2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.]Érdekes, hogy még mindig képesek meglepődni egyesek a külsőmön, pedig már jó pár éve a Roxfortba járok, de ezek szerint nem mindenki szúrt ki ezidáig. Most viszont érzékelem, hogy kölcsönös ez a megnézés, nem csak én figyelem meg a másik vékony testét, hanem ő is az én különleges, fehér bőrömet és hajamat, na meg ezüstös íriszeimet. - Nem én estem le a rönkről ijedtemben. – ajkam mosolyra húzódik, miközben őt fürkészem, hiszen tényleg saját magának csinálta a „bajt”, bár számomra ez egyáltalán nem jelent problémát. Viszont ez a távolságtartás most meglepő, mivel egyelőre még nem bántottam, és őszintén szólva nem is áll feltétlenül szándékomban, nem vagyok én mindig olyan… - Miért, eddig úgy tűnt, hogy harapok? Ugyan… - csóválom meg fejem némileg, majd csak ez után térek ki arra, hogy hol is vagyunk jelenleg. Elég meglepő, hogy egy ilyen helyen, sötétben kezdett el olvasgatni, de hát megszoktam már, hogy itt nem mindenki normális… csak én vagyok tökéletes ugyebár. Amikor viszont házvezetőmet említem, reakciójára felszalad kissé a szemöldököm, úgy vizsgálom a szőke tincsekkel keretezett arcot. - Nocsak… Még a végén kiderül, hogy titkos érzelmeket táplálsz a professzor iránt. – kezdek bele, bár… őszintén nem lepődnék meg. Ezek a mai csajok aztán elég furcsák tudnak lenni, bár Missytől azért egy nagyon picit mégis meglepő lenne, de végülis, nem ismerem. – Miért nem tartanád bajnak? Talán azt élvezed, ha megbüntet? – vigyorodom el pimaszul, bár fogalmam sincs, hogy abban mi lenne a jó. Pitonról köztudott, hogy nem ad túl kedves büntetőmunkákat és a fene akarja felsikálni mondjuk a tantermét vagy hasonlók. De ha Missy-nek ez megfelel, hát tessék. - Oh de kedves vagy, bár nem tudom, hogy mivel érdemeltem ezt ki. – idő közben már előtte vagyok, a fának dőlve, miközben most már ő is kérdez. Hmm, hát ezt nézi ki belőlem? - Őszintén szólva nem hangoztatom különösebben, hogy animágus vagyok, tehát a kérdésedre a válasz nem. De gondoltam nálad kivételt tehetek, kíváncsi voltam a reakciódra és legalább sikerült meglepődnöm. – végül eleresztem a fát, és kissé távolabb lépek tőle, még mielőtt közelségem zavaró lenne a számára, ugyanis nincs hátsó szándék tetteim mögött, most tényleg csak beszélgetek, mert olykor nekem is szükségem van egy kis társalgásra. - Lehet, hogy fel se fedtem volna magam előtted, ha nem úgy viselkedsz, ahogy. De nem bánom, hogy így történt. – vonogatom meg vállaimat, majd ez után kezdem el megigazítani felsőmet is. Én vele ellentétben nem fázom, mivel valaki fel tud öltözni normálisan is ilyen időjárásban. - De nem érzem úgy, hogy tovább kellene itt maradnom, szerintem visszamegyek a kastélyba. Jössz te is vagy maradsz olvasgatni? – kérdezek rá, miközben egy lépést teszek a hatalmas épület irányába. Számomra mindegy, hogy lesz-e társaságom vagy sem a visszaúton, de mivel a lány nem túl közvetlen, így nem látom értelmét tovább folytatni ezt a furcsa beszélgetést.
//A válaszodtól függ, hogy ez záró-e, ha igen, akkor köszönöm a játékot, ha nem, akkor folytatjuk. //
Nem vagyok én annyira ijedős tipus, sem a kígyótól, sem a sráctól, igaz, ez utóbbi alaposan meglepett, nem szokásom hétköznapinak titulálni azt, amit egy animágus jelent, nem is ismerek a közvetlen ismeretségi körömben sem olyat, aki ilyet tudna. A kezdeti riadtságot gyorsan levetkőzve elrendezem szöszi tincseimet, zöldes pillantásommal már érdeklődve mérem őt végig. Elég különleges a külseje, már kígyóként is érdekesnek tartottam, hogy ennyire fehér, hát itt a magyarázat, hogy miért. Emberalakjában is fehér. Meglepően egyedi. - Nem számítottam olyanokra, akik ennyire belátóak velem szemben. – Nem, nem vágok vissza, pusztán csendesen jegyzem meg. Egy jó ideje magammal kell törődnöm, hiszen testvérem nem volt a szüleim kritikán alulian viselkednek, ami a szeretetet, vagy a megbízhatóságot jelenti, így egyértelmű hogy nem az idegen srác a hibás, így alakult, az ösztönös pasi viselkedést nem rovom fel. Azt nem mondom, hogy nagyon jól esett, viszont lassan már belépek abba a korba, ahol az ilyen pillantások természetessé válnak. Attól mellé ülni nem fogok, a bizalmat ki kell érdemelni, esélyt viszont adok azzal, hogy nem hagyom sorsára a könyvemet, maradok a fa biztos árnyékában. - Nos, ha nem harapsz... – Bólintanék félénken, ami nem a srácnak szól, csak még mindig picit az ijedtségnek, és hogy megütöttem magam, így enyhén zihálva veszem a levegőt, formás keblem ütemes süllyedéséből is lehet látni, hiszen próbálok nem hangot adni a dolognak. Karbafontam ugyan a kezem, amivel még inkább kiemeltem ezt, nem volt szándékosan. Átveszem a könyvet, s igyekszem nem felkapni a fejem. - Ha ő von le, hát nem baj. – Ejtem ki a szavakat, és akkor jövök rá a szöszi agyammal, hogy mekkorát hibáztam. A Mardekár ház fejét nem ellenségnek tekintem, egyértelműen a kedvenc tanárom, olyan szigorú, olyan határozott, és amiket mond, logikusak, követketőek. Talán miatta is akarok gyógyító lenni. Nem bájitalkeverő, pedig tudom, hogy az a tárgya, de tanultunk már több balzsamot, meg olyan sötét aura lengi körbe, miért nem olyan minden tanár, mint ő? Vagy csak a hozzá köthető városi legendák miatt kedvelem annyira? Mindenesetre a srác aztán nem tud megfogni, ha vele fenyeget.. Már éppen ülnék le valahova a közelébe, erre feláll, és odatámaszkodik a kiszemelt fához. - Csak téged, és mást sem... – Ezzel most jól ellentmondtam magamnak, de tényleg kezdek átfagyni így harisnya nélkül, amire oly okosan felhívta a figyelmemet. Talán mégis jobb lenne, ha bemennék, nem akarok itt megfázni. – Te meg sokszor kúszol itt a rengetegben, hátha meglepsz valakit? – Kérdezem finom mosollyal, ahogyan felnézek rá, a riadtságom kezd tovatűnni, már nem is bánom, hogy nem ültem vissza mellé, így is érdekel, hogy miért faggat ennyire...
[You must be registered and logged in to see this image.]Nos, a helyzet az, hogy én egyáltalán nem számítottam arra, hogy Missy majd erre jár, így természetesen nem az átverés volt a lényeg, az pedig más lapra tartozik, hogy leteszteltem, vajon hogyan is reagál kígyó alakomra. Meglepő némileg, hogy az mintha pozitívabb lett volna a számára, mint amilyen én magam vagyok, hiszen amint hátraesik, már a tekintete is némileg megváltozik, nem úgy néz rám, mint a kobrára. Ezek szerint ez a külső már kevésbé tetszetős neki, nos… nem nagyon hat meg. Viszont a megnézés szerintem nem bűn, főleg, ha valaki így öltözik és mutogatja magát… én pedig férfiból vagyok, miért ne tévedhetne hát el a tekintetem? - Szerintem Téged se zavar különösebben, különben jobban felöltöztél volna. Ne mondd azt, hogy az ősz végén gyakori a lányokon a szoknya, mindenféle harisnya nélkül. – vonom fel szemöldököm és így vonom őt némileg kérdőre, hogy nehogy már engem állítson be rossznak. Persze a jófiús viselkedés is távol áll tőlem, de itt most ő is hibázott… csak tudja, hogy mit csinál, ha így öltözik, nem néz ki úgy, mint aki tapasztalatlan lenne az erősebbik nemmel szemben. Mindenesetre most felsegítem, így két kezem felé nyújtom, ő pedig elfogadja, ahogy ezt kell, mégse ül le mellém a rönkre, inkább tartózkodó marad, ahogy én is szoktam, ez pedig ösztönösen mosolyt csal az arcomra. - Nem harapok ám, nyugodtan ide ülhetsz. – pillantok egy rövid időre, jelzésként magam mellé, majd ez után árulom el a nevemet is neki. Szóval Griffendéles, így már érthető a dolog, hogy miért nem félt úgy igazán, hogy miért van most pont itt, de akkor is azért egyedi eset az ilyen. A könyvet is nemsokára felveszem, majd egy rövid vizsgálódás után felé nyújtom, egy újabb kérdéssel természetesen, de ez a póz, amit felvesz, oly tiltakozó, pedig igazából ellene most kivételesen még semmit se tettem. - Nem vagyok prefektus, de ettől még bárkinek elmondhatom, hogy itt voltál. Szerinted Piton mit szólna? Mindketten tudjuk, hogy mennyire szívesen von le pontot a házadtól, ahogy a büntetőmunkák kiosztásában se fukarkodik. – döntöm oldalra némileg a fejem, majd megunva a magányos ücsörgést kelek fel és lépek oda a lány elé, ki mivel a fához van dőlve, így nagyon nem fog tudni már eltávolodni tőlem. - Egyébként máskor se vagy beszédes vagy csak engem tisztelsz meg a hallgatásoddal? – több kérdést is feltettem neki, amikre nem felelt és bár nem igazán fontos egyik se, mégis, nem értem, hogy miért kerüli azt. Jobb kezemmel végül megtámaszkodom a fán, amelyiknek neki van dőlve, így jobbom pontosan feje mellett pihen, közel szőke tincseihez, miközben ezüstös íriszeim arcát figyelgetik.
Nem tudom, hogy más lányok mennyire futnának el, vagy riadnának meg tőle, vagy akár egy olyan helyzettől, amely az életüket fenyegeti. Griffendéles vagyok, az igaz, ám a ház tekintetében sem mindenki ugyanolyan. Van aki tényleg bátor, és van akinek vannak olyan hajlamai, mint mondjuk nekem, ezért nem tudott velem mit kezdeni a süveg. Vagy talán a családomhoz való viszonyom miatt rendelt ide? Miért kéne minden aurornak griffesnek lenni? Ráadásul ha tehetem, én nem is akarok majd a sötétvarázsló üldöző szakra menni. Már kérdés, hogy ki tudom e húzni a nyakacskámat a hurokból. Abban persze nem vagyok elég bátor. Na de vissza a hüllőhöz. A hüllőhöz, amely gyönyörű, páratlan a maga nemében, hogy aztán tényleg a frászt hozza rám. Nem szó szerint ijedek meg, pusztán nagyon meglepődök, mert hát egy kígyóra azért kiváncsi lettem volna, de arra nem vagyok vevő, hogy valami idegen srác átverjen, és megnézzen magának. Annyira nem vagyok alulöltözött, de mégiscsak az erdőben vagyunk. Az eszembe sem jut, hogy még csak nem is bejegyzett, nem követem én az ilyesmit, de roppant kellemetlen, hogy már kígyókat sem simogathat az ember lánya, miért kéne abban gondolkoznom, hogy talán ember? Az esés nem tesz túl jót a hátsómnak, ráadásul még némi belátást is kénytelen vagyok engedélyezni; tipikus, hogy még harisnyát sem vettem fel. Azon már meg sem tudok lepődni, hogy a fiúnak odatéved a tekintete. Ha volt annyira alávaló, hogy trükkel férkőzzön a közelembe, már azon csak csodálkozom, hogy megnéz. - Azt mindjárt sejtettem. – Nem vagyok megrovó, és manapság már nem lehet senkitől elvárni, hogy lovagias módon elkapja a szemét, meg hát egy bugyi végülis nem sokkal kevesebb mint egy fürdőruha, de mégiscsak valahol intim dolog. Zavarba igyekszem nem jönni, gyorsan összekapom magam, nem vagyok már tizenhárom. Nyilván bizalmatlan vagyok, számomra ismeretlen srác, de ez egy iskola, még ha a tiltott részlegen is vagyunk. Hagyom magam felsegíteni, ám eszem ágában sincsen melléülni, hátamat inkább az egyik fának vetve rendezem el a hajamat, tükröt azonban nem kapok elő, nem fogok még divatozni is előtte. Miután gömbölyded fenekem is a tölgyhöz ér, elnyomok egy szisszenést, de csakazért sem engedek a döntésből. - Missy. Griffendél. – Nem adok választ, hogy miért nem ijedtem meg, bízom abban, hogy megelégszik a bátorságot magába foglaló házhoz tartozásommal. Nem teszek felé lépést sem, hogy visszaadja a könyvemet, ebben legyen csak gáláns, mert azt nem tudtam bíztató dolognak tekinteni, hogy a kezét nyújtotta, az majdnemhogy természetes volt azok után, amit művelt. Tekintetem megrezzen, amint tovább faggat. Cseppet sem félek tőle, szeretek én ismerkedni, beszélgetni, csak nem ilyen indítás után. Beharapom az ajkamat, nem tudok feloldódni, konokul hallgatok, összevonom melleim előtt a kezem. Menni azonban nem akarok, neki kell távoznia, ez az én helyem. Átveszem végül, miután odaadja. Mindkét kezemmel átölelem a könyvet, mintha kincset őriznék. - A büntetést? Ki jár pont erre, hogy megbüntessen. Prefektus vagy Cornelius? – Ismét nem a kérdésre válaszolok, jobban fel kellett volna öltöznöm, ám annyira érdekelt a horror, hogy szinte csak kiszaladtam, hogy magam legyek. Az első libabőrök megjelennek rajtam, ám állom a tekintetét. Nem riaszt meg a szokatlan külső, sőt...
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem gondoltam volna, hogy egy lányból majd ilyen reakciót váltok ki, mivel igazán ritka, hogy nem ijedve futnak el minél távolabb tőlem. Egy kobra mégis csak mérges kígyó, ez a szőke hajú teremtés pedig tényleg tipikusan aranyos, cuki lánynak tűnik, aki az ilyesmitől tart. Persze én aztán tudom, hogy nem szabad külső alapján ítélkezni, bár engem általában a különleges külsejű emberek fognak meg. Thess is például gyönyörű a maga nemében, de ennél a lánynál van valami más is. Mindenesetre nem hagyom, hogy megérintsen, nem vagyok én a pincsije, akit simogathat, és ez a kicsimezés is… a hideg kiráz tőle, nem hozzám illő. Nem volt még tartós kapcsolatom, nem voltam még komolyan szerelmes, így nem tudom átérezni ennek a szónak másabb jelentését, talán soha nem is fogom, de a lényeg az, hogy az átváltozás hamarosan megtörténik, így nemsokára emberi alakomban láthat a lány és végre a reakció is olyan, amire számítok, így ajkam is mosolyra húzódik, miközben őt figyelem, ahogy lassan hátsójára esik és az a picinyke szoknya feljebb csúszik. Ezüst íriszeim végig is suhannak a vékony lábakon, így a picinyke bugyin állapodnak meg és nem tagadom, azért tetszik a látvány. Nemsokára ő is észreveszi magát, lábait összezárja, majd tőlem várja a segítséget, mire végül lassan szemeibe nézek. - Nem is tudom, nekem így is megfelel a látvány. – kezdek bele, de aztán végül kis idő múlva halkan sóhajtok, majd közelebb lépek hozzá és két kezemet felé nyújtom, így hát egye-fene, de most készséges leszek, egyszer van gyereknap. Tehát felsegítem, majd ez után dobom le magam végül a rönkre, ahova talán ő is leül. - Meglep, hogy nem ijedtél meg tőlem, pedig a legtöbben azt tették volna. Cornelius vagyok! – biccentek felé egy aprót, mivel úgy érzem, hogy nem ártana bemutatkoznunk, egyébként is érdekel, hogy őt hogy hívják, ahogy a háza is. – Mardekár ház. – teszem hozzá, ezzel jelezve, hogy engem is érdekelne ám az övé, mert abban biztos vagyok, hogy nem tartozik ő is hozzánk, viszont véleményem szerint a Hugrabughoz se. Ki lehet ez a lány? - Hogy-hogy ilyen későn pont a Tiltott rengetegben olvasgatsz? – a kérdés magában tartalmazza azt is, hogy mindez mivel járhat a számára: pontlevonást, büntetőmunkát… attól függ, hogy ki kapja el. Miért kockáztat hát? Miért nem egy másik helyszínt választott? Tényleg különös… Végül lassan hajolok le a könyvért, amelyet kezembe veszek és nézem meg a borítón lévő címet. Hmm, A vörös halál álarca… nem ismerem, de érdekesnek ígérkezik. Egyelőre még nem adom vissza a lánynak, inkább kezeim között forgatom, nézek bele a hátoldalon található rövid leírásba. - Miről szól, hogy megéri akár a büntetést is? – pillantok végül fel a másik szemeibe, majd becsukom a könyvet és végül felé nyújtom. Nem szándékozom felgyújtani vagy bármi, nem vagyok most már oly gonoszkodós hangulatomban, de egy kellemes esti beszélgetésbe talán benne lennék, majd meglátjuk.
Nem gondoltam volna, hogy éppen a sötét erdőben találok társra. Ha nem is játszótársra, a könyv ugyanis teljesen leköti a figyelmemet. Összehúzom a vállamra terített kendőt, ez csupán ösztönös mozdulat, miután formás combjaim is fedetlenek, nem fázom. Érdeklődve lapozok, amikor feltűnik a kígyó, s megindított reakcióm láttán a hüllő mintha támadni akarna, legalábbis védekezni. Pedig oly gyönyörű, különleges lény. Hogy lehet ennyire hófehér? Olyan, mintha egy unikornist látnék kobra alakba öntve. Különleges a maga nemében, s biztosan nem ezt várta. Az állatok sokszor roppant primtív teremtmények, inkább félnek, mint fenyegetnek, ám én minden tücsköt bogarat imádok, mert az LLG órákon legalább nem kell a varázserőnket csillagtatva a másik arcába átkozni valami csúnyát, csupán végignézni, hogyan élik a bájos kis életüket. Megbabonázva figyelem a csíknyi szemeket, teljesen elmerülök bennük, odavonz az egész lényük. A sziszegését meg sem hallom, amikor odakapna, akkor eszmélek csak fel, hogy talán nem így akarja? Olyan ez, mint a kutyáknál, csak a fogát csattogtatja. A kígyó esetében biztosan hatalomfitogtatásról van szó, és ha már eddig eljutottam, nem hátrálok meg. Végső soron a kobraméreg percek alatt hat, addig akár kastélyba is beérnék. De miért is bántana engem? A barátja vagyok... Révedő tekintettel állok meg a mozdulatban, ám a kezemet sem húzom vissza, pusztán ökölbe szorítva lebegtetem, hátha meg akar... szagolni? Szoktak olyat a kígyók? Mégis visszahúzom a kezem, amikor az állat távolodik, és még alakot is vált. Na ettől már egyértelműen meglepődök, de annyira, hogy hátra is esek, le a földre, alaposan megütve magam. Felpillantok a srácra, akinek az albínó alakja nem taszít, csupán fáj a hátsóm, azért harapok az ajkamba. Smaragdzöld szemeimben nincsen nyoma a haragnak, pusztán némi értetlenséget fedezhet fel. Gyorsan összezárom a lábaimat, mert még esni is úgy sikerült, hogy na... - Felsegítenél..? – Kérdezek rá, különben nem szükséges magyaráznom perverzióm okát. Ha ő tud titkot tartani, nekem sem jár el a szám. És akkor mi van, ha vonzódom a félelmetes dolgokhoz? A könyvem valahol az avarban hever, pár lépésre tőlem, éppen a srác lábai előtt, borítóval felfelé. A címe: A vörös halál álarca. Éppen valakit felvarrnak egy kínzópadra. Szó szerint....
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem sűrűn csináltam még ilyet, hogy kobra alakomban mutatkozzam meg egy ismeretlen előtt, főleg nem ilyen célzattal, hogy teszteljem a másikat, de most megteszem ezt, mert kíváncsi vagyok. Én nem a külső alapján ítélek, hiszen az alapján a lány úgy néz ki, mint a többiek, csinos, talán még életvidám is, így nem számítok arra a reakcióra, amit kiváltok belőle. Először persze megdermed, mint oly sokan, mégis csak egy mérges kígyóval van dolga, így nyelvem is kinyújtom felé, sziszegve kissé, de nem kapok felé, nem bánom. Nem akarom egyelőre bántani, hiszen nem vagyok én se mindig szadista hangulatomban, így csak a másik szemeit fürkészem, miként méreget engem, amikor pedig keze lassan felém indul, azonnal tudom, hogy mi a célja. Az a mosoly, majd pedig szavai… „Szia kicsim…” Komolyan jól hallottam, hogy ezt mondta? Hihetetlennek tűnik most mindez, én magam bizonytalanodom el némileg, hogy most hagyjam-e, hogy hozzám érjen vagy menjek inkább arrébb, esetleg változzak át. Hamar kéne döntenem, mivel a kéz közeleg, így végül figyelmeztetően kapok a lány felé, de figyelve rá, hogy még el tudja húzni a kezét, és hogyha mégse tenné, kárt ne tegyek benne, egyelőre ne. Viszont ne simogasson, nem vagyok én holmi háziállat, és egyébként se szoktak felém így nyúlni, ilyen kedvesen, lágyan… De ember alakomban ő se tenné, ebben szinte biztos vagyok, de talán ez a szőke leányzó kedveli a kígyókat, végülis ez még akár gyakori is lehet. Végül döntök, nemsokára már le is siklok a rönkről, majd ahogy a földre érek, a lány lábától úgy egy méterre, alakom változni kezd, így nemsokára már az albinó kígyó helyett egy albinó fiú kerül elé, fekete ruházatban, hosszú, kibontott, fehér hajzuhataggal, majd ez után fordulok csal felé, értetlen kifejezéssel. - Szia kicsim? Ez most komoly? – ismétlem el azt, amit ő is mondott, és láthatja is felvont szemöldökömön, hogy igazán hihetetlennek tartom mindezt. De nem álmodtam, megtörtént, így csak tovább nézek rá értetlenkedve és állok közvetlenül előtte-mellette. Nem megyek máshová, még csak helyet se foglalok mellette, még kész talány ez a lány.
Fiatal vagyok még, s elég jó a szemem, hogy a holvilágnál is lássam a betűket. A mű igen olvasmányos, nem akartam, hogy a hálókörletben állandóan rám törjön valaki, és a könyvtárban is sokan mászkálnak. El akarok merülni a történetben, nagyon is kiváncsi vagyok arra a részre, amikor majd kikanalazzák azt a bizonyos szemet. Na igen, szőke vagyok, kék szemű, nagyjából senki nem gondolná rólam, hogy a sötét dolgok mennyire vonzanak, ha pedig a szüleim előtt derülne ez ki, egyből vérárulónak tartanának. Pedig tehetek én róla, hogy elfogadom a halálfalók létét, és az eszméjüket? Azt hiszem mindenki szabadon eldöntheti, hogy mihen hisz, és miért, de ezt otthon nem lehet hangoztatni, de még az iskolában sem. Szomorú, így megtartom magamnak a gondolataimat, és kiélem a parázós énemet az ajánlott könyvön. Az erdőnek van hangja, de nem mentem annyira mélyre, hogy vérfarkasokba ütközhessek. Igazából még sosem jártam annyira bent, hogy bármi megzavarta volna a nyugalmamat, de annyira ostoba nem vagyok, hogy megkérdőjelezzem az igazgató szavait. Jó lesz nekem itt a szélén is, ahol még éppenhogy sűrűsödni kezdenek az évezredes tölgyak. Lámpást nem hoztam magammal, így ha elveszteném a pálcámat, csakis a holdfényre hagyatkozhatnék, így remélem, hogy nem lesz gond most sem. Lapozok, és lábat váltok, mielőtt elzsibbadnék. Kicsit ugyan hűvös van, ám megszoktam már, hogy hidegebb időben is illik divatozni, ha már lánynak születtem. Hátrasimítok a szőke tincseken, és akkor merevedek csak le, amikor észreveszem a kígyót. Míg mások kígyóbűvölésből élnek, a hüllő éppen engem babonáz meg. Csodaszép! Valamiért vonzódom a mások által groteszknek ítélt dolgokhoz, és nulla félelemérzetem van. Ebben még a halál sem állíthat meg. A süveg kizárosos alapon azért oszthatott a Griffendélbe, mert már láthatta, valami gond van velem, és ha fejjel megyek a falnak, akkor rakjanak hullazsákba az oroszlánok. Ebben a pillanatban éppen arra gondolok, hogy vajon a kígyóknak milyen ingerküszöbük van? Egy macskát lehet simogatni, egy kutyát is, de hogy tűri egy hüllő? Hidegvérű, nem biztos, hogy értékeli. De nem tudok ellenállni, és még fehér is, nagyon egyedi... Leteszem a könyvet, és finoman indítom el a kezemet, nem akarom elijeszteni, de elkapni sem. Tenyerem lefelé, simogató gesztussal közelítek. Ajkaimon pedig olyan mosoly, hogy hihetetlenül cukinak tartom az állatkát... - Szia kicsim...
[You must be registered and logged in to see this image.]Csendes estének ígérkezik ez a mai, és bár jelenleg még van kedvem némi mászkáláshoz és friss levegőhöz, ez hamar megváltozhat. Egyelőre még nyugodt vagyok, egészen kiegyensúlyozott, de bármikor átbillenhet ez a helyzet éppen negatív irányba is. Csak halkan, észrevétlenül kúszom a fák között, amikor halk neszi üti meg fülemet, így fejemet felkapom, továbbra is a sötétségben rejtve maradva emelkedem feljebb, majd figyelem meg azt, hogy ki is járhat erre. Nem sűrűn szoktam pont itt diáktársakra bukkanni, az pedig még meglepőbb a számomra, hogy ez a lány éppen itt óhajt olvasni, hiszen még csak világos sincs, a Hold fénye pedig csak minimálisan tör utat magának a fák között, bár az ősznek hála azért könnyebb dolga van, mintha nyár lenne. Visszalapulok a fűbe, átbújok a leveleken, majd a lány háta mögül közelítem meg a rönköt, amin pihen, így csak miután én magam is felkúsztam rá, akkor fogom csak jobban látni fedetlen combjának egy részét, majd ajkát, mely között egyik ujjai is elveszni látszik. Halk sziszegés hallatszik tőlem, viszont minden reflexem tökéletes, így ha esetleg felém is csapna, nem fog sikerrel járni, gyorsabban kerülök le ismét a földbe, de ha drasztikusabb lépésre szánná el magát, tehát mondjuk pálcát rántana, akkor biztos lehet végzetében. Egyelőre viszont csak ismét feljebb emelkedem, így mindenképpen ki fogja szúrni albinó alakomat, mely most kobraként mutatkozik meg ő előtte. Nem tudják rólam igazán sokan, hogy animágus vagyok, nem híresztelem és mivel pár évvel a másik fölött járok, így nem is ismerhet engem, maximum látásból. Én se tudok tehát róla semmit, csak látom rajta, hogy nem egyetemista, őket azért jobban ismerem, nagyjából névről is, bár nem mindegyiket. Most pedig kivárok, miközben továbbra is mellette maradok, de nem érek hozzá, lássuk az első reakciókat, azokból sok minden kiderül.
Nem tudok tovább megülni a fenekemen. Mindig előre tanulok, így nincsen házifeladatom, már korareggel megcsináltam az órák közti szünetben, ezért amikor társaim felindulnak a klubhelységbe, elbúcsúzom Eileen-től és Ginnytől, bár teljesen más évfolyamra járunk, ők még picik hozzám képest. A könyvtárban aztán megtalált az évtized meglepetése. Randira hívott pont engem valaki. Borzasztóan kezeltem a helyzetet, majdnem sikerült teljesen elszúrnom, reméljük a srác annak a számlájára írta, hogy nincsen tapasztalatom, nem pedig arra, hogy valami frigid kiscsaj vagyok. Bár őszintén szólva lövésem sincsen róla, hogy majd ha véletlenül odajut egyszer a helyzet, mire hogy reagálnék, így majdnem szó szerint be voltam tojva. Csak a szüleim meg ne tudják a dolgot. Megint megkapnám azt a dumát, hogy anya az én koromban még sehol nem tartott, nem hogy a fiúkon járt volna az esze. Csak akkor nem tudom, hogyan is találkozhatnék bárkivel. Na persze mindennek el jön az ideje. Azt hiszem apácának született. A könyvet amit Roy ajánlott, a táskámba vágom, és kisietek a szabadba. De jó, hogy szombatra beszéltük meg a találkát de könyörgöm még csak kedd van. Mások ilyenkor hogyan alszanak? A legbosszantóbb az volt az egészben, hogy még engem kezelt le azzal hogy ne akarjak már most sietni, majd szombaton találkozunk. A jó életbe, most úgy tűnök a béna lepattintós szövegem után, hogy fogalmam sincsen, mit is akarok. Hát tényleg így van. Nem tudom, hogy kell e nekem az, hogy valaki foglalkozzon velem. Csak a macera, mint most is. Inkább kiülök olvasni egyet, az elvonja a figyelmemet a butaságaim témájáról. A tiltott rengeteg jó ötletnek tűnik, legalább ott nem fog most senki megzavarni. Egy térd fölé érő rózaszín szoknyát, és egy csinos kötött kardigánt viselek, ami alatt picit testhezálló bézs póló található. Harisnya a csípős idő ellenére nincsen rajtam, nem szégyelem formás lábaimat, még ha esélytelenül passzív vagyok abban, hogy valaha bárkit megszólítsak. Csak a magam örömére. Keresek egy csinos farönköt és lehuppanok rá. Izgalmas olvasmánynak tűnik, észre sem veszek, hogy ajkaim közé kapom az egyik ujjamat, és úgy kezdem el az olvasást. Nem csoda, elég rémisztő horror.
[You must be registered and logged in to see this image.]Bár még csak délután van, az őszi időjárásnak hála tökéletes sötétség honol a kastélyra, ahogy természetesen a birtokra is. Ma sincs kedvem bent tölteni az időm, inkább némi szórakozásra vágyom, egy kis kikapcsolódásra, amelyet a tiltott rengetegtől óhajtok megkapni. Persze lehet, hogy csalódni fogok és nem vár ott rám semmi, de időnként ha az ember jókor van jó helyen, még kellemes élményekben lehet része. Mivel nem akarom azt, hogy bárki felfigyeljen arra, merre is veszem az irányt – és mivel nem kicsit vagyok feltűnő jelenség, ez könnyedén előfordulhat -, így a kastélytól nem messze már alakot is váltok, hogy hófehér kobra alakomban távolodjak el minél jobban az éjszakában és közeledhessek az erdő felé. Szeretem ezt az alakomat, jó szolgálatot tesz nekem az animágia, főleg ilyenkor, hiszen egy nagy méretű kobra még mindig kevésbé feltűnő a fűben, mint egy diák. Jó ideig eltart, amíg megérkezem célomhoz, az igen csak hátborzongató fák közelébe, de számomra ez a hely nem ijesztő, nem rémiszt meg csak azért, mert a tiltott rengeteg nevet adták neki, ahogy azok a bizonyos pletykák se, amelyeket hangoztatnak róla. Beljebb siklok, tökéletesen halkan, így ha jár is esetleg a közelben valaki, az se valószínű, hogy meghallana, meglátni meg szinte lehetetlenség, oly jól tudok már rejtőzködni. Nem megyek még egyelőre túlságosan be, még megmaradok kívül, kiélvezve a szabadságot, amelyet ez a hely és ez az alak ad nekem. Őszintén szólva vadászni lenne kedvem, de nem csak egy egyszerű állatra, inkább egy embert ijesztenék meg, kár, hogy oly kevesen merészkednek errefelé, főleg azok közül, akik igazán élvezetes játékszerek lehetnének egy éjszaka, mert hogy terveim szerint nem fogok túl hamar visszatérni a kastélyba.
//
