2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.]Számomra ez a mai nap hasonlóan átlagos, mint oly sok másik. Szerencsére már véget értek az ünnepek és ismét folytatódhat minden a normális kerékvágásban. Nem mintha nagyon ellenemre lettek volna az otthon töltött napok, de bőven elég volt ennyi. A Mortensen család nem éppen mondható átlagosnak, nálunk a szeretet némileg másképp néz ki, így bár a családi vacsorák szokványosak, ettől függetlenül ahogy én se vagyok átlagos, úgy az érzelmeink se és az egymással kapcsolatos viszonyunk se az. De ehhez persze nincs senkinek semmi köze, én se gondolkodom azon, hogy mi lenne, ha másképp volna, elfogadtam az életemet és szeretem is így élni. Jelen pillanatban a Mardekár ház klubhelyiségében töltöm az időmet és bár akadnak benn jó páran, ez most egyáltalán nem zavar. Sajnos Des nincs a közelben, pedig tartozik még nekem valamivel, de majd idővel behajtom rajta, ami késik az ugyebár nem múlik. Így csak kedvenc könyveim közül az egyiket forgatom a kandalló közelében lévő kanapén, miközben fekete szerelésemben kényelmesen dőlök hátra a puha ülőalkalmatosságon. Ahogy szinte mindig, úgy most is feltűnő vagyok, még a Mardisok között is, hiszen bőröm és hajam hófehér, szemeim pedig különleges, szürke színűek, ezzel ellentétben ruházatom fekete, így emelve ki még jobban hófehért külsőmet. Egy elegáns, egyedi darab található felső testemen, melyet még az anyám csináltatott nekem nem is olyan régen, lábaimon pedig nehéz, 20 soros bakancsot és bőrnadrágot viselek. És hogy miről is szól az a könyv, amely ölemben pihen és amiben éppen most lapozok egy újabb oldalt? Természetesen a mérgek különféle felhasználási módjai találhatóak benne, példákkal, kísérletekkel, mindennel, mi számomra érdekes lehet és mivel már jó pár éve ide járok, tökéletesen megtanultam kizárni a külvilágot és hiába akad benn ismerős, nem foglalkozom velük, egészen addig, amíg pontosan elém nem érkezik Avery és legnagyobb örömömre nem túl messze tőlem foglal helyet. Eleinte nem nézek rá, de egyértelműen érzékelem jelenlétét, amikor pedig megszólal, kedvesen érdeklődve, csak egy apró sóhaj után fektetem rá jobb kezem a könyvre, majd leszek hajlandó felemelni fejemet, hogy rideg tekintetem az aranyos arcra kerülhessen. - Mit akarsz Avery? Ha így közelítesz hozzám, mindig van valami hátsó szándékod… - ismerem már jól, akkor is, hogyha olykor eltelik úgy pár hét, vagy esetleg pár hónap, hogy nem beszélünk egymással. Gyerekkorom óta ismerjük már egymást, de valahol mégse. Nem tud rólam mindent, ahogy én se ő róla, de nekem ez megfelel így, mégis, ha szükségünk van valamire, azért ott a másik. Barátság volna? Igen… talán annak mondanám és tudom, hogy amíg nem mondja el azt, amit szeretne, nehezen tudnám lerázni, ártani pedig neki nem szándékozom, ő azon kevesek egyike, akikre még szükségem lehet, így jobb, ha érzik, velük máshogy bánok, hogy ők kivételesek. Az embereket könnyű megvezetni, szeretnek kivételezettek lenni, én pedig ezt megadom neki. Figyelmemet tehát élvezheti, sőt, vagyok oly kegyes, hogy a fekete könyvjelzőt becsúsztatom a lapok közé, majd ez után becsukom a fekete borítású könyvet, kezeimet pedig lazán ráejtem, ölembe. - Kíváncsi lennék, hogy mikor keresel fel egyszer csak úgy, magadtól, mindenféle segítségkérés nélkül. – mondom mindezt úgy, mintha annyira zavarna, hogy nem keresi a társaságomat. Igazából nem érdekel különösebben, de nem árt éreznie, hogy tényleg mindig akkor kerül a közelembe, ha szüksége van rám, hét év alatt pedig ez kezd fárasztó lenni. Hmm, még meglátom, hogy most is segítek-e neki.
//A másik fél inaktivítása miatt a játékot lezártnak tekintem!//
Úgy esek be a Mardekár ház asztalához, mintha legalábbis egy maratont futottam le volna az elmúlt órában. Teljesen kifulladtam, nem hazudok ha azt mondom, hogy már szinte rohantam, hogy ideérjek mert szentül meg voltam győződve róla, hogy le fogom késni a vacsorát, pedig már délután óta kopog a szemem az éhségtől, de valami mindig közbejött. Az egész napom maga a borzalom, és most még nem is túlzok. Kezdjük ott, hogy reggel sikeresen felébresztettek a szobatársaim már hajnalban, miközben előző este legalább háromig bámultam a plafont álmatlanul, így teljes kómába telt az egész délelőtt. Az alvás ugyanis az egyik legfontosabb és legkellemesebb része a napomnak, otthon akár képes vagyok délig is az ágyban maradni és csak forgolódni míg végül erőt veszek magamon annyira, hogy legalább a konyhába elérjek valami reggeliért. De itt ez egyszerűen lehetetlen, még hétvégén is, hiszen mindig van valami teendő - találkozók, kviddics meccs, roxmorti hétvégék vagy éppenséggel büntetőmunka - ami miatt nem engedhetek ma magamnak annyi lustálkodást amennyit a testem megkíván. Tehát napközben készen voltam bealudni bűbájtanon, ami megeredményezett egy szép kioktatást drága professzoromtól, de mivel túl fáradt voltam, hogy ez alkalommal visszavágjak - meg annak is meglett már az eredménye korábban - egy szép tizenhárom perces monológot hallgattam végig azon merengve, hogy vajon mennyi időm lesz majd a következő szünetben lemenni Londonba, vagy éppen mennyi esélyem van, hogy ma végre találok milánóit ebédnél. Igen, tudom, mennyire érdekes dolgokon jár a fejem napközben, nemhogy hetedéves létemre azon gondolkoznék, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel - de minden egyes alkalommal mikor ráébredek, hogy év végén választanom kell egy szakot vagy szépen a magam útját járni egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom. Persze a nap fénypontja a bájitaltan volt, ahol a kialvatlanságom egy hatalmas gondatlanságot okozott, így sikerült kihagynom az egyik legfontosabb összetevőt a... istenem, a fejfájásom még azt se engedi, hogy felidézzem miről volt szó, pedig itt van a nyelvem hegyén, áh, lényegtelen. Tehát elfelejtettem, ezért az egész lényegében semmit se ért, így kaptam egyet Piton kedvenc kioktatásai közül - valószínűleg a szolidabbik fajtát, mivel végtére is a házába tartozok, de őszintén megmondom az egyik fülemen be a másikon pedig ki életet élek ma - aztán gyógynövénytanon az egyik undok kis növény megharapta a karomat, amitől a nap maradék részét a gyengélkedőn töltöttem, hogy végül negyedóra alatt valami undorító barna kenceficével rendbe hozzák a dolgot. Rögtön azután pedig átrohantam a kastélyon, és őszintén megmondom soha életemben nem voltam még ilyen boldog, hogy legalább minőségi kaját kapunk. Szégyen, hogy ezt kell mondjam, de ez a napom fénypontja. Már csak az lehetne ennél is jobb ha mondjuk találnék egy kisebb adag kávét valahol... Oh, Merlin neve legyen áldott, bingó! Egy halvány fokkal éberebben tértem végül vissza a klubhelyiségbe, ahogy beléptem sikerült is kiszemelnem magamnak egy férőhelyet, nem hazudok ha azt mondom, hogy szinte beleestem és, hogy még sose voltam ilyen boldog, hogy itt vannak ezek a kissé dohos, de iszonyatosan kényelmes kanapék. Először fel se tűnt, hogy a többiek körülöttem mind sebesen írnak valamit az asztal fölé kuporodva, és egyértelműen nagyban benne vannak a munkába. Zavarodottan húztam össze a szemöldökömet, és az óra felé pillantottam; nagyjából két óra maradt takarodóig, és holnap már péntek van, mégis mire ez a nagy nyüzsgés? - Hé. - szólítottam meg nem éppen a legkedvesebben a legközelebbi fiút. Tudom, hogy tudom a nevét, hiszen édes istenemre egy évfolyamba járunk de teljesen le vagyok amortizálva a mai naptól így meg se erőltettem a memóriámat. - Mi folyik itt? - bökök a fejemmel az asztalon lévő könyvekre, mire a másik értetlenül bámul vissza rám. Pompás. Most mindketten úgy nézünk ki mint valami tudatlan majmok, mégis mennyiből áll válaszolni egy szimpla kérdésre? Nem egyértelmű, hogy azért szólítottam meg mert tényleg nem tudom mi a fene folyik itt, és nem csak szórakozok? - Komolyan nem hallottad? Piton feladott az utolsó percben egy beadandót holnapra. Azt hiszem egy hugrabugos felrobbantotta az üstjét, ő pedig felfújta magát. - valami érdekes hangot ad ki magából, valószínűleg nevetés akar lenni, de én továbbra is csak faarccal bámulok rá, így végül rájön, hogy talán mégse volt valami nagy poént. Azt mondtam volna korábban, hogy az óra volt a napom legrosszabb része? Hát akkor most hagy javítsam ki magam, ugyanis ez a pillanat lenne az, mert mégis hogy az ördögbe lennék képes alig két óra alatt összehozni valami értékelhetőt, főleg a mai teljesítményem után, úgy, hogy még mindig nyugdíjas tempóba működik az agyam? Kész. Végem. Vagy... Ahogy tehetetlenül körbefuttatom a tekintetemet a klubhelyiségen, megakad a szemem valakin, aki egy kissé távolabbi kanapéban foglal helyet, és jelen esetben a tökéletes megoldást jelent a bajomra. Mármint csak akkor ha eléggé meggyőző vagyok, tehát megrázom a fejem, magamra öltöm azt a tipikus mosolyomat amiről szinte üvölt, hogy van valami hátsó szándékom is, nem csak egy sor jó pofizás, és a fáradságomat meghazudtolva érek oda, helyet foglalva vele szembe, még szélesebbre húzva a kissé negédes mosolyomat. Nem fogadhatsz el nemet, emlékeztettem magam. Hello, Cornelius. Hogy s mint? - billentem kissé oldalra a fejem, így szinte már nevetséges látványt nyújtok, de nem érdekel. Ismerjük egymást eléggé ahhoz, hogy tudja, hogy nem egy kellemes kis esti társalgásért jöttem, hanem érdekből, noha nem kihasználni akarom csak na... A régi ismertségeknek is megvan az oka, a fenntartásának módja, és az értéke a szükséges helyzetekben.
△858△[You must be registered and logged in to see this link.]△REMÉLEM NEM BORZALMAS△
