Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


2000-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 1999-2000-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Legfrissebb






ϟ Neira & Ginny
  Today at 09:13
Gwyneira Rousseau



A hónap posztolói
Cody Armstrong
 
Luna Lovegood
 
Armand Stansson
 
Sidney Smallwood
 
Gina Accipiter
 
Gwyneira Rousseau
 
Madeleine Eastwick
 
Daniel G. Paisley
 
Jacob Troops
 
Perselus Piton
 
Statisztika

Összesen 584 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Eleanor Branstone

Jelenleg összesen 38914 hozzászólás olvasható. in 3477 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

Alice & Aaron

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
SzerzőÜzenet
Aaron Xendar
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 25

TémanyitásTárgy: Re: Alice & Aaron 2015-01-12, 00:04

Méghogy nem szokás a büntetőmunkán másoknak is ott lenni. Majdnem felröhögtem… Úgy mondta, mintha nem tudtam volna megoldani, hogy végignézhessem, amint szenved. Ha más nem belógok, de ha nagyon akarok, nem hagyok ki egy ilyen páratlan alkalmat, hogy kiröhögjem.
– Hidd el, én megoldanám ezt a problémát. Ne törődj olyanokkal hogy mit szokás, és mit nem. - vigyorogtam rá. Tényleg, elég lett volna pár szó, és valószínű, hogy akár engedéllyel is felügyelhettem volna a munkáját, pedig még csak prefektus sem vagyok. Igazából hat éve, mióta ide került, bróbálok rájönni, miért szórakoztat engem ennyire ez a kis béna muglicsemete. Néha annyira aranyos tudott lenni az ügyetlenkedésével, hogy legszívesebben megtartottam volna valami háziállatnak. Kicsit megrántottam a vállamat a kijelentésére.
– Ugyan, én nem a nyomorodon szórakozom, hanem a bénázásodon. Tehát nem vagyok gonosz. – Megengedtem magamnak egy kacsintást, miközben pálcámmal a haját birizzgálom. Hogy miért érek hozzá még akár csak pálcával is? Talán rá akartam ijeszteni, bár valószínűleg már rájött a hat éve alatt, hogy nem szokásom fizikai bántalmazásokba keveredni. Miután ő kisliccolt előlem, hogy visszatérjen ahhoz a szerencsétlen ócska páncélhoz én a falnak dőltem, és hogy lássa, mennyire akarok segíteni, még a pálcámat is elraktam. Éreztem, hogy Sarth a nagyamban kicsit mocorog, miután megvakargatom az állát, és mi Alice-l beszélgettünk közben.
– Igazán nem értem, miről beszélsz. Nekem nincsenek barátaim. Azoknak a hízelkedő, seggnyalóknak a véleménye pedig teljesen hidegen hagy. Szóval ha én egész életemben rajtad akarok szórakozni, akkor ezt fogom tenni, úgyhogy… Jobb lesz, ha megszokod. – vigyorodtam el kissé gonoszan, majd mikor a segítségemet kérte a fej felrakásában elővettem újra a pálcámat. De ahhelyett, hogy használtam volna közöltem vele, hogy oldaja meg maga, varázslattal. Megforgattam a szemem, mikor kijelentette, hogy nem akar mágiát használni. Hiszen azért vagyunk a Roxfortban! Hogy mágiát tanuljunk! Na ezért nem való a sárvérűek kezébe ilyen csodás hatalom. Ezt természetesen szóvá is teszem neki, hogy talán jobb volna, ha hazamenne a mugli casládjához, és mugliként élne, de persze az „túl bonyolult”. Ekkor viszont visszaszólt. Nem sűrűn szokott visszaszólni, de akkor igencsak. Persze ilyenkor általában meg is bánja valószínűleg, mint most is. Láttam rajta a rettegést, ahgoy fölé tornyosulok, és a lehető legközelebb megyek hozzá, és éreztem a remegését, mikor a fülébe suttogtam undortól csöpögő szavaimat. Olyan családban nőttem fel, ahol szinte bűnnek számított muglinak, kviblinek, vagy sárvérűnek lenni. A felmenőim aranyvérűek egytől egyig, a szüleim pedig a Nagyúr csatlósai közé tartoztak. Persze nem vagyok büszke rájuk, sem emiatt, sem azért, mert elárulták az eszméiket. De ez részlet kérdés. A neveltetésem adott volt, még ha nem is értettem mindenben egyet vele. Ha kvibli lettem volna… Valószínűleg már nem élnék. De erről neki nem kellett tudnia.
– Te ezt nem értheted, te sem vagy sokkal több egy muglinál. – majdnem a földre köptem, de inkább csak kikaptam a kezéből az ölelgetett sisakot, és raktam fel a helyére, majd ismét a falnak dőltem. Tartsam meg másnak a kézügyességemet… Chö… Vártam, hogy elszalad, de nem így tett. Illetve nem szaladt. Csak elment. Gyors léptekkel, de csak elment… Nem láttam értelmét követni, és ez után a kedves eszmecsere után úgy éreztem, eleget nyújtóztattam a tagjaimat, szóval a hálókörletem felé vettem az irányt, mint valami sértett oroszlán.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alice Sinclair
Reveal your secrets

avatar

Hugrabug

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 73

TémanyitásTárgy: Re: Alice & Aaron 2015-01-11, 22:42

Aaron & Alice


[You must be registered and logged in to see this image.]Én nem tehetek róla, hogy ennyire ügyetlen vagyok, tényleg nem szeretek mindig bajt csinálni vagy elszúrni dolgokat, és Aaron is rátapint a lényegre, bizony, nem egyszer voltam már a saját bénaságaim miatt büntetőmunkán. Viszont azt nem szeretném, ha most szólna egy tanárnak, egyáltalán nem élvezném, így csak ijedten nézek fel rá, miközben hallom, hogy azért ilyesmi nincs szándékában. Csoda…
- Nem szokás büntetőmunkán másoknak ott lennie. – jegyzem azért meg, mert ez mégse úgy működne, hogy nyugodtan végignézhetné, amíg mondjuk felsikálom valamelyik terem padlózatát. Bár Piton professzorból mondjuk kinézem, hogy megengedi ezt a dolgot Aaronnak, hagyva, hogy a fiú remekül szórakozzon nyomoromon, mintha amúgy nem tenné ezt mindig. Most is próbálom egyébként helyre hozni a hibámat, tehát pontosabban a lovagi páncélt, csak a probléma az, hogy nem megy ez olyan könnyen, se pedig gyorsabban és mint hallom, a Mardekáros se óhajt besegíteni, pedig neki biztosan könnyen menne, valamiért érzem, hogy velem ellentétben egy pillanat alatt megoldaná.
- Gonosz dolog más nyomorán szórakozni. – pislogok rá zavartan, de valahogy nagyon is cukin, miközben ő hajamat kezdi el birizgálni. Túl sokáig azért nem hagyom neki ezt a dolgot, kimenekülök közeléből, hogy visszatérjek munkámhoz, miközben azért nem maradok csendben, úgyse tudom megállni azt, hogy ne szóljak hozzá, ha már ő megteszi. Megtisztelve? Cöhh… na persze, ez aztán igazán megtiszteltetés.
- És mit szólnak ehhez a barátaid? Nem ciki a számodra, hogy pont velem töltesz el ennyi időt? – talán… talán ha ezt mondom, akkor magamra hagy és rájön arra, hogy igazam van. Persze, mindig piszkál, de akkor is az én közelemben van, én pedig nagyon nem akarom ezt. Talán tudok némi csorbát ejteni a büszkeségén, ha a Mardekáros barátaival jövök, hiszen már hatodik éve csinálja ezt velem… hat év pedig rettenetesen hosszú idő. Miért fecsérel rám tényleg ennyit? Én pedig hiába menekülnék, nem tudok és nem találom a logikában tetteiben, szóval de, nagyon is töröm rajta a kis buksimat. A páncél teste idő közben felkerül a helyére, de a fejét nos… azt nem érem fel. Hiába kérek ismét segítséget, Aaron csak a pálcával hozakodik elő, amire picit elhúzom számat, majd megrázom fejemet is.
- Nem akarok mágiát használni olyan dologra, amit kézzel is meg tudok csinálni. – mert kitartóan próbálkozom és nem, nem szeretnék varázsolni. Ha nem muszáj, nem teszem, ez lenne tőlem a nagy ellenkezés ez az egész hely ellen. Tudom, hogy muszáj, de a házikkal se véletlenül vagyok elmaradva és oly sok tudás se véletlenül hiányzik még. Nem vagyok kitűnő tanuló, közel sem és vannak órák, ahová már remegő tagokkal ülök be, de én nem akartam ezt az életet, így csak azt várom, hogy végre véget érjen és hazamehessek. Aaron persze rátapint a lényegre és bár eléggé bunkón jegyzi meg a dolgokat, mégis, az őszinte válaszomat hallhatja, melyet ki is egészítek azzal, hogy mágia nélkül nem biztos, hogy meg tudná állni a helyét a világban. Persze más szavakat használok, de a lényege ez, ezt pedig ő is érti. Látom, miként olvad le arcáról a vigyor, majd amikor felém közelít, akkor ösztönösen lépegetek hátrébb, magamhoz ölelve a páncél fejét, de még így is gyorsabb nálam. Igyekszem összehúzni magam, amennyire lehetséges, de ahogy fülembe suttog, a hideg is kiráz. Miért jön mindig ilyen közel hozzám? Én ezt nem akarom! Szavai viszont olyan ridegen hangoznak, hogy arcom is picit elfehéredik ettől. Ennyire gyűlölné a varázstalan embereket? Azt tudom, hogy engem utál, de ezt így hallani…
- Ők is emberek Aaron, ugyanolyan emberek, mint te vagy én. – azért, mert nem értenek a mágiához, még nem kevesebbek tőlünk. Mégis, halkan, szinte suttogva mondom ezeket a szavakat, majd nézek fel szemeibe, amikor végül kikapja a kezemből a páncél utolsó darabját és nemsokára a helyére teszi. Meglep ez a tett, arra számítottam, hogy ezek után majd inkább összedönti ismét az egészet, hogy kezdhessem előről, de nem, talán valamit hatottak szavaim…
- Tartogasd másnak. – sok mindenre gondolok hirtelen, de az biztos, hogy nem kell mást mutatnia, így mivel a szobor a helyén és normális állapotában, nem érzem úgy, hogy tovább kellene maradnom, tehát szépen elsétálok a másik előtt, nem akarok tovább a közelében lenni, így ha ez rendben megy, akkor irány a konyha. Tényleg éhes vagyok, szóval miért ne lépnék le? Az nekem a legjobb, hogyha Aarontól minél távolabb kerülhetek és mivel ő láthatóan elvan a falnál, nos… talán ő se akar velem tartani. Ugye nem?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Xendar
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 25

TémanyitásTárgy: Re: Alice & Aaron 2015-01-11, 15:16

Állíthatnám, hogy belegondoltam mér valaha is, hogy lehet, hogy sajnálnom kéne őt, de sosem tettem ilyet. Azt is állíthatnám, hogy legbelül a szívem mélyén tudom, hogy mindez neki fáj, és igazából nem is akarom őt bántani, de ez sem lenne igaz. Nem tudom mi mennyire fáj neki, és nem azért bántom, hogy ő szenvedjen, hanem hogy én szórakozzak rajta. Tudom, ez egy kicsit köcsögül hangzik, pedig egyáltalán nem az. Ha tudnám mennyire fáj neki nem biztos, hogy csinálnám… Hah, dehogyis nem! Mért hatna meg engem egy kis varázspálcás mugli szívfájdalma?
– Hát persze, hogy nem. – villantok rá egy mosolyt egész közelről, majd folytatom. – Nyugi, nem szólok senkinek. Akkor túl hamar végetérne a szórakozásom, mert azért a büntetőmunkára nem kísérnélek el. Bár ki tudja, az is vicces jelenet lehet. –vigyorodom el, és a kérdésére pillanatok múlva szinte megütközés ül ki az arcomra. – Hát figyelj. Én tényleg segítenék. De sajnos nem lehet. Így viccesebb… - Közben a hajtincseivel szórakoztam a pálcámmal, de azt hiszem észrevehette, hogy nagyon bántani nem akarom, mert kisliccolt előlem, és hozzáfogott összerakni a darabjaiban álló páncélt. Én leplezhetetlen jókedvvel figyeltem a mozdulatait, hiszen elég lett volna egy suhintás, és minden a helyén van. De nem. Neki kézzel kell sszerakni, ami felettébb szórakoztató. Mintha nem is a Roxfortban lennénk, hanem egy mugli iskolában. Bár azt nem tudom, hogy ott mennyire vannak lovagi páncélok. Hogy szomorú-e hogy ő a legjobb szórakozásom? Nem gondolnám, bár neki lehet, hogy az. Szerintem igazán mulatságos.
– Ez nézőpont kérdése, kedves, de ne törd ezen a kis buksidat. Inkább érezd megtiszteltetésnek, hogy te lehetsz a hobbim. - döntöttem picit oldalra a fejemet, miközben Sarth nyakát vakargattam. A nyögései is nagyon szórakoztatóan hatottak, mikor alig bírta el a páncél darabjait. Én már tényleg azt vártam, mikor esik a fejére a feje, de ezt ő sajnos nem várta meg, inkább rámnézett. Kissé meglepett, hogy segítségemet kérte, és őszintén bevallva kicsit hajlottam is rá, hogy egyetlen mozdulattal a helyére illesszem a lovag kobakját. Elő is vettem a pálcámat de aztán gondolkozó arckifejezéssel felnéztem a plafonra, felmutattam a kezemben tartott varázspálcát, és megszólaltam.
– Neked is van, nem? Hát használd… Nem nehéz… - bár neki lehet, hogy az, de akkorát nevetnék, ha rossz varázslatot használna. Szavaimhoz elgondolkodólag még hozzáfűzök egy kis megjegyzést a származásáról, bele sem gondolva, ez mennyire ütheti szíven, mennyire érinthetek gyenge pontot. Azt mondja, nem minden olyna egyszerű. Talán nem önszántából van itt? Pedig eddig totál azt hittem, élvezi, hogy bénázhat egy varázslatos helyen. Aztán jött a kérdése. Kicsit lentebb csökkent a vigyor a képemről, nem azért, mert megsértett, sokkal inkább, mert meglepett, hogy vissza mer szólni. Ellöktem magam a faltól, és ismét felé közeledtem. Olyan közel hajoltam hozzá, amilyen közel csak lehet, és a fülébe suttogtam.
– Akkor egy mocskos, életre is szánalmas kvibli lennék, és nem hadonásznék varázspálcával, hanem jó mélyen elbújnék a föld alá, hogy a világ meg se tudja hogy létezem…. – Többet nem szándékoztam vele közölni, ezért visszább húzdtam, és rámosolyogtam. - De ugyáber ez a veszély nem fenyeget… - tettem még hozzá, és magam sem tudom miért, dacból kikaptam páncék sisakját a kezéből, és feltettem a helyére. – Megfelel az én kézügyességem, vagy szeretnél többet is látni? – vettem oda neki, majd visszadőltem a falnak, és vártam. Arra számítottam, hogy el fog sietni… Kíváncsi voltam, tényleg megteszi-e.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alice Sinclair
Reveal your secrets

avatar

Hugrabug

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 73

TémanyitásTárgy: Re: Alice & Aaron 2015-01-11, 11:43

Aaron & Alice


[You must be registered and logged in to see this image.]Sokak szerint a fizikai fájdalom a legrosszabb, de ez esetemben nincs így. Nekem sokkal jobban fájnak a lelki bántalmazások, azok, amiket Aarontól kapok, hiszen így is kívülállónak érzem magam, tudom, hogy nem itt van a helyem, hogy ügyetlen és béna vagyok, a mágikus vér pedig ötletem sincs, hogy jutott ki nekem, de jobb lenne, ha inkább olyan lehetnék, mint a szüleim vagy a testvéreim. Nem én választottam ezt az utat, de próbálom túlélni, és eddig hat éve már egészen jól megy, de a francba is, hogy a Mardekár ház klubhelyisége ilyen közel van a Hugrabugéhoz. Azt se értem, hogy miért futok össze folyton pont ezzel a fiúval, akit olyan messzire elkerülnék, amennyire csak lehet, én nem szégyellem a dolgot, tényleg nem akarok útban lenni, de ő? Ő mintha mindig megtalálna, mintha a legjobb szórakozása lennék a világon, én erre pedig mindig teszek még pár lapáttal, ahogy most is látható. Tehát a páncél feldől, amit bár próbálok a helyére rakni, azért nem megy két pillanat alatt és mivel igen csak picike lány vagyok, így bizonyára már a felső testével és a fejével is meggyűlne a bajom, de azzal ráérek később foglalkozni. Inkább csak a falhoz simulok, ahogy közelít, mert már miért menne tovább? Pedig oly jó lenne, ha távolodna, ha megunna és menne a dolgára, de nem ez történik. Elém áll, önelégült képpel, ahogy szokott, majd amikor „Senki”-nek nevez, csak aprót nyelve vörösödöm el. Tudom, hogy az ilyen emberek számára tényleg egy senki vagyok, én szerintük nem érdemlem meg, hogy itt legyek, az erőt, ami valamiért kijutott nekem és igaza is van.
- De… voltam már. De nem szándékosan csináltam! – kapom fel fejem és nézek bele szemeibe, de nem hazudok neki. Tényleg volt már rá példa, amikor megbüntettek ilyesmik miatt, hiszen a végtelenségig ezt senkinek se nézik el… vagy csak én vagyok ennyire szerencsétlen?
- Ne! Kérlek, ne csináld ezt, én nem akartam, te is tudod. – csak megijesztett, ennyi az egész. Ahogy viszont pálcáját is előveszi, majd nemsokára hajamhoz ér vele, kissé megremegve próbálok hátrébb húzódni, de a fal nem engedi, átlépni pedig nem tudok sajnos rajta. Pedig milyen jó lenne, ha képes lennék ilyesmire… Feszélyez az a varázspálca, főleg ilyen közel hozzám és bár tudom, hogy nem szokott testileg bántalmazni, mégis, én tartok tőle, hogy mi lesz akkor, ha egyszer meggondolja magát? Na meg, testi fájdalom nélkül is tud bennem kárt tenni.
- Gondolom nem akarsz segíteni… - pislogok a pálca felé és picit elfordítom arcom, de mivel nem piszkál jobban, így nemsokára kislisszolok mellette. Nem akarok ilyen közel lenni se hozzá, se pedig ahhoz a pálcához, egyébként is rendbe kéne tennem a páncélt, még mielőtt mondjuk Piton professzor pont erre sétálna, ami azért szintén gyakori eset és tőle is félek annyira, mint Aarontól.
- Szomorú, hogy nincs jobb szórakozásod, csak én. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ezt ki. – pislogok felé aprókat, majd ez után tekintek el a gyík felé. Gyönyörű az az állat, ezt elismerem és szegény nem tehet arról, hogy milyen gazdája van. Inkább folytatom a szobor helyreállítását, de azért a páncél annyira nem könnyű, így picit felnyögök, ahogy a testet akarom felpakolni és egy jó ideig el is szórakozok vele, mire csak felmegy, de a gond az, hogy amikor már a fej van kezeim között nos… hiába állok lábujjhegyre, akkor se leszek képes azt a helyére tenni, túl magasan van.
- Kérlek, csak a fejét rakd fel, nem érem fel. – pislogok cuki, kiscica szemekkel a fiúra, úgy, mintha nem paráznék attól, ha a közelembe jön. Mégis, egyedül nem fog menni, és a pálcát sincs kedvem használni, de lehet, hogy végül ez lesz, nem biztos, hogy képes leszek más megoldást találni. Ő viszont ismét kérdez és bár szavai gúnytól csöpögnek, nem is tudja, hogy mennyire szívesen mennék vissza a szüleimhez. Én sokakkal ellentétben nem élvezem igazán, hogy a Roxfortba járhatok, legyen bármilyen gyönyörű és egyben varázslatos is ez a hely.
- Nem minden olyan egyszerű, mint ahogy te gondolod. – pillantok felé és ha van annyi intelligenciája, akkor talán sejtheti azt, hogy nagyon is jól sejti, vissza szeretnék menni a tanyára, ahogy azt ő mondta, de valamiért nem teszem, nem tehetem. – És nekem legalább van kézügyességem és nem mindent csak a pálcámmal tudok megoldani. Te mihez kezdenél, ha eltűnne a varázserőd? – őszintén érdekelne, bár ahogy kimondom ezen szavakat, azonnal megbánom. Nem kéne egy picit se visszatámadnom, se megpróbálni felhúzni, tudom jól, mégis, már elegem van abból, hogy mindig engem piszkál. Mégis, úgy hiszem, hogy ő sírna a legjobban, ha a mágia eltűnne a világból, hiszen az nélkül életképtelen. Én legalább tudom, hogy miként kell élni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Xendar
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 25

TémanyitásTárgy: Re: Alice & Aaron 2015-01-11, 00:08

Kész ez a csaj. Már másodikban észrevettem, hogy ígéretes szórakozás lesz, és nem is tévedtem. Már a létezése is szórakozás. Persze amint meghallotta a hangomat megpördült, és azzal a lendülettel felborított egy páncélt. És vajon mi ült ki az arcára? Imádom látni ezt az arcot, hogy szó szerint retteg tőlem, pedig semmit nem tettem érte. Úgy értem, fizikailag sosem bántalmaztam. Nevetni kezdtem, de nem azzal a kitörő nevetéssel, inkább csak valami gonosz kuncogás szakadt fel a tüdőmből, ahogy folyamatosan közeledtem felé, lezseren. Ő leguggolt, hogy felépítse a szobrot, de nem jutott vele a lábfejénél tovább, mert mikor odaértem hozzá, ő felállt, és inkább a falhoz simult, kerülve velem a szemkontaktust. Mondanám, hogy ez sértette az önérzetemet, de őszintén szólva én nagyon jól szórakoztam rajta. Egy ideig csak álltam előtte, és vigyorogtam rá.
- Mondd csak, Senki, sosem voltál még büntetőmunkán iskolai tárgyak megrongálása miatt? – változott az arcom hirtelen torz vigyorból gondolkodzvá, majd kicsit tanakodó hangon folytattam. - Tudod, lehet, hogy szólnom kéne egy tanárnak… – Elővettem jobbommal a pálcámat, és azzal emeltem fel az egyik hullámos hajtincsét, és azt nézegettem, miközben beszéltem. – A te módszereiddel ugyebár úgyis itt ülsz majd egy darabig, hogy összerakd ezt a vackot.
Jah, az ő módszerei. Mert neki nem egyszerűbb elővenni a pálcáját, és egyszerű bűbájjal rendbetenni a dolgokat. Neki kézzel kell összerakni. Évek óta azon gondolkozom, egy ilyen kis mugli, mit keres a Roxfortban. Nem, ő már lassan nem is szimpla sárvérű, inkább egy egyszerű, hétköznapi mugli, varázspálcával a zsebében. Mikor eloldalaz mellettem, nekem szegezve a kérdését, én csak lazán nekidőlök a falnak, és a pálcámmal kezdek játszadozni, miközben az ügyködését figyelem.
– De kis érdeklődő valaki, kösz, hogy törődsz a dolgaimmal, de most épp te vagy a legjobb szórakozásom. Viszont abszolút nem úgy nézel ki, mint aki siet. Mondanám, hogy segítek… De akkor hol maradna a poén? – nevettem fel, és továbbra is csak néztem, mit össze nem szenved azzal a páncéllal, miközben tüntetőleg elraktam a varázspálcámat, és jobb mutatóujjammal megvakargattam Sarth nyakát az álla alatt. Biztos voltam benne, hogy kis kedvencem is nagyon jól szórakozik.
– Mondd csak, egyébként, még nem gondolkoztál azon, hogy véssza kéne sunnyognod a kis tanyára, ahonnan jöttél? A tehenek lehet hogy díjaznák a kézügyességedet… – Hogy övön aluli volt-e a kérdés? Szerintem nem. Bár fogalmam sincs, miket érezhet magában. Őt sosem akartam megnyerni magamnak, semmilyen formában. Bár ami a külsejét illeti, lehet, hogy jó parti lenne, na de ez a kis szánalmas teremtés még arra sem méltó hogy a cipőmet beletöröljem a pólójába. Ezért hát sosem kérdeztem meg tóle kedves, bájos, álmosollyal a képemen, hogy hogy van, mit érez. Egyszerűen nem érdekelt. És most sem…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alice Sinclair
Reveal your secrets

avatar

Hugrabug

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 73

TémanyitásTárgy: Re: Alice & Aaron 2015-01-10, 23:15

Aaron & Alice


[You must be registered and logged in to see this image.]Eléggé éhesnek érzem magam, most, hogy egész nap a házik fölött gubbasztottam. Ahj, miért kellett nekem mindent mostanra hagynom? Vagyis hát… pontosabban én próbálkoztam haladni velük, de egyszerűen majdnem minden nehéznek tűnik. Tudom, az én hozzáállásom se az igazi, hogy inkább a muglik között lévő tárgyakat tanulnám, nem pedig a mágiát, de nincs választásom, egyelőre még nincs, aztán majd évek múlva ki tudja, talán eljutok majd egy mugli egyetemre is, végülis, ahhoz soha se lehet túl öregnek lenni. Most viszont csak finoman arrébb tolom az ágyamon a pergameneket, majd bebújva fekete sportcipőmbe elhagyom a szobámat. Jelenleg egy fekete, ujjatlan felsőt viselek, világoskék színű farmernacival, hajam pedig a tegnap esti fonásnak hála most hullámosan omlik végig a hátamon és előre vállaimra. Nincs rajtam smink, nem szoktam túl sűrűn hordani és nyakamban is csak egy egyszerű, bizsu nyaklánc van, amelyet még az idősebbik bátyámtól kaptam. Nincs nagy értéke, de számomra mégis fontos. Így hagyom hát el a klubhelyiséget, majd indulok meg a folyosón a konyha felé, ahol bizonyára akad valami, amit majd bekaphatok. Nincs messze, tehát hamar visszatérhetek majd a házimhoz… gondolom én. De ahogy lenni szokott, az én esetemben semmi se megy ilyen könnyen, így néhány lépés után meghallom az ismerős hangot, amelytől már gondolatban húzom is a nyúlcipőt, de ahogy zavartan megfordulok, bizony sikerül szépen nekimennem az egyik lovagi szobornak, mely hangos zörejjel dől össze mellettem és némileg rám is. Már szinte meg se kottyan, így is mindig tele vagyok kék-zöld foltokkal, így csak vörös arccal guggolok le és kezdem el visszaépíteni. Ahj, csak sikerüljön hamar.
- Senkit! – motyogom halkan, mert azért válaszolni kell neki, ezt tudom én is, de közelít és én nagyon nem akarom, hogy a közelemben legyen. El kéne húzni, de a páncélt mégse hagyhatom így, ezért még akár egy büntetőmunkát is kaphatnék, így folytatom annak visszaépítését, amely nagyjából félig sikerül, ahogy Aaron a közelembe ér, én pedig ösztönösen lépek arrébb és simulok hátammal a falnak.
- Véletlenül nincs valami más dolgod? Tudod, én sietek… sietnék. – némileg mintha megremegnek hangom, miközben rendesen kerülöm a fiúval a szemkontaktust és nemsokára azért megpróbálom elhagyni a falat. Nem lehetek ilyen beszari, tehát ha esetleg a Mardekáros srác útban van, akkor kikerülöm, majd folytatom a páncél helyrehozását. Jó muglihoz mérten eszembe se jut az, hogy a mágiával pillanatok alatt megoldhatnám a problémát, inkább kézzel csinálom,meg így jobban is bízom magamban, nem kéne még nagyobb kárt tennem a szoborban és hát ki tudja, a bűbájtan se az erősségem. Nincs mit tenni, nem sok mindenben vagyok jó.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Xendar
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 25

TémanyitásTárgy: Alice & Aaron 2015-01-10, 22:15

Gyönyörű napom volt, komolyan. A képemről egy pillanatra sem volt ideje leolvasni a bájvigyornak, mert valahogy mindig volt a közelemben valami mitugrász. A Mardekár klubhelyiségében ücsörögtem, és hallgattam az aktuális sztorikat, melyeket kényszeredetten meg akartam osztani velem kis barátaim, és én persze mosolyogva, türelmesen végighallgattam mindannyiukat. Ahogy szoktam. Én már csak ilyen kedves, és figyelmes vagyok. Arról nem beszélve, hogy így olyan dolgokat tudhatok meg másokról, amiket nem feltétlen akarnának, hogy bárki megtudja. Közben persze az agykerekeim másfelé jártak, történetesen a ládámban rejtőző késgyűjteményem körül. Szerettem a késeimet, mert királyul néztek ki, és még veszélyesek is voltak. No persze nem nekem... Az egyiket már meg kellett volna élesíteni... Hallgatás, és  gondolkozás közben monoton mozdulatokkal húzogattam végig az ujjaimat [You must be registered and logged in to see this link.] gerincén.
Sarth egy tuatara, még az első Roxforti évemben kaptam apámtól, mert mindig is utáltam a hülye huhogó tollpárnákat. A patkányok büdösek, a macskák girhesek, a varangy meg gáz és undorító. Hüllőt akartam. És meg is kaptam, természetesen.
Sokáig tartott az élménybeszámoló, és őszintén mondom, iszonyat unalmas volt, ezért úgy döntöttem, kinyújtóztatom a tagjaimat. Bájos, kedves mosollyal az arcomon osztottam meg ezt a teljesen jelentéktelen információt beszélgetőpartneremmel, és persze hozzátettem, hogy mindezt egyedül fogom megtenni. Semmi kedvem nem volt a pincsikutyákra. Elhiszem, hogy szeretnek engem, azért aki sosem voltam, de ne vigyék már túlzásba. Szóval kiléptem a folyosóra.
Egyszerű, sötét ruha volt rajtam, fekete mintátlan póló, sötétkék farmer, és fekete sportcipő. Sarth-ot a vállamra tettem, de mivel fél méteres volt a kicsike, ahogy szokott elhelyezkedett a mindkét vállamon és a tarkómon, karmaival kapaszkodva a ruhába. Már megszoktam, hogy néha felsérti a bőrömet, de egyáltalán nem zavart. Hosszú, sötétbarna hajam szokás szerint hátratúzva omlott le a nyakam alá, de zavart egy tincs, ami előre bukott a mozgástól, így újra beletúrtam.
Éppen befordultam egy sarkon, mikor megpillantottam a kis szőkeséget. A mugligyerekeknek van egy játékuk. Londonban láttam még kiskoromban. Annyiból áll az egész, hogy van egy rugó, amit le lehet lökni a lépcsőn. Na ez a lány a szememben körülbelül annyi volt, mint az a rugó. Nem igazán tudnám mire felhasználni, lévén mugliszületésű, amúgy is egy mulya csibécske, de igazán mosolyt csalna az arcomra, ha egyszer lelökném a lépcsőn. Körülbelül annyira illeszkedett bele az életembe, mint egy pingvin a hawaii-i szigetekre.
- Nicsak-nicsak, kit látnak szemeim. Kedvenc játszópajtásom jelenléte mindig mosolyra késztet. Most épp kit akarsz nyakon önteni valamivel Csodaországban? - sétáltam gyors léptekkel közelebb hozzá, zsebretett kézzel, és már-már egyenesen gonosz vigyorral az arcomon.




//Ne tévesszen meg senkit az a "Csodaország". Aaron aranyvérű... Az elv: Ismerd meg a barátaidat, de az ellenségeidet méginkább!//
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Alice & Aaron

Vissza az elejére Go down

Alice & Aaron

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

+

Similar topics

-
» Pietro Maximoff -hős- aaron-taylon johnson
» Hiányoztál nyuszi - Aurora & Aaron
» Olimposz > John Aaron / Árész

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Kastély és Birtok :: Alagsor :: Pincefolyosók-