London külváros, hegyvidéki utak

Színjáték a helyzet miatt, de magam előtt nem tudnám letagadni, hogy igazából jó érzés volt… Viszont arra szüntelen emlékeztetem magamat, hogy nem azért kerestem mentort, hogy elcsábítsam, ami ha magamra gondolok eleve egy nevetséges teóriának tűnik. Mármint ami engem meg a csábítást illeti. Most viszont szorult helyzetben vagyunk és Ő az egyetlen ember, aki látott, vagy beszélt velem az elmúlt órákban. Fogalmam sincs mikor sétáltam ki időből és térből és hogyan halhattam meg, vagy váltotta fel az élő állapotomat valami.. bizonytalan. Caevan segíteni akar, elkötelezett, még valami globálisat is hajlandó kockáztatni, hogy egy életet megmentsen. Fiatal, én is fiatal vagyok, jóképű.. És sokadszorra kapom rajta magam, hogy ez feltűnik, pedig általában konkrétan át szoktam nézni mások fizikai attitűdjén.. Még ha csak a regényeken keresztül gondoltam is valaha a szerelemre, vagy romantikára, tudom, hogy ez aligha olyasmi amiről dönthetek. Persze mindig szentül hittem, hogy mire eljön a pillanat, hogy valakibe bele szeressek, addigra már alaposan ismerni fogom az illetőt! És bár jól esett olvasnom róla, de valahogy ezek a történetek elidegenítettek attól, hogy ez a “szerelem első látásra” dolog létezhet egyáltalán. Mindig szörnyen kritikus voltam ezzel kapcsolatban. Így hát, akármi is mozdult meg bennem, igyekszem objektív maradni.
Sissy határozottan meglep, nagyon közvetlen lány, és bár a kórusban is sokat szerepeltem, ha liturgiákat kellett felolvasni elsőként jelentkeztem, a pályán sem bújok el sőt!, az órákon is imádok szerepelni és pontokat bezsebelni, azért ezek egészen más helyzetek, mint egy élő interakció. De lenyelem a szociális szorongásomat és próbálok a helyzetben maradni. A fülem mögé tűrök egy tincset és a kezemet nyújtom - Olivia Cromwell. Még nem igazán sikerült befutnom.. Lehet álnevet kellene használnom vagy ilyesmi. - tréfálkozom egy kicsit, mint aki nagyon zavarban van. - Oh, sajnálom, gondolom eléggé le vagytok terhelve. - az utolsókra viszont csak egy mosollyal sokatmondóan nézek rá, mint aki persze hogy tudja miről van szó! A hattyúk halálát játszom közben és lám beválik! Az arcmosást hagyom, de aztán csak veszek pár mély lélegzetet és Caevan üzenete is elér hozzám, így lassan felegyenesedem. A jobbomat a hasfalamra/fűzőmre helyezem. - Máris jobb.. Köszönöm. Talán csak túl szoros ez a vacak, vagy csak a stressz az utazás miatt.. Most először vagyok ennyire távol a jegyesemtől. - sóhajtok egyet még aztán a kezemet a kezére teszem. Most legalább hasznát veszem annak a kazal romantikus kötetnek, amiket olvastam.. - Köszönök mindent, azt hiszem ideje tovább állnom és megkeresnem a szállásomat. - még rámosolygok - Arra van az Abszolút nevű sétány ugye? - mutatok el a megfelelő irányba - Vigyázz magadra! - köszönök el és ha csak nem tart vissza tényleg rátérnék az Abszol útra. Ahol újra elő kerülhet a kézitükör és végre nem kell a muglikkal is foglalkoznom, hogy ki lát meg ki nem! - Túlélte.. De az elkövető nem lett meg. Hogyan tovább? - teszem fel a kérdéseimet halkan és közben szüntelenül figyelek a körülöttem lévőkre, az utca plakátokra, mindenre. Azért ez a harminc évvel korábbi időszak elég kétes és veszélyes volt Tudjukki meg a körülötte forgó dolgok miatt.. Ha gyanús alakot látok, tuti, hogy benyitok egy üzletbe ami biztonságosnak tűnik és ahol lehetőleg sokan vannak! Persze kívülről igyekszem méltóságteljesnek, és nyugodtnak tűnni.

Az az igazság, hogy Caevan meglehetősen jóképű és nagyon élveztem azt a dinamikát amivel indítottunk. Viszont ahogy számára is, számomra is arról szólt a dolog, hogy mentort találjak magamnak, hogy megbizonyosodjak róla, a szimbolisztika valóban nekem való mágiaág-e. Alapvetően az igazságügyben szeretnék dolgozni, arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy ilyesmibe keveredek, mint amiben most vagyok! Arról persze mit sem tudok, hogy ez az érdeklődési kör még egy egyenlőre ismeretlen rokonommal is össze köthet a jövőben. Csak éljem túl ezt az egészet! Az pedig, hogy a tükörben úgy beszélek vele ahogy… igazából csak improvizáltam. Próbáltam megoldást találni arra, hogyan beszélhetnék vele úgy, hogy ne legyen totálisan feltűnő mi a fenének vagyok itt és miért és kivel beszélek… Kétes ez az idősík, fogalmam sincs mire számítsak az emberektől, de úgy voltam vele, egy párjával fecsegő, idegen országból jött fiatal boszorkányt csak nem kérdeznek fel túlságosan… Persze az más kérdés, hogy a színjáték valamit bennem is megszólít. Sosem beszéltem így senkivel, sosem próbáltam meg senkinek sem tetszeni, mások előtt kirúzsozni magamat kifejezetten kihívó gesztusnak találtam volna néhány órával ezelőtt.. De azt hiszem szükség törvényt bont.. vagy mi.. Jahj ez az egész olyan zavarbaejtő! Próbálom magamat rajta tartani az ügyön és nagyon messzire hessegetni azt a képtelen apró romantikus szikrát, ami pillanatra felvillant bennem. Arra persze nem gondolok, hogy épp az ilyen pernyék, elég levegővel, bármit képesek lángokba borítani.. - Majd igyekszem hamar rátalálni és a szállásra is. Ott nem érhet utol a vihar. - ő is elköszön és a mosdóban alig telik el pár pillanat máris elő kerül Sissy. Meglepetten fordulok felé és igyekszem tartani az amerikai angolt - Áh, szia. Az az igazság, hogy nemrég érkeztem és még el vagyok tévedve. Író vagyok. - szusszantok egy nagyot kicsit úgy, mint akinek légszomja van és meg is legyezgetem magamat. - Mindig ilyen pára van Londonban? - fújtatok halkan pihegve, aztán észbe kapok. - Oh de neveletlen vagyok! Akkor ez amolyan klubb, törzsvendégeknek, nem is jöhettem volna be igaz? - kezdek szabadkozni kissé zavartan, de azért körülményekhez képest kedélyesen. Bár a tekintetem kezd tényleg kissé zavaros lenni, mint aki szédül kissé. Talán ha úgy teszek, mintha rosszul lennék.. talán ha elérem, hogy velem foglalkozzon és ne akarjon a sikátorba menni akkor lehet, hogy szem előtt tudom tartani és nem fog megtörténni a szörnyűség! Az más kérdés, hogy a gyilkost ha most elszalasztom… fogalmam sincs hol fog legközelebb felbukkanni..
Valami viszont megmozdul bennem, valami nagyon kellemetlen érzés. Mi van, ha azért öltek meg engem.. mert Sissy halálát meghiúsítottam? Vagy mert együtt láttak vele? Mi a fene történt? Vajon egy olyan merénylőről van szó aki udvarolva próbál a közelükbe kerülni? Netán ismeri őket? Mégis mi a fene történik? Telibe a mosdó tükre előtt állunk mindketten, de most Caevan-nek felbukkannia elég kockázatos lenne, mégis az van bennem, bárcsak többet tudnánk!

Odafelé menet, már csak kipróbálásképpen, egy túrista ajándékbolt mellett elhaladva az alkarom alá a felsőm ujjába rejtve, a mutató ujjamig leeresztve a pálcámat elvégzek egy egyszerű begyűjtő varázslatot, ami egy kézitükröt hív oda hozzám, noha közben mozgásban maradok, így a suhanó tükörnek kicsit nehéz utol érnie, de amint a kezembe csusszan és kicsit takartabb helyre érek, hogy a ruhámat is megigazítsam, a tükör borítását is átbűvölöm, hogy igazodjon a szetthez és ne az díszelegjen rajta, hogy “Üdvözöljük Londonban” és a háttérben az óriáskerék szines-szagos képmása virítson. Már persze ha sikerült mindezt kiviteleznem. De valóban elsőre a pult vitrinjét veszem szemügyre és csak utána kapcsolok, hogy hoppá! Van ám egy szerzeményem is! Azt kitapogatom, hogy van-e nálam egyáltalán pénz és ha van a pultoshoz fordulva kérek egy csésze teát, feketén. Amerikai akcentust használok és próbálok nagyon úgy tenni, mint aki teljes magabiztossággal csak átutazóban lenne. Hátha az amcsi akcentus választ ad a bámészkodók kérdésére, hogy mégis miért vagyok új arc errefelé. Közben elő kerül a kézitükör is meg egy rúzs, az egyetlen smink-holmi amit használni szoktam. Próbálom minél esztétikusabban kihúzni a számat vele, főleg mert frontálisan Caevannel nézek szembe közben. - Én is kérdezhetném. Úgy volt, hogy a poggyászom időben ide ér és tovább mehetek a szállásomra! - halkan beszélek, de kellően szemforgatok közben meg játszom az elégedetlen kisasszonyt. Még jó, hogy eszembe jutott, hogy amúgy léteznek tükör párok és annyira nem is durván ritka holmik, amiken keresztül látják és akár beszélni is tudnak egymással a varázshasználók. Már amennyiben a tükör egyben van. - Egyébként eddig minden rendben. Az érkezés simán ment és a környék is csendesnek tűnik. - oldalt pillantok, nem bírom ki, hogy ne tegyem meg, borzasztóan ideges vagyok.. ha elkapom a tekintetét valakinek csak rámosolygok a vállamat hozzá billentve illedelmesen de aztán elszakítom a tekintetemet és Caevan-re nézve hozzá teszem kissé elcsendesedve, szinte suttogva - De azért hiányzol. Jó lett volna, ha velem tudsz jönni. - a három medimágus pedig lassan meg is érkezik én pedig a tükröt úgy fordítom, nagyon ügyelve, hogy ne legyen feltűnő, hogy Caevan az arcom mellett rájuk is rá lásson. Én is csak a tükörből veszem észre, hogy Sissy eltűnik. Egy pillanatra még össze találkozik a tekintetem a tükörben Caevannal, a szívem hatalmasat dobban - Később még jelentkezem. - ígérem, mintha csak valami szerelmes fruska lennék, össze csukom a kis holmit, elteszem és nagyjából egy perccel később indulok csak én is hátra. Első körön a mosdóba természetesen, de csak megnyitom a csapot, és úgy teszek mintha csak melegem lenne, vagy rosszul lennék és meg kéne vizeznem a nyakamat, kulcs csontom vonalát és kissé sóhajtozni is kezdek. Közben fülelek, hogy honnan hallok motoszkálást, és hányat.. Közben villan a körte a fejemben, hogy ha Sissy tényleg itt van, tényleg tehetnék úgy, mint aki rosszul van. Harminc éve nem voltak még mágikus adottságok és aki értett a kézrátételes gyógyításhoz, az ritka madár volt mint a fehér holló! Persze ha nincs szerencsém és nem találom itt akkor megpróbálok hátra kijutni.

Még nem mentem egyetemre, Caevan pedig annnyival nem néz ki sokkal idősebbnek, hogy egy ilyen helyzetben a magázódásra figyeljek. Nyilván ha sikerül mindent helyre tennünk, majd visszatérek hozzá. De azért örülök, hogy nem hívja fel most rá a figyelmemet, vagy nem szól rám miatta. Lehet kissé kiakadnék és elküldeném a fenébe a pillanat hevében.
Ahhoz, hogy cselekedni tudjak, ahhoz, hogy funkcionálni tudjak az agyamat most takarékra kell tennem. Szóval lehunyom a szemeimet miközben hallgatom és próbálok egyenletesen lélegezni. El kell fogadnom a felfoghatatlant, legalább ameddig próbáljuk vissza csinálni. Le kell csitítanom az érzelmeimet, át kell értelmeznem az időt. Az időmet. Össze szedem minden erőmet, hogy tudatosítsam, most nem segítenek az érzéseim. Most határozottan akadályoznak.. Az érzelmeket viszont nem lehet lekapcsolni legfeljebb elhatárolódni tőlük. Nem kellemes, de gyorsmegoldásnak most nem tudok mást tenni. Egyszerűen nem tanultam semmiféle védekezési mechanizmust, így csak ignorálni tudom… Vagyis… tévedek! Szinte valamiféle fejlövésként élem meg ahogy eszembe jut, hiszen nekem van egy nagyon erős fogódzkodóm! Mégpedig a hitem. Nem az Istenben akiről tanultam, akinek a tanításait követve neveltek. De a hitem a kapcsolatban a Nagy Egésszel mindig válaszolt. Mindig adott valami jelet.
Szóval összességében sikerül megnyugodnom, az egész csak pár pillanat volt és amikor kinyitom a szemeimet határozott elszántság csillog benne. A Foltozott üst említésére és a megelőző adatokra bólintok egyet. - Rendben. Az első megakadályozásával, minden áldozatot megmenthetünk. - mondom ki az egyértelműt.

Aztán elköszönök és felkap a szél és átszippant valahova. Az az igazság, hogy a szél nagyon is az én elemem és a seprűn is elég jól boldogulok még amikor viharos időnk van is, így most is próbálok ráhangolódni, hogy ne csak dobáljon vagy kénye kedve szerint tépázzon egészen addig ameddig földet nem fogok egy nyekkenéssel. Ha sikerült talpra érkeznem akkor csak leporolgatom magamat, ha nem akkor majd kiderül. Azt mindenesetre felmérem, hogy hol vagyok, milyen messze a belvárostól, van-e olyan épület amit felismerhetek, utcatábla, irányító szám, buszmegálló bármi. Mennyire kerültem a külvárosba? És persze azt is végignézem, hogy nálam van-e mindenem, a táskám például, a pálcám, ilyesmi. Azt is körbe nézem van-e körülöttem bárki, ha pedig nincs a ruhámon megpróbálok egy kis módosítást eszközölni, hogy a harminc évvel ezelőtti vonásokat tükrözze. Nem túl nehéz ihletet merítenem, a nevelő anyám eléggé abban a korszakban ragadt, bár tény hogy a konzervatív formájában, de hát.. ám legyen! Szóval attól függően hogy mi vagy ki van körülöttem, megindulok a belváros felé, vagy gyalog, vagy busszal, vagy hoppanálva, de ha találok taxit, akkor lehet leintem azt. És persze közben keresem a felületeket. Nálam nincs kézitükör, de azt hiszem rá fogok szokni innentől ha ezt megúszom!

Egy pillanatra felmerül bennem a kíváncsiság, hogy mégis mire találta ki ezt az fajta kapcsolattartást Aberforth, de megállom, hogy a kíváncsiságom előre nyomakodjon és inkább a lényeges pontokra figyelek. És ahogy hallgatom egyre inkább gondolkozom el valamin - Egyre inkább úgy érzem, vajmi keveset tudok az időről. - de talán ami késik nem múlik-haha.. Biccentek a tükröződő felületek keresésére. - Ha jól értem, a varázslat nem a tükrökre, tükröződő dolgokra fog hatással lenni, hanem rám. Hozzá kell érjek ahhoz a felülethez, amit így.. használni akarok, vagy automatikusan minden lehetőséget látni fogok? - teszem fel a kérdéseimet elgondolkozva. Aztán amikor oda jut, hogy az időnyerőjét össze törje egy kicsit megijedek - Várj! És hogyan jutok vissza a jelenbe, ha.. Ha sikerül megoldanunk? Szereznem kell egy időnyerőt ott is.. vagy..? - nem fejezem be, de látszik azért rajtam, hogy ezzel kapcsolatban most tényleg tanácstalan vagyok. Nem szokásom utazgatni az időben. Az persze már más kérdés, hogy Caevannak ezek szerint van olyan bejárása a Minisztériumba, ami miatt rendelkezik saját időnyerővel. A gondolataim cikázni kezdenek és a szívem majd kiesik a helyéről. Sosem utaztam még időt. A hoppanálással ugyan jobb viszonyban vagyok mint a testvérem, na de az időutazás egy kicsit más. - Legalább a dokumentált gyilkosságok dátumai meg vannak.. - motyogom. Noha felmerül bennem, hogy és mi van akkor, ha az első gyilkossággal nem jutunk semmire.. Akkor a másodikkal kell folytatnunk és így tovább? Vagy meg kéne akadályozni a gyilkosságokat? Persze aztán rájövök, hogy felesleges most ilyeneken agyalnom, sokkal inkább akkor kell majd amikor helyben leszek! Nyilván tudja mit miért kell csinálni, hiszen ott van előtte a könyv. - Ugye nincs semmiféle apró betűs rész amire nagyon kéne figyelnünk? - teszem még fel az utolsó kérdésemet aztán  - Ha nem jönnék vissza… - kezdek bele, de hirtelen elakadok, mert feltódul, hogy annyira nem gondoltam arra, hogy ilyen helyzetbe kerülök, hogy fogalmam sincs mit mondhatnék, de csak kibököm - Elmondod az Allstar-osoknak, hogy mi történt? És.. kiírsz a faliújságra egy találkára hívást azzal, hogy “Kedves Tekergők!”? Ők a barátaim.. Szeretném.. ha tudnák.. Persze remélhetőleg semmi ilyesmire nem fog sor kerülni! - rázom meg a fejemet és kicsit meg is paskolom az arcomat, mielőtt újra össze omlanék, vagy sírni kezdenék vagy ilyesmi és inkább csak Caevanra meredek várakozóan és feszülten - Rendben, mehet. Csináljuk! - bólintok rá végül. Nagyjából mintha érzéstelenítés nélkül akarná kihúzni a fogamat, de.. a bizalmat megadom.

Nem is tudom, hogy akarnék-e erre emlékezni vagy sem. Ha onnan nézem, hogy emlékként gondolhatnék vissza rá, az azt jelentené, hogy túléltem.  Onnan már legfeljebb csak együtt kéne élnem a tudattal, hogy mi történt.. Vagy épp mi nem. Az emlékezés létezés. A létezés élet. Caevant pedig nem szívesen felejteném el. Főleg hogy épp az életemet segít megmenteni. Rettenetesen méltánytalan és igazságtalan lenne ilyesmit elfelejteni..
- Néha a muglik levéltáraiban is találni izgalmas dolgokat. - vonok vállat az angyalrúnákra. Hiszen azok amolyan legendák inkább. Hiába voltak ott a régészeti kutatások fényképei és a “dokumentált” anyag, az ilyesminél sosem lehet tudni mennyi az igazságtartalmuk ameddig saját szemünkkel nem láttuk. És hát.. nem sok mugli helyen látni kiállítva emberi csontokat amikbe jeleket véstek bármilyen célzattal is. Miután túl vagyok a familiárisom eltűnésének tényén inkább az asztalon heverő nő csontjaira figyelek. Csak most eszmélek és jutok oda, hogy eszembe jusson a sokk és minden közepette, hogy amikor kicsi voltam eltörtem a bal kulcscsontomat biciklizés közben és hát nem igazán sikerült tökéletesen össze forrnia. Tükörben már sokat láttam, nyilván a bőröm alatt, ismerem a tapintását is, így egyértelműen ezt keresem miután sikerül annyira lenyugodnom. Hiszen ez egyeneságú bizonyíték lehetne, hogy kizárjam, nem az enyém. Noha korban idősebbnek tűnik.. legalábbis remélem, hogy a csípő ízületem nem fog ennyire kikopni a közeljövőben! A szemem egyértelműen elkezd ráállni a különbségekre. Mintha ezzel csak vissza tudnám idézni, vagy rekonstruálni ki is lehetett az illető. Viszont amikor Caevan azt mondja talált valamit, mindent abba hagyok és várakozóan feszülten nézek fel rá. Nagyjából olyasmi áhítattal mint amikor anno hallgattam a templomi zsoltárokat.
Végül csak kihúzom magamat és felszegem az államat. - Szóval szükségünk van egy tükörre! - bólintok rá, és hát a kérdésem is sokkal inkább volt felszólítás. Amolyan “oké, és akkor miért vagyunk még itt és nem egy tükör előtt?!” hangnemmel. Persze nem akarok bunkó lenni, csak hát eléggé kétségbeejtő és a türelmemet próbára tevő a helyzet. Azért veszek egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassam magamat és oda lépek a fiatal férfi mellé. - Milyen tükörre lenne szükségünk? - ez már valóban kérdésnek cseng és türelem is akad benne. Természetesen mindent szeretnék megpróbálni!

Én próbálok koncentrálni, őszintén, szinte már gúvasztom a szememet az ajkaira függesztve, mintha azzal hogy látom is hogyan formálja a szavakat ebben a helyzetben jobban felfoghatnám. Kell is most ez kicsit, hogy minden szavát megemésszem amikor fejtegetni kezdi az időhurok gondolatát mert pár pillanatra úgy érzem, a körülöttem lévő világ képe monotonon zajjá válik és a perifériám elkezd szűkülni, besötétedni, mint ájulás előtt alacsony vérnyomásnál.. Az egyetlen amire képes vagyok fókuszálni azok az ajkai és az, hogy beszél hozzám. Másképp biztosan elveszíteném a kapcsolatomat a valósággal egy időre.
Aztán csak kissé kétségbeesetten próbálom megragadni a karját, persze valószínűleg átsiklok rajta és kapom fel a fejemet, mint aki hírtelen magához tért - Ne! Nem akarok a múltba kerülni vagy ott ragadni! A saját jelenembe akarok vissza kerülni. Élve!! - zihálom még mindig kissé szédülést érezve, de már állok fel, hogy márpedig én akkor is utána megyek mi a fene történt és igenis a saját időmben, a saját életemben fogok kikötni! Mire pedig felveti azt, hogy menjünk vissza már talpon vagyok többnyire lehiggadva. Tettre készen. - Mit szólna, ha kipróbálnánk azt a konstrukciót amiről beszéltem a csontokon a rúnákkal kapcsolatban? A lemodellezését egyes szekcióknak térben. Hátha arra is választ kapunk hogy a halál után kerültek a rúnák a csontokra.. vagy előtte.. - nem vagyok hajlandó a csontokról úgy beszélni mintha az enyémek lennének, akkor sem, hogyha az enyémek!! Az úgy még bizarrabb. Főleg, hogy a csontváza az én értelmezésemben egy embernek a legintimebb fizikális megnyilvánulása. Olyan dolog.. amit jó esetben békén kellene hagyni! Már csak a vallásos és hozzá csapva a boszorkány hátterem miatt is ragaszkodom ahhoz, hogy a csontoknak brutális materiális és lelki erejük van. - Meg kell tudnunk, hogy mik azok a rúnák. Vagy hogy mire valóak! - mondom még ki vissza menetel előtt. És akár tudunk fizikálisan érintkezni, akár nem akkor is a keze után nyúlok önkénytelenül is.

Valahogy egy kissé nagyon furcsa kezd lenni minden. Ahogy nem igazán figyelnek rám az idősek, vagyis én így értelmezem. Így valahol megkönnyebbülök azon, hogy kimegyünk a házból, mintha az egész igazából sokkal jobban nyomasztott volna mint kellene és nem igazán tudtam eldönteni, hogy mi miatt. Amikor viszont Caevan megjegyzi, hogy van egy kis problémánk felé fordulok és abba hagyom a töprengést és nagyjából ez az a pillanat, amikor átsiklik rajtam a keze… Ettől pedig teljesen ledermedek. És kérdések kismilliói kezdenek cikázni a fejemben. Amikor pedig arra céloz, hogy a test.. aminek a csontjain a rúnák voltak lehet hogy az enyém.. Egyszerűen felháborodott tiltakozással bukik ki belőlem, de valójában igazából csak nagyon kétségbe estem. - Az lehetetlen! - csóválom meg a fejemet és teszek is pár lépést mintha megtántorodnék. - Hiszen délután még edzettem a többiekkel a pályán! Aztán, aztán csak bementem a szimbolisztika terembe, mert mentort kerestem a jövő évhez! - kezdem kapkodni a levegőt és csak még tovább hátrálok, míg nem az idős pár házának keritésének a tövébe nem kuporodom. Muszáj leülnöm a földre, bár minél több kérdés bukkan fel bennem annál kétségbeesettebb vagyok és próbálok vissza emlékezni, hogy mégis mi felett siklottam el?! És mikor?! - De hát a test amit találtak vagy harminc évvel ezelőtti! És ha innen került elő ennek a párnak a kertjéből… Nem! - tiltakozom tovább - Ennek semmi értelme! - fakadok ki immár úgy, mintha a tiltakozásommal mindent vissza tudnék csinálni, akármi is történt! Nagyon magamba roskadok egy pillanat alatt és nagyon hamar eltűnik a magabiztosságom és a karakán attitűdöm. - Ez nem lehet.. - motyogom teljes meggyőződéssel, hogy márpedig én egyáltalán nem készültem fel semmi ilyesmire, úgyhogy még nem is történhet meg!!! Ráadásul a vallásos neveltetésem miatt is egy kisebb káosz kerekedik bennem csak lehunyom a szemeimet és arra koncentrálok, hogy meg tudjak nyugodni. És ha számít, ha nem, nos a légzésemre, hogy rendezni tudjam. - Én nem is vagyok gyógyító! A távoli unokabátyám az, de nekem semmiféle gyógyító hajlamom sincs. Miért lennék én a nulladik halott?! - borzasztóan fusztrálttá tesz, hogy általában azonnal átlátom az összefüggéseket, most hirtelen minden nagyon távolinak és bizonytalannak tűnik. Az a nagy büdös igazság, hogy a halál témájával nem igazán foglalkoztam még mélyebben. Elég sok szomorúság történt velem az utóbbi időben. Közel sem akartam a Halállal vagy az ehhez kapcsolódó filozófiai és teológiai kérdésekkel foglalkozni. Hiába mondják azt, hogy ha képesek vagyunk ilyen oldalról megközelíteni, sokkal könnyebb a magunkévá tenni az elfogadását.. Hát baromira nem ültem le ezt gyakorolni! Minden erőmmel éltem a hétköznapi boszorkány életemet!

Nem kell magyarázkodnia. Végzett, megszerezte a hivatalos elismerését hogy birtokában van a tudásnak, de ha össze találkozik a tekintetünk még elismerően biccentek neki.
Biccentek, hogy akkor megyek is körbe nézni amit lehet. A képekről kisétáló alakok őszintén szólva elég furcsán hatnak. Nagyjából pont olyasmi összhatást sugallanak ezzel, hogy mindegyiküknek köze van a helyzethez, vagy mindegyikük tud még valami apróságot.. A rosszalló tekintetem állom, mintha csak bele láthatnék. Hiába csak egy fényképről van szó. Persze arra nem fogok rákérdezni, hogy a férfinak a fotón mindig ilyen rossz kedve van, vagy csak minket tisztel meg vele? Valahogy sejtem.. A dátumot megjegyzem, de még fel is írom.
A bácsi szavai nyomán valami szöget üt a fejembe. - Bocsássák meg a kérdést, de ez a ház.. az “ifjú párnak” lett építve anno? - aztán beharapom a számat, egyenlőre azon a vonalon indulok el, hogy egy friss építkezés során eltűntetni egy testet lényegesen könnyebb, mint egy már meglévő házba valakit beépíteni.. Noha.. varázslattal persze minden kivitelezhető.. de talán válasz közben elkotyognak valami plusz infót.. - Az utolsó kérdésem még.. miért van külön a két kép, ha valaha egy pár voltak? - hiszen az egyik a zongora tetején van a másik pedig a nappali falán.. És ha csak az első feleség volt.. vajon ki volt a többi? Ezt követően ha kaptunk válaszokat ha nem, megköszönöm, hogy fogadtak minket és biccentek Caevan-nek hogy mehetünk.
Miután kiértünk pedig halkan eltűnődve mondom ki - Ha már a Minisztérium küldött minket, igazán vissza is térhetnénk újra átnézni az aktákat. Csak úgy.. a biztonság kedvéért. Lehet átsiklottunk valami felett.