2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Soha nem láttam még ilyennek ezt a lányt. Úgy értem, lehet, hogy csak a csonttörései tették vele, de mintha most határozottabb lett volna. Persze ez a felbátorodása nekem nem biztos, hogy olyan jót jelent. Csak úgy ömlenek belőle a szavak, és nem is teljesen értem, mit szeretne ezzel elérni. Mindazonáltal, lássa, kivel van dolga, végighallgatom, majd enyhén gúnyosan felvont szemöldökkel nézek rá. – Ugye tudod, hogy ha ezzel bűntudatot akartál bennem kelteni, akkor nem jött össze? – teszem fel a költői kérdést. Valójában semmi kedvem kedvesnek tűnni. Sem előtte, sem más előtt. Ezért nem is szívesen osztanék meg vele semmit, azt meg végképp nem, hogy tulajdonképpen azt elmúlt hat évben, mért nem volt hozzá egy jó szavam se. Az előbb már amúgy is tartottam neki kiselőadást, és semmi kedvem annyit beszélni. De azért még kioktattam, hogy érette a törődést. Szavai nyomán viszont semmi mást nem éreztem, csupán késztetést arra, hogy homlokon vágjam magamat. Nem hiszem el, hogy a drága szűkszavúságomat áldozom arra, hogy még csak ne is akarjon változtatni. Persze, vagyok oly nagyvonalú, és erőt veszek magamon, szerencsétlen majdnem meghalt – igaz, az ő hibájából – de megérdemel annyit, hogy az életben egyszer normálisan beszéljek vele. Vagy legalábbis hasonlóan, mint másokkal szoktam. Bár másokkal nem szoktam magamról beszélni, és hát túl sok mindent neki se mondok el, mégis én magam is meglepődtem saját nyitottságomon. Merlinre, mi történt velem, lefagyasztotta a víz az agyamat??? – Félreértesz cicám, egyáltalán nem aggódom érted. Csupán nem akarom, hogy az én közreműködésemmel legyél öngyilkos. Tudod, félek, hogy a lelkiismeretem nem hagyna utána nyugodtan aludni. – Utolsó mondatom nyomán elnyomtam egy horkantást. Magam sem vagyok biztos benne, hogy hány százalékig mondtam komolyan, amit mondtam, de szerintem csak csipkelődtem. Végtére is, ha öngyilkos akar lenni, megteszi nélkülem is, én meg hírből sem ismerem a lelkiismeretemet. Legalábbis eddig még nem beszéltem vele. Azt hiszem, kicsit tényleg lefagyhatott az agyam, mert mikor azt kezdte ecsetelni, miért nem érzi idevalónak magát, késztetést éreztem, hogy… Hogy is mondják? Megvigasztaljam. Hogy megtettem-e? Nem! Pár szóval díjaztam csupán. – Ekkora marhaságot még nem hallottam. – Éreztem legbelül, hogy ez nem lesz elég, ha már normálisan beszélek vele, talán ki kéne fejtenem. Na erre viszont nem éreztem késztetést, de azért megtettem. – Ha a varázserőd miatt veszítenéd el a családodat, sajnálattal kell közölnöm, hogy már születésed percében elvesztetted őket. Nem állítom, hogy értem a szeretet, mint olyan, lényegesebb mozzanatait, és jellemzőit, de ha csöppnyi családi összetartás is van bennük, akkor hidegen hagyja őket, hogy van-e pálca a kezedben, vagy nincs. – lehet, hogy ezekkel a szavakkal mégiscsak odáig jutottam, hogy vigasztalom? Mindegy, vissza nem szívhatok semmit, és egyébként is… Mi bajom származhat belőle, ha kedves vagyok vele? Vagy valami hasonló. Gyorsan tovább is pörgött a beszélgetés témája, a sportok felé. Meglepő lehet, de tényleg érdeklődtem a mugli sportok iránt olyan tekintetben, hogy mégis mi a frászt tudnak magukkal kezdeni, ha még csak repülni sem tudnak? A kviddicset is unom, nade kviddics seprű nélkül? Beszélgetésünk vége felé már nem bírom magamban tartani a hol kárörvendő, hogy szimpla nevetésfoszlányokat. Azt hiszem, túlságosan fáradt vagyok én ma a beszélgetéshez. Egy egyszerű arcrándulással, más néven grimasszal adom tudtára, hogy valóban mellette fekszem a gyengélkedőn, de nem az én hibámból. Leszámítva, hogy megjátszottam a hőst, és ahelyett, hogy kiemeltem volna varázslattal, beugrottam utána a vízbe… Jókor jut amúgy eszembe… Mindegy ez már veszett fejsze nyele. Megenyhült tekintettel nézek rá, és látom, hogy kezd leragadni a szeme. Még motyogott, alig értettem, mit, de azért kihámoztam. Nem válaszoltam azonnal, megvártam, míg elalszok, majd halkan megszólaltam… – Meglehet… - azzal megfordultam, és úgy döntöttem én is alszom. Elég zavaros volt már ez a nap így is…
♫ Zene ♫ ¦ Ruha ¦ "Bocsi a késői zárásért. Én is várom a valentint, és mindjért itt van ."
Alice Sinclair
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Alice 2015-02-24, 12:01
Aaron & Alice
[You must be registered and logged in to see this image.]Talán… talán eljött annak is most az ideje, hogy elmondjam Aaronnak őszintén, hogy miért is vagyok olyan, amilyen, hogy miért nem bánt már meg azzal, ha sárvérűnek nevez. Ő soha se akartak tudni az okokat, egyszerűbb volt csak bántania, piszkálnia, de most… csak úgy kicsúsznak belőlem a szavak és tudom, hogy rendesen meg is fogom lepni ezzel a másikat, de ő is képes erre. Hogy szenvedek? - Igen, jól látod Aaron, te pedig mindig ráteszel erre még jó néhány lapáttal, hogy még rosszabb legyen az itteni életem. De persze nem csak te, sokan mások is. – sóhajtok fel szomorúan, majd hallgatom ez után kioktatását, mely lényegesen kedvesebb hangnemben történik, mint az megszokható volt eddig tőle, így hát kíváncsian figyelem őt szép szemeimmel. - Én igyekszem átmenni a vizsgákon, most is azért voltam odakint és próbáltam meg repülni, de… nehezen megy. Tudom, hogy nem jó ez a hozzáállás tőlem, hogy… hogy örülnöm kéne az erőnek, amit kaptam, de nem tudok. – tartson csak szánalmasnak, eddig is így gondolt rám, nos, most már nem sokat változtat a dolgokon ez a beszélgetés úgy hiszem, csak megtudja az okát annak, hogy miért vagyok olyan, amilyen. Na de a beszélgetésünk folytatódik és őszintén szólva jól esik, hogy képes Aaron is normális társalgásra, eddig ezt valahogy nem gondoltam volna róla, most pedig mégis, a repülésről beszélgetünk, majd pedig az animágiát is szóba hozza. Természetesen tudom, hogy mi az, ÁTV-ből eléggé jó vagyok, és a kettőnek van köze egymáshoz, így éppen felelnék, amikor rám pillantva szívja vissza mindezt, én pedig édesen felnevetek szavaira. - Aranyos vagy, hogy aggódsz, de elültetted a bogarat a fülembe. Lehet, hogy megpróbálkozom vele, végülis, érdekes lenne madárrá változni, majd úgy repülni, szabadon… - álmodozom kissé és tényleg van bőven előnye annak, hogy az ember boszorkány, nem pedig egy átlagos ember, bár arról fogalmam sincs, hogy mennyi időbe telne, mire ezt elsajátítom és hogy ki tudna esetleg segíteni majd benne. Na de ne csak rólam beszélgessünk, most már Aaron is érdekelne, így jön szóba az LLG is nemsokára. - Vannak dolgok, amiket szeretek itt, ezt nem tagadom, hiszen részben vonz ez a világ, de valahogy mégse érzem úgy, hogy ide való lennék. Ez olyan, mintha elárulnám a családomat, hiszen ők… ők nem értenek ilyesmikhez és félek, hogy egyszer elveszítem őket ez miatt. – sütöm le szemeimet, de igen, jó úton halad, vannak dolgok, amikről örülök, hogy tudok, információk, képességek, varázslatok. De nem óhajtom bevallani neki azt, hogy szeretnék boszi lenni, mert ez teljesen nincs így, de annyi a kétely bennem, csak a normális célok hiányoznak, de idővel majd csak lesznek, bizonyára. Aranyos egyébként a fiú, ahogy nyelvét nyújtja, most annyival másabb, nem megközelíthetetlen és nem is érzéketlen, olyan normálisan beszélgetünk, mint még soha és ezt az Aaront úgy érzem, hogy képes lennék megkedvelni. - A határaik szerint játszanak. Nem képesek a repülésre és nem is gondolnak arra, hogy mi lenne, ha… De hidd el, jók a mugli sportok is. – végül biccentek arra, hogy ő inkább csak erősítget, nem pedig ilyen jellegű csapatjátékot játszik. Végülis az ő dolga, de az biztos, hogy elhízva nincs. A kviddicsezés viszont egyértelműen nem nekem való, nem próbálnám ki szerintem, főleg így nem, hogy nem tudok repülni, de ahogy felnevet, úgy vörösödöm el ismét. - Mintha te nem feküdnél itt, mellettem. – vetem vissza játékosan, majd ez után pedig csak felé fordulok testemmel. Érzem, hogy fáradt vagyok, a szemeim is le akarnának csukódni, pedig… pedig én még beszélgetni szeretnék vele. Ha most elalszom, lehet, hogy máskor már nem lesz lehetőségem rá, mert ismét visszaváltozik azzá a gonosz fiúvá. - Ugye máskor is beszélgetsz majd velem? – kérdezek rá halkan, de láthatja rajtam, hogy már eléggé fáradt vagyok. A gyógyító löttye is használ, szóval valószínűleg a válasza után nem sokkal adom meg magam testem akaratának és most már a másik felé fordulva alszom el és igen valószínű, hogy csak este vagy holnap ébredek fel, amikor ő már talán itt se lesz.
//Köszönöm szépen a játékot, imádtam és nagyon tetszik, ahogy alakul a karik viszonya. *-* Alig várom a valentinozást. //
Igazán örültem neki, mikor végre nem fűzött több megjegyzést ehhez a "hálám örökké üldözni fog" témához, mert mát kezdett tényleg bosszantani. Helyette azonban megjegyzésemre, és őszinte véleménykifejtésemre kezdett válaszolni, és a válasza igencsak meglepett, hogy úgy mondjam. Azt eddig is tudtam, hogy béna, de sosem voltam kíváncsi ennek a pontos okára, és azt azért nem gondoltam volna, hogy ennyire utál itt lenni. Varázslónak lenni megtiszteltetés a sorstól, legalábbis én úgy gondolom, és ezt nem úgy kéne megköszönnie, hogy utál varázsló lenni, és szívesebben lenne mugli. Egyszerű, szánalmas mugli. Minden esetre mély levegőt vettem, és nyugalmat erőltettem magamra. Kivételesen semmi kedvem nem volt bunkózni vele, mert azzal csak a kényszerrandevúnk hangulatát rontanám, az meg nekem sem lenne kellemes. - Mert így csak szenvedsz. Figyelj, varázslónak lenni adottság, mondhatni megtiszteltetés a sorstól, hogy van erőd. Olyan erőd, amivel szinte bármit megtehetsz. Ha meg sem akarod tanulni használni, azzal csak a saját iskolaéveidet keseríted meg, arról nem beszélve, hogy soha nem fogsz menni semmire az életben. Persze, ha kikerülsz a suliból a kutya nem nézi majd, hogy mugli vagy-e vagy sem, ha nem varázsolsz, de addig is át kell menned a vizsgákon. Te pedig látszólag nem erre törekszel. Hidd el nekem, ha kicsit is próbálnál kevésbé mugli lenni, sokkal jobban éreznéd magad. - Azt hiszem lassacskán átesek a ló túloldalára, és túlságosan jófej leszek vele. Még a végén félreérti, ami megint csak nem válna előnyömre. Legalábbis erősen kétlem, hogy túlzottan előnyömre válna az ő társasága. Amúgy is most eléggé furcsán érzem magam. Szoktam én egyáltalán ilyen kedves lenni bárkivel is? Mindegy, inkább a repülésre, és a balesetére terelődik a szó, meg hogy mégis miért vette fel a reptant RBF után, mikor nyilvánvaló, hogy semmi érzéke hozzá. Azt hiszem ez a lány minden mondatával egyre inkább meg tud engem lepni. De tényleg. Még hogy vonzza a repülés. Hát az előbb ecsetelte mennyire nem bírja a mágiát, most meg hirtelen madár akar lenni. Tényleg. Madárnak lenni. - Lehet jobban járnál, ha kitanulnád az animágiát, ha már átváltoztatásból úgyis jó vagy... - mondtam, elgondolkozva, majd rápillantottam, és azonnal meggondoltam magam. - Nem! Visszaszívtam! Az animágia veszélyesebb, mint a repülés, szóval meg ne próbáld. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Inkább kérj segítséget a reptanhoz, ahogy azt mondtad. - Zártam le a témát, mielőtt bármit is mondhatott volna rá, hiszen még itt az én hibámból lenne öngyilkos, ha elszúrná az átváltozást. Kellemetlen lenne. Persze, nem beszélhetünk állandóan róla, akkor is róla beszélünk, ha nem is beszélgetünk, csak a folyosón találkozunk, szóval rám tereli a szót. Még a végén azt hinné, hogy körülötte forog a világ, és csak ő érdekel engem. Tehát kérdez felőlem, miben vagyok én béna. Béna semmiben. Na jó, persze nem így kérdezte, de ezt akarta megtudni. De bevallottam neki, hogy a legendás lények gondozása bizony nem az erősségem. - Nicsak, nicsak, még a végén kiderül, hogy mégiscsak érdekel a varázsvilág. Valld csak be nyugodtan, hogy nem is olyan szar itt. Egész nyugodtan. Vagy repülés, legendás lények, átváltoztatás. Még a végén oda jutunk, hogy szeretsz boszorkány lenni. - nyújtom ki felé a nyelvemet. Elég humoros lenne, ha itt most bevallaná, hogy "oké, tényleg totál igazad van Aaron." Persze, nekem mindig igazam van szóval nem lepne meg túlzottan a dolog. De persze, rögtön jön a következő kérdés is, a repülésről, a kviddicsről, aztán mikor bevallom nézeteimet a játékról, úgy magáról a sportról. Igazából érdekel a sport, de nem vagyok nagy csapatjátékos, szóval... - Fura sportjaik lehetnek a mugliknak. Nem unalmas hogy még csak nem is repülnek? Amúgy... Nem tudom, nem vagyok sportjátékos. Inkább csak úgy magamban erősítek... Az is elég. - - a saját kviddicskarrierjével kapcsolatos reakciója nyomán felhorkantottam, majd nem bírtam tovább magamban tartani, és kibukott belőlem a nevetés. Nem nagyon szoktam nevetni, főleg társaságban nem, magamban meg minek röhögjek, de ez most egyszerűen annyira vicces szituáció, hogy még én sem bírok megálljt parancsolni az arcizmaimnak. - Elég elvetemült vagy te kviddicsezés nélkül is, ahogy elnézem. Hiszen most is itt fekszel a gyengélkedőn. - osztom meg vele nevetésem tárgyát, majd abbahagyom, kicsit elkomolyodom, ahogy szoktam, megcsóválom a fejem és még hozzáteszem: - Nem tanulsz a saját hibáidból... - Ha belegondolunk, ez igaz is volt. Mindig ugyan azokat a páncélokat borítja fel az alagsorban, pedig igazán hozzászokhatott volna, hogy azok bizony ott vannak... Na de az egy új, és egyedi eset, hogy én is itt fekszem vele, szóval igen... Elég humoros a helyzet.
♫ Zene ♫ ¦ Ruha ¦ "A tapasztalat jó iskola, csak a tandíj magas."
Alice Sinclair
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Alice 2015-02-14, 12:58
Aaron & Alice
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem tudom, hogy vajon lesz-e alkalom, amikor Aaron behajtja majd rajtam az ígéretemet, de a lehetőség adott lesz. Igaz, egyelőre tényleg nincs semmi, amihez kellenék, de nem tudhatja előre, hogy ez így is marad. Mindenesetre nem ragozom tovább a témát, igazából semmi értelme se lenne, hanem mesélni kezdek magamról, ha már így érdekli, hogy mindig ilyen béna vagyok-e. Én tényleg nem direkt csinálom, de talán egyszer én is felnövök, talán egyszer minden máshogy lesz. - Tudod Aaron… teljesen igazad van, de… részben mégse. Ha túlságosan mugli lennék, nem lennék most itt, a Roxfortban, pedig… pedig minden álmom az, hogy olyan legyek, mint a szüleim. Bárcsak soha se jöttem volna ide, mert… mert nem szeretem ezt a helyet, nem érzem itt jól magam. Miért akarjak hát komolyan megtanulni varázsolni? – ez az én néma tiltakozásom az életem ellen, hogy nem örülök annak, hogy minden így alakult. Ezt eddig még soha se mondtam el neki, de úgy tűnik, hogy elérkezett hát ez a pillanat is. Kíváncsi volt, hogy miért vagyok olyan, amilyen, nos… most megtudta. Nem sértés az, hogy muglinak nevez, csak az fáj, hogy nem vagyok az. Az okokat pedig immáron tudja, hogy miért nem varázsolok soha, csak amikor muszáj. A balesetem azért természetesen nem volt szándékos, nem vagyok mazochista és öngyilkos hajlamaim sincsenek, az egyszerűen csak… tényleg ennyire ügyetlenül alakult. - Igen, lehet, hogy most már tényleg segítséget fogok kérni, mert valahogy át kéne mennem a vizsgákon. És hogy miért? Nem is tudom… Talán valahol mégis vonzana a repülés gondolata, akármilyen hihetetlen is. – akadnak itt bőven ambivalens érzések, mert akarok is repülni, de mégse. Most próbálkoztam, most tényleg rajta voltam az ügyön, de hát semmit se értem el vele, ez van, tényleg béna vagyok, de talán mégis csak van más is, amiben akad tehetségem, úgy, mint az átváltoztatástan. Na de ha már én ennyi mindent elárulok neki magamról, akkor igazán Aaron is mesélhetne nekem, így kérdezek rá dolgokra, hiszen… miért ne ismerhetném meg? Legalább egy kicsikét. - A legendás lények gondozása? Pedig… az egy kellemes tárgy, hiszen csodálatos lények vannak a világon, jó megismerni őket. – jó, abból se vagyok béna, és még érdekel is, mint most kiderül. Kiskoromban is imádtam a fantasy könyveket, de sose gondoltam volna, hogy például sárkányok valóban léteznek. Élveztem is, amikor két éve a Trimágus tusán láthattam őket, oly gyönyörű lények és valahogy attól a naptól kezdve tényleg komolyabban vettem az LLG-t. Na de a repülés is szóba jön és a kviddics is, én pedig halkan felkuncogok. - Akkor Téged a labdajátékok nem érdekelnek. Akad több olyan mugli sport is, ahol egy labdával játszanak, tehát ahogy te mondod, hajkurásszák őket. De akkor mégis milyen sport érdekel? – kíváncsiskodom tovább, majd ahogy hallom, hogy én ne próbáljak meg játszani, jelentőségteljesen rázom meg a fejem. Mégis hogy gondolhatja, hogy megpróbálnék? - Ennyire nem vagyok elvetemült. – mégis, ahogy figyelmeztet, az mintha aggodalomra adna okot. Áh nem, biztosan megint csak én gondolok bele mást, de most mégis, mennyivel jobb társaság és kedvesebb is. Kár, hogy eddig ezt az énjét nem mutatta meg nekem.
Igazán fárasztó ezzel a lánnyal szót érteni, hisz fel nem foghatom, mi a frászért akar annyira hálálkodni. Oké, nagy kunszt, megmentettem az életét, de hát nem miatta tettem. Igen ezt teljesen határozottan állítom, hogy nem miatta tettem. Akkor sem miatta, hogy a fejemben egy eldugott kis helyről, és mocsok hangocska azt szajkózza, hogy igen. Mert ez baromság. És egyébként is, ha hálálkodik is, mégis mit adhatna nekem, amim nincs meg? Na ne nevettessük már ki magunkat. Fel is teszem ezt a kérdést, mert tényleg érdekel, hogy mégis hogy képzeli az egész vezeklés dolgot. Válasza nyomán felvonom a szemöldökömet. – Milyen kegyes… Még jó, mert nem valószínű, hogy kérnék tőled bármit is – mondom lassan, miközben belegondoltam, mennyire igaza van. Tényleg nem tudjuk, mit tartogat a jövő, de akkor sem hiszem, hogy valaha az ő segítségére fogok szorulni. El nem tudtam képzelni, mégis mi történhetne velem, ami végett pont őt kellene segítségül hívnom. Hangomban nem volt gúny, kivételesen még fikarcnyi rosszindulat sem, egyszerű tényt állapítottam meg, mintha azt közöltem volna, hogy meghalt a kutyája. Van egyáltalán kutyája? Várjunk, ez hülyeség… Kit érdekel? Még jó, hogy nálam a gondolatok és az arcmimika két külön dolog, így valószínűleg nem ül ki az arcomra semmi idióta arckifejezés cikázó gondolataim kapcsán. Ezekből valószínűleg határozott monológja zökkentett ki, mire én vállamat megrántva közöltem vele, hogy hidegen hagy, mit csinál. Tényleg hidegen hagyott, végtére is, semmi közöm hozzá, és ha el is mondja bárkinek, csak jó színben tüntet fel, tehát még hasznomra is válik. Talán. Ő erre csak biccentett, és másfelé terelte a témát. Hogy mennyire ügyetlen… Szerény véleményem szerint nagyon, amit nyomban közlök is vele, kicsit hosszabban, kicsit más szavakkal, de a lényeg benne van. Szavai alatt én csak ráncoltam szemöldökömet, úgy hallgattam végig, majd kicsit felemeltem a jobb kezem, és kinyújtottam a mutatóujjamat, mintegy nyomatékot adva a szavaimnak. – Szerintem te nem is akarsz jobb lenni semmiből. Gondolj bele, mi volt a múltkor a páncéllal. Meg se próbáltad varázslattal összerakni. Egyetlen egy bajod van neked, de az nagyon súlyos. Túlságosan mugli vagy… - Magam sem tudtam elképzelni sem, hogy most miért is nem szívózok vele, ahogy szoktam, de ezt a kijelentésemet tényleg nem szántam sértőnek. Úgy értve oké, én nem lennék mugli, de a muglikat ugyan mi a frászért zavarná. ha muglik? Na ezt most jól meg azt mondtam. Ráadásul, ha benne van a varázsnak némi szikrája, mi a kénköves ménkűért nem használja ki ennek az előnyét? Minden esetre úgy döntöttem, hajlandó leszek ma normálisan beszélgetni vele, ha már úgy alakult, hogy vele kell töltenem az egész napomat. Arról nem is beszélve, hogy tényleg érdekel, hogyan kötött ki repülés végeztével a tóban. Elvégre nem egy mindennapi leszállóhely, főleg télen nem. És a tóba csapódás következtében nem törjük ripityára a csontjainkat, tehát volt ott előzmény dögivel. – Vagy soha többé ne ülj seprűre, vagy kérj valaki olyantól segítséget, aki veled ellentétben tud repülni. Ahogy így elmesélted a sztorit, azt kell, mondjam, lekörözöd az elsősöket… a repülésképtelen elsősöket. És hidd el, ez nem dicséret. Egyáltalán az RBF után minek vetted fel a repüléstant? – csóválom meg a fejemet, és egy pillanatra elgondolkozom, hogyan is kellene folytatni a társalgást, mely részemről akarva, akaratlanul tele van epés megjegyzésekkel a bénaságát tekintve. Feltéve, ha ő még akarja folytatni. Minden esetre úgy tűnik igen, hisz nem is kell sokáig rágódnom ezen, ő maga tesz fel kérdést. Kérdéseket. Olyan kérdéseket, amik gondolkodásra késztetnek. Hogy mindenből jó vagyok-e? Nem mondanám… Persze, mindenből jó jegyeim vannak, minden vizsgán kiváló teljesítményt nyújtok, de nekem is van, amivel küzdenem kell. – Nos, van olyan tárgyam, ami érdekel, ezért tanulom, de nem megy túl jól. Például a legendás lényeg gondozása… Sarth az egyetlen lény, amivel bánni tudok… De egyébként ja. Mindenből… - mondom elgondolkodva, majd a többi kérdésére is választ fogalmazok meg. – Természetesen tudok repülni. Legalábbis egyszer sem volt még balesetem… - nézek rá jelentőségteljes arckifejezéssel, majd folytatom. – Kviddicsezni is tudok, ismerem a szabályokat, de semmi értelmét nem látom, hogy tizennégyen repkedjenek pár labdát hajkurászva. Ezért nem is játszom. – mondtam, majd le nem véve róla a szememet, hozzátettem. – Te meg meg se próbálj játszani! Hacsak nem akarsz öngyilkos merényletet végrehajtani meccs közben. - Önkéntelenül is elmosolyodtam a gondolatra, hogy a lány, akit nemrég halásztam ki a tóból egy repülésbaleset következtében, beállna a háza kviddiccsapatába. Izgalmas meccs lenne, lehet arra még ki is mennék megnézni…
♫ Zene ♫ ¦ Ruha ¦ Tanulság? Aki nem tud repülni, ne ússzon tóba, mert elüti egy seprű!
Alice Sinclair
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Alice 2015-02-04, 14:31
Aaron & Alice
[You must be registered and logged in to see this image.]Érzékelem én, hogy nem kell neki a hálám, ezzel eddig is tökéletesen tisztában voltam, mégis, most, hogy megmentette az életemet úgy érzem, hogy tartozom neki és nem is kevéssel. Nem számít, hogy őt nem érdekli, hogy oly negatívan reagálja le kedveskedésemet, csak az, hogy élek. Sajnálom, hogy neki is baja esett miattam, hogy itt kell maradnia és továbbra is a társaságomban lennie, de talán hamar elnyom majd az álom és akkor minden más lesz, akkor nyugta lesz tőlem. És hogy mit adhatnék én neki? Igen, ez egy remek kérdés, így picit el is gondolkodom rajta, majd végül fejemet ismét Aaron felé fordítom, miközben tekintetét keresem. - Egyelőre fogalmam sincs, de ki tudja, hogy mit hoz még a jövő. Nem kell azonnal behajtanod a tartozást. – mosolyodom el kissé, hiszen tényleg ráérünk még ezzel. Nem tudhatjuk, hogy mit tartogat számunkra a jövő, de lehetséges, hogy lesz majd valami, amihez jó leszek vagy amikor éppen kellek és csak remélni merem, hogy nem megalázni fog majd ennek kapcsán, hiszen ahogy mondtam, kérhet tőlem valamit, de azt, hogy mit, nem kötöttem ki és nem is óhajtom. Ezek szerint nem zavarja, hogyha más is tudomást szerez arról, ami történt, így csak biccentek és hát rendben. Ha hidegen hagyja, akkor a barátaimnak biztos elmesélem majd ezt az egészet, mert el szeretném, ennyire egyszerű. Azt viszont nem tudom, hogy miként sikerült ilyen ügyetlenül a tóba kerülnöm, hiszen nem vagyok ennyire béna, nem lehetek ennyire ügyetlen, de… talán igaza van, talán az vagyok. - Én se örülök neki, hogy ilyen ügyetlen vagyok. – pirulok is bele szavaiba, szemeim is lesütöm némileg és inkább a takarómat kezdem el bámulni, azt egyszerűbb, mint Aaron arcát. – De muszáj volt megpróbálnom repülni, ha nem akarok év végén megbukni. Én nem… nem igazán vagyok tehetséges, szinte semmihez se értek. Az átváltoztatástan az egyetlen, amiből jó vagyok. – igen, abból nagyon is jó, de hogy miért? Talán mert azt tényleg meg akartam tanulni, ott odafigyeltem a dolgokra és azóta is használom, szinte minden nap. Talán másból is jobb lehetnék, ha igazán akarnám, de nincs ösztönző erő. - Tényleg én se tudom. Egyszerűen elveszítettem az irányítást a seprű felett, majd nekimentem a falnak és utána minden olyan gyorsan történt. Annyira… félelmetes volt, én soha többé nem akarom azt átélni és seprűre se szeretnék ülni, de elkerülhetetlen. – de vajon ki segíthetne? Kit kérhetnék meg rá? Talán valamelyik barátnőm hajlandó foglalkozni velem néha egy kicsit, magam sem tudom. Nem szeretnék senki számára se teher lenni. - Te mindenből jó vagy? És… tudsz repülni, kviddicsezni? – kérdezek rá kíváncsian és most ismét némileg felé fordulok. Nem sokat tudok róla, mert… valahogy tényleg soha se beszélgettünk mi ketten még úgy igazán, talán itt az ideje, hogy legalább valamennyire megismerjem.
Aaron Xendar
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Alice 2015-01-27, 14:15
Egyszerűen már csak a szememet tudom forgatni a hálálkodásán. Okés, igen, megmentettem, behoztam a gyengélkedőre, igen, egy hős volnék vagy mi a szösz, de leginkább egy idiótának éreztem magam, amiért képes voltam érte a saját egészségemet kockáztatni, és most miatta még a gyengélkedőre is kerültem. Pazarul éreztem magam jeges bőrömben. Jah, nem.... Végül mikor szememet a plafonra függesztettem egyszerűen csak beletörődően sóhajtottam egyet. - Oké... Azt csinálsz amit akarsz. Kösz a hálád, majd a többi közé teszem a polcra... - Fogalmam sincs, mi vezethette őt arra, hogy elmondja a véleményét arról, hogy én vajon aggódom-e érte, vagy sem. Minden esetre én is kifejtettem neki az enyémet, amit látszólag el is fogadott. Nem. Nem aggódtam érte egy pillanatig sem. Vigyázzon magára, ahogy akar, minek aggódnék érte? Ki ő nekem? Nem barátom - olyan egyébként sincsen - nem ellenségem, de ha az volna mégúgysem aggódnék. Ő csak egy egyszerű sárvérű, én pedig én vagyok, aki nem aggódik egy sárvérűért. De igaza van. Nem számít az ok, segítettem neki... Pillanatnyi elmezavar lehetett, vagy nem tudom, és emiatt elég furán is érzem magam mellette. - Oké, akkor tartozol, de áruld már el, mit tudnál nekem te adni, amim nincs meg, és miben tudnál nekem valaha is segíteni? - tartom rajta a szememet, és lassan felvonom a szemöldökömet kérdőn, de aztán újra a plafon felé fordultam, hogy kimondjam, ami megtörtént az megtörtént, felejtsük már végre el, mikor tőle igencsak meglepő határozottsággal áradni kezdenek belőle a szavak. Először szúrós szemmel ránézek, majd egyszerűen csak megrántom a vállamat. - Mondtam már, azt csinálsz, amit akarsz. Hidegen hagy... - igazából nem tudnám megmondani, mennyire is hagy hidegen, de egyszerűen hidegen kell hagyjon. Ha el is mondja bárkinek, max az jön le az egészből, hogy egy hős vagyok, kapok egy nagy adag dicséretet, és még jobban ragadni fognak rám a piócák, ami még talán egyszer a hasznomra is válhat. Szóval ja. Hidegen hagy, mit tesz. Köztünk pedig nem fog semmi változni, ő továbbra is marad a kedvenc játékom. Már amíg életben marad. Ami ebből a repülős akciójából ítélve lehet hogy nem is fog olyan sokáig tartani. Talán rajta kéne tartanom a szemem? Hö! Még mit nem... Mért gondolkodom én ilyeneken? Azt hiszem, túlzottan lefagytak az agysejtjeim a tóban.... Miközben nekem kusza, fagyott gondolataim hülyeségek felé kalandoznak ő beszélni kezd, és ez rángat vissza a jelenbe. - Nem tudom, én eddig még csak akkor láttalak, mikor felborítottál, eltörtél, vagy eltéptél valamit... Repülni most láttalak először. És bevallom, nem tudom, akarlak-e újra repülni látni... - enyhül meg kissé a hangom. Oké, persze, feszült vagyok a jelenlététől, de ha már úgyis össze vagyunk zárva, kénytelenek leszünk beszélgetni... Elég kínos lenne órákon keresztül feküdni kussban egymás mellett, és pislogni a plafonra. - Eléggé kamikaze akció az a részedről, ahogy elnéztem. El nem tudom képzelni, hogy hogy a frászba sikerült a tóban kikötnöd... - fejtem ki nézeteimet, miközben takarómat feljebb húzva fürkésztem az arcát. Nem tudom, mit mondhatnék még neki... Még sosem beszélgettem vele... Mármint úgy igazán. Általában simán megy a kommunikáció, na de vele? sosem számítottam rá, hogy egyszer vele is kell majd beszélgetnem...
Alice Sinclair
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Alice 2015-01-22, 13:47
Aaron & Alice
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem értem, hogy miért érinti Aaront olyan furcsán a köszönetnyilvánításom, hiszen tényleg egyértelmű, hogy ez a legkevesebb, amivel tartozom neki. Ő… ő kimentett a vízből és vizes ruházatából egyértelműen sejtem, hogy utánam ugrott, az után pedig… képszakadás. Most mégis mindketten itt vagyunk, ő hozott ide, egészen a gyógyítóhoz, tehát segített nekem, nem is egyszer, én pedig tudom, hogy a hálám üldözni fogja egy ideig. Talán… talán nem is kéne mindig elkerülnöm a jövőben. - Én akkor se felejtem el, mert ilyesmit nem mindenki tett volna meg értem. És tudod… tőled se gondoltam volna, szóval ha kell a hálám, ha nem, már a Tiéd! – jelentem ki magamhoz képest meglepő határozottsággal. Nem is értem, hogy miből gondolja azt, hogy majd elfelejtem. Ő persze megteheti, csinálhat úgy, mintha semmi se történt volna, de én voltam az áldozat, ő pedig a hős, meglepő vagy sem. Mindenesetre hallgatok arra, amit kér tőlem, máskor majd tényleg jobban oda fogok figyelni, én se szeretném ezt újból átélni, eléggé megviselt, de ezt láthatja is rajtam, mégse maradok csendben, valamit ugyanis tudnom kell. Ahogy felém pillant, látom ám a meglepettséget szemeiben. Talán tényleg ekkora hülyeséget mondtam volna? - Nem tudom, hogy miért tennéd, ezt neked kell tudnod… - kezdek bele, de ő folytatja és végülis az, amit mond, teljesen logikus. Nem gyilkos és talán okkal nem bírta nézni azt, ami történt, én talán tényleg nem számítok. Nem mintha ez olyan hatalmas tragédia lenne, eddig is tudtam, hogy semmibe vesz, érezteti velem, folyamatosan. - Nem számít az ok, csak a tény, hogy segítettél. Tartozom neked eggyel! – tehát ha lesz valami, amikor szüksége lesz rám, itt leszek, ezt jobb, ha tudja, még akkor is, hogyha semmi kedvem se lesz a dologhoz. Egyébként magam se értem, hogy miért esne jól, ha azt mondaná, hogy picit aggódott értem, hogy féltett és azért mentett meg, de nem miattam tette ezek szerint, csakis a saját lelkiismerete végett, ezt pedig el kell fogadnom. - Tőlem ezt nem várhatod el! Én nem felejtem el azt, ha valaki tesz értem valamit, de te nyugodtan felejtsd el. És ha szeretnéd… akkor nem mondom el senkinek se. – ennyi jár neki, hiszen tudom, hogy mit gondolnak róla, hogy milyen menő a Mardekárosok között, én pedig talán tényleg jobb, ha hallgatok erről, még jobban megütném a bokámat. De azt hiába kéri, hogy tegyek úgy, mintha ez nem történt volna meg, nem fog menni. - Nem tudom, hogy mi történt azzal a seprűvel. Tény, hogy nem tudok repülni, de ennyire ügyetlen se vagyok… vagy mégis? – harapok picit ajkamba és bár látom rajta, hogy ő nem szívesen beszélget, én most mégis… mégis kezdeményezek némi beszélgetést, mert ezt szeretném, nem akarom azt, hogy csendben feküdjünk egymás mellett. Úgyis nemsokára el fogok aludni az ital miatt, de addig miért ne társaloghatnánk egy kicsit? Ő bizonyára este visszatérhet a szobájába, de én holnap is itt fogok lenni, akkor már bizonyára egyedül.
Aaron Xendar
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Alice 2015-01-18, 18:35
Persze, jól esett a meleg paplan magamon a fagyos víz után, és az is hogy szinte seperc alatt kiolvadtam, de akkor is úgy gondoltam, nem itt volna a helyem, sőt alapjáraton soha nem lenne itt a helyem, hogy a klubhelyiségben kellene hallgatnom a többiek pletykáit, és hízelgéseit, és hasonlók. Nem pedig egy gyengélkedői ágyon begubózva feküdve néznem, ahogy a javasasszony ellátja Alice sebeit mellettem. Semmi keresni valóm nem volt itt, és a kedvem sem volt hozzá több. Végtére is örüljön, hogy kimentettem, nehogy már még egész nap én szórakoztassam. És mikor felébredt ez az érzés fokozódott bennem. Gondolataim addig is kényelmetlenül cikáztak jobbra-balra, míg ki nem nyitotta a szemét, vagy míg rám nem nézett. És mikor megköszönte… Nem tudtam, mit mondhattam volna. Nem akartam köszönetet, azért amit tettem, nem kellett a hálája. Megtörtént, ez van, vége van, felejtsük el. De ő erősködött. – Nem, én nem tudom… Nézd, felejtsük el, oké? Ami megtörtént, az megtörtént, ez van. Nem kell a hálálkodásod. – közöltem vele, majd inkább elfordítottam az arcomat róla, és a plafont kezdtem el szuggerálni. Nem bírtam tovább tartani a szemkontaktust, a szánalmasan hálás és kedves szemei láttán. Attól hogy megmentettem az életét még nem változott semmi. Ő is ugyan az a sárvérű, aki volt és én is ugyan az vagyok, aki voltam. És én olyasvalaki voltam, aki tiszta szívéből vetette meg a varázstalan emberek létezését. Mégis a szavaim, amiket kimondtam mintha másról tanúskodtak volna. Mentségemre szóljon, hogy totál le volt fagyva az agyam, és a szavakat nem azért mondtam ki, hogy éreztessem bárkivel, hogy aggódnék miatta, mert erről természetesen szó sincs, csupán azért, mert nem volt kedvem még egyet úszni a Fekete-tóban. Éreztem az arcomon a tekintetét, de nem néztem oda, csak kicsit bólintottam, mikor jelezte, megértette, amit mondtam. De az ezt követő mondatára odakaptam a fejemet. Hogy én? Aggódnék Érte? Pont őérte? Miért aggódnék? Miért lenne bármi közöm hozzá? Egyszerűen csak… Nem akartam hogy meghaljon. De miért nem? – Fogd be… Ez marhaság. Nem aggódom érted, mégis mi a frászért tenném? Semmi közöm nincs hozzád! Azért segítettem, mert nem vagyok gyilkos. és mert… - elgondolkoztam egy pillanatig, kimondjam-e amire gondoltam. Végül úgy határoztam, nem nagy titok szóval kiböktem. – mert gyűlölöm látni, ha valaki szenved… Ne is álmodozz arról, hogy csak miattad tettem, hogy el ne veszítselek, vagy valami hasonló… Bár a legutóbbi mondatomban volt némi igazság is… Nem tudtam elképzelni a Roxfortot a bénázása nélkül, sem egy napomat anélkül, hogy látnám azt a vicces rémült arcát, mikor leszólítom a folyosón, hogy bármi, származására sértőt hozzávágjak. De persze mindezt nem közöltem vele. Törődjön bele, hogy bármikor találnék új játékot magamnak, ha ő meghalna. Csak ne előttem tegye… Mély levegőt vettem, megint a plafon felé fordítottam az arcom, és újra szólásra nyitottam számat. – Mindez, ami ma történt a feledés homályába merül, értve vagyok? Ne hidd, hogy most bármi megváltozott köztünk, mert nem! Kapizs? – Nem néztem rá… Nem akartam. Egyszerűen feszülté tett a puszta jelenléte, pedig sosem szokott. Általában jól szórakozok, ha a közelemben van. De most nem volt min szórakozni, és ez kissé frusztrált.
Alice Sinclair
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Alice 2015-01-15, 22:22
Aaron & Alice
[You must be registered and logged in to see this image.]A gyógyító olyan hamar kezd el foglalkozni velem, hogy igazán esélyem sincs arra, hogy nagyon felfogjam azt, hogy hol vagyok, hogy mi történt, így kissé lassan áll össze a kép és még Aaront se veszem észre. Igazából az se javít a dolgokon, amikor mégis feltűnik nekem a srác, hiszen olyan csúnyán néz rám, hogy összébb már nehezen tudnám húzni magam. Milyen kellemetlen lehet a számára, hogy itt kell lennie velem a gyógyítónál, méghozzá egy ággyal arrébb, hiszen mint látszik, őt is benntartották és tudom, hogy miattam. A köszönöm a legkevesebb, amit megérdemel, mert tudom, hogy tartozom neki és ez olyan fajta tartozás, ami nem fog egykönnyen elfelejtődni. Amikor viszont felel, kissé megdöbbenek. Nincs mit? Komolyan? - Mindketten tudjuk, hogy nagyon is van és… én tényleg hálás vagyok. – ismerem be felé pislogva, miközben szemeim is kedvesen csillognak felé. Most így, itt nem vagyok olyan félénk, hiszen nem is kettesben vagyunk és nem is éppen engem piszkál, más ez a helyzet, ilyen még nem nagyon volt, így én se nagyon tudom, hogy mit kéne kezdenem a szituációval, de még mielőtt bármit mondhatnék, ő szólal meg, de amiket mond… Ajkam résnyire kitágul, úgy meredek rá és hiába a plafont nézi, bizonyára érzi majd magán fürkésző tekintetemet. - I…igen, megértettem! Sajnálom! – sütöm le végül szemeimet, mintha a legnagyobb hibát követtem volna most el a fiú ellen. Megértettem, majd máskor tényleg jobban odafigyelek, biztosan megy jobban is, nem vagyok én mindig olyan béna, ugye nem? - Lehetséges, hogy valahol mégis aggódsz értem és… ezért is segítettél? – és ezért is hívja fel oly nagyon a figyelmemet arra, hogy többé ezt ne csináljam? Nem mintha eszembe jutna ellenkezni vele, ugyan, pont ő vele? De akkor is, szavai, hangsúlya, még a testtartása is más, mint eddig volt. Bár… mit gondolok. Miért félt volna attól akár egy pillanatra is, hogy meghalok? Én egy senki vagyok a számára, egy piszkos sárvérű, aki még csóró is, nem aggódhat ő pont én értem, bármennyire is jól esne a lelkemnek.
Aaron Xendar
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Alice 2015-01-15, 19:49
Mikor kirángattam a lányt a partra, utána még sokkhatás alatt öltöztem fel, gyújtottam tüzet, és ébresztettem fel. A sokk oka az volt, hogy a hajamról már-már jégcsapok lógta le, és hogy voltam akkora marha, hogy utána ugorjak a vízbe. Már saját magamat sem értettem. Mikor felébredt persze olyan jegesen közlöm vele szavaimat, mint amilyen jeges a hajam, és a testem. Tényleg olyan volt, mintha öngyilkos akart volna lenni. Mégis minek szállt fel egyedül? Várjunk már... Én most komolyan törődöm ezzel? Nem! Csak a hideg lefagyasztotta az agysejtjeimet. Egy pillanat alatt ki is verem a fejemből a gondolatot. - Nem... persze hogy nem... Mért is tennél... - morgok, miközben próbálom elérni, hogy ne itt fagyjon halálra mellettem... Szinte teljesen félájulatban teszi fel a kérdését, hogy tényleg ennyire szánalmasnak tartom-e, és mint a legtöbb varázstalan embert életre sem méltónak... De nem várta meg míg válaszoltam, mert azonnal beájult... Néztem rá, összeszorított fogakkal, és azok között sziszegtem. - Igen.... - Hogy őszinte volt-e? Szánalmasnak tartottam! El akartam menni. Aztán megálltam, és felkaptam az ölembe, hogy felvigyem a gyengélkedőre. Hogy miért? Egyedül csak azért, mert nem voltam gyilkos, és utáltam nézni, hogy szenved. Ha nem ő lett volna, akkor is megtettem volna. Mert ilyen rohadtul jófej vagyok. Semmi másért! Elhatároztam, hogy csak ledobom egy ágyra, és lelépek, de a javasasszony csúnyán keresztülhúzta a számításaimat. Nagyon csúnyán! Befektetett egy ágyba, közvetlen mellé, és egy nap kényszerpihenőre ítélt... Hát ez jár a hősöknek??? Nem tehettem mást, mint hogy tűrtem, ahogy bebugyolál a takaróba, ami annyira nem is esett rosszul, majd néztem, hogyan látja el Alice sebeit... És néztem a lányt... Szúrós szemmel néztem az arcát, hogy mikor ébred már fel. Akartam egyáltalán, hogy felébredjen? A mai nap teljesen összezavart. Nem, én nem szoktam összezavarodni. de miután egyedül őmiatta ugrottam a jeges tóba nem voltam képes magamban kimondani, hogy gyűlölöm őt és az egész fajtáját. Tuti, csak a nátha első jele... Holnapra jól leszek, és kitisztul majd a fejem. Igen, így kell lennie. Ez a csaj csak a lábtörlőm, és semmilyen érzés nem volt benne, mikor kimentettem. Aztán felébredt. Először nem vett észre, mert a gyógyítóval beszélgetett, aztán mikor amaz rám mutatott ő is rám nézett. Én ugyan azzal a szúrós szemmel méregettem. Ha nem lettem volna pont a tóparton, most halott lenne... Én nekem köszönheti, hogy még él... De nekem még mindig nem volt fingom se, miért ugrottam utána... Hogy miért mentettem meg. Ő pedig most megköszönte. Nem kérdezte meg újra a miértet, csak megköszönte. Agykerekeim forogtak, és egy ideig nem tudtam, mit mondjak... - Nincs mit... - mondtam kisebb hatásszünet után, majd inkább elfordítottam róla az arcomat, és a plafont kezdtem el fixírozni. Nem tudom, mi volt az, ami megoldotta a nyelvemet, talán az undorító ízű lötty, amit belém erőltetett a javasasszony, mindenesetre önkéntelenül hozzátoldottam a nincs mit-hez még egy mondatot. - De soha többé ne csinálj ilyet, megértetted??? - épphogy kimondtam, inkább be is fogtam. Nem akartam, hogy azt higgye, aggódom, vagy valami hasonló nyálasság... Egyszerűen csak nem volt kedvem egy újabb úszáshoz a Fekete-tóban. Ez nem elég indok arra, hogy ilyenre kérjem?
Alice Sinclair
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Alice 2015-01-15, 18:18
Aaron & Alice
[You must be registered and logged in to see this image.]Képszakadás… Nem tudom, hogy mióta lehettem eszméletlen, most is csak Aaronnak hála kezdek el magamhoz térni, de nem tudom azonnal, hogy mi történt. Csak a fájdalmat és a hideget érzem, miközben azért sikerül felfognom azt is, hogy ki van mellettem. De… mégis mit keres ő itt? Lassan áll össze a kép és egyre inkább nem értem, hogy miért segített nekem, hogy vajon miért mentett meg, így csak szemeit fürkészem, miközben választ várok tőle, mindarra, amin keresztülmentem… mentünk, hiszen ő is vizes, sőt, szinte jeges. Istenem, csak meg ne fázzon, főleg ne én miattam. - Nem akartam… Én… én sose tennék ilyet. – remeg meg némileg a szám, miközben a könnyeim se tűnnek el aranyos pofimról. Megölni magam? Érzékelem szavait, hogy szerinte nincs értelme az életemnek és ez jelenleg helyzetemben még mélyebben érint, mint máskor, így még több könny gyűlik szemeimben, de az erőm az, ami visszafogja a bőgést, mivel már ahhoz is gyenge vagyok. - Ennyire szánalmasnak tartasz? – bukik ki belőlem halkan a kérdés, majd ez után felelek én is az övére. Ne erőltessem? Kéne… nagyon kéne, hogy valamiben jobb legyek, de talán ha igazán akarnám, akkor sikerülne is. Nincs meg bennem az akarat, mivel nem vagyok képes elfogadni a mágiát, én szeretnék egy egyszerű, átlagos ember lenni, egy mugli… de nem vagyok. Viszont, ha tényleg így vélekedik rólam Aaron, akkor miért segített? Miért mentett meg? De a választ már nem hallom meg, ugyanis az édes ájulás ismét magával ránt, így nemsokára újból kiesik az idő és csak jó pár perccel később ébredek fel a gyógyító szobájában.
Puha, meleg ágyban, betakarózva, kevesebb ruhában nyitom ki szemeimet, miközben a fájdalmat is lassan kezdem el újból megérezni. Felül most csak egy hófehér, ujjatlan felső van rajtam, kezeim több helyen bekötözve, ahogy oldalam is, jobb lábamnál pedig a nadrág is feljebb van húzva, hála annak, hogy a gyógyító leápolta azt is. A törést már rendezte, de azért egy-két napig biztosan itt kell maradnom. Viszont sok nem látszik belőlem a vastag ágyneműnek hála, így már nem is didergek, hajam se vizes, csak halkan nyüszögök, miközben magamhoz térek. - Kedvesem, hát ébren vagy! Gyere, ülj fel szépen és idd meg ezt! – rögtön segít is felkelnem, én pedig már csak azon kapom magam, hogy valami sűrű folyadékot itat velem, melynek bár az íze rémes, mégis, a fájdalom kezd ismét megszűnni, de a kábaságom egyre kevésbé. - Szerencséd, hogy ez a kedves fiatalember megmentett és ide hozott. – és ez után enged visszafeküdni, én pedig szavainak hála most fogom csak fel azt először, hogy nem vagyok egyedül. Oldalra pillantok és ekkor szúrom ki Aaront, így aprókat pislogva felé húzom fel nyakamig a takarót, miközben tovább fixírozom őt. Itt van még mindig, bizonyára a gyógyító őt se engedte csak úgy el, és ez a tekintet, ahogy rám néz. - Köszönöm, hogy… hogy megmentettél. – pirulok el egy picit, hiszen pont ő mentett meg engem, amikor nem kellett volna. Még mindig nem tudom, hogy miért tette, pedig nem is olyan régen a halálomat emlegette, hogy úgyse számítana, mégse hagyott odakint a hóban és ez igen csak furcsa.
Aaron Xendar
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Alice 2015-01-13, 15:23
Hogy mire gondoltam, amikor a fagyos vízben úsztam Alice felé félmesztelenül a tél közepén? „Aztarohadtkurv@rézfánfütyülőskisangyalát”. Röviden erre. Hihetetlen mikre nem vagyok én képes, ráadásul egy olyas valakiért akit tiszta szívemből megvetek. Az még csak hagyján, hogy nem kedvelem. Senkit nem kedvelek. De ő… Ő… Ő… Csak egy mugli. Egy egyszerű mugli, aki véletlenül, valahogy ide keveredett a Roxfortba, és varázspálcával hadonászik. Szánalmas! És persze, csak nekem lehet akkora mákom, hogy pont tanúja vagyok, amint öngyilkosságra készül. Nagy nehezen, totál átfagyva kirángatom a partra, és lefektetem a hóba. Végtére is, az már oly mindegy, hogy hidegen fekszik-e vagy melegen, de legalább nem fullad meg. Miután gyorsan magamra kaptam a ruháimat, amitől persze még nem múlt el a vacogásom, varázslattal tüzet gyújtottam, és felébresztettem az eszméletlen lányt. Lehet, hogy kicsit hülyén festettem mellette vizes – vagy inkább már jeges? – fejjel, és hát iszonyatosan fázott is a fejem, végtére is hosszú hajamból nem csöpögnie sem volt ideje a víznek, szinte úgy fagyott meg. – Mi mi mi… Mi történt volna? Az, hogy minden bizonnyal feltett szándékod volt emgölni magad. Mondjuk ezen nem csodálkozom, de azért nem a suliban kéne… Vagy legalábbis nem szemtanúk előtt… - közlöm vele élesen, mintegy jelezve, bénaságából és származásából kifolyólag mennyire meg tudom érteni az akcióját, majd kérdőre vonom, hogy végülis mi a rákért is ült seprűnyélre, ha egyszer nem tud repülni. Oké, oké, látom rajta hogy át van fagyva. Képzelje, én is. Mondjuk bennem azért tartja az erőt az idegesség, ami miatta tört ki rajtam, és hát nem is zuhantam métereket a jeges tóba érkezve, és nincs eltörve egy csontom sem. De mindez lényegtelen tényező. – Jah, muszáj, de legközelebb fogadd meg a tanácsom, és ne erőltesd, ami nem megy… - vágtam a fejéhez, de már alig bírtam ránézni. Szinte már nekem fájt a kicsavarodott, teljesen irrealisztikus helyzetben fekvő lába. De komolyan. Felajánlottam gyorsan, hgoy rendbeteszem a csontjait, de a válasz csak egy gyenge, elhaló kérdés volt, majd újra elájult. Okés, és most mégis mi a frászt kéne tennem? Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy itthagyom. Fel is álltam, és vacogva néztem rá… Már indultam volna. Tényleg indultam volna… Végül pedig összeszorítottam a fogaimat, sóhajtottam egyet, és felkaptam az ölembe… – Én is ezen gondolkozom……. – nyögtem, mintegy magamnak a kérdésére válaszolva. Tényleg fogalmam sem volt. Az lett volna a legjobb, ha hagyom vízbefúlni. Sok fáradságtól szabadíthattam volna fel a gondnokot, a takarítót, és úgy az egész személyzetet. De azért mégis… Nem. Ilyen hülyeségekre nem gondolok. Dehogy hiányozna! Találnék mást, akin élezhetem a nyelvemet.
Lassan lépdelve bevittem őt a kastélyba, fel az első emeleti gyengélkedőre. Madam Pomfrey majd elájult, mikor meglátott, ölemben az ájult lánnyal, csurom vizesen. Jó, hogy el nem sikította magát. Hogy mit akartam tenni? Lerakni Alice-t egy ágyra, és lelépni, minél hamarabb, és elfelejteni azt, hgoy valaha lesüllyedtem addig, hogy segítsek neki. Nos ez nem jött össze, mert a javasasszony közölte, hogy szó sem lehet arról, hogy elmenjek, mert ilyen jeges hajjal nem sétálgathatok a kastélyban, és egyébként is hideg van, és egyébként is be kell takarózzak, és egyébként is, és egyébként is, és egyébként is. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy elég egy forró zuhany és egy átöltözés, hallani sem akart róla. Szinte beletaszigált az ágyba, hogy feküdjek le, és maradjak nyugton, meg igyam meg a hülye gyógyszerét, hogy ne fázzak meg. Hogy is jellemezzem azt a löttyöt. Ettél már fülzsír ízű mindenízű drazsét? Na abból képzelj el egy egész zacskónyit, leöntve thesztrál trágyával. Ízletesen hangzik, nemde? Szóval nem csináltam mást, csak feküdtem mint egy darab fa, nyakik bebugyolálva meleg takaróval – ami azért valljuk be nem esett rosszul – és szúrós szemekkel bámultam a mellettem lévő ágyon fekvő lányt…. Mindez miatta van….
Alice Sinclair
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Alice 2015-01-12, 22:28
Aaron & Alice
[You must be registered and logged in to see this image.]A becsapódáskor az egyik legrosszabb rémálmom válik valóra, mert bár tudok úszni, mégse vagyok képes elviselni ezt a fagyos hideget, mely a vízben vár rám, ahogy a sérüléseim miatt se túl valószínű, hogy könnyű szerrel ki tudok majd jutni a partra. A seprű természetesen a víz felszínére emelkedik, de én csak kapálózok, próbálkozok mindent megtenni annak érdekében, hogy levegőhöz jussak, de… lassan már a hideget se érzem igazán. Minden kezd elsötétülni, én pedig már nem mozdulok, nem érzékelem a külvilágot se, így arról sincs tudomásom, hogy valaki megfogja a testemet és a felszínre visz. Fogalmam sincs, hogy mi történik, így ájultan dőlök bele Aaron karjaiba, amíg ki nem visz a hóra és egészen addig magamhoz se térek, amíg el nem hangzik a varázslat. Annak hála viszont hirtelen köhögök fel, fejem oldalra fordul és némi víz jön ki ajkaim közül, miközben könnyes szemekkel nyögök fel. Próbálom felfogni, hogy mi történt, de testem megremeg és ez a remegés fokozódik, fogaim is többször koccannak össze, miközben némileg próbálok összébb gömbölyödni. Sajog mindenem, főleg a jobb lábam, de a helyzet még mindig nem jut el tisztán a tudatomig, egészen addig, míg a mellettem lévő fiú meg nem szólal. - Mi… mi történt? – didergem, de ahogy meglátom őt, csurom vizesen, majd pedig a havat is érzékelem magam körül, ahogy a hűvös levegőt is, úgy áll össze a kép. A repülés, majd pedig a tó… Ez nem lehet! Finoman, halkan nyögve fordulok oldalamra, a fiú felé, aki elég szépen kezd el osztani, mire elég rendesen el is szégyellem magam, így sütöm le szemeimet, miközben térdét kezdem el fixírozni. - Gyakorolni… próbáltam. A tanár… azt mondta… muszáj. – didergem halkan, de kezdem érezni, hogy szét fogok fagyni, ha nem megyek el innen hamar. Egész testem jéghideg és alig bírok beszélni is, és a gond az, hogy a fájdalmat is egyre távolibbnak érzem, ahogy Aaron szavait is nehéz felfognom. Szemeim hirtelen csukódnak le, majd rázom meg fejem, közel állok ahhoz, hogy ismét elájuljak. - Miért segítettél? – és segít még most is? Halkan kérdezem, szinte suttogva, próbálom formálni a szavakat, de az övéit már nem igazán fogom fel. Nem tudom tehát, hogy mit mond, a testem megadta magát, így még egy utolsó remegés, majd nemsokára beleájulok a hóba. Én próbáltam észnél maradni, tényleg próbáltam, de a testem úgy tűnik, hogy nem ilyen harcokhoz van edződve.
Aaron Xendar
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Alice 2015-01-12, 00:52
Nem szeretem unni magamat, és egészen jó idő volt odakint, szóval úgy döntöttem, teszek egy kis túrát a birtokon. Komótosan húzgáltam magamra a gönceimet: egyszerű farmert, bakancsot, sötétzöld pólót, rá egy pulóvert, és persze a téli kabátomat. Mardekáros sálamat tekertem a nyakamra, és úgy indultam ki a klubhelyiségből, egyedül. Alapból is egyedül szoktam sétálgatni, csak néha rámakaszkodik pár „haverom”, akik azt hiszik, kedvelem őket, mert mindig olyan arayosan, és kedvesen mosolygom rájuk. Frászt. Na mindegy. Általában Sarth-ot is viszem magammal bolyongásaimra, ezt jelenti az, mikor nem vagyok egyedül, de úgy döntöttem, ma a szobában hagyom. Minek fagyjon meg szegény? Nyugodtan haladok végig a folyosókon, ki az előcsarnokba, onnan pedig az udvarra. A kastély áporodott levegőjétől már herótom volt, bár egy pár pillanatig gondoltam ugyan rá, hogy felmegyek a csillagvizsgáló toronyba, de aztán meggondoltam magam, és inkább a tó felé vettem az irányt. Már eléggé közel jártam, mikor éles sikolyt hallottam meg…. Fentről! Ki az az őrült, aki ilyenkor repül, és miért? Felpillantottam az ég felé, és azonnal kiszúrtam. Persze, mit is gondoltam, persze, hogy ő az. Alice Sinclair, a drága kis sárvérű, aki másodikos korom óta szórakoztat engem minden bénázásával. Ebben a pillanatban még azt gondoltam, a legjobb időpontot választottam a túrázáshoz… Aztán feltűnt a röppályája… Neeeem, ennyire pancser még ő sem lehet… Húzza már fel azt a seprűt… És mi a frászkarika van a lábával? Összeráncolt szemöldökkel figyeltem, hogyan csapódik egyenesen bele a Fekete-tóba. Mondjuk még mindig jobban járt, mintha a fúziafűzzel csókolózott volna össze… Tovább akartam menni. Én tényleg tovább akartam menni! Semmi közöm nem volt a kis sárvérűhöz, miért segítettem volna neki? De valami nem klappolt vele. Mármint, okés, szokott bénázni, sőt midnig bénázik, de ekkora gázba még nem került. Vagy alapból nem tudott úszni, vagy jól láttam, és tényleg el volt törve a lába, mindenesetre csak kapálózott a vízben, és nagyon úgy tűnt, mint aki mindjárt megfullad. Akármilyen fagyottszívű is vagyok, nem hagyhatom a kedvenc szórakozásomat meghalni, még akkor sem, ha csak egy pitiáner kis mugli varázspálcával. Gyorsan körülnéztem, de nem volt itt senki, aki láthatott volna, szóval nekiálltam vetkőzni. Lekaptam a sálamat, és a kabátot, majd a pulcsit és a pólót is. A bakancsomat is lerúgtam magamról. Igen, így már rohadtul hideg volt! Bele sem mertem gondolni, milyen lehet a víz. A víz, melynek mélye ráadásul tele van selőkkel, és nem a szebikfajtából, nomeg a kis házikedvenceikkel. Igazán nem vágytam bele, de nem volt más választásom. Fejest ugrottam a jeges vízbe, és szinte azonnal éreztem, hogy a vér is megfagy az ereimben. Senkinek nem kívánom ezt, még a legnagyobb ellenségemnek sem! Persze volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne foglalkozzak a hideggel, inkább ússzak, míg el nem érem a lányt. Francért kellett éppen nekem meglátni, hogy belezúg a tóba… Mire odaértem, már a víz alatt volt, én pedig átkaroltam, magamhoz húztam, már csak azért is, hogy legalább egymást felmelegítsük ebben az élő fagyban, és gyors, erős mozdulatokkal kezdtem el félkézzel a part felé úszni. Nem voltam egy gyakorlott vizimentő, de a helyzet megkövetelte a határozottságot. Mikor elértem a partot úgy evickéltem ki a vízből, mint valami jégember, Alice-t pedig a hóba fektettem. Naná, hogy totál lila volt a szája, és valószínűleg az enyém is, konkrétan csoda, hogy még lélegzett. Egy kicsit ott hagytam a parton feküdni, de csak míg a ruháimhoz ugrottam, amik persze a hóban már átnedvesedtek, és gyorsan felkapdostam magamra mindent, hogy ne fagyjak meg. Kiszúrtam a földön egy fadarabot, amit a kezembe vettem, és azzal tértem vissza a lányhoz. Igaz, teljesne vizes volt, de mire nem jó a varázslat, ha nem erre. Elővettem a pálcámat a farzsebemből – igen, tudom, hogy nem kéne ott tartani, ne oktass ki – és a fadarabra szegeztem, miközben elmormogtam egy „Lacarnum”-ot. Végtére is a fa éghető anyag… Jól esett a tűz melege a hideg víz után, és megfogadtam, hogy soha többé nem fogok kimenteni a tóból senkit. Azt sem tudtam, most miért tettem. Alice felé fordítottam a pálcám, hogy felélesszem, hiszen hozzáérni nem akartam, ki tudja hány csontja tört el, az pedig valószínűleg nem lett volna jó ötlet, ha lelocsolom hideg vízzel. Még a végén a tüzet is leönöttem volna, arról nem beszélve, hogy így is elég tüdőgyulladást fog kapni. Nomeg hála neki, lehet, hogy én is. – Stimula… - morogtam, majd mikor láttam, hogy kinyitja a szemét, azonnal rászóltam. – Meg ne moccanj! Bár felőlem aztán nyugodtan, de neked fog fájni… - kicsit megvontam a vállamat. Nagyon reménykedtem benne, hogy semmi aggodalmat nem vél kihallani a hangomból, mert bizton állíthatom, nem volt benne. Csak fáztam… Ennyi. – De azt azért áruld már el, mucikám, hogy te mégis mi a hétszázát kerestél seprűnyélen, mikor nyilvánvaló, hogy … NEM … TUDSZ … REPÜLNI?! – hogy ideges voltam-e? Igen! Hogy ne lettem volna ideges? Nekem kellett beugranom a tóba, és kihúzni, csak azért mert ő öngyilkos merényletre készült… Akárhogy is, ezt nem éreztem fair-nek velem szemben. Aztán ránéztem, és valamennyire lecsillapodtam. Oké, én vagyok az, aki bármikor készséggek szopatja ezt a kiscsajt, előszeretettel terrorizálom lelkileg, de a testi szenvedést világ életemben utáltam nézni… – Na figyelj… Ha akarod, rendbeteszem a csontjaidat… De nagyra értékelném, ha mindezt magadban tartanád a későbbiekben! És ne hidd, hogy ezentúl puszipajtik leszünk… - közöltem vele, és felmutattam a pálcámat…
Alice Sinclair
Reveal your secrets
Tárgy: Aaron & Alice 2015-01-11, 23:08
Aaron & Alice
[You must be registered and logged in to see this image.]Mivel a tanár rám szólt, hogy igenis gyakoroljak sűrűbben reptanra, így bár nem sok kedvem volt hozzá, most mégis itt vagyok és egy seprűt szorongatok kezeim között. Már rég meg kellett volna tanulnom tökéletesen irányítani, de egyszerűen… ez se ment, mint oly sok minden, de valószínűleg magam miatt. Én vagyok az, aki akadályozom magamat a fejlődésben, pedig jó agyam van és talán nem lennék mindig ilyen ügyetlenke se, mint jelenleg. Kötelezőleg ki lett adva nekem ez a gyakorlás, így csak feljebb húzom magamon világoskék színű kabátom cipzárját, majd megigazítom a nyakamban lévő ezüst színű sálat, ez után pedig már lábaim közé is kerül a seprű, én pedig a magasba. Amúgy még egy farmernadrágot és sportcipőt viselek, nem mást, de így is érzem, hogy meg fogok fagyni odafent. A seprű persze némileg remeg alattam és bár jobb lett volna, ha legalább van velem most valaki, mégse volt képem senkit se megkérni erre, hogy jöjjön már el velem egy picit, pedig vannak barátaim, talán okosabb ötlet lett volna. Egy ideig azért nagyjából normálisan haladok, de tudom én is, hogy a tempót is növelnem kéne, így hát eképp cselekszem, de az irányítás kicsúszik kezeim közül, így sikoltok fel, miközben a seprű csak repül, én pedig úgy kapaszkodom, mintha az életem múlna rajta. Mondjuk talán az is múlik, mert ha lezúgok nos, akkor azért durván megütném magam. Nemsokára akad viszont más, aminek nekiütközhetek, méghozzá az iskola kemény fala, amelyhez úgy vágódom neki, hogy jobb lábam még reccsen is, így kiáltok fel fájdalmasan, miközben esélyem sincs mást tenni, mint még mindig kapaszkodni. Még pár csapódás a falhoz, amitől már vállaim és combjaim is csúnya zúzódásokat szereznek, majd a seprű irányt vált. - Ne! Ne arra! Kérleeek! – hangomat persze senki se hallhatja, magasan vagyok én ehhez, de az tuti, hogyha valaki van erre, akkor észre fogja venni, hogy egy seprű elég szép sebességgel csapódik bele a Fekete-tóba, így én már nyekkenni se tudok, csak kezeimmel eleresztem ezt az átkozott eszközt, miközben érzem, hogy egyre mélyebbre repülök. A fejem is fáj a becsapódástól, de a lábam a legrosszabb, amely most nem normális alakban süllyed lefelé. Próbálok kapálózni, egy pillanatra fejem is ki tudom dugni a vízből, de pár levegővételnél több re nem telik. Talán valaki meglátja a csapkodásom… remélem, mert ha nem így lesz nos… akkor talán az életem itt ér véget ebben a fagyos vízben, hiszen tél van már és érzékelem rendesen, hogy vagy a levegőhiány vagy a hideg végez velem, csoda, hogy a szívem még nem állt le.
."
//