2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Cesar Monroe Születési hely és dátum: 1492.01.01. Valahol Angliában Csoport: Griffendél Patrónus: Denevér Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 8. évfolyam, ereklyevadász Képesség: Született vámpír III. (kiskapu), Örök élet III. Mágikus adottság: Telekinézis 1. szint Familiáris: Fekete párduc Kiemelkedő tudás: - Kihez tartozol: Marienette
Jellem: kissé talán nárcisztikusnak mond a környezetem, és talán joggal. Tökéletesnek hiszem magam, mint aki nem tud hibázni. Ez igen megosztó, hiszen az emberek szeretik, ha valaki magabiztos, mert lendületet tudok adni, ugyanakkor sokan irigykednek rám, netán egy pökhendi alaknak tartanak, aki nem látja a saját korlátait, nincsen tekintettel mások gyengeségeire. Ezt jobbára figyelmen kívül hagyom, mondván miért én legyek gyenge, inkább nőjjenek fel hozzám. Sajnos azonban hiába a tökéletes külső, a harcedzett stílus, ami az elmémet illeti, hát igen butácskára teremtett a sors. Nem igazán értem az összefüggéseket, s igen lassú, tompa az észjárásom, ami egy született vámpírnál furcsa lehet. Akaratos vagyok, lehengerlő, csak aztán ha átvernek, kapkodom a fejemet. Hát ez vagyok én, igazi kibíthatatlan személyiség, bár ha van, aki anyáskodni akarna felettem, talán egy próbát megérek. Kinézet, megjelenés: Külső: Ha már észből nem osztottak sokat, akkor a külsőm mindent visz. Páratlan izomzat, arányos végtagok, tökéles fogsor. Még csak a hajam sem hullott sosem, a bőröm nem száraz, nem karikás a szemem. Mondhatnám, hogy a vámpírlét, vagy az örökkévalóság miatt, de én úgy vélem, egyszerűen a természetnek is lehet olyan különösen jó napja, amikor valami igazán száz százalékosat alkot. Ez lettem én. Gondolhatnánk azt, hogy aki ilyen régóta él, az biztosan megszedte már anyagilag, és ez a külsején is látszik, de nem. Az eszemből fakadóan a pénz is kisiklik a kezemből, egyedül a régiségek adásával-vételével tudok seftelni, ezért sokszor lepukkant a ruházatom. Na nem rongyos, de jó lesz még a tavalyi kabát is. A karizmám úgysem a dzsekiből adódik, hanem a sugárzó, már-már letaglózó tekintetemből. A hajam és a szemem sötét, a bőröm halovány, igazi kaukázusi európai vagyok. Nagyjából átlagos magassággal, de kiváló reflexekkel. És nincsen vámpír borotvaéles penge nélkül, ezért egy tizenhatodik századbeli kardot hurcolok magammal, ha lehet akkor álcázva, elrejtve.
Előtörténet: Szövevényes élettörténetem oly hosszú időre nyúlik vissza, hogy nem is osztanám meg veletek itt ezen a ponton. Legyen elég annyi, hogy ahogyan az idő előrehalad, úgy bontakozik ki a régmúlt, s a kezdetek. Most csupán bepillantást engedek abba, hogy hogyan is lettem az, aki, hogy aztán a felmerülő rejtélyek majd a későbbiek alapján nyerjenek értelmet. Vámpírnak születni igazán egyedi dolog, csak éppen az benne a csavar, hogy még a vámpírok sem élnek örökké. Öregednek, ha lassabban is mint az átlag halandók, ráadásul annyian vadásznak rájuk, hogy sokan még az átlag felnőttkort sem élik meg. Ott a szaporodás, hogy beharaphatunk másokat, de ők még gyengébbek mint mi. A klán, amely a korabeli Angliában alapult, feudális gyökerekkel rendelkezik. A keresztesháborúk után, de még Amerika felfedezése előtt születtem. A családom minden tagja vérszívó volt, igazi hatalomvágyó népség. Én már a vérgőzős időkben voltam gyermek, szinte sosem volt felhőtlen boldogságom, csak azt láttam, hogy tőlünk mindenki hatalomra vágyik. Megannyi testvérem közül én voltam a legfiatalabb, az, akit nem avatnak be a sötét titokban, inkább csak tologattak valami sakktáblán. A sors iróniája, hogy nem a miénk volt az egyetlen vámpír-klán Anglia szerte, s csupán annak köszönhetem, hogy nem lettem egy komoly összeesküvés áldozatainak egyike, hogy meghívott magához egy titokzatos társaság vezetője, egy bizonyos Grizenstein gróf, aki még hozzánk vámpírokhoz képest is igen sötét alak volt. Amíg nála vendégeskedtem, kiderült, hogy a vérszívó létemen túl még van más is, ami érdekes bennem, nem tudok olyan könnyen meghalni, mondhatni áldott vagyok. Jó mi? A halál gyermeke, aki mintha valami angyal is lenne. Örök élet! Nem hangzik rosszul, de mi lesz akkor a családommal? A sors megoldotta, mert mint mondtam, készült már az összeesküvés. Az Anglia szerte területhódítós törekvéseket olykor ünnepi lakomával ünnepelték, ahol bizony élő áldozatok is voltak, nos ez lett a családom veszte. Azok, akik korábbi szövetségeseik voltak, ellenük fordultak, mert úgy vélték, hogy a Monroe-klán a legerősebb Angliában, és ki kell radírozni. Erről én mit sem tudva összeismerkedtem a gróf követőivel, akik hozzám hasonlóan örökéletűek voltak, ám cseppet sem irigyek egymásra. Furcsa társaság volt, az volt a felfogásuk, hogy tartsunk össze, és hogy tanuljunk sokat, segítsünk másoknak. Hm.. nem vagyok én olyan segítőkész, de tekintve, hogy pont így menekültem meg, hogy náluk voltam, nem sok választásom maradt, hiszen a családomat mind egy szálig lemészárolták. Ha hősködtem volna, hogy én is a sarjuk vagyok.. Nos igen, nulla esély. Az örök életűek befogadtak, viszont nem törödtek azzal, hogy esetleg bosszút akarok állni. Ők amolyan kivülállók voltak, megfigyelők, akik okosodtak a világ történéseiből. A gróf úgy tanított, hogy legyek én is amolyan megfigyelő, kész a tanulásra, hiszen nem vagyok egy lángész, de legyek ott a világ fontosabb történéseinél. A XXI. század derekán a Roxfortba küldött, hiszen igen régen tanultam már bánni a mágiával, az egyetemen hátha valami újra nyílhat fel a szemem.
