2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Vivanti-villa Olaszország délnyugati részén, a Nápolyi-öböl mentén helyezkedik el, a lehető legtávolabb a muglik által lakott résztől. Nincs ugyan rejtve a kíváncsi tekintetek elől, de ide még egyetlen varázstalan ember se tehette be a lábát a hosszú évek folyamán. Kívülről impozáns, gyönyörű, tipikus olasz épület, belülről pedig hatalmas tér fogadja az ide látogatókat. A padló márványozott, a mennyezetről pedig hatalmas csillárok lógnak alá, mintegy büszkén hirdetve, kik is lakják eme helyet. Itt-ott megtalálható a család címere is, amelynek középpontjában egy sárkány áll. Az épületben számtalan szoba és fürdőszoba található, némi fejtörést okozva azok számára, akik életükben először járnak itt. Az emeletre, ahol a szobák helyezkednek el, csakis a család tagjai mehetnek fel, mások elől mágiával védve van. Mrs. Vivanti ugyanis ragaszkodik a magánéletéhez és a kis titkaihoz, mint az már rengeteg szóbeszéd tárgya lett az elmúlt években. Mindenesetre, hála a védővarázsnak, eddig még senkinek sem sikerült megfejtenie, hogy vajon mit is szeretne annyira elrejteni mások elől...
Könnyű azt mondani valakinek, hogy gyakorolja a képessége irányítását, úgy, hogy azt se tudja az illető melyik végéről fogja meg egyáltalán. Mik lehetnek a határai, milyen erőssé lehet általa válni, hiszen a véla képességek nem épp a legkedvesebbek. Elmére ható manipuláció és csábmágia. Szó sincs róla, hogy aki vélának születik, vagy örökölt valamit a felmenőitől az élből akkor gonosz, vagy számító és mindenkit befolyásolni akaró élőlény… Alex esetében inkább az a kellemetlen, hogy az egyetlen példa amit lát, az pont az, amilyenné nem hiszem, hogy kéne válnia. Persze erről még csak sejtésem van legfeljebb semmi konkrétum. A távolságtartás igenis jót tesz és azt hiszem szükséges is. - Az én képességemet? Legfeljebb kihasználtad, de első sorban a sajátodat használtad. - mondom ki egyszerűen, tényszerűen. Megdörgölöm a karomat meg az oldalamat egy kicsit, meg a hasfalamat.. mintha szeretném inkább elfelejteni az érintését és azt amit okozott vele. Ez most nagyon nem volt egy kellemes út a hullámvasúton. Nincs bennem undor, csak egyszerűen ki akarom zárni mindazt amit rám borított. Amikor megdicsér viszont miatta kicsit úgy nézek rá, mint aki nem igazán tudja értelmezni. Hiszen úgymond pont hogy kudarcot vallottam. Se nem tudtam megőrizni a képességem ezen aspektusát, se nem sikerült kizárni semmit, végülis a kérdésre, hogy legilimentor vagyok biccentek egyet, bár kissé furcsa arckifejezéssel. - Nem tudtam, hogy miért viselkednek úgy a közeledben a többiek. Nem tudtam, hogy vélaszármazék vagy. Igazából, csak nem érdekeltél. Daniel miatt voltam a társasággal és a többiek miatt első sorban. - ismerem el teljesen őszintén, mindenfajta kertelés de arcoskodás vagy gúny nélkül. A következőkkel viszont hezitálok, nem szoktam senkivel megosztani ilyesmit. Szóval elsőnek meg is van hogy mivel kezdjem. - Senki nem tud róla, és szeretném, ha ez így is maradna. - egészen csendesen mondom ki. - Le szoktam árnyékolni az elmémet, hogy senkiből semmit ne lássak, vagy halljak ki. - ismerem el, de nagyjából úgy mintha a fogamat húznák. Amikor bocsánatot kér azért alaposan meglep vele és elsőre nem is reagálom le. Inkább arra figyelek amit az anyjáról mond és újfent egyfajta düh fortyan fel bennem, noha ez kívülről nem látszik ezúttal, legfeljebb egy kicsit befeszülök. - Szerintem nem jó taktika úgy segítséget kérned, hogy a képességeddel próbálod kicsikarni. Egy ilyen helyzetben jobb az ha valaki magától segít. És nem adnál okot rá, hogy anyád szavait igazold. - hiszen ha a vélaságával csikarja ki a segítséget, azzal csak adja a lovat Lidya alá. Ezt pedig ebben a helyzetben igencsak jó lenne elkerülni. Arra se nagyon válaszolok, hogy én hogy vagyok. Apránként jobban leszek úgy is. Inkább én is a karkötő keresésére fordítom az energiámat. - Meg van. - mondom ki amikor meglátom a kis ékszert felakadva az egyik növény szárára és le is emelem onnan, hogy aztán felegyenesedjek és Alexhez lépve vissza adjam neki. Keresgélés közben viszont megfogalmazódott bennem még valami - Menjünk vissza a házba… Kérsz valami forró csokit vagy.. valami hasonlót? - már a kérdésemből is süt, hogy életemben nem csináltam még forrócsokit, szóval inkább csak amolyan szándékképp vetettem fel mint ötlet. Aztán talán egy kicsit nagyon a közepébe kérdezek bele, de nekem ez jön le abból ahogyan magáról beszél folyamatosan. - Amúgy.. Tehernek érzed magadat?
- Anyu és az ő szülei – jegyzem meg a kérdése hallatán. Hogy szeretek-e véla lenni? Határozottan nem tudok rá választ adni. Vannak jó és rossz oldalai is, habár amióta betöltöttem a tizenötöt, én csakis a negatívumokat tapasztaltam meg eddig belőle. A számomra idegennek ható pillantásokat, amelyekkel az eddigi pasijai illettek, cseppet sem leplezetlen módon. Nem is gyakran mozdulok hát ki Bécsben a szobámból, leginkább csak wc-re és fürdeni járok, ez pedig így nem élet. A Roxfortban legalább nyugtom van, habár félvérként a mardekárba kerülni nem buli. Noah Jenkins és a bandája szépen megkeserítik az én és a hozzám hasonlók életét, a pletykák szerint pedig még bukásra is áll, ha pedig meghúzzák, a mi évfolyamunkra kerül vissza és ez nem éppen egy szívderítő eshetőség számomra. Rocco számomra mindig is érthetetlen volt, szóval amikor dühvel viszonozza a rémült pillantásomat, valamiért akaratlanul is hátrálok egy lépést, nehogy véletlenül meg találjon ütni. Ha egy kicsit is belegondolnék az iménti szavaimba, rögtön rájönnék arra, kinek is szól az indulata, de mivel anyu folyamatosan engem okol mindenért, így önkéntelenül is az a gondolat tódul a fejembe, hogy talán Daniel haverja is így van vele és mérges rám... Hogy én olyan ruhákat veszek fel, amilyeneket nem kellene. Hogy túl fiatal vagyok és mivel még tapasztalatlan a képességem kezelésében, ezért szintén minden az én hibám. Már szinte várom, hogy megszólaljon és a fejemhez vágja, hogy ha talán nem vennék fel olyan ruhákat, amelyek jól mutatnak rajtam és gyakorolnám a képességem irányítását, akkor nem lenne semmi baj az égegyadta világon... Hamar kattan azonban bennem valami és kötöm össze magamban azt, hogy Rocco voltaképp anyámra dühös, nem pedig rám, ennek révén pedig mocorogni kezd bennem valamiféle hála. Hisz nekem! Egy kvázi idegen több szavamat elhiszi, mint a saját anyám, ez a gondolat pedig a végletekig megható számomra... Pillanatokon belül simulok már tehát hozzá és karolom át őt jó szorosan, miközben a könnyeim elerednek és cseppet sem nőies módon sírni kezdek, a mai nap folyamán immár sokadjára. Ha anyu látna, tuti leteremtene, de - szerencsére - nincs itt. Még nincs. A gépe csupán néhány óra múlva landol Rómában. - Mi? - pillantok fel meglepetten, amikor rám szól, majd lefejt magáról és egy kissé talán értetlenkedve lépek el engedelmesen tőle, majd kulcsolom össze magam előtt a karjaimat, majdhogynem olyan mozdulattal és tekintettel, mintha az előbb látott volna meg anyaszült meztelenül. És voltaképp ez is a helyzet, habár helyettem az emlékeimet kapta telibe, de ezt muszáj volt megtennem. Még csak egy pillanatra sem ötlik fel bennem, hogy a képek felvillanásával egyidejűleg a vélaságom is hathatott rá, hiszen a karkötő hiánya, az érintésem mind-mind olyan tényezők, amelyek erősebbé teszik a mágiámat. - A te képességedet használtam - jegyzem meg végül, amint úrrá leszek a sírásomon és immár végre nyugodt hangnemben vagyok képes két szónál többet kinyögni. - Nagyon menő! - derül fel végül az arcom, persze egyelőre csupán mértékkel, viszont a tekintetem érdeklődőn pásztázza őt. - Legilimentor vagy, igaz? - szegezem neki végül a kérdésemet. - Ezért nem váltál sose bábuvá a közelemben, ugye? Mert ellenállsz - állapítom meg, noha kissé újfent megkörnyékez a saját elkeseredettségem, hiszen az iménti hülyeségem miatt esélyesen elszalasztottam az egyetlen esélyemet arra, hogy valaki kihúzzon a pácból. Senki se szeretné telibe kapni egy olyan kamasz lány élményeit, akit voltaképp zaklatnak. Ezúttal érthető tehát Rocco reakciója. - Sajnálom - szólalok meg végül síri hangon, az arcom pedig elkomolyodik és ennek hatására máris pár évvel idősebbnek tűnhetek a jelenlegi koromnál. - De a szavaimnak eddig még a saját anyám se hitt, szóval úgy gondoltam, talán így hatásosabb lesz. Jól vagy? - pillantok rá azért aggódóan, hiszen láthatóan megviselték az iménti élmények, ez pedig némi empátiát vált ki belőlem iránta. Eddig csak Daniel egyik bogaras, fura haverja volt, aki valamiért kilógott a többiek közül, de most, hogy a titkom révén közelebb engedtem magamhoz és ő nem él vissza ezzel vagy nevet ki, esetleg bélyegez azonnal hazugnak... Oké, annyira talán nem is rossz fej. - Keressük meg a karkötőmet és visszamehetünk a házba - sóhajtok fel végül gondterhelten. - Nem okozok mára több gondot, ígérem. Majd kitalálok valami mást - túrok bele gondterhelten a hajamba, majd vetek ismét egy kutató pillantást a susnyás irányába, hátha megcsillan a fény azon a kis bizsun. Rocco nem sokkal idősebb nálam, ergó nem fog tudni mit tenni, maximum összeveszik anyámmal és kész. Aminek annyi lesz az eredménye, hogy Lydia végig nekem papol majd arról, hogy mégis miért tömtem ilyen ostobaságokkal tele a srác fejét és miért mindig őt állítom be rossznak? Az egyetlen megoldás az, hogy minél messzebb kerülök innen, de nem áll már szándékomban Roccónak se gondot okozni. Ezek után nem. Vagyis visszamegyek Bécsbe, bezárkózom és majd otthon kiokoskodom valamit...
- Kid volt véla? - kérdezek rá keresgélés közben, hogy ne csak a csönd legyen. Az viszont hatarozottan már jobban érdekel, ahogyan arra reagál, hogy Dany tud-e a helyzetéről. Amikor az anyját a nevén nevezi, és az, hogy hazugnak lett bélyegezve elég erős indulat mozdul meg bennem. Még a kezem is ökölbe szorul, de inkább nem kommentálom a drága anyjának az elmés hozzá állását. Ő rémülten néz rám én pedig dühösen nézek vissza rá, de a dühöm nem neki szól ez egyértelmű lehet számára is. Amikor viszont ott terem elöttem és már át is ölel, egyrészt borzasztóan meglep a megmozdulásával, masrészt az érintése nyomán mintha egy kis elektromos kisülés csapna meg. És egy furcsa, az egész helyzethez nem illően kavarodik fel bennem az izgatottság. Semmi durva módon, de kicsit olyasmi, mint amikor csók elött áll az ember. Hirtelen még az apró, puha melleit is érzem ahogy a gyomromnak nyomódnak. Az egész pedig elképesztően groteszk élményt nyújt, hiszen ez normál esetben fel se tűnt volna! Egy pillanatra lefagyaszt az egesz, de épp hogy sikerül kivédenem és kitakarítanom a fejemből ezt, mielőtt szóvá tehetném olyan erősen kezd bombázni az érzeteivel és az emlékeinek a képével, hogy egy kocsit besokallok. - Elég! - szólok rá egészen feldúltan. És érezhetően sürgősen menekülök a helyzetből. Gyorsan lefejtem magamról és eltolom a vállainál fogva... - Nem a legjobb taktika, hogy arra kérsz, védjelek meg attól, hogy szexualizálás áldozata legyél... Miközben te magad is a képességedet használnád, hogy befolyásolj... - muszáj a halántékomra szoritanom a kezemet és pár mély levegőt vennem... Távolabb is lépek Alextol...
- Óh! - fordulok vissza némileg zavartan Rocco ajánlata hallatán, immár fél lábbal az ablakpárkányon állva, jobbommal a falba kapaszkodva, miközben igyekszem visszanyelni a könnyeimet, amelyek folyamatosan a felszínre kívánkoznak. A saját butaságom gondolatára némi pír is szökik az arcomra, végül azonban beleegyezően biccentek egyet: - Rendben - kászálódom le eddigi helyemről és törlöm meg kézfejemmel az arcomat, hogy megszabaduljak attól a rettenetes nedvesség érzettől. Még csak egy pillanatra se ötlik fel bennem, hogy az imént rajtam átrohanó emlékképek az ő elméjébe is utat találtak volna maguknak és ez az oka annak, hogy jelenleg ilyen megértő velem szemben. - Köszönöm - bököm ki zavartan, noha ő idézte elő ezt a helyzetet, szóval voltaképp természetes, hogy felajánlja a segítségét. Az ablakunk alatt elterülő susnyás láttán azonban tanácstalanul torpanok meg és nézek körbe, mintha azt várnám, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat a karkötőm csak úgy random magától. - Remek - dörmögöm, amikor a csodálatos jelenség voltaképp elmarad, majd hirtelen elhatározással vetem bele magam a bundzsulyba, mit sem törődve azzal, ha valami megszúr, megcsíp vagy megvág. Egyelőre ugyanis nem vagyok olyan helyzetben, hogy kisasszonyos igényeim lehessenek. Kétségbeesetten túrok fel minden egyes négyzetcentimétert, egyelőre konkrétan a semmiért, amikor Rocco - pár perc néma keresgélés múltán - megszólal: - Vélaszármazék - javítom ki végül a kérdését, hiszen ez lényegi különbség. - És igen, a karkötőm miatt nem kap telibe senkit sem a mágiám - biccentek egyet. Ezek szerint elég jól tájékozott a varázslények világában. Varázslények... Pff, rühellem ezt a szót! - Én... - torpanok meg a következő kérdése hallatán és szinte ugyanabban a pillanatban földbe is gyökeredzik a lábam. A sírás újfent a torkomra kúszik, én pedig némán csóválom meg a fejem, egyelőre mit sem foglalkozva azzal, hogy mégis miként tudhat erről? - Nem - felelem végül reszketeg, majdhogynem sírásba hajló hangon. - Lydiának jeleztem, de ő hazugnak hívott. Mármint anyunak - toldom még hozzá eme morzsácskát, végül fordulok Rocco irányába, ő pedig egyből észreveheti, hogy a félelmem teljesen reális. Az arcom újfent könnyekben úszik és ezúttal nem is fárasztom magam azzal, hogy letöröljem őket. - Bújtass el... ne engedd, hogy magával vigyen! - fakadok ki hirtelen, hogy utána, pár lépés megtétele árán szorosan átöleljem őt és a fejemet a ruhájába temetve zokoghassam ki magam végre. - Kérlek! Kérlek! - hüppögöm a felsőjébe kétségbeesetten. - Védj meg! - bukik ki belőlem a kétségbeesett hangocska, ahogy a zokogásom is egyre erősödik, hiszen teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy Lydia párja nem közömbös irántam. Amióta kamaszodom, szinte minden új pasija jobban megnézett magának, de ő az első olyan, aki ennél tovább is menne, amint lehetősége nyílna rá. - Tudom, hogy mit szeretne, nem vagyok ostoba - fúrom fejem még erősebben a ruhájába. Valamiért komolyan úgy érzem, hogy ő az egyedüli olyan személy, aki képes lenne megvédeni engem tőle. Fogalmam sincs, miért bízom meg benne ennyire, ahogy az sem riaszt vissza, hogy voltaképp olvas a gondolataimban... Sőt! Ha szavakkal nem is, de emlékképekkel igyekszem őt bombázni, hogy lássa, min kellett eddig keresztül mennem, szóval előtte is egyértelművé válhat, hogy tudom, hogy olvas a gondolataimban. A fülembe suttogott szavak, a rajtam felejtett tekintet, a "véletlenül" fürdőbe nyitás... Anyám arca, amint gyanakodva méreget, amint észreveszi, miként reagál az aktuális párja a jelenlétemre... Ezek mind apróságok csupán, de én ebben élek nap, mint nap és biztos vagyok benne, hogy nem sok hiányzik a "visszafordíthatatlanhoz"...
El kell ismernem, hogy amint kihajítom a kis vackát, már kattan valami, hogy bizony ez egy újabb olyan lépés volt, amit nem kellett volna megtennem. És erre ő is ráerősít amikor olyan végtelenül elveszetten és dühödten megadja magát az érzéseinek és minden felszínre bugyog. Bár csak gondolati úton de épp eléggé üvölt belőle, hogy megérezzem és ezúttal az én szám széle is megremeg, csak hogy nekem a dühtől. Ami persze nem neki szól, hanem annak aki bántani akarta. Hirtelen ezer kérdés zakatol fel bennem, de amikor meglátom, hogy megint az ablakon akar kimászni, azért félig a homlokomra félig az arcomra csapom a balomat. Lenyelem a kérdéseimet és csak sóhajtok egyet. - Segítek megkeresni a karkötődet.. De mi lenne, ha ezúttal az ajtót használnánk..? - teszem fel számára a kérdést. És várakozóan nézek rá, hogy megértse, már nem kell az ablakot használnia. Még mutatok is az ajtó felé neki, amolyan komornyik mozdulattal, ha esetleg rám nézne. Bár aztán megindulok magamtól, lényegében nem várom meg, hogy előttem menjen ki. Az ablak alá navigálva magamat azért realizálom, hogy ennél jobban meg se szívathattam volna szerencsétlent, ugyanis az ablak alatt egy irdatlan susnyás van. Talán némi bűntudat felüti bennem a fejét mert zavartan dörgölöm meg a karomat. De aztán csak neki állok bóklászni egy torokköszörüléssel. Nagyjából három percnyi néma keresgélés után szólalok csak meg újra. - Szóval.. véla vagy..? - bár kérdésnek szánom a hangszínem egészen ténymegállapító. - És a karkötőd.. tartja kordában az erődet? - ez viszont már tényleg kérdésnek hat. Nem üvöltözöm, jelenleg egészen halkan kérdezgetem. Mint aki megértette, hogy mire ment ki ez az egész cirkusz. - Danielnek.. Mondtad, hogy bántanak? - kérdezek rá egyenesen, kertelés nélkül, bár azért ott van a hangomban ezúttal valamiféle halovány együttérzés, legalábbis az biztosan, hogy nem bagatellizálom el és igenis komolynak veszem a helyzetét. Ezzel egyben magamat is leleplezem, hogy igen bizony láttam, hallottam olyasmit az imént felőle, amit lehet nem kellett volna.. De a helyzet meglehetősen súlyos ahhoz, hogy ennyi “lelepleződést” megengedjek magamnak. Főleg mert úgy érzem, ha nem kérdezek rá konkrétan, mindent vissza fog nyelni magába.
Lefagyok, amint kimondja az iménti gondolataimat és egy pillanatig némán hápogva meredek csupán rá, majd olyan elánnal csóválom meg a fejem, hogy kész csoda, ha ezek után még a nyakamon is marad. Legilimentor lenne? Ez megmagyarázna mindent... Hogy miért nem hatott rá a mágiám és miért nem voltam képes meggyőzni őt arról, hogy az legyen, amit én szeretnék. Ügyes húzás, Daniel. Nagyon ügyes! Szándékosan olyan emberre bíztál rá, aki ellenálló a véla mágiával kapcsolatban, igaz? Ó, de hogy mennyire gyűlöllek ilyenkor! - Mindegy... nem baj... nem számít... - motyogom halkan, leginkább önmagam nyugtatásául, mialatt egyetlen, ideges mozdulattal túrok bele a hajamba és kémlelek körbe a lakásban, mintha lenne valamiféle titkos menekülőút is valahol a falba vésve. Totál figyelmen kívül hagyom azt, ami egyébként talán felfedne előttem valamit a srácból, hiszen jelenleg sokkal nagyobb gondom van. A kérdései szintúgy leperegnek rólam. Nem érdekel. Ezzel szemben az nagyon is, amikor fogja magát és - miután a képébe hajítottam a féltett kincsemet - ő egyetlen mozdulattal bocsátja pályájára, a nyitott ablakon át. Ez az a pillanat, amikor minden érzelmem egyszerre szalad át és rándulok össze, miközben egy halk nyikkanás is kiszalad belőlem és tapad tekintetem egyenesen arra a pontra, ahol utoljára láttam kecses ívben szállni a karkötőmet, még mielőtt célt ért volna. - Te kidobtad az egyetlen fegyveremet ellene! - tör ki belőlem egy felháborodott kirohanás, miközben megremeg a szám széle. - Így már végképp nem mehetek haza! - törnek felszínre a könnyeim, de egyelőre még bőven érthető lehet számára, hogy mi hagyja el a számat. Kellemetlen emlékek villannak fel bennem, amelyeket ő is elkaphat, ha nagyon szeretne, hiszen ezúttal - a negatív érzelmeimnek hála - csak úgy pörögnek bennem, méghozzá tiszta és jól kivehető képek formájában. Egy felnőtt férfi keze, amint a derekamat simogatja és egyre lejjebb vándorol a gerincem mentén... Én, amint kulcsra zárom az otthoni szobám ajtaját... A kilincs, amely lenyomódik, hiszen egyértelműen be akar jönni az ajtón valaki, végül távolodó léptek zaja és a zokogás, amely ebben a pillanatban is feltör belőlem. Egész testemben remegek, de azért elindulok, méghozzá ama feltett szándékkal, hogy kimászok az ablakon és megkeresem azt a karkötőt. A földszinten vagyunk, mégis mi baj érhetne?
Valamit akaratlanul is kiérzek az irányából, noha egyáltalán nem szándékos és amikor arra gondol, hogy “Nem neki kell hazamennie a zsarnokoskodó anyjához és annak a párjához...” egy kicsit ingerülten kiszalad belőlem mintegy válaszolva arra amit ki sem mondott - Fogalmad sincs róla, hogy nálunk mi megy otthon! - csapom oda neki a labdát egyáltalán nem kedvesen, persze amikor leesik, hogy olyasmire válaszoltam amire talán nem kellett volna és talán még az aurámból is egy pillanatra valamit megérezhetett.. egy kissé megilletődötten hőkölök vissza, mintha amúgy tudnám, hogy ezt nagyon nem kellett volna. De a következő válaszai csak még inkább felbosszantanak. - Nem! Rohadtul nem vagyok boldog. Mi a francért gondolod, hogy boldog lennék, ha ezt csinálnák veled?! - tárom szét a karjaimat értetlenül, mintegy felháborodva a kérdésén, hogy hogy mondhat ekkora hülyeséget? Amikor pedig a képembe vágja a karkötőt felmorranok és lendületesen kivágom a nyitott ablakon a kis ékszert - A fenébe is! Mi bajod van már??!!! - mivel Olaszországot tekintem az otthonomnak, és ő is inkább olasz mintsem német.. az itteni kultúra minden hozadékával együtt, így az, hogy a hangerőnk nem marad meg egyikünknek sem a visszafogott hőzöngésnél, hanem tényleg kiabálunk egymással úgymond normálisnak nevezhető. Számunkra ez esélyesen még nem is igazán kiabálás, csak megemeltük a hangunkat, míg esetleg egy észak európainak ez már lassan a tányérdobálós kategória lenne.. Mindenesetre amikor látom, hogy kezd eltörni nála a mécses, vagy lehet csak érzékcsalódás.. kicsit vissza veszek, legalábbis megpróbálok. - De most komolyan… mi a baj..? - nézek rá várakozóan, persze arról fogalmam sincs, hogy az, hogy kivágtam a karkötőjét az ablakon a kertbe, egy kisebb lavinát fog valószínűleg megindítani.
Nem értem... Vagyis igen, valamilyen szinten mégis kezd tisztává válni a fejemben néhány dolog ezzel a sráccal kapcsolatban. Sose kedveltem, hiszen nem rajongott körbe úgy, mint a többiek. Ha Daniel egy másik haverját hagyta volna itt "megőrzésre", esélyesen nyert ügyem lenne, de ő... Valamiért mindig is más volt. Nem ugrált körbe csak azért, mert a drága haverja megkerült kishúga vagyok, akit igen, rendesen elkényeztetett mindenki. Daniel legtöbb haverja folyamatosan a kedvemben jár, de erről mintha lepergett volna a mágiám. Akkor és ott nem érdekelt, mivel nem volt célom bárkin is használni, de azért most határozottan felmegy bennem az a bizonyos pumpa. Miért pont ő? A következő szavai eljutnak ugyan a fülemig, de szinte azonnal le is pörögnek rólam, nagyjából úgy, mint róla az én képességem. Mégis mit tudhat ő? Nem neki kell hazamennie a zsarnokoskodó anyjához és annak a párjához... Róma. Itt van az otthonom, itt érzem jól magam, mégse maradhatok, mert abban az esetben Lydia jön és megtalál. Hazugnak bélyegzett és ez nagyjából egy olyan ítéltetettel ért fel, amit mindenki igaznak hihet. Valamiért nem élném túl, ha a családom olasz ága is annak hinne... Apu, Dany, bárki. Csalódnának bennem és én is bennük, amiért nem hisznek nekem. Sokkal jobb tehát még most lelépni és meghagyni magamnak a szép emlékeket. - Igen, vernek! - kapok végül az indok után, úgy mint egy fuldokló az utána hajított mentőöv után. Már-már tajtékzom, szóval rendesen megemelem a hangerőt és érzem, amint a gyomrom odalenn összeszűkül, a szívem pedig rendesen megiramodik. Életemben nem éreztem még magam ennyire csapdában... - Ütnek nappal, vernek éjjel, most már boldog vagy? - csattanok fel mérgesem, majd egyetlen, dühödt mozdulattal pattintom ki a csuklómon helyet foglaló karkötőt és vágom egyenesen a képébe. - Nesze, a fizettséged, köszönöm, hogy eddig vigyáztál rám! - sziszegem mérgesen, szinte kapkodva a levegőt felindultságomban. A könnyek lassanként gyülekezni kezdenek a szemem sarkában és szinte égetik azt, de nem ragadnak el az érzelmeim, egyszerűen csak kipislogom őket. Elképzelhető, hogy miután megnyugodtam, zokogok egy kiadósat valami félreeső helyen, de egyelőre innen jussak ki...
Igen vaknak kéne lennem, hogy ne tűnjön fel a meglepettsége és pillanatra elgondolkozom, hogy itt valami turpisságnak kéne történnie amire láthatóan ő nagyon számít, ám rajtam úgy tűnik nem fog ki.. Amikor viszont kipattan a karkötője határozottan megváltozik az aurája, csak hogy olyan sebességgel kenődik fel az enyémre, hogy esély sincs arra, hogy bármit megérezzek belőle. De azt leszűröm így is, hogy valamilyen mentális ráhatást akart volna kicsikarni.. És kezdek képbe kerülni azzal is miért viselkedik mindenki olyan elcseszettül idiótán körülötte… Élénken rápislogva hallgatom hát, hogy mit akar újra megpróbálni. - Nézd.. rohadtul rossz embernél kopogtatsz ezzel az egésszel. - közlöm vele amikor újra kiadja a parancsot, mintha csak azt várná hogy az ölebe legyek én is. - Ha valami bajod van nem az a megoldás rá, hogy világgá mész, ezt nem mondták még neked? Persze, ha ennyire senkiben se bízol az elég szomorú… Daniel szerinted nem keresne? - egészen más a habitusa mint a húgomnak, ő ráadásul fiatalabb is mint Alex.. Alexet meglehetősen nehéz nem agyvérzéssel kezelnem. De azért igyekszem. - Nem igazán tudok neked bármit mondani, mert nem mondasz te sem semmit, hogy mégis mi a fenéért akarsz ennyire agresszív hörcsög módjára lelépni.. Mégis mit csinálnak veled otthon, vernek? Rohadtul nem normális ahogy most viselkedsz. - csóválom meg a fejemet értetlenül, de talán néminemű aggodalom is kiütközik rajtam az értetlenségen és bosszúságon kívül. De ugyanakkor ott van az is, hogy ha talán értelmes válaszokat adna, akkor én se csak egy börtönőr lennék most. Szóval várom a válaszait. Persze abban igaza van, hogy ha most megpróbálna lelépni biztosan útját állnám. Boszorkány mint én. Nem lenne szükség arra, hogy lábon utol érjem, egyszerűen elé hoppanálnék… Kockáztatva, hogy ismét medencén rúg, csak ezúttal szándékosan…
A fene se bánná, ha mindezt annak tudná be, hogy Rómában finoman szólva minden a s*ggem alá van tolva. Higgye csak azt, sőt, még örülnék is neki, hiszen nem áll szándékomban bárkinek is elmesélni, hogy igazság szerint mi minden is folyik otthon tulajdonképpen. Anyám nem hallgat meg vagy ha mégis, akkor rögtön hazugnak bélyegez, apuval pedig irtó ciki lenne pont ilyesmiről beszélgetni, ahogy Daniellel is... Ők mindketten férfiak, én pedig egy kamasz lány vagyok, aki... aki ártatlan és mit sem tudhat arról, hogy mi folyik egy férfi és egy nő között az ágyban. Pedig tudom. Valamiért azonban az emberek, amint elérnek egy bizonyos kort, máris hajlamosak elfeledkezni arról, hogy tizennégy évesen már igenis tiszta minden és tombolnak a hormonok. Bár, a fiúk nem érdekelnek, de minden más téma igen. Khm... fogalmazzunk így. De nem áll szándékomban ezt a gyakorlatban is meglépni, főleg nem anyu idősebb udvarlóival. Pfúj! Azért elég szépen a magasba szökken a szemöldököm, amint megállapítom magamban, hogy a véla mágia esetében mit sem ér. Talán a korlátozás miatt? Elvégre, mindenki más ugrik, amint elfüttyentem magam, de Rocco még a legapróbb jelét se mutatja annak, hogy a következő pillanatban kész lenne a szolgálatomba állni. Ilyennel még soha életemben nem volt alkalmam találkozni és mit ne mondjak, dühítő egy helyzet, főleg abban az esetben, ha minden vágyam az lenne, hogy kopjon már végre le rólam. - Merlin szakállára, neked meg mi bajod? - szalad ki végül a számon a meglepett kérdés, majd pattintom ki a csuklómon helyet foglaló bizsut. Érzem, amint valami enyhe áramütés-szerűen végigszalad a testemen, így hát biztos vagyok benne, hogy a képességem immár teljesen aktív. Ennek azért aligha állhat ellen, nem igaz? - Akkor próbáljuk meg még egyszer - szólalok meg, immár egy fokkal türelmetlenebbül, mint előző alkalommal és lassan már toporogni is kezdek a szavaim mellé a lábammal egy helyben, mintha nagyon kellene pisilnem, de nem lenne wc, ahova mehetnék... Ezúttal azonban csupán a talaj ég a talpam alatt, méghozzá elég szépen. Kezdem elveszíteni a türelmemet, hiszen apu bármikor betoppanhat valami hülyeség miatt és akkor Rocco tuti beköp neki. - Engedj el és ne szólj senkinek se arról, hogy mi történt - parancsolom ismét, majd vetek egy pillantást a bejárati ajtó irányába. Sejtem, hogy ha most csak úgy nekilendülnék, tuti utolérne és elkapna, hiszen ő magasabb, ennek révén a lábai is hosszabbak, vagyis két lépéssel megtenné azt a távot, amit én csak többel lennék képes. A vélaságom továbbra is a lehető legkényelmesebb megoldás számomra, de hogy pont itt és most valljon kudarcot... Nem, bizonyára nem ez a helyzet és a korlátozás nélkül Dany haverja agyhalott lesz egy pici kis időre.
Kissé rezignáltan nézek rá. Amit mondtam neki az nekem nem válasz a kérdésemre. Ennek ellenére értem, ennyiből is, hogy mire godnolt. De kissé bassza a fülemet, hogy ennyire pattog a hangneme. Ráadásul most rugott istenesen medencén meg tökön meg mindenhogyan.. Had engedjem már meg magamnak, hogy lassabban forogjanak a kerekeim! Arra, hogy végülis hajlandó válaszolni és egyszerűen kimondja, hogy nem akar hazamenni csak össze vonom a szemöldökömet, de nem kezdem olyasmivel traktálni, hogy jahj hát nem kéne ilyen hálátlannak lennie! Vagy ilyen kisgyerekes hisztit levágnia… Olyasmikere hivatkozva, hogy Lucanal sokkal inkább elengedheti magát és odahaza meg számára nem tetszik a kis hercegnőnek a “szigor”.. Valahogy az a rettegés amit kiérzek belőle, nem igazán azt sugallja, hogy egyszerűen csak gyerekes dacról van szó. Még ha Alex stílusa brutálisan azt is tükrözi mindössze.. Úgyhogy továbbra is nézek rá és megpróbálom össze rakni a képet. Keresztbe fonom a karjaimat kissé elgondolkozva. Arra, hogy a barátai nem szólnának senkinek mondjuk szemet forgatok. - Persze.. És a szüleiket megkérdezted, hogy akarnak-e még egy gyereket? - nem a barátait kérdőjelezem meg, hanem a tervét találom légbőlkapottnak. Bár.. melyik tinédzsernek nem hajmeresztőek az ötletei? Főleg ha a világgámenésről van szó.. Én is megtúráztattam rendesen anyámat szó se róla! Észre veszem a mozdulatát a karkötővel, de csak amolyan idegesség elűző reflex mozdulatnak veszem. Amikor pedig egészen hangnemet vált, meg olyan arcot vág mint akinél épp felforrt a teavíz, felvonom a szemöldökömet és nemtetsző grimasszal nézek rá. - Lehet, hogy ez Dany haverjainál beválik, de nálam nem fog. Arra kért vigyázzak rád. Nem arra, hogy hagyjalak világgá menni. - széttárom a karjaimat - És jó lenne, ha abba hagynád ezt a stílust! Nem a seggedből rántottál elő.
- Baromira kell egy zár arra az ajtóra... - állapítom meg magam elé meredve, majd ülök fel a helyemen, végül pillantok Roccóra, egy perc erejéig néma csendben méregetve őt. Nem ismerem annyira, mint Daniel, habár vannak alkalmak, amikor kénytelen vagyok velük lógni, mert egyedül nem maradhatok itthon, de a szavaiból hamar leszűröm magamban, hogy neki is vannak lánytestvérei. Nyilván őket is rohadtul bosszantja néha. - Az előbb válaszoltad meg a saját kérdésedet, nagyokos - torpanok meg végül a srác szavai hallatán, végül fordulok szembe vele. A szám most is elég nagy, ahogy a nyelvem is szépen fel van vágva, de jól érzi, legbelül rettegek. Félek attól, ami otthon várhat rám és eszem ágában sincs ennek kitenni magam. Anyám szerint hazudozom, mert nem kedvelem az éppen aktuális párját, ez tehát az oka annak is, hogy inkább a saját kezembe veszem az életemet. Ha ő, aki velem él és évek óta nevel engem, nem hiszi el egyetlen szavamat sem, akkor mégis kihez fordulhatnék? Apuhoz? Hiszen mugli, az ég szerelmére! Ráadásul ciki lenne pont neki beszámolni minderről. Kiborítana és tuti zokogni kezdenék, abban az esetben pedig sebezhetőnek érezném magam. Ezt az érzést nem szeretem. Na, nem mintha egyébként erős lennék... Inkább csak imádom annak mutatni magam. Gondtalan kamasznak, aki a megfelelő helyen kezeli a képességeit, noha szó sincs erről. - Mert nem akarok hazamenni - szögezem le végül. - Vannak barátaim - vonom meg a vállam. - És bízom bennük. Majd valahogy ráveszem őket, hogy ne szóljanak senkinek - csusszannak az ujjaim a csuklómon helyet foglaló karkötőre akaratlanul is beszéd közben. Sok fiú barátom akad, akikre képes vagyok hatást gyakorolni. Mi több, Rocco is az. A vélaságom rá is hatással lehet. Nem olyan szinten, mint anyué másokra, hiszen még nem vagyok elég idős, ráadásul apu mugli, szóval én csupán vélaszármazék vagyok, de mégis... Némi előnyt élvezek vele szemben. - Talán te is segíthetnél - koncentrálok baromi erősen arra, hogy befolyásolhassam őt. Ha megérinteném, nagyobb hatással lehetnék rá, de inkább bevállalok egy kiadós holnapi migrént, semmit srácokat tapizzak. Tizennégy vagyok és éppen a Fiúk? Fúúúj már! - korszakomat élem. Cirka négy éve, szóval egy ideig el fog ez még húzódni. Bele is halnék, ha én kezdeményeznék fizikai kontaktust vele, még ha az egy érintésben ki is merülne. - Engedj el és ne szólj senkinek, világos? - teszem fel úgy a kérdést, mintha holmi alattvalónak parancsolnék. És miért is ne? Eddig mindig bejött.
(Vélaszármazék: Képesek hatást gyakorolni másokra, de ehhez hosszabb idő, vagy akár testi kontaktust is szükséges legyen szó akár csak egy érintésről is.)
Szemet forgatok arra, hogy engem kezd el hibáztatni és inkább csak a kőre fordítom az arcomat és neki döntöm a homlokomat. Istenesen megrugdosott és bár már valamit enyhült de attól még mindig az egész medencém nyilall. - Hát persze… Hiszen te vagy pókember.. - mormogom némi gúnyos felhanggal, de valójában nem bántásnak szánom. Csak érezhetően nem hat meg, még annyira sem, hogy védekezni kezdjek a szavai ellen. Egyszerűen csak tudom, hogy nincs igaza. - Daniel arra kért néha nézzek rád. Ha annyira fontos dolgot csináltál volna, válaszoltál volna. Minden lány pánikba esik, ha illetéktelenek jönnének a szobájukba ha ők nem akarják..- és akkor tényleg be sem nyitottam volna. Nekem ez valahol egyértelmű. Mondjuk amiatt amit kiéreztem az irányából, cserébe valószínűleg kint várom meg és hozom rá a frászt, hogy amúgy hova a fenébe akar menni? Valahol kiérzek belőle valami különös félelmet amit nem igazán tudok hová tenni.. Még. Szóval ha megindulna mint a kisgőzös akkor azért én is talpra kecmergek - Hé várj már! Pont ma akarsz meglépni amikor haza mennél..? Miért? - teszem fel a rém egyszerű kérdést. Nincs bennem számonkérés sem gúny és tényleg választ várok rá. - Egyáltalán hova mennél? Tizennégy vagy.. szerinted nem értesítené a szüleidet egy idő után, akárkinél is húznád meg magadat?
Még csak fel sem tűnik számomra, hogy esetleg a zuhanás közbeni kalimpálásommal zacskón találtam volna, ahogy azt se veszem észre, amint a mogyoróit szorongatva hemperedik oldalra a kövön és igyekszik csendben "tűrni" a fájdalmat. Én ugyanis jelen pillanatban is a saját nyomorommal vagyok elfoglalva... Eleinte azzal, hogy majdnem meghaltam, de ahogy alábbhagy az élmény intenzitása, máris sokkal, de sokkal nagyobb problémával találom szembe magam: vissza kell mennem Bécsbe és ott ismét találkozhatok anyu aktuális pasijával, akitől a víz is kiver, amikor pedig megfogdos... Tizenöt éves vagyok, képtelen arra, hogy megvédjem magam és igenis félek attól, hogy idővel mást is a fejébe vesz, majd meg is valósítja azt. Elvégre, anyu ugyan nem hagy egyedül egyik partnerével sem estére, de hát erre nem csak éjszaka képesek. - Nem tartozom neked magyarázattal - hüppögöm, immár felülve a helyemen, végül alaposabban is körbenézve és megállapítva magamban, hogy itthon vagyunk, amitől némileg megnyugszom ugyan, habár a zokogás továbbra is megmarad, éppen csak nem olyan hangosan művelem, mint teszem azt, két perccel korábban. - Igen, tudom - törölgetem a szemem sarkát a kézfejemmel a válaszom közben, de a vállamat továbbra is hevesen rázza a sírás. Ma este gépre ülök és otthon leszek. Vele... - És te ugye tudod, hogy senki szobájába se nyitunk be csak úgy random, mert éppen nem válaszol? - fakadok ki egyszerre mérgesen és hisztérikusan. - Ha nem jössz be, akkor simán le tudtam volna mászni a falon és meglépni innen! - fejtem ki bővebben a gondolatmenetemet, mindezt természetesen az ő hibájaként beállítva. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy csakis azért jártunk így, mert ő megijesztett a hirtelen felbukkanásával, én pedig miatta voltam képtelen biztonságosan lejutni onnan. A tanácsának azért eleget teszek és igyekszem odafigyelni a légzésemre, majd csodák-csodájára állapítom meg magamban, hogy működik is a dolog. A légzésem ismét normális, már nem zihálok és a sírásomon is sikerül úrrá lennem. Voltaképp elmúlt a pánik. Gyorsan körül is nézek, végül ragadom meg a mellettem heverő táskámat és nyitom ki, mintegy ellenőrizve a benne lévő cuccaimat. Minden fasza, remek! - Oké, kösz, hogy megmentettél, de nekem tényleg mennem kell és nyugi, ezúttal a bejárati ajtón keresztül - tápászkodom fel a helyemről, majd kapom a hátamra a táskám és indulok meg a kijárat irányába, bármennyire is tropa vagyok az iménti élmények hatására. Majdnem meghaltam? No problem, ami Bécsben várhat rám, az ennél ezerszer szörnyűbb számomra.
A fülem csak úgy csöng a sikításától, de ami utána, vagy épp közben történik, az sokkal rosszabb. És hát őszintén örülök, hogy senki sem lát minket most így az érkezés után. Kívülről ugyanis meglehetősen félre érthető lenne a helyzetünk és biztos, hogy ebből nem tudnám kidumálni magamat. Alex sír mellettem az ijedtségtől én meg nyomokban össze húzva magamat fetrengek a kezeimmel a lábaim között.. És az összeszorított fogaim között szívom és fújom a levegőmet… Még úgy nagyjából egy öt tíz percig biztosan. Persze egy idő után már csak simán fekszem az oldalamon, és nézek magam elé, mint akit istenesen lezúztak és ez miatt nagyon szomorú.. ebben az esetben Alex felé pislogok elcsigázottan, rosszallóan és sajgón. - Mégis mi a fenét képzeltél? Azt tudtam, hogy extrém ötleteid vannak, mert hallottam hírét, de azt nem gondoltam, hogy ennyire könnyelmű vagy az életeddel.. - mormogom halkan. Aztán nézek rá ahogy zokog és csak egyre jobban és jobban hergeli magát valószínűleg. - Hé.. amúgy nem haltunk meg azt ugye tudod? Csak hoppanáltunk. Nincs gáz.. Akkora.. - motyogom az utolsót, elnézve az állapotát. Akárhogy is, nekem nagyon nem akaródzik a hideg kőről felkecmeregni még. - Próbálj meg lassabban lélegezni… vagy pár másodpercig próbáld vissza tartani.. - mondom egyszerűen. Nem vagyok egy vigasztalás bajnok, sőt! Baromira nem értek hozzá.. És ha eddig nem pátyolgattam, Daniel többi haverjával ellentétben, ez után sem tervezem. De végülis a húgomnál bejött, hogy a légzésére tereltem a figyelmét amikor kiborult.. Hátha Alexnél is segíthet.
Hiába mondja, hogy ne kalimpáljak, valamiért nagyon nem akaródzom szót fogadni neki. Elvégre, nem ő lóg négy méter magasan, nem ő fogja összetörni magát, amint földet - pontosabban betont - ér. Neki könnyű, jelen pillanatban is a szobám biztonságában van, de én? Mit fog szólni anyu, ha apu értesíti arról, hogy kiestem az ablakon? Vajon érdekelni fogja? Aligha. Sohasem érdekli semmi, ami velem kapcsolatos, csakis abban az esetben, ha valamilyen úton-módon neki is jó. Ha pedig túl is élem ezt a lefelé vezető utat, akkor esélyesen lepasszol apunak, méghozzá örökre. Hm... Talán nem is lenne annyira rossz. Hallom ugyan a "basszus" szócskát, amely feltör a torkából, de voltaképp még csak időm sincs lereagálni vagy felháborodni azon, hogy csúnyán beszél az én(!) jelenlétemben. Csupán annyit érzékelek, hogy amikor billen, én is lejjebb kerülök, ez pedig szó szerint halálra rémít, úgyhogy igen, jól gondolja, csak még inkább igyekszem valami kapaszkodóra lelni a lábaimmal, annak érdekében pedig, hogy ezt megtehessem, igencsak tempósan állok neki kalimpálni. Voltaképp majdhogynem rugdosom a levegőt a lábammal és ha a földre tennének, akkor pillanatok alatt lefutnám a maratont. Kétszer. A következő pillanatban csupán annyit érzékelek, hogy szárnyak nélkül repülök, amíg pedig ő csak egy fojtott kiáltást hallat, addig én szabadjára engedem a hangom és szünet nélkül vágom ki a magas c-ét, egyenesen a fülébe, mialatt ő azon munkálkodik, hogy körülfogjon, habár ebből én semmit sem érzékelek a pánikom közepette. Az agyam valamiért folyamatosan azon kattog, hogy hamarosan palacsinta lesz belőlünk és nem éppen a jó értelemben, miközben a lábaimmal vadul kalimpálok, egyszer-egyszer eltalálva velem valamit - gondolom, Roccót -, de efelett ezúttal hajlandó vagyok szemet hunyni. A "végünk van" felirat vörösen villog az elmémben, amikor pedig a hátam végre földet ér, fölém pedig Daniel haverja kerül, egy kiadós sikítás még belefér részemről, hiszen az egész annyira gyorsan játszódik le, hogy időm sincs észbe kapni, de még az ilyen helyzetben szokásos rosszullétem is teljes mértékben elmarad. Pár perc erejéig én is csupán heverek a kitudjahol, kattogó aggyal, a mellkasomban dübörgő szívvel, sőt, egy ideig még tovább sikítozok, amíg végül el nem csuklik a hangom, majd tör ki belőlem a sírás egy random pillanatban. Csupán fekszem és bámulom a mennyezetet, amely a patakzó könnyeim közepette lassan elhomályosodik. Hiszen nemrég még zuhantunk, most pedig... Igazság szerint még csak ötletem sincs, hogy merre is lehetünk pontosan. A rajtam eluralkodó pánik ugyanis némileg tompított az emlékeimen, amelyek a házunkat illetik, ráadásul Rocco is rajtam feküdt az imént és hát nem éppen egy biztató figura, annyi szent. Sose kedveltem túlzottan, erre pont ő menti meg az életemet? Na, ne már! Egyelőre azonban mindketten egymás mellett fekszünk, én bőgve, mint egy öt éves, ő pedig magában emésztgetve a történteket. Ha valaki ebben a pillanatban belép a házba, nyilván egy elég abszurd jelenettel találná szembe magát, annyi szent...
- Nem eresztelek, csak ne kalimpálj! - mondom a végére, talán kissé megkésve, mert valamiért azt hittem sokkal simábban fel tudom majd húzni. Valószínűleg, ha csak egyszerűen lógott volna, tényleg sikerült is volna. De így, hogy kalimpál engem is bemozdít, hiába pihe súlyú kislány. - Basszus! - szalad ki a számon amikor érzem, hogy elkezdek kibillenni ténylegesen és magamat is meglepve meg sem tudom tartani az egyensúlyomat. Bár ehhez nagyban hozzá járul valószínűleg, hogy az első megbillenésemnél Alex nagy eséllyel frászt kap és csak még jobban tempózna a lábaival, szóval igen rövid úton kiborulunk az ablakon mindketten, belőlem csak egy fojtott Woa-a.. hallatszik, de azonnal megpróbálom körül fogni a kiscsajt és megkeményítem a bőrömet azon az oldalamon amire számítok, hogy érkezni fogunk, még csak nem is tudatosan csinálom. De szerencsére előbb sikerül kiviteleznem a hoppanálást, semmint hogy istenesen össze törjük magunkat és Maroniék nappalijában landolunk szegényke háta nem durván de koppan a parkettán/szőnyegen. Én meg nyomokban kilapítom a nyomorultat.. Vagyis.. csak nagyjából mert az agyam egyből érzékel valami ordenáré, éles, szaggató fájdalmat, ami bizony nem abból fakad, hogy majdnem elkenődtünk a kerti térkövön… Esélyesen az élmény annyira meghatározó, hogy hírtelen köpni nyelni sem tudok csak… bent rekedt levegővel elborulni oldalra mint egy büdösbogár meg valami sípoló hangon kinyögni össze koccanó állkapoccsal, hogy “Oucs..”
Igenis néztem már ki a szobám ablakán, szóval köszönöm, de nagyon is tisztában vagyok azzal, milyen magasan is vagyunk jelen pillanatban. Annyira azért nem tűnt ez vészesnek, csupán most érzékelem, ahogy a párkányba kapaszkodom, hogy ez így talán - de csak nagyon talán - nem lesz jó. Azt hittem, ha ügyes leszek, akkor itt-ott meg fogom tudni akasztani a lábam, hiszen a ház fala elég zegzugos, apu még nem jutott oda a munkálatokkal, de kezd inába szállni a bátorságom. Valahogy mégse ígérkezik ez annyira jónak... Sőt, mi több, lazán-faszán kezdek pánikba esni és a kelleténél gyorsabban szedni a levegőt. Igyekszem nem lenézni, de amikor meghallom Dany haverjának a hangját, akaratlanul is letekintek, majd valami nyöszörgésféle hagyja el az ajkaimat, amit egyébként nyugodtan értelmezhet igenként is. Amikor ráfog a csuklóimra, nem ellenkezem, hanem úgy kapaszkodom az alkarjába, mint valami fuldokló mindkét karommal, akiért az imént dobtak be egy mentőövet, habár közben azért a lábammal enyhén kalamolni kezdek annak érdekében, hogy megvethessem a cipőbe bújtatott talpacskámat valamilyen kisebb résben. Egyáltalán nem járok sikerrel, szóval a mozdulataim csak még erőteljesebbek és kétségbeesettek lesznek, úgyhogy Rocco némi nehézségbe ütközik a megmentésem folyamán. Voltaképp még csak be se látom magamban, hogy esetleg sokkal könnyebben segíthetne rajtam, ha ebben én is partner lennék, habár az mentségemre szóljon, hogy pillanatnyilag úgy érzem, pont ezzel könnyítem meg a dolgát. Elvégre, még soha életemben nem húztam vissza senkit sem az ablakon keresztül annak érdekében, hogy ne essen le és üsse meg magát... - Ne... ne engedj el! - szólítom fel kétségbeesetten, amikor a lábam sokadjára is megcsúszik, én pedig újfent ellököm magam a faltól, hogy a következő próbálkozással ismét esélyt adhassak magamnak. Érzem, ahogy az ujjaim egyre nyirkosabbak lesznek és csúsznak lefelé a karján, de egyszerűen képtelen vagyok nyugton maradni, még abban az esetben is, ha ő erre szólítana fel. Elvégre, mégis melyikünk lóg négy méter magasan? Na ugye! Különben is, mi a garancia arra, hogy biztonságban fel fog tudni húzni? Nem, majd én megoldom, ő csak tartsa addig a súlyomat. Irtó nagy mákja van, hogy az éjszakai nassolás meg se látszik rajtam. Pillekönnyű vagyok, mondhatni.
Bár benyitok, valahogy mindenre számítok, csak arra nem, hogy Alexet az ablakban lógva találom… - Mi a f…? - Azért elgondolkozom egy pillanatra, hogy nem nézett még ki a szobája ablakán, vagy úgy gondolta, az a másfél emelet annyira nem is vészes? Másfelől egy kissé.. nos mintha magamat látnám.. Csak míg nekem egy ilyen eséstől tényleg nem lenne semmi bajom, Alex valószínűleg kitörné a bokáját.. jó esetben.. Végülis oda sétálok az ablakához és rá pillantok. - Ugye tudod.. hogy van alattad nagyjából négy méter? - megtámaszkodom azon a részén a párkánynak ahol kapaszkodik, a kezei mellett, hogy ha kell utána tudjak kapni, de egyenlőre hagyom lógni. Egyenlőre nem az érdekel, hogy totális faszság amit épp kivitelezni próbál és nem is förmedek rá, vagy esem kétségbe, hogy úristen meg is sérülhet! Lényegében varázshasználó vagyok, meg ő is. Én már túl vagyok a kiskorúak otthoni varázsgyakorlásának tilalmi korhatárán, ő meg szintén boszorkány, így semmiféle lelepleződést sem kockáztatunk. Legrosszabb esetben helyre rakom. Bár igazából lehet jobb lenne megelőzni, semmint kivárni.. Végülis rá fogok a csuklóira, nem durván, de elég határozottan megtartom - Kapaszkodj meg! Felhúzlak. - mondom ki egyszerűen és megvárom, hogy ő is az alkaromra foghasson. - Aztán elárulhatnád, miért akartál az ablakon át távozni… Amikor van ajtó is a házatokon. - a hangom már túl van a kamaszos váltazásain. És igazából nincs bennem semmiféle számonkérés. Hiszen úgy vagyok vele, baszottul nem az én dolgom megnevelgetni a kiscsajt.. De azért érdemes vele beszélni, hogy homájosítson már fel, mégis mi a fene történik épp! Ha hagyja, könnyűszerrel emelem meg, bár lehet ijesztő lehet számára, hogy néhány pillanatra a levegőben lóg csak, de ha nem kezd el kalimpálni, vagy bepánikolni akkor minden gond nélkül vissza húzom a szobájába… Ha meg.. mégis bepánikolna.. nos az majd kiderül..
Egy kissé azért örülök ennek a helyzetnek, hiszen egy pozitívuma mindenképp akad a dolognak: Rocco érzelmei. Sajnos, a mentális ellenállásom elég gyenge, sohasem fektettem rá nagyobb hangsúlyt, amikor pedig ezt az anyagot vettük, még hiányoztam is róla - értsd: lógtam. Valahogy nem hittem, hogy valaha is szükségem lenne rá, hiszen egyáltalán nem érdekelt a legilimencia. Néha jobb nem tudni dolgokról. Rocco azonban megtanított arra, hogy egy kissé talán ennél is alaposabban oda kell figyelnem a jelekre. Az ő esetében ugyanis elég nehéz volt számomra kitalálni, mikor mire is gondol pontosan. Cody ebből a szempontból nyitott könyv volt számomra, hiszen mindig megosztotta velem a gondolatait. Kérdeznem kellett ugyan néha, de megtette. Rocco viszont kurta válaszokkal felelt, a mimikája se árult el semmit számomra, mintha... mintha nem is lennének érzelmei. Csakis az tartott mellette, hogy néha mégis akaratlanul is elárulta magát és ezek az apróságok elfeledtettek velem minden mást. Csupán kíváncsian figyelem, mit művel a pálcámmal és akaratlanul is feltűnik számomra, hogy az a korhadt fadarab, amelyet már ezerszer kívántam a Pokolba és törtem össze egyszer majdnem a térdemen amiatt, mert nem engedelmeskedett számomra, milyen szépen hajtja végre Rocco varázslatát. Hiába az én ujjaim fogják, mintha a pálca érzékelné, hogy nem én vagyok abban a testben. Jó pár alkalommal tett már keresztbe nekem, hiába csak egy mágikus kellék, de ezúttal kiválóan működik. Aminek felettébb örülök, hiszen ezer százalék, hogy ezt a hasznavehetetlen botot használnám gyújtósnak a következő grillpartinkon, ha ezúttal is csődöt mondana. Ez élet-halál kérdése, nem játék! Szinte iszom Rocco szavait, amikor megosztja velem, mit is kell pontosan tennem, hiszen én is tudom, mekkora itt a tét. Ezt nem ronthatjuk el! Igyekszem tehát mindent jól mondani és pontosan követni Rocco utasításait. Elég nagy bennem a nyomás, de ezúttal igyekszem mindezt elfojtani magamban. Nem ronthatok el semmit sem, különben soha az életben nem kapunk választ a kérdéseinkre és talán még örökre Rocco testében is ragadok, ami nagyon nem lenne jó számomra. Szeretek én én lenni, soha életemben nem állt szándékomban más testébe bújni. Galen esetében is csupán a fatális véletlen és a saját hülyeségem miatt volt az a 'kis" zűrzavar. - Rendben... igyekszem... - azért kár tagadni, miszerint nincs szükségem a segítségére a pálcával elvégzett résznél, de néhányszor megmutatja és meg is jegyzem. A naplót végül óvatosan a folyadékba helyezem, amely lassan, de biztosan elkezdi azt bekebelezni, ahogy a képpel is teszi. Igazság szerint egyszerre nézem azt megbűvölten és kíváncsian is, miközben magamban alig vagyok képes felfogni, hogy amúgy éppen csak egy karnyújtásnyira hevernek tőlünk azok az emlékek, amelyektől megfosztottak minket...
Az ágyamban heverek, újra a saját testemben, már rég felöltözve, miközben tekintetemmel a plafont és az arra aggatott posztereket vizslatom és rohadtul nincs kedvem lemenni a földszintre. A táskám az egyik sarokba hajítva hever, a könyveim szétszórva az ágyon, néhány ruhám a földre dobva, mindazonáltal van némi kamaszos bája ennek az egésznek. Ha éppen nem lennék itt és rend lenne, akkor is mindenki, aki belép ide, hamar levághatja, hogy egy lány szobájába tévedt. Amióta apám megtudta, hogy van egy gyereke, voltaképp minden hülye kívánságomat teljesíti, amely a szobámmal kapcsolatos, hogy a lehető legjobban érezzem magam Rómában. Na, nem mintha erre lenne szükségem... Sokkal inkább arra, hogy ne kelljen hazamennem, Bécsbe. Tőlem aztán egy sátorban is lakhatnék, amíg itt vagyok, az se zavarna. Pisilni kell, de igazság szerint inkább még visszatartom. Ha kimegyek, akkor összefutok valakivel és szembetalálom magam a rettegett kérdéssel: összepakoltál már? Nem. De valamiért senkinek se merem elmondani az okokat, hogy miért is utálok Bécsben lenni. Anyámnak elmondtam, de szerinte vagy csak felfújom a dolgot vagy egyenesen hazudok. Ha pedig a saját anyám nem hisz nekem, akkor ki máshoz fordulhatnék? Apu még csak pár éve ismer és talán Daniel hinne nekem, de neki annyira ciki lenne ilyesmit elmondani. El kellene szökni, kimászni az ablakon és leugrani, de mégis hova mehetnék? Pár napja Paulóéknál kötöttem ki, végül hazakeveredtünk, őt pedig elég csúnyán leszidták. Csak a baj van velem, ezt már mindenki tudja. Paulo apja is, az enyém is, anyám pedig mindig is tisztában volt vele. Mégis ki hiányolna? Esetleg anyám barátja, aki jelenleg velünk él Bécsben, senki más. Felsóhajtok, majd lehunyom a szemem, végül nagy nehezen, de annál csendesebben ülök fel az ágyamban, majd állok fel a helyemről és kapom ujjaim közé a táskámat, hogy pár holmimat belehajíthassam. Egy Red Hot Chili-cd landol a legmélyén, a discmanem és fejhallgatóm mellett, pár felső és nadrág, bugyi, melltartó és a régóta kuporgatott zsebpénzem. Ennyi megteszi. Az ablakomhoz lépek tehát és már éppen húzom fel, amikor kopogtatás hallatszik, majd valaki megszólal a túloldalon. A szememet forgatom. Nem Daniel. Biztosra veszem, hogy ha nem válaszolok, egy idő után megunja és elmegy, mert azt hiszi még mindig alszom. Elkezdek tehát kimászni a párkányon, hogy olajra léphessek innen és végre megszabaduljak anyám bosszantó pasijától...
Bizonyosan sokkot kapnék azon, hogy ha kimondaná, hogy “egymásnak lettünk teremtve”. Nem azért mert ne lehetne lehetséges egyeseknél, csak éppen nem hiszek az ilyesmiben. Meg aztán… épp eléggé ragaszkodom a szabadságomhoz és időnként meglehetősen anarchista vagy épp punk nézeteket vallok. És ezekbe a nézetekbe a szerelem bőven bele fér, sőt! De az egymásnak teremtős sztori már nem. Mintha megfosztanának a szabad önrendelkezéstől és onnantól nem létezne más út a boldogságra. Az én romantikus oldalam másképp vizionalizálja ezt az egészet. A lelkitárs jelzővel előbb tudnék azonosulni. De nem kerekedik ebből valódi beszélgetés így mindegy is. Az egómat persze simogatná, hogy Alexben olyan érzéseket sikerült keltenem. És az a nagy büdös igazság, hogy bennem is élnek ezek az érzések. Azóta is. Azonban van bennem egy csomó minden más is, amiket bármennyire szerettem volna, ez sem tudott felülírni.. Azért az, hogy olyan képre vágyik, ahol megüt elég beszédes.. De inkább nem fűzök hozzá semmit. Kivételesen nem igazán találom viccesnek. Nem futja arra, hogy a feléledt dühöm közben reagáljak is őrá. Pedig tényleg elég baj, hogy átveszi az éezéseimet. De aztán csak sikerült helyre zökkennem. És mivel egyszer már bocsánatot kértem, így nem kezdek újra magyarázkodni. Főleg hogy borzasztóan zavaró, hogy Alex testében mennyire nem vagyok ura az érzelmeimnek! Végül a régi használaton kívüli mosdótálcához keveredünk és halkan kimondva a szavakat, elkezdek körözni Alex pálcájával a tál felett, mire az megtelik ferrofluidszerű fekete élőnek tűnő anyaggal, ami időnként mintha lustán kinyújtózna a kezünkben tartott elemek után. De inkább csak invitáló jelleggel, semmint agresszívan. Elteszem egy kis időre a pálcát, hogy ne zavarjon be - Oké, az ige amire szükségünk lesz..: - elmondom számára a viszonylag rövid varázsigét, többször is és elmondom neki hol figyeljen és milyen hangsúlyokra. Elismételtetem vele egészen annyiszor ahányszor nem ejti jól. - Nem bonyolult, de fontos a nagyon pontos elvégzése. Egy esélyünk lesz, vagy sosem tudjuk meg mi történt. - aztán megmutatom neki a pálcamozdulatot is és ott is elmondom, hogy mikre figyeljen. Ha nagyon nem megy számára, még mellé is állok és irányítom a kezét.. a kezemet… Hátborzongató érzés.. De amikor úgy látom, hogy menni fog Alexnak akkor egyszerűen csak ismét kézbe veszem a pálcát. - Helyezd bele a naplódat és hajtsd végre a varázslatot! - ha megvan vele, én is megteszem ugyanezt, csak én a képpel. És egy rövid ideig nem történik semmi, csak mintha elnyammogná a furcsa folyadék a cuccainkat.. De aztán a folyadék felszínén tarajok képződnek és az egész mozgásba lendül. Végül mindkettőnket eltalál pont a szemünk között egy egy “köpettel” amit kikerülni sem tudtunk volna. És egy kissé olyan élmény lehet, mintha testen kívülre rántana minket ez az egész, de már nagyon nem tud senki tiltakozni meg semmit sem tenni. Aztán mindkettőnket elnyel a sötétség. ___________
Mindketten, az 1999-es nyári önmagunkba csöppenünk vissza. Alex utolsó napja Rómában, nekem pedig eredetileg Daniellel lett volna talim, de a cukrászdába kellett mennie végül így a terveink a napra meghiúsultak. Cserébe az unokahúga még mindig itt van. És meg is kért rá, hogy időnként nézzek rá. Nincsenek emlékeim, vagy tudásom arról, hogy a jelenben ki vagyok, vagy épp mi történik velem. Nincs arról sem fogalmam, hogy hogyan kerültem ide… Minden olyan, mintha most történne. Arról sem tudok, hogy nincs ráhatásom az eseményekre, nem tudunk semmin változtatni. Ez nem vissza utazás az időben, csak egy emlék újra élése úgy, ahogy megtörtént.. Egy emléké, amitől megfosztottak, de itt most erről sem tudok. Egy szó mint száz. Alexel nem először találkozunk így az érzés, hogy ő is itt van, nem idegen. De egyáltalán nem beszélgettünk eddig különösebben. Legfeljebb ha Daniel is ott volt akkor azért Alexet is bevontuk a hülyeségbe. Persze mértékkel.. De különösebb, önálló interakció a lánykával még nem volt.. Egy ideig elvagyok azzal, hogy ezt azt elolvassak, vagy épp biliárdozzak, darts-ozzak meg ilyenek, de egyre többször nézek el Alex szobája irányába. Reggel óta nem láttam, pedig már lassan dél. És ha jól tudom este jönnek érte… Eleve éreztem felőle valami furcsa szorongást így a nyár végével kapcsolatban de nem tudtam beazonosítani, meg csak időnként csapott meg és annyira bevallom nem érdekelt. Egyébiránt, oké hogy nem értek a kölykökhöz de Alex azért bizonyította már, hogy tud jófej lenni és elég vagányan bele is ment a hülyeségekbe velünk együtt. Szóval hiába csak egy kölyök, részemről kiérdemelte az okés kategóriát. Elszöttyögök még egy kicsit a konyhában a gyümölcsturmixal, de aztán csak felmegyek a szobájához és bekopogok. Természetesen olaszul szólok hozzá, hiszen itthon vagyunk mindketten. - Hé lassan dél lesz, nem akarsz felkelni? - aztán minden további nélkül nyitok be, ha hív ha nem.
Rocco kérdése hallatán csupán fapofát vágva vonom meg a vállamat. Nem feltétlenül csak erre gondoltam, de valamiért ezt mondtam ki. Valamiért, mintha nem is tudom... mintha köztünk nem is alakulhatott volna másként semmi sem. Mondanám, hogy egymásnak lettünk teremtve, de a kórházi jelenetünk óta ezt igazán arcon köpésnek érezném, másrészt pedig ennyire nyálas még én se vagyok. És igen, hallottam már hírét annak, hogy Roccót az idősebb nők vonzzák, Andrea és az én kivételemmel. Bár, igazság szerint nem sokat beszéltünk az exeiről, lényegében semmit sem, hiszen kettőnk kapcsolata se mélyült el annyira, hogy ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel zargathassam. Volt valami, de korántsem az, amit akkor és ott elképzeltem magamban, amikor abban a bizonyos lakókocsiban elhangzottak a szavai. Én szerelmes voltam, mi több, ilyesmit még soha életemben nem éreztem senki iránt sem, holott a mai napig biztos vagyok abban, hogy Codyt is szerelemmel szerettem, de Rocco iránt olyan lángoló érzelmek környékeztek meg, amelyek a mai napig nem enyhültek egy cseppet sem. Éppen csak megtanultam elfojtani magamban, hogy ne fájjon annyira a hiánya. - Díjaznám, ha találnál egy olyan képet, ahol éppen megütlek valami idióta beszólásod miatt... - dörmögöm magam elé Rocco mély baritonján, miközben a gyerekes szívecskéimmel telefirkált naplómat lapozgatom. Itt-ott felbukkan egy-két bekezdés valami helyes tanárról, de a rajongásom csupán két sor erejéig terjedt, nem tovább. Fellobbantak, majd másnapra ki is hunytak a "érzelmeim" fentebb említett egyének iránt, végül minden ment tovább a maga medrében. Eléggé csapongó kiskamasz voltam, annyi szent. De maga a nagybetűs BEJEGYZÉS már vörös billogként ugrik a szemem elé és tér vissza majdhogynem minden emlékem azzal kapcsolatban másodpercek alatt. Olyan erővel kólintanak fejbe, hogy legszívesebben egy aszpirinnel zárnám a napot, mindeközben pedig a testemben lévő Rocco érzelmei is telibe kapnak ezerrel. Nem igazán vagyok képes lezárni az elméjét és nem befogadni a rajta eluralkodó ideget vagy mit is érez pontosan, hiszen az én mentális védelmem teljesen átlagos és ez az oka annak is, hogy vetek irányomba egy totálisan összezavarodott pillantást. Az elmém - Rocco fejében - túl van terhelve, voltaképp egyszerre foglal benne helyet az én és az ő érzései is, ezt pedig baromi nehezen viselem, de amint meglátom a testemen kiütköző változásokat, eltátom a szám és minden mást elfelejtek. Eddig is tisztában voltam azzal, hogy metamorfmágus lehetek, de az én változtatásaim maximum a hajam és a szemem színéig terjedtek, de ez... döbbenetes. - Ezt ne... - nyögöm elsápadva, holott nem éppen a testemet érintő fizikai változások zavarnak, hanem a Roccóban eluralkodó gyilkos indulat, amely határozottan a zsigereimbe ég és hasonló érzelmek hatalmasodnak el felettem is az ő testében. Nem csak hogy érzem, hanem pillanatnyilag át is veszem tőle eme gyilkos haragot, amit nagyon nem áll szándékomban. Én csak szeretném már végleg magam mögött hagyni azt az időszakot, hiszen semmi olyasmi sem történt, ami a tudatomba égne, Lydia hülyeségein kívül. Képes vagyok tiszta lappal kezdeni, de ehhez az kell, hogy elégessem ezt a hülye kis füzetecskét és ne érezzem azt, ami pillanatnyilag Rocco - vagyis az én - elmémben zajlik le. – Hogy kell ezt a legilimit kikapcsolni? - fortyanok fel enyhén bosszúsan.. Csitítsa el magában ezt az egész kavalkádot, mert bőven elég számomra a sajátomat kezelni. Jól esik, hogy így reagálja le, más esetben totál meghatódnék és szorosan átölelném, de most... Most valahogy igyekszem robot üzemmódba kapcsolni és kideríteni a minket érintő miérteket, de ez így nagyon nem fog menni. Ha leragadunk itt, napestig mesélhetnék és panaszkodhatnék számára, ezt az utat azonban - ha jól sejtem - megjártuk egyszer. És ha a megérzéseim nem csalnak, akkor minden bizonnyal nemsokára ki is fog derülni minden mindkettőnk számára. Éppen ideje is lenne már. - Semmi gond, én csak úgy érzem, hogy ennek lehet köze kettőnkhöz - lengetem meg a kis füzetecskét Rocco hosszú ujjai által tartva. - Elfeledkeztem róla, nagyjából abban az időben is történt és mégis csak most ugrott be - merengek el egy röpke pillanatra. Ilyesmit nem felejt el csak úgy az ember lánya. - Biztos vagyok benne, hogy kapcsolódik az eseményekhez - állok fel végül a helyemről és porolom le Rocco ruhájáról mindazt, amit a földön ülve magamra sikerült szednem. Az általa talált képre vetek egy kíváncsi pillantást, de végül nem kommentálom a dolgot. - Rendben, mit kell tennem? Tennünk? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, mialatt a régi mosdótálcához sétálok Rocco öles lépteivel, majd őt is bevárom. Nem kérdés, kettőnk közül, melyikünk a gyorsabb. Válaszokat akarok kapni, méghozzá minél hamarabb és Rocco reakcióját elnézve nem lesz éppen szívet melengető a helyzet...
Valószínűleg ha felismertük volna egymást az ajtóban.. annak függvényében viselkedtünk volna a továbbiakban egymással, ahogyan legutoljára elköszöntünk. A történetünk talán másképp alakult volna. Vagy nem. Amióta múlt nyáron megláttam, hajtott felé valami folyamatosan. De nem mondok ki semmit ezzel kapcsolatban. Még számomra is ijesztő lenne bele gondolni abba ami egy pillanatra megkörnyékezett korábban. - Lehetséges… - egyezem bele, bár azt nem teszem hozzá, hogy ugyan miért töröltek volna engemet is, hiszen ilyesmi nem szokás családon belül! Arra, hogy rögtön a kavarásra gondol az égnek emelem a tekintetemet és türelmetlen indulattal fújom ki a levegőmet. - Számodra ez az egyetlen érzelem ami két ember között létre jöhet? - azért itt kissé kételkedően nézek rá, hogy ezt a kérdést pont nekem kell feltennem.. Akiről általánosságban azt sem feltételezné a többség, hogy képes vagyok az érzésekre.. - Olyasmire gondoltam, mint egy közös jó pillanat, vagy akár egy lencsevégre kapott vita heve. Bármi. Másfelől tizenhárom, vagy tizennégy voltál.. Azért nekem is vannak határaim! - kérem ki magamnak, ráadásul az is eszébe juthat, hogy hírében állok, minthogy az érettebb nők mindig is jobban vonzottak. Ő az egy szem kivétel, de mivel jelenleg nem is igazán tudjuk hányadán állunk egymással, így voltaképp ez mindegy is. Tovább keresgélek a képek között és hagyom, hogy ő is kutakodjon a naplójában. Nem figyelek arra, hogy változik az arckifejezése és nem is érzékelek felőle semmiféle érzelmi változást. Egyéb esetben figyelnék rá. De így csak akkor fordulok oda amikor beszélni kezd. És ahogy halad előre a történetben a tekintetemmel szó szerint ölni tudnék, a légzésem nehézzé válik, Alex szemei ismét jégkékbe csúsznak és a pikkelyek a szemei körül jobban kiütköznek mint eddig.. A barna haja éjfeketére változik apránként, a homlokánál pedig a haja vonalában, a halántéka feletti résznél, két pár egymás alatt elhelyezkedő szarv kezd el előkúszni mint valami bizarr korona.. Nem szakítanak utat maguknak a bőre alól, egyszerűen a metamorf mágiája alkalmazkodik, mintha mindig is ott lettek volna. Ahogy a pikkelyeknek ezeknek is kékes fehér árnyalata van, de határozottan csontszerűek. Alex meleg tónusú bőre is elefántcsont fehérré fakul és a fogait csikorgatom. A történet határozottan olyasmit érintett amire voltaképp önkénytelenül reagálok így. Csak azt érzem, hogy meg akarom semmisíteni a szóban forgó férfit és igazából Lydiat is. Meg akarom tőlük óvni Alexet.. Torokhangú mély, hosszabb morgást hallatok és megrázkódom ahogy kilel a hideg. Ahogy megmozgatom magamat még Alex csontjai is roppannak, mintha a metamorf mágiája miatt valóban képes lehetnék felvenni a valódi alakomat. És bizony a jól bejáratott önkontrollom nélkül nagyon nehéz vissza fognom magamat. De aztán csak fújtatok ameddig nem sikerül normalizálnom a légzésemet és onnantól csak arra figyelek egy kis időre.. Minden szépen vissza húzódik és Alex külsőre újra önmaga lesz. Még a légzésemre figyelek, kissé meg is szédülök, így ültömben is, de halkan magam elé nézve szólalok végül meg. - Bocsáss meg… Én.. Mélységesen megvetem az ilyesmit. És.. ha valóban én voltam.. - itt felnézek rá, a szemeim megtelnek könnyel - Ha valóban én voltam akinek ezt elmondtad akkor.. Akkor van egy sejtésem, hogy mi történhetett utána.. - nyelek egy hatalmasat, pedig a torkom borsónyira szűkültnek érzem. Megremeg az állam és nagyjából olyan arcot vágok, mintha rettegnék mélyen. Végül csak megpróbálok nyelni párszor még, le akarom küzdeni azt a rohadt gombócot mert úgy érzem megfulladok! Inkább tovább pörgetem a képeket és hamarosan a kezembe akad egy amiről úgy gondolom elég lesz. Valószínűleg Danyel készíthette a képet, mert Alex épp a kamera felé mutogat, vagy épp hadonászik, a szája nyitva, szóval gondolom magyaráz is épp valamit. De a másik keze az enyémben. Vagyis a kisujjaink össze vannak fűzve. Én még a lugasban ülök a padon, amiről Alex valószínűleg épp felpattant. Csak simán rezignáltan bemutatok a kép készítője felé. Olyan arccal, mintha szarás közben nyitottak volna rám… De az az apró kontakt Alexal.. Talán épp beszélgettünk ott egymás felé fordulva. - Ez jó lesz. - állok fel végülis és ha már talált egy régi mosdót, meg a kezében a naplója is, az enyémben pedig a kép - Vedd a kezedbe a pálcát! Itt az ideje megtudnunk, hogy mi a fene is történt!
Tény és való, hogy én sokkal hamarabb közvetítem az arcommal a külvilág felé az érzelmeimet, mint Rocco szokta tenni. Néha még a tekintetemmel is. Ízig-vérig olasz vagyok ebből a szempontból, le sem tagadhatnám. A heves vérmérsékletemet apámtól örököltem - vagyis szerinte sokkal inkább valakitől a családban -, ezt esett anyámnak olyannyira nehezére kezelni. A hirtelen kirohanásaim nem illettek az ő világnézetébe, ahol minden pillanatban rend és fegyelem uralkodik. Amióta nem tartom vele a kapcsolatot... Nos, sokkal könnyebb, de még mindig nem találom a helyem a világban. Az évek óta tartó elnyomást nem könnyű levetkőzni magunkról, mindenesetre mintha kissé nyugodtabb lennék legbelül. Mintha... mintha legalábbis egy fokkal nagyobb türelmem lenne dolgokhoz és kezdeném meglátni az értékeimet. - Nekem se rémlett korábbról az arcod, amikor megpillantottalak Codyval az ajtóban - merengek el egy pillanatra, Rocco ujjaival az állkapcsát simogatva elmélyülten. Hányszor, de hányszor simogattam az arcát, amikor ébredés után egymás mellett feküdtünk! A fenébe, hogy mindig ide lyukadok ki... - Ha tudtam volna... ha felismertelek volna... - akadok el a szavaim közben, végül nem mondom ki azt, amit ebben a pillanatban gondolok, miszerint esélyesen nem lett volna köztünk semmi, de semmi sem. Tudatosan kerültem volna. Amit próbáltam így is, de baromira vonzott, én pedig száguldottam felé ezerrel, csigatempóban. Mégis, a kora kamaszkori ismeretségünk ténye némiképp változtatott volna a helyzeten. Vagy hát a fene se tudja... Talán szerzett volna egy titkos rajongót. Ki tudja, hogy bele voltam-e esve akkoriban is. De nem, nem hiszem... Később kezdtek el érdekelni a srácok. - Az alapján, hogy te és én vagyunk azok, akik nem emlékeznek semmire sem, ráadásul neked van titkolnivalód, mégis ki másra tippelhetnék? Logikus részemről ama feltételezés, hogy olyasmi történt, aminek nagyon nem kellett volna. Talán megtudtam rólad valamit, amit nem kellett volna. Talán már évekkel ezelőtt tudtam rólad, hogy mi vagy valójában... Kész agyrém ilyesmit még csak kimondani is, de így első tippre ez az, ami itt és most eszembe jut. Rocco és a családja sárkány, mi ketten pedig kerülhettünk olyan helyzetbe, ahol nem volt képes tovább leplezni a titkait. És hát, mint láthattuk, az amneziálás nagymesterei a Vivantik, nem igaz? Mégis ki más tehette volna, de úgy őszintén! - Érzelem? - kérdek vissza hitetlenkedve, majd felnevetek, noha a hangom cseppet sem árulkodik a felhőtlen vidámságról. Sokkal inkább a fájafejemsokvoltezmára-életérzés lapul mögötte. - Mégis miféle érzelemre gondolsz, hm? Nem hiszem, hogy én meg te már akkor is kavartunk volna egymással. Ráadásul, te nem is vagy olyasvalaki, aki kimutatja, bármit is érez bármivel kapcsolatban is - állapítom meg, de ujjaim között azért átpörgetem a képeket. Igaza van Roccónak, ha együtt is vagyunk valamelyiken, ott éppen én vagyok rátapadva Danielre vagy a háttérben beszélgetek valaki mással. De egyiken sem sandítok titokban a srácok felé, ami arról árulkodna számomra, hogy titokban ugyan, de odáig voltam azért a már akkor is magas srácért. És jól láthatóan még barátok se voltunk. - Szerintem többre megyünk a naplóimmal - huppanok vissza a földre és veszem kézbe az egyik füzetecskét, amelynek a borítójára a megfelelő évszám van firkantva. Meg szívecskék. Aha, tipikus én. Lapozgatni kezdem, újfent Rocco seggére huppanva a porban és az arcom fokozatosan elkomorodik. Olyan emlékek bukkannak felszínre bennem, amelyet jó mélyen eltemettem magamban, de a gyermeteg írásaim máris a felszínre hoztak bennem valamit. Olyasmit, ami cseppet sem kellemes érzés. - Tudod, akkoriban... - kezdek bele, miközben nyelek egyet és Rocco mély hangja reszketni kezd. A kép, ahogy a tizennégy éves énem hasal az ágyon és sírva írja a sorait... Kikezd bennem valamit. - Szerettem Rómában lenni és nem csak amiatt, mert itt sokkal jobb volt a légkör, mint otthon. Anyám akkoriban olyasvalakivel volt együtt, akit nem csíptem. És itt ne csak arra gondolj, hogy azért nem jöttem ki vele, mert egy normális családról álmodoztam. Már akkoriban is véla voltam és hiába a gyűrű, ha az illető ivott... Anyám pedig nem volt otthon... És... - akadok el, szinte pánikszerűen kapkodva levegő után, ahogy az emlékkép kitisztul előttem. Miért nem emlékeztem erre? Miért? Bár, ahogy belegondolok, még szívességet is tett velem az, aki ezt is törölte a fejemből. - Én... Elmondtam anyámnak, hogy mit tett velem, hogy simogatott, hogy tapogatott, de ő azt hitte hazudok. Nem volt szexuális zaklatás, addig sose ment el, de egy tizennégy éves lány számára már ez is olyasmi, amit nem szabadna átélnie. Úgy tett, mintha csupán véletlenül fogta volna meg a fenekemet vagy éppen a mellemet és gyűlöltem otthon lenni. Legszívesebben elszöktem volna. És úgy rémlik, hogy beszéltem erről valakinek, de nem jut eszembe, hogy kinek. Apunak sosem említettem, ahogy senki másnak sem a családból, de akkor mégis ki lehetett az? - pillantok ezúttal kétségbeesetten Roccóra, vagyis önmagamra. Láthatja a mogyoróbarna szempárban, hogy mennyire elfogott a félelem és a hirtelen jött felismerés. - Daniel se lehetett az. Anyám pedig folyamatosan a pasijának hitt, nem nekem - pihentetem Rocco ujjait a lelkileg felkavaró sorokon. Ha időnként visszaolvastam volna, akkor sose merül feledésbe. Erről még Cody sem tud, noha egy ideig ő volt a legfőbb bizalmasom. Neki bizonyára elmondom, ha emlékszem rá. Vele mindent megosztottam. És mivel ő is hasonló szörnyűségeken ment át gyerekként, mi több, még rosszabbakon, megértett volna. - Miért van olyan érzésem, hogy te voltál az, akinek végül megnyíltam? - döntöm végül enyhén oldalra a fejét, majd olyan pillantást vetek rá, mintha most látnám életemben első alkalommal. - Miért? - ismétlem meg a kérdést, mintha már ez megadhatná számomra a választ. - Hiszen még apámnak se mondtam el! - fakadok ki némileg kétségbeesetten. Fáj olyasmibe kapaszkodni, amit képtelen vagyok összekötni bármivel is. Az érzés, miszerint Rocco tudhat erről valamit, szinte ordít a fejemben, de közben az is bennem motoszkál, hogy ez képtelenség. Alig ismertem őt, miért pont ő lett volna az, akinek megnyílok ilyesmivel kapcsolatban? - Én ezt nagyon nem értem - jelentem ki végül, amint újfent észbe kapok. - Gondolom, semmi ilyesmi sem rémlik számodra...
Még mindig megterhelő Alex mimikáját és reakcióit az én testemre ráültetve megemésztenem. Főleg, hogy számtalan olyan mimikája van, ami állítom, sosem használt arcizmokat mozgat meg nálam.. Én meg valahol a dühös, csodálkozó, vagy épp rezignált arckifejezések között lavírozok. Kivéve amikor jön valami érzelmi dolog, ami kapcsán most nem vagyok ura az arcomnak, így el sem tudok rejteni jóformán semmit. Furcsa az ilyen.. Borzasztóan kellemetlen! - Kötve hiszem hogy másról lenne szó. A Rocco nevet csak Nápoly és közvetlen környékén hagyomány adni. - húzom ki magamat egy kicsit. Hát igen, én meg a hagyományok.. Egyes hagyományok csak… Nem az összes! - És Dany-t tényleg viszonylag régebbről ismerem. De.. rád egyáltalán nem emlékszem.. Legalábbis.. Tudtommal azon a házibulin találkoztunk először. - mondom ki egyszerűen, noha az állkapcsomat így is rágni kezdem, ami Alex pocok arcával egészen más jelleget kap.. Nem pont az süt róla, hogy épp szétbassza az ideg.. Pedig de épp ez történik velem. - Hé! Ne told rögtön ránk! Jó lenne, ha nem ítélnél rögtön az alapján, amit valakiről frissen megtudtál! - csattanok fel, mert valóban nem gondolok mögé, csak vádaskodást, amikor azonban folytatja és felteszi a kérdést, hogy ugyan mit tehettünk ami miatt mindkettőnket meg kellett fosztani az emlékeinktől.. Egy pillanatra olyan mintha valamiféle felismerés, de legalábbis erőteljes gyanú suhanna át az arcomon. Ki viszont nem mondok semmit ezzel kapcsolatban. Ugyanis az ami felmerült bennem, annak a lehetősége még engem is sokkolna.. Végül nyelek egyet és inkább a dobozokra meg a fényképekre fókuszálok és nagyon próbálom Alex okfejtegetéseit ignorálni.. Ami persze most nagyon nem megy. Az egyértelmű lehet számára, hogy akármi is jutott eszembe, meglehetősen felzaklatott. És nem mellékesen megint azt csinálom mint mindig. Hallgatok. - Keressük meg a képeket! És aztán meglátjuk mit tudunk tenni. - az újabb porolásra megint tüsszögni kezdek mint egy kölyökmacska de most már azért ingerülten fel is szólalok - Óvatosan! Elég már a hirtelenkedésből! - köhögök meg prüszkölök még egy sort, de most már tényleg elegem volt az egész hülye helyzetből! - Meg tudjuk oldani, ha elég háttéranyagunk van. Olyan képet kell találnunk, amiben van érzelem. Amin valamiképp kapcsolódunk egymással is. Minimum egy ilyen képet kéne találnunk, de jó lenne többet… - ami esélyesen egészen kihívás lesz, ugyanis Alex a legtöbb képen az unokabátyjára van nőve, vagy a háttérben van és Dany-vel baromkodunk... Leginkább az új fényképezője végett. De talán Alexnak nagyobb sikere lesz a képek tekintetében.
