Eric & Lioneah - Szökött motorsok

[You must be registered and logged in to see this image.]Én úgy érzem, hogy nagyon is fontos az, hogy az embernek legyenek barátai, én is mindig számíthatok az enyémekre és sokat segítenek az életemben, fontosak a számomra és bár nem mindenki tud húgomról, azért van, akit már beavattam ebbe. Vannak fájó dolgok, amikről jól esik beszélni valakivel, de Lio nem ért egyet, ahogy oly sok mindenben.
- Ha meg se próbálod, akkor bizonyára nem. – vonom meg vállaimat lazán, nem fogok én semmit se ráerőltetni, úgyse látom értelmét a dolognak. Ő tudja, hogy miként akarja élni az életét, talán eddig is kár volt beleszólnom, hiszen valóban nem ismerjük egymást, mégis, én már csak ilyen vagyok, ösztönösen segítenék annak, akinek tudok és hát… eddig úgy hittem, hogy van erre lehetőségem. Az „aztán” szóra azért picit elgondolkodom, hogy mire utalhat, de nem, nem kérdezek rá, talán felesleges lenne. Ha el akarta volna mondani, befejezi a mondatát, de nem tette, így én inkább most hallgatok, egy ideig legalábbis, de mégis, a beszélgetés kezd negatív irányt venni. Eddig is valószínűleg már rosszabbul ment volna, ha hagyom, de én se fogok a végtelenségig kedves és megértő lenni, ha ő ilyen elutasító. De akkor mégis mi a fenéért jött el velem? És még a tűzijátékot is szóba hozza, amit én szórakozásból próbáltam ki nála, remélve, hogy tetszik majd neki. Nos, erről ennyit.
- Nem mindenkinek tetszet az, ami nekem. Látványmágus szakon vagyok, én szeretem az ilyesmit, nem tudtam, hogy te nem értékeled, mivel nem ismerlek, akkor pedig még ennyit se tudtam rólad, mint most. – mosolyodom el végül, mert bár nem esnek jól szavai, de nem fogok máshogy reagálni. Nem egy diáknak tetszik az, amit a motorom tud, de eddig is benne volt a pakliban az, hogy lesznek kivételek.
- Egyébként pedig te jöttél velem, amit nem is bánok. – bár nem ismertem meg továbbra se, mégis, van amit megtudtam már róla, és hogy miként alakul a jövőben a viszonyunk, az elsődlegesen a kisasszonyon múlik majd. Nem megyek amúgy sehová és még csak a hangomat se emelem fel, tudom, hogy mire megy ki a játék, ennyire már ismerem az embereket. Na de akkor beszéljünk pár szót a bájitaltanról is, ami nem a szívem csücske, szerintem soha se lesz az.
- Akadnak kivételek természetesen, de Perselus Piton egyébként is eléggé egyedi jelenség. Örülök, hogy megszabadultam tőle és az óráitól. – vigyorodom el most már és talán bunkó vagyok, de nem hat meg. Engem már nem tanít és ez így is van jól, nem szándékozom a közelében tartózkodni. Oh, nem félek tőle, de egyértelmű, hogy nem szimpatizáltunk egymással. Én Griffendéles vagyok, azokat pedig ösztönösen utálja, mégis, szerencsére nem én voltam az, akire annyira rászállt, túl sok negatív emlékem nincs. Na de ideje visszakanyarodni magunkhoz és mivel úgy érzem, hogy nincs értelme erőltetni azt, ami nem megy – és nem miattam -, így hát közlöm is a másikkal, hogy döntse el ő, mit akar, de ha nem kíváncsi rám, akkor nincs értelme húznunk egymás idejét.
- Nem először fordul elő, de néha megéri hülyének lenni. - apró mosoly, majd amikor hallom, hogy távozna, sőt, egyedül térne vissza a Roxfortba, csak finoman megcsóválom fejem, miközben mellé lépek.
- Nem mondtam, hogy visszaengedlek egyedül. Visszaviszlek természetesen és nyugi, semmi hülye tűzijáték se lesz. – ragaszkodom ahhoz, hogy én vigyem vissza, így ha Lio se problémázik ezen, akkor együtt térünk vissza az iskolába és legnagyobb meglepetésünkre nem bukunk le, mintha nem történt volna semmi szabályszegés se. A birtokon köszönök majd csak el Liotól, és bár furcsa volt a lány, mégis, én nem bántam meg, hogy együtt töltöttünk némi időt.

//Én is köszönöm szépen a játékot és ugyan, tudtam, hogy mire vállalkozom. Nekem is tetszett ám! //

Két keréken

[You must be registered and logged in to see this image.]Még nem adom fel, még mindig úgy hiszem, hogy fordulhat még a kocka, lehetek még kellemes társaság ennek a kicsi lánynak, így hát folytatom vele a beszélgetést és úgy tűnhet, hogy nem ingok meg, még a testvéres témát is próbálom természetesen kezelni, úgy, mintha nekem soha nem is lett volna húgom, pedig volt és… szívem szerint megosztanám ezen emlékeimet valakivel. De erre még várnom kell és úgy érzem, hogy nem Lioneah lesz az, aki teljesen átérzi majd mindazt, amin átmentem, és nem is szeretném ráerőltetni ezeket az emlékeket, olyanra nem, akik nem képesek azt becsülni. Majd egyszer eljön ennek is az ideje.
- Nem is azt mondtam, hogy azon járjon az eszed, hanem azt, hogy becsüld meg addig a szeretteidet, amíg még megvannak, akár csak a barátokat és ne próbálj meg mindenkit eltolni. – ide akár engem is belevehet. De persze nem erőszak, nem akarok zavarni, sose tenném, de valamiért örülök, hogy megszólított szerelés közben, ahogy annak is, hogy velem tartott és csak remélni merem, hogy nem fogják megbüntetni miattam.
- Vagy talán te neked jó úgy, hogy senkit se engedsz közel magadhoz? Nem hiányzik ez az érzés? – hogy valaki ott legyen neki mindig, amikor szüksége van rá? Nem esne neki jól néha egy-egy ölelés, egy kedves simítás, puszi, egy kellemes beszélgetés, ahol nem ilyen merev és rideg, ahol nem gondol semmi negatívra se, csak… csak egyszerűen boldog? Viszont nem hisz nekem, ahogy eddig se és talán részben jogosan, de részben mégse. Bár nem vagyunk egyformák. Miért akarok hát ennyire segíteni neki?
- Ha így állsz hozzá, akkor nem fog, valóban. – bólintok végül rá, mert igaza van. Ha nem enged, akkor így marad, örökre. Nem tudom megérteni teljesen, kezdem ezt felfogni, így végül csak elmesélem neki azt, hogy én már feldolgoztam egy számomra fájó esetet, de erre poharát emeli, amire most csak szúrósan nézek rá, de nem, nem viszonzom a gesztust, túlságosan is gúnyosnak, nem ide valónak tartom.
- Tudod, én próbáltam veled kedves és megértő lenni Lioneah, de kezdem úgy érezni, hogy feleslegesen. Nem te vagy a világ közepe. – rázom meg fejem is kissé, mivel igen, én tovább tudtam lépni, piszok nehéz volt és még sokszor mindig magam előtt látom, nem csak álmaimban, de ébren is húgomat, mégis, úgy hiszem, hogy megtettem azokat a lépéseket, amikre képes voltam és nem merülök el az önsajnálatba és azt se várom el, hogy mindenki más sajnáljon, pedig Lio ezzel a viselkedésével hasonló helyzetet ér el. De rajta, beszéljen akkor ő, mondja hát el, hogy miről akar cseverészni velem. Ahogy viszont pont a bájitaltant hozza fel, szemöldököm feljebb szalad. Ez most komoly? Ennyi telik tőle?
- Nem a kedvencem. Túl pepecselős és unalmas, inkább a nőknek ajánlanám, szóval nem lep meg, hogy Téged érdekel, de én inkább a különféle lényeket kedvelem na meg a pálcás varázslatokat. – eddig is sejtettem, hogy mások vagyunk, de most már azt is tudom, hogy az érdeklődési körünk is különbözik, ahogy az is, hogy melyikünk miből jó. Végül halkan sóhajtok, majd végül kis szünet után Lio szemeibe nézek.
- Úgy érzed, hogy nem kéne rád erőltetnem a társaságomat és megpróbálni beszélgetni veled? Mert ha nem akarod, akkor… visszaviszlek az iskolába, csak valamiért azt hittem, hogy… hogy jól esne. De valszeg hülye voltam. – iszom meg inkább a poharam maradék tartalmát. Nem mondom azt, hogy elfáradtam, szeretnék vele lenni, tényleg, de így, ha mindig ennyire passzív és zárkózott, nem biztos, hogy van értelme. Ha csak az egyik fél szeretné fenntartani ezt a kommunikációt, akkor mégis minek? Akkor jó az ilyesmi, ha mindketten úgy akarjuk és mintha Lio csak azért felelne, hogy nah, túlessen rajta, de nem kell, érezze csak, hogy nincs ráerőszakolva. Majd talán legközelebb vagy… vagy tényleg én nem vagyok neki szimpatikus és majd mással ellesz, lehet, hogy kár próbálkoznom.

Két keréken

[You must be registered and logged in to see this image.]Nem értem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a fajta viselkedést a lánytól, mivel úgy érzem, hogy kedves voltam vele és megértő, most is csak tanácsot próbálok neki adni, de értem én, hogy nem kíváncsi rá. Hát rendben van, mégis, némi szájhúzást azért kivált belőlem az, ahogy beszól, mert bár finoman teszi, mégis, azért nem esik éppen jól.
- Te se vagy Hollóhátas, mégse gondollak éppen hülyének. – jegyzem meg cseppet talán nyersen, miközben a másik tekintetét keresem barna íriszeimmel és csak ez után dől el, hogy mégis együtt folytatjuk a napunkat, talán Lio is némileg felenged majd. A motorra kerülve indulunk meg Roxmorts felé, majd kis idővel később már a Három seprűben iszogatjuk a forralt borokat. Mivel elég hideg van odakint, így nekem nagyon is jól esik ez a kellemes meleg, és közben azon vagyok, hogy megismerjem ezt az akaratos nőszemélyt, de ahogy a testvéreiről vélekedik, az nem túl szimpatikus. Számomra ez a legkényesebb téma a világon, hiszen Lia… ő már nincs és soha vissza nem tér, és amíg a Mardekáros lánynak élnek a testvérei és szeretik őt, képtelen ezt értékelni.
- Sokszor az ember csak akkor becsüli meg azt, amije volt, amikor már elveszíti azt. – én persze nem így voltam ezzel, én életében is imádtam a húgomat, de Lioneah talán így lenne. Félreértés ne essék, nem kívánom én a testvérei halálát, de tudhatná, hogy milyen nagy kincs van a birtokában ezzel, hogy egy normális családja lehet, míg az enyém? Minden az, csak nem család. Az álmai viszont mint hallom, nem túl kellemesek, így csak bólintok egy aprót, jelezve, hogy értem, miközben iszom egy nagyobb kortyot a finom italból.
- Ez igazán sajnálatos, de idővel bizonyára változni fog. – ahogy ő is, csak most éppen abban az időszakban van – ki tudja mióta -, amikor mindent ilyen negatívan lát. Vajon én képes lennék kizökkenteni ebből? Valamiért nem látom úgy, hogy sikerülhetne, pedig jó lenne… nagyon is, mert valamiért szimpatikus nekem ez a lány, törődni szeretnék vele, ahogy oly sokakkal, de érzem, hogy ő nem vágyik erre. Talán le kéne állnom ténylegesen, hiszen a háta közepére se kívánja a kérdéseimet.
- De, természetesen nekem is ártottak már az életben, ahogy az én családomnak is, mégis úgy érzem, hogy feldolgoztam az esetet. – jah, persze, nem tökéletesen, de azért részben mégis csak. – Attól nem lesz semmi se jobb, ha borúsan látom a világot és depresszióba süllyedek. De akkor mondd kedves Lioneah, miről szeretnél beszélgetni? Vajon mi az a téma, ami neked is megfelel? – dőlök hátra és érezheti, hogy én most tényleg ráhagyom a dolgot, mert eddig szinte bármit hoztam szóba, mindenre negatív volt a válasza. Beszélgessünk tehát valami olyasmiről, amiről ő is szívesen diskurálna, már ha akad olyan, de csak-csak.

Két keréken

[You must be registered and logged in to see this image.]Nem óhajtom kioktatni, de úgy érzem, hogy néha tudok olyan tanácsokat adni, amiket nem árt, ha megfogadnak, amik könnyebbé tehetik a másik életét, de értem én, hogy ez most nem fog így működni. Ahogy a lány megáll, majd szembefordul velem, hogy elmondja véleményét, ösztönösen figyelem meg jobban csinos arcát, szép szemeit, amelyek mosolyra késztetnek, legyen bármilyen komoly is a téma. Természetesen figyelek rá eközben is, felfogom minden egyes szavát, melyek igen, jogosak, én is tudom.
- Tény, hogy nem vagyok neked senkid se, de olykor meg lehet hallgatni mások tanácsait is, nem feltétlenül buknál a dolgon. De rendben van, akkor nem mondok semmit, úgyse érdekel a véleményem. – vonom meg vállaimat, de nem bántott meg ezzel, nem vettem magamra. Érzem én, hogy makacs egy teremtés, megy a saját feje után, de talán majd idővel belátja, hogy valamit mégse csinál olyan jól, mert nem úgy látom, mint aki annyira imádná a büntetőmunkákat. Hát tegyen érte, hogy ne kapjon minden héten másikat, legyen ebbe is makacs. Az utazás viszont jár némi kockázattal, persze, most én rángatom bele a rosszba, úgymond, amire meg is van a frappáns válasza.
- Igaz! De az előtt szépen kifejtetted azt is, hogy nem vagyok neked senkid se, tehát a véleményem se érdekel különösebben. Csakis rajtad áll, hogy jössz-e vagy sem, én nem erőltetem. – tudja ezt jól ő is, ahogy én is azt, hogy velem fog tartani, hiszen érdekli a motor és valamiért folyamatosan szabályokat szeg, hát most miért állná meg, hogy megszegjen még egyet? Nemsokára tehát már Roxmortsban vagyunk, ahol egy-egy forralt bor mellett kezdünk el beszélgetni, én pedig tényleg igyekszem némileg megismerni a leányzót, bár nem megy ez olyan nagyon egyszerűen, tudom, hogy minden idők kérdése, meg fog nyílni, valamiért így érzem. Ha pedig tévedek, nos… én akkor is megpróbáltam.
- Én a helyedben megbecsülném azt, hogy vannak testvéreim és jó egészségnek örvendenek. Én egyedül vagyok, nincs testvérem és hidd el, sok mindent megadnék azért, hogy legyen! – valamiért furcsán szomorúan cseng a hangom. Igen, Lia már meghalt, őt már soha, senki se hozhatja vissza, de tényleg mindent megadnék azért, hogy visszakaphassam. Lionak is érzékelnie kellene, hogy milyen szerencsés, hogy a testvérei vannak neki.
- Igen, teljesen biztos vagyok benne, Lioneah! – olyan szép neve van, szeretem kimondani és ha már ő is kihangsúlyozta a nevemet, akkor hát én is szívesen megteszem ezt ismételten. Most már félig felé fordulok, szemeibe nézek és úgy várom, hogy meséljem, miközben figyelem, miként kortyolgatja az italát, mintha gondolkodási időre lenne szüksége, hogy mit és mennyit mondjon el nekem.
- Hmm, a tömlöcöknél szeretsz lenni? Ez igazán meglepő… - hümmögök halkan, mert ezt nos… nem gondoltam volna róla. De azért hallgatom őt tovább, mond pár dolgot, de mégis, szinte nem mond semmit, ezeket valahogy magamtól is kitaláltam.
- Szerintem már így is elég erős vagy. Talán ártott neked valaki? – keményednek meg vonásaim, miközben arcát fürkészem. Bizonyára oka van arra, amit mond. Bár lehet, hogy csak a szülei halála után gondolja így, de lehet más is ez az egész mögött. Most én iszom pár kortyot, de tovább figyelek, minden egyes rezdülésére.

Két keréken

[You must be registered and logged in to see this image.]Nem igazán tudom megérteni azokat az embereket, akik sűrűn kapnak valamiféle büntetőmunkát. Miért jó ez nekik? Nekem aztán senki se adja azt be, hogy mindez csak pusztán véletlen vagy hogy nincs bennük valamiféle mazochista hajlam, hogy ismét büntetést kapjanak, mert ha már annyira nem vágyják őket, akkor hát nem csinálnak olyat, amivel ismét bajba keverednek. Azért meghallgatom Lio szavait, de csak némi fejcsóválást kap cserébe.
- Pedig talán nem ártana néha átgondolnod bizonyos dolgokat, hiszen csak magadnak ártasz vele. – ez is egy jótanács, bár bizonyára ebből se fog kérni, ahogy eddig se. Ideje elhagyni viszont a Roxfortot, így nemsokára már a motoromon vagyunk, amely elrepít minket a közeli varázslófaluig. Ott viszont megkapom a következő kérdést, én pedig nem tudok nem apámra gondolni. Hiányzik, nagyon… akárhány év is teljen el, ezen semmi se fog változtatni, és főleg akkor fáj ez az egész igazán, amikor meglátom őt valahol, véletlenül, ő pedig nem emlékszik már rám.
- Már nincs. – nem fejtem ki jobban, hogy mi történt, bizonyára azt hiszi, hogy meghalt, de… jobb is ez így. Én viszont örülök, hogy most boldog tud lenni az új életében, bár meglepő, de több gyermeke nem született, hiába van mellette egy másik nő. Talán tudat alatt tudja, hogy van már neki egy fia? Nem kéne ilyeneken merengenem. Na de irány a Három seprű, ahol meglepő vagy sem, de némi bók is elhangzik tőlem, de Lio válaszára már csak finoman elmosolyodom.
- Olykor az őrült dolgokból lesznek a legjobb végkifejletek. – nem célozgatok én most igazán semmire, legalábbis nem szándékosan, de tény, hogy néhány őrültség remek dolgokhoz vezethet, akár még a barátom is lehet, bár érzem én, hogy nem olyan könnyű közel kerülni ehhez a Mardekáros lányhoz. Ideje elmennem az italokért, így pár percre magára hagyom Lioneah-t, majd amikor visszaérek, már le is dobom magam mellé. A bora elé kerül, majd miközben iszogatunk, most én várok némi mesélést tőle.
- A testvéreidről tudok… szép nagy család. Jó lehet, ha valakinek ennyi testvére van. – bólintok rá egykedves mosollyal arcomon, majd pedig hallgatom tovább történetét. Igen, a szüleivel kapcsolatban is vannak információim, hiszen Astriddal jóban vagyok, így mesélt már nekem, bár mindent nem. A probléma az, hogy ezek olyan dolgok, amiket szinte bárki megtudhat a McCaine családról, aki csak akar, engem mégis, más érdekelne.
- Mesélj inkább valami személyeset, olyasmit, amit nem tudhatok meg olyan egyszerűen. Mondd el, hogy mit szeretsz csinálni szabadidődben, merre szeretnél eljutni egyszer az életben, milyen álmaid vannak, kedves emlékeidet, olyan dolgokat, amik segítenek ahhoz, hogy megismerjelek. – hátradőlök, majd úgy iszogatok tovább és nem hagyom, hogy csak úgy tovább lépjünk. Tudom, hogy ezek már kényesebb kérdések, de valahol el kell kezdeni a megnyílást, bár lehet, hogy én túl hamar várom ezt tőle.

Két keréken

[You must be registered and logged in to see this image.]Érzékelem, már hogyne érzékelném, hogy mennyire nem érdekli az, amit mesélek neki, pedig én tényleg szívesen avatom be a részletekbe, de rendben, vettem a napot. Nem fogom rátukmálni ezen információkat, ha hidegen hagyja, akkor maradjunk csak annyinál, hogy repül, akár egy seprű, mégis, nagyobb számnak számít, talán azért, mert annyira nem gyakoriak még az ilyen járművek, aztán ki tudja, hogy idővel mennyi fog repkedni az égen. Akkor már az én kicsikém is egy lesz a sok közül, de most még egy igazi érték, egy igazi kincs, bár nekem tíz év múlva is az lesz.
- De… végülis mindegy. – nem, nagyon nem mindegy, de nincs kedvem vitatkozni vele, eszem ágában sincs. Akkor maradjunk csak meg ennél az apróságnál, ha Lioneah-nak így tetszik, mert meggyőzni az ellenkezőjéről nem lenne egyszerű és talán nem is célszerű, látva, hogy mit fog a kezében és szív időről időre. Amikor én is a fű hatása alatt voltam, sokkal másabb viselkedést tanúsítottam, most pedig már nem vagyok büszke azokra az időkre. De mindenki a saját kárán tanul, ha már másén nem képes, így majd a Mardekáros lány is rájön talán arra, hogy mekkora hülyeséget is csinál.
- Igen, így jobb, köszönöm! – hajlok meg előtte, mint valami herceg, de aztán ajkam félmosolyra húzódik, amolyan sármosan, miközben felé kacsintok. Játszom, nincs itt komolyság, nem felszedni próbálom, eszembe se jutna, tisztán érződik, hogy ő nem akar tőlem semmit, én pedig nem vagyok egyébként se egy nőcsábász alkat, szóval csak élek a lehetőséggel, hogy jól érezzük magunkat és megismerhessem. Arra viszont nem gondoltam – ellenben a leányzóval -, hogy nem kéne ilyenkor Roxmortsba menni, hogy számára nincs szabad kijárás, velem ellentétben, de mégse visszakozom már, már nem lenne szép tőlem. Magamra vállalom majd a büntetéseket, úgyis Piton professzor szívesebben büntet meg másokat, mint a saját háza diákjait, tehát ennyit csak túlélek, már ha lebukunk. De ha rajtam múlik, akkor nem fogunk.
- Hetente? Ez komoly? De… miért? Szóval… miért csinálod ezt? – nem hiszem, hogy élvezné, hogy olyan jó lenne neki mondjuk mindig felsikálni a padlókat meg ilyesmi, bár fogalmam sincs, hogy milyen jellegű büntetőmunkákat szokott kapni, de azért biztosan nem kellemes egyik se. Oka van mindennek és nem értem, hogy miért teszi ezt magával, így hát kérdezek, szeretném megérteni őt, ez tisztán látszik rajtam, csakis Lion múlik, hogy mennyit enged megismerni magából, hogy mennyire lesz velem őszinte. Én nem vagyok erőszakos, ezt már ő is tudhatja. A cigi viszont nemsokára el lesz oltva és végre megindulhatunk a motorral Roxmorts felé. A sisakok felkerülnek a helyükre, majd nemsokára már a levegőben repkedünk. A kis trükkel hamar felhagyok, láthatóan ő nem élvezi úgy, ahogy én gondoltam, de nem baj, így csak minimálisan produkálom most magam a mocival, nem fordulok fejjel lefelé meg ilyesmi, ki tudja, hogy mit szólna hozzá, talán majd visszaúton, meglátjuk. Bár borral nem kéne vezetni, de ez meg legyen csak az én bajom, abban biztos lehet, hogy lepottyanni nem fog. Azt azért érzékeltem az út során, hogy nem hagyott túl sok távolságot, átölelt, némileg hozzám simult testével, de ezzel nincs semmi probléma, én pedig nem használom ki a dolgot, tényleg nem azért vittem el egy körre. Most viszont már a Három seprű előtt vagyok, ideje leszállni, így a két sisak ez után a táskámba kerül, miközben érdeklődni kezdek a másiktól és végre valami pozitívum.
- Örülök, hogy élvezted! – őszinte mosoly terül szét arcomon, majd a kérdésre némileg elgondolkodom. – Hmm… hmm, amióta az eszemet tudom. Apámra emlékeztet. – nem, nem akarok a múltamról beszélni és magamról, de… most kicsúszott, magam se értem, hogy miért. A mosolyom viszont teljesen eltűnik, helyette komollyá válik az arcom, miközben a lányt fixírozom, de nem őt látom, hanem Lia törékeny testét, miként a földre rogy és soha többé nem mozdul, majd később apám arcát, aki a felejtés átokért könyörög, hogy soha többé ne legyen köze hozzánk. Az egykor tökéletes család egy pillanat alatt lett semmivé. Lassan visszatérek a valóságba, így végül megindulunk befelé, ahol miután Lio helyet foglal, csak finoman hajolok előre, kezeimmel pedig az előtte lévő asztalnál támaszkodom meg.
- Nem, őszintén szólva nem szokásom, most se tudom, hogy mi ütött belém. Talán vagyok olyan őrült, hogy megpróbáljak egy Mardekáros szépség kedvében járni. – és ezen szavaim után kis időre magára hagyom. Én szeretném meghívni őt, így a pulthoz megyek, majd nagyjából 2-3 perc múlva térek csak vissza hozzá, kezeimben pedig egy-egy korsót tartok. Finom illat árad felőlük, így teszem le Lio elé az egyiket, majd a másikat attól kissé távolabb és ha nem zavarja, akkor most mellette foglalok helyet, nem pedig vele szemben.
- Most viszont rajtad a sor, mesélj valamit magadról! Én már szinte a fél életemet elmeséltem. – és ez után emelem fel a boromat, majd ha a lány is benne van, akkor koccintok vele, végül pedig lassan kortyolgatni kezdem a finom italt. Óvatos vagyok, nem szeretném szétégetni a nyelvemet, de most már nem váltok más témát, valóban őt szeretném hallgatni. A döntés Lioneah kezében van, annyit mond, amennyit csak szeretne.

Két keréken