2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem vagyok benne biztos, hogy előfordult már velem valaha az életben, hogy kedves, őszinte és aranyos legyek bárkivel. Őszintén szólva, szerintem valami kerülhetett a töklevembe a vacsoránál, de ez már részletkérdés. Valamiért most mégis azon voltam, hogy egy olyan lányt szórakoztassak, akihez hat éve egy szép szavam, annyi sem volt. Itt ülünk egy szobában, kettesben, hangulatos fényekkel, és egy közös doboz minden-ízű drazséval. És beszélgetni kezdtünk. - Figyelj... - néztem rá őszinte tekintettel, miután a szájába vette az "édességet". - Ha azt várod, hogy megcáfoljam amit az imént mondtál... Nos rossz emberhez fordultál. Tényleg csak azért hívtalak el, hogy legyen kivel eljönnöm. - mély levegőt vettem, majd még egy mondatot hozzáfűztem, belefogtam volna a szórakoztatásába. - Azonban ez nem ok arra, hogy ne élvezzük az ittlétet, ha már így alakult. - Ezzel a mentalitással reppentettem ki a madarakat a pálcám végéből. Sosem akartam még senkit szórakoztatni, csak úgy szívjóságból, most sem tudtam miért, de igyekeztem. Kérdésére kicsit összeráncoltam a homlokomat és hümmögtem egyet. Nem hangosan, szinte csak úgy magamban. - Nem... Vagy nem tudom... Lehet. De azért ne túlozzunk. - válaszoltam még mindig homlok-ráncolva, anélkül, hogy a "szórakoztatást" abbahagytam volna. Mikor a fényekkel kezdek vacakolni és Alice a saját pálcájával korrigálja a hibáimat, letettem a kezemet magam mellé és felé fordítottam a fejemet. - Nocsak. - Csak ennyit tudtam kibökni,reflektálva a megállapítására, és valami furcsa mosoly húzódott az arcomra. Ma tényleg furcsa ez a lány. Meglepően furcsa, de ez nem válik hátrányára. Azért igazán kíváncsi lennék, mi történhetett vele, mióta legutóbb beszéltünk. De őszintén. Mióta hord magánál pálcát, ilyen közel a kézügyéhez, és mióta használja azt? Összeszorított szájjal hallgattam végig szavait, amik szintén meglepően élesen, komolyan, és határozottan csengtek. Felültem az ágyon, hátat fordítva a lánynak, meg a fényeknek, és úgy, hogy ő nem láthatta, halványan elmosolyodtam. - Mikor voltam én veled kedves, hogy később zrikálni tudjalak? Hidd el, ha bántani akarlak, találok rá módot bugyuta randiestek nélkül is. Nem stílusom a bájolgás. - Igyekeztem azt a tőlemmár jól megszokható lefitymáló hangszínt megütni, hogy érezze, komolyan gondolom, becsukott szemmel, szinte láthatatlan mosollyal az arcomon. - Viszont azt kell mondjam, ideje volt. Komolyan, már azt hittem, sosem állsz a sarkadra... Nem tudom, mi történt veled, de ideje volt. - Lassan felé fordultam, hogy a félhomályban amennyire csak lehet a szemébe tudjak nézni, és nagyon, de nagyon komolyan folytattam. - Nem fogom megígérni, hogy soha többé nem szekállak. És nem kérek bocsánatot az eddigi évekért sem. Valószínűleg soha nem is fogok. Ezt jó ha tudod. De ma nem azért hívtalak el, hogy később erre az estére alapozva folytassam a terrorizálásodat. Szóval ha nem tudjuk élvezni az estét, felőlem akár mehetünk is. - Nem mozdultam, csak mereven néztem az arcát. Egyszerűen el sem tudtam képzelni, mi jár a fejében. Kíváncsi voltam, hogy reagál, mit mond, mire gondol. Soha, senki élettörténete nem érdekelt még, az övé meg végképp nem. Elég volt annyit tudnom, hogy nem vagyunk egy súlycsoport. Most viszont kíváncsivá tett, mitől változott meg. Valamiért úgy sejtettem, nem fogok ezekre választ kapni, de azért vártam. . .
♫ Zene ♫ ¦ Ruha ¦
Alice Sinclair
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Alice & Aaron 2015-05-25, 19:55
Aaron & Alice
[You must be registered and logged in to see this image.]Már az is hatalmas előrelépésnek számít, hogy Aaron hajlandó volt feljönni velem ebbe a szobába, de az már nem várható el tőle, hogy mindenben a kedvemre tegyen, így tehát az se bánt meg, hogy nem választ filmet. Akkor ne filmezzünk, végülis, nem kötelező és mivel ő aranyvérű, talán soha nem is szokott ilyesmit csinálni, pedig talán élvezné. Szívesen beszélgetnék vele ismét, bár most nem a saját nyomoromról és félelmeimről, abból bőven elég volt, most pedig, hogy Raziel is van nekem, lényegesen kiegyensúlyozottabb vagyok, bár úgy hiszem, hogy ez látszik is rajtam. Bár Aaronnal szemben némileg még félénknek mutatkozom, azért már megtettem az első lépéseket, így most jókedvűen mosolyodom el a mindenízű drazsé ízén. Emlékszem, hogy amikor először ettem ilyen édességet, hogy féltem tőle. Nos, nem szoktam azért sűrűn kóstolgatni, de most jópofa szórakozás, kezdetben. - Én csak... szerettem volna egyszer érezni, hogy milyen, ha elhívnak egy ilyen helyre és nem csak a padon ülni, mint máskor. De sajnálom, ha te ezt nem így gondoltad, most már tudom, hogy csak azért hívtál el, hogy elgyere, nem másért. - csak eszköz vagyok, semmi több, ezzel tisztában vagyok, így bár picit szomorúan tekintek Aaron szemeibe, mégse siránkozom. Nem lenne értelme. Tényleg szerettem volna, ha ez különleges lesz, mert van valami ebben a fiúban, Oscar pedig nem hívott el, pedig bizonyára vele is élvezném a helyzetet, hiszen jó volt azon a hippogriffen is közösen repülni, bár a közelsége még így visszagondolva is zavarbaejtő. - Nem gond, majd iszok később, kibírom. - mosolyodom el kedvesen, majd ez után kezdődik meg a szórakoztatásom. Ismerem én is a bűbájokat, de nem fogom elrontani a másik kedveskedését, mert miattam csinálja mindezt, tudom jól, így figyelem meg a csiripelő madarakat, miközben nemsokára hanyatt is dőlök a puha ágyon. Furcsa kicsit egy ágyon feküdni vele, de valahol mégis megnyugtató érzés, most... most valahogy nem félek tőle, most minden annyira más. - Ezek szerint unod a szekálásomat és most inkább szórakoztatnál? - kérdezek vissza kíváncsian, majd amikor a srác is elfekszik mellettem, akkor egy pillanatra felé fordítom fejem, majd pedig a mennyezetre. Nos... nem tudom, hogy Aaron mit szeretett volna, de ezeknek a fényeknek nem így kellene kinézniük úgy hiszem. Lassan nyúlok pálcatartómhoz, majd veszem elő a pálcámat és nemsokára kiejtem a varázsigét is, melynek hála néhány fénynyaláb megindul a mennyezet felé, ahol különféle alakzatok kezdenek el formálódni. - Azt hiszem, hogy ezt még gyakorolnod kell. - igen, fejlődtem, kezdem komolyan venni az iskolát, azt, hogy én is képes vagyok valamire, ezt pedig ideje volt megmutatnom a Mardekáros fiúnak is. Nem azt akarom ezzel mutatni, hogy jobb vagyok nála, mert ez nincs így, de ideje, hogy lássa, hogy én nekem is vannak pozitív képességeim. De ő mintha bizonytalan volna, mindenben, hogy miért van itt, én velem, miért akarja, hogy jól szórakozzak. És hogy én segítsek? Lassan leeresztem kezemet, amelyikben a pálca van, majd úgy pillantok a másik felé. - Ezt neked kell tudnod Aaron. De én nem bánom, hogy nem vagyok olyan undok velem, mint régen. Többé nem hagyom, hogy átgázolj rajtam, soha többé! Ezt szeretném, ha megjegyeznéd! - nem elrontani akarom én a hangulatot, de ideje tisztáznom vele azt, hogy nem felejtettem el mindazt, amit tett velem ez a hat év alatt. Nem fogok tovább gyenge lenni, nem hagyom, hogy mindig megalázzanak, azok az idők véget értek. - Szóval, ha ez a mostani kedvesség ismét csak előkészítése egy újabb alázásnak, akkor remélem tudod, hogy te fogod a rövidebbet húzni. - nem bízom benne, ezt azért jobb, ha érzi, így a pálca most már marad a kezemben. Ideje, hogy összeszedjem magam, hogy ne legyek gyenge és ha Aaron ellen képes leszek kiállni, képes leszek megvédeni magam, akkor a jövőben se lehet gond.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy túlzott mértékben társasági ember vagyok, és szeretem a díszes összejöveteleket, és a bulikat. Egyáltalán nem vagyok ilyen. Ami azt illeti irtózom a tömegtől, erős negatív érzésem van minden emberi közeledéssel kapcsolatban, és egyszerűen jobban szeretem kívülről szemlélni az eseményeket, mint részt venni rajta. Én hülye, azt gondoltam, ha eljövök erre a partira talán találok, vagy hallok olyan dolgot, ami felkeltheti az érdeklődésemet bármi iránt. Talán tévedtem, talán nem, minden esetre még nem jött el az este vége, én pedig eddig nem találtam semmit. Az pedig, hogy miért éppen azt a lányt hoztam erre a csodálatos romantikus filmbeillő alkalomra, amitől mellesleg hánynom kell, akit hat éve zrikálok folyamatosan, egyáltalán nem vagyunk egy súlycsoport és egyszerűen még csak nincs is benne semmi, ami megfogna, egy külön kérdés. Vicces, hogy ráadásul nem elég, hogy valószínűleg feleslegesen jöttem el, az est első felét Odessával kellett töltenem. Mert így hozta a "sors". Mondhatom baromira szeretem az osztálytársaimat, szóval nagyon élveztem hogy elrángatott sétálni, mert mért is ne állhattunk volna egy helyen. Minden esetre vége van az est ezen szakaszának, szóval már kár is aggódni rajta. A kiindulóponthoz érve, mikor megláttam Alice-t volt valami furcsa dolog a levegőben. Elég lett volna megráznom a fejemet, és elhessegetni minden gondolatot, és nem törődni vele. Látszólag így is tettem, meg hát amúgy is. Leültem a legközelebbi padra, és vártam. Naná, hogy ez se volt jó... Komolyan, egyszer a nők fognak a sírba vinni, azzal, hogy sehogy sem lehet a kedvükre tenni. Pedig ma még egy rossz szót nem szóltam, szóval igazából semmi szava nem lehet. Kicsit mintha ráakadtam volna a szavakra, pedig nem is vagyok olyan beszédes ember. Felmentünk tehát a szobába, filmet nézni. Persze, persze, nagyon hangulatos, elismerem, olyan igazi valentin napos elfoglaltság, nade... Hagyjuk. Próbáltam a kedvére tenni, próbáltam filmet választani, de olyan szinten laikusnak számítottam a témában, hogy mikor a filmek tokjának gerincét néztem, olyan érzésem volt, mintha kínaiul lennének oda írva a címek. Fogalmam sem volt, melyik film milyen, vagy melyiket lenne érdemes megnézni. Számomra egyiket se, de nem ez volt a kérdés. Ma jó fiú akartam lenni, bár arra még nem sikerült rájönnöm, hogy miért. Egyszerűen csak így volt. Feladtam. Leültem az ágyra, és magunk közé tettem a mindenízű drazsés dobozt, és bekaptam egyet... - Rózsa..... Alias keserű. - válaszoltam még mindig kicsit fintorogva, majd hunyorított szemmel ránéztem a mellettem ülő lányra. - Igazából én már odalent a padon is beszélgettem volna, de neked hangulatos hely kellett... - vontam meg a vállam, majd elmosolyodtam mikor ő is a szájába vett egy drazsét. - Bocs, vizet nem hoztam... - motyogtam igyekezve elnyomni a mosolyt az arcomról, és áttértem a naaagy tervemre. Szórakoztatás... Nos, jövőre szakot kéne választanom. Azt már biztosan tudom, mi nem leszek ha nagy leszek. Nem én vagyok a világ legjobb látványmágusa. Pálcámból madarak röppentek ki, amik ide-oda szálltak fölöttünk. Valójában nem nagyon szeretem a madarakat. Gyík párti vagyok. Persze minden állatot szeretek, de akkor is a gyíkok a legjobbak. - Hogy őszinte legyek... Engem is meglep... De néha jó a változatosság, nem? kérdeztem őszintén, és mikor Alice hanyadt feküdt, hogy a plafonra lásson, én is eldőltem, és fölfelé irányítottam a pálcámat. Érdekes, valódi színnek nem is igazán nevezhető csóva bukott ki a végéből, és cikázni kezdett a plafon alatt. Bevallom, nem így terveztem a dolgot. Szerintem elég rusnya lett, de azért kis koncentrációval igyekeztem jobbat kihozni belőle. Nehéz volt koncentrálni, ha közben beszélgetni is akartam, pedig... Nos a múltkor ugye megigértem neki, hogy fogunk, szóval... Mikor máskor? - Valójában, elmehettem volna. El se kellett volna jöjjek. De itt vagyok, és nem mentem el. Sőt, épp szórakoztatni próbállak, és hogy teljesen őszinte legyek, ennek okára még én sem jöttem rá. Segíthetnél, ha tudsz.... - Merlin szakállára, mi a frász történik velem? Mióta beszélek én őszintén bárkivel? Leszámítva, mikor baszogatni kell valakit... Lehet, hogy ez a lány itt mellettem nagyobb boszorkány, mintsem gondolnám. Valamivel tuti bekábított, mikor legutóbb beszéltem vele, más magyarázat egyszerűen nincs. Jó lenne rájönni, miért kezdem magamban is érezni azt, hogy kezdek picit... változni?
♫ Zene ♫ ¦ Ruha ¦ ne haragudj
Alice Sinclair
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Alice & Aaron 2015-04-03, 19:07
Aaron & Alice
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem is tudom, hogy miért reméltem azt, hogy most majd minden más lesz, hogyha Aaron elhív egy ilyen randira, akkor az különleges lesz, nem pedig olyan, mint a többi találkozónk, de elég hamar bebizonyítja, hogy tévedtem. Most se kedvesebb, mint máskor, sőt... mégis, érzem, hogy nem fogom engedni neki, hogy csak úgy átlépjen majd rajtam, mert ez nem így működik. Én meg szeretnék változni, erősebb lenni, hogy többé senki se alázhasson meg, senki se bánthasson, még ő se. Ettől függetlenül azért odasétálok én is a kanapéra, amire nemsokára ledobom hátsómat, de nem telik bele sok időbe, hogy kifejtsem a Mardekárosnak nem tetszésemet. Lenne ötletem arra, miként üssük el az időt, és mivel érzékelem, hogy nem igazán van kedve velem beszélgetni, így a filmezést hozom fel, mely jó szórakozás lehet, remélhetőleg neki is megfelel majd, bár... nem tűnik úgy, mint aki nagyon meg akarna indulni, de azért én elszántan várakozok, amíg térdeire nem csap és ajkam mosolyra húzódik, ahogy kiböki, hogy vezessek, tehát indulhatunk. Igen! Végre az van, amit én akarok, ez se túl sűrűn fordult eddig elő, főleg nem Aaronnal kapcsolatban, bár tény, hogy furcsa ez tőlem, hogy most én teszek majd róla, hogy kettesben maradjunk valahol, eddig még nem volt ilyesmire példa. A szobához érve nemsokára már le is dobom magam az ágyra, az ajtót pedig remélhetőleg Aaron becsukja majd maga után, nem kell, hogy mindenki minket lessen, ha elvonul a szoba mellett. No de akkor filmezés, válasszon csak bátran. Meglep az engedelmessége, hogy mindenféle problémázás nélkül guggol oda a videókhoz és kezdi el nézegetni a választékot, így csak kíváncsian figyelem hátát, majd amikor felkel, üres kézzel - mert hát az édesség most nem számít, a videókazetta lenne a lényeg -, meglepetten emelkedik feljebb szemöldököm, főleg, amikor kijelenti, hogy nem akar filmezni. - Akkor... mit szeretnél? - kérdezek vissza kissé félénkebben, meglepetten, mert ha már eljöttünk idáig, akkor nem értem, hogy most miért utasítja vissza a lehetőséget. Tovább figyelem, miként közelít, majd amikor leül az ágyra és a cukorkát közénk teszi, kis ideig elmerengek rajta, majd látva Aaron arcát kuncogok fel. - Milyen ízű volt? - ismerem már ezt az édességet, szóval nem újdonság a számomra, hogy valaki ilyen képet vág utána. Picit bizalmatlanul nézek ismét a doboz felé, de inkább nem nyúlok hozzá, na meg, lehet, hogy közöttünk van, de ennél a fiúnál semmi se biztos, lehet, hogy leharapná a fejem, ha hozzáérnék az ő dolgához. Nemsokára viszont kiderül, hogy nem bánja, ahogy érdekes ötlete is akad, így teljesen meglepetten fürkészem arcát, mert ez... ez furcsa. Mi történt vele? - Nekem se fontos a filmezés, csak... nem tudtam, hogy lenne kedved velem beszélgetni. De persze, benne vagyok. - húzom is fel magam, így törökülésbe helyezkedem az ágyon, majd Aaron felé fordulok teljes testemmel, miközben a kis doboz felé nyúlok. - Bár kicsit félek ettől, de talán nem lesz rémes íze. - és már ki is halászok egy kék színűt, amit nemsokára a számba is dobok és csak picit húzom azt el utána. - Tenger ízű... jó sós. - de nincs mivel leöblíteni, így ki fogom bírni, úgyis hamarosan elmegy majd a hatása. Eközben jelennek meg nemsokára a madarak is, mely fejünk fölé repkednek és kezdenek el ide-oda szállni, néha megkerülve minket is, amit én mosolyogva fürkészek, egészen addig, amíg a fiú meg nem szólal. - Meglep, hogy szeretnél szórakoztatni engem. - kezdek bele, és amikor a fényjátékokat említi, akkor aztán végképp meglepődöm a dolgon. Ez most komoly? Kicserélték ezt a fiút vagy mi lett vele? - Én... szívesen megnézném azt is. Szóval csak hajrá! - nem akarom elrontani azt, ami most van, nem akarok komoly témára rátérni, így ismét hanyatt dobom magam az ágyon és úgy várom, hogy a mennyezet felé megkezdje azt a bizonyos fényjátékot. Amúgy is félhomály van a szobában, szóval szépen fogjuk látni mindazt, amit ő csinál. - Nem hittem volna, hogy feljössz velem. Őszintén szólva azt hittem, hogy inkább lelépsz vagy ott maradsz az aulában. - jegyzem meg kis idővel később a másik felé pillantva, hiszen maradhatott volna a kanapén, nem volt ez kötelező, mégis velem tartott és most itt van és egyértelműen azon van, hogy a kedvemre tegyen. Talán hátsó szándéka is van? Ismerem már valamennyire, nem meglepő, hogy ilyesmit feltételezhetek, nem bízhatok meg benne azonnal, nem lehetek ismét gyenge.
Úgy érzem, egy fantasztikus estének nézünk elébe. De tényleg. Őszintén szólva már magam sem értettem tejesen, miért is akartam ide eljönni, hisz láthatóan nem történik semmi extra, csak boldog, vagy kevésbé boldog párocskák nyalják-falják egymást meghittebbnél meghittebb helyeken, ami főleg akkor gáz, ha a párok nem az eredeti szerelmesekből épülnek fel. Bár ugye a vakrandin engem és Alice-t nem fenyegetett a féltékenység veszélye, ez tény, bár ha belegondolok, tény, hogy saját kezűleg heréltem volna ki a kiskrapekot, ha akár egy ujjal is hozzányúlt volna a szöszihez. Persze nem mintha érdekelne, kivel kavar, vagy hasonlók. Arról nem beszélve, hogy ugye ezt nem kell senkinek sem tudnia. Amióta kimentettem a pácból – szó szerint, ha a tavat pácnak vesszük – és vele töltöttem egy egész délutánt a gyengélkedőn azt hiszem összezavarodtam. Nem mintha bármi is megváltozott volna köztünk, és szigorúan csak azért hívtam el ide, hogy legyen kivel eljönnöm, de már nem is éreztem annyira késztetést arra, hogy folyamatosan, minden találkozásunk alkalmával zrikáljam. Sőt mikor most megláttam az előtérben nem csak rajta és a pálcáján, de kicsit magamon is elcsodálkoztam, mert ha nem lenne nagyobb önérzetem, mintsem hogy ilyeneket beismerjek akár még magamnak is, még azt is képes lettem volna rámondani, hogy egész vonzó. No persze ugye ne engedjük, hogy túl messzire szaladjon az a ló, semmi kedvem elrontani azt a kettőnk között tökéletesen kialakított kis kapcsolatot, ami az elmúlt hat évben fűződött. Egyszerűen nem voltunk sosem egy súlycsoport, és valószínűleg sosem leszünk, szóval ez így van rendjén, a nagy hal mindig megeszi a kisebbet. És kettőnk közül én vagyok a nagy hal. Először teljesen komolyan lépek hozzá oda, hogy jófejségből megérdeklődjem, milyen volt a vakrandija, majd reakcióján mulattam egy sort. Nem álltam meg mosoly nélkül, miközben megvádoltam a félreértés rossz szokásával, mint nőt. – Én? Dehogy… - rajzoltam kezemmel glóriát a fejem fölé. Apró, gyengelábakon álló mosolyra húztam a számat. Normális válaszára csak biccentettem, ő sem érdeklődött az én randim felől, én sem teszem az övé felől. Bőven elég volt az, hogy nem melegedtek össze, tehát senki tökét nem kell letépnem. Egyelőre. Nem igazán tudom, akarom-e überelni az élményét, hogy velem még inkább jobban érezze magát, de szerintem annyira nem vagyok emiatt meghatva. Ezért is vetettem le magam a hozzám legközelebb álló kanapéra és szenthez méltó arckifejezéssel vártam, hogy leüljön mellém. Leült… A kört megnyertem, de a háborút már éreztem, hogy el fogom veszíteni. A szemén láttam, miközben közelített, és a mozdulatán, ahogy leroskadt, és az ölébe ejtette a kezét. Aztán természetesen azt sem úsztam meg, hogy ne csak a szemét forgassa, hanem szólásra nyissa száját. És persze, persze hogy ő sem akar itt ücsörögni. Nők… Mit is vártam, az aktuális helyzet egyiknek se jó, és persze, kinek kell alkalmazkodni, ha nem akarjuk, hogy kitörjön a hiszti? Hát persze, hogy a férfinak. Na ezért nincs nekem csajom… Nem lennék képes ennyi alkalmazkodásra, egyszerűen az alárendeltséget nem nekem találták ki, azonban néha meglepő dolgokra eszmélhet fel az ember az elnyomottság érzése közben. Például hogy olyan ember akarata alá kényszerül, aki eddig a legkevésbé sem volt túl parancsoló és tiszteletre méltó. Lehet, hogy igazából ez volt az egyetlen oka annak, hogy nem utasítottam el egyáltalán, és hajlandó voltam visszakérdezni, hogy egyáltalán mit akar csinálni. Aztán rajtam volt a sor, hogy megforgassam a szememet. Filmezés… Nem tudom miből feltételezi, hogy akarok filmet nézni. Mármint okés, én nem vagyok egy nagy nyálas kölyök, aki szeretne magáról vagy bárki másról beszélgetni egész este, de tényleg azt gondoltam, hogy beszélgethetnénk. Mikor felállt, egy pár pillanatig félrebillentett fejjel fürkészve figyeltem az arcát, majd a térdemre csaptam, és felálltam én is. – Jól van, vezess. – motyogtam, de az ágy gondolatára elkalandoztak a gondolataim. Már nem rossz irányba, félreértés ne essék, csak elmerengtem, mennyire gáz lenne, ha elaludnék a filmen. Bár, még szerintem sosem filmeztem. Valahogy a varázsvilágban szerintem lehet találni a filmezésnél, hogy is mondjam, aktívabb és szórakoztatóbb elfoglaltságot is. Vagy nem? Ezt a szép hagyományomat igazából most sem kívántam megtörni, de azért tőlem elég szokatlan alázattal követtem a lányt a hálószoba felé, ahová be akart feküdni, filmezni. Útközben elvettem egy asztalról egy egész doboznyi Bagoly Berti-féle minden ízű drazsét. Emlékszem, kiskoromban a második kedvenc édességem volt a csokibéka után. Mára már a kártyagyűjtésből kinőttem, bár még mindig élvezettel harapom le a béka fejét, mégis ez a néha undorító ízű drazsé átvette magának az első helyet. Minőségi cukorka, és szerintem kiváló alapot ad egy kiadós röhögésre. Elvégre a kishölgy jól akarja magát érezni, hm? Azon ne múljon. Szóval a dobozt szorongatva léptem be utána a szobába, és elhúztam a számat. Meghitt hely, mit ne mondjak, egy szerelmes párnak mondhatni tökéletes. A bibi csak az volt, hogy mi nem voltunk szerelmes pár. És hát elég nagy a valószínűsége, hogy nem is igen leszünk. Még mindig elcsodálkozom, mennyit változott pár hét alatt Alice. Az eddig megszeppent kislány, aki már a közeledtemre remegett, mint a nyárfalevél, most lazán odaveti nekem, hogy válasszak filmet… Nekem, aki amúgy az életben nem látott még egy filmet sem. A drazsés dobozzal a kezemben guggoltam le a kazettatartóhoz, hogy megnézzem a kínálatot, de egyik cím sem volt túl megnyerő. Hosszasan nézegettem, tényleg, igyekeztem választani, ahogy kérte, már csak hogy jófiúnak tűnjek, de egyszerűen képtelen voltam rá. Túl sok volt a kazetta, én pedig túlságosan laikusnak bizonyultam e tekintetben. Elhúztam a számat, majd felálltam a filmektől, hogy az ágy felé forduljak. – Figyelj, én asszem nem akarok filmezni… - morogtam, de már éreztem, hogy elégedetlen lesz, és gyorsan emeltem is fel a bal kezem. Mindkettőt emeltem volna, de a jobbal tartottam a cukros dobozt. – De nyugi, van ötletem. Na jó ez túlzás… - Lassan leültem az ágy másik oldalára, és elgondolkodva fürkésztem az arcát. A dobozt letettem magunk közé az ágy közepére, hogy elérje, és ki is vettem egy drazsét, hátha jobban megy úgy a gondolkodás. Mikor ráharaptam azonnal el is fintorodtam. Okés, tény, hogy szeretem ezt az izét, na de rózsa ízűt? Persze, az ember azt hinné, a rózsának jó íze van, mert szép, meg jó az illata… De senki ne akarjon készakarva rózsát kóstolni. Borzalmasan keserű. – Na jó, ha mindenképp filmezni szeretnél, inkább válassz te filmet, de amúgy mit szólnál, ha inkább madár lest tartanánk, és közben minden ízű drazsét rágcsálva dumálnánk? – A pálcám mindig a kezem ügyében van, ez alól nincs kivétel, és igazából olyan, de olyan profi vagyok nonverbális varázsigék terén, hogy simán kiröppintettem pár madárkát a végéből. Na jó, bevallom, suttogtam. Persze nagy volt rá az esély, hogy a filmet választja inkább, mint az én nyilvánvaló társaságomat. De hát legutóbb az volt az utolsó kérdése, hogy beszélgetünk-e még… Nos, most beszélgetnék vele, de hát ő már odakint a kanapén sem akart… – Jó, oké, lehet hogy a madarak unalmasak, de be kell valljam, nem vagyok egy nagy látványmágus. Hogy is mondjam, nem a szórakoztatás a hivatásom…. – motyogtam magam elé, mikor felnéztem a fölöttünk köröző apró, csivitelő lényekre. Reméltem, hogy a mágikus eredetű madarak nem csinálnak rá az ember fejére. – Viszont fényjátékot tudok csinálni… - Még mindig a madarakat bámultam, összevont szemöldökkel. Bár lehet feleslegesen erőlködöm, és ő már rég felállt, hogy filmet válasszon… Ha ez történt volna, csak reménykedni tudtam benne, hogy legalább olyat választ, amin nem alszok el…
♫ Zene ♫ ¦ Ruha ¦ Ejha. 1180 szó, és kezdek nyálasodni. Bocsi, ha csöpög
Alice Sinclair
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Alice & Aaron 2015-03-22, 10:39
Aaron & Alice
[You must be registered and logged in to see this image.]Én tényleg örülök neki, hogy itt lehetek Aaronnal, hogy… hogy elhívott, mert pozitív változásnak fogom fel ezt az egészet, de talán én kergetem magam megint álmokba. Ez nem egy tündérmese, ő nem a szőke herceg fehér lovon, én pedig messze nem vagyok hercegnő. Ugyanolyan, mint amilyen eddig volt, semmivel se kedvesebb, ez pedig lehervasztja arcomról szép, boldog mosolyomat. - Te tetted fel a kérdést úgy, ahogy. – kezeimet össze is fogom magam előtt tiltakozóan, nem hagyva, hogy rám hárítsa mindezt, mintha csak én értettem volna főt félre. Igen, összeszedtem magam, szeretnék határozottabb lenni és nem egy olyan lány, akin mindenki csak keresztül tapos. Megígértem Razielnek és tudom, hogy ezért nekem kell tennem, mégis, jó tudni, hogy ő ott lesz mellettem, ha szükséges és talán Aaron az első, akinek be kéne bizonyítanom, hogy már nem vagyok az ő kis játékszere. - Igen, nagyon jó társaság volt, remekül éreztem magam. – jobban, mint amennyire ezzel a Mardekárossal fogom, ezt már most sejtem. Ők pedig elvoltak… aha, el tudom képzelni, hogy mennyire, de nem, inkább nem akarom, valamiért nem akarok belegondolni abba, hogy ők talán ténylegesen összemelegedtek, valamiért bántana a tény, de mégis miért? Ahj, tiszta hülye vagyok. Mindenesetre arra azért nem számítok, hogy a fiú inkább a kanapét választja, minthogy elmenjünk bármerre is, így egyelőre bár utána megyek, nemsokára összeszedve bátorságomat jelentem ki, hogy én nem erre vágyom, nem fogok végig itt maradni, mert ez igen csak megalázó és már elég sokszor alázott meg szavaival, többször ezt nem nyelem le és mint hallom, képes beadni a derekát, ha úgy döntenék, nagyon helyes. - Bármi mást, mint egy helyen ülni, azt máskor is megtehetjük. Ha pedig csak ezért hívtál el, akkor inkább visszamegyek a szobámba, ott is tudok ücsörögni. – jelentem is ki, de aztán akad ám ötletem, amit végülis felvethetek neki, ha már így kérdezi. – Mondjuk nézhetnénk egy filmet, valami vígjátékot. Akkor még csak beszélgetnünk se kell, elmegy az idő is… - morgolódom, mert ha nem kíváncsi rám, akkor nem kell, de egy filmet kibírhat, így nemsokára felkelek, mert talán akkor megfelel neki is a terv, ha pedig igen, úgy indulok meg az emelet felé. - Láttam egy szobát, ahol lehet filmezni, bár nem fotelek vannak vagy kanapé, de szerintem egy ágyon is elférünk. Már ha neked okés a dolog. – tudhatja, hogy az ágy szélén fogok feküdni, nem pedig az ő közelében, szerintem ez egyértelmű, isten ments, hogy mást tegyek, én… én nagyon nem vagyok oda, így tehát, ha velem tart, akkor pár perc múlva már a hálószobának tűnő hely ajtajában vagyunk, mely egyelőre még üres, senki se foglalta be. Kényelmes, nagy ágy, vele szemben pedig televízió és videó, a szekrényekben pedig sok-sok film, lehet válogatni. - Válassz te filmet! – hagyom rá, ha már én mondtam meg a programot, ennyit tegyen meg ő, így kibújok cipőimből, majd ez után dobom le magam az ágyra, picit azért összehúzva magam, de azért normálisan, várva, hogy mit fogunk nézni ma este. Tudom, mugli dolog a filmezés is, de szerintem nem fog belehalni Aaron se, remek szórakozás ugyanis.
Tééényleg, nagyon jól éreztem magamat. Na jó, ne túlozzunk ennyire. Nem mintha bármi gond lett volna Odessa társaságával, vagy valami, egyszerűen nem az én világom az ilyen buli. Persze, tudom, én akartam annyira eljönni, hogy képes voltam magammal még Alice-t is elhívni, és ha már itt vagyunk, próbáljunk úgy tenni, mint aki élvezi. Mikor meglátom a mosolygós arcát egy aprócska gondolatfoszlány suhan át az agyamon, azonban nem hagyok neki időt, hogy gyökeret vessen, inkább úgy, mint akit nem érdekel senki és semmi, odalépek hozzá, és "köszöntöm". Ennek nyomán persze mosolya is lehervadt, hogy teljesen őszinte legyek legalább magamhoz, mély sajnálatomra. De hát én tettem érte, szóval... Szava nyomán viszont apró, ám kedélyes mosoly húzódik a szám szélére. - Úgy értettem, hogy kellemeset beszélgetettek-e? Hogy ti nők mindig csak rosszra tudtok gondolni... - Hirtelen olyna érzésem volt, mintha oldódott volna a hangulatom, de gyorsan vissza is nyomtam, nehogy már itt elszaladjon velem a ló. Kérdésére biccentve válaszoltam. - Elvoltunk. - Mit is mondhattam volna? Tényleg csak elvoltunk. Igazából semmit nem csináltunk , csak azt elemezgettük, hogy a másik mért jött azzal, akivel. Meg persze elrángatott sétálgatni, amelynek most elejét véve inkább leültem egy kanapéra, azzal a szent elhatározással, hogy onnan én most már fel nem állok. Szerencsémre nagy nehezen Alice is letelepszik mellém, de mikor megszólal, már érzem sanyarú sorsomat. Őszintén szólva meglep a határozottsága. Nem tudom, mi volt rá ekkora hatással, de ha nem engem próbálna éppen jobb belátásra, illetve felállásra bírni még azt is rámondanám, hogy tetszik ez az újdonsült energia ami belőle árad. Na jó, lehet hogy ez enyhe túlzás. Fürkésző tekintettel nézek rá, és igyekszem elfojtani "...nők..." felsóhajtásomat. - Ma nagyvonalú vagyok, és kompromisszum képes. Mit szeretnél csinálni? Megjegyzem, nem értem mért gáz, ha ülünk egymás mellett és mondjuk... beszélgetünk... vagy hasonlók - fejtem ki véleményemet, de azért kicsit kérdőn felhúzom a szemöldökömet. Kíváncsi vagyok, mégis mit szeretne csinálni, mert ahogy szavaiból kivettem az ülés nincs ínyére. Felőlem aztán fekhetünk is... Ezt a gondolatfoszlányt inkább nem osztottam meg vele, valószínűleg az sem nyerné el túlzottan a tetszését.
♫ Zene ♫ ¦ Ruha ¦ Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből.
Alice Sinclair
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Alice & Aaron 2015-03-19, 13:14
Aaron & Alice
[You must be registered and logged in to see this image.]Nagyon jól éreztem magam a vakrandis párommal, tényleg örülök, hogy őt húztam ki, mert mondjuk Dracotól azért rendesen tartottam volna, de így nem volt semmi gond, jól elvoltunk, jókat beszélgettünk, viszont most itt az ideje, hogy megtaláljam Aaront. Én úgy gondoltam, hogy visszatérek az előcsarnokba, ahonnan indultunk és hátha ő is itt lesz, de akárhogy is kutatom tekintetemmel a tömeget, egyelőre még nem lelem, csak amikor már elég közel van, akkor szúrom ki és egy kedves mosollyal köszöntöm is őt. - Szia! – de ő láthatóan nem próbálkozik kedvesnek mutatkozni, így sikerül is lehervasztania azt a bizonyos mosolyt pofimról, amikor már arra tér rá, hogy összemelegedtem a másik fiúval. Mégis miért feltételez rólam ilyesmit? Hát ennyire nem ismer? - Köszönöm, remekül telt és nem szokásom első találkozás alkalmával senkivel se összemelegedni. – ez így igaz, bár azt nem tettem hozzá, hogy sokadik találkozásra se szokásom az ilyesmi. Nem értek a fiúkhoz, még csak meg se csókoltak még sose, de abban már biztos vagyok, hogy nem lesz majd az se olyan, mint a mesékben, hogy eljön majd az én hercegem és minden tökéletes lesz. - És te hogy érezted magad Odessával? – kérdezek rá akkor már én is, hiszen érdekel az, hogy mit mesél, de jobban nem megyek bele, nincs közöm hozzá úgy hiszem. Inkább csak meglepetten tapasztalom, hogy Aaron az egyik kanapét választja a helyett, hogy bárhová is sétálnánk, én… én valahogy nem így terveztem. Tök sokat agyaltam azon, hogy milyen közös programot találjak ki magunknak és bár nem jutottam előrébb, de azért gondolkodtam rajta, most mégis… a másik után kullogok, leülök mellé, kezeimet pedig ölembe ejtve figyelem a boldog párokat, akik megindulnak saját kis fészket keresni maguknak. - És… mit csináljunk? Ha már elhívtál, gondolom nem itt akarsz ücsörögni egész nap, mert én nem. – nézek rá határozottan, jelezve, hogy nekem ez így biztosan nem lesz nyerő, sőt, ha ezt akarja, akkor inkább vissza is megyek a szobámba, nem fogom ennyire lejáratni magam, már így is túl sokszor bántott meg, ezt most nem nyelem le.
Laza léptekkel haladtam előre a "házban", Dessel. Igazából nem is tudom, mért akartam ennyire megkeresni a párjainkat. Oké, lassan lejárt a vakrandira kiszabott idő, de nekem speciel olyan mindegy volt, hogy kivel töltöm antiromatikus hangulatban az estémet, és Odessa szavaiból sem arra következtettem éppen, hogy fülig bele lenne zúgva abba a kis... izébe... Már csak hogy nevezzük a nevükön a dolgokat. Sőt, igazából az is lehetséges, hogy kis szöszi játszópajtásom is jobban élvezi vakrandis partnerével töltött idejét, mintha velem kéne lennie. Bár ez a gondolat meghozza újra a kedvemet, hogy megkeressem, és azért is vele legyek. Azt hiszem kicsit gonosz vagyok, habár nem szeretnék neki kifejezetten rosszat. Mondjuk kifejezetten jót sem... Nehéz elképzelni, hogy tulajdonképpen hogyan állok ezzel a kérdéssel kapcsoltban a dolgokhoz, és a legérdekesebb, hogy egy ideje magam sem tudom. Nem bírom, ha felborítják a bioritmusomat. De mindegy, végtére is én hívtam el éppen Alice-t, úgyhogy ideje eltöltenem vele is egy kis időt. Eltartott egy ideig ez a keresés, elvégre nem vagyok én nyomkövető, annyira meg azért talán nem volt fontos a dolog, hogy azonnal pálcát ragadjak és a lehető leghamarabb megkeressem a lányt. Szóval addig sétáltunk, míg vissza nem értünk abba az előcsarnokba, ahonnan elindultunk. Én már előre tudtam ugyebár, hogy nem kell nekem onnan elmozdulnom, dehát mit tehet az ember, ha összekerül egy nővel...? Mikor beléptünk szinte azonnal kiszúrtam. Mondjuk tény, és való, hogy nem volt nehéz, hiszen alig lézengtek itt emberek. Volt aki már lecserélte vakrandis partnerét az eredetire, és valószínűleg elmentek szobára, és volt, aki pedig még mindig mit sem törődve az egész teret belengő féltékenységgel, sorsolt párjával enyelgett valahol. Mar régen volt, mikor megérkeztünk, és akkor nem is szemléltem meg tüzetesen a megjelenését. Most viszont végigfuttattam rajta tekintetemet, és igyekeztem elnyomni a csodálkozást, mikor megláttam a pálcáját. Be kellett magamnak vallanom, hogy egész jól nézett ki ebben a szerelésben, és egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha kicsit megváltozott volna legutóbbi találkozásunk óta. Ha kínoztak volna se tudtam volna megmondani, mit értek ez alatt, vagy hogy miben lenne más, ezért nem is teszem szóvá. Úgy lépek oda hozzá, hogy közben nem igazán törődöm az alapvető etikai szabályokkal, ergo szinte letojom, kivel van, kit kéne még köszöntenem, vagy hogy esetleg könnyes búcsút kéne vennem kedves évfolyamtársamtól, akivel eddig kényszerültem időmet tengetni. Mintha nem gondolnék semmit, szenvtelen, közömbös hangon szólítom meg. Illetve hát úgy, ahogy szoktam. - Nos? Hogy telt a randevú? Rendesen összemelegedtetek? - Őszintén szólva illettek is volna egymáshoz, mégis valahogy ránc szaladt volna a homlokomra a gondolat nyomán, ha nem tudnám tökéletesen uralni az arcmimikámat. Bár nem néztem volna ki a fiúcskából, hogy képes lenne rámozdulni bárkire is. Ahogy Alice-ből sem nézném ki, hogy bárkinél kezdeményezne, legyen akármilyen szerencsétlen a srác. Nem éppen egy határozott nőstényördög... Gondolatban legyintettem egyet, hogy elhessegessem ezeket a képeket a fejemből, és megindultam egy kanapé felé, hogy végre leüljek. Szerintem azóta nem ültem, hogy beléptem ebben a fene nagy szobába, lustaságom pedig legyőzött. Levetettem magam, és a jobb oldali karfán megtámasztottam magam, miközben kérdőn néztem a lányra. Volt még mellettem egy hely, hogy leülhessen, ha akar, de az holt biztos, hogy én innen fel nem állok még egyszer, csak mikor távozunk. Na jó, lehet, hogy ezzel kapcsolatban a későbbiekben majd még megváltozik a véleményem, de egyelőre biztos voltam ebben.
ne haragudj 
