2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Nem akarom feledni a fájdalmat. Az tesz azzá, aki vagyok."
Főkarakter: Főkarakter neve: Draco Malfoy
Teljes név: Nicolas McCaine Születési hely és dátum: 1978. október 25. Paisley, Skócia Csoport: Griffendél Patrónus: Hiúz Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Nyolcadik - Auror szak Képesség: - Kiemelkedő tudás: Sötét varázslatok kivédése - Kiemelkedő, Bájitaltan - Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Ki is vagyok én? Valójában egy nagyon is egyszerű, puritán lélek, aki már többször megjárta a pokol lesötétebb bugyrait, hogy aztán törésekkel ugyan az auráján, de ismét a felszínre tudjon kerülni. A megannyi baljós árnyék között én magam is elbuktam, és korántsem vagyok az, aki viselkedésével, fellépésével példát mutathatna. Az eredeti jellemem ugyan egy finom, magabiztos alaké, ám mára sokkal inkább erőt vesz rajtam a szarkazmus, az örök kétkedés, és időnként az önsajnálat is. Keresem azt az utat, amellyel vissza tudok találni önmagamhoz, gyermekkori énemhez, ám vannak sebhelyek, amelyek már sosem gyógyulnak. Tökéletesen elegem van már a jó és gonosz örök harcából, a semleges az út az enyém. Esther halálával rájöttem, felesleges állandóan azon őrködöm, hogy a törékeny egyensúly, ne bomoljon meg, túl kis porszem vagyok én már. Vesztenivalóm nincsen, a testvéreimre vigyázok, amíg csak tudok.
Megjelenés
Ami a külsőmet illeti, valaha igen megnyerő ifjúnak számítottam. Sötét haj, ábrándosan kék tekintet, fájdalmasan szép arcél. Ezen cseppnyit ront, hogy sokszor játszik ajkaimon keserű mosoly, nem igazán az az ember vagyok, aki másokat egy pillanat alatt lenyűgöz, vagy akire hallgatni tudnának. Már ránézésre is igen öntörvényű alak vagyok, és ezt nem is titkolom. Legtöbbször hajlamos vagyok magamat elhanyagolni, több napos borostával tudom meglepni a nagyérdeműt, talán a hajam az, amelyet pusztán megszokásból röviden hagyok. A szemem körüli nevetőráncok arra utalnak, hogy egykor vidám alkat lehettem, manapság azonban csak a sötét titkok leleplezése érdekel. Mintha nem volna nekem is bőven elég belőlük. A roxforti birtok időjárására való tekintetettel leginkább sötét vászonnadrágban, és bőrdzsekiben vagyok fellelhető, a ruházatomban elrejtve különféle auror fegyverek várják, hogy mikor aktiválom őket.
Életed fontosabb állomásai
A vállam még mindig fáj. Sarah napokkal ezelőtt hozott vissza a szobámba, hogy lábadozzak, míg én módszeresen kirugdostam, amikor látogatással próbálkozott. Testvéi szeretet ide vagy oda, ne egy nyomoréknál töltse az idejét. Ha majd úgy látom, jelentkezem. Sashát hiába is próbáltam volna lekoptatni, a kislány az első napokban ott lebzselt az ágyamnál, már csak ezért is meg kellett erőltetnem magam, hogy rámutassak, tudok magamnak tízórait csinálni, így az ő látogatásai ha nem is tűntek el, de szerencsére ritkábbak lettek. Egyszerűen nem tudom elviselni, hogy valaki másra vagyok utalva. Szeretnék egyedül lenni, a testvéreim mégis a nyakamra járnak. A sebek bár nem múltak el nyomtalanul, lassan hegekké váltak, ahogy erősödtem. Megtettem mindent, hogy csendes magányomban az önsajnálat helyét átvegye az élni akarás. És miért éppen ezen az éjszakán indulok ismét Roxmortsba? Talán mert most érzem, hogy az átok végképp eloszlott a gyógyítóknak köszönhetően. Hajt a vágy, hogy tegyek valamit, hogy visszavágjak.
Felhúzom a reluxát, a tücskök rendületlenül ciripelnek, a hold kéken ragyogva komoran világítja meg az erdőszél évszázados fáit. Tejfehér köd terjeng, amint befűzöm a bakancsom fűzőit. A sötétben aligha kell majd magyarázkodnom, miért is van nálam a gyanuszkóp, végülis biztonsági szempontokra is hivatkozhatok. De tudom, érzem, hogy ma este valami történni fog. A napokban sűrűsödni fognak az óráim az iskolában, felváltva a sok nyári szabadidőt. Az elmúlt jó pár napban a betegágyat nyomtam. Hiába vagyok még csak egyemista, a sötét oldal nem vár. Mint ahogy nem kímélték Esthert sem, nem számít, hogy hány éves vagyok. Le kell fülelnem őket...
Az ajtó nyikorogva zárul be mögöttem, ahogyan a roxmortsi út felé veszem az irányt. Felhúzom egy pajzsbűbájt, védve vagyok a természetfeletti aljas előnyével szemben. Az orrom után megyek, amely valami irritálóan facsaró, bűzös kölnivizet jelez. A szél feltámad, én pedig lassan, kimérten sasszézok a fák sűrűjében. Egy idő után meg sem próbálom követni a kacskaringós ösvényt. Felhágok az emelkedőn, erős kézzel markolok rá egy göcsörtre, hogy átlendüljek a jobb kilátás érdekében.
Egy tölgynek támasztva mezítelen, fiatal lány rimánkodik az életéért, két kamasz forma gyerek pedig mellette guggol. Felváltva kóstolják a vállát, simogatják a mellét, mintha valami kés is forogna a kezükben. Sötétmágusok palantái. A lány szenved, de sosem kap akkorát, hogy elveszítse az eszméletét. A félelmére gerjednek. Komótos mozdulattal hasalok el, és célzom be a baloldalit. Az megérzi a végzetét, és rosszat sejtve fordul hátra, hogy megpillantson. A következő pillanatban egy a vörös fény suhan el a füle mellett, csak a rossz irányból, pontosan a homlokát érve el. A másik felpattan, és a pengét lengetve már száguld is felém. Alig pár szívdobbanásnyi az idő, amíg ideér, addig eldobom a a gyanuszkópot, és oldalra hengeredek, hogy amint fölém ér, már rúgjam is le magamról. Szerencsémre elhibázza a lendületet, így a földön köt ki, a háttérben pedig fülsértően sikít fel a lány, talán egy harmadik is lenne. Nincsen időm gondolkozni, a fiatal halálfaló-utód már hörög is felém, szemvonala elmélyül, ölni készül. Flegma mozdulattal lövöm mellkasa mélyére a sebszakító varázst, és nem szemezek vele tovább, mialatt térdre rogyva elkábul.
Lesietek az árokba, a vezér talán idősebb is lehet, a szőkét a hajánál cibálva távolodni igyekszik. Féltérdre ereszkedve éles fémhuzalra erősített gyilkos súlyt kezdek lóbálni. A kamasz fülét megüti a surrogás, de nem fordul hátra, így a veséjén éri az átütő erejű dobás. Megtántorodva csuklik az egyik fához, ő sem régóta él a szenvedélyének, ha ennyire sérülékeny. De nem, nem kegyelmezhetek. Ha ennyire ostobák, hogy nőket támadnak meg, akkor a könyörület fel sem merülhet. A szőke értetlenkedve nézne rá fel, lustán intek neki, hogy tűnés. A fiú kínlódva tépi ki oldalából a fegyvert, és a baljában markolt pálcával felém sújt, ám a mozdulat oly gyenge, hogy erőt sem kell kifejtenem, hogy félreüssem a sárkánymintás tiszapálcával kiroppanó plazmaszín hárítással. A hátát a fának vetve vért köp fel az állára, ahogy lejjebb csúszik. - Te nem az a flúgos aurorgyerek vagy? Ez csak... egy hülye kis tyúk volt. Tipikus áldozat... – Kegyetlen mosollyal rúgom ki a lábát, hogy végre a földre kerüljön. - Áldozatok vagyunk.... –Emelem feljebb a kezemben tartott eszenciát. A sárkányminta árnyéka ezúttal betölti a látómezejét. – Mindannyian!
