2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Utálom amikor Leo rosszkedvű, mérges, vagy épp adja a sértődöttet. Cameronként bőven elég kellemetlen hangulatot áraszt magából, ha Leo nem lenne az esetek többségében az a vidám, megtörhetetlen idióta, nem biztos, hogy ilyen jól viselném. Épp ezért ha tehetem kerülöm az olyan témákat amik ilyen hangulatot kelthetnek, de van egy kivétel. Ez pedig az az eset, amikor próbálom megértetni Leo-val, hogy az emlékezetkiesései egy kicsit bonyolultabbak mint ahogy Ő gondolja. Ezzel már kiskorunk óra próbálkozom, természetesen sikertelenül, de mégis minden alkalommal elmondom a valódi helyzetet, pedig tudom, hogy úgysem fog hallgatni rám. Most viszont tényleg semmi kedvem ezzel rontani a hangulatot - abból épp elég volt - így csak megrázom a fejem, jelezve, hogy hagyjuk most a témát. Lesz még alkalmam ezzel idegesíteni valahányszor cserélnek egy időre. Így inkább a arra koncentrálok, hogy jól teljen a délután, amiben - Leo-t ismerve - nem lesz hiba. Tudom, hogy ha az idő legkülönfélébb elütési módszereiről van szó akkor hozzá kell fordulni, mert mindig van valami ötlete. Ezúttal azonban sikerül meglepnie. Na nem a vásárlás ajánlatával, inkább azzal, hogy Arthurról érdeklődik. Persze nem titok, hogy néha összefutunk, akár a karácsonyi bálon is láthatott együtt minket, mégis váratlanul ér. Rögtön elfog az enyhe idegesség, és a forró csokimból kortyolok párat. Fogalmam sincs mi jön ezután, mit akar kérdezni, milyen egy olyan bátyós számonkérés... Sosem került még ilyesmire sor, de úgy látszik ezt nem úszom meg. De nincs semmi amit titkolnom kéne, nem? Akkor meg miért is vagyok ideges? Ahogy ez átfut az agyamon azonnal felengedek és mosolyogva állok fel az asztaltól. Elnevetem magam Leo gyerekes viselkedésétől, és mosolyogva felveszem a kabátomat. - Pontosan mit akarsz tudni? - teszem fel a kérdést míg a kabátomat sálamat tekerem a nyakam köré. Ha úgyis ide lyukadnánk ki akkor nincs értelme halogatni a kérdést - én legalábbis így gondolom. Ahogy kilépünk az ajtón azonnal arcon csap a hideg, amiről idebenn kellemesen elfeledkeztem. Roxmortsban sokféle bolt van, összességében hatalmas kínálattal elsősorban varázslóknak és boszorkányoknak, így természetesen a ruházat sem maradhat ki. Az Aranytalár Varázsdivat nevű üzlet a Roxfort diákjai között is népszerű, mivel ez az egyetlen hely ahol az év közben elkallódott, tönkretett ruhadarabokat pótolni tudják a diákok, hogy a szülőknek ne tűnjön fel a hiány. Ezen kívül persze a ruhatár felfrissítése sem másodlagos - sőt. Azt pedig igazán nem tagadhatom le, hogy lány vagyok, és mint bármilyen lányt, engem is magával ragad a vásárlás hangulata, főleg ha ruhákról van szó. Nem mondanám, hogy olyan megszállott lenék, mint egyesek, de azért én is szeretek válogatni, ha már egyszer különleges ruhát keresek.
- Ja azt gondoltam, hogy leléptek...mármint látom - vonom fel a szemöldököm majd előrenyúlva kezemmel megpaskolom Lily kézfejét miközben a lány szemeibe nézve mosolygok rá. Mikor közli, hogy az a Cameron nevű valaki átvette a helyem kissé elkomorulok. - Miért jössz mindig ezzel? Tiszta őrület az egész, ki az a Cameron? - húzom el a kezem s hátamat a pad támlájának döntve mellkasom előtt összefonom karjaimat jelezve a teljes elzárkózást ettől a h"lyeségtől. Komolyan ebbe aztán tényleg bele lehet őrülni... végül Lily is belátja, hogy nem kéne erről beszélnünk hiába kértem arra, hogy magyarázza el. Inkább egy vidámabb témát hoz fel mire felcsillanak a szemei - persze azért még egy kicsit játszom a sértődöttet. Előredőlök s kortyolok egyet a kávéból miközben szemeim csillogása rögvest elárulja, hogy van tervem. Hogyne lenne? De nem valami komplett őrültségre gondoltam, inkább csak érezzük jól magunkat. - Szerintem lépjünk, vásárolhatnánk mondjuk. Biztos van kedved venni valami csini rucit anyuék cehhére. És közben mesélhetnél Arthur barátodról is. Csicseregtek a madarak egysmást... - köszörülöm meg a torkom majdfelkelek az asztaltól és bátorítóan Lilyre mosolygok. - Tudod, hogy nem harapom le a füled csak őrültmód kíváncsi vagyok - szorítom ökölbe a kezeimet majd megrázom azokat miközben behajlított karjaimat szorosan a testemhez fogom ezzel kifejezve izgalmamat. Már kapok is Lily kabátjáért és türelmetlenül várom, hogy felkeljen. Miután felsegítem rá a kabátját én is felveszem a sajátom s elindulunk a kijárat felé. Az italokat a szülők már rendezték úgyhogy nem, nem slisszoltunk el fizetés nélkül kedves szemfüles olvasó.
Cameron szavaira nem szólok semmit, csak bámulom az asztallapot. Már megszoktam, hogy nincs oda értem, de attól még nem esik jól amikor ezt egyértelműen - nekem legalábbis elég egyértelműen - ki is fejezi. Szeretem a bátyámat - Leo-t és Cameron-t is - és szeretnék vele jóban lenni, de Ő erre nem hajlandó. Nem tudom minek kéne történnie, hogy ne utáljon ennyire. Vagy minek nem kellett volna megtörténnie. Azt meg főleg nem értem, hogy miért kell mindig olyanokat mondania, amivel felbosszantja a szüleinket. Mert értem én, hogy Őket talán még nálam is jobban utálja, de épp ezét nem kéne minden adandó alkalommal veszekedést szítania. Már várom, hogy jöjjön aminek jönnie kell, de úgy látszik Anya nem akarja Apát is belevonni egy vitába - egy nyilvános veszekedés mégsem tenne jót a család hírének - így ezt megússzuk. - Remélem hamar találkozunk. - mosolygok rájuk, ahogy kiszállok a box-ból. - Jó utat és jó munkát. - mindkettőjüket megölelem és a puszi sem maradhat el. Apa utolsó odavetett mondata meglep egy kicsit, mert nem igazán tudok olyan okot ami miatt a nénikénknek meg kéne látogatnia minket - vagyis ahogy a szavaiból kivettem elsősorban Cameront. Szeretem a nénikémet, és a legtöbb rokonhoz és ismerőshöz hasonlóan Ő is mindig kedves volt velem, és megszeretgetett. Viszont a Cameronhoz való hozzáállása sosem volt pozitívabb mint másoké, így nem igazán értem, hogy mi dolga lehet vele. Persze nem is az én dolgom, de nem én lennék ha nem akarnám kideríteni. De ezzel még ráérek. Amint a szüleink eltűnnek szem elől Cameron azonnal vált, így ismét Leo áll mellettem. A már jól ismert bizonytalanság után hamar túllép a kimaradt idő miatt támadt zavarral és nemtörődömségéhez híven nem törődik igazán semmivel. Én pedig szintén szokásomhoz híven megpróbálom neki megmagyarázni a helyzetet, de legalább felvilágosítani, hogy mi történt amíg nem volt itt. - Már elmentek. Vissza kellett menniük a minisztériumba. - felelem miközben átülök a szemközti oldalra és magam elé veszem a forró csokimat amit Apa hozott, és még mindig gőzölög. A kiakadásán még nem lepődök meg - valóban idegesítő ha kihűl a forró italod - ahogy azt is megszoktam már, hogy egyszerűen emlékezetkiesésként kezeli amikor Cameron veszi át a helyét, így bólintok egyet, majd belekezdek a magyarázatba, amit ugyan sosem fog elfogadni, de én mégis mindig elmondok neki. - Cameron átvette a helyed... úgy húsz percre. - saccolom meg a szüleink megérkezése óta eltelt időt. - Egyébként nem maradtál le sokról, csak a szokásos szülői fejmosás. - kortyolok bele a forrócsokimba. - Viszont előttünk az egész nap. Mihez van kedved? A hógolyózás megvolt, és ami engem illet mára elég volt a hidegből, szóval akár itt is maradhatunk. - ha nem is indult olyan kellemesen a nap, a második felét még bőven élvezetessé tehetjük és ha rajtam múlik akkor az is lesz.
Anyánk csak simogatja, cirógatja Lilyt - mosolyog. Micsoda egy undorítóan nyálas jelenet. Persze a nő nem átallja kiemelni, hogy nekünk össze kell tartanunk. Testvérek, úgy megnyomja ezt a szót mintha fontosnak érezné, hogy ezt bizonygassa. Mindig ezt csinálja, szánalmas kísérlet a manipulálásunkra. Régen talán bevált de most már egyáltalán nem működőképes. Jobb kezemmel előre nyúlok és ujjaimat a bögrére fonom, bal karom az ölemben pihen miközben tekintetem lassan a nőébe kúszik. - Ennyi valóban nem - jegyzem meg s bármennyire is igyekszem palástolni gyűlöletem sikeretelen a próbálkozásom. Persze az is lehet, hogy anyánk már olyan dolgokat is kihall a szavaimból, hangsúlyomból amik valójában nincsenek ott. Bárhogy is legyen felém fordul, megjelennek az arcán azok a jól ismert ráncok. Gondterhelt, szomorú, csalódott, tehetetlenül keserű... egyszóval mérhetetlenül gyűlöl. Nos, ezt csak viszonozni tudom. A nő már szólásra is nyitja a száját, épp amikor apánk visszaérkezik - talán ezért vagy csak mert meggondolta magát de végül összezáródnak ajkai. Allan leteszi a forrócsokit Lily elé majd anyánkra pillant, nem foglal helyet. - Sajnos vissza kell indulnunk a minisztériumba. Csak látni szerettünk volna... benneteket - hangsúlyozta úgy az utolsó szót mintha nehezére esne ezt kimondani. Anyánk közben megragadta Lily kezét és a lányra mosolygott. - Írj kincsem ha van valami újság - kötötte a lelkére majd ő is felkelt a székéből. Jómagam kievickéltam a padból, hogy Lily is el tudjon búcsúzni. Részemről a búcsúzás kimerüt egy suta, kelletlen bólintásban. Senki sem akart többet, szeretetteljes ölelést vagy csókot a homlokra - sose volt ilyesmiben részem. Bezzeg Lilyt babusgatták, ahogy csak tudták. Nem számít már megszoktam. Miután elbúcsúztak apánk meglepetésemre még hozzám fordult. - A nénikéd nemsokára meglátogat, légy vele kedves - vetette még oda nekem majd leléptek. Nem tagadhatom, hogy meglepett ez az egész. Nem találkoztam ugyan túlzottan gyakran egyetlen nénikénkkel mégis nagyon furcsának tartottam őt. Gyönyörű nő volt s olyan kavargó, sötétkék tekintettel rendelkezett mint jómagam. A viselkedése azonban mindig is furcsa volt, úgy nézett rám mintha nagyon bánná az egész életemet - mintha pontosan tudná, hogy az idilli Caster család rothadó almája jómagam vagyok. Fejemet a szőke páros felé fordítottam s amint bezárult mögöttük az ajtó fellélegeztem.
Visszafordultam Lilyhez majd értetlenül ismét körbetekintettem a Három Seprűben. - Hova tűntek? - vakargattam meg a tarkómat miközben tekintetem a kávémra tévedt. Lehuppantam Lilyvel szemben s szanaszét dobva a végtagjaimat rávetettem magam a kávéra. - Júúú...ez már hideg - húztam félre a számat undorodva. - Cs€sszemeg, na várjál. Már megint... - itt felsóhajtottam - megint egy emlékezetkiesés? - biggyesztettem le az ajkaimat. Ő az egyetlen ember aki tud róla, akinek bátran kimondhatom és bevallhatom a bennem rejlő zavart. - Nagyon gáz volt? - tettem fel az első kérdést amely a sötét folt mögött eltelt idővel kapcsolatban a leginkább foglalkoztatott. Velük kapcsolatban nagyon kevés ép emlékem van, többnyire csak sötét foltok amelyeket mindig Lilyvel meséltetek el. Már ha volt akkora mákom, hogy ő is jelen volt.
Összeszorított szájjal sóhajtok egyet, hogy lenyugodjak, különben esélyes, hogy én is visszaszólnék, amivel megint csak rontanék a helyzetén. Nem nézek rá, az üres poharamat nézem magam előtt, miközben azt próbálom megérteni, hogy miért nem képes a legkisebb segítséget is elfogadni. Nem várom, hogy köszönje meg, de legalább ne fordítaná azt is maga ellen. Látom Apán, hogy Cameron egyre jobban felhergeli, így mondhatni kicsit megkönnyebbülök, hogy most egy kicsit rám mérgesek. Na, nem mintha mazochista lennék, vagy élvezném, ha szidnak, de velem sosem olyan durvák mint a bátyámmal így rosszul érzem magam ha folyton csak Őt szidják. Felnézek rájuk amíg beszélnek, nem nézek félre, nem kapom el a tekintetemet, hanem végighallgatom amit mondanak, és csak azután szólalok meg. - Tudom és sajnálom, hogy ilyeneket mondtam, csak csalódott vagyok a vereségünk miatt. Elragadott az indulat. - mondom halkan, megbánó arcot vágva. Valójában tényleg nem akartam a Mardekárt sértegetni, nincs velük különösebb bajom, de attól még a kviddics-pályán az ellenségeim. Arról meg igazán nem én tehetek, hogy Malfoy utálja az összes Griffendélest, ha Ő így áll hozzám, akkor nem fogok erőlködni, hogy a puszipajtása legyek. Elgondolkodva nézek anyára Cameron kviddics-tudására vonatkozó megjegyzése után és azon agyalok, hogy látta-e valaha seprűn ülni a bátyámat. Másrészt pedig miért olyan nagy kár, hogy nem tud kviddicsezni, ha semmi kedve azzal foglalkozni - sok mindent el tudok róla képzelni, de hogy rajongólányokkal körülugrálva autogramot osztogasson egy nyertes meccs után az nem, tartozik ezek közé. - Én azért örülök, hogy nem kell egymás ellen játszanunk. - jegyzem meg elmélázva azon, hogy esetleg Cameron is tagja lenne a Mardekár csapatának. - Még a végén testvérháborúba fulladna. - mosolyogva megköszönöm Apának, aki közben elindul a pult felé az üres poharammal, majd újra Anya felé fordulok. - Ne mondj ilyet kicsim! Ennyi nem választhat el két igazi, szerető testvért. - még én is kihallom ahogy megnyomja a két jelzőt, miközben jelentőségteljesen Cameronra néz, majd erőltetetten újra rám mosolyog - ez lehet, hogy csak nekem tűnik fel, mert jól ismerem az őszinte, és az erőltetett mosolyát is - én pedig viszonozom a gesztust. Őszintén szólva kétlem, hogy Cameron tudna velem ennél is ellenségesebb lenni. Mondjuk akkor legalább érteném az indokát - ezen a téren ugyanis jelenleg csak egy halom magyarázatra váró kérdés van. Ahogy oldalt rápillantok látom, hogy nincs épp a legjobb kedvében - ha nála lehet jó kedvről beszélni egyáltalán - és elég egyértelmű, hogy erről elsősorban a szüleink jelenléte tehet. Én pedig nem tudok neki segíteni, még akkor sem ha akarok - mert nem hagyja.
Önkéntelenül szorulnak ökölbe a kezeim amikor a húgom felszólal az érdekemben, ennél rosszabbat nem is tehetne. Lesütöm a szemem, jobb ha ezt most nem a szüleim előtt közlöm vele. Legalábbis a józan eszem ezt diktálja, mégsem tudom megállni. - Erre aztán végképp semmi szükség - vetem oda neki úgy mintha csak egy cafat hússal beszélnék. Persze ha a kis kedvencet bántom én húzom a rövidebbet. Allan szikrázó tekintete meggyőzött arról, hogy ezt bizony nem fogja annyiban hagyni. Ám előbb Lily szintén kiakasztó mondatára reagálnak, őszintén szólva gondolatban dörzsölöm a tenyereimet. Ezaz, végre a kis kedvenc is kap az orrára. - Drága kislányom, tudod nagyon jól, hogy nem szeretjük ha így beszélsz a Mardekárosokról - kezdett bele anyánk. Ez volt az egyetlen dolog amiben én jobb voltam, a szülein mardekárosok voltak és az ő eszméiket is vallják - teljes szívükből. Így számukra elég nehéz volt amikor kiderült, hogy Lily Griffendéles lett. - A Malfoy család igazán tiszteletreméltó - mennydörgi apánk. Nesze neked semmi, fogd meg jól. Ez nekik a megdorgálás? - Kár Cameron, hogy te annyira siralmas vagy a kviddicsben - jegyzi meg anyánk sóhajtva majd úgy teszi a mellkasára a kezét mintha ez akkora szívfájdalom lenne neki. Micsoda pocsék színészi teljesítmény. Apánk erre csak felmordul majd tekintetét inkább Lilyre emeli. Mondhatták volna úgy is, hogy kár, hogy nem vesztél oda amikor azt a bizonyos balesetet elszenvedted. Mondjuk nem sokon múlott. Milyen szomorú, hogy tovább kell gyötrődniük velem... - Ó látom elfogyott a forrócsokid, hozod neked egy másikat kicsim - pattant fel Allan majd elkapva Lily elől az üres poharat a pulthoz menetelt. Tekintetem a saját poharamra tévedt, egy kortyot sem bírtam lepréselni a gyomromba. De amúgy semmi szorongás, á dehogy.
Hogy miért érzem úgy amikor Leo-val vagyok, mintha visszavedlenék 8-9 éves koromba? Mert ezt hozza ki belőlem. Én pedig elmondhatatlanul élvezem. Ha vele vagyok elfeledteti velem a sulit, a tanulást, hogy esetleg normálisan kéne viselkednem, szóval nagyjából mindent ami nem vele és a felhőtlen szórakozással kapcsolatos. Pontosan ez történt ma is. Hócsata, nyomkövetés, kincskeresés. Leo az egyetlen aki mindezt egy sétába bele tudja sűríteni, és ez az egyik oka, hogy imádom. Azon is csak nevettem, hogy egyenesen egy hóbuckába lökött, és cserébe egy adag jól meggyúrt hógolyót kapott, amiből azonnal hógolyócsata kerekedett. Azt sem tudom, hogy honnan szedte az ötletet, hogy kövessem a lábnyomait, de végül az is jól sült el. Legalábbis én élveztem. Ahogy próbáltam pont ugyanoda lépni ahová az Ő nyomai vezettek úgy nézhettem ki, mint valami bolond, de ez nem igazán izgatott. Ha úgy vezettek a nyomok hangyalépésekkel haladtam, máskor hosszúakat ugrottam, mert nem értem el a következő nyomig, vagy éppen körbe körbe járkáltam. A kis ajándékok tipikusan Leo-sak voltak. A kabátgombot majd visszajuttatom az eredeti ruhadarabra ha esetleg a kezembe akad - csak egy Reparo bűbáj kéne neki és meg lenne oldva a probléma. A hóember mellé egy kisebbet építettem, és a hóangyalt is lemásoltam - persze az én méretemben - a cigisdobozt viszont a legközelebbi szemetesbe továbbítottam - ha lett volna benne, akkor visszaadom Leo-nak, bár akkor meg Cameron dobja ki... Az öngyújtóját visszaadtam neki, én úgysem mennék vele semmire, és talán ez az egyetlen tárgy amire Cameronként is szüksége van. Sajnos akármilyen szórakoztató volt az odáig vezető út be kell lépnünk a Három Seprűbe, és ki kell tárgyalnunk a szüleink által preferált témákat. Én gyorsan túl vagyok a problémás részen, de Leo ezt már nem ússza meg olyan könnyen. Én általában próbálok kimaradni az ilyen beszélgetésekből, de néha már nem bírom hallgatni, ahogy vele beszélnek és közbeszólok. Rám úgysem haragszanak sokáig. Amikor én kerülök szóba összeráncol szemöldökkel nézek magam elé - nem szeretem, ha engem használnak arra, hogy valakit kellemetlen helyzetbe hozzanak - és már nyitom a számat mikor meghallom a bátyám válaszát. Amikor Apa az asztalra csap oldalt rápillantok, így észreveszem a váltást. A válaszánál még egyértelműbb lesz a csere, a hozzáállásuk teljesen más, a hangsúlyukról nem is beszélve. - Ajánlom is. Figyelj magadra, a húgodra pedig úgy vigyázz, mint a szemed világára! - teszi hozzá magáét Anya is, nálam pedig itt telik be a pohár. - Anya, Apa, elég! Tudok magamra vigyázni és ami történt nem Cameron hibája. A tanárok pedig mindig túloznak, ha arról van szó, hogy valaki nem úgy viselkedik, ahogy Ők elvárják, nem kell mindent komolyan venni amit mondanak. - állok a bátyám mellé határozottan. - Nem mindenért Ő a hibás. - teszem még hozzá nyugodtabb hangsúllyal, de még mindig kicsit vádlón. - Tudjuk, kicsim, tudjuk. - mosolyog rám erőltetetten Anya, én pedig hasonlóan viszonozom a gesztust. - És mesélj, milyen volt az első meccsed idén? - erőltetett témaváltás, de most még ez is jobb mint teszem azt egy kínos csend, vagy a korábbi beszélgetés folytatása. - A Mardekár ellen játszottatok, ugye? - kezd kicsit jobban érdeklődni Apa is, ez inkább az Ő témája. Bólintok, és gyorsan bele is kezdek egy rövid beszámolóba, hogy minél előbb túllépjünk a kellemetlen helyzeten. - Elég jól ment, sikerült pár Mardekárost eltalálni a gurkókkal, a meccs után pedig Harry is megdicsért. - mesélem boldogan, majd elhúzom a számat. - De ennek ellenére veszítettünk. A másik csapat terelői is jók voltak és Malfoy kapta el a cikeszt... - a Mardekáros fogó nevét úgy ejtem ki, mintha az Ősellenségem lenne, pedig még sosem beszéltem vele, leszámítva azokat az alkalmakat, amikor a gúnyos megjegyzéseit kellett hallgatnom a csapatra és az egész Griffendélházra nézve. Nekem ez épp elég ok, hogy ne legyen szimpatikus. Az arcom úgy nézhet ki, mint aki citromba harapott, nos, igen, nem szívesen gondolok arra a meccsre, elég csúfos vége lett. Bár legalább Cameront békén hagyják. Ő akkor jár a legjobban, ha levegőnek nézik. Cserébe nekem kell előtérbe kerülnöm, de ez nekem is jobb mint azt hallgatni, ahogy a szüleink rajta köszörülik a fogukat.
Kissé feszengek ugyan amikor elindulok Lilyvel a megbeszélt találkára ám mire megérkezünk már jócskán feloldódok. Hiába a kishúgommal nem tudok szótlanul menetelni. Így esik, hogy útközben belököm őt egy hókupacba és rögtönzött hócsatát rendezünk. Ezután kitalálom, hogy Lilynek követnie kell az én lábnyomaimat így különféle kincsekhez juthat el - mint egy kalandor. Elindulok hát a hóban lábnyomokat hagyva magam után, hol nagyobbakat hol kisebbeket lépve, máskor szökellek vagy forgok egyhelyben. A célpontokon a zsebemben talált dolgokat rejtem el vagy éppen hóból kreálok valamit. Így Lily egy kabátgombbal, egy cigisdobozzal, egy miniatűr hóemberrel, egy csodás Leo hóangyal látványával és egy öngyújtóval lett gazdagabb. Utóbbit visszakértem tőle mert arra még szükségem lesz, szerencsére megértőnek bizonyult. Végigökörködtük hát az utat de végül csak megérkeztünk a Három Seprűbe. Odabent anyáék már vártak bennünket. Lily köszönt nekik majd én is kezet nyújtottam volna apámnak de ő inkább anyámhoz fordult beszélgetni. Sóhajtottam egyet majd a hajamba túrva követtem Lilyt a pulthoz. Jómagam egy kávét kértem, miután megkaptuk a rendelést visszamentünk az ősökhöz. Lily ült le elsőként, én mellette foglaltam helyet. Anyánk a jegyeiről kérdezte őt - én addig iszogattam a kávémat. A sztori végeztével azonban én kerültem a reflektorfénybe. - Az egyik tanárod azt mondta, hogy minősíthetetlenül viselkedsz az óráján - nézett rám szigorúan apám. Vállat rántottam mire hirtelen előrelendült. - Egy Caster nem viselkedik így! Egyébként is, hogy ülsz? Nem vagy te kocsis - préselte ki a szavakat a fogai között mire felveszem az általuk kedvelt merev pózt, a lábam lerakom a földre a hátamat meg nekinyomom a pad támlájának. - Lilyre is jobban odafigyelhetnél. Talán pont azért nem volt ideje tanulni mert valaki mással volt elfoglalva - jegyezte meg a nő akinek a szemei kísértetiesen hasonlítottak az enyémre. Leszámítva persze a szemem sarkában található kereszt alakú tetoválást. Bukta. - Lily azt csinál amit akar, nem vagyok a testőre - jegyeztem meg mire Alan az asztalra csapott de úgy istenesen. Hátrahőköltem volna ha lett volna hová, helyette csak álltam a tekintetét immáron rezzenéstelenül. Gyűlölöm őt teljes szívemből, ahogyan azt a szukát is aki azt hiszi, hogy az anyámnak nevezheti magát. Na nem mintha akarná. Megigazgattam a hajam, amit Leo rendszerint széttúrva visel majd feltűrtem a pulcsim ujjait. - Igazatok van, elnézést. Legközelebb jobban odafigyelek majd - mormogon monoton hangon mintha csak egy jól betanult szöveget ismételgetnék újra és újra. Ha engedelmes vagyok és hagyom, hogy megalázzanak akkor általában megúszom egy kisebb fejmosással. Talán ha nem Leo indítja a partit most sem irányulna rám ekkora figyelem. Sebaj, kijavítom amit ő elrontott.
Az alatt a negyed óra alatt amíg a kastélytól a Három Seprűig értem kellemesen lefagyott kezem-lábam, bár ennek ellenére nem örültem igazán, hogy megérkeztem. A benti hívogató meleg, és a kellemes hangulat ugyan feledtette velem némileg, de azért mégis tudtam, hogy a szüleim nem fognak túlzottan örülni az "E"-s beadandóm hírének. Küldtem már korábban róla baglyot nekik, amire szerencsére nem rivallót kaptam válaszul, viszont helyette... eljöttek személyesen. Talán a család neve miatt, vagy egyszerűen, mert annyi szabadidejük van, hogy a legkisebb indokkal is ideutaznak, hogy lássanak engem - meg Cameront, bár az Őket nem tudom mennyire érdekli. Ja igen, hozzá kell tennem, hogy nem egyedül tettem meg a kastélytól az utat, hanem Leo-val - tudom, hogy nem szándékos, de megértem, hogy Cameron nem akar a szüleinkkel találkozni - ami szintén egy hangulatjavító tényező. A jókedvem mondjuk adott volt a Roxmortsi hétvége miatt, Leo csak javított rajta, de ahogy belépünk a Három Seprűbe és az egyik asztalnál megpillantom a szüleinket visszatér valami abból az idegességből amit akkor éreztem amikor a levelemre válaszul bejelentették, hogy úgyis itt az ideje ezért eljönnek meglátogatni minket... Tudom, hogy nem lesz nagy fejmosás, és valójában én dühösebb vagyok magamra, mint Ők rám, de ettől még nem lesz jobb. - Anya, Apa, rég találkoztunk! - szétfagyott kezeimet dörzsölgetve, de mégis lelkesen lépek az asztalhoz, majd öleléssel és egy-egy puszival köszöntöm Őket. Lehet bármi bajom a jegyeimmel, a szüleimet mindig jólesik egy félév után viszontlátni. Rendelek magamnak egy forrócsokit és elkezdem lehámozni magamról a rengeteg réteget, amikben lassan kezdek megpárolódni. A szüleink Leo-t szinte észre sem veszik, láthatóan nem igazán izgatja őket, hogy mi van vele... Persze amint visszaülünk Anya azonnal felém fordul és a számomra kellemetlen témával nyit. - Szia kicsim, történt valami érdekes? - igen, pontosan tudja, hogy történt valami. Igen, pontosan tudja, hogy mi az. És igen, azt várja, hogy meg is mondjam neki, nem elég, hogy levélben beszámoltam róla, a szemébe kell mondanom. - Mondhatjuk. - húzom el a számat kedvetlenül. - "E"-s lett a mágiatörténelem beadandóm. Tudod, amiről már levélben is üzentem. - úgyis ide lyukadtunk volna ki, akkor meg már jobb hamar túlesni rajta nem? - Amint lehet kijavítom. - teszem hozzá gyorsan, és komolyan is gondolom. Nem szeretem, ha valamiből rossz értékelést kapok, és minél előbb szeretem elfeledtetni a tanárokkal. - Tudom, hogy kijavítod. - mosolyog rám Anya. - De mi volt a baj? Történt valami ami elvonta a figyelmedet? - és ilyenkor előjön az aggódó anya, aki nem hiszi, hogy a gyereke kaphat rossz jegyet és úgy gondolja biztos valami baja van. - Semmi különös. - rázom a fejemet határozottan. - Csak egyszerre túl sok tárgyra kellett tanulnom és erre kevesebb idő jutott. Valamit valamiért. - sóhajtok nagyot drámaian, majd a szüleimre vigyorgok, megnyugtatva őket, hogy igazán semmi bajom nincs. Közben megkapom a forró csokimat és azonnal kapok is az alkalmon és leégetem a nyelvemet. Mivel egyenlőre a velem kapcsolatos legsürgetőbb problémát lerendezték, a figyelmük talán Leo felé is irányul kissé, bár itt a kérdés már messze nem olyan kedves, mint ahogy hozzám szóltak... Őszintén szólva nem bírnám sokáig, ha engem is úgy kezelnének, ahogy a bátyámat. Még kívülről is kibírhatatlannak látszik, megértem, hogy el akar tűnni.
//Ha a szülőkkel nem stimmel valami, tessék PM-ezni//
