2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Igen, azért engem is meglep az, hogy Trey ennyire komolyra vált. Nálam az efféle eszmefuttatások nem ritkák, de ő... azért egész más e téren mint én. Szintén bohókás, szintén kicsit más, mint az átlag, de közben meg... az az igazság, hogy ő mintha tényleg néha egy más világban élne, ahol megpróbál a valóságtól egyszerűen elszakadni. Ezért beszélget a édesanyjával, mert... ha jól sejtem, akkor ő már nem él és így könnyebb neki ezt elviselni. Nem hiszem, hogy szellemként van itt, mert akkor más is láthatná, ha jól tudom, így aztán inkább valamiféle menekülési út lehet neki. Végül is nem ítélem én el e miatt, hiszen mindenki máshogyan kezeli az életében őt ért nehézségeket. Épp ezért nem szabadna másnak sem elítélni őt. Nem furcsa, csak egy kicsit más, mint az átlag, és a más egyáltalán nem minden esetben jelent rosszat. - Jól is döntöttél Trey és szerintem jól látod. Ez is csak egy döntés. - bólintok egy aprót a szavaira, az arcomon a jól megszokott kellemes mosoly játszik most is. Hát igen, valahogy én is így vagyok ezzel. Nem vagyok én buta, tudok sok mindent, amiről mások azt hiszik hogy nem, de miért idegeskedjek azon, hogy elrejtik a cipőimet, vagy hogy összesúgnak a hátam mögött? Mi értelme lenne mégis? Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy mindenen idegeskedjünk és minden miatt rosszul érezzük magunkat. Jobb az, ha a rossz dolgokkal nem foglalkozunk, csak szimplán úgy döntünk, hogy igenis boldogan fogjuk élni az életünket és kész. Azt viszont, ha akarnám se tudnám figyelmen kívül, ahogy változik az arckifejezése és minden, amikor a thesztrál szemébe néz. Rossz látni, hogy... így érinti ez az egész, hogy talán olyasmi szakad fel benne, aminek nem szabadna, vagy aminek csak még nincs itt az ideje, mert jó eséllyel idővel majd megtörténik. El kell fogadnia a múltját, fel kell majd dolgoznia, de majd akkor, ha felkészült rá és nem most azonnal, nem ilyen hirtelen. Azért én nem úgy látom rajta, hogy olyan nagyon jól lenne, de... megvárom, amíg megtalálja a megfelelő szavakat. Várható, hogy mem sikerül majd a dolog azonnal... csak szép fokozatosan. Nem fogom siettetni, sose tennék ilyet. Végül csak elmosolyodom, amikor megszólal. Azt hiszem most egy olyan oldalát láthatom, amit eddig még nem nagyon sikerült, olyan oldalát, ami nem a bohókás Trey, aki függetleníti magát a világtól, hanem tudja, hogy ő is a világ része, akármit is próbál tenni ellene. - Igen Trey, ez pontosan így van. Vannak, akik... hiányoznak nekünk, de egyszer majd újra találkozunk velük és addig is úgy kell élnünk, hogy legyen értelme, mert ők is ezt akarnák igaz? - az édesanyja, vagy épp az enyém, azt szeretnék, ha teljes és boldog életünk lenne. Ha Treynek ez úgy teljesülhet, hogy beszél is vele... hát akkor tegye ezt, én nem ítélem el érte. Közben követem a tekintetét a kis thesztrál felé, aztán csak szó nélkül indulok meg utána, hogy követve a mozdulatát én is leguggoljak a kis lény elé. - Szerintem is nagyon aranyos és szép is. - és az anyukája nem félti tőlünk. Az állatoknak meg van az a csodás képessége, hogy valahogy képesek érezni, hogy ki hogyan viszonyul hozzájuk és mi nem akarjuk bántani egyiküket sem. A kis lény közelebb lépdel hozzánk, a fejét a táskámnak nyomja, érzi a hús illatát tudom én, de attól még oldalra nyúlok, hogy megsimogassam. - Örülök, hogy összefutottunk, ketten mégis csak sokkal érdekesebb ez. - a séta, meg a thesztrál simogatás, és úgy általában minden. Egyébként is Trey kedves srác, én kedvelem, hiába vannak olyanok, akik nincsenek annyira oda érte. - Képzeld, nem rég találtunk egy különleges helyet Alice-szal! Csodás csigák voltak ott, színesek és világítóak és... repültek! - lelkesen mesélem neki a történetet. Lehet, hogy már hallott róla, hiszen Alice a háztársa, de nem biztos, én viszont nagyon élveztem azt a kis kalandot és a hely, amit találtunk valami fantasztikus volt!
A világon a legjobb dolog, mikor nem gondolsz arra, ami fájhatna, egyszerűen átadod magad a boldogságnak, és belemerülsz, úgy, hogy abból nem tud emberi lény kizökkenteni sem szóval, sem tettel. Ebben az állapotban lógtam szokásomhoz híven lefelé egy fáról az erdő szélén, mikor Luna rám talált. Éppen anyuval beszélgettem, akit egyre kevesebbszer látok, mert mindig magamra hagy, mikor társaságom akad, de igazából a lány társaságát egyáltalán nem bántam. Engem bogarasnak, különcnek neveztek, akként is kezeltek, és róla is hallottam hasonlókat. Pedig sem ő, sem én nem vagyunk különösek, csak mások vagyunk, mint a többiek, más a mentalitásunk, az élethez való hozzáállásunk. Legalábbis én így látom. Beszélgetésünk folyományaképp egy új gondolat fészkeli magát a tudatomba, mikor már a földön állok szemben látogatómmal, és a thesztrálokról beszélgetünk. - Semmit nem jelent, látsz-e bármit, amit más nem. Ettől nem leszel sem boldog, sem szomorú, nem válik békétlenné az élet. A békesség egy döntés, és én eldöntöttem, hogy békés életet élek… Azt hiszem… – Az utolsó szókapcsolatot tétován csatoltam a mondatomhoz, mert kicsit úgy éreztem, mintha valami nagy butaságot mondtam volna. Nem igazán szoktam ilyen komoly témákon gondolkozni. Vagyis, nem is tudom. Valójában lehet, hogy mindig ilyen témákon gondolkozom, csak én sem tudok róla. Közben elindultunk befelé az erdőbe, oda, ahová leszállni véltük látni az egyik szárnyaslovat, hogy megetessük a kolóniát, vagy legalábbis azt a kisebb állományt, amit ott találunk. Sajnáltam őket, hogy alig van pár ember, aki látja őket, és ebben a pillanatban abban sem voltam biztos, én miért látom őket. Pedig annyiszor, de annyiszor átéltem már. Mégis vannak dolgok, melyeket jobb nem ismerni, melyeket jobb elfelejteni, és előlük egy olyan világba menekülni, ahol minden úgy van, ahogy szeretnénk. Most, mikor a húst a kezemben tartva a thesztrál szemébe néztem újra átéltem azt, ami elől egész életem során menekültem. Éreztem magam körül a tüzet, hallottam a ropogását, láttam a képzeletbeli plafonon a lángoló gerendákat, beszívtam a tömény füstöt, a fa, és az emberi hús és bőr égett szagát. Úgy adtam oda neki a húst, ebben a kábulatban, miközben igyekeztem elszakítani a tekintetemet az övétől, kiszakítani magam szemének csodálatos, és egyben elborzasztó bűvköréből. Újra átéltem azt a percet, amikor a szüleim élettelen teste közt feküdtem kicsi gyermekként, egy lángoló házban, újra felderengett bennem a felismerés, hogy az én drága édesanyám nincs velem, hogy akivel mindig beszélek valójában már nem is él, csupán az én képzeletem szüleménye. Nehéz mindezt elhinni, és kezdtem azt érezni, hogy belül épített kis lelki erődítményem kártyavárként kezdett szintenként összeomlani. Lassan megfordultam és még mindig mámoros, sőt lesokkolt tekintettel motyogtam Luna felé, miközben élettelen mozdulatokkal simítottam végig a mellettem álló thesztrál üstökén, és közben igyekeztem úgy rendezni az arcizmaimat, mintha semmi gond nem lenne, minden rendben volna, nem éreztem volna az imént semmit. Igyekeztem elfelejteni mindent, amit láttam… Mindig ez van. Találkozok egy thesztrállal, eszembe jut minden, amit másnapra újra elfelejtek, és ez az ördögi kör játszódik le újra, és újra, és újra… – Igen, jól vagyok… – bólintottam lassan, majd érdeklődő szemmel fürkésztem az arcát, miközben beszélt. Egyedül a Luna jelenléte gátolt meg abban, hogy most azonnal, magzati pózban a földre kuporodjak, és kisgyermek módjára sírni kezdjek, de egy könnycsepp akarva, akaratlanul is kigördült a szememből. Pulcsimnak ujjával lassan töröltem le, miközben magamba szívtam a szavakat. Újat bólintottam, és egy mély levegő után beszélni kezdtem. Alig ismertem rá a saját hangomra. Nem voltam kisfiús, boldog, mintha nem is én beszéltem volna. Nem bujkált a szavaim mögött apró mosoly, ehelyett teljesen komoly voltam, vagy inkább komor. Mondhatni éretten gondolkoztam, sokkal érettebben, mint azt valaha bárki is kinézné belőlem az idióta szokásaim miatt. – Az élet megy tovább, és mi lehajtott fejjel, alázattal megyünk vele együtt, ameddig el nem távozunk, hogy aztán csatlakozzunk azokhoz, akik már előttünk járnak egy arasznyival. Addig is… - sandítottam az újszülött kiscsikóra és halványan elmosolyodtam, immár őszintén, majd újra gyengén csillogó szemekkel néztem Lunára. – Igazad van. Az életben mindig van valami szép, és ezekre a szép dolgokra kell figyelnünk. - Ezzel a mondattal a számon indultam el immár határozott meggyőződéssel a kis thesztrál felé. Elvégre a születés csodája miatt vagyunk itt, nem a halál fájdalma miatt. Nem igaz? – Nééézd! Olyan aranyos! – sóhajtottam fel, mikor leguggoltam mellé, és igyekeztem felülkerekedni saját melankóliámon.
A szavaira röpke elmerengés után finoman elmosolyodom. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon ő miért látja ezeket a csodás lényeket. Nem tudok róla túlságosan sokat, csak azt, hogy az édesanyjával szokott beszélgetni, ha jól sejtem, ő már meghalt. Talán e miatt látja a thesztrálokat, csak épp még nem dolgozta fel, ami történt, vagy nem úgy dolgozta fel, mint mások. De ezzel nincs is semmi baj, nem lehet mindenki egyforma és a gyász is mindenkinél máshogyan jelenik meg, máshogy kezelik. Azt sem tudom, hogy esetében egyáltalán mikor történt mindez. - A mostani életem nekem is az, és régen is az volt, ez... nem ezen múlik. - rázom meg a fejemet még mindig barátságosan mosolyogva rá. Talán nem is tudja mi történt, talán... valamiféle álomvilágban él, így kezeli, ami történt és akkor nem hiszem, hogy én leszek az, akinek rá kell világítania, hogy mi is történt vele. Néha... egyszerűen csak jobb álomvilágban élni, jobb egyszerűen csak kiszakadni abból a valóságból, amiben mások élnek. Ahogyan most is tesszük, miközben egy ilyen fenséges állatot figyelünk, ahogy repülve közeledik felénk az égből. Valahogy mindig is úgy voltam vele, hogy egy olyan lény, ami megteheti, hogy repül, ami megengedheti ezt magának... soha sem lehet rossz, vagy negatív, az valahogy... lehetetlen. Túlságosan közel vannak az éghez, a naphoz, a csillagokhoz, hogy rosszak legyenek. Csak csendben figyelem, ahogy Trey odadobja a húst az érkező állatnak, és még akkor sem szólalok meg, amikor összekötik a tekintetüket. Nem kéne... azt hiszem ez az, amit nem kellene, és talán neki erről fogalma sincs. Én sem szoktam, mert nekem is vannak fájó emlékeim, még ha én tisztában is vagyok velük. Anya elvesztése nem valami jó dolog, de tudom, hogy megtörtént és épp ezért kezelni is megy, de emlékezni rá, viszontlátni az eseményeket nem akarnám egy ilyen csodás lény szemében, hiszen most a születés csodája miatt vagyunk itt és nem azért, hogy a halált lássuk. - Nehéz sokféleképpen odaadni nekik, a húst, a lényeg, hogy a szájukba kerüljön. - mosolyodom el, de látom rajta, hogy valami nincs rendben. Ehhez minidig is különleges érzékem volt, és egyértelműen süt most róla, hogy nincs jól, hogy a mosoly az arcán nem igaz, hogy nem boldog, hogy... változott valami azzal, hogy belenézett a nemes állat szemébe. Közelebb lépek, hogy én is megsimítsam a thesztrál fejét, és csak egy kósza mozdulattal siklik tovább a kezem, hogy az övét is megszorítsam egy pillanatra. - Jól vagy Trey? - tudom, hogy nincs... de nem várom el, hogy el is mondja, egyszerűen csak rossz nézni, ha valaki szenved, még ha nem is látványosan teszi azt. - Tudod a... thesztrálok néha felidéznek dolgokat, amik nem töltenek el boldogsággal, amikkel nehéz szembe nézni, de... bármi is történik mindig van valami szép is az életben igaz? - a mosoly nem tűnik el az arcomról, a tekintetem pedig a közben a felnőtt thesztrál háta mögül előbújó kis apróság felé siklik. Mindig születik egy újabb élet, minden reggel felkel a nap és minden évben eljön a tavasz... bármi is történik. Csak az a dolgunk, hogy ezeket a szép dolgokat képesek legyünk meglátni az életben és akkor... nem lesz semmi baj.
Őszintén örültem neki, hogy éppen Luna járt felém, és nem valaki más, hiszen ő sosem mondott rám semmi csúnyát, vagy bántót. Ahogy pedig a leesésemről beszélt, pont mintha anyut hallottam volna. Hiszen ő is éppen ezt tette szóvá az imént. - Igen, valóban – billentem oldalra a fejemet, miközben Lunára vigyorgok, majd anyura néztem, aki már cihelőzködött, hogy távozzon köreinkből. Kicsit szomorúan konstatáltam, hogy valóban távolodni kezd tőlünk, de nem szontyolodtam annyira el, hiszen tudtam, hogy hamarosan újra láthatom, és most amúgy is itt van Luna, akivel beszélgethetek. Igazából el nem tudtam képzelni, hogy ő miért ilyen kedves velem, mikor mindenki bogarasnak tart, de ami azt illeti, ez határozottan jól esett. Szóval ki nem hagytam volna vele egy thesztrál-etetést. Szavaira kicsit elmerengtem, és az erdő felé néztem. - Nekem békés az életem, pedig látom őket… De igazad lehet. – kicsit összeráncoltam a szemöldökömet, és félrehúztam a számat, majd, mint aki mély álomból ébredt, pislogtam párat és újra Luna felé küldtem egy széles mosolyt. A repülő thesztrál megpillantása után elindultunk befelé az erdőbe, hogy megkeressük őket, ami nem is bizonyult olyan nehéz feladatnak. Kicsit eltátom a számat, ahogy figyelem a –szerintem gyönyörű – szárnyaslovakat. Nem is kellett volna szólni, hogy nézzem, hisz néztem, mi mást tehettem volna? Mikor Luna felém tartotta a táskáját először csak pislogtam rá, majd belenyúltam, és elővettem egy szaftos kis thesztrál-eledelt. Hát, számomra nem volt kívánatos, ez tény, de nem is vagyok thesztrál. - Kezdhetem… - suttogtam magam elé, de mégis a lány felé. Jó, persze, nem először látok már thesztrált, de mégis mindig megbabonáz a látványa. Kicsit közelebb araszoltam, tudtam, nem fognak bántani, majd a kicsi felé hajítottam a húst. Nem etettem még egyszer sem meg őket, de nem vettem volna jó néven, ha mondjuk, leharapják a kezem, vagy valami hasonló. Mikor belenéztem az egyikük szemébe, mintha tüzet láttam volna benne, és elkezdett bizseregni a tarkóm. Most értettem csak meg Luna előző szavait a békésebb életről, és hogy miért is látjuk őket. Illetve most értettem meg újra. Mindig elfelejtem, milyen találkozni közvetlen közelről egy thesztrállal. Ilyenkor mindig tudatosul bennem valami… Nem álltam tovább a lény tekintetét, inkább behunytam a szemem, és Luna felé fordultam. Már nem mosolyogtam, mint mindig, bár igyekeztem boldognak tűnni. - Remélem így kell őket etetni… - motyogtam, majd robothoz méltó lassú mozdulattal megsimítottam a mellem álló szárnyasló üstökét.
▷Music: Katt ▷ Note: Bocsesz, elég gyenge lett És a késésért is bocsi, még egyszer! ▷ Words: 383
- Akkor ebben úgy tűnik, hogy egyetértünk. - a mosoly továbbra sem tűnik el az arcomról. Trey nem mondanám, hogy furcsa srác, mert mikor mondhatjuk valakire egyáltalán, hogy furcsa? Miért furcsa az, aki eltér az átlagostól? Sőt igazából a legtöbben csak azért átlagosak, mert átlagosnak mutatják magukat, de könnyen lehet hogy a legtöbb emberben van valami pici kis furcsaság, szeretnek valami olyat, amit más túlontúl érdekesnek tartana, vagy csinálnak olyasmit, ami másoktól nagyon távol áll. Ettől még senki sem lesz furcsa, inkább csak kap egy egyedi jellegzetességet. Trey ilyen egyedi jellegzetessége az, hogy szeret helyekről fejjel lefelé lógni, no meg hogy beszélget az édesanyjával. Igazából én is szívesen beszélgetnék az enyémmel, ha látnám, csak hát sajnos nagyon pici koromban meghalt, így erre nincs már lehetőségem, ő viszont szerencsés, hogy megteheti és e miatt nem ítélheti el senki. Egyébként is gondolom, ha majd úgy érzi, hogy már nincs rá szüksége, akkor az édesanyja tudni fogja, hogy mikor kell végleg tovább állnia. Mint ahogyan, ha jól sejtem akkor most is távozhat, mert nem ejtünk többet szót róla, no meg Trey tekintetéből is valahogy ezt szűröm le, pedig engem aztán kicsit sem zavart volna plusz egy fő társasága, még akkor sem, ha én őt nem látom. - Tudod talán azért szerencsések is, akik nem látják őket, békésebb az életük, de pont ezért sajnálom őket, mármint a thesztrálokat. Szép állatok, különlegesek, de mégis valami rosszhoz köti őket az, amiért láthatóvá válnak, így mindenki a rosszal köti össze őket, pedig csak ugyanolyanok, mint bármely más lény. Családjuk van, kis csikójuk... - igen ez rossz dolog, mindig is így véltem. Jó persze ezeknél a lényeknél az is benne van a pakliban, hogy a kinézetük nem igazán bizalomgerjesztő a fekete szín és a hártyás szárnyak miatt, de én akkor sem gondolom, hogy fair dolog csak a külső alapján ítélni. Lehet egy állat meseszép is, mint egy sárkány és mégis sokkal veszélyesebbek, mint a thesztrálok. Alapvetően pedig minden lényre igaz, hogy ha rosszul bánsz velük, akkor nem szavaznak neked bizalmat, ez még az emberekre is igaz, a legtöbb esetben. - Tudod ők mindig ott vannak, ahol épp lenni akarnak, nem mindig könnyű őket megtalálni. - de meg is hallom a suhogást, és erre mosolyogva pillantok fel. A picit nem látom, csak egy idősebb példány száll le nem messze tőlünk, ügyesen manőverezve a fák között, de a távolban nem sokára feltűnik még két példány, a pici és az anyja. - Nézd! - a mosolyom töretlen, miközben mutatok az említett irányba. Szép állatok, én továbbra is azt mondom. Közben szépen felhajtom a táskám tetejét, és Trey felé mutatom a tartalmát. - Van kedved kezdeni? - ők nem olyanok, akikkel hosszan el lehet játszani, nem pont kutyák, vagy ilyesmi, főként talán pont a hús illata vonzotta ide őket, de ez nem baj, hiszen azért jöttem, hogy enni hozzak nekik.
A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,
ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Luna & Trey 2015-02-12, 18:59
Luna & Trey
Telljes nyugalommal lógtam a fáról, és beszélgettem anyuval, hiszen erre alig járnak, és általában nem foglalkoztatom az embereket. Meg aztán öt év alatt mér megtanultam nem foglalkozni a kötekedésekkel, de azért megijedtem, mikor valaki rám köszönt. Aztán meg is nyugodtam, hiszen Luna volt az, ő pedig valamennyire sorstársam, bár őt annyira nem nézik flúgosnak, mint engem. Pedig szerintem mindketten teljesen normálisak vagyunk. Mindenesetre beszélgetésbe elegyedtem vele, és elmondtam neki, mért lógok a fán, majd a tényszerű intelmére még jobban elvigyorodtam, már ha ez lehetséges. - Anyu is épp ezt mondta az imént, hogy le fogok esni. - mondtam, ez után pedig anyura pillantottam, mikor azt mondta üdvözli. Anyu valami olyasmit mondott nekem, hogy "Kedves lány!" majd lassan felállt, leporolta magát, és miután nyomott egy puszit fejjel lefelé lógó arcomra, elindult egyedül a birtok határa felé, gondolom hogy magamra hagyjon engem Lunával. Szólni akartam utána, hogy ne menjen el, de inkább nem tettem. Úgy sem ért volna semmit. Helyette az előttem álló lányt kezdtem fürkészni, és elnevettem magam a vicces szituáción, hogy hozzám képest ő van fejjel lefelé, és még sem lóg a haja. Azonnal megnyugtatott a gondolat, hogy mindketten viccesen nézünk ki, és le is huppantam a földre, hogy kényelmesebben tudjunk beszélgetni. Már kezdett égni az arcom a bele tóduló vértömegtől, és egyre nehezebb volt így beszélni. Miután Luna felé fordultam kalapostul, azonnal kérdőre vontam, hogyhogy erre jár, ahogy "a madár se", de tudományos megjegyzését követően azonnal bizonyította is a természet a tévedésemet egy nagyobb madárraj képében. Persze nem álltam meg nevetés nélkül. Kevés olyan van, amit megállok nevetés nélkül, de nem mulasztottam el csak azért is megtudakolni, merre tart. Vigyorom szelíd mosollyá zsugorodott a thesztrál-etetés gondolatára, és nagyot bólintottam. - Persze. A thesztrálok különleges lények, a maguk módján még szépek is. Olyan furcsa, hogy sokan nem látják őket. - merengtem el egy percre, majd újra elvigyorodtam, kizökkenve a gondolatmenetemből, és széles karmozdulatokkal meghajoltam Luna előtt, jelezve, övé az elsőbbség. - Csak utánad! Messze vannak? - kérdeztem, majd kiegyenesedtem, és felnéztem a fák fölé, ahol épp ereszkedőben volt egy példány az említett szárnyas-ló fajtából. Kíváncsi voltam, milyen egy baba-thesztrál, mert még csak felnőttet láttam, olyat, mint amilyenek a fogatokat húzzák.
Igen egyértelműen emberi hangról van szó, egy beszélgető hangról, csak épp a másik hang forrása nincs meg, de ez nem zavar különösebben és hamarosan már az okát is meg tudom, hogy miért lehet, hiszen ismerőst látok meg a fa ágáról fejjel lefelé lógni. Nem lep meg különösebben a jelenet és így már azt is értem, hogy mire fel volt a beszélgetés a hangtalan társsal. Tudom én, hogy sokan furcsa dolgokat mondanak róla, vagy inkább úgy mondom, hogy bántó dolgokat, ami azért nem szép dolog. Trey beszélget az édesanyjával, és csak azért, mert más nem látja őt, attól még igenis ott lehet. Nagyon sok példa van rá, amikor valami létezik attól még, hogy nem hiszünk bennük. Ott vannak például a furmászok, sokaknak pont azért másznak bele könnyen a fejébe, mert azt hiszik, hogy nincsenek és nem is védekeznek ellenük sehogyan sem, balgaság. - Ha szereted csinálni, akkor csináld csak bátran, csak vigyázz nehogy leess. - mosolyodom el. Nem csendül aggodalom a hangomban, vagy bármi ilyesmi, inkább csak azt mondom, amit bárki mondana, és egyébként is Trey úgy tudom, hogy nagyon gyakorlott fejjel lefelé lógó, nem hiszem, hogy szükség van rá, hogy pont én figyelmeztessem, hogy ez veszélyes is lehet. Eleve veszélyes a Tiltott Rengetegbe jönni, legalábbis sokak szerint, e mellett az, hogy egy fáról lógsz le már elhanyagolható apróságnak tűnik. - Édesanyádat pedig üdvözlöm. - teszem még hozzá, hiszen én nem látom, nem tudom, hogy pontosan merre kéne köszönnöm neki, de ha egyszer itt van, akkor illendő lenne neki is köszönnöm, ha más nem, hát a fián keresztül. - Oh, hát elhiszem, hogy vicces látvány lehet, de te se maradsz el mögöttem. - szélesedik ki a mosolyom, hiszen lássuk be lassan tényleg annyira vörös a feje, mint egy igazi érett paradicsomnak, és ez a kis leugrós mutatvány a végén a kalappal, még komolyan meg is tapsolom utána, hiszen felettébb profi volt. Én biztos, hogy nem lennék rá képes, még a kviddics se ment soha sem igazán jól. Nem arról van szó, hogy meg se próbálnám soha, egy szerűen én nem vagyok olyan hirtelen típus, akinek olyan jók lennének a reflexei és amúgy is sokkal jobban szeretem nézni, amikor mások attrakcióznak. - Tudod kifejezetten sok madárfaj él a Tiltott Rengetegben. - jegyzem meg nagy komolyan, amikor aztán el is repül felettünk egy nagyobb raj. Na igen, erről beszéltem, de aztán csak megpaskolom a vállamról lelógó táskát. - Thesztrál nézőbe jöttem, pár napja született egy csikó és hoztam neki és az anyukájának egy kis húst. Velem tartasz? Lenne kedved? - nem erőszak persze, de ha már amúgy is lejött a fáról, akkor szívesen venném a társaságát. Sétálni jó, és a thesztrálok is kedves állatok, bár igazából azt nem tudom, hogy vajon Trey látja-e őket. Az édesanyja meghalt, de egyáltalán nem biztos, hogy ugyanúgy látta-e a halálát, mint ahogyan én a saját anyukámét, tehát az sem biztos, hogy látná ezeket a fenséges állatokat, de attól még ugyanúgy lehetséges, hogy szívesen tartana velem.
A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,
ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Luna & Trey 2015-02-09, 20:27
Luna & Trey
Tényleg jó idő volt, a nap sütött, a szél sem fújt túlzottan, szóval épp fára mászós, beszélgetős idő volt. Én speciel nem fáztam, de lehet csak azért, mert bár kabátot nem vettem, két pulcsi volt rajtam, alatta pedig ing és póló, tehát azért nem voltam alul öltözve én sem. Csak lógtam le a fáról, és élveztem a lehetőséget, hogy beszélgethetek anyuval, elmeséltem neki majdnem mindent, ami a héten történt velem, merthogy ugye a héten nem sokat beszélgettünk, mert mindig volt mellettem valaki. Egyszer csak egy lány hangját hallottam, és felé fordítottam a fejem. Fel - illetve le, ha azt vesszük, hogy fejjel lefelé vagyok - ragyogott az arcom, mikor megpillantottam. Luna azon kevés személyek közé tartozott, akik sosem bántottak. Ezt valószínűleg anyu is tudta, hiszen nem állt fel azonnal, hogy elmenjen a fontos dolgára, ami akkor szokott akadni neki, mikor hozzám szólnak, csak ült tovább a fa alatt, és ő is nézett a látogatónkra. Én pedig sebes kézmozdulatokkal integettem neki. - Szia Luna! Jó látni! - köszöntöttem széles vigyorral a képemen, ami valószínűleg teljesen vörös volt a beletóduló vérmennyiség miatt, majd lazán lógattam tovább a kezeim a föld felé. - Egész jól köszi... Tudod csak lógok itt a fán, és dumálok anyuval. Szeretek a fán lógni. - válaszoltam kérdésére, a fa felé bökve, ahol anyu ücsörgött, majd én is oldalra billentettem a fejem, ahogy ő, és fürkészni kezdem az arcát. Nagyon vicces látvány volt nézni őt, és ki is bukott belőlem a nevetés, amit azonnal meg is magyaráztam neki. - Bocsi, bocsi, csak tudod, tök vicces, hogy fejjel lefelé vagy, és mégsem lóg a hajad... - osztottam meg vele nézetemet, majd lendültem egyet, és elkaptam kezemmel a faágat, miközben lábamat kiszabadítottam, és egyetlen ugrással terpeszbe érkeztem a földre, két lábammal közrefogva a kalapomat, ami a földön hevert. Két sarkam közé szorítottam, majd egy gyors mozdulatsort hajtottam véghez, azaz bal lábamat gyorsan felhúztam, a jobbal pedig felpöcköltem a kalapot, hogy kényelmesen elkaphassam a levegőben, lehajolás nélkül. Lazán a fejembe csaptam, majd sarkon pördültem, és ismét Lunára vigyorogtam, merthogy leszálláskor háttal neki értem földet. - Hát te mit keresel erre, hol a madár se jár? - mutattam körbe, majd felnéztem az égre, ahol pont a fejem felett egy csapatnyi madár suhant el. Kicsit eltátottam a számat, és kalapom alatt megvakartam a kobakom. - Na jó, asszem tévedtem. De a kérdés fennáll: merre igyekszel? - meresztettem vissza rá csillogó barna szemeimet széles mosoly kíséretében. Szeretek mosolyogni az emberekre, hogy lássák rajtam, hogy boldog vagyok. Mert a boldogság jó dolog. Szerintem ez kellene legyen a reklámszövegem. Mosolyogj, és légy boldog!
Még csak néhány napja született meg az a kis thesztrál csikó, akinek a világra jötténél én és Hannah is ott voltunk, bár azt hiszem Hannah kevésbé volt lelkes, mint mondjuk én, de ezt már megszoktam. Most viszont itt vagyok, mert meg szeretném nézni, hogy jól van-e, és miután viszonylag gyakori látogató vagyok a Tiltott Rengetegben ők is tudják, hogy jönni fogok... legalábbis úgy sejtem. Mindig könnyen akadok a fák között barátokra, még ha azok állatok is és nem emberek, amúgy se látok nagy különbséget. Az állatok is kifejezik azt, ha kedvelnek valakit, maximum nem szavakkal, hanem tettekkel és a tettek sokszor jóval többet érnek, mint a beszéd. Ezért lépdelek most a fák között, hogy megtaláljam őket, mert kíváncsi vagyok, hogy a kis csikó milyen állapotban van. Tegnap jól volt, mert persze, hogy megnéztem, de hoztam most neki egy kis húst, meg persze a mamájának. A manók már egész jól viselik azt, ha időnként csenek el egy kisebb adagot a konyhából. Jóban vagyok a manókkal, határozottan kedvesek, ha az ember rendesen viszonyul hozzájuk. A lábamon egyébként csizma, rajtam kabát, sapka és sál, kékes színekben, hiszen elég hideg van, mégis csak bőven benne vagyunk a télben és az itt a hegyek között kifejezetten kemény tud lenni. A mosolyom töretlen, amikor meghallom a távolban a paták dobogását, de aztán mégis megállok, amikor beszéd üti meg a fülemet. Ritkán és kevesen szoktak erre járni, a Tiltott Rengeteg nem az a hely, amit napi szinten látogatnak a diákok, főleg mert... tiltott, ahogyan az a nevében is benne van. Mégis egyértelműen egy fiú hangját hallom, így végül mégis arra veszem az irányt. A thesztrálok megvárnak, pár percen igazán nem múlik a dolog. A beszélgetés... mármint beszélgetésnek tűnő foszlányok egyre tisztábbak, ugyanis furcsa módon csupán egyetlen hangot hallok, mégis olyan, mintha párbeszéd zajlana le kivágva a másik fél szövegét. Érdekes... tényleg érdekes, bár ezek alapján már van tippem, aztán meg is látom a fáról lelógó ismerős alakot. Trey, évfolyamtársak vagyunk, van is közös óránk és elég sokan elkerülik őt, mert kicsit más, mint az átlag, de hát én is az vagyok, szóval miért zavarna? - Szia Trey! - lépek ki a fák közül, bár én nem vagyok annyira fára mászós típus, és nem is tudom, hogy bírja, hogy folyton a fejébe szökik így a vér, de ha neki így kényelmes, hát így kényelmes. Természetesen nem látok senkit sem, akivel beszélgetett volna, amit érthető, hiszen a hangját sem hallottam. Kíváncsian döntöm oldalra a fejemet, ahogy rá nézek. Az egyik kezem a zsebemben, a másik a táskám pántját fogja, miközben megállok pár lépésre a fától, amiről lelóg. - Hogy vagy? Mit csinálsz a fák között? - nem kérdezek rá közvetlenül, hogy kivel beszélgetett, hiszen valakivel biztosan, de nem az én dolgom, és nem is ítélném el azért, ha olyannal, aki nincs netán itt. Én is beszélgetek festményekkel, szellemekkel még a thesztrálokkal is, és a legtöbben a birtokon ilyesmit nem művelnek, de attól még nem hagyom abba.
A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,
ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Luna & Trey 2015-02-07, 14:07
Luna & Trey
Az a legjobb dolog a hétvégében, hogy olyakor hétvége van, és ez azt jelenti, hogy nincsen tanítás. Hétköznaponta, a tanítás miatt csak nagyon, de nagyon keveset tudok beszélgetni anyuval, de ilyenkor az egész napot együtt tudjuk tölteni, már amikor épp nincsen halaszthatatlan dolga. Általában olyankor szokott halaszthatatlan dolga lenni, mikor valaki hozzám szól, illetve mikor hosszasan beszél hozzám valaki. Nem tudom, lehet hogy úgy érzi, teret kell engednie ismeretségeim kibontakoztatásához. A legnagyobb probléma ezzel az volt, hogy sokszor csak jóval később jött vissza, mint hogy beszélgető "partnerem" befejezte a mondandóját. Ilyenkor aztán mindig kénytelen vagyok egyedül lógni valahol, minthogy nagyon kevés olyan diáktársam van, akivel az elmúlt négy és fél évben összebarátkoztam. Persze szavam sem lehet, a Hugrabugban nagyon sok kedves embert ismertem meg, és házon kívül is akadt egy-két olyan, akik nem féltek, vagy nem irtóztak velem mutatkozni. Mégis sokszor jobb volt egyedül maradnom anyuval. Kicsit későn keltem ma, de legalább kipihentem magamat, bár reggelre, mint az szokás, az összes vér a fejembe tódult. Mint kiderült, megint lelógtam félig az ágyról. Nem tudom elképzelni sem, miért ilyen nagy heppem nekem ez a fejjel lefelé lógás, pedig egyáltalán nem is vagyok lajhár. Felkászálódtam az ágyból, és magamra húztam a ruháimat. Rétegesen öltöztem fel, volt rajtam egy póló, egy ing, meg két pulóver, mindehhez egy bő farmernadrág dukált, és a tetejébe még a fejembe is belenyomtam kis karimás kalapomat. Kabátot nem vettem, eredetileg ugyanis nem szándékoztam elhagyni a kastélyt. A klubhelyiségen át, amit persze mindenütt hugrabugos díszek tarkítottak, kimentem a folyosóra, hirtelen meggondolásból, és egyébként is csak úgy hánytam egy cigánykereket, majd fütyörészve felfelé indultam Nagyterem felé. Mondjuk végül nem jutottam el addig. Neeem, nem törtem ki a lábamat a nagy ugrándozásban, egyszerűen csak megpillantottam az ablakokon betüremkedi napsütést, és mikor odaléptem egy a birtokra néző nyílászáróhoz , anyut láttam, aki nekem integetett, hogy menjek ki hozzá. Biztos ő is észrevett, ezért integetett, szóval a nyakamba kaptam a lábamat, és rohantam ki az óriási épületből. Mikor odaértem hozzá, anyu megpuszilt, megsimította az arcomat, majd elhívott az erdő felé, hogy sétáljunk. Nagyon jó idő volt, és a Rengeteg, ebben a verőfényes napsütésben legkevésbé sem tűnt olyan ijesztőnek, mint mondjuk éjszaka. Persze azért nem szívesen merészkedtem volna a belsejébe még így nappal sem, de igazán szépnek látszott. Az erdő szélén megálltunk, és anyu lekuporodott az egyik fa tövébe. Én először mellé ültem, úgy beszélgettünk, gyorsan összefoglaltam neki, mi volt velem a héten, majd nyughatatlan természetem végett felkapaszkodtam a fa alsó ágára, felhúztam magam, majd miután kényelmesen elhelyezkedtem, és gondosan beakasztottam a lábamat hátradőltem, hogy ismételten fejjel lefelé lógjak le a fáról. Persze a kalapom azonnal a földre pottyant ennek következtében, én pedig karommal nyújtózkodtam utána. Nem csak azért, hogy hátha elérem, azért is, mert a karomat húzta le a gravitáció, tehát nem tudtam sokáig magam mellett tartani. - Trey, egyszer le fogsz esni, ha így fojtatod, és akkor nagyon meg fogod ütni magad! - hallottam anyu rosszallását, de nem is figyeltem rá, csak kacagtam rajta, és hanyatt döntöttem a fejemet, hogy a földet tudjam szuggerálni. Bőszen figyeltem, ahogy egy csiga éppen egy nagyobb falevélre mászott fel, majd elzsibbadt a nyakam, és inkább elnéztem a kastély felé. Szerettem mindent fejjel lefelé látni, így sokkal érdekesebb volt a világ, de persze anyunak ez nem tetszett, mert aggódott értem. Azonban nem állt fel a fa tövéből, hogy leparancsoljon a földre, csak mosolyogva csóválta a fejét, és így beszélgettünk tovább, amíg valaki hozzám nem szólt...
És a késésért is bocsi, még egyszer! ▷ Words: 383
