2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nagyon nehéz megtalálnom az átmenetet a felnőtt és a diák között. A jelenlegi korom alapján nem kellene ennyire komolynak lennem, tisztában vagyok vele, de baromi nehéz megtalálni az egyensúlyt, hiszen mégiscsak elmúltam harminc. Valahogy helyre kellene ráznom Nicolast, csak egyelőre még mindig nem tudom hogyan és ez egyre jobban frusztrál, főleg hogy láthatóan nem igazán hallgat rám, bármennyire is igyekszem meggyőzni őt arról, hogy változtatnia kell. Kész csoda, hogy már józan és hoz nem balhézik tovább, azt hiszem már ennek is örülnöm kellene, de még mindig tartok attól, hogy netán még nagyobb bajba keveri magát. - De... de ez így nem mehet tovább Nick. - nem értem, hogy miért nem látja azt, amit én. Hogyan mehetett ennyire tönkre benne minden egyáltalán? Ő mégis csak Nicolas McCain, olyan sokak szerint volt ígéretes és feltörekvő auror, most pedig láthatóan semmit sem akar az élettől, csak elrontja az egész életét és tönkre teszi magát, nem értem, hogy mire jó ez és miért nem érti meg, hogy baromi rossz úton jár. - Nem lehet neked így jó, csak most nem látod tisztán a dolgokat, mert... nem tudom, hogy miért, de majd rájössz, hogy ez így rossz. - komolyabban beszélek, nem rendít meg, ahogyan beszél velem és az sem érdekel, hogy mit gondol, pedig ha tudnám, hogy mi jár a fejében, hogy miért követem ennyire... na azért akkor már hevesen ellenkeznék. Szó sincs róla, a szüleim barátainak fia, jelenleg sokkal fiatalabb nálam... mármint az eredeti nálam, nem akarok én tőle semmit, csak helyre akarom tenni, mert rémes ez az állapot, amiben most szenved, még ha nem is ismeri el. Azt hiszem már az is valami, hogy legalább végigüli az évnyitót és nem folytatja tovább a kis dolgait. Ennyit már sikerült elérni, azt hiszem az első lépés pipa, aztán majd figyelem tovább, nem véletlenül követem, amikor gyorsan le akar lépni. Csak megint valami marhaságot csinálna és azt nem hagyhatom neki. Bevár, ami végül is meglep, de legalább valami, hátha megérti, hogy nem jó az, amit művel, aztán megáll velem szemben és a szavaira igazából köpni-nyelni nem tudok. Csak a fejemet rázom meg, leginkább ráznám, de még az a mozdulat is félbe marad valahol félúton, amikor egyszer csak simán a számra tapad bedöntve, mint valami rémes filmben, én pedig hirtelen azt se tudom, hogy mit kellene tennem, csak hagyom, bár nem reagálom érdemben le, ami talán érthető. Nem ezért vagyok itt, bármennyire is félre sikerült értenie az egész helyzetet. Szótlanul nézem, ahogy ezek után simán faképnél hagy és elsétál. Enyhén kővé dermedve állok csak és próbálom felfogni, hogy mi a fene történt itt egyáltalán. Pislogok nagyokat, hogy aztán végül a legközelebbi falnak dőlve próbáljam összeszedni magamat és a gondolataimat, ami nem megy valami könnyen. Nem értem, hogy mi a fene történt, tényleg nem értem, csak próbálok nagyokat pislogva magamra találni. Nem jó irányba ment el ez az egész, de... akkor sem adom fel, hiába hiszi ezt.
//Köööszönöm a játékot, király volt! Folyt köv. //
Tényleg nem értem az indokokat, pedig most már kezd kitisztulni az agyamat lefedő vörös köd, ahogyan józanodom a hideg víztől. Ahha, tehát a szüleink barátok voltak, és most úgy gondolja, hogy akkor ennek folytatódnia kell, ezért ő is megtesz értem ilyesmit. Még csak hálát sem vár érte. Furcsállkodom, hiszen én még fénykoromban sem voltam ilyen önzetlen. Szerettem segíteni, na de ennyire azért még én sem voltam eltökélt. Ha jobban magam felé fordítom, csak azt látom, hogy le sem veszi rólam a tekintetét, mintha tökéletesen meg nem akarna róla bizonyosodni, hogy minden rendben lesz velem. Ráadásul nem csak ezt a mai reggelt hozza fel példának, hanem az egész életemet. - Na jó, ez azért már költői túlzás. Nagyon jó fej vagy szöszi, hogy itt kimentesz McGalagony elől, de pályaválasztási tanácsadónak nem kért fel senki. – Rántok a vállamon, ha véletlenül hozzám akart volna érni, akkor azt gyorsan megakadályozom, hogy lerázzam a kezeit. Nem érdemlek én semmilyen segítséget, akár akar, akár nem. Nem arról van szó, hogy sajnálom magamat. Ez másért van. Én így dolgozom fel a szüleim halálát, nincsen bennem ott a tudat, hogy akkor álljak a saját magam lábára, és talán legyenek rám büszkék. Sokkal inkább mennék most le londonba, iszogatni, fogni magamnak vagy két csajt, és ha úgy alakul, hogy belefulladok a jakuzziba, hát így jártam. Szórnám én a pénzt, ami nekem jutott, különösebb terveim már nincsenek vele. - Dehogy vonom le. Őszintén szólva nem is érdekel, hogy mi van másokkal. Veled ellentétben én nem ártom bele magamat mások ügyeibe. Azt hiszed, hogy önzetlen vagy, holott nagyon is öntörvényű. Azt hiszed, hogy az a helyes, amit te teszel? Hol van itt a szabad akarat? Ha nekem így jó, arra mit lépsz? – Már egyre ingerültebb vagyok, észre sem vettem, hogy felemeltem a hangomat, és szinte a képébe üvöltök az eddigi cinikus viselkedést harag váltja fel. Nem fogok odáig jutni, hogy megüssem. Annyira azért sosem leszek barbár. De hogy mindjárt faképnél hagyom az tuti biztos. Végül morogva bólintok, amint lehet lelépek majd tőle, úgysem megyek semmire vele, hogy megpróbáljam győzködni. Vélhetően nem csak a haja szőke, hanem egy ostoba liba. Megszárít, és próbál támogatni, és végül külön asztaloknál ülünk le. Még onnan is figyelemmel kísér, amit kezdek nem érteni. Erre hol szolgáltam rá? Unottan könyökölök az asztalra, mint akit nagyon nem érdekel a dolog, de legalább jelen vagyok. Amikor Dumbledore tapsol, hogy lakoma, már pattanok is fel, és fordítok hátat a társaimnak, hogy kilépjek a nagyteremből. A lépcső aljában ér utól, amikor már a tornyokhoz indulnék. - Már sejtem, hogy miért nem szabadulok meg tőled. Te.. ennyire tetszem? – Vigyorodom el, végre sikerült összerakni a képet. A lányok nem szoktak ennyire nyomulósak lenni, ő pedig egyértelműen akar tőlem valamit. Villantok valamit az egykori komoly reflexeim közül, és magamhoz rántva úgy istenesen hátradöntöm, és megcsókolom. Nem belemenősen, csak úgy a szájára, szépen hosszan elnyújtva, mintha valami kishercegnő lenne. Na tessék, hát megkapta amit akart. - Bocs, de többre most nincs ihletem. – Zárom le a mostani találkát, miután felhúztam a bedöntésből. Aztán egy szó nélkül faképnél hagyva botorkálok fel a lépcsőn, remélve, hogy nem követ.
Nem lep meg, hogy cinikus velem, de inkább legyen valaki cinikus, mint halott nem igaz? Jó persze még az sem most azonnal következne be, nem erről van szó, de a jövőben igen. Láttam, ott voltam és szeretném, ha nem így történne, ehhez viszont most minél előbb változtatnom kell az életén és az élethez való hozzáállásán. Ez így biztosan nem mehet tovább, ezt az egyet tudom, tehát el kell fogadnia a segítségemet, vagy ha nem... hát valahogy akkor is ráerőltetem majd, vagy úgy csinálom, hogy ne nagyon tudjon róla. - Nem várom el, hogy hálás légy, csak megteszem és kész. - rántom meg a vállamat. Nem foglalkozom a cinizmusával, nem fogok én visszatámadni és lesüllyedni a szintjére. Gyerekesen viselkedik, pedig felnőttnek gondolja magát önálló döntésekkel és közben mégis olyan, mint egy hisztis tini, aki nem tudja kezelni az életét és ezért mindenkibe belerúg, akibe csak lehet, akit csak ér. Persze az ő dolga, hogy mit kezd az életével... de ha nekem kell azonosítani a vérbe fagyott testét évekkel később... na akkor inkább teszek ellene, hogy ez bekövetkezzen. Tudom, hogy nem egy ilyen eseten múlik, de ez a kezdet. Valahogy megértetem vele, hogy iszonyatosan rossz úton halad. Aztán majd ráérek gondolkodni azon, hogyan jutok vissza a saját időmbe, mivel ezt még nem igazán tudom most sem. - Auror leszel, de ahhoz abba kell ezt hagynod, ez a tény Nick! - igen talán felnőttesen beszélek, de ezt akkor sem tudom levetkőzni. Próbálkozom, de nem megy egy könnyen, hiszen felnőtt vagyok, elmúltam harminc, nem viselkedhetek úgy, mint egy tizenéves, csak próbálom eljátszani, de soha sem voltak nagy színészi adottságaim sajnos. - Nem azért teszem, mert megérdemled vagy sem, csak segítek, mert akarok. - próbálhat lebeszélni róla, hogy noszogassam és kimossam ebből a pocsék állapotból, de eszem ágában sincs annyiban hagyni a dolgot. Tudom, hogy nehéz dolgom lesz, de attól még nem adom fel csak úgy az első nehézségeknél, no meg a visszautasításnál, amúgy erre számítottam. - Szóval mindenkit ismersz és levonod a magad következtetéseit, amik mellesleg helytelenek. Te sem épp úgy viselkedsz, mint a veled egykorúak. - kétkedőn rázom meg a fejemet. Rosszabb az egész, mint ahogyan gondoltam. Nem emlékeztem erre, de jó eséllyel abban az időben tényleg nem igen foglalkoztam mással, mint hogy átmenjek a vizsgáimon, méghozzá jó jegyekkel, hogy megfeleljek a szüleimnek és az elvárásoknak, de már nem ezt akarom, most mások a céljaim. Már nem vagyok olyan vak és épp ezért nem fogom hagyni, hogy tönkre tegye magát és a jövőjét, mert úgy gondolja, hogy senki sem foglalkozik vele. Majd akkor én igen, ha már azt nem veszi észre, hogy talán mások is próbálkoztak, csak őket könnyedén lepattintotta. Én viszont kitartó vagyok, engem nehéz lesz. - Egyáltalán nem mindegy, hogy mit teszel. Minden, amit csinálsz kihat a jövődre. Ha annyira nem érdekel, akár ki is ugorhatsz a toronyból... a vége így is úgy is ugyanaz. - megrántom a vállamat, mintha nem is érdekelne az egész, de persze nem így van. Ha ki akarna ugrani, azt is megakadályoznám. Nem azért jöttem vissza, hogy előrehozzam a halálát, hanem hogy eltöröljem és ahhoz az kell, hogy képes legyen tiszta fejjel gondolkodni és ne legyenek kihágásai, ezért szárítom meg, hogy visszamenjünk a Nagyterembe. Össze kell szednie magát és végig kell ülnie az évnyitót szépen csendben, mert ha nem teszi komolyan odaszegezem a padhoz és akkor képtelen lesz majd felállni. Így is úgyis ott kell maradnia. Végre legalább elindulunk már ez is valami. Azért alányúlok, amikor látom, hogy mennyire imbolyog, de nem segíthetek neki végig, túlságosan feltűnő lenne. Az út egy részéig, amíg nem látnak támogatom, aztán elengedem, amikor közel vagyunk, amúgy is másik asztalhoz fogunk leülni. - Próbáld... nem felhívni magadra a figyelmet. - elég csak egy tanár, aki a közelébe megy, simán kiszúrják, hogy pocsék állapotban van, az pedig nem lenne valami jó. Remélem, hogy képes lesz végigülni az egészet balhé nélkül. Úgy ülök, hogy rálássak és szemmel tudjam tartani, még a halványan rémlő barátaimnak is alig köszönök. Át kellett volna néznem a fényképalbumot... baromira kevés arc rémlik a múltból. Időnként egy mosoly és bólogatás, olyan automatikusféle, ami talán kiment az alól, hogy válaszolnom kelljen, aztán magamhoz ragadok egy szárazabb fajta sütit, ami inkább keksz és én magam is felpattanok, amikor látom, hogy Nicolas feláll. Persze szinte abban a pillanatban jelentőségteljes pillantást kapok Padmától. Ő igazi elhivatott prefi, nem lep meg vele. Elmutogatom félhangosan, hogy csak a mosdóba megyek ki, aztán sietősen csatlakozom a távozó Nicolashoz. - Mi a terv? Felmész aludni? Elkísérlek. - akkor legalább tudom, hogy bemegy. Oké, nem állhatok őrt a Kövér Dáma előtt, de legalább ha addig elkísérem egy fokkal nagyobb biztonságban érzem majd, és talán a sok pia hatott annyit, hogy ha a szobájába keveredik, akkor kidől reggelig és nem áll neki elcsatangolni. Kerítenem kell egy nyomkövető bűbájt...
- Aha. És te mint valami önjelölt igazságosztó, megteszed? Most hálásnak kéne lennem? – Kérdezem cinikus éllel. Nem hiszem, hogy én bármit is tettem érte, hogy viszonoznia kellene. Sőt, mintha ezzel számonkérne, hogy mert mindenki tétlenül áll körülöttem, na majd ő felvállalja azt, hogy kihúz a gödörből, csak éppen abba nem gondol bele ez az éretlen, tizenhat éves fruska, hogy így mintha alapból rámnyomná a felelősséget, hogy legyek megértő, és üdvözült mosollyal bólogatva térjek jó útra. Ez nem így működik. Nagyon nem. - Auror vagyok. Vagy lettem volna. A tények alapján hozok döntéseket. És most csak azt látom, hogy... mi? Rossz látni? Én nem érdemlek ilyen kedvességet. – Rázom a fejemet makacsul, amitől csak még rosszabb az előbbi gyors kijózanodás, hiszen még a mámoros éjszakát sem élhetem végig, rögtön jön a macskajaj. A francba. Kéne valami gyógyító szirup, hogy legalább ne kavarogjon ennyire a gyomrom sem, mert bár a hideg víz gyors hatást ért el, belül úgy érzem, hogy minden feszül, kikivánkozik. De nem, hányni azért nem fogok előtte, az túl megalázó lenne, ennyit még én is át tudok érezni. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni. - Ne mondd már nekem, hogy egy magadfajta kiscsajnak ilyen felelősségteljes gondolatai vannak. Ilyenkor vagy bulizol, vagy stréber módon csak a tanulásra koncentrálsz. Leszarod, hogy másokkal mi van. Ismerem a dörgést, mindenki ilyen. – Rántom meg a vállamat. A testvéreim is csak szemet hunynak, és reménykednek, hogy jó útra térek. Lioneah legalább már nem hisz ebben, valahol hasonló a züllési faktor. Ehhez képest Chrissy, mint valami eddig számomra ismeretlen, láthatatlan mentőangyal a semmiből itt terem, hogy megakadályozza, hogy kicsapjanak? Ennyire úgy tűnik nem vagyok jó nyomozó, de nem tudom egykönnyen megérteni hogy csak mert senki más... - A végtelenségig? Nem tudom... Az egyetem már különben is szórakozás, mindegy, hogy mit teszek. – Most éppen visszamennék a tömegbe, hogy legalább két-három üresfejű libát elcipeljek a McCaine kastélyba. Még tartom magamat annyira jól, hogy a külsőm meg a pénzem sokakat vonz, és benne lennének egy tizenhat órás hancúrpartyban. Erről viszont le kell mondanom Chrissy miatt, aki úgy néz rám, mintha minimum az anyám lenne. Kényszeredett ajakbiggyesztéssel bólintok, már úgyis elszállt az ihlet, hirtelenjében nagyon szúrósnak érzem az államat, ami nem csoda, akkora borostám van, hogy már engem is szúr, a hajam pedig mintha hetek óta nem lenne megmosva. És még így is állandóan magamra vonzom a tekinteteket, igaz, már bőven vegyül közéjük némi megvetés is, de egy McCaine még a szakadék szélén is az, aki. A varázslata nyomán mintha javulna kissé a komfortérzet, habár nem az igazi. - Felőlem... Ha ennyire jó pontot akarsz magadnál, menjünk. – Adom meg magamat, és még mindig kissé tántorgok, de bezzeg a karját nem nyújtja, szóval úgy tapogatózok, mintha minimum kaptam volna egy kötőhártyaátkot. Azért arra odafigyelek, hogy ne őt tapizzam le, ezért ennyire vagyok úriember. A sírig. Csak olyanokkal kezdek, akikről tudom, hogy egyértelműen engem akarnak, Chrissy előbb kezdene valami macsó bájgúnárral, mint velem, ha már ennyire lesajnál. Visszaérünk, pont amikor nyílnak a nagy kapuk, és beléphetünk. Innentől nem tudom, hogyan fog rám figyelni, hiszen a Griff asztalhoz ülök, ő meg a Hollóshoz Szerencsére Dumbledore nem húzza sokáig, így kibírom elfojtott nevetéssel. Persze kínomban, hiszen cseppet sem érdekel a dolog. Inkább hazamennék, ledőlni egyet, vagy legalább kimosakodni. Amikor úgy tűnik, hogy már vége a ceremóniának, akkor felállok, nem tartok az étkezőkkel, na most kérdés, hogy várjam őt meg, vagy végre békén hagy?
Tudtam én az elején is, hogy majd valamiféle magyarázatot vár tőlem, csak hát egyelőre még nem tudom, hogy mi lesz a megfelelő, mert nem számítottam ilyen hirtelen megmentésre. Igen azt tudtam, hogy majd segítenem kell neki, helyes útra terelni, na de nem egyből az első napon, nem úgy, hogy nem készültem fel rá és még nem tudom, hogy mit mondjak. Csak nem kezdhetek valami olyasmivel, hogy mondjuk megtetszett nekem... vagy tudom is én, azért az eléggé furcsa és talán zavarba ejtő is lenne, főleg persze nekem, mert hogy itt én vagyok az, aki ettől kellemetlenül érezné magát, ő talán fel se igen venné, főleg, mert ugye egyébként is elég szépen kiütötte magát, a víz pedig nem feltétlenül hat azonnal. - Mert más nem teszi. - rántom meg végül lazán a vállamat. Lehetséges, hogy vannak tanárok, akik időnként a körmére néznek, vagy esetleg olyan egyéb diákok, vagy a testvérei, akik néha oda figyelnek rá, de kétlem, hogy olyan nagy tömegben lennének sajnos, pedig tudom én, hogy az kellene neki, valamiféle hathatós segítség, valaki aki folyton a nyomában jár és gyakran vizsgálja meg, hogy épp mi a helyzet vele, de hát ezt nem lehet úgy megoldani, ha az ember nem minden figyelmét neki szenteli. Ezek szerint nekem is ezt kellene tennem különben esélyem sincs, hogy kézben tartsam ezt a káoszt, ami kialakult körülötte? - Miért kell mindenre indok Nick? Nem elég az, hogy segíteni akarok? A szüleink jóban voltak, sok közös karácsony és... rossz látni ezt az egészet. - egyszerűen veheti úgy is, hogy csak felnőttem, vagy ilyesmi, én is idősebb lettem és most már sok mindent jobban átlátok, ezt az egészet is. Tudom, hogy segítség kell és eddig más nem tudott hatni rá. Nem mondom, hogy nekem menni fog, de nekem van rá a legtöbb okom. Én láttam azt, hogy mi lett vele, én láttam milyen volt az összeroncsolódott teste és ezt valahogyan meg akarom akadályozni. Azt pedig már most is ki akarom verni a fejemből, hogy talán azzal, hogy ide jöttem már összekuszáltam a jövőt, mert hát nem is úgy sikerült a varázslat, ahogyan eredetileg gondoltam, hogy fog, de nincs értelme aggódnom, már úgy sem változtathatok rajta. Ezzel a helyzettel kell kezdenem valamit és most az a fontos, hogy segítsek rajta valahogy, valamilyen módon... ha akarja, ha nem. - És szerinted a végtelenségig csak megrovást kapsz és nem lesz soha sem komolyabb következménye? - sóhajtva ingatom a fejemet. Azért ezt ő sem gondolhatja komolyan. Persze megint visszajön a kissé tudálékos, tanárnénis felnőttes hangnem, nem tehetek róla. Elég nehéz levetkőzni egy jellemet, ami harminc év alatt alakult ki és most gyökeresen meg kell változtatnom, vagyis visszatérnem ahhoz az önmagamhoz, aki évekkel ezelőtt voltam, amire már alig emlékszem, akinek még fogalma sem volt, hogy milyen komor és nehéz jövő vár ránk. - Még nem kezdődött el, ha sietünk, talán fel se tűnik senkinek sem, hogy eljöttünk, szóval... - gyors pálcaintéssel teszem őt rendbe, hogy a ruhája száraz legyen és egy kicsit rendezettebb is, no meg a tömény alkoholszag se áradjon belőle ilyen durva mértékben, csak aztán indulok meg kifelé és ő is kap pár sürgető kézmozdulatot. Vissza kellene érni az előtt, hogy elkezdődik és hogy McGalagony mindenkit beterelget a terembe. Remélem, hogy hajlandó lesz szépen jönni utánam, különben valahogy rá kell vennem és hosszadalmas dolgokra most nincs időm. Persze minden második lépésnél húzogatom lefelé a szoknyámat. Komolyan... ez mindig ilyen rövid volt? Minimum olyan érzésem van, mintha kilógna a hátsóm. Tudom, hogy nincs így, de akkor is elszoktam a rövid daraboktól.
Most, hogy a hideg víz csorog a tarkómon, a halántékom is józanság felé száguld. Csak éppen így, hogy nincs meg az a kipihenési időszak, kissé erőszakosan van rávéve a szervezetem, hogy kiússzon a mámorból. Sőt, a másnaposság is gyorsabban jelentkezik, a zsongó alkoholtartalmú gyomrom egyből felfordul, és beüt a durva fejfájás. Mindezek ellenére fogösszeszorítva küzdök, hogy ne üvöltsek vele, csak morgok, valami oka biztosan volt. Mártírnak érzem, hogy úgy adja elő, mintha nem lenne hibás, csak segítene. - Valakinek? De hát... alig ismersz, miért gondolod, hogy pont neked muszáj? – Nem kötök bele, hogy ahhoz képest, hogy az előbb mennyire jól mondta a nevemet, most meg fülsértően hiányzik az a bizonyos k betű. A saját hugaim is így mondják, rosszul, pedig az egyértelműen Nick, ha már becézni kell. Egyébként is miért kell engem becézni? Ez olyan, mintha közel állnánk egymáshoz, legalábbis nagyon jó barátok lennénk, minimum tetszenenék neki. Akaratlanul is elmosolyodom, ettől még inkább belehasít a migrén a homlokomba, odakapok. Megráznám a fejemet, ha tudnám, hogy nem fog tőle leszakadni. - Aha. Szóval indok nincs, csak nem mindegy neked. Nem tudom, honnan ez a hirtelen támadt érdeklődés, de biztos. – Vonom meg a vállamat, és csak nézek rá. Tudom, hogy a külsőm folytán nagyjából még a tanárok sem tudnak rám haragudni, mindenki inkább sajnál, amolyan elkallódott tehetségként tartanak számon. Ha már így alakult, kihasználom, hogy a szüleim folytán úgy vélik, hogy vihetném valamire, meg csinosnak tartanak igen sokan, akkor ez bőven alkalom, hogy mindent megússzak. Chrissyt ismerem, de csak nagyon szegről végről. Már évek óta nem beszéltünk, nem éppen vagyunk összejárósak. Lehetnénk, a családjaink közel álltak egymáshoz, de amióta anyáék meghaltak, évek teltek el, és nem tűnt úgy, hogy a lányt nagyon érdekelné, hogy mi van velünk. Sőt, ha jól tudom, megvolt a maga baráti köre, úgyhogy tényleg nem tudok másra gondolni, hogy most ért el abba a korba, hogy már érdeklik a fiúk. És úgy tűnik, bennem láthat valamit még a körülmények ellenére is. Hm... - Jól van, te kisangyal, akkor kössz. Nem hiszem, hogy kicsaptak volna, megint megkaptam volna a leszúrást, de ennyi. – Vonom meg a vállamat morgolódva, hogy ne kelljen még nagyobb hálálkodást levágni. Lehet, hogy mégse tetszem neki, csak feltámadt a lelkiismerete a régi ismeretség kapcsán. Nekem még ez se sikerül. Bólintok, szárítson, addig igyekszem elvonni a figyelmemet a szemtelenül rövid szoknyájáról, nem hiszem, hogy McGalagony az én illuminált állapotomra figyelt volna, ha meglátja őt. Viszont nem vagyok annyira szexista, hogy nyálcsorgassak, vagy megjegyzéseket tegyek, végeredményben mégiscsak egy aranyvérű család nemesi sarja vagyok, és nőket nem alázunk meg. De azért dögös, ez meg kell jegyeznem magamban. - Azt sem tudom, hogy hol tartunk. Mennyi van még belőle? – Kérdezek vissza, szívás lesz majd megtudnom, hogy még el sem kezdődött. Ritka mód rühellem az ilyen megnyitó beszédeket, még ha Dumbledore rövidre szokta fogni, és még viccelődik is.
Igenis van olyan helyzet, amikor a másik nem akar segíteni önmagán, hát akkor neked kell... valahogy. Persze még mindig nem tudom, hogy pontosan hogyan is fogom elérni, ez még egyelőre rejtély számomra, de majd valahogy csak sikerül jó útra terelnem őt. Nem akarom, hogy az legyen a vége, ami a jövőben lett. Nem akarom én azonosítani a véres holttestét és azt sem akarom végignézni ahogy még jobban széthullik a családjuk. Így is darabokban van már, de ennél csak sokkal rosszabb lesz, ha így folytatja. Már az is sokkol, hogy jelenleg is ilyen állapotban van, mi van akkor, ha azóta változtak a dolgok, hogy elindultam? Lehetséges ilyen egyáltalán, hogy nem abba a múltba kerültem végül vissza, a melyikre én emlékeztem, vagy csak az emlékeim hiányosak? Könnyen lehet, hogy csak nem figyeltem oda eléggé Nicholasra régen, mert akkor még nem feltétlenül volt okom rá. Most viszont nagyon is van, és pont ezért olyan félelmetes az, hogy itt vagyok most és valahogy... valahogy meg kell oldanom a helyzet, ő viszont egyáltalán nem tűnik rugalmasnak. - Nem bántottál, de... tönkreteszed magadat és valakinek muszáj ebből kirángatnia. Nem vonlak felelősségre Nic, egyszerűen csak... segíteni akarok - szeretnék, akarok ezúttal egyre megy. Utóbbi talán jobban megmutatja azt, hogy nem igazán fog tudni ettől eltántorítani. Persze megpróbálhatja, de nem igazán fogom neki hagyni, hogy lebeszéljen a mentőakcióról. Már most is komoly bajba kerülhetett volna, nem jelenhet meg így mások között. Baromi rossz példát mutat, és egyébként is... lehetne ennél felnőttesebb, hiszen már nem gyerek, és a húgaira is figyelnie kéne. Jesszus, hogyan jutott el idáig? - Nem mindegy nekem, mert nem akarom, hogy elszúrd az életedet és kicsapjanak a suliból. A húgaid pedig... - csak sóhajtva rázom meg a fejemet. Ezt ő sem gondolhatja komolyan, hogy rendben vannak és a dolguk el van rendezve. Nem hiszem, hogy tényleg így véli, csak könnyű ezzel áltatni magát, de attól még nem így van, akármit is mond. És tudom már megint kissé tudálékosan és felnőttesen beszélek, de erre nehéz minden helyzetben odafigyelnem, főleg akkor amikor esetleg még ideges is vagyok, vagy ezúttal mérges rá, mert így áll ehhez az egészhez. A kérdésére viszont elgondolkodom. Lehet, hogy azt kellene mondanom, hogy így van, hogy Astrid küldött. Talán... talán ez lenne a legokosabb döntés, akkor nem kötne nagyon bele, hogy mégis miért nem hagyom békén, vagy kevésbé, mintha azt mondom saját magam miatt. Viszont, ha mégis megkérdezné Astridot... - Az olyan lehetetlen, hogy segíteni akartam, mert megláttam, hogy közeledik feléd az a jól ismert csúcsos süveg? - pillantok rá kérdőn, de azt hiszem valahol inkább megerősítést várok. Ha rábólint, akkor én is bólintok egyet, akkor ez lesz a választott jó válasz. Ha nagyon nem veszi be a dolgot, akkor majd kitalálok valami mást. - Megszáríthatlak egyébként is könnyen és akkor még időben visszaérünk. - és nem fogja senki sem észrevenni, hogy leléptünk és remélhetőleg nem lesz belőle majd komolyabb baja, legalábbis... az lenne az igazi. És persze nekem sem, mert hogy én is bajba kerülök, ha nem vagyok ott, amikor kellene, maximum én máskor még nem kerültem bajba, így esetemben nem lesznek igazán nagy következményei, míg esetében ez sokkal esélyesebb. Ha jól sejtem, akkor már így is vannak balhék a háta mögött, nem kéne újfent kihúznia a gyufát.
Már túljutottam azon, hogy bárki véleménye is érdekeljen ezen a szinten. A szüleim halottak, a testvéreimre Astrid figyel, Lioneah pedig hozzám hasonlóan elvadult életet él, őt aztá nem is kárhoztatom azért amit tesz. Nekem így jó, ha egy buliban végül összeszedek egy lányt, akinek másnap a nevére sem emlékszem, hát kit érdekel, ha leiszom magam, miért lenne gond? Ha belemegyek egy veszélyesebb párbajba, mi történhet? Nem védekezem, így nagyjából mindenkit le tudok nyomni, hiszen senki nem gondol bele, hogy mennyivel ütőképesebb az utolsó energiacseppet is beleadni. Engem az sem érdekel, ha én is ottmaradok útközben. Ebben a percben a jótékony homály visz magával, a lányt is magával temetve, és észre sem veszem, hogy végül megússza ezt, és kilebegtet a mosdóig, ahol kapok egy nagyobb adag vizet az arcomra, és már nem derül ki, hogy mi lett volna ha McGalagony ebben az áldott állapotban talál. A neve nagy nehezen a számra jön, de nem azért mert ennyire rossz az emlékezetem, remek megfigyelő vagyok, még a memóriám is jó. Kissé inkább a nyelvem van lezsibbadva az italtól, ráadásul a hideg víz is összeüti a fogaimat, egyszerre fázok hirtelen, kékül is a szám. Nem tudom, hogy mi ez a szarkazmus, én szoktam ilyesmit. Ázott verébre jellemző ábrázatomból mindennek ellenére árad a kisfiús báj, a soknapos borosta csak annyit enyhít a dolgon, hogy nem tizenhathatnak nézek ki, hanem egy pár nappal idősebbnek. Állítólag mindig is a kölyökképembe volt mindenki belezúgva. Hát nem tudom, jó nekem így borostásan. Csak azt tudnám, hogy kerültem ide, és Chrissy mit akar tőlem? Valamire emlékeznem kéne, csak éppen nem ugrik be, hogy mire. Ahogyan automatikusan a kis flaskát keresem, összerakom a képet, lehet, hogy pont a lány miatt vesztettem el. - Mi... miért? Bántottalak talán? Mit ártottam én neked? Ki vagy te, hogy felelősségre vonj? – Kérdezem őszintén, és halkan. Bűnbánó ugyan nem, de olyan elesett, hogy igazán gonosz, ha ebben az állapotomban haragszik rám. Őszintén szólva nem tudom, hogy egylátalán nem értem, hogy miért gondolja hogy neki most lépnie kellett ezügyben. – Nem voltam részeg. Csak egy kicsit talán. És kinek fáj az? Nem mindegy az neked? A testvéreim dolga le van rendezve, akkor miért locsolgatsz? – A hideg víznek hála tökéletesen kijózanodtam, és feladom, hogy megtaláljam a flaskát. Csuromvizesen támasztom meg a mosdót, hogy belebámuljak a tükörbe. Ha közben szárítani van kedve, akkor csak tessék. – Astrid küldött ugye? Lassan felfoghatná, hogy nem kérek a babusgatásból. – Már nem nevetgélek, a hangom tisztán cseng. Csak éppen nem értem ezt az egészet, miért gondolja magát önjelölt apácának, akinek segíteni kell a rossz sorsúakon. Nem is családtag, nem is a barátom, most muszáj ezt? Vagy meg kéne köszönnöm?
Nem is értem, hogy miért nem gondol bele abba, hogy egyszerűen szánalmasan fest így. Arról nem is beszélve, hogy nem mutat jó példát még a családjának sem. Ott vannak a testvérei, akikkel így mi lesz vajon egyáltalán? Az vajon mennyire hat jól Lioneahra, vagy Sarah mennyire törik össze, ha megtudja, hogy a bátyjuk halálra itta magát, vagy majdnem kicsapták a suliból, vagy azért futott bele a rossz fiúk karjába, mert nem volt hajlandó józanul állni hozzá a feladataihoz? Nem is értem, hogyan juthatott el eddig és azt sem, hogy erről miért nem tudtam. Emlékeznem kellett volna rá! Igen már az én időmben is rosszul álltak a dolgok, de mintha nem ennyire lett volna a pocsék a helyzet. Létezhet olyan, hogy ez a múlt már... nem az a múlt, amire emlékszem? Nem tudom, annyira zavaros ez az egész még számomra is. Nem is így kellett volna működnie a varázslatnak, hiszen nem a saját fiatalkori testembe kellett volna kerülnöm, és mégis így történt. Abban sem vagyok biztos, hogy visszamehetek-e és ha nem, akkor mennyire változtatom meg a jövőt, vagy az a jövő már megszűnt létezni, amire emlékszem így is úgyis? Nem ezen kell most gondolkodnom, egyelőre őt próbálom meg összeszedni erőnek-erejével. A végén már szó szerint, hiszen elájul és kis híján maga alá is temet. Az is kész csoda, hogy végül el tudok jutni vele a célig, lebegtetéssel megy csak, mondhatni mázli, hogy akkor dőlt ki, amikor már nem a tömegben voltunk, az túlságosan feltűnő lett volna és abból biztos, hogy nagyobb baja lett volna, így mondhatni egészen jól megúszta a dolgot, egészen jól megúsztuk. De ettől még ugyanúgy jön a víz, hogy végre magához térjen és az sem érdekel, hogy mennyire lesz morcos, pedig a megjegyzésemet biztos, hogy nem értékelné.. de talán szerencsére végül nem hallja meg. Amikor meghallom a nevemet csak halványan elmosolyodom, azt hiszem ez azt jelenti, hogy lassan talán kezd magához térni. Már ez is valami, ez is előrelépés mindenképpen. - Szuper, a nevem meg van, tehát má talán itt vagy. - látom rajta, hogy pocsékul fest és nem is lehet valami jól, hiszen elég hirtelen józanodott ki, e téren meg is értem, ha szenved most istenesen. Közelebb lépek végül, hogy segítsek neki feltápászkodni. - Ha akarod és úgy érzed most már magadnál vagy, akkor megszárítalak, de... megérdemelted. - próbálok visszavenni a komoly hangnemből, mert tudom, hogy nem kellene ennyire túlzásba vinnem, de nem megy könnyen. Ezt szoktam meg évek óta és nem tudok hirtelen megint egy cuki kis csaj lenni, na nem mintha egyébként régen az lettem volna ugye. - Totál részegen álltál be a sorba, ha nem rángatlak el onnan belefutsz McGalagonyba és az nem tett volna jót senkinek sem. - magyarázom most már, miközben tényleg azon igyekszem, hogy talpra állítsam, sőt ha kéri, akkor meg is szárítom, ahogyan ígértem, főleg akkor ha nem azt látom rajta, hogy még mindig azt a hülye flaskát keresi minden erejével. Én nem értem... mégis hogyan juthatott el idáig és miért nem figyelt rá valaki oda már eddig is rá jobban. Tudom nem egyszerű ez, de valahogy észhez kell téríteni.
Fogalmam sincsen, hogy Chrissy egyátalán hogy került ide, idejét sem tudom már, mikor találkoztunk utoljára, jelen állapotomban felidézni sem tudnám. Nincs hozzá erőm, hogy ellenkezzek, kezd határozottan zúgni a fejem, az viszont nem merül fel bennem, hogy nem kellett volna innom így kora reggel, valahol ez volt az elvárt hatás. Mi értelme józannak lenni, ha nem érdekel most a külvilág? A többi diák utat az nekünk, többségében nem érdekli őket, hogy árral szemben haladunk, olyan sokan vannak, hogy mindenki a saját dolgát figyeli, megy a susmus a nagy várakozás közepette, és a másik oldalon megnyitják a nagyajtót, és el is kezdenek befelé özönleni, mi pedig éppen az ellenkező irányban tartunk. - Na persze. – Mormolom, így menetközben aligha fogok tudni leállni vitatkozni, hiszen elképzelésem sincsen, hogy hova visz egyátalán. Nem gondolom magamat annyira jó pasinak, hogy a távoli ismerős csak úgy kiragadjon a tömegből, hogy márpedig ő most jogot formál rám, és elvisz magával, példának okáért az ágyába. Még egy ideig sikerül tartanom magamat, hogy aztán legyek annyira szerencsés helyzeben, hogy ott omoljak a karjaiba, ahol már senki nem lát minket, egy arébb eső folyosón. Ájulásom viszonylag gyors lefutású, ebben is mellettem a mázli, hogy ösztönösen kapom magam elé a karjaimat, és arra dőlök, nem pedig arccal a hideg kőpadlóra, annak azért nyoma maradna. Hogy a lányba mennyire kapaszkodom, mennyire rántom el, ezt már nem is figyelem, holott eddig össze volt gabalyodva karunk. A jótékony homály úgy tör rám, mint a lemenő nap elvesztése, egyszercsak sötét lesz. Jeges fuvallat érkezik az arcomba, holott az ilyesmit csak bizonyos töményekhez szeretem, nem pedig ilyen direkt módon. A tarkómon is végigkúszik a kellemetlen érzés, amitől gyorsan felülök, és erőltetem a szememet, még minden oly homályos. Valami rémlik, hogy a klubhelység környékén iszogattam, és néztem az órámat, hogy hamarosan indulni kéne lefelé, és.. onnantól homály. Felnézek, és megpillantom a lányt, aki a tágabb értelemben vett ismerőseink közé tartozik, Astrid háztársa, a deMarco-ék lánya. - Chrissy... – Mormolom bizonytalanul, ahogyan visszatér szemeimbe az élet. Egyszerre vagyok bosszús, és bizonytalan. – Mit... miért locsoltál le? – Ösztönösen keresem a flaskámat a már megszokott helyen, az öltönyöm belső zsebében. Nincs ott. Hát hol a francban lehet? A hajamhoz nyúlok, csurom víz, meg az arcom is. Régen talán érdekelt volna, most nem túlzottan zavar, csak furcsa. Nem vízre voltam szomjas. A fejem ellenben elkezd hasogatni, túl gyorsan tört rám a józanság. Mi a francnak kellett ez. És miért néz a lány most ilyen komolyan rám? Nem hallottam az utolsó mondatát mindkettőnk szerencséjére, de most már komoly morcossággal nézek rá. Bárkire így néznék, aki most a közelembe kerül.
Tudom, hogy meg kellene próbálnom kevésbé szigorúnak lenni, mert túlságosan látványos az, hogy nem úgy viselkedem, mint egy korombeli diák, de hát köztük is vannak mindig olyanok, akik komolyabbak, főleg a Hollóhátsok között, tehát ez nem lehet annyira furcsa és meglepő, remélem legalábbis. De most nem tudok arra koncentrálni, hogy másképp viselkedjem, most arra kel figyelnem, hogy kihúzzam őt a bajból, mert ha McGalagony elkapja, akkor komoly következményei lehetnek ennek a kis ivászatnak. Lehet, hogy a családja gazdag és ki tudja bekkelni ezt az egészet pénzzel, de... akkor is megpróbálhatna legalább egy kicsit odafigyelni magára. Rossz dolgok történtek, én is sok rosszat láttam már, de nem váltam ilyenné. Erősebbnek kellene lennie, hiszen ő képes lenne megvédeni a testvéreit, képes lenne megmenteni őket a rémes jövőtől, ehhez viszont nem szabad tönkre tennie magát, ehhez viszont tartania kell magát minden áron és egyelőre nagyon nem ezt teszi. Ezért ragadom karon és azzal sem különösebben foglalkozom az elején, hogy mit csinál, vagy hogy mennyire ellenkezik, mert nem szabad még nagyobb bajba kerülnie és ezt majd talán utólag megérti, ha esetleg most még nem is. Vagy maximum utálni fog, de ez sem érdekel, inkább utáljon, mint hogy évek múlva látnom kelljen azt, hogy mi lett belőle és tudomásul vennem, hogy vége lett, mert képtelen volt összeszedni magát. - Mert baromi nagy bajba kerülsz, ha elkapnak ilyen állapotban. - azt hiszem nem ez a tökéletes válasz, de most amúgy sincs olyan gondolati szinten, hogy felfogja rendesen azt, amit mondok neki, szóval ilyen téren... édes mindegy nem? Igenis azt akarom, hogy elmenjen innen és mindegy hogyan. Ha kell akkor ellebegtetem, az ellen még csak védekezni se nagyon tud, a lényeg, hogy elérjem a célomat és ne maradjon ilyen közszemlére itt ilyen állapotban. Ha pedig én elhatározok valamit... na az az esetek nagy részében úgy is lesz. - Szuper, holnap majd nem fog. - nem hiszem, hogy emlékezni fog erre, vagy legalábbis jó eséllyel nem sok minden marad majd meg benne, szóval nem kell ezt most nagyon erőltetni. Szépen fogadja el, hogy elviszem innen és kész, a többi most igazán nem fontos. Arra viszont nem számítok, hogy tényleg kidől végül, de legalább már kijutottunk a tömegből és nem ott mindenki előtt terül el a padlón. Az biztos, hogy nem tudom felszedni, főleg hogy engem is magával ránt és a sajog kellően a hátsóm, mivel kissé hirtelen sikerül lecsüccsenni, amikor belém kapaszkodik. Na igen nem számoltam azzal, hogy ő az erősebb és nagyobb darab is és így nehéz lesz majd vele bármit is kezdeni, azaz így lenne, ha nem mágikus világban élnénk. Finoman arrébb görgetem, szegény kissé koppan a padlón, de nem vészes, nem fogja majd másnap érezni, hogy sajog a feje az ütődéstől, most pedig úgy sem érez semmit sem. Előkerül a pálcám, miután feltápászkodtam, és jöhet is a szimpla lebegtető varázslat, hogy eltüntessem innen, mielőtt még valaki tényleg erre járna és kiszúrná. Nem sokára már a földszinti mosdóban kötünk ki. Ez van, most a lányokhoz hozom be, amúgy is mindenki a Nagyteremben van, nem olyan vészes a dolog. Csak itt intek a csap felé, hogy egy jó nagy adag vizet loccsantsak onnan a képébe. Attól talán magához tér és esetleg valamelyest ki is józanodik. - A szüleid igazán büszkék lennének rád most Nicolas. - rázom meg a fejemet egy lemondó sóhajjal, csak utólag esik le, hogy megint nem sikerült hozni az esetleg diáklány szerepét, megint túlságosan komolyan beszélek, amit nem kellene ebben a helyzetben. De nem érdekel, ebből talán tényleg nem sok mindenre emlékszik majd holnap, de az is lehet, hogy most sem hall sok mindent, abból, amit mondok, hiszen most kapott egy adag vizet az arcába, nem biztos az, hogy egyből magához tér, vagy egyáltalán összeszedi magát annyira, hogy értelmezni tudja, amit az ember mond neki.
A nagy dülöngélésem közepette észre sem veszem hirtelen, hogy a semmiből támadt szőke lány hogyan is került oda mellém, és miért néz úgy rám, mintha minimum az anyám lenne. Nincs már anyám, ezért ez az érzés aztán főleg furcsa, nem is tudok vele mit kezdeni. Részeg nem vagyok, csak durván spicces, ezt még csak bemelegítőnek szántam a későbbi iszogatás mellett. Terveim között szerepel, hogy pár kanyart teszek London sötét negyedében, aurorként több bárban voltam, ahol már reggel is kőkeményen mérik a kevertet, nekem aztán még árengedményt is adnak, hogy szemet hunyjak, nem mellesleg hónapok óta járok körbe körbe vedelni és szórni a McCaine vagyont, amely felett már rendelkezem. A lányok tandíja egyetemig bezárólag ki van fizetve, a szüleink meg gallaon milliárdosok voltak, nem kell attól félnem, hogy hirtelen kifogyok a pénzből. Ha már nem leszek, úgyis Astrid fogja kezelni a családi kasszát. A gringottsi széf kulcsa egyedül az én kézlenyomatomra tárul fel, még ha karácsonykor meg is beszéltük, hogy majd a legidősebb nővérem is átvesz tőlem egy nagyobb adag felelősséget. Nem is tudom, hogy alakult az évzárása, és a RAVASZ-ok, vagy hogy megy-e egyetemre, a záró kviddicsmeccsét sem néztem meg, valami vetkőzős lánnyal voltam, akinek már az arca sem ugrik be. A szőke kékszemű, zavart tekintetű lány mindenesetre rém szigorú, ez a kettősség járja át, még borgőzös állapotomban is látom, hogy nem tudja, mit kezdjen a helyzettel. Hát én mondjam meg? Valahonnan távolról ismerősnek tűnik, találkoztunk már talán valahol? Még józanul sem biztos, hogy meg tudnám mondani, az utóbbi hónapok emléke lassan a homályba vész. A karom alá nyúl, és egy pitbul erősségével kezd el kifelé ráncigálni a tömegből, amely egy ideig megy neki, amíg össze nem szedem magam, és minden erőszakoskodást mellőzve elhúzom a kezemet. - Valakinek? Ez alatt magadat érted? Miért? – Értetlenekedek, még megőrzöm annyira az egyensúlyomat, hogy ne bukjak fel a nagy ráncigálástól, hiszen a lány nem engedik, hogy kitépjem magam, vonszol magával. Azt a rohadt.. de erős. Vagy csak én hagytam el magam? Igaz, az izmaim már zsibonganak, hogy nem használom őket, csak a whiskey-s pohár emelgetésére, ha nem teszek valamit ellene sürgősen, nagyon gyorsan le fognak sorvadni, pedig annak idején az az egy-egy barátnő ámuldozva fedezte fel a kockahasamat. Lehet, hogy olyan vagyok, mint a teve, ha nem táplálom magam megfelelően, egy darabig még kitart mindaz, amit korábban magamra szedtem. - Chrissy... valami... rémlik. – Bizonytalanok el, ám arra, amit mond rólam, elnevetem magam, megbotránkoztatva egy kisebb mardekáros csoportosulást, nyilvánvalóan az aranyvérű brigádból. Én is az vagyok, nem tudom miért kéne szégyenkeznem. Ha arról van szó, adok egy nagyobb támogatási összeget a sulinak, és minden el van rendezve, ilyen egyszerű ez. Annak örülhet, hogy tényleg nem dobom ki a rókabőrt, bár most valóban megcsuklik alattam a lábam, és egész egyszerűen összerogyok, a homlokom enyhén tüzel, de hogy a gyengélkedőre nem megyek, az tuti biztos. Megpróbálok feltápászkodni, ki tudja miért még a lány dereka után is nyúlok, nem szándékosan, csak valahogy az tűnik kapaszkodónak. S aztán minden előzetes átmenet nélkül beleájulok az ölébe.
Nem is tudom, hogy miért nem figyeltem rá már korábban is sokkal jobban oda, akkor már előbb észrevettem volna a jeleket, de nem vettem és most... már most is ilyen rémes állapotban van. Nem tudtam, komolyan nem értem, hogyan lehettem ennyire vak! Reggel van még szinte és az első napon vagyunk, ő pedig egyértelműen ivott még hozzá nem is keveset. Nem értem, hogy miért, nem értem, hogyan művelheti ezt magával. Nem értem, hogy mégis miért teszi tönkre az életét. Tudom szomorú a sorsuk, de ott vannak egymásnak testvérekként, hiába haltak meg a szüleik, támaszkodhatnának egymásra, mégis a testvérek között egyre erőteljesebb a széthúzás és nekem egyelőre még fogalmam sincs róla, hogyan fogom ezt a problémát megoldani. Egyelőre csak azt tudom, hogy ki kell mentenem ebből a képtelen helyzetből, mert jön McGalagony és annak komoly következményei lesznek, ha ilyen állapotban találja meg a sorban. A végén még itt első nap kicsapják, vagy komoly büntetésben lesz része, hiszen nem is szabadna alkoholt behozni a kastélyba, nem hogy ilyen szinten részegen támolyogni, amikor a diákok között akadnak bőven elsősök is. Kész csoda, hogy nem a földön kúszva találom meg azt a flaskát keresve, az lenne csak a még nagyobb szégyen. Végül csak sikerül elérnem és gyorsan karon ragadva próbálom meg elhúzni a Griffendél házvezetőjének útjából, mert ha ideér abban biztos, hogy nem lesz köszönet. Szerencsére van elég kábult már most is ahhoz, hogy nem ellenkezik különösebben, én pedig próbálok legalább erre az időre nem a rémesen rövid szoknyára figyelni. Nem is értem, hogyan vehettem fel ilyesmit, vagy csak kisebbnek tűnik, mint ami igazából? Szerencsére tényleg nem ellenkezik nagyon, a kérdésére pedig épp ezért először nem is kap választ, csak akkor állok meg egy pillanatra és megütközve nézek rá, amikor még a szoknyámra is megjegyzést tesz. Elhúzom a számat, de végül csak tovább indulok és nem szánok időt rá, hogy megigazítsam megint, pedig rendkívül nagy rá a késztetést, mert nem értékelném, ha még a hátsómat is megnézné, ha mondjuk még csak elnyal itt a folyosón. Szerencsére lassan csak sikerül kiérni a tömegből, vagy legalábbis határozottan közelítünk már a széle felé. Az lenne a cél, hogy elrángassam szépen a legelső mosdóig és benyomjam a fejét a csap alá. Tudom kissé drasztikus megoldás, de valami kell, mielőtt még itt mindenki előtt dobja ki a taccsot, aztán komoly büntetést kap majd miatt, vagy esetleg tényleg kicsapás lesz a vége, ha már volt más hasonló incidensre is példa esetleg, mert hát sajnos... nem tudhatom, ha egyszer erre az esetre sem emlékeztem. - Valakit érdekelnie kell, ha már téged láthatóan minden hidegen hagy jelenleg. - vágok vissza szinte azonnal, de meg nem állok, csak húzom szépen magam után, hogy kiérjünk végre a folyó nyugisabb részére. Kész csoda, hogy még mindig ilyen jól emlékszem az iskola felépítésére és tudom, hogy merre van kapásból a mosdó. Legalább már irányban vagyunk és hátra nézve most a csúcsos süveget sem látom. Talán irányt váltott, vagy csak körülnézett a diákok között és nem vette észre azt, hogy Nicolas milyen állapotban van. Végül csak megállok, amikor már jó pár méterre vannak a többiek, és végre szabadon vagyunk. - Chrissy vagyok, bár szerintem most fogalmad se lenne arról se, ha valamelyik testvéred állna itt előtted és szépen kijózanítalak, mielőtt komolyabb bajba kerülsz. Rettenetesen feltesz és... bűzlesz Nick, nézz magadra! - lemondó sóhajjal rázom a fejemet, de csak ennyi fejmosást kap, aztán már indulok is tovább, immár a szabad terepen. El kell érni a mosdót, kap egy jó adag hideg vizet a fejére és akkor majd talán elkezd magához térni és felfogja, hogy milyen rettenetes állapotban is van, legalábbis nagyon remélem, hogy képes lesz józanul gondolkodni végre. Ez, amit művel semmire sem megoldás és a tetejében még szánalmas is és nem vezet semmi jóhoz. Én már csak tudom... én aztán pontosan tudom! És pont azért vagyok most itt, hogy ezt a képtelen és rémes helyzetet megoldjam valahogy, hogy összeszedjem őt a földről, ha már másnak nem sikerült eddig.
Egykori barátaim, jó ismerőseim megbotránkozva néznek végig rajtam, olyan is van, aki sajnálkozva nyúlna értem, hogy segítsen, durván lerázom a kezét, nincsen nekem már senkim, tényleg senkim, még a saját testvéreim is ebben a pillanatban vadidegenek. Azt hiszem igaza van Lioneah-nak, elbuktunk, amikor anyáék meghaltak, és csak annak van értelme, hogy a szemétládákból még magunkkal rántani párat, aztán követni őket a halálba. Nem mondom, hogy máris halálvágyam van, ez a jóféle skót whiskey igazán gyomorkavaróan csípős, de mielőbb le kell lépnem innen, hogy a békés iszogatást magányosan folytathassam. Belecsípek egy háztársas lányka hátsójába, aki lendületből akar pofon vágni, még van annyi reflexem, hogy nevetve elhajolok. Ellenben ezzel is felhívom magamra a figyelmet, McGalagony vészesen közeledik. A testvéreimet nem látom sehol a közelben, igaz, csak én vagyok griffendéles, de itt nagyon vegyesen vagyunk, főleg az egyetemisták nem tartják a házak szerinti elvárt tömörülést. Végül a lelépés mellett döntök, elindulok valamerre, ahol a kijáratot sejtem, homályos foltként látom a közelben Piton denevérszerű sötét talárját, hát vele most biztosan nem akarok összefutni. Nem a következmények miatt, azt amit velem csinálna, az nem érdekel. Arra nem vágyom, hogy Lioneah kapja az arcába miattam a szitkokat, hogy milyen szánalmas griffendéles vagyok. A hugom tudom, hogy rezzenéstelen arccal tűr minden ilyen beszólást, de legbelül a lelke neki is haldoklik. Hasonlítunk mi ketten, talán jobban, mint a többiekkel együtt, máshogyan reagálunk a halálra, a gyötrődésre. Nyilván azt nem tudom, hogy a hugomat még bántották is, vélhetően én csak érzékenyebb vagyok, mint ő, vagy a vállamra került súly miatt én is alaposan összezuhantam. Meg hát az azóta történtek is nyomot hagytak rajtam, hiszen a legsötétebb ügyeket választottam, ahogyan Astrid is mondta, fejjel mentem a falnak, hogy ha arról van szó, nyugodtan ott maradjak. Annyi félelemmel, fájdalommal találkoztam, hogy lassan már kezdem elhinni, hogy nincs is remény. Számomra legalábbis semmiképpen sem. Ekkor érzem meg, hogy valaki megragadja a karomat, és vonszolni kezd. - Te meg... ki a... ? – kérdezném, de úgy meglep a határozottság, na meg erőm sincsen küzdeni, hogy csak visznek, ki tudja, hogy hova. Azért az kellemesen meglep, hogy végre kihangsúlyozza azt a k-t, amit a becenevemben amúgy bírok, de valamiért a lányok mindig Nic-nek, hívtak, ami a Nicol becézése, cseppet sem férfias. A lány valahonnan rémlik, de nem tudom hova tenni, főleg nem ebben az állapotban. - Jó kis szoknya. – Mérem végig vidoran, mert bár nem látszik ki a feneke, azért ezek a hosszú combok alaposan odavonzák a tekintetet, ha szoknya ugyan eltakarja, de az alakját nem, vékony, ahol kell, gömbölyded, ahol kell. Ettől több figyelmet most nem kaphat, ezt is csak a meglepetésnek köszönheti, mert nem szoktak engem ismeretlen lányok karonrángatni, ráadásul az alkohol miatt most kevésbé vagyok gátlásos. - És az... mit is érdekel téged? Ki a fene vagy? És... mi van? – Nézek rá furcsálkodva, kissé már szédülök is a pia miatt, de úgy érzem, tudnék még inni. Legfeljebb rókázom egyet. Viszont egy új flaskát sürgősen be kell szereznem, mielőtt szomjas leszek.
Azóta, hogy megérkeztem azzal szórakozom, hogy újra és újra megigazítsam a szoknyámat. Idegesítően rövidnek érzem és hiába van rajtam harisnya is, no meg a talár, ettől még ugyanúgy zavaró, mintha attól kéne félnem, hogy minden lépésnél kilátszik a hátsóm. Fogalmam sincs, hogy csak beképzelem magamnak, vagy tényleg fenn áll a veszélye egy rossz mozdulatnál, annyi biztos, hogy hajolgatni ebben nem szabad, guggolás szigorúan, ha leejtek valamit. A nyakkendő szinte már fojtogat, de ezt tudom, hogy csak bemagyarázom magamnak, mert félek az adott helyzettől, hogy újra be kell lépnem az iskolába, miközben még most sem tudom, hogy pontosan mit is fogok tenni, arról már nem is beszélve, hogy olyan arcokat is látni fogok majd, akikre már alig emlékszem, ők viszont rám esetleg igen, no meg újabb nehezítés, ha esetleg olyanba futok, akiről még tudom is, hogy csúnya vége lett, vagy rossz pályára ment... nem nézhetek rá gyanakvóan, nem változtathatok meg mindent. Elhatároztam, amikor ezt az egészet vállaltam, hogy csak egy főre koncentrálok, nem nyúlhatok bele teljesen a múltba, ahhoz egyszerűen nincs jogom. A Nagyterem előtti tömegben már hamar meglátom azt, hogy elég nagy tülekedés, finoman szólva is és hogy kissé ide-oda imbolyognak az emberek, mintha valaki fel akarná rúgni még ezt a félig-meddig meglévő nyugodt állapotot is. Ezért indolok arra, főleg amikor kiszúrom az ismerős fejtetőt is, mert szerencsére Nicolas nem túl apró, így azért észre lehet venni a többiek között. Nekem azért nehezebb utat törni magamnak, egyrészt nagy a tömeg, másrészt nem nőttem még olyan nagyra, plusz folyton a szoknyámat igazgatva még bonyolultabb a dolog, de azért derekasan küzdök, főleg amikor meglátom a közeledő McGalagony jellegzetes kalapját is. McGalagony... egy pillanatra elszorul a torkom, de aztán ráveszem magamat, hogy megmozduljak és tovább törjem az utat. - Nick... Nicolas! - először csak megbököm a vállát, amire jó eséllyel semmit sem reagál, esetleg még le is söpri a kezemet. Aztán már határozottabban ragadom meg a karját. Árad belőle a tömény alkohol szag, ezt még akkor is érezném, ha már kinyitották volna a Nagyterem ajtaját és vegyülne a frissensültek illatával is. Rémes... nem gondoltam, hogy ez már most elkezdődött. Nem figyeltem rá akkoriban, meghúztam magamat és nem rá fókuszáltam, pedig ha tudtam volna! Túlságosan keveset volt az iskolában, hogy észrevegyem már régen elkezdődött ez az egész, nem csoda, ha végül olyan csúnya vége lett. Összeszorítom egy pillanatra a szememet, amikor felderengenek előttem a képek, amiket róla láttam a vég után, hogy minél előbb eltűnjön az emlék. - Jól van, akkor most szépen velem jössz, mielőtt kicsapnak a suliból. - megragadom a kezét és határozottan megpróbálom magammal ráncigálni lehetőség szerint az első mosdó felé és persze minél távolabb McGalagony közeledő süvegétől. A hangom talán kissé túlzottan is szigorúan cseng elsőre, de szoknom kell még azt, hogy jelenleg nem vagyok 34 éves.
Alig tudok megállni a lábamon. Még szerencse, hogy nem diák vagyok már, hanem egyetemista, különben McGalagony már itt sertepertélne a közelemben, most még a kicsikkel van elfoglalva. Elvileg valami extrém meglepetést terveznek, ezért kell itt várakoznia a diákseregnek, pár perc türelmet kértek, úgyhogy most alig ötszázan várakozunk a nagyterem előtt a folyosón. Az öltönyöm belső zsebéből előhúzom a flaskát, és ismét meghúzom, hogy aztán egyensúlyomat vesztve tántorodjak neki az egyik évfolyamtársamnak, aki rosszallóan taszít rajtam. Persze lány, egy fél fejjel magasabb nálam, csoda, hogy nem szól a házvezetőmnek, hogy full részeg vagyok, árad belőlem a vodkaszag. Na jó, csavartam rajta, mert előtte meg rumot ittam, tisztán, higítás nélkül. És még csak délelőtt van. A durva macskajajt el kellett űzni valahogy, hiszen miután visszaküldtek az auror központból, hogy használhatatlan vagyok, úgy döntöttem, hogy majd egyedül vágok neki az utcáknak, miután ittam egy jót. A sors iróniája, hogy a londoni krimók italkínálata olyan széles palettának bizonyult, hogy valahogy ott ragadtam, és egyre több rövidet nyomtam le a torkomon, így a mostani reggel ennek utózmánya, a fejfájás még mindig sajog gonosz érként a homlokomon, de legalább már szomjas nem vagyok. Annak a srácnak tényleg három orra van. Felnevetek, hogy aztán a szám elé kapjam a kezemet, majd amikor vagy tizenöten értetlenkedve rámnéznek, akkor legyintve komolyodok be, nem értenek ezek semmit, a viccet meg főleg nem. Na mindegy, mikor jutunk már be? McGalagony csúcsos kalapja azonban valamiért errefelé tart, feltételezem akkor, hogy az öreglány is benne van. Vagyis alatta. Rálehelek a tenyeremre, majd beleszagolok. Tömény piaszag. Basszus! Még ezen is csak vigyorgok. Eszembe se jut hirtelen, hogy ezzel a testvéreimnek is ártok. Kell a fenének a hülye meglepetés, le kéne lépnem innen, de olyan rohadt sokan vannak, hogy nem fogok tudni ösvényt vágni, a nyanya pedig ideér. Régen bírt engem, de mostanság nagyon megvetően kezel, ki érti ezt? Azért elkezdem az ösvényvágást, nem túl sok sikerrel, többen csak ellöknek, amivel még inkább felhívom magamra a figyelmet. A piásüveg is a földre esik, és valaki arrébbrúgja. Mindegy, nem nyúlok utána...
Folyt köv. 
//
