nem lesz, boldog vagyok és szerelmes, de úgy vélem, tisztességesebb ha megelőzi az ilyen kérdéseket. Mindez azonban nem töri meg a kettőnk között lebegő varázst, ez is az életünkhöz tartozik, a miénk.*
Nyilván azt nem tudom megigérni, hogy nem fogok megnézni más lányokat, a pasigént nem tudom magamból kiírtani, ám ez megmarad az ösztönösség szintjén, főleg, hogy a hatodikosom most olyan boldoggá tett azzal, hogy bevallotta, valahol kölcsönös dologba bonyolódnunk sikerült egymással, már az is hihetetlenül nagy szó, hogy képesek voltunk kimondani, és most már lelkiekben is meg tudok nyugodni, nem szükséges mindig hódítanom, vagy lenyűgözni a másikat. A barátom aztán végképp ismer, látott már borostásan, sőt, amikor némi hasfájással küzdöttem, járkált le a gyengélkedőre, hogy hozzon gyógyszirupot, veszekedett velem, hogy miért nem megyek le. És ha ő az, aki felé mindig tökéletes vagyok, ahogy vagyok, nem is kétségés, hogy ő a szerelmem. Maradunk szinte változatlanul barátok, amelybe belefér, hogy nem gond innentől a kézfogás sem, na nem mintha eddig érdekelt volna mások véleménye, de nem kell attól tartanunk, hogy a másik mit lát bele, szerencsés módon pont azt, hogy jó együtt, és bizony nem fogok tőle elszakadni egy csábos szempár kedvéért. A csókja pedig igazi volt, bármilyen ügyetlenül is álltunk hozzá elsőre, édesebb, finomabb ízű, mert telve volt a lelkünk csodájával is, így a valódi csinálni. Tovább nem gondolkozom, tulajdonképpen még fel sem merült bennem olyasmi, bőven elég, ha együtt tudunk aludni, összebújva, aztán majd kialakul, ha kicsit idősebb lesz. Szőke szerelmem most éppen gyermeki énjét éli ki rajtam, végre elengedhetjük a valentin-nap nyűgjét, hiszen én így éltem meg. Nehezen vettem rá magam, hogy beszéljek arról, hogy mit is gondolok, ám Pennynek igaza volt, ennek így kellett történnie. Most már kissé nyomasztóan viccesnek érzem, hogy féltékenykedtem azon, hogy mit csinálhat a mardekáros fiúval. Pedig semmi jogom nem volt hozzá, ő már valóban látott lányokkal, akik irányában történtek dolgok. Ha nem is mindig hancúr, de valami felszínes kapcsolatépítés, amelynél mint kiderült, drága háztársam igazi nőként viselkedve sokkal többet kínált, anélkül, hogy tudott volna róla. Az, hogy meghívott magukhoz, és ott egymásra hangolódtunk, kifejezhettem irányába, hogy mi is történt apámmal, ő pedig már akkor családtagnak tekintett. Szinte megmutatta, hogy ha úgy alakul, hogy majd együtt élünk, annál jobb érzést el sem kell képzelnem. Annyi olyan plusz löket volt, amelytől csak még nehezebb volt lemondanom arról, hogy csak a barátomként kezeljem őt. Száz szónak is egy a vége, hallgattam Pennyre, aki megerősített abban, hogy aki ennyire szeret engem, az biztosan nem csupán barátságból teszi. Megszakadt volna a szívem, ha mégis, nem tudom hogyan tudtam volna elengedni őt. Most is sikerül olyan szinten nevetnem, hogy fiú létemre mindjárt bepisilek, igaz, ebben a sör is közrejátszik. Ő üt vág a párnával, minden erejét beleadva, hiszen tudja, nem fejtheti le az ujjaimat a derekáról, végül mégis fegyverszünetbe torkollik a dolog, miután a párna kettészakad talán a fülemtől, és a tollakkal lesz tele a szám, neki csak a haja. Akkora sörénye van, biztosan az védte le őt az invidenstől, de még mindig nem tudom abbahagyni a nevetést, ahogyan csuklani hallom. Végül amikor már nincsen a számban semmi, és éppen készülnék valami kellemesebbre, akkor hallom meg Sadie hangját. Nem húzom fel a cipőmet, zokniban lépdelek oda kelletlenül a küszöbig, hogy magam sem értem miért, de karba font kézzel hallgassam, hogy mit akar a mardekáros szőke. Nem akarok egyébként se elvonulni, attól félek már így is elveszett kissé a varázs. - Szóval... akkor úgy tűnik, hogy nem lesz több? – Kérdezi elég nyersen. Nem gondoltam, hogy most ezt így le kell szögeznünk. Jó, megállapodás kérdése volt, hogy találkozgatunk, és feltételek nélkül lefekszünk egymással, de ez a mostani dolog Lavenderrel eddig nem is lett kimondva mások felé, és nem hiszem, hogy azonnal rohannom kellett volna kihirdetni. Elképzelhető, hogy az utóbbi időben ezt már mindenki látta rajtunk, és a valentin-nap az, ahol Sadie is idejét látta, hogy akkor zárja sorait. Valahol sajnálom, valahol meg... boldog vagyok, hogy a szerelmemmel lehetek. Érezzek lelkiismeretfurdalást? - Ne haragudj, de nem. Én... szeretem őt. Lavendert. – A mardekáros rideg mosollyal mér végig, nem tudja talán eldönteni, hogy most elröhögje magát, vagy királynői méltósággal vonuljon el. - Aha. Jó. – Biccent, és végül sarkon fordulva elsétál a folyosón, én meg nagyot fújtatva lépek vissza Lavhez, hogy visszagugoljak mellé. Nem tudom, hogy kell-e még kommentálni a dolgot. - Azt hiszem még fogok kapni pár furcsa kérdést, vagy pillantást... Mindegy, amit mondtam, megmondtam. Úgy látszik a legdinkábbhoz vonzódom... – Vigyorodom el ismét vállat vonva, nem tud érdekelni most a dolog. Soha senkit nem kezeltem fontosként, így Sadie felé sem érzem úgy, hogy bántottam volna, így Lavnek sem kell lelkiismeretfurdalást éreznie, hogy mástól elszakít, sem azt látnia, hogy én csak átlépek lányokon. Ezúttal ha a saját boldogságomról van szó, lehetek önző. És így is teszek, lefáradva a párnacsatától, egyszerűen visszabújok az öléhez, hogy átkaroljam a derekát, és megnyugodva lélegezzek párat, mielőtt még kitaláljuk a következőeket.
Tárgy: Re: Lavender & Gerard - A valentin napi randi 2015-03-31, 08:11
Gerard & Lavender
*Azért hazudnék ha azt mondanám, hogy ez a szoba feledtetett velem minden rosszat és dilemmát ami az elmúlt időben az életemet jellemezte. Persze boldog voltam amikor megláttam és tudtam, hogy nem csak az én vágyaimnak köszönhető hanem Gerardénak is, de azért történtek ott is, és itt is bizonyos dolgok melyek a frászt hozták rám. Ám ezek után már nem lesznek rossz emlékeim, és tudom, hogy minden csak megbeszélés kérdése, noha elég nehéz belekezdeni és megfogalmazni bármit is amiben nem vagyunk biztosak. Ám úgy tűnik, ezt a problémát is megoldottuk, mégpedig együtt, ez pedig azt fémjelzi, hogy ezek után is már az „együtt” és a „mi” lesz a fő csapásvonal. A megnyugvás mellett határtalan boldogságot érzek, Gerard karjaiba most már egészen más belesimulni, ám mindez egyikünkben sem a testiséget hozza felszínre amiért hálás vagyok. Nem biztos, hogy rögtön képes lettem volna mindarra ráhangolódni. Ez is jelzi, hogy Gerard maradéktalanul figyel rám, és azt, hogy a barátságunk is ép marad, nem fogja megtaposni semmilyen ész nélküli szenvedély. A kapcsolatunk, ha mondhatom és érezhetem így, még elég friss ezen a ponton, finoman kell vele bánni, óvatosan lavírozni, hogy mindaz amit szeretnénk benne megvédeni, meg is maradjon. A harmonikus romantika után vagy mellett azért visszatér az idétlenségünk is, ami felszabadít újra és újra, eszembe juttatva azt amit akkor éreztem amikor kint voltunk a behavazott mezőn és Gerard a karjaiba kapott. A végtelen és boldog szabadság vele. Persze nem mindig voltunk ilyen gondtalanok, emlékszem amikor rákérdeztem, hogy szerinte mi van köztünk, mert én nem voltam biztos magamban és úgy gondoltam, ő talán jobban meg tudja fogalmazni, ám csak jobban megbonyolítottam a dolgokat. Talán már akkor is pislákolt bennem valami, de az én életem a Gerard dilemma nélkül is elég bonyolult és kusza, elvégre a kamaszéveimet élem. Ma este pedig ő kavarta meg azzal, hogy belépve a szép emlékeink közé, halálkomolyan közölte velem, hogy mondani akar valamit. Amíg ki nem nyögte, a világom lassan kezdett összeomlani bennem. Nos, úgy tűnik egyikünk sem a jó időzítéséről híres. Én is vigyorgok de csak vállat vonok válaszul, kár ezt már mindezek után tovább ragozni, túl vagyunk rajta. azért mégis azt érzem, hogy így volt jó ez nekünk. Előbb megismertük egymást, a másik hülyeségeit, jellemét, vágyait – némelyiket – félelmeit, s mindezek tudatában közeledtünk észrevétlenül egymás felé. Nincsenek már tabuk, titkok és kérdések, a barátságunk alapozza meg a szerelmünket, így az tiszta marad, telve kölcsönös bizalommal és megbecsüléssel. Kivételesnek érzem magam amiért ez megadatott, mert csekély tapasztalataim alapján ez nem mindenkinél így működik. Elfogadtuk egymást a másik minden idétlenségével és szokásával, tekintettel voltunk egymásra mindenben, adtunk és kaptunk. Ennél több nem is kell. Tudom és örülök annak, hogy Gerardot sikerült egy olyan irányba terelnem a lehengerlő személyiségemmel, melyet évekig elkerült. Szerettem amikor felhőtlenül nevet és élvezni tudja az életet, ez volt az elsődleges célom. Amikor a tollak felrepülnek, már fáradok, mind a nevetéstől, mind a csuklástól, de persze nem lehet ezt csak úgy abbahagyni. Szerencse, hogy nekem nem ment egyetlen toll sem a számba, biztos, hogy azonnal a torkomra szívtam volna egy csuklással, de azért rendesen kell legyezgetnem magam körül, hogy később se történhessen meg. Gerard nem volt ennyire szerencsés, el is fintorodom amikor a nyelvéről próbál egyet lehámozni. Egy kicsit felemelkedem, hogy elérjem a kezemmel és segítsek leszedegetni róla a tollakat, ő ugyanezt csinálja velem. A kellemesnek ígérkező levezetést egy hang szakítja félbe. Meglepetten nézek az ajtó felé, ahonnan egy nálam idősebb lány kíváncsiskodik befelé, naná, hogy nem engem keres. Kérdőn nézek Gerardra, majd amikor ő is engem fürkész, megvonom a vállam. Nincs bennem féltékenység, inkább kellemetlen érzés és enyhe düh amiért a lány félbeszakította a meghitt együttlétet. Őt nem láttam Gerarddal, de az még nem jelenti azt, hogy nem is voltak együtt. A nevét sem tudom és abban sem vagyok biztos, hogy melyik ház tagja, de mivel vannak előítéleteim és látom az arckifejezését amivel engem néz, a Mardekárra tippelek. Míg Gerard felé indul, én felállok és lesöpröm magamról a ruhámra tapadt tollakat. Persze fülelek, de nem hiszem, hogy Gerard a jelenlétemben elkezdene sutyorogni, és arra sem számítok, hogy itt hagyva engem egyedül, odakint beszéli le a lánnyal azt amiért jött. azért felmerül bennem a kérdés, hogy „Mi a fenét akarhat Gerardtól éppen most és éppen itt?” Meglehetősen tapintatlan, hogy ezen az estén szakít minket félbe, de ha tényleg Mardekáros, akkor nem meglepő.* -Szia! Csak nyugodtan. *Most mit mondhatnék? Intézze el gyorsan, aztán menjen Merlin hírével. Én azért köszönök neki.*
Amikor beléptünk ebben az eszményi kis szobácskába, azt hittem, hogy minden ott ér véget, ahol a legboldogabbak voltunk. Valahol a teremnek ebben az idealizált szegletében, amely csakis ránk várt, most képesek vagyunk kimondani az érzelmeinket, egymásra hangolódni, átölelni szerelmesen a másikat, anélkül, hogy bármi kényszer lenne. Cseppet sem mozdul meg bennem a képzet, hogy netán elkezdjem vetkőztetni, már az is jó, hogy lelkileg minden sikerült, és végülis sokkal jobban felvillanyzóbb, hogy hátradől a karjaimban, a csókja egyszerűen bárkinél jobb, ezzel bebizonyítva a tudománynak, hogy szerelem pedig nem csak kémia, igenis lelki folyamat is. - Azért alaposan rámijesztettél te lökött. Rákérdezel, aztán meg olyanokat mondasz, hogy nálad meg minden kusza. – Vigyorodom el, ám megértem őt. Neki így tizenhat évesen valóban formálódik még a jelleme, nem is biztos, hogy tudja, mik is az elvárásai saját magával, vagy éppen velem szemben, így pontosan értem, miért volt nehéz mindezt megfogalmaznia. Nekem is az volt, holott már több kapcsolaton vagyok túl, mint a fél hugrabug. Igaz, az értékük se sokkal komolyabb, úgyhogy nem is illene lenéznem most a borzokat. Az benne a szép, hogy szerelmünk nem fog a barátságra taposni, könnyedén megfér egymás mellett a kettő, erősebb így összefonódva, mert nem vezet minket a vakság, elfogultság minden esetben, ahogy biztos lehetek benne, hogy Lav csúnyán oda fog mondani, ha ismét nem tetszik neki valami, és nem fog elpirulni, ha a szokásos általánosítós stílusomban egy kalap alá veszem a többi nővel. Illik hozzám, ez nem is lehet kétséges. A karácsonyi szünetben ahogy tudja, helyrerázott az értelmes viselkedés irányába, többek között elnézte, hogy éjszakai lakomákra vetemedem, ám elvárta, hogy akkor reggeli is legyen. Én magam döbbentem rá, hogy akár korán is lehet kelni, nem annyira gyomorforgató már nyolckor reggelizni, és ha időben vacsorázom, nem biztos, hogy annyira gyors az anyagcserém, hogy szükségem legyen arra a bizonyos fél tizenkettes éjszakai melegszendvicsre. Nem csak a párom lesz, bizonyos fogig olyan, mint egy jó testvér, már most a családjának tekint, és a Brownoknál ez olyan erősen kijött érzés volt, amely már nagyon régen nem adatott meg nekem. Nem is nagyon tudtam volna lemondani róla. Mint ahogyan most sem tudok, bár a szám is lassan tele lesz miután nagyra tátom nevetés közbe, a tollak meg beáramlanak. Hát ez van, nem könnyű így Lav-vel a párnacsata, ám élvezem minden pillanatát. Végül leeresztem a kezeimet a csiklandós pontról, hogy végül elkezjem kihalászni nyelvemről a tollakat, és ha végeztem, szeretteljesen elkezdem kopasztani a hajáról is. - Milyen megható... Gerard, szabad egy szóra? – Megmerevedek a mozdulat közben, ahogyan Lav válla felett felnézve Sadie-t pillantom meg. Tényleg, ő is eljött, nem is figyeltem, hogy kivel vagy éppen kit húzott a vakrandin. A saját göndör szőkémre pillantok, végülis engedélyt nem kell kérnem, de azt sem akarom, hogy titkaink se legyenek egymás előtt. Ahogy eddig se nagyon voltak. Elengedem a lánykát, és felemelkedem, ám csak a küszöbig sietek. Addig a mardekáros nagyon lekezelő mosollyal méregeti a hatodikosomat. - Igen? – Kérdezem a hideg szépségtől, akivel valóban volt pár kanyarunk, amolyan kockázatmentes jelleggel. Most talán féltékeny lenne, vagy mi van?
Tárgy: Re: Lavender & Gerard - A valentin napi randi 2015-03-29, 21:50
Gerard & Lavender
*Valóban bonyolult volt ez az egész, de csak azért mert szinte mindent féltettem ami Gerardhoz kötött, és azon kellett agyalnom hogyan oldjam meg ezt a dilemmát. Az a pár nap amit együtt töltöttünk nálunk csak még jobban belegyömöszölt ebbe az érzésbe, nagyon jól éreztem magam vele, és arra vágytam, hogy minden napunk ilyen legyen. A suliban is, mert persze eddig sem érdekelt, hogy mit szólnak mások, mégis volt köztünk egyfajta hallgatólagos távolság, de ez a barátságunk miatt volt, mert nem mondtuk ki azokat a szavakat amiket itt és most megosztottunk egymással. Ám a szünet után ez a távolság sokkal kisebb lett és én örültem neki, szerettem ha velem van, ha megsimogat és szerettem a puszijait is. Különlegesebbnek éreztem magam mint addig bármikor és talán ez volt a dilemmám alapja is. Azt akartam, hogy mindez csak az enyém legyen, erre vágytam de mivel cseppet sem voltam önző vele semmilyen téren, megelégedtem annyival amennyit kaptam. Na persze pont ezért vergődtem. Nem jöttem rá, hogy mindaz a vágyam ami a lelkemben tombol nem önző vágy hanem valami sokkal értékesebb, sokkal szebb mint a barátság és nem csak egy hirtelen fellobbanó láng ami hamar kialszik. A mi esetünkben ékes bizonyíték az idő amit eddig eltöltöttünk egymással, megvolt ez már korábban is, csak lassabban kapott lángra, és épp ezért lesz tartós.* -Na látod ezért volt bonyolult. Nem tudtam, hogy nálad már nem működik úgy, de közben már nálam sem. *Nem hiszem ezek után sem, hogy a sok szerencsétlenkedésünkkel időt vesztettünk volna, még most is azt gondolom, hogy így volt jó az egész. Szenvedtünk eleget és agyaltunk rajta mindketten, mégis ha mindez nem lett volna, nem jutunk sosem a végére. Talán előbb, sokkal előbb megtörtént volna az ami ma, de akkor nem olyan lett volna, szegényebbek lennénk most tengernyi gondolattal és döntéssel és úgy érzem, akkor valóban megsínylette volna a barátságunk. Így mindketten tudtuk, hogy értékes, vigyáztunk rá ameddig csak tudtunk, s most is vigyázunk rá. Tudjuk már mi a fontos és azt sosem feledjük. Gerard az én másik felem, mert ő figyel rám és ezért tudja mikor mire vágyom, tudja, hogy mi az amitől félek, hogy mire van szükségem és a gondolataimat is elég gyakran kitalálja. Gerard finoman teszi meg mindazt amit más ajtóstól tett volna, nem ijeszt el, és semmit nem erőszakol rám. Most, hogy túl vagyunk a vallomásainkon, az első és második csókon, sem azon töri a fejét amin rajta kívül minden más fiú törné, s itt lép közbe a barátságunk amit az első pillanat óta ápolgatunk mint egy törékeny virágot.* -Jó, majd vacsizunk. Nem fogsz éhen halni. *Legfeljebb egyel többször lóg ki a szobájából, hogy kaját csórjon magának, de végül is, innen is vihetünk egy tállal, és akkor kisebb a lebukás veszélye. Én biztos fogok néhány tökös pitét a szobámba vinni, nehogy már éhesen kelljek fel reggel. A kezdeti sikereimet aztán alaposan belegyúrja a párnák halmába, feltételezem ez egy gyerekes bosszú azért amit még a szünet óta nem tudott visszaadni. Egyszerűen nem volt rá olyan alkalom, többek között ezért is jó, hogy már mindketten tisztában vagyunk egymás érzéseivel, ezek után több alkalmat teremtünk majd. Tudtam, hogy nem adja fel, de arra nem gondoltam, hogy ilyen aljas és galád módon kerüli meg a párnacsata szabályait és párna nélkül folytatja a harcot. Nevetve ellenkezem és szidom, persze pusztán játékosan, de közben amennyire csak telik tőlem a megmaradt párnámmal püfölöm, hogy minél kevesebbszer tudja az ujjait az oldalamba nyomni. Aztán csak azt veszem észre, hogy a párna könnyebb lesz. A reccsenést nem is hallottam, de a pihetollak szanaszét repülnek beterítve minket, csupa fehér toll vagyunk mint két óriás madár. Ezen még jobban kell nevetnem, alig kapok levegőt és persze elkezdek csuklani.* -Ne Gerard…hukk…most egy ki…hukk…csit hagyd abba…hukk. *Már könnyezem is, a nevetéstől és a csuklástól, miközben a tollpihék továbbra is vidáman lebegnek körülöttünk. Egy az orromra csücsül, de a következő csuklásom lerepíti onnan. Gerard haja is tele van velük, feltételezem az enyém is. Merlin szakállára, hogy fért ennyi pihe abba a kis párnába?*
Ha neki nem volt túl sok összehasonlítási alapja, hát ezt én is elmondhatom magamról. A sok felszínes kapcsolat nem számított, hiszen a lányokkal sosem barátkoztam úgy igazán, szerelem meg végképp nem merült fel, míg Lavender irányába mindkettő is szépen lassan. Számomra is új volt az érzés, egyben rémisztő, s megnyugtató. Mindig jól éreztem magam a társaságában, még akkor is, ha éppen viccesen piszkáltuk egymást, vagy éppen párnával akart szétütni. Valóban hatalmas volt a kockázat, hogy mindez a semmivé lehet, ám ha már griffendélesnek szánt a süveg, nem hátrálhattam meg, tudnom kellett, hogy valóban jól érzem-e, ezért is próbáltam még pár lánnyal meg, amit régen, de már nem volt az igazi, ellenben Lav társaságában mindennél jobban el tudtam magam engedni. Talán butaság, hogy utána még a barátságunkat is kockáztattam, de elégedtem volna meg azzal, hogy csak jók vagyunk együtt, és nem mondhatom neki azt, hogy szeretlek? Azzal hogy visszamondta, teljesen megfordította az életemet. Nem, nem igaz, már akkor is megtette, amikor betoppant az életemben. Akkor még nem sejthettem, hogy az, amit akkor még jó mókának ítéltem meg, a felhőtlen szórakozás... bizony lehet sokkal jobb is ennél azzal, aki valóban komolyan vesz. Ráadásul olyan lány, aki azon túl hogy félelmetesen csinos, még bájos lény is, akiben a humor magas foka található meg, tudunk komolyan is beszélgetni, egyszerűen... eszményi. Most már nem is értem, hogy korábban miért nem ilyen lányokban gondolkoztam. Mintha olyan egyszerű lenne megtalálni a nagy Ő-t, igaz? Ami viszont a legfontosabb érv Lav mellett, hogy sosem veszekedünk. Mindig képesek vagyunk meglátni a másik értékeit, és stressz nélkül közös nevezője jutni. - Jó, de úgy értem, hogy nálam már nem működött, hogy csak a barátod legyek. – Vigyorodom el, most már jóval könnyebb úgy, hogy viszonzást is kaptam, így a mázsás súly le is került a vállamról, és tudok szinte objektíven beszélni mindarról, amely korábban a szívemet nyomta. Erről kell hogy szóljon ez az egész. Nem megyünk át túlromantikázós, szinte értelmetlenül egymásba csimpaszkodós változatba, maradhatunk a hülyülős, infantilis változatnál, amely eddig is fémjelzett minket. Nem fog érdekelni, ha összekócolja a hajamat, eddig is megengedtem neki. A ruhatáramat ugyan nem fogom felforgatni a kedvéért, ám neki akarok most már kizárólag tetszeni. Na és magamnak, hiszen a tükörből nem mindegy, hogy ki néz vissza. A szobácskánk igazi ideális fészek, na nem holmi hempergésre, más annak is örülni kell, hogy nem értettük egymást félre, és ugyanazt láttuk bele mindenbe. Hemperegni meg lehet, egyenlőre játékosan, az is a lényeg. Azzal még nem mondtam ki, hogy összetartozunk, hogy Lav lett a buli háziasszonya, ám én már így éreztem, és volt egy olyan érzésem, hogy ahogyan az utóbbi esetben Mayán kívül egyre kevesebben próbálkoztak, nyilvánvalóvá vált, hogy hatodikosom mindenki szemében átvette azt a szerepet, hogy nem vagyok hajlandó megosztani a figyelmemet, csak ő a fontos. - De basztikuli, azt hittem majd vacsizunk együtt.. – Nevetek oda, végülis mindegy, akkor majd több pitét eszek én, ő meg még annyi beléfér. Pontosan tudja, hogy nálam el vannak tolva az étkezések, ha most csak sütizek, attól még úgyis leólálkodom a hálókörletekből az éjszaka közepén, hogy összeüssek magamnak valami igazán laktatót. Nem túlzottan érdekel, hogy megfekszi a gyomromat, én még a szöget is megenném, különben meg eleget sportolok ahhoz, hogy ne rakódjon túl sok rám. Sikerül pont telibekapnia a párnával, amin felháborodottan hördülök fel, itt sikerül fölé kerekednem, hogy megnézzem magamnak, ám nem csók lesz belőle, érdemelje ki, ha már hármat is kapott tőlem. A ráadás igencsak késik, vágyjon csak rá, ezek most ínséges idők. Úgyhogy most minden jeges mosdatásért bosszút állok, amit a Türkiz-mezőn kaptam. Vigyorogva hajolok el, hogy aztán hátraessek, szerencse, hogy párnák között vagyunk, így viszont telibe kap, többször is. A taktika nem a védekezés, hanem a támadás lesz. - Sohaaaaa! – Nem emelem fel a könyökömet az arcom elé, hanem a derekára illesztem az ujjaimat, hogy pont a bordái között hajlítsam be, eltalálva a legérzékenyebben csiklandós pontját.
Tárgy: Re: Lavender & Gerard - A valentin napi randi 2015-03-26, 10:01
Gerard & Lavender
*Én is kimondhattam volna, már sokkal előbb de lehet, hogy akkor katasztrófa lett volna belőle. Sosem voltam túl jó az időzítésben, ezt is elszúrtam volna. A másik ok amiért vacilláltam az, hogy féltem, féltettem mindazt amit eddig a magunkénak tudhattunk, mindenképpen kínos lett volna erről beszélni. Legalábbis én úgy gondoltam. Tudtam, hogy Gerard kedvel és a köztünk lévő kapcsolat nagyon erős, de ez még nem jelentette azt, hogy más irányban is gondolkodik. Esélyes volt, hogy csak a barátot látja bennem, és azután már nem lett volna semmi sem olyan mint régen. Persze ha tapasztaltabb vagyok a testbeszéd titkainak fejtegetése terén már régen rájöttem volna, de mivel nem sok fiúval volt dolgom és azokkal is igen rövidre sikerült a „kapcsolat” nem volt összehasonlítási alapom. Eleinte magam miatt nem kerestem újabb lehetőséget, és kerültem is a rossz tapasztalataim miatt, később ha nem is tudatosan, Gerard miatt. Annyira kitöltötte minden gondolatomat, hogy eszembe sem jutott más, hogy akár lehetne…..néhány gondolat ugyan megfogant a fejemben ha megláttam egy srácot a klubhelyiségben vagy az udvaron, de akkor is csupán azt láttam benne miben különbözik Gerardtól. Az ilyen alkalmakkor pedig mindig Gerard került ki győztesen. Az, hogy végül eljutottunk idáig talán a sorsnak is köszönhető de mélyen benne voltunk mi is, mi harcoltunk vagy épp vergődtünk azért, hogy minden megmaradjon, és rájöttem, hogy nem is a barátság volt a fontos, hanem Gerard személye. Neki pedig én, és nem az amit szavakkal ki lehet fejezni, nem a barátság fogalma, a milyensége és az ideje. Csakis a másik volt a fontos, bármilyen formában.* -Nem hiszem, hogy bármit is feladtunk volna. ezért volt bonyolult. *Emlékszem mennyit agyaltam ezen, még Missynek is erről beszéltem. Először képtelen voltam elmagyarázni, hiszen még én magam sem voltam tisztában semmivel sem, aztán csak úgy dőlt belőlem a szó. Missy persze nem tudott minden részletet, így a tanácsai sem voltak teljesek, ám jól gondoltam én is, mint kívülálló másképp látott mindent, mert nem árnyékolta be a tisztánlátását semmilyen szürke felleg. Bőven elég volt az amit mondott ahhoz, hogy átértékeljem a dolgokat. Ha későn is jöttem rá….most már mindegy. A válaszok megvannak. Mi pedig lubickolhatunk egymás társaságában, szerelmében úgy ahogy eddig még sosem. Minden eddig együtt töltött perc is más fényt kap, az emlékek értékesebbek lesznek hiszen azok vezettek el minket idáig, nem véletlen, hogy a szükség szobájában van egy kuckó csak a mi számunkra. A varázslat megtalálta a módját, hogy a fejünkbe lásson, ha másból nem, ebből mindenképpen rájöttünk volna, a mi vágyunkat, a mi álmainkat tükrözi és mi lehet annál szebb mint amilyen az a karácsony előtti este volt. A mai. Még szebb lesz, de azért az első sem veszít semmit a csodájából, abból táplálkozunk. A második csók igazán az első és ezt majd egyszer el fogom neki mondani, és jót nevetünk rajta de még a puszijával is meg kell birkóznom. Jó, hát ez így nem igaz, cseppet sem harcolok ellene mert jólesik és igazából nem nagy változás, amióta visszajöttünk a szünetről nem adtuk fel az ott berögzült szokásainkat. ahogy kezd egyre több pillanat felmerülni bennem, úgy jövök rá a nyomokra melyek ott voltak előttem, én mekkora marha vagyok. Hiszen mindig egymás kezét fogva mentünk le az udvarra vagy épp jöttünk onnan vissza, ha a klubhelyiségben ücsörögtünk a kanapén, mindig átkarolta a vállam én meg az övére hajtottam a fejem. Azért volt az a sok, egyre gyanúsabban kutató pillantás amit a többiek vetettek ránk, mi meg csak nevettünk, hogy megint kombinálnak. Na mostantól majd mindenki bólogatni fog, hogy „na ugye, én megmondtam, én tudtam” mi viszont ugyanúgy fogunk nevetni eztán is.* -Nem mondtam, hogy éhezz. Buliról volt szó nem közös vacsoráról. Te vagy szörnyű!!! *Szerencse, hogy sok a párna különben nagyot nyekkennénk, így viszont puhára esek, persze azért vigyázok is magamra de a vetődésnek meg kell adni a módját. Oldalt fordulok Gerard felé, tökéletes az elhelyezkedés ahhoz, hogy fejbe vágjam a párnával, ami egyébként selyemhuzatú és könnyű pihetollal van lazára töltve. Épp csak összekócolja de úgy tud visítani mint egy kismalac én meg csak nevetek. Nyúlnék a másik párna után ami a kezem ügyében van de lefog és leszorít. Várom a csókot ami ebben a helyzetben már egyértelmű kell, hogy legyen de végül nem kapok. Helyette két kispárnával kínál meg ami bosszúért kiált.* -Ez nem igazság! *Az egyiket visszakézből kapja a másik a korábban már kinézett párna. Aztán amelyiket érem azt dobom, térden araszolok közelebb de elég nehéz a szoknyám miatt, így aztán feladom a dobálást. Egy párnát megtartok, nem dobom el hanem azzal püfölöm míg a másik kezemmel a ruhámat fogom, hogy ne akadjak bele. Banális lenne ha kiterülnék egy párnacsata közepén.* -Add fel Gerard Warrington!
Az első perctől kezdve lehetett borítékolni, hogy mi ketten egymásra találunk. Nem mint szerelmesek, csakis mint barátok. Ha létezik szerelem első látásra, lennie kell barátságfronton is ilyesminek, hiszen nem is nagyon kellett magyarázni a bizonyítványokat, egyszerűen magától működött. Szóba elegyedtünk, majd annak ellenére, hogy képes voltam a csábítás szikrája nélkül váltani, és csakhamar azon kaptam magam, hogy élvezem a társaságát kötöttségek, feltételek nélkül. A világom része lett, apró lépésekben haladva, s anélkül, hogy tudatosult volna, megszokássá vált, hogy látjuk egymást, megosztjuk a napi szinten történt események tapasztalatait, sőt, ha van rá mód, akár közösen is mehetünk. Nem éreztem azt, hogy csupán pótlék lenne azokban az időkben, amikor nem más lányokkal vagyok. Ezek az időszakok elkezdtek felértékelődni, és valamikor ez úgy átfordult, hogy kapkodóssá váltam. Valamikortól már nem is kötött le az, ha éppen egy elcsábítandó illetővel beszélgetek, magától visszanyomakodott tudatomba a göndör szőke barátom, hogy vajon ő mit mondana erre? Fészkelődni kezdtem, kapkodni, valahogy nem éreztem teljesnek ezt az egész dolgot, a karácsonyi meghívása pedig mindezt úgy kiegészítette, hogy nem is tudtam volna hirtelen, hogy mi történik, ha tíz napig nélkülözni vagyok kénytelen a társaságát. Előtte bele sem gondoltam, és akkor tudatosította, velem szeretne lenni. Kaptam az ajánlaton, hogy aztán a szünetben immár sokkal közelebb kerülve egymáshoz ráébredjek, ez ugyan barátság, de azon túl még valami sokkal több is, amelynek vagy be kell teljesednie, vagy hagyni az egészet. Én nem erőltettem volna mindezt Lavenderre, de nem láttam más választást. És most itt vagyunk, hogy magyarázkodás nélkül megvalljuk, hogy mi is ez. Nem hiszem, hogy a véletlenre kellett volna hagyatkozni. Szerintem rémületesebb lett volna, ha csak megcsókolom, vagy úgy nézek rá. Utóbbiból úgyis kapott már eleget, amivel jó eséllyel megriaszthattam. Így is viccnek gondolta, nem tudta elhinni. Ki kellett mondanom, hogy ő nem egy a sokból. Ő az egyetlen, az Igazi! Akiért rögös utakon, havas-sivatagos tájakon átküzdve magam, de átkeltem, hogy megkapjam az én királylányomat. Bármennyire is furcsa, és eltemettem magamban ezt, bennünk srácokban is megvan az a mesebeli vágy, hogy bármennyire is dögös manapság sok lány, amihez nekünk is szexinek, csábosnak kell lennünk, de hátha ott van az az egy, aki minden szempontból tökéletes... Ő Lavender. Csak az ember magának sem ismeri be, hogy még hisz a mesékben, ahol megtalálhatjuk a másik felünket. - Nekem kellett kimondanom, te ugyanis nem kezdtél másokkal. Nem tudhattad, hogy én... mit érzek, de most már tudom. Talán eddig is megvolt bennem, csak túl... bonyolult volt, hogy most akkor feladjunk mindent, vagy.. – Megvonom a vállamat, erről nincs értelme több szót ejteni. Rászántam magam, és kimondtam. Azzal, hogy a kezdeti ijedtségen túl képes volt arra, hogy átgondolja, és visszamondja nekem... Végtelen boldogsággal ajándékoz meg. Számomra ő az, aki a legcsinosabb, legaranyosabb lány, és mindaz, amit másokban kerestem, megtalálni vágytam, benne megvan. Sosem gondoltam volna, hogy képes vagyok a barátságra, talán nincs is így. Ám kellett ahhoz, hogy felismerjem az értékeit, hogy lassacskán ébredjek rá, mit is keresek valójában. És most itt vagyunk együtt, szinte hivatalossá téve, hogy felőlem aztán bárki nézelődhet furcsálkodva, ha végigmegyünk a folyosón, lekérhetnek ugyan a bálok alkalmával táncolni, de hogy másba belemenni már nem fogok, az egészen bizonyos. A mondatomat végül nem tudom lezárni, mert nincs értelme, hiszen már megtettem, a vallomással. Így amikor bennakad a szó, előrehajolok, hogy ismét, harmadszor is az ajkára nyomjam a sajátomat. Ez most csak egy puszi, hogy mindketten szokjuk a dolgot. Na nem mintha ez annyira nehéz, vagy negatív érzés lenne, csupán szeretném, ha tudná, hogy szokásommá fog válni, jobb is, ha beletörődik. Nem hiszem, hogy ez gond lesz, hiszen abba is gond nélkül belement, hogy a végén már midnig egymáshoz értünk, szinte kéz a kézben mentünk a szünet után is mindenhova, és magától értetődő volt, hogy ha áldogálnunk kell valamiért, akkor az egyik befészkeli magát a másik karjaiba. Ez most szorosabbá válik, és csak remélhetem, hogy ő is így gondolja. Ahogyan hozzámér, valóban érzem, hogy szinte lángol az arcom, nem ártana lehiggadni, és valami vicceset csinálni, különben itt fogunk pironkodni egymás karjában egész este. Nem mintha ezzel gondom lenne, de őrizzük meg a hangulatot, és a barátságot is, így szólt az alku. - Te már ettél...? Hát ez nem igaz, én meg itt éheztetem magam egész este, hogy pitézhessek veled. Szörnyű vagy... – Végül én is ledobom a cipőmet, mert tiszta az alja, nem akarok véletlenül odarúgni a leányzónak ha a párnák közé vetjük magunkat. A kezét elengedem annyira, hogy tudja egyensúlyozni az esését. Hasra érkezem, majd felkönyökölve gondolkozom el, hogy ha nem evéssel kezdjük az estét, akkor vajon mivel. Neki lenne ötlete, hogy mit vár tőlem majd úgy fejbevág, hogy még a fogam is összekoccan. - Ezt ne...! – Szólok rá, és lefogom a kezét, ahogyan karácsonykor is tettem, csak most nem fog érdekelni, hogy meddig mehetek el, ha csiklandozni vágyom őt. Mármint... akkor benne volt a lehetőség, hogy véletlenül elcsattan egy csók, itt szinte magától értetődő lesz. Végül mégis elengedem, de csak azért, hogy ellentámadásként két kisebb párnát vágjak a fejéhez, és arébb gurulva fedezék után kutassak. Közben a pajkos mosoly az arcomon, amit már megszokhatott, és csakis neki szól.
Tárgy: Re: Lavender & Gerard - A valentin napi randi 2015-03-24, 07:39
Gerard & Lavender
*Csak lehetett valami már abban a bizonyos első pillanatban is amikor egymásra néztünk és mosolyogtunk. Ha visszagondolok rá, Gerard pont akkor fordult felém amikor a kis csábítási csatájában vereséget szenvedett és én érdeklődve figyeltem hogyan reagálja le. Más fiú talán dühösen odébbállt volna, és ha így tesz minden bizonnyal nem szentelek neki több pillantást. Az a cinkos nézés és mókásan lemondó mosoly azonban rögtön megfogott, nem sorolhattam egy kalap alá a többi fiúval, már akkor különlegesnek gondoltam. Az események minket igazolva folytak tovább, ő nem próbálkozott nálam nekem pedig nem kellett csalódnom. Minden ami kettőnk között történt mintha a sors előre eltervezett manővere lett volna, hogy összehozzon minket aminek most a gyümölcsét szüretelhetjük. Most is élénken él az emlékeimben az a pillanat, már akkor viszkettek az ujjaim azért, hogy a fejéhez nyúljak és összeborzoljam a haját, akkor eszembe sem jutott, hogy bármibe is belebonyolódjak vele, mert nem akartam egy lenni a sorban, de a visszautasítás is távol állt tőlem. Így volt jó, lassan közeledve ismertük meg egymást anélkül, hogy bármilyen elvárásunk lett volna a másik felé. Olyan oldalát ismertem meg amit senkinek nem mutatott és senkivel nem osztott meg, és én is szabadon és bátran adhattam neki magamból, mert elfogadott olyannak amilyen vagyok. Most már tudom, az utunk csak is egyfelé vezetett, de tele volt kanyarokkal így nem láttuk a végét, ezért voltunk bizonytalanok és ezért nem hittük, hogy másképp is létezhet. Azok a lányok akikkel eddig együtt volt nem is tudták volna szeretni azt a Gerardot akit én ismertem meg, csak csodálták és tetszett nekik mert mindig finom úriember maradt, udvarolt és tette a szépet, azt kapták tőle amit akartak és nem azt amire szükségük volt, ellenben velem. Nem tudom hogyan csinálta, de mindig akkor jelent meg amikor szükségem volt rá, és mindig megtalálta azokat a szavakat melyek előbbre vittek vagy épp kirángattak abból a kedvetlenségből amibe belezuhantam. Nem igazán látszott rajtam mert alapjában véve jókedvű vagyok és igyekszem a rosszban is megtalálni a legkisebb jót, másrészt amikor megláttam mindig elmúlt minden bajom, már csak azért is mert tudtam, ha vele vagyok a felhők elvonulnak. Ezt persze könnyű így utólag megmagyarázni, akkor nem volt egyértelmű hova vezet mindez. Tényleg nem bántott meg, mindennek ami megtörtént oka volt.* -Most jött el az ideje. Különben is te voltál az első aki kimondta. *Nem értem miért ostorozza még mindig magát, egyszerűen nem értünk meg rá korábban. Én még akkor sem mondtam ki miután beléptünk a szobába, miután elhangzott tőle a vallomás, még akkor sem voltam annyira bátor. Ám egyikünk sem mulasztott. Én ott voltam mindvégig mellette a közelben, jó persze végigasszisztáltam minden hódítását de ott voltam mint egy biztos pont. Előbb-utóbb a hülye is rájött volna, hogy mindez miért van, de nem vagyunk tökéletesek, hiszen nekem sem esett le miért nem hagyom ott a fenébe. Másrészt ő nekem volt a biztos pontom, a barátságunk fontos volt a számomra mert ő volt az egyetlen aki többet látott bennem mint akárki más, aki nevetve vetette bele magát a hülyeségeimbe, aki színt és értelmet vitt az életem szürke hétköznapjaiba. Mindez folytatódni fog csak egy kicsit másképp, mégis ugyanúgy. Százféle érzés feszít belülről mikor azt mondja a párja vagyok és viszont, egyáltalán nem ijesztő holott korábban azt gondoltam az lesz ha bármi is változik. De nem változik. Igaza van, de nem létezik még egy olyan srác aki úgy gondolná mint ő, és most már tudom, hogy működni fog. Csak vele működhet. Eddig sem zárkóztam be előtte, ám most az utolsó ajtót is kinyitom és vállalom az iránta való érzelmeimet ami kihat arra a rég várt csókra is. Az első igazira, így fogom elkönyvelni, mert az, minden tekintetben. Egyetlen kósza pillanatra sem jutnak eszembe azok a lányok akiket eddig megcsókolt, nem merengek azon, hogy vajon őket is így csókolta-e, mert biztos vagyok abban, hogy rajtam kívül senki nem tapasztalta azt amit én. Senkinek nem juttatott eszébe számtalan jelzőt, nem lobbantott fel bennük különleges érzéseket és nem érezték magukat annyira szeretve mint én. Noha elszakadni most fájdalmas azoktól az ajkaktól, már nevetek is. Megérintem ott ahol csókoltam és vidoran konstatálom mennyire kipirult az arca, ám nincs időm galádul szóba hozni mert máris magával ránt. A korábbi romantika mit sem veszít bájából, ott marad kettőnk között, hogy bármikor előrángathassuk, most viszont ismét a játéké a főszerep ám ezek után mindennek a vége egy csók lesz.* -Vááárj! Előbb…..pite? Neeem! Teleettem magam sütivel. *Szándékosan húzatom magam míg le nem rúgom a cipőimet, a magas sarkak talán széppé teszik a női lábakat de nem alkalmasak rohangálásra. Miután már nem akadályoznak, a ruhám sem érdekel, nevetve vetem magam én is a párnák közé.* -És most? Csillagokat nézünk vagy mesélsz nekem? Vagy…. *Nyitva hagyom a mondatot, helyette elmarok egy puha párnát és fejbe vágom vele. Nem erősen, nagy átéléssel és érzéssel. Hógolyó helyett.*
Számomra már nem bevallottan az is vonzalom volt, hogy neki beszéltem az érzéseimről, a barátságomba fogadtam, és egyszerűen meg sem fordult a fejemben, hogy rányomuljak, pedig igazán szép, kedves lány, és mégis... kellett valaki, akit önmagáért tisztelhetek. Nem érdemelte volna ugyanazt, hogy be kelljen állnia a sorba, és egy legyen a sok közül. Ő mindig is különleges volt. És hogy miért? Mert mindig elfogadott úgy, ahogy voltam. Kész volt csak a barátomnak lenni, minden szeretetével, amit magától értetődő módon viszonoztam, hogy aztán ez elmélyüljön, minden apró gesztusától erősítve azt, ami kettőnk között van. Nem tudtam, hogy működhet e kettőnk között, hiszen mi is a barátság? Feltétlen bizalom, kötődés, a másik elfogadása. Na de akkor mi a szerelem? Ugyanez mélyebben? Mindezek mellett ahogyan ő, imádtam játszani vele, mármint olyan értelemben, hogy hülyülni, húzni a másik agyát, még azt az átkozott hócsatát is, amitől majd meg fagytam, de még így is remekül éreztem magam. Szoktam én kimászkálni, de ez azért még tőlem is távol állt, ám Lavenderrel minden tevékenység felértékelődik, és szinte rendszeres megismétlésért kiállt. Igen, ez nem is lehet kétséges. Szeretem, olyannyira, hogy már senki mással nem az igazi. A szőlő bizony savanyú kezdett lenni, ahogyan kínosan kezdtem el más lányok társaságában érezni magam. Valahol úgy átfordult mindezt, hogy felhagytam a randizgatással, a csábítással, nem leltem meg benne az örömömet, csak az volt a fontos, hogy a hatodikosom szép kék szemeit lássam. Nem számít, hogy talán ő még nem is nagyon volt fiúkkal. Úgy vélem, ha szeretünk valakit, nem az alapján ítéljük meg, hogy milyen tapasztalt. Kicsit talán még jobb érzés is, nem pusztán azért, mert nincsen összehasonlítási alapja. Egyszerűen a sajátoménak érezhetem, ahogyan ő engem. Az sem számít, hogy én kivel, hánnyal voltam együtt, hiszen újra felfedezhetjük egymást, és most itt nincsen is jelentősége a hancúrnak. Az számít, hogy így még sosem éreztem senki iránt, és máshogy kezelem őt. Talán kicsit ügyetlenül, mégis természetesen. Nem a begyakorolt módon, inkább odafigyelve. Nem tudom, hogy még mire vágyik, de ki fogom deríteni. Ugyan a bénácska első csók még ott ég a számon, és be vagyok tojva, hogy mit fog mondani, valahogy úgy tűnik, mintha nem akarná elhinni, hogy ennyire ocsmány módon képes voltam a barátságunkra tiporni. És most azt mondja, nem bántottam meg. Én azért kissé máshogy látom. - Én nem így értem Lav... Az orrod előtt tettem mindenkinek a szépet, és már régen rá kellett volna jönnöm, hogy csak veled jó. Hát... jobb későn, nem? – Kissé már mosolygok, talán van esély, hogy kettőnk között mindez működjön. Látom, hogy ő is felsóhajt, ám nem nehéz szívvel, mintha ő is megkönnyebbült volna egy cseppet. Most úgy megölelném, ahogyan a szünetben is, de most fontosabb témákat kell megbeszélni. - Ahogyan én is. Pont ezért tetszettél meg, mert ilyen vagy, nem kell változtatnunk csak mert... a párom vagy. Én meg a tiéd. – Teljesen jól érzi, az utóbbi időben is fogtuk egymás kezét, már így is kaptunk, főleg én jópár furcsálkodó tekintetet, hogy akkor most mi van, de nem érdekel. Őszintén felvállalom, még akkor is, ha ezáltal több lány is kihúzhat engem a sármőr listájáról, hogy nekem már Lavender az, akivel kizárólagosan el tudom magam képzelni. Végre kimondja, amire alig láttam esélyt, s nem pusztán barátinak tűnik, amit mond. Létezik ez, hogy a hányattatot családi háttér, a sok felszínes kapcsolat után révbe érjek, és legyen valaki, akiért nem kell aggódnom? Ha megteszem, attól még eshet baja, de felhívta rá a figyelmemet, hogy ne ez a lényeg. Végre tudunk egyesülni abban az igazi csókban, amely nem pusztán egy sután elmormogott vallomást követően csattan el, hanem rákészülve, felvállalva. Ez már nem annyira ügyetlen, magabiztosabb vagyok, tudván, hogy ő is akarja mindezt. A nyakam is szinte bizsereg, annyira odaadóan viszonozza. Amikor hátradőlt, megtartottam, ez magától értetődik, hogy most magamhoz vonjam, szorosan összeérjen az egész testünk. Azt hiszem, hogy bár a szenvedélyes hempergőzés bőven odébb van, de mégsem kell itt olyan távolságot tartani, mintha ismerkednénk. Annyi puszi, simogatás, ölelés után, főleg, hogy a karjában aludtam, az egész testét érezni akarom, megtapogatni illetlenül úgysem fogom, csupán a hátát cirógatom. Biztosan fura így elsőre számára mindaz, ami történik, majd belejövünk. Nem pusztán egyetlen csók ez, s nem hagyatkozom a reményvesztett szerelmesek romantikus gyengédségére. Ha szeret, szeressen így, hogy kifejezem irányába, rá vártam. Nem akarok én eltávolodni, szó sincs róla. Minden tagomat jóleső boldogság járja át, hazaértem. Hogy aztán kapkodjam a levegőt a végtelenségig kipirultan, amikor fájdalmas módon lezárjuk, ám mindezt még sok fogja követni. Elmosolyodva simogatom meg az arcát, és kitör belőlem a nevetés. Na nem azon az intantilis módon, csak úgy.. magától. - Na gyere Lav, ha már itt vagyunk, élvezzük ki a valentin napot. Jöhetnek a piték? – Ragadom kézen, hogy nekifutásból szaladva vetődjek a puha pamlagok és párnák közé, vele együtt természetesen.
Tárgy: Re: Lavender & Gerard - A valentin napi randi 2015-03-22, 13:23
Gerard & Lavender
*Talán anya már akkor többet tudott mint én amikor meghívta hozzánk Gerardot karácsonyra. Lehet, hogy nem voltak kerítői szándékai, de biztosan többre gondolt annál, minthogy a barátomnak legyen egy meghitt és békés ünnepe. Volt alkalmam megkérdezni őt Gerardról és bevallotta, hogy ő már azért értesült a családi hátteréről, de úgy érezte nem az ő tiszte minderről tájékoztatni. Igazat adtam neki, tényleg jobb volt, hogy Gerardtól tudtam meg mindent, így megmaradt nekünk a feltétlen bizalom mindenkorra. Az már más kérdés, hogy ez közelebb is hozott minket egymáshoz, engem hozzá mindenképpen, de nem ez volt az a pont amikor megváltozott bennem valami. biztosan már korábban is volt valami köztünk, különben nem vonzott volna annyira magához, s ha nincs az a sok lány, talán előbb be merem vallani magamnak és neki is mit érzek. De ő sem adta jelét sosem annak, hogy vonzódna hozzám, én pedig nem is reméltem már csak azért sem mert eleinte rengeteget udvarolt, hol sikeresen, hol nem. Nem vettem észre a finom változást, a bál napjához közeledve már megfordultak az arányok, ám még mindig udvarias volt és kedves, vicces és szórakoztató, még mindig hülyültünk egymással ugrattuk a másikat, bolondoztunk. Többet volt velem, de nem voltak puszik és nem volt simogatás és nem nézett rám úgy mint most. Úgy mint karácsony idején a kuckóban, a barlangban, a mezőn. Azóta viszont mindez megmaradt én pedig csak azt gondoltam, hogy a barátságunk lépett magasabb szintre, megengedhető hát, hogy néha puszit nyomjon az arcomra, vagy megfogja a kezem, nincs abban semmi. Viszont egyre jobban esett és egyre izgatottabb lettem amikor találkoztunk, és vártam a megszokott érintéseket függetlenül attól, hogy még mindig nem vettem észre, hogy egészen más jelentést hordoznak magukban. Csak a vágyam nőtt aziránt, hogy kicsit másképp is szerethessem és nem a szexre gondoltam. Lehet, hogy ez is visszatartott egy kicsit, elvégre Gerard már felnőtt férfi, hozzám képest mindenképp, akkor is ha szeret velem bolondozni, biztosan más igényei vannak mint egy tizenhat éves fruskának. Én csak szerettem volna mindig vele lenni, szerettem volna ha betölthetem azt az űrt amit a többi lánnyal kívánt elfeledni, szerettem volna én egyedül elég lenni ahhoz, hogy kirángassam a múlt mocsarából amikor az újra és újra be akarja szippantani. Dilemmáztam eleget ezen, féltem, hogy mindent elveszíthetek amit tőle kaptam és többé már nem kapom meg, de mivel szerettem őt, nem lehettem önző. Most is csak erre tudok gondolni, hogy ami eddig volt azt nem dobnám el, nem akarom, hogy bármi is változzon, vagy csak nagyon kevés. Az eddigi kapcsolatunk ideális volt, tökéletes és eszményi, kell, hogy legyen megoldás arra, hogy mindez megmaradjon akkor is ha már másképp tekintünk egymásra.* -Én sem hittem…..de mégis. És nincs semmi a rovásodon, sosem bántottál meg. *Annak is meg volt az oka, hogy állandóan más lánnyal volt. Most már tudom és lehet, hogy ez a vallomás tett helyre bennem néhány dolgot és kezdtem más irányba is engedni a gondolataimat. Mindezek ellenére tényleg nem bántott sosem, a piszkálódásai mind barátiak voltak, jól tudta hol a határ és azt sosem lépte túl, a lányokról sem mesélt sok mindent, ha akartam volna sem lehettem volna féltékeny, hiszen….igen, a figyelme mindig maradéktalan volt felém. Akkor is. A félelmeimet amelyek miatt nem mertem kimondani azt amit érzek, két mondattal el tudja söpörni. Tincseimet lóbálva rázom a fejem aztán csak bólintok, mintha egy mázsás szikla gördült volna le rólam.* -Nem, ne változzon semmi…..Lehet így, igen, szeretném.*Nem mondtam ki eddig, de most már nincs akadálya. Nem fog változni semmi, együtt leszünk, egymásnak és barátok is maradunk. Míg eddig attól féltem, hogy mindent elveszíthetek egyetlen este alatt, most már tudom, hogy mindent megkaphatok és minden mag is fog maradni.* -Szeretlek! *Nem érzem elcsépelt szónak, nem csak úgy odapöccintettem neki, hanem a szívemből sóhajtottam és így is érzem. Barátok maradunk, legfeljebb közbeiktatunk néhány csókot a beszélgetésünkbe, elmerülhetünk az érzésben és megoszthatjuk a másikkal, szerethetünk és szeretve leszünk. Kicsit hátradőlök, épp csak annyira, hogy a karjai megfeszüljenek a derekamon, érezni akarom ahogy megtart. Erről a csókról már nem maradok le, az enyém lesz és úgy fog ott égni a számon, hogy nem csak a nyomát élvezem. Ez lesz az első csókom, az első igazi csókom amire érdemes lesz emlékezni még nagymama koromban is a mikor remegő kézzel nyújtom előre a pálcámat, hogy némi meleget varázsoljak a köszvényes lábaimnak. Amikor megtörténik s ajkai az enyémhez érnek, váratlanul ér a hihetetlen finomság és gyengédség. Karjaimat a nyakára fonom és közelebb simulok hozzá, egészen beleremegek a közelségébe. Nem igazán csókolóztam még, nem cifrázom csak hagyom, hogy magával ragadjon, de amikor mélyebbre kéredzkedik, egy pillanatra megakadok. Egyszer történt csak meg de akkor nem igazán élveztem és gyorsan véget is vetettem az egésznek, de Gerard……kellemes, jó ízű, finom, forró, bársonyos. Hihetetlen mennyi jelző eszembe jut egyetlen csókról, nem is akarom abbahagyni. Két tenyerem közé fogom az arcát, úgy ahogy az előbb ő tette velem és nem hagyom, hogy eltávolodjon.*
Lavenderrel mindig magától értetődött minden. Nem is tudnám csak a karácsonyhoz kötni, bennem folyamatosan alakult ki a kötődés, amikor éreztem, hogy mint biztonsági háló, mindig alattam feszül, sosem hagy magamra, és legfeljebb megcsapdos a könyveivel, összeborzolja a tincseimet, ám sosem haragszik rám. Így igaz, sosem veszekedtünk. Tényleg, soha. Pedig a barátok is szoktak. Amikor a fenekére csaptam, akkor erőteljesen kiborult, holott akkor csak játékos voltam, és nem éreztem benne haragot. Nem szántam azt sem megalázásnak, olyanok vagyunk, mint két kölyökkutya, időnként odaharapunk az izgalom kedvéért. S ahogyan a többi lány iránt érzett felszínes vonzalmam elhalványult, úgy kezdtem egyre fontosabbnak érezni a barátomat. A szeretetnek egy idő után nem lettek határai, de igaz ami igaz, jóval egyszerűbb, meghitettebb miliő volt, hogy el tudtunk vonulni a külvilágtól, kettesben lenni, így megbizonyosodhattam róla, hogy ő kell nekem. Hiszen tudatosan eszembe sem jutott, csupán a vágy járt át, hogy jó vele, és ennél nem is kell több. Nagyon úgy tűnt végül, hogy kell. És hogy mikor kezdett bennem valóban öntudatra ébredni mindez? Amikor magamba néztem, és rájöttem, hogy hamarosan belép abba a korba, amikor egyre többen figyelnek fel rá, és ez különös, marcangoló érzést kezdett el gerjeszteni. Miért nem én vagyok az, akihez tényleg mindig odabújik. Hiszen most megteszi, de mi van, ha lesz egy lovagja, aki már nem annyira engedény, sőt féltékeny típus, aki nem hisz az efféle barátságokban, és letiltja rólam. Igazság szerint ha hittem is a különböző neműek barátáságban, most csúfos kudarcot vallottam, nem tudtam őt csak barátként kezelni. Nem tehetek róla. Az a pillantás, az az illat, azok a göndör tincsek, selymesen puha arcocska... Attól félek, ez mélyebb a barátságnál. Sosem csábítottam, nem bókoltam neki közhelyekkel. Kimondtam, ha csinos volt, és akkor is, ha elcsúszott a masnija. Mindig az őszinteség hullámain sodródtunk, így sosem kellett attól félnünk, ha a másik mond valami nagyon váraltnat. Egész mostanáig. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal kifutna a világból. Amit hallott, az felborítja az egész világunkat, olyan, mintha eddig végig hazugság lett volna minden. Az, hogy a karjában aludtam, mintha valami lassú, romantikus csábítás lett volna. Elhiszi vajon, hogy képes voltam beleszeretni? Ha nem, akkor mindennek vége. Ha elhiszi, de ő nem így érez, akkor is. Kétlem, hogy vissza tudnánk csak úgy sorolni a barátzónába. Látom, hogy mennyire elkerekedik a szeme, talán egyszerűbb lett volna, ha elnyomom magamban az érzést, és nem akarok mindent. Végülis az is teljesen jó volt, hogy sokszor megfogtuk egymás kezét, megöleltük a másikat, több puszi, simogatás is elcsattant, olyan meghitt volt az egész. Ettől még tudtunk hülyéskedni, ha valaki szerelmes, ezek nincsenek kizárva. A csók számomra kissé fura, mert még sosem voltam ilyen bátortalan, ügyetlen, nem is sikerül túl jól, mert még el is kalandozik, viszont ajkának érintése... mégis bizsergetően hat rám, nagyjából lábujjig vörös leszek. Nem hittem volna, hogy velem ilyen megesik. Még csak a tavaszra sem foghatom, a karácsony nem számítható túlzottan tavaszi szerelmesen zizegős időszaknak. Visszakérdez, én meg nem értek semmit, ezért a szavaimat ismétlem meg, és... nem azt kellett volna? Most.. rajtam a hülyedés sora. - Én... azt hittem Lav, hogy sosem tudnál rám úgy nézni. Túl sok van már a rovásomon, de téged mindig nagyon fontosnak tartottalak, és most... nem tudlak csak... Már csak veled akarok lenni. – Mondom ki, és ha úgy érzem, nem tettem tönkre semmit, akkor most... mi van? Ismételjem meg... a másikat? Ha eddig pirultam, akkor most már lángvörös az arcom, és próbálok nem idétlenül vigyorogni, mert valami ilyesmit hoznak ki belőlem a szavai. A karomra csúsztatja a kezeit, most én is átölelem őt, egyenlőre finoman, de végig az arcát figyelem, látom, hogy szinte levegőt vesz, mondaná még tovább. - Te is féltél...? Ez annyira... Nem tudom, hogy hogyan történt, mit csináltunk, de... én nem azt akarom tőled, amit másoktól. Nincsenek... elvárásaim. Mindig is jó volt veled, de már olyan szinten, hogy szenvedek, ha nem veled töltöm a napot. Nem akarok én rád se akaszkodni, azt hittem majd elmúlik, vagy nem tudom, de nem. Kell, hogy bármi változzon? Én csak szeretni akarlak, és azt hogy te is... szeress. Lehet így? – Tényleg így érzem. Nem számít, hogy kicsi. Úgysem az a lényeg, hogy most akkor hirtelen ágyba bújjunk, eddig sem úgy gondoltam az intimitásra mint egy kötelező dologra. Bugyuta módon csak az érzésre vágyom, hogy tudom, hogy szeret, hogy csókolózzunk, hogy kócosan is láthassam, és hogy minden tekintetben én legyek a világa központja. Most megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, hagyom, hogy felkészüljön, és bólintok. Legyen velem itt lélekben, ne szárnyaljon máshol. Előrehajolok, ám szépen óvatosan, szinte reszketve az ajkáért. Ez most nem az a perc, amikor csak úgy érdemes szenvedélyesen odacsattani. Remélni merem, hogy még lesz olyan is. Most nem fogom át az arcát, hagyok szabad mozgásteret. Gyengéden az ajkára tapasztom a sajátomat, hogy ismét érezzem az érzést, bízva abba, hogy most partner. És mégis, nem tudom annyira visszafogni magam, hogy puhán ne kérjek bebocsátást pár üdvözlő csók után az édesnek ítélt nyelv irányába.
Tárgy: Re: Lavender & Gerard - A valentin napi randi 2015-03-21, 21:46
Gerard & Lavender
*Feltűnt mennyire csendes, már nem válaszolt sem a süveges megjegyzésemre, sem arra amit a szobáról mondtam. Ha együtt voltunk jobbára én beszéltem de mindig volt valami hozzáfűznivalója, és remek kis beszélgetések alakultak ki közöttünk. Ez volt talán az első olyan momentum ami nagyon megtetszett benne, egyetlen más fiúval sem folytattam olyan eszmecserét a semmiről, mint vele. Képesek voltunk tartalmat belevinni apróságokba s a végén jót nevettünk. Gerard most hallgat, mintha benne rekedt volna minden szó és épp ezért érzem úgy, hogy valami készül. Mint a vihar előtti csend, félelmetes. Még a szívünk vágyát tükröző szoba sem tudja elmosni, pedig a legszebb emlékeimet őrzi. Ott változott meg minden, legalábbis számomra. Mindig közel éreztem magam Gerardhoz, szerettem őt és ragaszkodtam hozzá, de addig csak mint barát. Eszembe sem jutott soha, hogy másként tekintsek rá, vagy ő tekinthetne rám másképp, de ott és akkor bizony nem egy olyan pillanat volt amikor zavarba jöttem a saját fellobbanó érzelmeimtől. Elnyomtam magamban, mert nem remélhettem, még azután sem, hogy elmondta mit miért és hogyan tesz. Még gondolatban sem akartam megbántani, de úgy gondoltam nem működne. Valamelyikünk biztosan sérülne s aztán az addig legértékesebb kincsünket is elveszítenénk, a barátságunkat. Ezért nem merengtem tovább és örültem amikor visszatértünk a játékhoz, a hülyüléshez. Sosem tudom meg hogyan alakult volna az életünk ha akkor este és később sem mutatom meg neki a titkos kis helyemet. Nem tudom, hogy annak a hangulata váltott ki belőlem többet, vagy mindenképpen megtörtént volna. Az biztos, hogy távol az iskolától, a kötelezettségektől és a figyelő szempároktól felszabadult bennem valami, egy újabb szeletet adtam neki a szívemből és a lelkemből, észrevétlenül. Most szinte ugyanazt látva magunk körül körbeölel az a csodálatos érzés, és igen, attól a pillanattól szeretném folytatni, de mindez nagyon gyorsan el is múlik. Ahogy rám néz, olyan érzés mintha hosszú időre, vagy örökre búcsúzna, a szemeiben látom, hogy minden arcvonásomat igyekszik megjegyezni, a szívembe pedig félelem költözik. Biztos vagyok benne, hogy el fog menni és ezt akarja közölni, de miért most? Miért itt? Egy olyan, saját vágyunk alkotta szobában ahol életünk legszebb óráit töltöttük, nem szabad ilyet tervezni és véghezvinni. De ha a szoba most ilyen….akkor….egyszerűen lehetetlen, hogy ilyesmit fontolgasson. Most már végképp össze vagyok zavarodva és a gondolatok egyre csak száguldanak a fejemben. Nem csoda, hogy teljesen ledermedek amikor kimondja azt a szót amire titkon minden lány vágyakozik. Nem hiszek a saját füleimnek. Először tényleg csak tréfának tűnik, rossz viccnek és nem véletlenül fordul meg bennem az a gondolat is, hogy csupán egy illúziót akar kelteni bennem. de Gerard nem ilyen, ő mindig őszinte volt velem, bármiről volt is szó. Akkor csak igaz lehet, nekem pedig ujjonganom kellene és a nyakába borulni ahelyett, hogy elméleteket gyártok a valótlanságáról. Minden gondolat mellett rájövök arra is mennyire vak voltam. Hiszen azóta, hogy visszajöttünk a szünetről, minden egyes napon ott volt előttem a megoldás, csak épp hagytam elmenni magam mellett. Jobban belegondolva az egészbe, azóta nem láttam más lánnyal, nem voltak történetek, nem merült fel újabb név. Kivéve azt a fura esetet Mayával, ahonnan nekem kellett kimenteni, de akkor nem értettem és később sem kérdeztem rá, mert nem akartam hallani. nem akartam egyetlen újabb lányról sem hallani, mert elszorult a szívem. most sem tudom mikor volt az a pillanat amikor a lelkembe férkőzött a vágy és a fejembe a gondolat, hogy Gerard ne csak a barátom legyen, hogy annál sokkal több. Hogy csak velem legyen….de hiszen azóta csak velem volt. Minden szabad idejét velem töltötte….és lemaradok a csókról. Ott ég a számon, de igazán nem élhettem bele magam, és én bolond még mindig agyalok. Hogyan fog ez működni kettőnk között, meddig, és hogyan ér véget ha véget ér?* -Hallottam mit mondtál. Nem tettél tönkre semmit. Arra gondoltam ami azután volt Zserrri. *Ezen a ponton sutba dobom az aggodalmaimat. Majd aggódok akkor amikor….._ha_ megtörténik. Eddig is őszinte volt és bíztam benne, most miért lenne másként? Valami bennem is megváltozott, csak gyávább voltam nála, görcsösen ragaszkodtam a biztos ponthoz, a barátságunkhoz és ne mertem tovább lépni, pedig még a Tiltott Rengetegbe is bementem, pimaszkodtam egy kentaurral, és féltem az egyetlen embertől akit szeretek. Hát nem hülyeség? A kéztördelést abbahagyom és a karjára csúsztatom a kezeimet, bármit is tervezett, nem engedhetem, hogy a legrosszabb megtörténjen. Majd megbeszéljük később, hogy mit is akar egy egyetemista egy sok mindenben tehetségtelen, pimasz kis csitritől aki a csacsogáshoz ért a legjobban.* -Nem tudom mikor történt és hogyan….én csak féltem kimondani….hogy….hogy…már nem barátként szeretlek, mert nem tudtam mit fogsz szólni hozzá, mégiscsak egyetemre jársz és mit is akarhatnál egy olyan lánytól mint én, csak beszélgetni meg hülyülni és és egy ideig jó volt de aztán ott nálunk valami megváltozott én meg összezavarodtam…. *És most is össze vagyok zavarodva, ilyenkor nem tudom befogni a számat, pedig érzem, hogy nem kellene beszélni, mert azzal csak tönkrevágom a romantikát és mégis, milyen szerelmi vallomás ez? Tiszta hülye vagyok. Én nem venném komolyan magamat az ő helyében. Ezek után biztosan kétszer is meggondolja magát, hogy még egyszer megcsókoljon, és elmereng azon mit is akart tőlem, aztán majd futva menekül azon az ajtón amit félig nyitva hagyott.*
Már arra is gondoltam, hogy a szőke göndör lányka egész egyszerűen nem érzi úgy, hogy bárkire is szüksége lenne. Lehet, hogy fiatalnak tartja magát, és bőven elegendő számára, hogy barátok vagyunk, az ölelések s a puszik világába már több bele se férne, hiszen lelkiekben nagyon egymásra vagyunk hangolódva. Téved, ha azt hiszi, hogy ma én hódítani jöttem, de ha már az elején ezt így megmondom, akkor lehet, hogy az egész estéjét tönkrevágom. Így talán megvolt rá az esély, hogy jól érzi magát, én pedig megpróbáltam nem féltékeny lenni, hiszen az rossz vért szülne a későbbiekben is. Ő millió lánnyal látott már, nem lenne fair tőlem, ha most törne ki belőlem az alfahím. Ha lát is bennem valamit, ami minimálisan érvként szól amelett, hogy belegondoljon abba, hogy egy pár legyünk, nem ezzel az ostobasággal kéne elrontani. Most csupán mosolygok a süveg téma lezárásán, annyira ügyesen érvel, hogy akár a Hollóhátban is megállhatná a helyét. Nem tudom, hogy melyik volt az a perc, ha volt egyátalán, amikor máshogyan kezdtem el nézni rá. Bőven meglehet, hogy magától alakult úgy, hogy mindig a karjaiban találtam vigaszt, és oly természetes volt mindez, hogy csupán kibővítettük barátságunk határait. Nem tudom, hogy mennyire volt ellenére, hiszen nem engedte el a kezemet, megmaradt ugyan a maga kis édes ökörködős stílusában. Még mindig élek a gyanuperrel, hogy pusztán udvariasságból tette, hiszen látta, hogy nekem szükséges a fizikai kontaktus, és nem akarta elveszíteni a barátságunkat. Nem tudom, mindezt akár meg is beszélhetnénk, ám nem tudom, hogy van-e értelme. Ha ennyire udvarias, akkor úgyis azt mondja, ami a legjobban kihozható a helyzetből. Szeret engem a maga módján, és jót akar, csak éppen közel sem biztos, hogy ugyanazt érzi, amit én. Nyugtalanságot, hogy valami igenis hiányzik. Ő teljessé teszi az életemet, annak ellenére is, hogy kevésbé foglalkozom már a lányokkal, viszont mindaz, amit tőlük eldobtam, Lavender ajkában testesül meg. Azt hittem, hogy képes vagyok pusztán a barátja lenni, minden más meg alakul, ahol alakul, de nem, vagy elszakadok tőle véglegesen, a másik változat, hogy megmondom, bármi is lesz. Csupán a barátsága onnantól kezdve, hogy elhagytuk a szobát, biztosan nem fog létezni. Kétlem, hogy figyelmen kívül tudja hagyni azt, amit megvallok, és ha nem jutunk dűlőre, akkor marad minden a régiben. Talán képes lenne belemenni, ám tudná, hogy ha ránézek, akkor az már nem ugyanaz, nem egy kedves kis lány-barátot látok benne, hanem valakit, aki mindennél többet jelent számomra. Talán ostobaság, hiszen a barátságot és a szerelmet alig választja hajszál egymástól, maradhatnánk a puszizkodós szinten is, én viszont mindezt önáltatásnak gondolom. Ismét csak nem válaszolok, egyértelmű, hogy a szoba a mi vágyaink alapján készült el így. Valahogy képes beférkőzni az elménkbe, és valóra váltani azt, amit igazán szeretnénk. Ettől még csak egy szoba marad, annak viszont jó, amolyan háttérként, hogy emlékeztessen arra, hogy milyen jó volt együtt. Kár mindezt feladni, de úgy érzem, hogy mindent vagy semmit. Belépünk, és úgy vélem, hogy ha bármi rosszul alakul, nem lennék képes csak úgy az iskolában maradni, ha kicsit is megbántom, akkor biztosan lelépek, hogy ne kelljen másnap is a szemébe néznem. Ez vagyok én, gyáva alak. Holott csak a szívem sajdulna bele, ha látnám nap mint nap, de nem beszélhetnénk. Most meghagyom a lehetőséget, hogy azonnal távozzon, ha úgy érzi. Talán túlságosan drámaira veszem a figurát, lehetett volna ezt egy összebújós estén is megvallani, ám akkor nem lenne túl komor az elszakadás, ha nagyon meglepődik? Vagy csak meg kellett volna csókolnom, vallomás nélkül? Nem, az butaság, akkor egy kalap alá venné magát mindenki mással. Pontosan tudnia kell, és ennek fényében utasítson vissza, hogy felrúgtam a barátságunkat. Elengedem ugyan a kezét, ám megölelem. Nem vagyok képes úgy elválni tőle, hogy ne érjek még hozzá. Talán ez az utolsó ölelésünk. Ki akarom élvezni. Beleszuszogni a nyakába, megszagolni a haját, együtt lélegezni. Esélyes, hogy mindezekre soha többé nem lesz alkalmam. Megszemlélem még magamnak utoljára az arcát, mielőtt belekezdenék, és egy új világba taszítanám mindkettőnket. És végül kimondom. Pontosan tudom, hogy ezt nem így kellett volna, de a magamfajta bármennyire is előzékeny, fogalmam sincsen, hogy egy valós érzelmet hogyan kéne közvetíteni. Kapcsolatunk szinte teljes mértékben az őszinteségre épült, apám halálát is elmondtam végül, csupán a lányos hódításaimat nem részleteztem, de mindig képes voltam mindig igazat szólni. Ez most sincsen másképp, bármennyire is tőrdöfés most mindkettőnk szívébe. A szavaim alapján már borítékolható is, amire számítottam, nem itt jár lélekben. Elveszítettem. Soha többé nem lesz az a cserfes kislány, akire felfigyeltem, és a világom középpontja lett. Mégis, hazugsággal traktálni, az nem volna a barátságunkhoz méltó. Komolyan beszélek, látszik is rajtam, hogy vívódom, de azért, hogy most kénytelen leszek feladni korábbi életmódomat a kedvéért. Azt már megtettem, gond nélkül, hiszen csak vele érzem magam jól. Minden ami valaha fontos volt, átalakult. Azért vívódom, mert tudom hogy bántom azzal hogy nyers vagyok, ennyire direkt, de nem láttam rá módot. Szerelmi vallomást nem lehet felépíteni, begyakorolni. Az csak úgy jön, és a legtöbbször dráma követi. S miután ő nem mondja vissza, és még csak a csókom sem találja meg, hát itt a vége. A puha ajkak oly bizsergetőek, mint még soha senkié, pedig ritka ügyetlen vagyok. A mesterkélt, begyakorolt élvezkedés most sehol, megcsókolom a szerelmemet, szinte rettegve attól, hogy mi fog történni. A kezem kissé még remeg is, és ahogy elengedem, csak a kérdő szempárral találom magam szemben. Ennyi. Még este becsomagolok. Alig tudok megszólalni, tudom, hogy ennyire elbaltáztam. És egy kérdés... De hogy jön ez ide? Mármint a vallomást, vagy a csókot? Utóbbinak jobban örülnék, mert így úgy tűnik, hogy nem is vesz komolyan. Most esélyes, hogy jön az a várt pofon. - Azt mondtam, hogy... szeretlek. De megértem, ha te máshogy gondolod, és sajnálom, hogy mindent tönkretettem. Én se venném komolyan magam, amilyen... – Amilyen ostoba, felszínes életet éltem. Ez van, a múltat nem lehet csak úgy eltörölni.
Tárgy: Re: Lavender & Gerard - A valentin napi randi 2015-03-19, 10:55
Gerard & Lavender
*Most, hogy megint együtt vagyunk Gerard-al, csak rá tudok figyelni. Az összes érzékemet eltölti a jelenléte és ezt a szünet óta egyre erőteljesebben érzem. Furcsa, mert korábban sosem éreztem így senki iránt, de épp ezért különleges. Nem tudom mit jelent, vagy csak sejtem és reménykedem, hogy mindez nem választ majd el a barátomtól, másrészt talán ez már nem barátságot jelent. Korábban sem kerestem más fiúk társaságát romantikus célból, néhány nagyon elrontott randevú hosszú időre kiölte belőlem ezt a vágyat, s úgy gondoltam talán még nincs itt az ideje bármi hasonlón komolyan gondolkodni. Egyszerűen nem értem meg rá. A Gerard-al való barátságom miatt eszembe sem jutott, hogy ez az idő lerövidült és semmivé vált, észrevétlenül ért el, megbújt valahol a lelkem mélyén. A bolondozás, az, hogy a világon mindennél jobban éreztem magam Gerard társaságában, elvonta a figyelmemet erről. Persze Gerard is tehet róla, hiszen az ő hódításai melyeket olyan könnyedén vett, nem engedték, hogy mindezt akár tudatosan, akár másképp felszabadítsam magamban.* -Ki tudja mit látott a süveg a fejünkben, talán a hősiességet nem a harciasságban kell keresnünk, vagy nem csak ott. *Én sem vagyok hősies a szó alapjaira lecsupaszított értelmében, de hősies cselekedet bármi lehet, még talán az is, hogy lemondunk a barátságról annál valami többért. Missy szerint ezt kellene tennem, megbeszélni Gerard-al, elmondani, hogy nekem már egészen mást jelent ha vele lehetek, hogy amikor meglátom már nem csak a bolondozás jut eszembe, vagy az, hogy elújságoljam a legutóbbi apró sikeremet az átváltoztatásban. Néha azon kapom magam, hogy csak nézek ki a fejemből de fogalmam sincs mit kellene látnom, mert körülötte jár az eszem, és igen, észrevettem, hogy gyakrabban tekint a számra mint korábban és nem csak akkor amikor beszélek hozzá. Szóval még csak arra sem tudom fogni, hogy nem hall jól és szájról akar olvasni. Egy időben, talán szándékosan arra is gondoltam, hogy csak meg akar hódítani ahogy a többi lányt, amióta tudom milyen cél hajtja, talán velem is jót akar tenni. De Gerard soha nem bántana meg, ebből a szempontból maximálisan bízom benne. Akkor meg mi a fenét jelenthet? Nem merek arra gondolni amire gondolni szeretnék.* -Rendes tőle. *Ekkora marhaságot! Hogy tudtam kiejteni a számon? Persze rendes a szobától, hogy mindezt megalkotta, de ez miattunk van így és attól amit érzünk. Tudom, hogy Gerard jól érezte magát nálunk, mondania sem kellett, hogy olyan élményben volt része amiben talán soha, vagy csak nagyon kevésben és nagyon régen. Tudom, hogy emlékezni fog rá sok-sok évig és én is, nem fogom elfelejteni ahogy megfogta a kezem, ahogy átölelt, ahogy megpuszilt. Életemben nem kaptam még annyi puszit mint azon a szüneten tőle és azóta mindig amikor találkozunk, ez valahogy megmaradt és én örültem neki. Minden puszit ott érzek a mai napig az arcomon, mindegyiknek tudom az idejét és azt, hogy miért kaptam. Csak egy mosolyért, csak a tréfámért, vagy mert megosztottam vele az utolsó tökös pitét, és van olyan számtalan amit csak úgy. Ezek a legkedvesebbek. Most viszont zavarban vagyok, nem tudom mit mondjak, vagy egyáltalán előhozakodjak-e vele. Sokkal kzelebb kerültünk egymáshoz nem csak a szünet alatt hanem azóta is mindinkább, de ez még nem jelenti azt, hogy ő is ugyanúgy érez, hogy benne is átfordultak a dolgok mint ahogy én állok jelenleg. Görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy barátok vagyunk, csak erősödtek az érzelmeink de a barátságunk fonódott szorosabbra és bizalmasabbra, mert félek attól, hogy a végén ez sem marad. Ezzel a görcsösséggel kapaszkodom a kezébe, érzem és tudom, hogy ha belépünk az ajtón, valami történni fog és már semmi sem lesz olyan mint régen. Csak abban nem vagyok biztos, hogy mindez a jó irányba fordul-e vagy összeomlik a világ is körülöttem. Mindez aztán kiteljesedik amikor belépünk és Gerard nem csukja be az ajtót. Szóval – körülnézek és ámulok – hiába minden romantikus félhomály, hiába a halk muzsika, a virágok, a kuckómat idéző színes párnák és a tökös pite, itt és most lesz vége mindennek. A szívem nagyokat dobban a torkomban, érzem a vesztem és félek, a szemeim könnyekkel telnek meg de igyekszem visszagyűrni mindet. Hülyeség, hogy a legrosszabbra gondolok azelőtt, hogy bármi ki lett volna mondva. Gerard elengedi a kezemet én meg gyorsan magam mögé száműzöm mindkettőt, hogy láthatatlanul tudjam egymásba fűzni az ujjaimat és összegyűrögetni mind a tízet.* -Nagyon szép, kedves tőled. *Úgy kell minden szót kipréselni magamból,de egészen más választ kapok mint amire számíthattam volna, ha eszembe jut bármi is. Még akkor sem csillan értelem a fejemben amikor megfogja az arcomat, csak a többi ilyen megmozdulásának emléke merül fel a fahéjas, szegfűszeges illatú ünnepről. Az első szavai akadozása miatt még mindig úgy hiszem, hogy itt a vég és érezhetően neki is nehéz beszélnie róla. Akkor mit szóljak én? Nekem kell végighallgatni amint közli, hogy az egésznek ami köztünk zajlik semmi értelme. De könyörgöm, miért pont Valentin napon kell ezt? talán ezért volt az egész párcserés dolog, remélte, hogy kikötök valakinek az oldalán és akkor erre az egészre nem lett volna szükség, most azonban, hogy kiderült, mégsem, elő kell venni a „B” tervet. csak nézem a szemeit, máshova nem is tudnék fordulni mert gyengéd erőszakkal tartja a fejem. Aztán eljutnak hozzám a szavai, a nagy bejelentés második fele és ez minden eddiginél nagyobb riadalmat és döbbenetet vált ki belőlem. Nézek ki a fejemből de nem igazán látom Gerard arcát, mert a száguldó gondolatok teljesen elveszik a figyelmemet, így azt sem tudom megállapítani, hogy komolyan mondta vagy csak viccelt. Még az ajkaim is elnyílnak a meglepetéstől, szó szerint tátva marad a szám.* ~Mit mondott? Szerelmes? Belém? Hogy ez hülyeség? Most akkor mi van?~ *Az egészet nem értem. Biztosan csak tréfa, vagy Valentin napi játék, ha már nincs senkim és igazából neki sem, vagy épp túl sok, akkor eljátsszuk, hogy szerelmesek vagyunk. De részemről nem kell játszani, az amit régóta érzek és amit próbáltam tagadni, most Gerard szavaival karöltve üvölt a képembe, hogy megmutassa magát. Képtelen vagyok elhinni, ilyen nem létezhet. S mégis….ott van bennem a félelem, hogy elveszíthetek mindent. Ha mégsem igaz, ha nem igazi, akkor a barátságunk sem fog működni. Semmi. Én pedig elveszítem az egyetlen embert aki kitölti az életemet, aki mindig ott van amikor szükségem van rá, aki megvigasztal, aki megnevettet, aki hagyja, hogy összeborzoljam a haját és aki nevetve tűri, hogy fejbe vágjam a könyveimmel. Zakatol az agyam a száznyi gondolaton, a szívem tele van különféle érzelmekkel és én ezért, idétlen módon lemaradok a csókról. Az első, igazi csókomról, pedig sehol egy guanó kupac, nincs hideg és nem érzek kolbászszagot sem. Kellemes zene szól, finom illatok terjengnek a langymeleg levegőben, szóval minden adott egy romantikus együttléthez, ami illik Gerard vallomásához így téve teljessé az egészet. Ő kimondta, egyszerűen az arcomba tolta, hogy mit érez, bár a későbbi kérdésből ítélve ő sincs tisztában igazán mindezzel, de volt bátorsága kimondani míg én még mindig vacillálok. Ha ez nem, akkor mi a hősiesség? De érzem a csókját, amikor eltávolodik ott ég a számon. Nem az arcomon, nem a homlokomon hanem a számon….én pedig újra érezni akarom, most már oda fogok figyelni, fenébe a jövővel és azzal, hogy nem tudom mi lesz holnap s azután, fenébe a félelemmel.* -Megismételnéd? *Gondolataim befejezéseképp csak ennyit tudok kinyögni, hiszen mindent elmondtam már….vagy nem? *
Észrevettem magamon, hogy a lányokat kezdem más szemmel nézni. Önzőbben. Nem akarok mindent megoldani, nem akarom kitalálni, hogy mire vágynak, nem szükséges nekem megmentenem mindenkit. Az sem motivál túlzottan, hogy megkapjam a napi betevő hancúrt, lelkiekben jobban el tudom magam engedni a szőkémmel. Lavender hihetetlenül bájos, bár cseppnyi véla vér sincsen benne, mégis oly tüneményes, és csak azért nem fordul meg több fiú utána a folyosón, mert gyakorta egyenruhában van, ám ha nem teszi, akkor még az izlése is igen nőies, vagány, elengedve magától a cuki kislány jellleget. Nem igazán tudom, hogy mi volt végülis az oka, hogy nem kezdett a korához hasonló lányokkal együtt a fiúkban gondolkozni, hiszen randikról sem nagyon mesélt, és a nagyteremben sem láttam nagyon srácokat bámulni. Mindenkivel kedves, és barátságos, mégis oly egyedi. Igazi jóbarát, de valóban csak az lenne? Kétlem. Sosem kért rá, sőt, talán furcsálja is, hogy egyre jobban hátrálok ki a csábítás köréből, előbb utóbb még attól félek, hogy rá is kérdez. Elérkezik a pillanat, amikor szerelmeseink kötetetlenül élvezhetik egymás társaságát, innentől kezdve azonban én sem a házigazda párként tekintek magunkra, hanem két fiatal vagyunk most már, akik maguk sem tudják pontosan, hogy mit akarnak ebben az érzelmi útvesztőben. Lavendert legalábbis megtippelni sem tudnám. Viszonozza minden mosolyomat, érintésemet, de vajon hol van a megállj? Hol van az a pont, ahol már nekem kell megelőznöm azt, hogy megriad, és végképp lelépnem? Ma már nem először kapom magam azon, hogy az ajkára téved a tekintetem, amely egyrészt mámorítóan csábosnak tűnik, másfelől zavarba hozhatom ezzel, de nagyon. - Vajon én mit keresek a Griffendélben? Nem érzem magam túl hősiesnek. – Mosolyodom el, mindazonáltal nem vitatkozom. A süveg varázstárgy, aki legrejtettebb vágyaink, gondolataink alapján választ ki minket valamilyen szerepre, amit aztán tíz éven át cipelhetünk az egyetemet is beleértve. Ha véletlenül úgy alakul, hogy maradnom érdemes, akkor még egyetemre is együtt járunk, legalább egy közös évünk lesz, amikor ő nyolcadikos lesz, én meg végzős. Sok múlik még azon, hogy eljutunk-e addig. Sosem figyeltem annyira, hogy ki milyen házba jár, annak idején Sadie-vel is jókat találkoztunk, pedig mardekáros. Draco miatt nem kell mindet skatutyázni, igaz, én is meglepődtem, hogy akit hozott magával leányzó milyen galamblelkű. Sadie meg már a múlt, és így utólag már nem is lehet egy lapon említeni őket, pedig korban épp passzoltak, biztosan együtt jártak Pitonhoz bájitaltanra. Amikor úgy igazán összejött valakivel, nem érintett túl mélyen, benne volt a pakliban, hiszen előbb utóbb minden lány életében eljön, hogy valakit komolyabban akar. S most itt van számomra Lavender, aki úgy radíroz ki minden korábbi felszínes érzést, hogy csak ámulok rajta. Hogy tudatosan teszi, vagy ösztönből? Sose fogom tudni megmondani. Azt sem érzem erőltetettnek, hogy valentin napon máris úgy elmerülök a tekintében, csupán motoszkál a kérdés, nem akar e eltáncolni előlem? Eddig romantikus képzelgéseim abban merültek ki, hogy a végtelenségig udvarias voltam minden lánnyal, lestem a kívánságukat, ám szinte lányosan megfájdítja a szívemet, ahogyan Lavender teszi ezt velem. Nem akarom, hogy mindent túl komolyan vegyünk, hiszen a szünetben is az intim gyengédség mellett annyit nevettünk. Úgy kell ő nekem, hogy ne féljünk mindig attól, hogy tennünk kell valamit. Arra vágyom, hogy maradjon meg az, hogy mindent elmondhatok, és ha úgy érzi, nyugodtan csapjon fejbe, ha nem tetszik valami. Olyan nagy kérés ez? - Nekem is ez jutott eszembe. Talán szeretnénk újra átélni, ez alapján a terem csak nekünk alkotta ezt. – Kitörölhetetlen emlék, amely bennem legalábbis amíg lélegzem, életem legszebb percei, órái. Újra vágyom arra, hogy vele legyek, kötöttségek nélkül, ölelve, bújva, és talán... Elindulunk a szoba irányába, valahogy mintha ő is izgulna. Talán most akarja megmondani, hogy túllőttem a célon? A döntés most már az enyém, hogy melyik úton indulok most el. A térdeim kissé remegnek, és őrülten butának érzem magam, amiért ilyen helyzetbe kerültem, tisztára mint egy kisroxfortos, aki azt sem tudja, hogy hova dugta az órarendjét. Felérünk az emeletre, hogy elénk táruljon a szobácska, amely nem túl nagy, mindenféle elektronikát nélkülöz, mégis szól benne a cseppet sem giccses zene, egyértelmeűen a kedvenceink alapján összeválogatva. Nem is tudom, hogy érdemes e becsukni az ajtót, úgy döntök végül, hogy miután Lav menekülése borítékolható, csupán behajtom. Felsóhajtok, és még utoljára megölelem, annyira nehéz most így a szívem, de ennek mindenképpen véget kell vetni. Tudom, hogy ezzel végképp elveszítem őt, de minek áltatni magamat? Elbuktam. Végül elengedem, most én is a számat harapdálva, ami egyátalán nem szokásom. Végül nem a kezét fogom meg, hanem az arcát fogom ha nem is satuba, de nem fogom hagyni, hogy félrenézzek, ezért kell ez most így. Legyen ő a bírám, s hóhérom egyszemélyben. - Lav... én azt hiszem... Izé... Tudom. Szerelmes vagyok beléd. Ugye... ez hülyeség?– Nem, nem tudom megcsókolni, mert nevetséges, hogy pont én kerültem be a klubba, hiszen mindig ügyesen lavíroztam körülötte, most pedig itt az egyetlen, és legjobb barátom, aki nélkül már élni sem tudok. Talán tudnék csak a barátja lenni, de hogyan fogadhatnám el, hogy mégsem találkozik az ajkunk? Hogyan? Nincsen jelentősége a valentin napnak. Ha egy október tizenegy lenne, akkor is így éreznék. Ha csak egyetlen csókot lophatok tőle, és soha többé nem akar majd látni, akkor ez lesz a jussom mindörökké. Nagy levegő. Az ajkára tapasztom a sajátomat. Semmi mesterkélt, ügyesen gyakorolt élvhajhász érzet nincsen benne. Fura, hogy ha az ember szerelmes, akkor mennyire bénán adja. Botrány... És várom a pofont, vagy a riadt elhúzódást...
Tárgy: Re: Lavender & Gerard - A valentin napi randi 2015-03-18, 20:26
Gerard& Lavender
*A karácsonyi szünet óta sokat voltunk együtt Gerard-al, mégsem sikerült semmit sem a helyére tennünk, talán egyikünk sem akarta, vagy Gerard nem gondolta fontosnak, talán neki nem ugyanazt jelentette a sok közös és mások számára érdektelen program mint nekem. Sokáig magamban tartottam a gondolataimat, aztán jött Missy és néhányat kiböktem neki, de csak azért mert már túlcsordultak bennem az érzések mint egy teli pohárban a beleöntött folyadék. Missyvel nincs semmi gondom, kívülállóként sokkal jobban átlátja a helyzetet bár sok információ nem állt rendelkezésére, ő mondta azt, hogy tisztáznom kellene mindent Gerard-al, de ha egyszer olyan nehéz még belekezdeni is. Ráadásul nem tudom mit féltsek jobban, a barátságunkat ami a világon a legfontosabb számomra, vagy a meg nem történt dolgokat melyek azután, hogy kiöntöttem a lelkemet, soha nem is történnek majd meg. Na igen, mondtam én, hogy bonyolultabb a százfűlé főzetnél is. A mai este a szerelmeseké, hogy kimondják ha még nem tették meg, hogy megerősítsék azt amit már kimondtak, hogy együtt legyenek titokban iskolaidő alatt néhány órányi kötetlen, hangulatos időre. Az egészben az a feneség, hogy talán mi egyik csoportba sem tartozunk, s csak azért vagyunk itt ketten mert mi vagyunk az est házigazdái és a lelkem mélyét az a gondolat feszegeti, hogy nem ez az amire vágyom.* -A süvegnek nincs _olyan_ napja Gerard, másnap is a Griffendélbe osztott volna be minket és Draco-t a Mardekárba, csak úgy mint Pennyt vagy Diederiket. De ahogy Harry-nél is sokat vacakolt, talán vannak árnyalatnyi átfedések. másrészt mindenkiben van legalább egy szikrányi jó csak nem mindenki engedi a felszínre, ahogy szerintem Draco soha nem találja meg a módját sem. *Tényleg a süvegről beszélgetünk? Egy kicsit átment a társalgás „hermionésba” gyorsan el is hallgatok. Az érdekel, hogy ők mit csináltak kettesben, persze nem tartom valószínűnek, hogy mindent el is mond, nem mintha velem nem lenne őszinte, mindig az volt, de a jótékony elhallgatás még nem hazugság. Mégis szívszorongva várom mit mond el az estéjükből és láthatatlanul vagy sem egy nagy szikla gördül le a lelkem dombjáról. Talán Diederik tényleg úgy jár-kel a mardekárosok között mint egy szemellenzős ló és tényleg nem látott semmit, vagy Draco titkolózik, ki tudja miért, de úgy tűnik ők ketten mégis egy pár, még ha furcsán is élik azt meg. Diederikről nem mondok többet, bár nem ígértetett meg velem semmit, gyanítom nem örülne ha kiadnám másnak a féltve őrzött érzelmi életét. Az a lényeg, hogy a program végére biztos lehettem abban, hogy nem szedi szét Lena sorsolt párját. Ő legalább biztos magában és kezdem irigyelni Lenát. Ami Gerardot illeti, talán sosem leszek biztos magamban, vagy legalábbis abban nem, hogy mennyire kellene megbeszélnem vele mindazt amit érzek, vagy amit érezni szeretnék felőle. S most merül fel bennem először ez a gondolat amitől kissé meg is ijedek. Szeretném ha szeretne? Ha úgy viszonyulna hozzám mint Diederik Lenához? Erre Gerard benyögi, hogy csak velem szeretne lenni és az imént pont erre gondoltam én is. A kuckómra ami a Türkiz mezei otthonunk padlásán van, ahol minden elkezdődött és ahol nem sikerült semmit sem lezárni. Csak most veszem észre, hogy az ujjaimmal játszadozik, nem csak úgy fogja hanem simogatja is, cirógatja a bőrömet. Egyszerre nézünk egymásra, ha nagyon akarnám, megnézhetném magam a szemeinek tükrében. Régen, a karácsonyi szünet előtt ilyenkor toltam volna be kettőnk közé egy poént, de most semmi nem jut eszembe, csak állok vele szemben, kezem a kezében és meg sem tudok mukkanni. Valamiért a szünet utolsó estéje jut eszembe. Azt hiszem az a sok minden ami hirtelen elkezdődött bennem az első napon, ott és akkor teljesedett ki igazán. Néztem ahogy békésen alszik, és azon mosolyogtam, ahogy ő mosolygott álmában, emlékszem próbáltam kitalálni, hogy mit álmodhat.* -Vajon miért? *Elámulok. Nem az jut eszembe elsősorban, hogy milyen figyelmes, hiszen a szükség szobája mindig olyan arcát mutatja amilyenre a lelkünk mélyén vágyunk, hanem az, hogy talán Gerard is arra a kis kuckóra és békességre vágyakozik mint amire én. És még ő a fantáziátlan. Most örüljek vagy ijedjek meg ettől? * -Utolsó karácsonyi este? *Nem kell tovább ragoznom, tudja jól mire célzok. Most vagy soha, belevetem magam, legfeljebb nem történik semmi és holnap tovább dilemmázhatok azon mit is akarok az életemtől és Gerardtól. Ám a vágy, hogy vele legyek kettesben, csak úgy mint a szünet alatt, egyre nagyobb gombócot gyúr a torkomba, nem tökös pitét szeretnék hanem valamilyen innivalót mert már a gondolattól is kiszáradt a szám és mintha bedurrantottak volna a kandallóba, szinte nyári meleget érzek a levegőben. Önkéntelenül szorítom meg a kezét amelyik az enyémet fogja és bólogatok.* -Szeretném látni, igen. *Zavarban vagyok, beharapom az alsó ajkamat, aztán meg szidom magam mert éles fájdalom hasít belé. Az egyik újra összekerülő pár suhan el mellettünk halkan kuncogva, a távoli beszélgetések és zene hangja csendesül. Máskor már lendületesen indulnék, vidáman, nevetve….de most valahogy nem vagyok önmagam, vagy éppenséggel nagyon is az vagyok. Mi lesz ha kettesben leszünk? Karácsony óta nem volt ilyen alkalmunk, és bár vágytam rá most mégis egy kicsit félek tőle. Nem tudom mi fog kisülni az egészből, de sehogyan sem szeretném Gerardot elveszíteni.*
//
//