2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A kérdésére csak némán bólintok. Szerintem ő is tisztában van a válasszal. Vannak dolgok, amiket egyszerűen csak meg kell tenni és kész. És ha nem teszi senki, hát lesz, aki magára vállalja végül, aki kénytelen meghozni az áldozatot másokért. Nem mondom, hogy én olyasmit adtam fel, mint ő, más az életem és az ő régi életéről se tudok túl sokat, de mi ilyenek vagyunk. Tenni akarunk másokért és ha senki más nem tesz, hát vállaljuk ezt a feladatot, még ha az ennyire nehéz is. - Nem... családot, szülőket, de semmi többet. - az apám is zsaru volt, nem bánta azt, amit tettem, és már egyik szülőm sem él a korom miatt sem, így hát nem igazán érzem át azt, amit ő, vagy legalábbis nem olyan mélységben. - Bánod a döntésedet? - hiába hogy nem tudja, hogy pontosan mit is tett, de a szavaiból, a kérdéseiből egyértelműen úgy érzem, hogy megbánta ezt, hogy... hibának érzi, hogy elhagyta a nőt, akit szeretett azért, hogy a világot akár jobb hellyé varázsolja számára. Végül is talán valahol megértem, főleg ha azt nézem, hogy nem túl jól alakultak a dolgok. - Nem vagyunk tökéletesek, mind hibázunk Ethan, ez ezzel jár. - és visszacsinálni sem lehet, épp e miatt nincs értelem az önmarcangolásnak sem, vagy hogy úgy érezze lehetett volna máshogy. Minden okkal történik, minden bizonnyal valamit elrontott, vagy valamire nem figyelt oda eléggé, de egyelőre nem tudjuk, hogy pontosan ez mi is volt, addig kár lenne túl sokat gondolkodni rajta. Lehet, hogy alakulhatott volna máshogyan az élete, de nem alakult és ezen már felesleges lenne keseregni. - Nem tudhatod, de... néha talán áldozatokat követel a nagyobb jó. - néha meg kell tennünk azt is, amit más nem tenne meg, vagy amit talán mi sem jó szívvel, de nem mindig járható út az egyenes, vagy a mindenek felett jó. A rosszak nem ezt követik. Nem kell olyanná válnunk, mint amilyen ők, de sajnos előfordul, hogy néhányaknak alkalmazkodni kell a világhoz, különben az olyanok, akik törvényen kívül élnek soha nem kapják meg a maguk büntetését, mindig azt tehetnek, amit akarnak, mert mindig meg lesz az a kis lépéselőnyük, hogy nincsenek korlátaik. - Ezek csak kérdések Ethan és talánok... nem tudod, hogy milyen voltál, vagy milyen lettél, e miatt felesleges emésztened magad. - kideríthetjük, hogy mi történt vele és megértem, hogy sok benne a kétely és a kétség, de nem jut előre azzal, ha marcangolja magát. Ha tesz, akkor igen, de ahhoz fel kell állnia, és felszívnia magát. Az önvád nem célravezető soha. - Ismerem ezt a munkát, tudom, hogy nem minden az, aminek látszik. - mosolyodom el, ahogyan megemelem a kupámat, hogy megigyam az italom maradékát is. Tisztában voltam azzal, hogy nem maradok sokáig és ha jól sejtem akkor ő sem. Ez most nem az a perc, amikor sokáig kellene húzni valamit. Ez most... az a perc, amikor cselekedni kell, hiszen kihűlhetnek a nyomok és akkor végképp nem tudunk utána járni, hogy mi is történt vele. - Természetesen, hiszen régen is segítettem, remélhetőleg kiderítjük, hogy mi történt. - bólintok, miközben eltolom magam az asztaltól. Nehéz lesz, de semmi sem lehetetlen, amit az ember igazán akar. - Van valami, amit esetleg hoznál, netán a szobádból? - pillantok még rá. Nem tudom, hogy nála van-e most itt minden, ami kellhet, bár mi nem sok mindent viszünk egy akcióra, a pálca alapvető, ennél nem mindig kell azért sokkal több, afféle nagy harci arzenál.
- Hát persze…valakinek muszáj megtenni ezt másokért, igaz? – valakinek, de… miért pont nekem kellett? Kezdem úgy érezni, hogy nem értem magamat, nem értem azt az embert, aki régen voltam. Eljött, nem akart visszamenni, meg sem próbált, de nem azért, mert nem tudott. Csak nem akarta itt hagyni mindezt, mert valakinek ezt is meg kell tennie. – Te hagytál már valakit hátra emiatt? – érdekelne, mert akkor tudja, hogy mit érzek. Talán még rosszabbul is érzem magam a történtek miatt, mintha emlékeznék mindarra, amit tettem. A saját bűneimet bánom, mégis úgy gondolok rájuk, mint valaki más tette, mint egy…idegen tettei, aki engem használt fel. - Nem, de lehettem volna jobb is, nem igaz? – ha talán a legjobb formámat hozom, akkor mindez nem történik meg, akkor most is emlékeznék mindenre és nem kéne úgy a tükörbe néznem, hogy valaki más arcát látom, mintha…egy ismeretlen nézne rám. Fura érzés az, mikor nem ismersz magadra. – Mindig tehetünk mást Solomon. Maximum nem akarunk. – mindig van egy másik lehetőség, legalábbis én így tartom. Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy nem, de szerintem akkor is volt választásom, csak nem éltem vele, hagytam elúszni, mert haboztam, vagy nem is akartam…akárhogy is volt, de választásunk mindig van, és mindig lesz is, csak élni kell vele, megtalálni. - Embereket lőttem le… íjjal és nyíllal. Muglikat is. Talán ártatlanok voltak. – nem sok mindenre emlékszem, néha egy-két kép bevillan, de csak azt látom, hogy megölök valakit, és ez kissé…beteges. Ártatlanokat öltem csak azért, hogy ilyen emberek közé kerülhessek? Sok mindent feláldoztam és végül semmim sem maradt. – Nem is tudom, de semmiképpen nem tartom szentnek magam. Mi van, ha… megváltoztattak a történtek? – mi van, ha a rossz dolgok hatására én is rossz ember lettem? Kegyetlen, meggondolatlan, lelkiismeret-furdalás nélküli…mi van akkor? Ebben az esetben talán mégiscsak áldás, hogy nem emlékszem semmire sem, igaz, Vagy még mindig átok lenne? - Igen, az. De előre szólok, hogy… ne higgy a szemednek. – nem mindenki az, akinek mutatja magát, sőt, én azon sem lepődnék meg, ha senki nem lenne az. Fura hely volt, fura emberekkel, valamivel tömték a szervezetemet, mert napokig a szabadulás után furcsa é… megmagyarázhatatlan képzelgéseim voltak. – Igen, azt hiszem. – viszonozom a mosolyát. Jól tudom, vagyis hát sejtem, hogy ezt a munkát nem azoknak találták ki, akik békében akarnak megöregedni. Ezt a munkát az örök harcosoknak találták ki, akik nem akarják békében leélni az életüket, akik tenni akarnak, akik…megteszik azt, amit mások nem mernek. A névtelen hősök munkája ez. – Ezek szerint segítesz nekem? – a szavaiból ezt hallottam ki, de azért nem árt biztosra menni, sokkal jobban megnyugtatna az, ha kerekperec hallanám. Nem is tudom miért csak… túl kevés biztos dolog van az életemben, és én már unom, kell valami biztos pont, akár egy ígéret is jó, bármi csak… ne vesszen el egyből.
A szavaira csak egy halk sóhaj hagyja el az ajkaimat és néhány másodperces szünet után pillantok csak rá újra. - Most is azt mondom neked, amit régen is, valakinek ezt a munkát is meg kell csinálnia és azzal őt védted, hogy eltűntél az életéből. - nem igazán volt túl sok választása, most lehet hogy nem hiszi ezt így el és úgy érzi, hogy hiba volt, de... ha mi nem vagyunk, azok akik a háttérben ténykednek, akik megpróbálnak tenni másokért akkor is, ha nem kérik őket rá, akkor a világ most más hely lenne. Veszélyesebb és részben azért a nőért is tette, hogy jobb legyen, neki is adta ezt, hogy kellemesebb legyen számára a világ igaz? Akkor viszont mindkettejüknek így volt a jobb, azt pedig nem várhatta senki sem Ethantól, hogy ha egyszer tenni akart a világért, akkor inkább ne tegyen. Értem én, hogy most nem érzi magát a legjobban a történtek miatt, de... attól még nem volt más választása és igenis ez volt a legjobb döntés. - Balgaság. Mindenhatók nem vagyunk. - le lehet győzni őt is és engem is, ez sajnos így működik és a világ is sajnos ilyen. Veszélyes és kemény hely, bármennyire is reméljük, hogy jobbá tehetjük. Jobbá igen, de tökéletessé sajnos soha, ezt felesleges lenne remélnie, és nekem is. Nem is hiszek benne, hogy valaha is efféle csodát el tudnánk érni. A mi harcunk jó eséllyel örökké hiábavaló marad, de attól még nem szabad abbahagynunk, mert a kis sikerek nélkül már régen elvesztünk volna, mindenki. - Nem tehettél mást, ezt hidd el nekem. - erősítem meg újra a szavaimat és ezt neki is el kell fogadnia, mert igenis így van. Az életünk nem nehéz, sosem lesz az, de ahhoz bátorság kell, hogy az ember ezt válassza. Nem hiszem, hogy jól fogadnám, ha kiderülne, hogy gyávának tartja magát, a végén még járna neki egy kiadós fejmosás. - Mindegyikünk ölt már embert, ez szinte elkerülhetetlen. - legalábbis azok, akik már jó ideje űzik ezt a szakmát és azok, akik elég hatékonyan is akarják űzni. Persze az a cél, hogy az Azkabanba kerüljenek azok, akik veszélyesek, de bármennyire is szeretnénk ezt sajnos nem mindig érhetjük el. Van olyan, hogy a másik fél egyszerűen nem engedi, hogy... addig küzd, addig nem áll le, amíg kénytelen nem vagy végezni vele a jó ügy érdekében, a saját életed megmentésének érdekében. Ez... néha előfordul, még ha nem is gyakran. - Ennyire rossz embernek gondolod magad? - mert valahogy úgy érzem ez a kérdés erre vonatkozott. Nagyon rossz véleménnyel lehet saját magáról, ha ilyesmi merül fel benne, pedig előfordul, hogy az embernek egyszerűen olyasmit is meg kell tennie, amit igazából nem akar, mert ezzel érheti el az igazán fontos célt. - Akkor hát az az első dolgunk, hogy megnézzük azt a kórházat igaz? - ha tudja, hogy hol volt, akkor utána járhatunk annak, hogy pontosan mi is történt és most ez a legfontosabb, hogy megtudjuk mégis mi a fene történt vele, és akkor talán egy fokkal nagyobb esély van rá, hogy ki tudjuk deríteni mit tudott meg, no meg hogy rájövünk arra, hogy mit tettek vele és persze, hogy miért. Talán akkor visszaszerezhetjük az emlékeit, ha mindent nem is. - Gondolom ezt szántad költői kérdésnek. - mosolyodom el, hiszen igen ő is tisztában lehet azzal, hogy ez csupán így van, a magunk fajták nem érik meg az idősebb kort tisztelet a kivételnek és még csak azt sem mondhatom, hogy a kivétel az, aki annyira erős, hogy többet hozzon ki magából, mint az átlag. A kivétel inkább az, aki szerencsésebb és elég nagy a mázlija, hogy a kemény helyzeteket is megússza. - Ha jól sejtem most itt élsz, de akkor hasznos lenne egy kiruccanás nem gondolod? - mondhatni itt húzta meg magát, de akkor meg kell nézni azt a kórházat, hogy utána járjunk mi is folyik ott.
- Inkább csak nekem. – rázom meg a fejemet. Nem emlékszem, de amit hallottam Sandrin-tól, nem éppen olyan ember voltam, akit most kedvelnék, vagy aki újra lenni akarok. Ez csak nekem volt így könnyebb, talán neki is, mert nem reménykedett, de ugyanúgy elmentem és nem jöttem vissza sokáig, úgyhogy… ezzel inkább csak magamat védtem, nem pedig őt. Már talán sajnálom is, hogy minden így történt. Reméltem, hogy van valamim, de nem találtam semmit sem, az előző életem, az ember, aki voltam, eldobott magától mindent és meg sem próbált úgy élni, ahogy talán kellett volna. Nagy dolgokat akart, és végül a saját kardjába dőlt. - Én viszont nem voltam valami erős ezek szerint. – biztosan kaptam kiképzést arra az esetre is, ha eldurvulnának a dolgok, de… valamilyen okból kifolyólag ez nem sikerült, nem úgy sült el, ahogy kellett volna, én ott ragadtam, azt a keveset, amim volt, elfelejtettem, és most itt vagyok, összerakom az életem, vagyis inkább próbálom. – Nem volt senkim, és… nem is akartam senkit sem ezek szerint. – Sandrin azt mondta nekem, hogy tenni akartam, hogy úgymond hős akartam lenni, de ez nem igazán sikerült, nem érzem úgy, hogy hős lennék, de még csak jó embernek sem érzem magam. Gyávának…igen, ezt gondolom arról aki voltam. - Hát, akkor a lecke fel van adva, nem igaz? – nem tudom, hogy épp min dolgozik, talán ezen az ügyön, talán nem, de mindenesetre én a végére akarok járni. Tudom, hogy egymagam vagyok, de… tudni akarok mindent a múltról, ezek a morzsák… kétségbeejtőek, rossz hírek úgymond, bár igazak is. – Értem… te öltél már embert? – kicsit elvág a kérdés a témától, de érdekel. Anyagot gyűjtöttem volna? Én nem ezt hallottam, állítólag öltem embert, olyat is, aki nem szolgált rá. Nem tudom, nem emlékszem, hogy mi okom volt rá, hogy mit vár arra, hogy így cselekedjek, de akár jó indok, akár rossz, a cselekedet maga téves volt. - Talán mégsem volt az. – rántom meg a vállamat. Nem volt az, hiszen eljöttem azért, hogy… végül semmim se maradjon. Biztos elmondták, hogy ezzel a munkával mit nyerhetek és mit veszíthetek, én pedig ezek szerint meg sem próbáltam visszamenni, én csak… mentem előre, a rossz irányba. – Kitudja. Elég nagy kórház volt, gondolom ott is van pár beépített emberük. – én legalább három nővért és hat biztonsági őrt számoltam, akik megpróbáltak megölni engem, és mivel ez egy nagy kórház, nem hiszem, hogy csak úgy bementek és magukra öltötték a nővér ruhát. Kell még ott lennie valakinek. – Értem, ez … logikus. – tényleg az, nem is igazán számítottam más válaszra, bár nekem Sandrinon kívül senkim nem volt, de gondolom eljutottak volna hozzá is, ha egy kicsit jobban utánam néznek. Így volt a biztonságos, már csak az kellett volna, hogy Sandrinnak miattam még baja is essen. Ártottam már így is eleget. – Ezt a munkát kevesen húzzák ki a nyugdíjig, mi? – pillantok fel rá mosolyogva. Legalábbis erősen kétlem, hogy sokan vannak, akik megérték azt a kort, hogy már nyugdíjba vonulhassanak. Ez tipikusan az a munka, ami… egy életre szól, egy nem valami szép életre.
Meglepő, hogy mégis csak maradt meg valami az emlékeiből, ezek szerint nem végeztek elég jó munkát vele, vagy csupán túlságosan erős volt az az arc és nem tudták kiűzni a fejéből. Sok magyarázat lehet, egyelőre még nem fogunk rájönni, hogy mi az igazi. - Úgy vélted, hogy így könnyebb mindkettőtöknek. - ennél többet én sem tudok, nem osztotta meg velem sem a mélyebb érzéseit, talán senkivel sem, nem tudom, hogy volt-e igazán mély bizalmasa. Talán tényleg így volt a könnyebb, benne sem volt meg a kísértés, hogy visszatérjen és így Sandrinnak sem kellett feleslegesen reménykednie, bár... én valahogy akkor sem éreztem úgy, hogy elhitte volna, amit mondok és úgy fest, hogy végül neki lett igaza, Ethannel határozottan nehéz végezni. - Így lehetett, hibáztál, vagy... ők erősebbek, mint ahogyan hittük. Túlságosan... sok helyre épültek már be. - nem igazán tudhatjuk, hogy kiben bízzunk, már előfordult, hogy jelszavakat is alkalmaztunk, csak hogy biztos legyen, akivel beszélünk, abban bízni lehet. Nem valami kellemes, hogy bárhova nézel sosem tudhatod, hogy ki az, akinek bizalmat szavazhatsz és ki lesz az, aki majd átver és továbbadja azt, amit mondtál neki. - Én is így tudom Ethan, ezért voltál tökéletes az ilyen feladatokra, nem volt senkid. - mint nekem. Már csak anyám él, így hát könnyedén megtehettem, hogy olyan munkákat vállalok el, ahol magamat el kell tüntetni a föld színéről, ahogyan az neki is jól ment. És persze ilyenkor is benne van a pakliban, hogy egy feladat rosszul sül el... ahogyan esetében ez meg is történt. Sejtem én, hogy a kérdése csak költői és ezért is vonom csak meg a vállamat egy félmosollyal. Mindketten tudjuk, hogy az élet, amit élt, amit élünk nem a miénk... nem fér bele semmi olyasmi, amit egy átlag ember remél, család és nyugodt élet teszem azt. - Nem tudok róluk eleget, és nem lenne értelme találgatni. Ha tudnék, akkor már lebuktattuk volna őket. - vagy legalább a megoldás közelében járnánk, de sajnos nincs szó róla. Túlságosan ügyesek és túlságosan könnyen járnak túl az eszünkön, és a miatt könnyű a dolguk, hogy nem tudjuk kiben bízhatunk. - Belépülni, leleplezni őket... anyagot gyűjteni. - de nem sok mindenre juthatott, vagy pont hogy igen és ezeket vették el tőle. Nem tudom, hogy ezt valaha meg fogjuk-e egyáltalán tudni. Talán ott vannak az információk valahol a gondolatai mélyén, de lehet, hogy soha nem szedjük elő őket, vagy talán már ott sincsenek. - Igen, lehetséges, hogy ez elegendő ok. - a szerelem. Tényleg fontos lehetett neki az a lány, ha megmaradt az emlékei között az arca, hiába vettek el tőle mindent. Felmerül a kérdés, hogy akkor hát miért hagyta el, de... azt hiszem ezt most nem kéne felvennem, kétlem, hogy tudna rá jó választ, vagy olyat, amitől nem érezné magát pocsékul. - Utána kellene járnunk, hogy kik és miért tették, bár... ha jól sejtem nem találnánk már ott semmit, ahonnan elszöktél, de egy próbát megér. - nagyon pontos és tiszta munkát végeznek, ezért nem jutottunk még eddig sem közelebb hozzájuk és sajnos tudom, hogy nem lesz egyszerű megoldani ezt az ügyet... sőt talán lehetetlen, de azért egyelőre még nem adhatjuk el. Egyébként is egyértelmű, hogy segítek Ethannak. - Sokunk ilyen, ha beépített munkára megy... nem tudhatják, hogy ki vagy, vagy hogy kik köthetőek hozzád.- nem maradhatnak adatok, amik alapján eljuthatnak akár a családodhoz, akár csak a barátaidhoz, ez sajnos így működik.
- Igen, sikerült őt megtalálnom. – bólintok egyet, megerősítve a szavait ezzel. Valóban nem volt könnyű Sandrin nyomára akadni, hiszen nem tudtam róla semmit, egyedül csak az arca volt ismerős, mert arra emlékeztem amúgy is. Azonban sikerült eljutnom hozzá, megtudtam néhány dolgot tőle, és ő vezetett el engem ide is, Solomon-hoz. – Értem, szóval én kértem… - ismétlem meg a szavait magamnak, de csakhogy el is higgyem. Valahol reménykedtem abban, hogy nem ezt a választ fogom hallani,hogy én visszaakartam menni,de akkor ezek szerint… nem terveztem visszatérést. Jelen pillanatban nem is bánom annyira azt, hogy nem emlékszem semmire sem, úgy a bűntudat is erőteljesebb lenne. - Akkor minden bizonnyal lebuktam valahogy. – vonom le a következtetést,mert ez az egyetlen ésszerű magyarázat, nem igaz? Ha nem a munkaadóim voltak, akkor azok,akik közt élnem kellett, és valahogy lebuktattam magam, ha végül egészen idáig sikerült eljutnom. Ha szépen lassan is, de legalább kezd összeállni a kép, hogy mi is történhetett. - Sandrin szerint a szüleim meghaltak még mikor diák voltam. Rajta kívül nem volt más. – legalábbis én így tudom,de miért lett volna bármiféle oka Sandrin-nak arra, hogy hazudjon nekem? Kedves nőnek tűnt,nem hinném, hogy hazudott volna nekem, butaság tudom, de nekem van egy megelőlegezett bizalmam az irányába. – Mi fért volna bele? – költői kérdés ez persze, nem igazán várok rá választ, és talán sejteném is azt, hogy mit mondana nekem. Egy olyan életet választottam, ami nem rólam szólt, ahol nem az én jólétem és boldogságom számított. Tenni akartam valami fontosat, ezt mondta Sandrin, de…. azt hiszem nem igazán csináltam jól. - Állítólag? Nem bizonyított, vagy nem tudsz róla eleget, hogy biztosra mond? – nem mindegy, nekem semmiképpen sem, hiszen tudni akarok arról az emberről, aki ezelőtt voltam. Fura, hogy így beszélek saját magamról, de képtelen lennék máshogy. Nem voltam jó ember, ezt eddig is sejtettem,de most már vissza is igazol az élet. – Esetleg nem tudod, hogy mi volt a feladatom? – nem hinném, hogy tudja, de azért nem árt ha rákérdezek. Nem ő volt az összekötöm, és korántsem biztos, hogy mindenről tud, hiszen az ilyen nagyobb ügyekben gondolom szeretnek titkolózni a feljebbvalóink és úgy bánni velünk, mint a feláldozható sakkfigurákkal. – Szerettem őt, gondolom ezért. – rántom meg a vállamat. Nem tudom ennek az okát, hogy miért felejtettem el mindent, ahogy azét sem, hogy miért csak Sandrin arcára emlékeztem. Azt tudom,hogy minden bizonnyal szerettem őt, de ezek szerint nem elégé, hiszen elmentem és nem terveztem a visszatérést. Talán tudtam, hogy nem lesz rá esély,de…. a reménynek kéne utoljára meghalnia ilyenkor. – Persze, tudom, hogy hol van. Nem itt Londonban. – sokat kellett utaznom, hogy idejussak, hol varázsló, hol mugli eszközökkel, de végül is sikeresen megérkeztem és sikerült megtalálnom Sandrint, majd Solomont is idehívtam. Megjegyeztem az utat, bár… kétlem, hogy még ott lennének azok, akik megakartak ölni. – Vagy csak alapos munkát akartak végezni. – rántom meg a vállamat, ahogy hátradőlök a székben. Na igen, ez is egy lehetőség, igaz? Féltek,de talán alaptalanul, és jobbnak látták azt,ha inkább nem hagynak elvarratlan szálakat. – Utánanéztem magamnak néhány adatbázisban, de… nem találtam magamat. – pillantok fel rá újra. Nem tudom, hogy ez a feladatom miatt volt-e, vagy…. valami más miatt.
- Találkoztál vele? - meglep, főleg az, hogy hogyan jutott el hozzá, mert egyébként nem mondaná így, nem is tudna róla, ha egyszer tényleg nem emlékszik semmire sem. Zavaros ez az egész, mostanában sok mindent, mintha csak... lenne valami a levegőben, valami közeledő és valami nagyon veszélyes, amitől talán még én is tartok... pedig nem vagyok egy igazán ijedős típus. - Amikor beszéltem vele te kérted, hogy ezt mondjam neki, hosszas gondolkodás után. Úgy vélted, így könnyebb. - neki, nekik, ezt én sem tudom. Nem kérdeztem rá, nem vagyok kifejezetten járatos a szívügyekben. Talán csak nem akarta azt, hogy Sandrin reménykedjen benne, hogy valaha visszatér, vagy... ő sejtette, hogy talán nem fog, mert tudott valamit, amit még én sem? Túlságosan sok a kérdés, én pedig csak megtettem, amire egy társ, egy barát megkért. Van amikor az a dogod, hogy ne kérdezz, van amikor akkor vagy igazán megértő, ha nem bolygatod túlságosan mások ügyeit. - Nem tudom Ethan, nem hallottam rólad semmit hónapok óta, azt sem, hogy megtaláltak... nem hiszem, hogy a mieink lehettek. - vagy ha mégis akkor sokkal nagyobb a baj, mint hittem. Ha olyan valakit akartak eltüntetni, mint Ethan... az is lehet, hogy valami fontosat tudott meg, olyasmit, ami veszélyes lehet rájuk, amit akkor nekem feltétlenül tudnom kéne. Ez esetben érthető, ha eltüntettek a fejéből mindent, ami gondot okozhat rájuk nézve, és végül el akarták tüntetni az útból. Ha jól sejtem egyáltalán nem is kellett volna életben maradnia. - Úgy érted... Hozzá? Nem sokat beszéltél nekem a múltadról, a családodról. Ezt az életet választottad és te is tudtad jól, hogy ebbe egyszerűen nem fér bele. - csak talán volt időszak, amikor nehezebben fogadta el, ez is lehetséges, de igazság szerint nem gondoltam sosem, hogy az én dolgom lenne, beleszólni az életébe, megpróbálni rábeszélni, hogy változtasson, hiszen az ő életéről van szó. Én is valahol úgy tettem, mint ő, csak én nem hagytam hátra konkrét személyt, csupán a régi életemet és a munkát választottam helyette. Valakinek ezt is meg kell tennie, névtelennek lenni és védeni másokat, különben idővel a világ teljesen szétesik. - Veszélyes alakok közé, én se tudok sokat róluk. Állítólag van egy szervezet... csupa metamorfmágus, olyanok, akik profik az átváltoztatásokban, és ez... nagyon-nagyon veszélyes. - csendesen beszélek csak, egészen lehalkítva a hangomat. Nem tudok én se sokkal többet, és talán az ő fejéből is eltűnt minden, amit megtudott róla. Az sem biztos, hogy léteznek, de ha igen... ott lehetnek bárhol, beépülhetnek bárhová, a Minisztériumba, az iskolába... akárhova és még csak fel sem fog tűnni senkinek sem. Így elég nehéz, ha nem bízhatsz senkiben sem. - Furcsa... talán ő volta legerősebb emléked, amibe kapaszkodtál, ezért maradt meg, de ebben nem vagyok túl járatos. - átok lehetett, hogy szimpla felejtés átok, vagy valami durvább, azt én sem tudom, nem én vagyok a leghozzáértőbb, nem mentem medimágusnak, csak egy auror vagyok, én inkább támadni tudok, mint gyógyítani. - Nem tudom ki lehet, de emlékszel a helyre, ahonnan eljöttél? Oda találnál újra? - ez azért fontos lehet, akár odamenni egy megbízható csapattal, akik biztosan nem árulnának el minket senkinek sem, és utána járni. Tettek vele valamit és ezek után még meg is akarták ölni... ennek oka van. - Talán van remény, ha végezni akartak veled, féltek, hogy visszatérnek az emlékeid. - ha pedig féltek tőle, akkor talán van rá esély, hogy megtörténhet, hogy megtudjuk mi történt vele, hogy mit tudott meg, ami annyira fontos, hogy mindent elvettek tőle.
- Igen, gondolom. Sandrin-nal is te közölted, hogy meghaltam. – tegezem, hiszen ő is tegez, minden bizonnyal jól ismerhet engem, és Sandrin sem mondta azt, hogy egy goromba ember lenne, így nem gondolom, hogy ellenségesen kéne viselkednem vele. Már más ember vagyok, mint régen, azokat a sérelmeket nem igazán tudom már átérezni, amik akkor értek. – Azért mondtad ezt neki, mert te is így hitted, vagy én kértem, hogy ezt mond neki? – ez érdekel, ez mindenképp érdekel, mert tudni akarom, hogy én akartam-e ezt az egészet, vagy csak így történtek a dolgok. Mondhatnánk, hogy a múlt nem fog megváltozni, de… legalább emlékszem majd rá. - Igen, mondhatni. Megakartak ölni mikor magamhoz tértem. – nem mondták, nem tettek semmi gyanúsat, talán egy átlag embernek fel sem tűnt volna, de én… éreztem, hogy valami van a háttérben, amit nem kíván megosztani velem a fickó, aki sántított. Nem tudom mit tehettem, de megakartak ölni, nem lehet véletlen ez. – Kik voltak azok, nem tudod? – talán a munkaadóink? Felesleges lettem a számukra és így akartak kivonni a forgalomból? Esetleg azok tették mindezt, akikkel dolgoztam? Azt már tudom, hogy minden bizonnyal nem a tisztes állampolgárokkal voltam egy csapatban, és ezek szerint ez egy feladat volt, de…miért nem hoztak ki? – Igen, ezt mondta már is. Hogy embereket öltem. – mégis milyen jót szolgálhatnék azzal, hogy másokat ölök meg? Ez lett volna a parancsom? Hogy épüljek be, hitessem el velük, hogy közülük való vagyok? Hány ártatlan embert kellett megölnöm emiatt hidegvérrel? Sandrin szerint én inkább hős akartam lenni, de… ennél messzebb nem is kerülhettem volna ettől. – Próbáltam valaha is… hazajutni? – haza, bár nem tudom, hogy nekem volt-e ilyen, mert Sandrint hagytam ott mikor eljöttem, igaz? És a hallottak alapján meg sem próbáltam visszatérni, lefoglalta minden időmet az, hogy olyan emberré váljak, akik ellen küzdeni akartam. Legalábbis nekem így tűnik, és idegesítő, hogy nem emlékszem rá. – Kik közé épültem, be? – nem emlékszem ugyan, de néha vannak rémálmaim, bár nem tudom, hogy ezek mennyiben kapcsolódnak a valósághoz, mert… egy íjjal lövöldözöm, ami nem éppen reális dolog, nem igaz? Mégis milyen beteg ember csapatába kellett beépülnöm, hogy egy íjjal kellett lövöldöznöm az emberekre? Ez így nem áll össze. – Csak… Sandrin arcára emlékszem. Illetve van néhány rémálmom… íjjal lövöldözgettek. – ennél több nincs, csak… ennyi, semmi más, és nem tudok rájönni arra, hogy mégis a mi fene okozhatta mindezt. Sandrin is mondta már, hogy talán valami átok és majd utánanéz, elvégre orvos, de… mi van, ha reménytelen? – Valamiféle… kórházban, azt hiszem. Egy sánta férfi beszélt velem és… megakart ölni azt hiszem. Elmenekültem, de… - de nem lett jobb, nem vagyok beljebb, a mai napig nem tudom azt, hogy mégis ki voltam, miért akartak megölni és, hogy kerültem ebbe a helyzetbe. Minden nap úgy fekszem le, hogy megkérdezem magamtól: ki vagyok? De soha nem jövök rá reggelre.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok kíváncsi rá, hogy ki az, aki ide hívott. Egyelőre még csak tippjeim vannak, az elején legalábbis mindenképpen csak. Persze tippek néha bejönnek, de attól még nem vagyok benne biztos, hogy jól gondolom. A fickó, aki ide hívott ha tényleg Ethan, akkor biztosan sok kérdésem lenne felé. Persze nem tudhatom, hogy ő nem fog tudni válaszokkal szolgálni. Szó szerint eltűnt a térképről most már jó ideje. Persze ismerem én a munkáját, dolgoztunk eleget együtt és ő döntött úgy, hogy a nehezebb utat választja, hogy inkább eltűnik a világ szeme elől, mint aki soha nem is létezett, mert úgy sokkal hatékonyabban épület be közéjük, de azt nem gondoltam volna, hogy ez ennyire jól fog sikerülni, hogy még én is elhiszem, hogy vége. Jó azért annyira ismerem, hogy tudjam annyira nem egyszerű őt tényleg eltenni láb alól, de az utóbbi időben sok mindent láttam, ami akár... sajnos ilyen rossz hírekkel is kecsegtethet, sajnos igenis van rá esély, hogy végül nem jól sültek el a dolgok... arra mindig van. Elég kollégát temettem már el, hogy ne legyek naiv és higgyek a csodákban. Akkor maradsz életben, ha elég jó vagy, vagy... elég nagy mázlid van. Amikor meglátom őt odabent talán azért egy kicsit még így is meglepődöm. Igen, sejtettem, hogy erről lesz szó, de erre a tekintetre nem igazán számítottam, mintha nem tudná hol van, vagy azt se tudná, hogy kicsoda is valójában. - Volt már rá példa, hogy a halál híredet terjesztettük el, de... ezúttal én is egészen komolyan vettem. - na igen, bár mintha ő... nem igazán lenne önmaga. Nem tudom, hogy pontosan mi történt vele, legalábbis az utóbbi időben, de az egyértelműen látszik, hogy kellően össze van zavarodva. A szavai megerősítenek benne teljesen abban, hogy jól sejtem, bár erre nem számítottam. Nem emlékszik semmire... nem jó hír. Halkan sóhajtok, miután megráztam a kezét. Az ujjaimat összefonom magam előtt, úgy figyelem őt, de nem tudok leszűrni látványos elváltozást, legalábbis így elsőre. - Rendesen elintézhettek legutóbb, ha sejtelmed sincs arról, hogy ki vagy. - rossz hír tényleg rossz, talán megtudott valamit, ami másnak bökte a csőrét? Akár erre is van esély attól tartok, bár persze ki tudja. Lehet, hogy végleg ki akarták vonnia forgalomból azok, akik közé beépült, vagy... valaki más? Sejtelmem sincs. - Titokban dolgoztál Ethan régen. Pár éve bejelentettük a halálodat. Te akartad így, hogy könnyebben oldd meg az életedet, de... néhány hónapja teljesen eltűntél még az én szemem elől is, nem tudom, hogy mi történt, még a pontos részleteket sem ismerem. Beépültél. - volt azt hiszem összekötője, de nincsenek pontos információim, engem sem avatnak be mindenbe. Bár bőven látok rá esélyt, hogy ha ennyire felszívódott, és ha most nem mert megjelenni a Minisztériumban, akkor... - Semmire sem emlékszel? Hol tértél magadhoz? - nem jó jel, ha ennyire ködös neki minden, talán átok, talán... valami komolyabb, de lehet szimpla trauma is, ami érte. Sok a lehetőség és nehéz rájönni, hogy vajon hogyan lehetne a helyzeten javítani.
Az élet soha sem egyszerű. Még akkor sem, ha nem emlékszem mindarra a rosszra, amit tettél. Márpedig én minden bizonnyal sok rosszat követtem el, amire nem vagyok büszke még úgy sem, hogy nem is tudok róluk. Nem arról van szó, vagyis nem csak arról van szó, hogy embereket öltem, hanem arról is, hogy minél többet tudok meg arról ,aki voltam, annál inkább nem akarok újra az lenni. Amolyan elrettentő példa lettem saját magam számára, és tudom, hogy ez így nem hangzik valami jól, de… ez az igazság. Nem lehettem valami jó ember, inkább amolyan csapodár, még ha nem is minden értelemben véve. A világnak sokkal nagyobb bajai is vannak annál, minthogy én nem tudok ki vagyok, ez tudom, de… engem most ez érdekel a leginkább, és nem a világ, amit állítólag próbáltam jobbá tenni. Nem sikerült, sőt, csak én lettem még rosszabb, én váltam olyanná, amilyen soha nem akartam lenni. Vagyis… ez így nem igaz, de valószínű, hogy nem gyilkos akartam lenni már régen sem, igaz? Sokszor hallottam már azt, hogy néha muszáj rossz dolgokat tenni, hogy valami jó történjen, de… nem képzeltem volna, hogy én is ilyen dolgokat tettem. Valahogy nem vigasztal az, hogy jót tettem azzal, hogy rosszul cselekedtem. A helyet annyira nem ismerem. Itt vettem ki szobát, de még mielőtt írtam volna Preston-nak, előbb persze felmértem a terepet, hogy tudjam a lehetőségeimet, ha esetleg a férfi is azok közé tartozna, akik szívesebben látnának holtan, mint élve. A gyanú soha nem szűnik meg, de… az ösztönöm azt súgja, hogy nem kéne félnem. Elvégre személyesen mondta el Sandrin-nak, hogy meghaltam, ez mégis csak azt feltételezi, hogy jóban lehetett velem, nem? És ha megakar ölni, hát… nem ennyi ember előtt fogja minden bizonnyal megtenni. Bár, auror, letartóztathat, de talán ismer annyira, hogy tudja, nem fogom azt csak úgy hagyni. Mindegy is, nem erre kéne most gondolnom. Alaposan szemügyre veszem a fickót, aki leül velem szemben. Ezek szerint ő lenne Solomon Preston. Nagyjából olyan, amilyennek elképzeltem, egy kicsit azért utánanéztem, de a lehetőségeim elégé behatároltak. – Ezúttal? – kérdezem tőle kíváncsian. Szóval már korábban is haltam meg majdnem? Ez aztán a megnyugtató gondolat… szóval ezek szerint mániákusan kerestem a bajt? A kinyújtott kezét persze elfogadom és megrázom, mégiscsak ezt diktálja az illem, nem? – Nézze… én nem emlékszem magára. Ami azt illeti nem emlékszem semmire. Azért hívtam ide magát, mert reméltem, hogy segíteni tud nekem. – ezt egyre rosszabb és rosszabb lesz elmondani az embereknek. Fura, hogy én érzem magam rosszul, mert nem emlékszem. – Esetleg elárulná, hogy mit dolgoztam és miért hisz mindenki halottnak? – sejtem, de… de itt nem elég egy sejtés, nekem bizonyosság kell.
Nem mondom, hogy nem lepett meg az üzenet, amit kaptam. Névtelenül persze, minden bizonnyal, hiszen nem akar lebukni, hogy más is tudja, hogy hol van. Persze gondolhatnád, hogy elég szkeptikus vagyok ahhoz, hogy ne jöjjek el ide egy ismeretlen levele miatt, de... őszintén szóval eléggé felkeltette az érdeklődésemet, mert hát vajon ki lehet az? Valaki, akit talán már rég elfeledtem, akiről azt hiszem, hogy nem is biztos az, hogy él, legalábbis már jó ideje nem hallottam róla, hónapokkal ezelőtt volt talán a legutóbbi hír róla, de hát tudjátok vannak helyzetek, amikor nem kockáztathat az ember, még olyan valakiért sem, akivel jó viszonyt ápolt. A lényeg tehát, hogy eljöttem, szerencsére nem olyan bonyolult dolog varázshasználóként közlekedni, szóval ez nem okozott nagy gondot, egy minimális szabadidő pedig mindig összeszedhető, ha az ember akarja. Még néha Bishopot is magára hagyhatom, remélhetőleg az irodájában nem robbant magára valami ismeretlen elegyet... legalábbis nagyon remélem, hogy ennyire azért képes, de persze még meglátjuk. Lehet, hogy mire visszamegyek elbontja a fél Minisztériumot, bár őszintén szólva vannak olyan részei, amikért nem lenne kár... Azt hiszem rossz felé kalandoztam el. Tehát itt vagyok, bár még csak sejtésem van róla, hogy kivel fogok majd találkozni és még az is csak egy nagyon halvány sejtés. Belököm az ajtót. Ismerős környék, hiába hogy viszonylag régen jártam már azért erre, de attól még mindig ugyanúgy kiigazodom és persze ő is itt van, Rosmerta... hát naná, hogy elég férfi szív van a mai napig is, aki epekedik érte, pedig hát nem az a topmodell alkat, de tudjátok van, amikor pont nem az számít. Egy mosollyal teli biccentést kap, ahogy ellibben előttem, csak aztán nézek körbe, hogy kiszúrjam azt, aki ide hívott, és hamarosan meg is történik és bizonyosságot jel, hogy igen, azt hiszem nagyjából jól sejtettem, bár azért a meglepettség még is így is kirajzolódik az arcomra. Mégis az asztala felé indulok, mintha mi sem történt volna, és kérdés nélkül ülök le vele szemben. - Ethan... ezek szerint életben vagy, pedig sokan pedzegették, hogy ezúttal nem úsztad meg. - na igen mindig is felettébb kemény ügyekbe bonyolódott, kész csoda, hogy ezúttal nem a rosszmájú pletykáknak lett igaza, hanem mégis csak itt van és még életben is. Bár valami azért mégis csak furcsa a tekintetében. Azért felemelem a már letett hátsómat egy pillanatra, amíg kezet nyújtok neki immár az asztal felett, hogy megrázzam az övét. A tekintete... igen van benne valami furcsa, valami rejtett bizonytalanság. Vajon mi történhetett az elmúlt hónapokban, merre járhatott?
Az utóbbi napokban talán több minden történt velem, mint amit feltudnék fogni. Egyszer csak egy kórházban ébredtem, szembesítettek azzal, aki vagyok, legalábbis egy részével, de ott nem maradhattam. Tudtam, hogy… butaság, de tudtam, hogy végezni akarnak velem. Nem is tudom mi, talán valamiféle ösztön súgta ezt nekem, így hát eljöttem. Utánanéztem persze mindannak, amit mondtak, de hiába mondták el a nevemet, nem lettem okosabb, mert akárhol is néztem utána a névnek, sehol egy említés rólam. Mintha soha nem is léteztem volna. Azonban kis szerencsével sikerült elkeverednem ide, és a Roxfortban találkoztam a nővel, az egyetlen emberrel, akinek emlékszem az arcára, de többet nem tudtam róla, és igazából most sem tudok róla sokkal többet. Akartam kérdezni, de… nem tudtam. Nem is igazán tudom, én csak… idegennek és faragatlannak tartottam volna azt, ha elkezdem őt faggatni arról, hogy milyen élete van, jól érzi-e most magát, mert… amíg tudtam ki, amíg emlékeztem rá, akkor sem mentem vissza, igaz? Már nagyon rég elvesztettem a jogot arra, hogy ilyet kérdezzek tőle, és az a vicces, hogy ennek még csak az idejét sem tudom. Bár, adódik a kérdés, hogy mit tudok, igaz? Sajnos nem valami sokat, és kezdem úgy hinni, hogy ez így is marad. De nem fogok beletörődni. Ezért hívtam ide Solomon Preston-t. Állítólag ő volt az én…társam, vagy nem is tudom kim, a lényeg, hogy ő vitte meg a halálhíremet Sandrin-nak, és mivel személyesen mondta el neki, tudnia kell, hogy ki vagyok, és talán arról is tud valamit, hogy miért nem mentem vissza, hogy mit tettem, és végül miért jártam így. Talán egyesek nem akarnák tudni, de nekem szükségem van erre a tudásra, mert nem tudok úgy élni, hogy közben már mögöttem van egy teljes élet, amiről még csak nem is tudok. A múltunk tesz azzá, akik ma vagyunk, én pedig tudni szeretném, hogyan váltam ilyenné, hogy kötöttem ki végül abban a kórházi ágyban, ahonnét nem is olyan régen még elszöktem. Solomon pedig remélhetőleg eljön. Ha tudja, hogy nem haltam meg akkor is, ha nem tudja, akkor pedig még inkább. Bár… inkább az előbbit sejtem. Ha a társam volt, tudnia kell arról, hogy éltem, és élek most is.
