Trey Waldo Stickman

Tárgy: Trey Waldo Stickman 2015-02-06, 12:28

Trey Waldo Stickman

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Nem okos, aki nem bolond egy kicsit, és nem egészséges, aki egy picinykét nem beteg."

Főkarakter: Daniel Mallory
Teljes név: Trey Waldo Stickman
Születési hely és dátum: Bristol, 1981. november 7.
Csoport: Hugrabug
Patrónus: Tarka karcsúmajom
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Ötödik évfolyam
Képesség: -
Kiemelkedő tudás: Bűbájtan: Kiemelkedő; Átváltoztatástan: Kiemelkedő, Sötét varázslatok kivédése: Tehetségtelen

Jellemed kifejtése

Bárkit megkérdezhetsz a folyosón, ismeri-e Trey Stickmant, tuti azt mondja majd, hogy igen. Engem mindenki ismer, pedig semmit nem tettem, amiért ismerhetnének. Persze nem azért, mert olyan nagyágyú lennék, vagy hasonlók. Egyszerűen csak elkönyveltek totál flúgosnak. Nem vagyok bolond! Azt mondják, az vagyok, de nem vagyok. Páran, akik a barátaim, azt mondják, beszélek magamban, pedig nem is. Mindig tudom, kihez beszélek, csak őket sokan nem látják, vagy nem akarják látni. Én sokkal boldogabb vagyok, mint bárki más a suliban. Minden gondom, ami valaha volt, már nincs, mert nem szeretném, hogy legyen. Mondhatni egy idealizált kis világban élek, ami csak az enyém, és minden, amit elképzelek olyan, mintha tényleg úgy történne. Nehéz elmagyarázni, ha te nem látod. Szeretem néha más nézőpontból megközelíteni, megfigyelni a dolgokat, főleg a természetet. Szeretem a bogarakat, a majmokat, és a bogarakat evő majmokat… Rám is mondták már, hogy majom vagyok, mert sokat vagyok fán – már amikor tehetem. Ha hideg van, nem mászhatok fára, meg akkor sem, mikor esik a hó, mert akkor leesnék. Nem szeretek leesni a fáról. Anya mindig azt mondja, hogy vigyázzak, nehogy leessek, mert akkor megütöm magam. Néha csak ülök a fa tetején, vagy onnan lógok alá, és beszélgetek anyuval. Ő mindig velem van, és vigyáz rám. Vannak, akik azt mondják, ne beszélgessek vele, de ők ezt nem érthetik, mert ők nem olyanok, mint én. Mindenki más, mint én. Vagy én vagyok más, mint mindenki? Néha azt sem tudom igazán eldönteni, hogy vajon engem rekeszt ki mindenki más, vagy én rekesztek ki mindenkit. Az a baj, hogy én hiába tudom magamról, hogy teljesen normális vagyok, amíg mindenki más őrültnek lát. Pedig nem vagyok őrült, csak az én valóságom más, mint az övék. De igazából ezek a dolgok nem foglalkoztatnak. Úgy vagyok vele, mindenki azt lát, amit szeretne, én is azt látok, amit szeretnék, és ebben az a legjobb, hogy minden embert olyannak látok, amilyen lehetne. Ezért tudok én boldog lenni, mert szeretek minden embert. Még azt is, aki bánt. Sokan bántanak… Igazából néha még szórakoztat is, mikor a lábamnál fogva lógatnak fel. Sokszor vagyok fejjel lefelé magamtól is, hát mért zavarjon, ha fejjel lefelé lógok? Olyanok mindig kinevetnek, pedig ők maguk sem értik, hogy mit tesznek. Ezért, mikor nem látnak, én is kinevetem őket. Szeretek nevetni. A nevetés jó, ezért mindig nevetek, vagy mosolygok, hogy lássák rajtam, hogy boldog vagyok, és nincsen semmi gondom. Legalábbis, amikor sokan látnak. Vannak olyan pillanatok az életben, amikor az ember hiába menekül el a gondok elől egy másik világba, azok utána mennek, és ráébred a valóságra, ami elkeserítő. Olyankor szoktam sírni. Sírni nem rossz dolog, néha szükséges, olyankor felszabadul a lelkünk, és utána újra boldogok lehetünk. De attól még nem szeretem, ha sírni látnak. Ha sírunk, az a mi dolgunk, senki másnak nincs köze hozzá. Nomeg engem úgysem túl sokan szeretnek vigasztalni. Persze vannak jó emberek, akik meglátják a szépet. Őket jobban szeretem, mint másokat. Ők kedvesek hozzám.
Vannak olyan napok, mikor hangulatingadozásaim vannak. Az egyik percben még nagyon nagyon boldog vagyok, mint mindig, a másik percben pedig valami szörnyű érzés fog el, mintha hiányozna valami belőlem. Olyankor többször sírok. Szokott úgynevezett pánikrohamom is lenni, főleg, ha komoly lépést kell tennem, vagy túl sokan nevetnek rajtam egyszerre. Nem kapok levegőt, fulladozni kezdek, és vagy elszaladok, vagy elájulok. Ezért nem szoktam sok ember közelébe menni egyszerre. Nem jó, ha sokan vannak körülöttem.

Megjelenés

Kívülről talán teljesen normálisnak látszom, legalábbis olyankor, mikor az arcomra nem ül ki valami furcsa arckifejezés, ami gyakran megesik. Olyankor nem látszom normálisnak. Rövid, barna hajam van, és anya mindig azt mondja, hogy fésüljem meg, szóval mindig megfésülködöm. Ha nem viselkednék "dilisként" idősebbnek néznék ki a valódi koromnál, de mivel - állítólag - olyan vagyok, mint egy hat éves, nem félek attól, hogy kilógok a tizenöt évesek sorából. Szerintem semmi baj nincs azzal, ha az ember vigyorog a világra, mikor boldog. Még akkor sincs, ha ezt fejjel lefelé teszi valahonnan lógva. Egyébként teljesen átlagosan nézek ki, barna szemeimmel legalábbis semmiképp nem keltek túl nagy feltűnést, és tökéletesen tudom uralni arcmimikámat, ami azt jelenti, hogy én tudom a világ legidiótább pofáját vágni, ha ez számomra szükséges. Magas homlokom van, mint az állítólagos intelligens embereknek, de rám még senki nem mondta, hogy intelligens volnék, hacsak ez nem szinonimája az idiótának.
Egyébként "vidám fiú vagyok, kerül a mélabú", és ezt lépten-nyomon sugárzom a világ felé, aminek iskolatársaim biztosan nagyon nagyon örülnek, mert sokat szoktak rajtam nevetni. Van, amikor nem tudom, hogy bántásból nevetnek-e, vagy csak úgy, de igazából nekem mindegy is. Legalább megnevettetem őket. Szeretem, ha az emberek nevetnek körülöttem, mert vannak olyanok is, akik viccesen nevetnek, és ez engem is még jobban boldoggá tesz.
Ruházatot illetően szeretek inget hordani, farmernadrággal. Anyu szerint fess fiatalember képét nyújtom így, és őt egyáltalán nem zavarja az sem, ha kicsit fura vagyok. Van egy kalapom is, fekete, kis karimás, de azt pólóval szoktam hordani, mert úgy nem olyan flancosan elegantikus. De olyan is van, mikor a pólóra veszem fel az inget. Olyan nem szokott lenni, hogy az ingre vegyem a pólót, de néha, mikor kicsit álmos vagyok reggel, van hogy elfelejtem lecserélni a pizsama felsőm, és olyankor pizsamát hordok. Szerintem nincs baj ezzel, a pizsama ugyanis a legpuhább ruhadarab a világon, és szabadnak érzem magam benne. Igazán kényelmes, mindenkinek ki kéne próbálnia. Alvás közben egy fantasztikus ruhadarabot pazarlunk el, pedig némelyik pizsama még jól is néz ki. Legalábbis szerintem.

Életed fontosabb állomásai

1981. november 7.
A születés csodája

Hűvös délelőtt volt, mikor egy férfi rohant végig Bristol utcáin a háza felé. Nagyon sietett, ez már abból is látszott, hogy többször is majdhogynem kockáztatta, hogy elüssék, úgy vágott át az úton. Már várták otthon, hiszen nagy nap volt a mai. Pár perce kapta a hírt, hogy hamarosan megkezdődik életének legújabb szakasza: a gyermeknevelés felelőssége. Nem akarta elszalasztani a születés nagy pillanatát, így csapot-papot ott hagyva a munkahelyén, gyalogszerrel rohant keresztül a városon, hogy minél hamarabb hazaérjen. Ballonkabátját szorosan összegombolva indult el, de mire a házhoz ért, már kétfelé lobogott a háta mögött. Nem is törődött semmivel, berontott a bejárati ajtón, lerúgta a cipőt, lekapta a kabátot, és rohant fel a lépcsőn az emeletre, hogy láthassa feleségét. A férfi egyszerű mugli volt, a nő viszont varázserővel bírt, boszorkány volt. A szülést egy boszorkány gyógyító vezette, aki iskolai barátnője volt neki. A szobában, a nő zihálásán, jajgatásán kívül nem volt más hang, nem beszélt senki, csak mikor nagyon muszáj volt. Aztán kora délután megtörtént a hétköznapok mindennapi csodája, ami ebben a családban az első eset volt. Meg végül is az egész világon egyedülálló eset volt. Végtére is, megszülettem. Borzalmas, fülsiketítő zajjal kezdtem nyivákolni, akárcsak egy normális baba. Bár nem tudom, hogy minden baba ilyen hangos-e, én az voltam, tudom, mert azóta is rosszul hallok az egyik fülemre, és ez csak attól lehet, hogy olyan hangos voltam, hogy a saját fülem sem bírta.

1986. február 12.
Egy új élet(?) kezdete

Békés napnak indult, csak úgy mint az eddigi cirka 1580 nap életem során. Alig múltam el négy éves, pár hónapja volt a szülinapom, amire egy szép, nagy csokitortát kaptam, amivel aztán ki is kentem a konyha falát, ahogy azt jó négyévestől elvárja az ember. (Lehet, hogy már akkor sem voltam teljesen komplett? ) Bár nem is tudom, mért ecsetelem ilyen hosszan, mikor most teljesen másról szeretnék mesélni. Arról a napról, mikor elkezdődött az életem leghosszabb, és legnehezebb szakasza, ami még most is javában tart. Tisztán emlékszem az egész napra, pedig már több, mint tíz éve volt. Reggel arra ébredtem, hogy nagyon fájt a pocakom, ezért pici, kurta lábaimon áttotyogtam anyuékhoz, hogy ezt elújságoljam nekik. Persze nem fogadták jól a hírt, hajnalok hajnalán, már csak azért sem, mert felébresztettem őket, anyu pedig szánakozó - és eléggé fáradt, karikás - szemmel tekintett rám. Mindazonáltal azonnal segítségemre sietett, hogy elmulassza a kellemetlen érzést. Mivel pazar anyukám van, aki mindenhez ért, ez is könnyen ment neki, szóval ez után már tényleg jól indult a reggel. Lassacskán apu is felkelt, és mint minden szerdán reggel, munkába indult. Mi, anyuval ketten maradtunk otthon, és tényleg teljesen idilli hangulatban telt a délelőtt: játszottunk, nevettünk, játszottunk, és nevettünk. Meg persze amihez már hozzá lehetett szokni, okoztam néhány balesetet, rakoncátlankodó varázserőmnek hála, merthogy egy négy éves számára nem olyan könnyű azt kontrollálni. Persze, anya mindig figyelt rám, így nem történt semmi baj. De aztán, a kora délelőtti órákban... Apa lélekszakadva rontott be a főbejáraton. Lihegésétől anyu szinte nem is értette, mit mond. Megint szaladt, jó messziről, és ha az ablakon bármelyikünk is kinézett volna, azt is tudtuk volna, miért. Nem tudom, a szüleim mivel ártottak nekik... Apa felkapott engem erőtől duzzadó karjaiba, és mintha csak bújócskásat játszanánk, beültetett egy vastag oldalú ládába, és lassan rám csukta a fedelét. Picike rés volt, amin kiláttam, amin szűrődött be fény, ezért annyira nagyon nem is féltem. Illetve de, rettegtem. Kintről hangokat hallottam, mondanom sem kell cseppet sem bizalomgerjesztő hangokat, és ott voltak a szobában. Egész testemben remegtem, mint egy nyárfalevél, és meg sem bírtam moccani a félelemtől. Szinte levegőt venni is elfelejtettem, és csak sírni akartam. Ordítva bömbölni, mint egy pólyás csecsemő. Pedig anyu mindig azt mondogatta, milyen szép nagy fiú vagyok már. De még ahhoz sem volt lélekjelenlétem, hogy beszívjak annyi levegőt, amiből aztán kitelt volna egy kiadós hisztire. Bár lehet, hogy ez nem is volt baj, hiszen hallottam a kemény bakancsok koppanást a padlón, hallottam az indulatos szavakat. Már-már éreztem a gonoszságot a szobában. Anya és apa két idegen, csúnya bácsival veszekedtek, majd egy sikoly nyomán elcsendesült minden. Egészen más hangokat kezdtem hallani, a léptek kopogása teljesen eltűnt, helyettük más pattogott. Kezdett nagyon meleg lenni körülöttem, és úgy döntöttem, felállok. A láda teteje nem volt nehéz, gyenge buksimmal is könnyen fellöktem, majd kimásztam belőle. Azonnal megpillantottam anyuékat. Csak feküdtek a földön, egymást átölelve, üveges szemekkel meredve a plafonra, vagy talán azon túlra. Nem tudtam, mi történt, csak azt láttam, hogy nyitva van a szemük, de nem mozdulnak, nem szólnak, körülöttünk pedig az egész helyiség lángokban áll. Szám lassan lefelé görbült, megremegett, majd kitört belőlem a ládában még bőszen, rettegéstől elfojtott sírás. Olyan hangosan ordítottam, ahogy a torkomon kifért, miközben odatipegtem szüleimhez és közéjük fúrtam magam. Rossz szag volt az egész házban, de nem a füst miatt, egyszerűen nem tudtam megmagyarázni. Kicsi voltam, egyedül voltam, és féltem. Jobban féltem, mint mikor pár hónapja beszabadult a szekrénybe egy mumus.
Hallottam, hogy valaki köhög, prüszköl, és ordítozik, él-e még valaki. Majd éreztem picinyke testemen egy férfi kezének szorítását. Elhúzott a szüleimtől, magához ölelt, és kirohant velem a házból. Látni nem láttam semmit, szememet teljesen befátyolozta a könny, és olyan sokáig voltam a tűzben, hogy a füst teljesen elkábított, így mire kiértünk már nem is észleltem semmit a külvilágból. Azt hiszem, ez a nap méltán megérdemelte, az "életem legrosszabb napja" címet.

1991. szeptember 1.
Első nap a suliban

Ma volt az első nap. A nagy utazás, a besorolás, minden kezdete! Ez a hely más volt, mint a sok intézet ahol jártam. Teljesen más. Itt mindenki majdnem olyan fura volt, mint én. Majdnem. Nagyon, nagyon sok volt az ember az első napon körülöttem. Már a vasútállomáson is, ahol el is fogott a dermesztő félelem. Hányingerem volt, és nem akartam megmozdulni. Egy néni jött értem, de nem mutatkozott be, csak elhozott magával. Anya megígérte, hogy ő is jön velünk, de a peronon még nem láttam sehol. Azzal nyugtattam magam, hogy már biztos előbb felszállt a vonatra, hogy helyet készítsen nekem. Nem csalódtam, mikor felszálltam, és a néni magamra hagyott, hamarosan rá is bukkantam egy üres fülkében. Szépen mosolygott rám, hosszú barna haja a vállára omlott, kékeszöld szemében csintalanság tükröződött, mintha épp az imént hívott volna fogócskázni. Leültem mellé, rámosolyogtam, és éreztem, ahogy megsimítja jólfésült hajamat. Mindig mondja, hogy meg kell fésülködni, hogy jó benyomást keltsek másokra, de nem igazán tudtam, miért is akarok én bárkire is bármilyen benyomást kelteni. Beült mellénk egy fiú is, de először nem törődtem vele, csak beszélgettem anyuval. Mindig halkan beszélgettünk, hogy mások ne hallják, így tanított, ezért most is így történt. De egyszerre csak a fiú megköszörülte a torkát, és megszólalt.
- Öhm.. Ne haragudj, deee.... Mégis kihez beszélsz? - Ártatlan szemekkel meredt rám, talán kicsit félt is tőlem. Vagy valami hasonló. Abban biztos voltam, hogy nem bízik bennem. Szélesen vigyorra húztam a számat, kilátszott majd az összes fogam. Kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy senki más nem látja anyut, csak én. Évek óta ez van, bár azt hittem, itt majd minden megváltozik. A velem egykorú gyerekek féltek tőlem, a nevelők pedig valamiféle orvosokhoz hurcoltak minduntalan, és mind azt állították, hogy beteg vagyok. Pedig nem fojt az orrom sem, nem is tüsszögtem, nem is köhögtem, tehát nem voltam beteg. Sosem értettem, miért mondják. Szóval azt gondoltam, hogy most, hogy varázslók közé kerülök, ahogy azt a néni állította, aki elhozott a nevelőktől, talán, esetleg ők is látni fogják anyut. De ezek szerint tévedtem. Rendíthetetlen mosollyal az arcomon közöltem hát a tényt a velem szemben ülő fiúval.
- Az anyukámmal! - Naná, hogy erre a kijelentésemre úgy nézett rám, mintha nem volnék komplett. - Ne nézz így rám, nem én tehetek róla, hogy te nem látod... - hervadt lentebb a mosolyom kicsit, és inkább nem is néztem rá a srácra. Távolabb húzódott tőlem, a kabin átellenes oldalába, olyan messzire, ahogy csak tudott, és nem szólt hozzám az út további részén. Engem nem zavart, sosem beszélgetett velem egyetlen gyerek sem. Így hát beszélgettem tovább anyuval. Beszélgettem volna vele egész úton, csak hát elaludtam.
Vonatfüttyre ébredtem, ami azt jelezte, hogy megérkeztünk a végállomásra. Mire kinyitottam a szememet, a fiú már sehol nem volt, úgy iszkolt ki a kabinból, mintha valami nagyon sürgős dolga akadt volna. Szerencsére, a néni, aki elkísért a vonathoz még a pályaudvaron rávett, hogy vegyem fel az iskolai egyenruhát, ezt a fura talárt, amiben kicsit kényelmetlenül éreztem magam, bár lehet, hogy csak a szokatlanság miatt. Anyu is leszállt már, egyedül voltam a kabinban, így lassan kullogtam ki onnan, meg a vonatról is. Lent a peronon egy nagydarab fickó terelte össze az elsősöket, nekem is integetett lapát tenyereivel, hogy menjek oda a csoporthoz. Odaoldalogtam hát a csoport szélére, arcomon gyermeki mosollyal. Szeretek mosolyogni, amikor csak tehetem, mosolygok. Megláttam azt a fiút is, ott a csoportban, akivel egy fülkében utaztam, épp pusmogott egy másik srác fülébe, és felém mutogatott. Kíváncsi voltam, mit pusmoghatnak, még akkor is, ha tudtam, semmi közöm hozzá. Nem mentem közelebb, mert bent álltak a sok-sok ember között, és ha bentebb merészkedtem volna, ledermedtem volna, sőt talán hányingerem is lett volna, így csak maradtam szélen, így is elég borzalmas volt, és anyut se láttam sehol. Mindig eltűnik előlem, és olyankor hiányzik.
Csónakokkal mentünk az iskolához, majd ott betereltek minket egy óriási terembe, ahol még több és több ember várt ránk, és ami a legrosszabb volt az egészben, mindenki minket bámult. Aztán elkezdtek minket, elsősöket kihívni egy vén süveghez, hogy az döntse el, merre tovább, melyik úton. Én csak nagyon sokára kerültem sorra, mondjuk ez valószínűleg abból adódott, hogy az "S", mint Stickman, elég hátul van az ABC-ben. Szinte még hozzá sem ért a fejemhez, máris harsogta a döntését. Hangos volt. Nem hallok jól a jobb fülemre, de ezt még én is hallottam. Határozottan úgy hallottam, azt mondta: Hugrabug!, és engem rögtön terelni kezdtek az egyik asztal felé, ahol egy csomó velem egy időt, és tőlem idősebb srác és lány tapsoltak ennek örömére. Mindannyian mosolyogtak, tehát boldogok voltak. Nem igazán tudtam, azért boldogok-e mert közéjük vetett a sors, vagy mert ők ilyen boldog gyerekek, minden esetre próbáltam elfelejteni, milyen sokan vannak, és én is mosolyogni velük. Sikerült. Pár perccel később velük együtt tapsoltam, mikor úgy diákkal gazdagodott a Hugrabug asztala. . .
A vacsora után elkísértek minket a klubhelyiségünkbe, és megmutatták, merre vannak a hálókörleteink. Négyen voltunk egy szobában, és a három szobatársam, szinte azon nyomban bedőltek az ágyba, és el is aludtak. Ma este egyikünknek sem volt kedve beszélgetni, ismerkedni, mert mind álmosak voltunk. Én is, bár én még szerettem volna, ha anya bejön, és puszit ad, mint minden este. Akármennyire is szerettem volna, ma nem jött, pedig sokáig vártam. Csak feküdtem az ágyamon, fordítva, mint ahogy a többiek, lábam volt a párna felé, fejem pedig lógott le a földre, és vártam, de anyu nem jött. Így hát szépen lassan elaludtam, fejjel lefelé lógva az ágyról... Így kezdődött az első napom a Roxfortban...

Tárgy: Re: Trey Waldo Stickman 2015-02-07, 10:43

Elfogadva!

Először is... a pb-d! joooeg

Sose láttam még senkinél sem Jim Carryet, pedig állatira bírom, ő mondjuk aztán egy az egyben az én korosztályom "hőse" a humorával, szóval el se tudom mondani, hogy mennyire jó ötlet volt őt hozni! Ehhez a karihoz pedig aztán végképp tökéletesen passzol, szóval tökéletes választás. Az ET-det imádtam, mint mindig, szeretem nagyon a stílusodat, ahogy írsz, és remek karikat is dobsz mindig össze, remek ET-kkel, ez most is így van. Nem apróztad el a jellem leírást és tetszett a szakaszos felépítés is, meg úgy az egész sztori és szegééény Trey... Shocked

De azért jó, hogy nem csak Luna és Alice ilyen kis kilógó karik az iskolában. ^^ Na nem rizsázok tovább, foglalózz, ha netán még nem tetted, aztán vesd bele magad a játékba ezzel a feleddel is. ^^
Ui.: A képed nem volt szabványméretű, utólagos engedelmeddel ezt korrigáltam. ^^
Ui2.: Külön köszönet a profil részletes kitöltéséért. biglove

[You must be registered and logged in to see this image.]

A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,

ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.

» Luna & Trey