2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Vivanti-villa Olaszország délnyugati részén, a Nápolyi-öböl mentén helyezkedik el, a lehető legtávolabb a muglik által lakott résztől. Nincs ugyan rejtve a kíváncsi tekintetek elől, de ide még egyetlen varázstalan ember se tehette be a lábát a hosszú évek folyamán. Kívülről impozáns, gyönyörű, tipikus olasz épület, belülről pedig hatalmas tér fogadja az ide látogatókat. A padló márványozott, a mennyezetről pedig hatalmas csillárok lógnak alá, mintegy büszkén hirdetve, kik is lakják eme helyet. Itt-ott megtalálható a család címere is, amelynek középpontjában egy sárkány áll. Az épületben számtalan szoba és fürdőszoba található, némi fejtörést okozva azok számára, akik életükben először járnak itt. Az emeletre, ahol a szobák helyezkednek el, csakis a család tagjai mehetnek fel, mások elől mágiával védve van. Mrs. Vivanti ugyanis ragaszkodik a magánéletéhez és a kis titkaihoz, mint az már rengeteg szóbeszéd tárgya lett az elmúlt években. Mindenesetre, hála a védővarázsnak, eddig még senkinek sem sikerült megfejtenie, hogy vajon mit is szeretne annyira elrejteni mások elől...
- Nem akarom - jelentem ki a nyilvánvalót Rocco alakjában puffogva, ami egy idegen számára eléggé furának hathat. Már maga a duzzogós hanglejtésem is egy ötéves kislánynak felel meg, ami a saját testemben egyébként elképzelhetetlenül cuki, édes és ellenállhatatlan, de Rocco mély baritonját hallva már korántsem ezek a jelzők jutnának az emberek eszébe. Sokkal inkább valami egészen más... Az, hogy Rocco előtt, hangosan olvasok bele a naplómba, már önmagában egy fura kötelék részemről a srác felé. Mármint... még azt se igazán díjazom, ha véletlenül Daniel ujjai közé kerül a könyvecském, erre pont Rocco az, akinek felolvasóestet tartok belőle! Jó, ha a fiúkat taglaló kötetem landolt volna nálam, azt esélyesen nem kötöttem volna az orrára, de ahhoz még sok-sok fejezetet lapozni kellett volna. Ráadásul, a legtöbb srác valamiért elérhetetlen volt számomra. Ki tudja, talán tudat alatt riasztotta őket a vélaságom, még ha nem is tudtak róla. Fura és elég szeszélyes képesség ez, nem csoda hát, hogy sokan képtelenek hova tenni. - Tényleg ez áll itt, feketén-fehéren - nyitom ki újra a könyvecskét, amint megpillantom Rocco - vagyis az én - kételkedő képemet, majd dugom is az orra alá, ha szükséges, mintegy írásos bizonyíték gyanánt. - Persze, lehetett másik Rocco is - túrok a hajába azokkal a hosszú ujjakkal, mintegy saját magamat is nyugtatva ezzel a magyarázattal. - Nem feltétlenül kell rosszra gondolni, hiszen egyikünk sem em... - ...lékszik semmi ilyesmire sem, fejezném be a mondatot, de a torkomra fagy a szó, amint megpillantom a képet és megüti a fülemet Rocco magyarázata is, ahogy a belőle kihallatszódó érzelmek is. Még sose hallottam ilyennek és ez egy kissé szíven üt. Mindig is egy amolyan macsós rosszfiúként tekintettem rá, akinek - ha vannak is érzelmei - képes figyelmen kívül hagyni őket. Szokatlan részemről az emberi oldalát látni. Kinyújtom hát a karját, majd ujjaival lágyan, bátorítóan megszorítom a vékony, törékeny kezeimet és bátorítóan mosolygok le rá. Kissé idegen lehet ez a mosoly, amikor legszívesebben sikítva verném a fejemet/fejét a falba, de érzem, hogy most nem lenne valami szerencsés nyíltan pánikrohamot kapnom. Ebben a testben pedig főleg nem. Legszívesebben megkérdezném tőle, milyen ember volt az apja, hiszen a reakciója alapján ő jóval szerethetőbb volt, mint amilyen az anyja, mégse teszem. Erre ráérünk azután is, hogy a kérdőjelek helyére válaszokat tettünk. - Amneziálva? - ütközöm meg a szó hallatán, majd engedem el a karját. - De hát mégis miért? - kúszik egy árnyalatnyi gondterheltség Rocco aranyszínű tekintetébe. - Milyen esetekben amneziáltok valakit? - teszem fel a kérdést, továbbra is a képeket nézegetve és a gondolataimba mélyedve. Próbálom magamban felidézni azt, amit egy Exmemorian miatt elfelejthettünk, de semmi... Semmi, de semmi, de semmi, csupán egy egyre erősödő fejfájás a jutalmam. - Mégis mit tehettünk, ami miatt neked is ki kellett törölni az emlékeidet? - masszírozom a halántékomat gyengéden, hátha ezzel beugrik a válasz. Rocco sárkány, előtte nincs mit titkolni. Ha én rájöttem a titkára, akkor érthető, de ő... Őt miért? - Úgy néz ki, hogy olyan fene nagy barátságban nem voltunk - állapítom meg nagyjából fél óra múltán. Néhány közös kép előkerül ugyan, de egyiken sem állunk közvetlenül egymás mellett. Rocco esélyesen Daniel egyik haverja volt, aki alkalmanként átugrott hozzánk az unokabátyám miatt, de hozzám nem fűzte sok minden. Nyilván csupán egy idegesítő kamasz voltam a szemében, semmi több, az enyémben pedig ő is csak Dany egyik újabb lökött haverja és inkább ki se jöttem a szobámból, amíg ők itt bandáztak. - A naplóim alapján egy-két alkalommal lepasszolt neked Daniel rövidebb időre, amikor elugrott a cukrászdába, de olyankor is inkább a szobámban voltam, amíg te odalenn hédereztél. Nem igazán beszéltünk egymással. Vagyis... - harapom be töprengve Rocco ajkát: - Legalább egy alkalomnak kellett lennie, amikor szóba álltunk a másikkal. Nyilván akkor borult a bili - tárom szét a karjaimat, ujjaim között a képekkel, mintegy így is jelezve, hogy más tippem az égvilágon nincs. Csak szólnunk kellett egymáshoz annak érdekében, hogy kibukjon valami ilyesmi, nem igaz? - Milyen az az emlékező varázslat? - teszem fel azért a kérdést. - Ismersz olyasmit? Mert apám aligha tart Merengőt a padláson - nézek körbe, majd lépek egy letakart tárgyhoz és rántom le róla a leplet, ezzel is alaposan felverve a port, amely rendesen megcsavarja az orrom. Rocco orrát. Nem merengő, hanem csupán egy régi mosdótál, állványon. - Meg tudjuk házilag oldani? Nagyon remélem, mert egyébként fogalmam sincs azt illetően, hogy kihez fordulhatnánk segítségért. Roccónak titkai vannak és még mi sem tudjuk, mi az, amire emlékeznünk kellene. Nem lenne szerencsés ezt pont egy harmadik személy jelenlétében fejtegetni. Nem, ezt kettőnknek kell megoldanunk.
Nem amiatt nem mondok neki semmit, merthogy ne lenne közünk egymáshoz, hanem mert én sem tudok túl sokmindent erről a részről. Én voltaképp porbafingó vagyok még csak a sárkányok között. És bár a legendákat, mondákat ismerem, semmi más kézzel foghatót. Ráadásul bármit mondanék csak még több kérdést szülne benne. És a vége úgy is az lesz, hogy muszáj leszek amneziálni. Legalább ezt a részt, ahol kibukott hogy mégis mi vagyok. Tehát voltaképp fölösleges bele mennem a részletekbe. Ha pedig az őszinteségre hivatkozna.. nos igen, ott van Cody esete egyrészt, másrész.. a legjobb kapcsolatokban is vannak dolgok amiket nem osztunk meg a másikkal. Csak ha ideje van, vagy muszáj. Egyébiránt ez a másik ami miatt nem mentem hozzá vissza a kórházba. Én is érzem, hogy ez az egész.. ami a lényem része.. Erről azért valamit illett volna mondanom egy idő után. Már ha nem akartam volna magamat ítéletnapig az árnyékba kényszeríteni. Ha az emberi életet választom, akkor elveszítem a családomat. Ami bár.. elképesztően irritáló időnként, de akkor is a családom és a magam módján legalább a testvéreimhez kötődöm. Már persze Pascal-t leszámítva.. És a másik végén a helyzetnek ott van Alex.. Pislogok párat rá értetlenül amikor pánikba esik. - Nem. Ne aggódj! Csak direkt tudnál átalakulni ha akarnád. - de nyilván nem akarja. Amikor kiszúrja, hogy bizony féltékeny vagyok metszőn nézek rá de nem kommentálom. Nincs rá szükség. Végülis feljutunk a padlásra és elég lassan, de mégiscsak találunk valamit! Ráadásul nem is akármit. A képek átpörgetése közben hallgatom ahogy bele olvas a régi naplójába. Valójában cukinak találom. Egészen addig ameddig el nem ér ahhoz a részhez, hogy “Hülye Rocco”. Arra azért kétkedve, kérdőn nézek fel rá. Aztán persze elő kerülnek a fotók amikre szintén csak elképedve bámulok. Végül úgy az egészre csak megcsóválom a fejemet értetlenül. Összeharapom csak az állkapcsomat és Alex kezébe adom a doboz fényképet, hogy nézze át ő is, én kiválogattam néhányat, amiket egyetlen egy kivételével szintén a kezébe adok. A születésnapi képre valami furcsa suhan át az arcomon. Emlékszem, hogy imádtam arcoskodni. - Az a fater szivarja volt. - bukik ki belőlem halkan és egy kicsit talán.. szomorúan, mintha már nagyon régóta nem gondoltam volna az öregemre, most mégis megcsapna a hiánya. - Emlékszem arra, hogy a régi dolgozószobájából elcsórtam egy ezüst tárcányival. Sosem gyújtottam rá belőle... Legalábbis.. Úgy tudtam. Mégis egy eltűnt. Azt hittem Pascal szórakozott. Nagyon csúnyán megszívattam érte a nyomorultat.. - dünnyögöm. Az az ezüst tárca pedig azóta is általában nálam van mint valami szentimentális kabala. Végül kimondom ami megfogalmazódni látszik bennem. - Őszintén szólva, olyan mintha amneziálva lettünk volna de.. Azzal együtt jár, hogy minden más is eltűnik, ami az emléket őrizhetné.. Ezek a képek viszont.. Mégsem törlődtek ki. - állapítom meg így a végére az egyértelműt. Mégsem tudom hová tenni, hogy mégis miért. - Gyűjtsük össze az összes képet, meg a naplódat is és megpróbálhatunk létre hozni ketten egy emlékező varázslatot. Legrosszabb esetben kerítenünk kell egy merengőt.. - végül a dobozból kiveszem nagyjából a fényképek felét, és elkezdem átnyálazni őket egyenként. Tudom, hogyan kell amneziálni és tudom hogyan kell vissza hozni az emlékeket. Amiken ha csak nem ül valamiféle egyéb gát, akkor sikerülhet is.
- Óh! - nyúlik meg a képem... vagyis Rocco képe csalódottan, hiszen csak most jövök rá igazán, hogy mennyire nincs semmi közünk sem egymáshoz. Nem vagyok senkije sem, szóval nem követelhetek tőle válaszokat és nem állíthatok elé azzal, hogy egy kapcsolatban az őszinteség a legfontosabb, hiszen... hiszen én se voltam Codyval teljesen őszinte és Rocco és én - bármennyire is kellemetlen néha még saját magam előtt is beismernem - nem vagyunk együtt. Még akkor sem, ha azok a szép szavak el is hangzottak annak idején a szájából, még a lakókocsijában. És a háborút el is indította, éppen csak én lettem ennek az egésznek a vesztese. Rocco mindent felégetett körülöttem. - Vagyis én egy... te... én a te testedben... - hebegem zavartan, miközben a hideg is kiráz a gondolattól és legszívesebben csak úgy lekaparnám magamról Rocco bőrét, még abban az esetben is, ha ez a kínok kínjával is jár(na). - De ugye nem fogok csak úgy átalakulni? - pillantok rá páni félelemmel a tekintetében. - Nem leszek sárkány, ugye? Ugye nem? - legszívesebben megragadnám és kiráznám belőle a választ, de tekintettel ama tényre, hogy valószínűleg csak kárt tennék a saját testemben - lásd Diego... - inkább nem teszem. Helyette viszont igencsak árulkodó lehet számára az arcára kiülő érzelmek kavalkádja. Félelem és majdnem sírás egyvelege. Még a szája széle is megremeg egy másodperc erejéig és a tekintetem is elhomályosul, de állom a sarat. Ha itt és most engedek a pániknak, amely a hatalmába készül keríteni, akkor bizonyára örökké Rocco testében maradok majd és akkor aztán tényleg sárkánykodhatok... - Ó, csak nem féltékenyek vagyunk? - szúrok oda neki, amint meglátom a testemen kiütközni a metamorfmágia jegyeit, de egyelőre napolom a témát. Mindenesetre, a reakciója némi elégedettséggel tölt el, hiszen még soha életemben nem láttam őt ilyennek. Ezek szerint valami mégis van a rideg-hideg álarc mögött. Kár, hogy mindezt nem hamarabb mutatta ki... Hiszen még a kórházba se jött vissza a döntésével, noha lett volna rá esélye bőven. Én pedig úgy voltam vele, hogy szavak nélkül is véget vetett a kettőnk kapcsolatának és elhittem, hogy nem szeret. Hogy csak játszott velem, akár a többi lánnyal. - Mindegy, csak derítsük ki, hogy mi a fészkes fene folyik itt, mert ez így nagyon nem lesz jó - dörmögöm Rocco füstös baritonján, miközben elindulok a felfelé vezető lépcsőn. Nem is nagyon kell figyelmeztetnie, hiszen minden egyes fok gyászosan nyikorog alattam és a fejemet is eléggé le kell húznom, hogy odafenn már ne verjem be semmibe. Van pár magas alkat a családunkban, de Rocco extrán méretes. - Fogalmam sincs - vonom meg a vállam, miközben Rocco az én testemben elkapja a félrehajított dobozt. Csak a nyögés hallatán esik le számomra úgy igazán, hogy nem lehetett olyan könnyű. - Csak apám szereti a régi kacatokat és néhány dologról úgy vélte, hogy jobb, ha megtartjuk - számolok be a padlás hátteréről. - Amikor én idekerültem, ez a ház már a miénk volt - intek körbe, mintegy az egész épület területét bemutatva. - Nem ismertem a régi lakókat és eddig még nem is volt semmi gond - fújom ki bosszúsan a levegőt és vágom le magam seggbe a porba. Guggolni szerettem volna, de az Rocco magasságával igen kényelmetlen és baromi szokatlan, hogy annyira kétrét kell görnyednem, hogy lássak is valamit. - Jó-jó - biccentek egyet szórakozottan a figyelmeztetése hallatán, hogy utána újfent átadhassam magam a kutakodás "örömeinek".
Be kell vallanom, normális esetben nem gubbasztanék másfél órán keresztül a sok vacak között, a porban seggelve, de itt és most semmi se normális. Motivál ama cél, hogy minél hamarabb a saját testembe kerülhessek vissza és végre minden visszakerüljön a normális kerékvágásba. És ha ehhez arra van szükség, hogy Rocco testében fésüljem át a padlást az ő és a porcicák társaságában, akkor megteszem. Ó, meg én! - A nagyszüleim küzdöttek érte - jegyzem meg néhány hivatalos irat átlapozása közben. - Apám csak a cukrászda bővítésére adott be tervezetet, amikor megugrott a forgalom - teszem még hozzá, majd lököm félre a dossziét. Semmi. Nem is értem, miért hittem azt, hogy néhány tulajdoni lap között találok egy kósza varázsigét, amely segíthet a helyzetünkön. Éppen egy újért nyúlnék, amikor Rocco bejelenti, hogy megtalálta a régi naplómat. Oldalra sandítok, majd felállok és mellé sétálok, végül átveszem tőle és bele lapozok. Nem igazán hiszem, hogy a tizennégy éves Alex lett volna akkora koponya, hogy ilyesmiről írna, de a nosztalgia különös bizsergéssel járja át a csontjaimat. Rocco csontjait. - Kedves naplóm! - olvasom fel az agyoncsépelt szöveget. - Daniel ma megint lemondta a mozit, mert apu behívta a cukrászdába és lepasszolt valamelyik idióta haverjának - azért képtelen vagyok vigyorgás nélkül megállni. Fura, hogy mennyire nem emlékszem arra, hogy ki is volt az az illető, bár annyira talán mégse olyan kirívó, ha belegondolok, hogy Dany hány meg hány alkalommal eljátszotta ezt velem annak idején. Olyankor a világból ki tudtam volna rohanni, égnek meredő hajjal. - Istenem, ez a macskakaparás... - motyogom a fejemet csóválva, majd folytatom a felolvasóestet: - Hülye cukrászda... Hülye Ro... - meredek a névre hitetlenkedve, majd pislogok is egy párat mellé, hogy tényleg jól látom-e azt, amit látok. -... cco - csapom be egyetlen lendülettel a kis könyvecskét és szó szerint összerezzenek, amikor meghallom a saját hangomat engem szólítani. Fogalmam sincs, hogy most képeket nézegessek vagy az emlékeimet tegyem rendbe... Mégis, valami ősi kíváncsiságtól vezérelve lépek újra a testem mellé, majd veszem át tőle a fotót, noha már sejtem, mit tartogat számomra. - Szent fakanál! - szakad ki belőlem Rocco baritonján a visszafogott káromkodás, ahogy a képre meredek. - Te emlékszel ilyesmire? - pillantok magamra kérdőn, majd ismét a képen lévő önmagunkra. Valami parti lehetett, méghozzá szülinapi, hiszen a háttérben ott a torta, én pedig Daniel egyik oldalán állok, miközben a két karommal átölelem, arcom a vállára hajtva, mialatt Rocco a másikon, de ő nem ölelkezik. Egy pohár italt tart a kezében, a másikban pedig a - bizonyára cseresznye illatú - szivarát. Olyan a világon nincs, hogy egyáltalán nem vettük észre egymást! - De ez... Én nem is emlékszem rád! - fakadok ki, méghozzá elég határozottan. - Mégis mi... Mi történhetett? Annak idején, amikor a Cody lakásán rendezett bulin találkoztunk, egyáltalán nem rémlett az arca semmilyen szinten sem, márpedig emlékszem Daniel barátaira, főleg abban az esetben, ha olaszok voltak. Sok időt töltöttem Rómában, ráadásul a képen már tizennégy voltam, tehát semmi se indokolja ezt a kiesést. - Van még másik is esetleg? - nyújtom a kezemet, hogy átnyújthassa számomra a további fotókat. Oké, nyugi... Ha csak egy alkalommal volt ilyesmi, akkor még érthető a dolog. A naplóban említett név pedig lehetett valamiféle elírás is, nem igaz? Esetleg egy másik Rocco, ugye? Kétségbeesetten és már-már pánikolva igyekszem összeilleszteni a kirakós darabjait, de amint készen lennék vele, széthullik. Mintha a ragasztó sehogy se akarna megkötni...
Meglehetősen furcsának hat, hogy Alex fejében csak a saját gondolataimat hallom. Semmiféle érzet vagy foszlány nem jut el hozzám. Ami alapvetően a környezetemben lévő emberekkel kapcsolatban elég nagy segítség volt. De most minden.. borzasztóan csendes és üres. - Erről nem beszélhetek neked. - ez ennyire egyszerű. Úgy döntök mégsem avatom be mindenbe. Nem kell tudnia, hogy a legendák szerint nagyon nagyon régen egy másik síkról keveredtünk át és létezik egy város, amolyan bölcső… Amiről még én is csak meséket hallottam. És fogalmam sincs, hogy hogyan lehet oda eljutni. Ahhoz talán találkoznom kellene más sárkányokkal is, de ez egyáltalán nem olyan egyszerű. Mi nem vagyunk vérlények, akik felismerik egymást egymás közelében.. - Sárkány. Aki emberi alakot képes felölteni. - húzom ki magamat és fonom keresztbe a karjaimat meglehetősen büszkén, vagy épp hiún, kinek minek hat.. Persze ez valószínűleg egyáltalán nem fogja megnyugtatni Alexet. Sőt esélyesen csak még jobban rá hozza majd a frászt.. De ez az igazság. - Így hirtelen nem tudom máshoz hasonlítani neked ezt, mint animágiához. Nem alakváltók és nem is metamorf mágusok vagyunk. Nincs több alakunk csak ez a kettő. Még csak átmeneti alakra sem vagyunk képesek. - osztok meg vele még ennyit. Aztán meglehetősen elterelődik minden és tovább szalad az egész. Az egész Matteo-s ügyre csak a számat húzom és fintorgok. Vagy épp a szememet forgatom. Minden ellenére ismerem már Alexet annyira, hogy kiérezzem ezúttal mit akar kinyögni a nagy hebegések közepette. - Tulajdonképpen békává is változtathattam volna és el is taposhattam volna! De nem tettem. - villan meg egy szinte fenyegető fintor Alex arcán. A metamorf mágiája elárul, hogy mennyire is zavar valójában Matteo meg az ő kis udvarlási rítusa.. ugyanis megint jégkékre váltanak a mogyoróbarna sötét szemei és a pupillái is tű vékonyan villannak. A szemei körül pedig ismét kékes árnyalatú pikkelyek rajzolódnak ki nagyon halványan. A húga felemlítésére higgadok le és nézek kissé értetlenül az okfejtésére. - Ha a húgod bármit is elhozott volna Daniel szobájából, akkor az őt találta volna be, nem téged és nem is engem.. Ennek az egésznek valami totál máshoz lesz köze szerintem.. - összegzem a véleményemet és örülök, hogy végre bele megy és elindulhatunk a padlás felé. - Inkább te legyél óvatos! - biztos vagyok benne, hogy Alex súlya alatt semmi baja nem lesz, bármilyen rozoga is a lépcső, ellenben az én súlyom, ami esélyesen a duplája.. meg talán egy kicsi a rohadt magasságom miatt, meglehetősen gyászosan reccsen és nyöszörögnek a lépcsőfokok. De csak felér! Én pedig követem. Akár egy kisegér, nekem nem okoz gondot, ha el is bizonytalanodnék, egyszerűen kézzel segítek a lépcsőre mászásban magamon. Felérve nem igazán bajlódom olyasmivel, minthogy leporoljam magamat, csak körbe nézek máris felmérve, hogy mik is vannak itt és merre is lenne érdemes kezdeni. - Kik laktak itt előttetek? - teszem fel a kérdést egyszerűen. A félre taszított tányéros dobozt éppen hogy sikerül elkapnom - Hékás! Óvatosan! Nem célunk össze zúzni az itteni cuccokat! Főleg hogy ha olyasmi lehet itt ami miatt ebbe az elbaszott helyzetbe kerültünk, talán nem ártana nem bele rohanni valami újabb elátkozott holmiba a kapkodás miatt. Ráadásul figyelj oda arra, hogy fizikailag sokkal erősebb vagyok! - adom ki az utasításokat és bár ő nem érezte meg a doboz tányér súlyát én nyögve teszem le őket a poros földre, egyensúlyozva, hogy ne húzzon el és bukjak orra vele. Így is huppan én pedig belélegezve egy adag port tüsszögni kezdek nagyjából úgy, mint egy kismacska.. Alex.. De aztán hamar rendezem magamat és végül én is megindulok egy kupacot átfésülni.
___
Annyi minden van a padláson, hogy nagyjából másfél óra kutatás után sem találunk semmit. Legalábbis semmit, ami elátkozottnak tűnne, vagy olyan könyvnek, amiben bármi ide vonatkozó lehetne. Leginkább cukrászati szakkönyvek, ehhez tartozó katalógusok és üzleti tervezetek vannak csak. Bele lapozva egy kettőbe, azért tudatosul bennem és ki is mondom - Azért.. apád elég erősen küzdött, hogy megvalósuljon amit akart.. Ha jól értelmezem.. Hatszor utasították el a cukrászda tervezetét.. - De végül csak vissza teszem a dossziékat abba a dobozba amiből elő szedtem, lefedem és vissza pakolom a helyére. Már épp kezdeném feladni és hangosan is kimondani, hogy ez az egész zsákutca volt és itt semmi nem lesz! Amikor is a szemem sarkából kiszúrok egy újabb, meglehetősen nagy kupacot, leginkább cipős dobozokból amikre annyi van csak írva hogy “fényképek-emlékkönyvek” és minden dobozon egy egy évszám. Gondolva egyet, lepakolok a tetejéről és elő halászom az 1999-es dobozt. Felnyitva pedig rögtön szembe találom magamat néhány családi fotóval. Végül csak leülök törökülésben a földre és neki állok nézegetni a dobozka tartalmát. Kezembe akad itt mindenféle. Még egy icipici méretű, de viszonylag vastag napló, tele ragasztgatva mindenfélével. - Alex!.. Azt hiszem megtaláltam a régi naplódat. - mondom ki egy mosollyal, végül fellapozva az első oldalt amiben csak annyi áll, hogy Alex naplója és egy vicces-fenyegető idézet, ami arra utasítja az illetéktelen szemeket, hogy jobban járnak, ha vissza adják őneki ami az övé. De tovább nem lapozgatok benne, főleg ha ő is oda jön hozzám, inkább csak átnyújtom neki és vissza térek a fényképekhez. Néhánynak a hátoldalán van valami írás is, vagy épp idézet. Aztán a kezembe akad valami.. Valami amire totálisan megnyúlt képpel bámulok. - Mi a fasz…? - motyogom döbbenten és félre téve a képet, tovább válogatok és lám lám, elő kerül még néhány közös kép. Dany-vel, velem és Alexal. Nem kell zseninek lennem, hogy rájöjjek 99-ben töltöttem a 18-at, egyáltalán nem voltam abban a korban, hogy ne emlékezzek. Dany-re emlékszem, de Alexra nem.. mégis ezeken a képeken mind a ketten rajta vagyunk. És egyáltalán nem tűnik úgy, mintha nem ismernénk egymást. - Ezt nézd meg!.. - mondom ki enyhén szólva is sokkosan kissé, de felé nyújtva a fotót. Azt hittem ez a nap már több szart, vagy meglepetést már nem tud majd hozni..
Igazság szerint száz százalékig biztos vagyok abban, hogy ma senkivel sem futunk össze, még itt sem. Apám a cukrászdában robotol, ráadásul jelenleg igen nagy a dömping, engem is csak azért nem rángatott be, mert kiharcoltam magamnak, hogy Matteóval lehessek. Daniel elutazott a szöszihez, Alba ma valamelyik új barátnőjénél alszik, Roby pedig az anyjához ment. A nagyszüleim pedig éppen az évente szokásosan megtartandó orvosi rehabilitáción dekkolnak valamelyik szomszédos vidéki városkában. Ráadásul, ez a hely egyet jelent számomra a biztonsággal, érthető tehát, hogy nem mertem máshová hoppanálni... Ide kötődöm, ez az otthonom és jelenleg totál szét vagyok esve, valamilyen idegen testben, szükségem van legalább EGY biztos pontra! - Köszönöm a tanácsot, ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülök, igyekszem majd észben tartani - fintorodom el Rocco arcával kényeskedve. - Mindegy - sóhajtok végül egyet és fújom ki a feszültségtől bent rekedt levegőt. Órákig ecsetelhetném, hogy milyen érzés az, amikor az embert a vágóhídra viszik, de őfelsége ezt nyilván aligha értené meg. Akkor és ott bepánikoltam és nem pont a válaszokon kattogott az agyam. Már csak azért sem, mert még én sem tudom, mi is folyik itt egészen pontosan. - Téged... nem - vallom be kelletlenül, noha a tudat, miszerint Rocco is egy misztikus teremtmény, még továbbra is elég idegen előttem. Mégis, nem vagyok képes rá "akként" gondolni. Sose ártott számomra, az igaz és noha vannak rejtélyes és különc dolgai, valamiért mégsem tartottam tőle és tekintettem veszélyesnek. Inkább csak még jobban vonzódtam hozzá. Ki tudja, nyilván érdekelnek az elvont alakok. - Itt? - ragadom ki a lényeget és nyomom meg a helymeghatározót enyhén erélyesebben a kelleténél. - Mi az, hogy itt? Hol éltetek eddig? - pillantok rá, némileg tanácstalan tekintetet vetve a testemre. Fura kívülről látni önmagamat, de még furább az én számból, az én hangomon elhangzó szöveget hallani, főleg ilyesmiről. - Animágusnak azt hívjuk, aki képes állati alakot magára ölteni, de te... Te most egy sárkány vagy ember testben vagy ember, aki képes sárkány alakot felvenni? - zavarodom össze egy pillanatra. Nem ismerem Rocco valódi arcát, így hát fogalmam sincs arról, hogy most mégis melyik melyik... Ez így rettentően káoszos és valahol szeretném, hogy a helyére kerüljön minden és válaszokat kapjak a kérdéseimre, mégis azt kívánom, bár hagytam volna Diegót érvényesülni. Nem válaszol a kérdéseimre, de talán jobb is így... Az én testemben van ugyan, így elég gyenge a mentális védelme, könnyedén kiolvashattam volna a gondolatokat a fejéből, mégse tettem. Valami elemi tiltakozás van bennem az iránt, hogy bárkivel is eljátsszak ilyesmit. Ráadásul, tőle szerettem volna hallani, így hát tudat alatt is blokkoltam eme képességét egy fél perc erejéig. A pillanat, ahogy jött, el is illant, hiszen jelenleg egy sokkal égetőbb problémát kell megoldanom. Sorra nyitogatom ki az ajtókat, itt-ott kárt téve a zárakban, hiszen - habár én észre se veszem - de olyanokat is könnyedén nyitok ki, amelyek eddig kulcsra voltak zárva... Végül tanácstalan képet vágva figyelem, amint Rocco az én testemet használva nyitja ki az ajtót és tátom el a száját. - Ez... - nyögöm ki, még mielőtt teljes mértékben realizálnám magamban, hogy biza Matteo fekszik odabenn, teljes valójában. - De ez... - hebegem-habogom és legszívesebben indulatosan Rocco - vagyis az én - arcába vágnám, hogy akkor sem teszünk ilyesmit, de én meg eltörtem Diego állkapcsát, szóval azt hiszem, kvittek vagyunk. - Tessék? - pillantok értetlenkedve a szavai hallatán a testemre és már az ajkaimon van ama kérdés, miszerint ő mit szólna hozzá, de hamar észbe kapok, miszerint köztem és Rocco között már semmi sincs... Nem vagyunk együtt, Matteóval kavarok, szóval tessék újfent a földön járni, kisasszony! - O-oké. Majd megbeszélem vele - felelek végül csupán ennyit, bár még a helyzet képtelen mivolta ellenére is felvillanyoz a tudat, hogy Matteo szeretné, ha több időt töltenék vele. Ezek szerint tényleg halad valamerre a kapcsolatunk, méghozzá nem csak az én véleményem szerint. - Tudod, nekem van ám egy húgom is - jelentem ki kelletlenül. - Szóval az, hogy én nem érintkeztem Daniel cuccaival, még nem jelenti azt, hogy ő sem - kezdem el fejtegetni a tényállást. Alba ugyan nem olyan problémás, mint én voltam, de hát kíváncsi és lányból van... Ha csak ő volt itthon, amikor Daniel hazaugrott az újonnan szerzett csecsebecséivel, akkor igen nagy az esélye annak, hogy az unokatestvérem elfelejtette/arra a kis időre nem is akarta felállítani a védőrúnákat, ha én nem voltam jelen a házban. Alba pedig lányból van és az ékszerek szépen csillognak... - Talán az egyiket lenyúlta és a szobánkba hozta - lépek beszéd közben az éjjeli szekrényemhez, majd emelek le onnan egy fából készült dobozkát, amely csak egy szimpla doboz, semmi díszes elem vagy hasonló, amikor pedig felnyitom a tetejét, ékszereket pillanthat meg benne Rocco az én szemeimmel. Egyébként mind bizsu, nekem nem telik semmi drága holmira sem, ami pedig mégis akadt... Nos, azon már rég túladtam egy-két ritkább növény érdekében. - Nincs itt semmi szokatlan - jegyzem meg fanyar képpel, amint Rocco ujjaival beletúrtam a ládikámba. Szokatlan számomra, hogy mennyire kicsinek érzem... Eddig se volt túl nagy, de az új méreteim révén még szembeötlőbb a különbség. - Oké, akkor marad a padlás... - állapítom meg Rocco füstös hangján, majd indulok el az említett helyiség felé, amely egy használaton kívüli kis szobából nyílik. A lépcső elég rozoga, hiszen apám egyelőre nem tartotta fontosnak, hogy rendbe hozza, amikor ezer és egy másik dolog akad, amelyre pénzt kell költenünk a házzal kapcsolatban. - Óvatosan! - szólok még vissza felfelé menet. A térdeim remegnek és igyekszem nem orra vágódni ebben a testben, mivel abban az esetben csúnyán összetörném magam, ebben biztos vagyok. Rocco magassága viszont vajmi keveset segít a helyzetemen... - Össze ne törj engem... - teszem azért még hozzá, majd fellépek az utolsó fokon és egy dobozokkal teli, félhomályos, poros helységben találjuk magunkat mindketten. - Csak jelzem, hogy a régi lakók is hagytak maguk után néhány felesleges kacatot - tüsszentek egyet beszéd közben a por miatt. - De talán pont miattuk történt ez, úgyhogy a javaslatom, hogy marha gyorsan kutassunk át mindent - rántom le egy közeli kupac legtetejéről az egyik dobozt, majd tépem le róla a ragasztószalagot és nyitom ki. A belsejében tányérok foglalnak helyet, noha a súlyából adódóan meg mertem volna esküdni arra, hogy vattával tömték ki... - Konyha... - olvasom rajta a feliratot, majd taszítom arrébb. Sem kedvem, sem türelmem ebben a helyzetben bármiféle finomkodásba is kezdeni. A következő dobozon ugyan a "Dany könyvei" felirat díszeleg, de feltett szándékom, hogy mindenbe belekukkantok és merem remélni, hogy ebben Rocco is a partnerem lesz...
Egy kissé meglephetne, hogy a Maroni házat választja. Hiszen tudtommal itt inkább az ritka, hogy ne fussunk össze valakivel. De valahogy most annyira nem erre figyelek, hogy minden gondolatom a válaszok köré összpontosul. - A normális emberek is előbb kérdeznek és aztán cselekednek. Legalábbis Diego esetében ez élő opció… Ne engem vegyél alapul. - nekem tényleg nem szokásom ebben a sorrendben eljárni, de azért az amneziálás épp elég komoly dolog, hogy még én se vegyem fél vállról. Azért arra egy kissé elnevetem magam, bár kissé szerencsétlenül. - Ilyennek gondolsz minket? Emberevő fenevadaknak? Kérlek.. ezt most próbálom nem sértésnek venni. - azért látszik rajtam hogy így is bassza az önérzetemet. Aztán persze nincs miért sokáig “vidámnak” lennem. Gondterhelten nézek rá amikor befejezi a mondatomat és kelletlenül, tartva a szemkontaktust bólintok. Mondjuk messze sosem volt rám jellemző, hogy kerüljem. Csak ez egészen más Alex testében. - Akikről te beszélsz, akik embereket esznek, ők nem képesek emberi alakot felvenni és nem rendelkeznek megközelítőleg sem emberi intelligenciával. Szóval ha lehet, megközelítőleg se említs egy mondatban velük! Hosszú generációk óta élünk itt, de nem a kezdetektől. És bár van bestiális alakunk.. megtartjuk a tudatunkat. Mint.. az animágusok is. Bizonyos szinten integrálódtunk az emberek közé. - sóhajtok egyet és azon a kelletlen gondolaton tűnődöm, hogy vajon érdemes-e ennél jobban beavatni. Persze ha úgy is amneziálva lesz akkor mindegy mennyit mondok el neki. De.. ha mégse lennék képes rá.. nem kéne ennél jobban megszegni a szabályainkat. Persze felteszi a kérdést ami arculcsapásként tudatosítja bennem, hogy valószínűleg esélytelen, hogy ilyesmit tegyek. Még a szívem is vadul verdesni kezd a tiltakozástól.. ami egy kissé idegen érzés, de Alex testében nincs kontrollom az érzelmeim és a testemre hatásuk felett. Minimálisan sem. De mielőtt bármit válaszolhatnék észbe kap és el kell ismernem, messze megfelejtkeztem a srácról én is. Bár eléggé kiütöttem, szóval biztos vagyok benne, hogy ugyanott van ahol hagyva lett. Épp szólnék miatta Alexnek, hogy ha lehet ne trappoljon fel hozzá, de már mindegy. Szóval követem Alex szobájába. Amikor azzal jön, hogy elment én a szekrényhez lépek és kinyitom az ajtaját, már csak azért is, hogy én is ellenőrizzem tuti ott van még. De hála égnek igen! Meg se mozdult, úgyhogy megkönnyebbülten szusszantok egyet. - Elképesztően kínos volt alatta eszmélnem.. - mormogom undorral szájhúzva - Na és őt viszont tényleg amneziálni kell majd. Legalábbis azt a részt mindenképp amikor annyira felidegesített, hogy a metamorf képességed miatt elkezdtem változni… Eléggé bepánikolt. - összegzem röviden. - Ja és amúgy.. azt akarta, hogy nyáron menj át hozzá és töltsetek több időt együtt… Azt mondtam neki, hogy kérdezzen meg róla majd amikor újra keresed… Elküldtem, de hát egy idióta és képtelen volt felfogni amit mondok neki… -mondom ki nagyjából úgy mintha a fogamat húznák, de azért kimondom. Mindennél jobban remélem, hogy Matteo addig itt marad kiütve, ameddig meg nem oldjuk ezt az egészet. Aztán ráérünk romokat takarítani. - Ha nem érintkeztél bármivel is amit Dany haza hordott, az elmúlt hetvenkét órában, akkor szerintem teljesen felesleges ékszer után kutatni. De bármilyen könyv, amiben akár csak hasonló téma is felmerülhet, az jól jönne… Kezdjük a padlással! - mondom ki végül. Annál is inkább mert ha Dany esetleg valamiért haza állít a francnak van kedve még neki is magyarázkodni, hogy mit keresünk a szobájában! Ellenben a padlásra bárki felmehet.
Őszintén szólva nem nézem, mennyi idő telik el, amíg Rocco távol van a testemben. Sokkal inkább aggaszt ez az egész helyzet és mivel teljes mértékben a gondolataimba vagyok mélyedve, annyira nem is érzékelem az idő múlását. A fejem folyamatosan azon kattog, hogy vajon mégis mit kellene tennünk annak érdekében, hogy ez az áldatlan állapot végre ismét visszaálljon a normális kerékvágásba. Galen esetében legalább volt minderre egy reális magyarázat... A famíliárist létrehozó recept ugyanis nem éppen az volt, aminek eladták számomra. De itt és most semmim sincs, amire ujjal mutogathatnék, ez pedig elég frusztráló érzés számomra. Se egy ékszer, se egy varázsigékkel tarkított tekercs, semmi... A nagy üres semmi. - Bo-bocsánat - rebegem fátyolos hangon, miközben az ajkaim ismét megremegnek, de azért Rocco kézfejével letörlöm az arcomon továbbra is lefelé potyogó könnycseppeket, majd igyekszem legalább a légzésem a normális szintre visszatornászni, hiszen jelen pillanatban igencsak szaggatott. - Egy pillanat... - nyúlok ezúttal a mellettem álldogáló Alex-test melegítőjének zsebébe és halászok ki onnan egy papír zsebkendőt, hogy abba fújhassam Rocco orrának tartalmát. Daniel valahogy mindig elfelejti kiüríteni a nadrágzsebeit, így azok folyamatosan tele vannak tiszta zsepikkel, amelyek jelen pillanatban elég hasznosnak bizonyulnak számomra. Mondhatni, életmentőnek. - Hm? - pillantok fel a sírástól véreres szemekkel a testemben rekedt Roccóra és egy pillanatig képtelen vagyok helyre tenni azt, miszerint mégis miért érdekli őt ennyire az, hogy Cody kérdezősködött a sérüléseimről? - Nem - csóválom meg végül a fejét. - Nincs semmiféle rezgés. Barátok vagyunk csak, semmi több - sóhajtok egyet, miközben nagy nehezen talpra kecmergek és igyekszem nem megbotlani azokban a hosszú lábakban. A fenének ültem le pont a lépcsőre... Majd egyetlen szó nélkül nyújtom a karom Rocco irányába. Végül Rómába hoppanálunk, a Maroni-házba, amely normális esetben gondot jelentene számomra, de mivel Rocco testének mágikus ereje nagyobb a sajátoménál, így ezt az akadályt is sikerrel veszem. A nappaliban érünk földet, ahonnan rálátásunk nyílik a konyhára, azzal szemben pedig az emeletre vezető lépcsősorra, Rocco pedig azonnal elkezd fel-alá járkálni. - És én ezt mégis honnan tudhattam volna? - csodálkozom el a szavai hallatán. - Nincs hozzátok használati útmutató! Gondoltam, úgy működtök, akár minden más, normális ember... - jelentem ki üresen kongó hangon, amint eszembe jut minden más, nem éppen mellékes infó. Amikor pedig Rocco végre kerek-perec kijelenti, mik is ők valójában, az erő kimegy a lábaiból, majd megadóan rogyok a kanapéra. Szükségem van néhány percre, mire megemésztem magamban ezt az egészet. Csupán akkor pillantok fel újfent, amikor már biztos vagyok abban, hogy a hangom teljes mértékben remegés mentes. - De ez mégis hogy? - szakad ki belőlem a meglepett kérdés. - Mármint... ember vagy! - emelem magam elé a tenyereit, mintegy pikkelyek után kutatva rajta. - Teljesen normális, hétköznapi ember, nem pedig egy emberevő mágikus lény - mondom ki, még éppen időben észbe kapva és nem a bestia szót használva. Elvégre engem is nagyon kellemetlenül érint, amikor a vélákat varázslényeknek titulálják, szóval ezen Rocco is okkal lázadhatna fel. - ...engem is amneziáltok - fejezem be helyette is a mondatot, miközben a karjait ismét az ölébe ejtem. - Sajnálom, hogy kiborultam, én csak... - harapok az ajkaiba, amelyeket annyiszor, de annyiszor csókoltam már meg! - Rettegek a sárkányoktól - ráz ki a hideg, miközben újfent belegondolok abba, hogy egy sárkány testében vagyok. - És teljesen új ez az egész számomra... Ember vagy! - formálom a szavakat döbbenten, teljes mértékben eme információ hatása alatt állva. A magyarázatát végül lehunyt szemekkel, enyhén hátradöntött fejjel hallgatom végig, mintha elszundítottam volna, de igazság szerint sokkal inkább igyekszem visszakerülni az említett kórházas jelenetbe. Na, nem mintha gondot jelentene felidéznem... - Szeretnéd, ha teljesen elfelejtenélek? - fut át egy fájdalmas fintor az arcán, majd hajolok ismét előre és nyitom ki a szemeit, hogy egy újabb pillantást vethessek magamra. A torkom elszorul már magára a gondolatra is, hiszen ez egy igencsak végső és elkeseredett lépés lenne részéről, viszont teljesen jogos és érthető is egyben. - Képes lennél rá? Képes lennél arra, hogy úgy tégy, mintha nem is ismernél, ha esetleg összefutunk valahol? - pislogok némileg megbántottan, miközben a fülemet megüti "Camille" neve is, akit természetesen én is ismerek a bandából, de mindezt felülírja egy másik név. Megdermedek, majd felpattanok, amint eszembe jut, hogy tulajdonképpen mennyire fontos személy is ment ki a fejemből az iménti vallomás hallatán... - Matteo! - kiáltom el magam végül automatikusan Rocco öblös, mély hangján, miközben kettesével szedem a lépcsőfokokat felfelé, de a srácot sehol se találom. Egyre s másra nyitok be a különböző szobákba, köztük a sajátomba is, de mivel Rocco a szekrényembe rejtette őt és még az ajtót is rácsukta, fel sem tűnik számomra, hogy odabenn lenne. - Fene... - zuhannak meg végül csalódottan a vállaim, miközben jobb kezem ujjaival a kilincset markolom, végül elengedem, majd fordulok a saját testem irányába, ha esetleg követett volna idáig. - Nyilván elment, amint te leléptél - állapítom meg naivan. - Mindegy - túrok végül azokkal a hosszú ujjakkal a sötétbarna fürtökbe és simítom ki őket a homlokomból, miközben töprengő arcot vágva meredek magam elé. - Dany szokott hazahordani különböző elvarázsolt ékszereket, de a padláson is körülnézhetnénk. Kell lennie itt valaminek, ami választ adhat minderre - dörmögöm magam elé, futólag körülnézve az emeleti folyosón.
- Jó jó nyugi! Megoldom.. - mormogom Alexnek arra, hogy Codyval szemben mi fair meg mi nem… Végül Diegot átkarolom, miután elmondtuk neki a lényegi infót és meg is értette. Mondjuk Alex puszija… ha látja a tekintetemet masszív agyfasz süt belőle és az, hogy ezt ne tegye meg még egyszer! Épp csak a szemem nem tikkel hozzá. A seggrepacsira azért megugrok egy kicsit és gyilkos tekintettel nézek hátra rá. Én valahogy egyáltalán nem tudom elvicceskedni a dolgot… És szerintem Diegonak sem fogja semmi sem viccessé tenni. De végül csak eltűnünk a Mungo főbejáratán át.
Egészen hosszú idő eltelik mire újra elő kerülök, egy bő fél óta biztosan. Amikor pedig megállok a lépcsőn a testem mellett, majd meglátom hogy bőg. Ijedt undorral meredek magamra. - Nagyon kérlek.. húzzunk innen valami kevésbé nyilvános helyre! Akárhova ahol kitalálhatjuk hogy mi a picsa történik! És.. Szedd össze magad! Borzasztóan kiábrándító látványt nyújtasz! Mintha Pascal hisztériáját látnám, mert nem kapta meg amit akart.. - csóválom meg a fejemet - Nem amúgy.. nem buktam le. De azért észre vette, hogy valami nem stimmel… Meg a sérülésedről kérdezgetett, miközben Diegot helyre rakta, meg hogy ugye neked nem esett bajod, hogy vagy, jársz-e Margaret-hez kontrollra, meg ilyenek.. - aztán csak úgy karba fonom a kezemet és magam sem tudom miért rákérdezek - Még mindig meg van a rezgés köztetek? - azt már inkább nem teszem hozzá, hogy.. csak mert meg mertem volna esküdni, hogy teljes mértékben buzi a srác és az után a szőke amcsi kis gyökér után futkos… és ha támad egy remek ötlete, hogy hová is menjünk, akkor csak nyújtom a kezem a hoppanálásra, ahol tényleg kettesben lehetünk. Felőlem aztán lehet a szellem szállás is! Mindenesetre csak ha már helyben vagyunk akkor kezdek csak válaszolni vagy reagálni visszamenőleg bármire is. - Diego egyébként nem végzett volna amneziálást kérdés nélkül. És mentálisan nagyon minimálisan, bizonyos területen belül érzékeljük hogy hol van a másik. Valószínűleg azt is érzékelte, hogy a vacsoráról én egyszer csak… elkerültem. - mondom ki fel alá járkálva. - És igen.. tudtam, hogy mit érzel irántam. De fogalmam sem volt, hogy hogyan lehetne tovább. Anyám akkor is a hülye elképzeléseit kergeti velem kapcsolatban mint mindig, másrészt… Igen. Sárkányok vagyunk. - itt azért valamiféle ősi büszkeség kiütközik rajtam, vagyis Alex tartásán meg mimikáján, mintha csak egyfajta tiszteletet adnék az ősöknek ezzel. De hagyok egy jókora születet is. Alapvetően egyébként én személy szerint tényleg hasonlítok egy “mesebeli” sárkányhoz. Gőgös vagyok, makacs, hiú, gyűjtöm a “kincseket” persze nem a szó szoros értelmében, egy kissé kapzsi, de akár még a hős is lehetnék maga, mint egy sárkány lovag! - Aki a család részévé válik.. azt avatjuk csak be. Ha véletlen.. “hiba” történik akkor amneziálunk. Meg van hozzá a tehetségünk, hogy csak a lényegi infókat vegyük el. Senkit soha nem bántottunk, vagy nyomorítottunk meg így. - szögezem le nyomatékosan - Így védjük magunkat. Ahogy a varázslók és boszorkányok védik magukat a mugliktól. És igen.. benne van a pakliban, hogy ha.. megoldjuk ezt az egész szart.. akkor… - itt össze harapom az állkapcsomat, hiszen rohadtul nem akarom, de közben hirtelen még az is felmerül bennem, hogy Alex számára talán az lenne a legjobb ha engemet is elfelejtene. Vagy csak a negatív dolgok maradnának meg és emiatt tutira távol maradna tőlem.. Mivel most nincs mentális védelmem megfelejtkezem róla, hogy Alex jelenleg bármit kihallhat - Amiatt nem tudtam mit mondani számodra a kórházban, mert ahhoz, hogy veled lehessek.. úgy komolyan.. a lényem egy elemi részéről kéne lemondanom a közösségünk érdekében.- hallgatok most ismét - Olyan döntés elé állítottál amire egyáltalán nem álltam készen és azóta sem tudom, mi lenne a.. helyes, vagy jó vagy bármi ilyen faszság! - bosszúsan fújtatok és a totális tanácstalanság ül ki az arcomra, vagyis Alex arcára. - Az pedig már csak grátisz, hogy a Májusi koncerten, amin.. te is ott voltál.. úgy toltuk le, hogy Camille a koncert előtt közölte, hogy kiszáll. -Hát igen… azért senki nem mondhatja, hogy nem vagyok önző. Hiszen az taszított dilemmába és inkább vonultam ki Alex életéből, mert képtelen voltam lemondani róla teljesen és képtelen voltam az életemről és önmagamról is lemondani.
Csupán ama tény miatt nem rohanok el fejvesztve előle, mert igen, töltöttem már vele elég sok időt kettesben és egyszer sem bántott. Még csak véletlenül sem. Talán ez is az oka annak, hogy sokkal könnyebb emberként tekintenem rá, semmint valamiféle ősi, mitológiai lényként, amelyek még a mai világban is veszélyesek az emberekre nézve. És a sárkányoktól kiskorom óta rettegek. Mégis... Roccóról valahogy nem tudom még csak elképzelni sem, hogy az lenne. Persze, vannak dolgok, amelyek még most is magyarázatra szorulnak részéről... Mint például az a kis incidens Andrea lakásán... Az ajtót puszta kézzel tépte fel, holott addigra már eléggé átmelegedhetett, de ő még csak fel se vette mindezt. Égési sérülései pedig egyáltalán nem keletkeztek. Akkor és ott mindezt betudtam a marha nagy szerencséjének és annak, hogy irtó gyorsan történt minden, de az újonnan történtek fényében át kell értékelnem magamban mindent, amit eddig róla tudtam. Ezért mondta a kórházban azt, hogy egy álarcba szerettem bele? Erre célzott a szavaival? Mindenesetre, jelen pillanatban számomra is Diego a legfontosabb és az, hogy minél hamarabb rendbe jöjjön. Az, hogy mik is ők tulajdonképpen, nos... Azt, azt hiszem, ráérünk később is tisztázni. Jelenleg emberek, ugyanolyan hús-vér élőlények, mint én vagy akárki más. Természetesen azonnal megváltozna a véleményem, amint a szemem láttára alakulnának át AZZÁ, de ebbe igyekszem még csak egy pillanatra se belegondolni. Az az emléktörlés viszont, amit az anyja emlegetett, felettébb jól esne számomra, habár abban az esetben minden más is törlődne az elmémből, amire viszont igenis szeretnék emlékezni. Rocco nemrég elhangzott mondata, miszerint nem akarta, hogy vége legyen, az én szememben majdhogynem felért egy szerelmi vallomással. És most ezt és a titkát kell egy mérleg két nyelvére helyeznem, hogy megítélhessem, melyik írja felül a másikat... Ez most komoly? Végre megkapom azt, amit mindig is szerettem volna, erre még némi plusz infót is a képembe vágnak, amit ráadásul nem is díjazok ám annyira. - Nem hagyná a bajban, de akkor se lenne vele szemben fair, ha ketten együtt állítanánk be hozzá - forgatom meg Rocco szemeit, a kezei között Diegót tartva és továbbra is azon álmélkodva, hogy mennyire nem megterhelő feladat ez számomra. Számára. - Nyilván külön képes választani a magánéletét és a hivatását, de könyörgöm, ne állítsunk már be együtt hozzá! - vetek egy kérlelő pillantást Rocco, vagyis a saját irányomba. Cody és én szerettük egymást és - még ha nem is mutatná vagy mondaná ki szavakkal - de esélyesen fájna számára az, hogy én és ő ismét kettesben bandázunk. Legalább ettől szeretném megkímélni, ha már annak idején porba tiportam mindazt, amit irántam érzett és amiért annyira tepertem még Rómában. Ráadásul, ha megpillantaná Roccót, esélyesen elöntené valamiféle negatív érzelem. Akármilyen profi is a szakmájában, akkor is ember. - Legyél én - javaslom számára végül, hiszen hihetően kell alakítania engem, legalább addig, amíg leadjuk Codynak Diegót rendbehozatalra. Majd később kitalálunk valamit, hogy miért pont én voltam az, aki beállított vele, de egyelőre kisebb gondunk is nagyobb az ezen való agyalásnál. A hoppanálás zökkenőmentesen zajlik - hála Roccónak - én pedig örömmel veszem tudomásul, hogy az olyan jól ismert rosszullét elmarad ebben a testben. Baromi biztos lábakkal érek földet, ami Diego szempontjából rettentően szerencsésnek számít. - Üh-hüm - nyöszörgi a kezeim között Rocco öccse, noha amikor meghallja az én hangomat és mellé a szavakat, azért még a fájdalom ködén át is valamiféle értetlenség csillan meg a szemeiben. - Én vagyok Alex - dörmögöm végül Rocco hangján, egyenesen lenézve az arcára. - És ő Rocco. Az én testemben - egészítem még ki a mondandómat, miközben úgy próbálom meg tartani Diegót, hogy a feje mozgatása nélkül is láthassa, mi a szitu. - Ühm...mmm - nyögi végül a srác Rocco további magyarázatát hallva, amit én - személy szerint - egy várva várt igennek könyvelek el, majd óvatosan helyezem őt a földre, hogy két lábra állhasson. - Vinnélek a karomban, de a bátyád jelenléte nem éppen a jó ómenek egyike - teszem azért még hozzá. Szerencsére semmi baj sincs a lábával, hiszen nem azt törtem el neki. - És bocsi, majd kárpótollak - nyomok még gyorsan egy futó puszit az arca egyik oldalára, mit sem zavartatva magam azon, hogy egy: férfi testben vagyok. Kettő: rohadtul vérben úszik szerencsétlen. - Na, szivi - lépek végül a saját testem mellé és csapok rá a seggére poénosan. - Indulj! - igyekszem viccel elütni a helyzet élét, hogy legalább Diego ne érezze, mekkora slamasztikában is vagyunk tulajdonképpen és hadd higgye azt, hogy mindketten a helyzet urai vagyunk jelenleg, de voltaképp baromira megfeledkezem ama tényről, hogy ő is képes annyit kivenni a fejemből, miszerint itt valami nagyon, de nagyon el lett b*szva. Persze, csakis abban az esetben, ha ilyen állapotban még van kedve Rocco fejében kutakodni vagy akár csak bepillantást nyerni az elméjébe... Elmémbe... Fenébe!
Ha Rocco mindent sikeresen elintéz és visszatér, a testét a Mungó előtti lépcsősoron találhatja, a fejét lógatva. Amíg ő elvolt, én gondolatban újra meg újra végigvettem mindent, de egyszerűen képtelen voltam mit kitalálni. Egyetlen ékszerhez sem nyúltam, ami elátkozott lett volna, Dany szobájába se mentem be mostanában és még bájitalokat sem kotyvasztottam. - Amikor én és Galen úgy tettünk, mintha együtt lennénk, akkor is történt egy ehhez hasonló dolog - pillantok fel végül magamra könnyáztatta Rocco-arccal, ha esetleg mellém ülne vagy lépne. - De ott magától megszűnt - zokogom végül el magam. Teljesen ki vagyok, ráadásul Diego sérülése sem tűnt a legszebbnek és most Cody nyakába sóztuk... - Ugye nem buktál le? - teszem fel azért még sűrű pislogások közepette a lehető legfontosabb kérdést. Remélem, jól játszotta a szerepem, hiszen nem fogom hagyni, hogy még Codyt is belerángassuk ebbe az egészbe. Van neki éppen elég gondja.
Bosszantó lehet, hogy már megint azt csinálom, hogy nem válaszolok a kérdéseire, nem reagálok a kételyeire meg úgy lényegében semmire, hanem mindent egyetlen személy helyzete mögé sorolok és ameddig az nem oldódik meg, addig nem is nagyon van kapacitásom másra figyelni. Alapvetően egyébként ha vissza gondol az együtt töltött időnkre, tényleg nem tűntem sohasem többnek egy különc srácnál. Valójában teljesen beolvadtam az emberek közé, hiszen közöttük szocializálódtam amikor épp nem a családom körében voltam. És ha vissza emlékszik az Andreas incidensre, arra amikor kiderült, hogy az én kölykömet vetette el és ahogyan reagáltam rá.. az nem állt sokkal távolabb mint ahogy egy ember reagálhatott volna rá. Persze nyilván Alex hozzá kapcsolhatja azt a kényszerképzetet is, hogy akkor Andrea gyereke félig sárkány lett volna és ki tudja ez mivel járt volna.. De eszébe juthat az is amikor kigyulladt a lakása, én meg gondolkodás nélkül rontottam az épületbe- szedtem ki a liftből néhány beszorultat, végül igyekeztem kihozni Andreat is… Persze itt helyre kattanhat hogy hogy tudtam mindezt néhány folttal megúszni. Miért nem volt hatással rám a tűz úgy mint egy egyszerű emberre és… Emlékezhet arra is, hogy utána épp úgy sokkot kaptam mint bárki más. És ha csak egy picit is tovább megy, rájöhet, hogy alapvetően meglehetősen sok emberi reakciót láthatott tőlem az együtt töltött idők alatt. Szóval az, hogy emberi érzéseket mutatok, amikor épp mutatok bármit, az nem lehet annyira meglepő. Nyilván, ha annyira sokkolta az, hogy emberi alakot felölteni képes sárkányok léteznek, akkor persze érthető, ha ezek léggömbként szálltak el a francba.. De én erről a vívódásáról most mit sem tudok, legalább a mértékéről. Fújtatok csak egyet amikor neki áll mentegetőzni. De van bennem annyi, hogy jelenleg ne akasszam még azt is a nyakába miszerint biztos vagyok benne, hogy Diego nem bántotta volna és nem is vette volna el az emlékeit kérdések nélkül. De ezt is megbeszélni, majd ráérünk minden más után. Amikor végre helyben vagyunk és segít Diegot felnyalábolni azért arra kissé felháborodottan nézek rá. - Mégis miféle gyógyító aki ott hagyná a bajban azt, akinek köze sincs ahhoz ami köztünk történt?! -bukik ki belőlem, de végül nem állok le ezen is idegesekdni, inkább megrázom a fejemet.. Codyt valahogy nem tudom elképzelni, hogy ilyesmi miatt cserben hagyjon valaki harmadik felet, de nem erősködöm - Jó majd… nemtom’ viselkedem… - forgatok szemet végül és le is léphetünk egészen a Mungoig- Cody ugyanis ott van épp, műszakban. Alexnek piszkosul szerencséje, hogy jó vagyok hoppanálásban, ilyen távokon is, hiszen Nápoly és London azért nincsenek közel egymáshoz. Így még az ő tudásával is simán vesszük az akadályt. A Mungo előtt pedig Diego elkezdhet éledezni, bár biztos, hogy istenesen szarul lesz szerencsétlen…. - Hé.. öcsi.. nincs gond, elhoztunk a Mungoba, hamar rendbe jössz! Viszont van itt valami.. - miután már azért kicsit jobban magánál van és látom, hogy fókuszál a tekintete, csak az után folytatom - Alex és én orbitális szarban vagyunk valószínűleg. Ameddig megoldjuk, maradj itt Londonban. Utána vissza jövök és vissza megyünk Nápolyba. Csak pár órát kérek! És.. azt fogom mondani, hogy kocsmai balhéban verekedtél össze. - igazából nem kell különösebben reagálnia. És ha azt látom, hogy valahol elvesztette a fonalat, elismétlem neki.
- Oldjaaam? - kérdezek vissza értetlenkedve a jelen idő hallatán, de végül nem firtatom tovább a témát, inkább csupán feszülten fújom ki a levegőt a fogaim között. Ezt tényleg nem itt és most kellene firtatnunk. Jelenleg sokkal, de sokkal fontosabb és nagyobb problémáink is vannak, semmint a saját érzelmeink helyrerakása, amelyek csupán másodlagosak a többihez képest. - Hát abban biztos lehetsz, hogy emellett nem fogunk szó nélkül elmenni - dörmögöm, de azért - minden ellenérzésem ellenére - nyújtom a karját számára, amit ő készségesen el is fogad. Azért nem áll szándékomban kinyírni egyiküket sem, de az, miszerint sárkányok, megváltoztat bennem egy-két dolgot. Igyekszem, tényleg azon vagyok, hogy Roccóra továbbra is úgy gondoljak, mint egy különc figurára, aki amúgy ugyanolyan ember, mint én, de ez... Ez az egész... Mindegy, igyekszem inkább a feladatomra koncentrálni és némileg tárgyilagossá válni, érzelemmentesen cselekedni, így minden erőmmel azon vagyok, hogy a hoppanálással ne tévesszek célt és ne ampuportáljunk, mert akkor nem csak Diego lesz bajban, hanem mi is. Figyelem, amint az öccséhez rohan és azok a reakciók, amelyek most megütik az elmémet és az arcán tükröződő érzelmek annyira, de annyira emberiek... Mármint, pont ugyanúgy aggódik, ahogy én is tenném, ha Daniellel vagy a testvéreimmel történt volna hasonló, szóval máris egy fél fokkal könnyebb számomra Roccóként tekinteni rá és nem holmi mitológiai lényként. - Nem teljes erődből ütöttem meg - jegyzem meg, amint meghallom a szavait, hiába mondja ki őket halkan. Diego továbbra is a földön fekszik, teljesen kiütve, nekem pedig a szívem is összeszorul a látványtól. Őt elnézve tényleg nehéz sárkányként tekintenem rájuk... Közben viszont ott térdel mellette az én testem, amely annyira törékeny innen szemlélve. Mintha egy ropi lennék vagy nem is tudom... Pedig Diegót még Rocco is kenterbe veri magasságot és súlyt illetően. - Sajnálom... én tényleg nem akartam - csuklik el a hangom, miközben a könnyeim megindulnak lefelé és pityeregni kezdek. Igyekszem ugyan a kézfejemmel letörölni a Rocco arcán lefelé folyó cseppeket, de közben annyira remegek, hogy még ez se megy számomra. Így ütközik ki a tehetetlenségem és az, hogy voltaképp mekkora bajt is kevertem a bajba. - Ha tudtam volna... ha elmondtam volna ahelyett, hogy megütöm... segíthetett volna... - hüppögöm visszagondolva az egész szituációra. Diego mindig is rendes volt velem, ő végighallgatott volna az utolsó szó jogán, nem nézett volna bolondnak. De akkor és ott... abban a helyzetben... tényleg ez tűnt a lehető legjobb megoldásnak számomra. - Igen... megyek... - biccentek könnyáztatta arccal, majd sietek oda a testem mellé, amely - bármennyire is igyekszik benne Rocco - de nem elég ehhez a feladathoz. Én azonban játszi könnyedséggel kaparom fel Diegót a földről és tartom a karjaim között. Van ugyan súlya, de nem veszem fel annyira, mint egy normális ember tenné. Ez lenne Rocco egyik képessége a fajából adódóan? Mindenesetre, az arcomon valamiféle fura fintor suhan át, amint egy újabb gondolat üt szöget a fejembe, majd fordulok a testemben rekedt Rocco irányába: - Ez nem fog menni - jegyzem meg. - Nem láthat meg Cody - jelentem ki, most az egyszer biztosra véve minden egyes szavamat. - Neked kell odavinned... valahogy - préselem ki magamból a szavakat. - Vagy becsengetünk én meg elbújok, de nem lehetek ott a te testedben. Ha meglát engem... téged... az orrod előtt csapja be az ajtót - magyarázom meg a miérteket, Rocco pedig nagyon is jól sejtheti, hogy miért is mondom ezt. Az a kis akciója velem érthetően nem nyerte el Cody tetszését és van, amikor az ember - bármennyire is jó az embertársaihoz - képtelen számukra megbocsátani. - Mindegy, nyomás! - sürgetem végül, majd - amint megfogja a karom - már koncentrálok is Codyra és hoppanálok el ki tudja, hova tulajdonképpen. Csak remélni merem, hogy Rocco meggyőzően tudja majd adni a szerepem előtte, mert nem szeretném még őt is belerángatni ebbe az egész dologba, hiszen még így se biztos, hogy én teljes mértékben meg fogom úszni mindezt.
Vonakodva első körön nem válaszolok, csak kelletlenül oldalt pillantok a kérdésére, ami miatt sejthető, hogy baromira nem szeretném, de azon kivételes pillanatoknak lehet tanúja, amikor egyet értek anyámmal. Szívás. Amikor megvádol viszont idegesen koccan a fogam és az arcába vágom - Mert nem akartam, hogy vége legyen! Csak fogalmam sem volt, fogalmam sincs, hogy a francba oldjam meg! - fakadok ki sokkal inkább kétségbeesetten, semmint másképp de aztán Diegora terelődik a szó és nekem nincs türelmem, hogy most és azonnal mindenre koncentráljak, vagy válaszoljak. - Csak menjünk már! Első körön legyen rendben az öcsém, utána.. majd kitaláljuk hogyan tovább és.. megbeszéljük amit meg tudunk.. - dohogom végül és elfogadom a kezét végre és remélhetőleg már hoppanálunk is. Azért enyhén szarul esik az, hogy mennyire kiérezni a félelmet a testbeszédéből meg mindenéből. De úgy érzem a magyarázkodás majd az után jöhet, hogy Diego állkapcsa a helyére kerül addig minden mást… Alex és a saját érzéseimet is ez mögé sorolom. Szóval miután megérkeztünk és meglátom az öcsémet a porban/fűben gondolkozás nélkül mellé sietek és le is rogyok hozzá és amennyire tudom felmérem a károkat, legalább szemre.. Alex arcán meglehetősen őszinte egyszerű emberi aggodalom ütközik ki. Épp olyan, mint bárki másén aki aggódik valakiért aki fontos neki. - Soha.. de soha nem ütöttem meg senkit, teljes erőmből.. - egészen elhalkulva mondom ki. Bár vélhetőleg ha Alex teljes erőből ütötte volna meg Diegonak nem csak eltörött volna az álkapcsa, de lehet le is szakadt volna… - Vigyük a dokihoz! - mondom ki és automatikusan próbálnám átkarolni, és felemelni, de legalább felhúzni a földről de Alex fizikai ereje itt is meggátol a cselekvésben és nem tudom megemelni az öcsémet. És erre… erre azért már egy kissé felzihálok a tehetetlenségtől meg az egész helyzet mondhatni lecsapódik és kissé elemi erővel talál be - Segíts! - sárkány ide vagy oda… Alex tökéletesen tanúja lehet, hogy mi is érzünk és bizony aggódunk és sérülünk és.. meghalhatunk…
- Dolgokat... igen... - formálom nagy nehezen a szavakat az ő hangján, miközben az arcomra olyan döbbenet és pillanatnyi lefagyás ül ki, amilyen nagyon is idegenül hathat Rocco arcán. Érzelmek egész skálája mozdul meg bennem egyetlen szempillantás alatt. - Én... - nyöszörgöm, miközben a szívembe mar a jeges rémület, amint ismét ott visszhangzik a fejemben a "sárkány" szó. Igyekszem azonban továbbra is úgy kezelni a dolgot, mintha valamiféle fatális tévedés lenne, semmi több. Talán csak egy teljesen ártalmatlan dologra gondolt, ami a családjuk szempontjából fontos és családi titok... Igen, ez lehet rá a magyarázat, mindenesetre továbbra sem vagyok képes csak úgy elhessegetni magam elől ezt a rémképet. - Tessék? - ütközöm meg a következő szavai hallatán. - Ugye nem arra gondolsz, hogy ezt meg kellene tennetek? Velem? - bukik ki belőlem elkeseredetten. És igen, emlékszem arra az estére, amikor Quinn balhét csinált, Rocco pedig elrendezte a tagot. Azt azonban soha életemben nem hittem volna, hogy képes lenne ellenem is fordítani eme tehetségét. Elvégre... ő Rocco! Akkor és ott engem védett, most pedig én kerültem Quinn szerepébe és ez baromira idegen számomra. Kissé talán ijesztő is. Még soha életemben nem hajtottak végre rajtam ilyesmit. De a legfájdalmasabb ebben az egészben az számomra, hogy ezt Rocco jogosnak gondolja... Kegyetlenül fáj. - Cöhhh... jellemző - buggyan ki egy meglepett kis horkantás belőlem. Anyám nyilván nem szerette volna, ha rájönnek arra, hogy a Roxfort tanulója vagyok és félvér... Így könnyebb volt elkerülni azt, hogy kinyomozhassák a dolgot. Még mindig jobb egy elszegényedett nemesi család tagjaként férjet találni, semmint félvérként. Csupán némán szemlélem Rocco reakcióját az én arcomon, miközben olyan érzések vágnak fejbe, amelyek valahogy nem az enyémek... Másfelől áradnak, de végül, amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan kereket is oldanak és marad utánuk a kongó üresség. Legilimentor lenne? Én legalábbis erre következtetek mindebből, noha az iméntiek alapján nem mesterfokon űzi a dolgot. Esetleg csak az iménti testcsere miatt zavarodott volna össze a képessége? Mindenesetre, sikerül összekapcsolnom mindent. Amikor úgy javasolt valamit, hogy én csak gondoltam rá... És amikor olyan mesterien hámozott ki engem Cody karjaiból... Egy jól működő kapcsolatból. Végig manipulált és... - Te tudtad... - rebegem döbbenten, majdhogynem olyan arcot vágva a szavaim mellé, mintha nemsokára kifutnék a világból. - Tudtad, hogy beléd szerettem, még mielőtt kimondtam volna - egészítem ki a mondandómat, hogy ő is képbe kerülhessen. - Mégse vetettél véget neki! Hagytad, hogy reménykedjek hónapokon keresztül! - fröcsögöm mérgesen és ha még mindig a testem közelében lennék, gyorsan arrébb lépek, nehogy véletlenül kárt tegyek magamban. Ki tudja, mi minden van még a tarsolyában, amit titkolt előlem. Igazság szerint tovább is lenne még, de Rocco kibukik Diego esetén, én pedig ismét képtelen vagyok ezen túlmenően is tombolni. Már csak amiatt is, amit felfed előttem. - Én ezt nem... - pislogok döbbenten és egy igen nőieset sikkantok, amint rájövök, mit is tettem pontosan. Ha valaki látna és hallana jelenleg, tuti azt hinné, hogy egy nő vagyok, éppen csak pasi testben és igaza is lenne. - Jajistenem, én annyiraaaaaaaaa sajnálom... - kezdek el toporogni egy helyben, mintha éppen pisikélnem kellene, csak valamiért nem tudok eljutni a vécére. - Mégis honnét tudhattam volna, hogy kié? - csattanok fel itt már én is és túrok Rocco fürtjeibe szintén idegesen. Vissza, igen vissza kell mennünk... De hol is van az pontosan? Amikor Matteót nyámnyila kis szarnak nevezi, azért legszívesebben ráförmednék, de inkább annyiban hagyom a dolgot. Jelenleg nem az a fontos, hogy mit gondol vagy éppen nem gondol róla. Diego a fűben hever, a ki tudja milyen kúriánál és semmi kedvem sincs a hajtóvadászat céltáblájává válni. Roccóé lesz a felelősség, engem pedig élve felkoncolnak. Remek. - Matteo csak egy pasi volt, akivel éppen kezdtünk volna "összemelegedni" - macskakörmözök a levegőbe az utolsó szónál. - Anyádék azonban sárkányokról hadováltak nekem, meg rejtett világról, ráadásul Diego hátravitt, hogy kitörölje az emlékeimet! - morranok fel azon a mély hangon. Baszki! Ha így hallanám Roccót, én tuti nagyot ugranék, annyi szent. - Hagynom kellett volna? Vagy önként a pálca elé ugranom, hogy hajrá, tessék? Csináld csak? Utána ki tudja mi lett volna a testeddel és maradhattál volna örökre én! Ha pedig rosszul sül el ez az egész emléktörlősdi? Kóvályoghattam volna a te testedben, azt sem tudva, ki vagyok, némi identitászavarral megspékelve! És rá... - folytatnám, azonban belém fagy a szó, amikor mellbe bök, de ez nem a mozdulatának szól. Sokkal inkább annak, amivé válik az én testemben... - Ne... ne érj hozzám! - teremtem le, miközben realizálom magamban, hogy itt bizony nem az anyja bolondult meg. Végig igazat mondott... - Ezt nem hiszem el... - kapkodok levegő után és igyekszem leküzdeni a félelmet, amely próbál a hatalmába keríteni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy figyelmen kívül hagyjam ama tény, miszerint sárkány, hiszen, ha bepánikolok, akkor esélytelen lesz együttműködnöm vele. - Oké, Alex, nyugi... - kezdem el mantrázni és lehunyom a szemeit, hogy legalább a légzésem ismét egyenletes lehessen. - Relax... koncentrálj - motyogom és jelen pillanatban azon vagyok, hogy Roccót Roccóként kezeljem és ne valamiféle ősi, mágikus lényként, akiktől amúgy is rettegek. - Cody - bököm ki végre az egyetlen olyan értelmes nevet, amely eszembe jut, mint használható gyógyító. Közben kinyitom a szemeimet is, de a tudat, miszerint Rocco sárkány... továbbra is vadul ott keringőzik bennem. - Gyere! - nyújtom felém a karját és igyekszem minden viszolygásomat és félelmemet legyűrni a tudatomban. Amint vége lesz ennek az egésznek, úgyse lesz már semmi közünk egymáshoz. Ha pedig minden jól megy, akkor az emlékeimet is kitörlik majd erről az egészről, aminek jelen pillanatban nagyon is örülnék. Ha kell, tényleg önként vetem magam a pálca elé.
Miután leszállt rólam és már nem fájnak a dolgaim és fel is fogom miről beszél, mert végre hajlandó nem csak halandzsázni, hanem konkrétumokat is mondani azért erősen ráncolni kezdem a homlokom.. vagyis az övét. - Gondolom mert idegenként értelmezte a jelenlétedet miután lebuktál… És mert egy rohadt családi vacsora közepébe csöppentél és gondolom hallottál dolgokat, amiket nem kellett volna! Bizonyos szempontból én is úgy vélem, hogy a jó anyám már nem a régi, de ezzel kapcsolatban biztos vagyok, hogy jogosnak gondolta. - azért össze harapom Alex formás kis állkapcsát és gondterhelten fújtatok egyet. Ha Alex emlékszik még, Cody engem kért meg, hogy Quinn emlékezetéből iktassam ki.. Szóval tisztában lehet vele, hogy én is jártas vagyok az ilyesmiben és értek hozzá. Amikor viszont kimondja a teljes nevét - a német vezetéknevével látszik a felismerés rajtam.. Az a jó öreg “Óh bassza meg!” - A levélen ami anyádtól érkezett, csak annyi állt, hogy Bianca Heller.. - mondom ki döbbenten és látható, hogy az ég világon semmit nem tudtam abból, hogy ő valójában ő! - Baszki.. - szalad ki a számon és ha Alex figyel elkaphat felőlem valamit… amit ez előtt még sosem. Érzéseket érezhet ki. Zavarodottságot, tehetetlenséget és valami furcsa vegyes önmarcangolást. De aztán az egész semmivé foszlik, maximum az állhat össze benne, hogy érzékeny vagyok arra ami mások felől árad és leeshet, hogy emiatt nem tudott nekem hazudni és emiatt tudhattam egy csomó mindenre sokkal könnyebben ráérezni vele kapcsolatban és… hogy most minden mentális behatástól védtelen vagyok. A gratulációja már el sem jut hozzám, csak valami tompa fintor nyilvánul meg. Még feldolgozás alatt van az infó, hogy ő lett volna a menyasszonyom.. és én tönkre basztam az egészet mielőtt még találkozhattunk volna… és most anyám talált valaki mást.. És.. Fasz ki van! Amikor viszont Diegoról kezd el hadoválni meg úgy minden másról, azért koppan az állam rendesen. - Eltörted az állkapcsát??! - fakadok ki és látszik rajtam vagyis Alexen az őszinte aggodalom. - És ott hagytad?? Alex az istenért! Most azonnal vigyél vissza hozzá! - förmedek rá - Tudod egy állkapocs törésbe bele is lehet halni, mert megfulladhat az illető! Vigyél vissza hozzá! - sipákolom nem túl meggyőzően. Alex még mindig olyan “erélyesen” is mint egy duzzogó hörcsög.. De azért folytatom - Ha anyámék találnak rá előbb orbitális botrány lesz belőle! Hajtóvadászat az után aki megtámadta Diego-t! És az egész az én nyakamba lesz varrva! - megrángatnám az öltönyömnél fogva dehát az egész totálisan esélytelen. - És az a patrónus az enyém volt! Segítséget akartam kérni tőle! - fröcsögöm dühödten. Aztán csak taszítanék rajta egyet és idegesen túrok a hajamba-hajába és kezdenék fel alá járkálni - Semmit nem tudtam arról a nyámnyila kis szarról! - hördülök fel most már tényleg nagyon durván.. Alex testében egyáltalán nem vagyok ura az indulataimnak így a dühöm is teljes mértékben megnyilvánul. - És ha tudni akarod, voltam olyan kicseszett jó fej és nálad legalább megpróbáltam menteni a menthetőt, úgy is, hogy fogalmam sincs mi a véreres kurva élet történik!! Ehhez képest te… Eltöröd az öcsém állkapcsát és botrányba keversz anyám előtt!!! - bököm mellbe a testemben Alexet hogy érezze a törődést és a jégkék hüllőszemek, éjkék beütés a hajban és a pikkelyes rajzolat a szemei körül most is kiütközik. Újra elöntött az agyfasz. És az is biztos, hogy ennyit káromkodni sem hallhatott még. És az is egyértelmű lehet számára, a mentális adottságaimnak hála, hogy valójában nem ő idegesít és nem neki szól, csak egyszerűen brutálisan sokminden gyűlt már be és most robban. - Például kezdhetnénk azzal, hogy össze szedjük Diegot és marhagyorsan keresünk egy gyógyítót aki maximum pár óra alatt össze rakja hibátlanul! Mi pedig azon leszünk hogy ez idő alatt megoldjuk ezt az egész baromságot! - puffogok csapkodva a kezeimmel és az égre emelve a tekintetemet.
Életemben nem hittem volna, hogy a testembe került Rocco pont elém támolyog, pontosabban szólva oda, ahova a hoppanálás után érkezem. Mindketten a földön kötünk ki, ő alattam, én felette, amikor pedig azon az idegesítő, sípoló hangon kezd el nyöszörögni, szinte rögtön észbe is kapok. - Pardon - rebegem az ő hangján, ami baromira idegenül hat számomra továbbra is. Olyan mély és szokatlan és... Bár, énekesként jó karriert futhatnék be, ha ez örökre így maradna, de inkább nem szeretnék. Elengedem tehát és lekászálódom a testemről, miután az indulataim végre utat törtek magunknak, majd sikerül pár perc erejéig lehiggadnom annyira, hogy ne akarjak neki is lekeverni egy isteneset. Ettől csupán a Diegóval történtek mentik meg, semmi más. A fene se szeretne a saját testében kárt tenni és abba visszakerülni. Amilyen szerencsétlen vagyok, engem kellene rendbe rakni, nem Roccót. - A drága jó édes anyád emléktörlést akart rajtam elvégeztetni - hördülök fel és kapok Rocco homlokához amolyan "elhiszedteezt?"-mozdulattal, amint értetlenül visszhangozza a "puding" szót. - Összevissza hadovált nekem titkokról meg rejtélyekről meg másik világról... - próbálom meg összeszedni a gondolataimat, hiszen azt továbbra sem vagyok képes elhinni, de még csak feldolgozni sem, hogy hallottam tőle azt a kifejezést, miszerint sárkány. Nem. Erre bizonyára van logikusabb magyarázat is. Ők ott mind emberek voltak! - Már ne haragudj, de szerintem nincs ki mind a négy kereke - csóválom meg a fejem, vagyis a fejét, végül a név hallatán megütközve meredek rá egy vészterhes másodpercig, amíg komolyan latolgatok magamban egy kisebb csattanót, majd kényszeredetten elnevetem magam: - Óóó, szóval neve is van! - állapítom meg a nyilvánvalót. - De tudod, mi lepett meg úgy igazán? - rendezem végül a vonásaimat és vágok ismét komoly arcot a szavaim mellé, miközben érzem, amint az a láthatatlan, fenyegető aura ismét utat tör magának, de - őszintén szólva - nem szeretnék vele mit kezdeni. - Alexandra Bianca Heller - ejtem ki végül a nevet. - Ismerős esetleg? - szegezem végül a testemben rekedt Roccónak a kérdést, majd - még mielőtt bármit is válaszolhatna rá, felelek helyette: - Én voltam a menyasszonyod! - emelem meg végül a hangom. Hogy most az bosszant, miszerint ő tudhatta és nem szólt róla vagy az, hogy mindez immár semmis, azt még én magam sem vagyok képes eldönteni. - Én! - ismétlem meg a nyomaték kedvéért, némileg talán a saját döbbenetemet is elárulva. - Mindenesetre, az új arád ott ül és... és... - kezdek el hirtelen levegő után kapkodni. Új menyasszony? Oké, azt hiszem, egészen eddig nem sikerült feldolgoznom gondolatban ama tényt, miszerint Rocco megnősül. - Gratulálok - jelentek ki végül csupán ennyit és nem többet. Amikor végighúzza a kezét az arcomon - arcán - automatikusan hőkölök hátra, de közben bennem van a késztetés arra, miszerint kiélvezzem a mozdulata minden pillanatát. Kissé fura belegondolni abba, hogy ő pontosan ugyanezt érezte akkor, amikor én tettem ezt vele. - Én... - próbálom meg összeszedni a gondolataimat a történtekkel kapcsolatban, de enyhén szólva is nehéz, miközben még mindig az iménti mozdulata hatása alatt állok. Annyira gyengéd volt és az aggodalma annyira őszinte... - Ránk nyitott Diego - jelentem ki végül nagy homlokráncolások közepette. - Ő vitt ki onnan, én pedig orbitálisan képen vertem - ismerem el végül, majd magyarázkodásba fogok: - Bepánikoltam és ők alakváltónak hittek és mindent törölni akartak a fejemből! Érted? Mindent! Ha akkor és ott ezt meglépik, nem biztos, hogy jól sült volna el - teszem még hozzá a saját érveimet. - Azt hiszem, elvesztette az eszméletét és eltörtem az állkapcsát - hozom végül tudtára a végeredményt. - De nem lesz nagyobb baja, nyugi - emelem fel gyorsan a karjait. - Az anyád patrónusa már ott volt, amikor leléptem, szóval minden bizonnyal rátaláltak már azóta... És bevitték a házba ellátni a sérüléseit, Diego meg azóta esélyesen már ismét asztalhoz ült. Persze, csakis abban az esetben, ha folytatódik a vacsora, mert egy ekkora botrány után már aligha ülik végig. - Talán a tudomásodra jutott, hogy valami komolyabb van kialakulóban valakivel és nem tudtad elviselni még a gondolatát sem annak, hogy ne akkor rángathass vissza az ágyadba, amikor csak szeretnél - vetek végül egy mérges pillantást rá a kérdése hallatán. - Ugyanazt akartad eljátszani velem, mint annak idején Cody esetében, csupán a módszer más - hunyom le végül a szemem, hogy kiengedhessek egy sóhajt. - Mindegy - nyugtázom végül a dolgot. - Most nem az a fontos, hogy mi miért történt. Vagyis de, csak más értelemben - kezdem el masszírozni azokkal a hosszú ujjakkal a homlokom. Homlokát. - Meg kell ezt oldanunk és ötletem sincs, hol is kezdjük - ismerem el végül kelletlenül. Őszintén szólva örültem volna annak, ha ezt tényleg Rocco tette volna, hiszen abban az esetben könnyedén visszacsinálhattuk volna, de így... Mégis ki lehet a ludas ebben?
Említettem már, hogy a világból ki tudnának kergetni az ilyen fontoskodó kis idióták? Persze… nézhetném arról az oldalról is, hogy törődik Alexal meg minden, de őszintén szólva idegesít! Féltékennyé tesz és ez még jobban idegesít! Az meg csak plusz, hogy Alex valahogy teljesen máshogy működik mint amit eddig megszoktam, ráadásul borzasztóan alulról nézek mindent.. Amitől szinte megfájdul a fejem. Úristen.. borzalmas nő lennék! Hisztis és agresszív… Arra azért pislogok egy sort hogy már Luca kocsiját is le akarja nyúlni.. És Luca miért nem zsebben tartja a slusszkulcsot? Ki az az idióta aki felakasztja.. valahova a lakásban a többi kulcs mellé?! Nonszensz az egész srác.. és ez miatt.. csak MÉG INKÁBB IDEGESÍT! De hála annak, hogy Alex pálcája megkerül legalább végre csönd lesz! És miután sikerül némi fizikai küszködés után elrendezni a srácot le tudok lépni!
Ha nem forog velem a világ, akkor soha.. Szóval eléggé támolygok, és mire magamra találok és kikeveredek a keresztútra valaki olyan lendületesen sodor el, hogy úgy érzem kiszakadnak a dolgaim. - Azt hiszem leszakadt valamim…- nyöszörgöm sípoló hangon és az ismeretlen eredetű alhasi fájdalom miatt nem tudom kontrollálni a légzésemet, sem azt, hogy hogyan is kéne levegőt vennem, hogy ne legyen belőle hiperventillálás vagy ilyesmi. - Szállj… le.. rólam!… Összetöröd a saját testedet! - nyöszörgöm tovább amikor sikerül rá állnom a beszív-lenttart-kifúj sokszorosított verziójára. Aztán ha Alex hajlandó leszállni rólam azért még meg is hallom amiről hablatyol. - Pudingot… Mi van? - he…? - Oké látom Pascal nagy hatással volt rád.. Lehetne hogy… - kezdenék bele de aztán megakadok - Várj! Te lebuktál? Úristen… Hogy jutottál ki?! - szegezem neki a kérdéseket én is és most őszinte aggodalommal húzom végig a kezemet az arcomon.. Alex arcán. - Egyébként meg nem én voltam! Mi a fenének szivatnám meg magamat, vagy téged ilyen hülyeséggel?!
Matteo eddig se rejtette véka alá a döbbenetét, de amikor Alex - rá olyannyira nem jellemző módon - obszcén szavak kíséretében kifakad, majdhogynem koppan az álla a padlón. - Na jó... te szívtál? - teszi fel a kérdést mélységes döbbenettel a hangjában, véleménye szerint az egyetlen olyan okot felhozva a történtekre, amely magyarázattal lehet a lány hirtelen jött személyiségváltozására. Nem látta ugyan Alexet spanglit tekerni vagy hasonló, de a következő pillanatban már Daniel szobája felé vet egy töprengő pillantást, miközben a tükröt majdhogynem felkeni a lány arcára. Végül csupán ő is fáradtan hümment egyet, majd - miközben a tükröt visszateszi a helyére, egyenesen Alex pálcája mellé, amit ő csupán holmi gyerekjátéknak hisz - indul meg a lány szobájának irányába. - Összeszedjük az iratokat, utána kölcsönvesszük apád kocsiját... - nyitogatja beszéd közben a lány éjjeliszekrénykéjének fiókjait. - Úgy láttam, a slusszkulcs odalenn van valamelyik fogasra akasztva... - dörmögi, miközben Rocco sikeresen lenyúlja a pálcát. - Majd később el... - kapja telibe a kábítóátkot, majd csüccsen bele sikeresen Alex ruhásszekrényébe, habár a lábai továbbra is kilógnak onnan, Roccónak pedig ebből a pózból kell valahogy elrendeznie. A srác nem valami magas, Rocco eredeti testéhez képest semmi, de Alex fizikai erejével tényleg meggyűlik a baja a megfelelő pozícióba való állítással. Érezheti, hogy a lány nem éppen az edzőtermekben való gyúrást választotta életcéljául, a Gilliannel való balhé során pedig rengeteget segített számára az adrenalin és a karkötő rossz mágiája is, amely - finoman szólva is - minden negatív érzelmét egyetlen pontba összpontosította. A test és a lélek elég szépen összhangban dolgozott, mondhatni. Végül Rocco hoppanál és Nápoly egyik mellékutcájára érkezik, habár a rosszulléte túlzott mértéke ahhoz is köthető, hogy Alex egyébként baromi rosszul visel mindenféle mágikus utazási formát, talán pont ez az oka annak is, hogy csupán sokadjára sikerült átmennie a vizsgán és a mai napig nem is használja szívesen. A teste tehát nem szokott hozzá a hirtelen helyváltoztatáshoz, a gyomra rendesen kavarog és a föld finoman szólva is forogni kezd vele, miközben minden szín kifut belőle. Vagyis, Alex teste ezen tüneteket produkálja és mindezt Rocco kénytelen elszenvedni jobb híján...
- Vivanti... - ízlelgetem a szót Rocco hangján, miközben azért rendesen átfut az agyamon, hogy nem hangzott volna rosszul a Mrs. Vivanti megszólítás, amivel engem illettek volna. Mármint... a jegyességünk felbomlott, ahogy a kapcsolatunk is, de álmodozni még lehet, nem igaz? Egy ideig esélyes voltam minderre, holott én mit sem tudtam arról, hogy kicsoda is Rocco tulajdonképpen. Ez az egész pompa... Mondanám, hogy nem illik ide, de valahogy mégis passzol hozzá. - Emléktörlés? - kapom fel Rocco fejét értetlenkedve a szó hallatán és igen kétségbeesett pillantásokat vetek Diego irányába. Ismerem a srácot, hogyne ismerném, hiszen egy időben együtt lógtunk vele és a bandával, de az imént tudomásomra jutott információk alapján nyilván nem bízhatok meg benne. Elvégre, egy sárkány! Nyilván eddig is ily módon titkolták a kilétüket, de azért esetemben egy kissé másabb a helyzet... Ha kitörölnek mindent a fejemből ebben az állapotban, akkor a fene se tudja, mi mindenbe kavarnak még bele, én pedig akár örökké ebben a testben ragadhatok! Na neeem, nem, nem, nem! - Igen, anyám - biccent egyet Diego engedelmesen, jófiú módjára, majd amint Mrs. Vivanti távozik, Rocco irányába fordul. - Na, gyerünk, bratyó... - dörmögi és ragadja meg a karomat, vagyis inkább Rocco karját, miközben sikeresen megállapítom magamban, hogy azért az ő ereje sem piskóta. Játszi könnyedséggel von maga után, még a köztünk lévő magasság-és súlykülönbség se zavarja jól láthatóan, én pedig gépiesen lépkedem utána. Kivezet a szobából, majd a kúriából - természetesen nem a teraszon keresztül - majd sétálunk egy keveset. Mindketten hallgatunk. Nekem kedvem nincs beszélni, őt pedig jól láthatóan valami más köti le fejben. Talán éppen most sárkánykodik valamerre... - Oké, azt hiszem, ez itt jó lesz - engedi el hirtelen a karom, majd fordul is meg, hogy szembenézhessen velem, alias Roccóval, alias a testváltóval, de mindezek helyett a bátyja öklét kénytelen megkóstolni, amely olyan elánnal csapódik az arcába, hogy a reccsenés, amelyet hallok felőle, a szívemig hatol és egy fájdalmas fintor is átsuhan az arcomon. Ezek szerint baromira elszámoltam magam... Mármint, éppen csak annyira akartam megütni, hogy meglepjem, esetleg - némi szerencse révén - be is ájuljon tőle, de a srác arca úszik a vérben és mintha néhány foga is búcsút intett volna tőle. - Úristen, én annyira sajnálom! - szakad ki belőlem az együttérző kiáltás, miközben egy kis sikkantás keretében Rocco szája elé kapom a kezeit, de - amint Diego a porba dől - térdelek le mellé és állok neki sszélsebesen átkutatni a ruháját, majd lenyúlni a pálcáját. A tököm tudja, hol is van Roccóé pontosan. Apropó, tök... Gyorsan a lényegre tapintok odalenn és balra csapom, majd elégedetten nyugtázom, hogy igen, így tökéletes. Végül kiemelem Diego zsebéből a pálcáját is. - Bocsi, haver, majd később meghívlak valamire... - dörmögöm magam elé, miközben időközben felbukkan egy szokatlanul nagy pillangó is, amelyet én Mrs. Vivanti patrónusának vélek. Leszáll Diego arcára és a szárnyait rebegteti... Nyilván sárkány asszonyság ezzel jelezné a fia számára, hogy jó lenne befejeznie a munkát és Rocco keresésére indulnia. Diego azonban nem válaszol, nekem pedig azonnal le kell lépnem innen. Nagy levegő, behunyom a szemem, majd hoppanálok a birtok határán kívülről, ahová az öcsike vitt. Róma lenne az úti célom, de érzem, amint valami erőszakosan másfelé ránt és mire észbe kapok, már landolok is, elsodorva valakit, de legalább puhán landolva. A szám telemegy porral és egy kis pislogássorozatot is produkálnom kell annak érdekében, hogy újfent képbe kerüljek, amikor azonban megpillantom magam alatt a saját testemet, felhördülök. - Teeeeeeee... - szalad ki a számon és noha más esetben az lenne az első, hogy leszálljak az illetőről és még némi bocsánatkérést is mellékeljek hozzá, ezúttal megragadom az ismerős melegítő gallérját és egészen közel húzom magamhoz a csini kis pofit, hogy farkasszemet nézhessek vele. - Csináld ezt vissza azonnal, bármit is tettél - sziszegem az arcomba és ezúttal tényleg sikerül totálisan Roccóra hajaznom. Az a fenyegető tekintet és aura, amelytől mindenki arrébb áll... Azt hiszem, most is jelen van. - Az anyád majdnem pudingot csináltatott belőlem és sikerült megismernem a rokonságod nagy százalékát... És van egy ikred? Egy kibaszott ikred??? - emelem meg a hangom számonkérve őt, egyelőre teljes mértékben szemet hunyva a sárkányság témája felett. Sokkal jobban leköt az, hogy minden indulatomat rázúdítsam emiatt a hülye hecc miatt...
Nem hiszem el.. A pofám leszakad.. - Mi a fasz van a hajammal? Azt mondtam menj el! Melyik része nem volt világos?! Majd beszélünk amikor újra kereslek! - hogy lehet valaki ennyire értetlen… azért amikor elém mutatja a tükröt egy kicsit sikerül belém fojtania a szót és egy elismerő hümmenés szakad ki belőlem, hiszen én felismerem, hogy Alex valószínűleg tehetségesebb mint hitte, bár ő valószínűleg tud róla. Amikor viszont az orvosi iratokat kezdené keresni, tikkelni kezd a szemem és egy nagyon nagyon nagyon fáradt sóhajt engedek ki, mint aki valami nagyon zsibbasztó dolgot próbál vissza tartani és az nem a beleihez kapcsolódik.. Persze azon is meglepődöm, hogy csak úgy beront Alex szobájába és otthon érzi magát.. Mielőtt viszont rá szólhatnék.. szerencsére kiszúrom Alex pálcáját és ameddig nem figyel oda osonkodom és lenyúlom. Aztán nem látom értelmét további szócséplésnek. Nyilván amiatt pánikolt be, mert varázstalan.. Kurvajó.. Hát mindegy. Ráemelem a pálcát és nonverbálisan elsütöm a kábító átkot. Aminek következtében szerencsétlen belökődik a szekrénybe, kissé átrendezve azt nekem pedig kiül az arcomra egy… “Upsz” kifejezés. Azért megnézem, hogy tényleg kiütötte-e a varázslat, de amikor úgy találom, hogy igen, egy kicsit emberibb pózba rendezem, de úgy, hogy maradjon csak a szekrényben csücsülve.. Persze a manőver jó pár percet igénybe vesz mert.. Megfelejtkezve az erőkülönbségekről első mozdulattal pofára ejtem az ájult testét aztán próbálom vissza feltornázni, párszor még rá is esek annyira nem bírom el és mire a végére érek dühödten fujtatok, mintha minimum egy maraton után lennék… - Baszki Alex… El se hiszem, hogy ilyen fizikummal egész éjszakákat tudsz átkefélni.. - megcsóválom a fejemet mormogva. Nem gondoltam volna hogy ennyire nincs benne erő.. Bezzeg Gilliannek olyan szépen neki ment mint annak a rendje! Miután pár pillanatra megpihentem Matteo mellett a lezúzott szekrényben feltápászkodom, kicsit sem valami kecsesen szusszantok és megszemlélem a művemet. Akkora köcsög nem vagyok hogy az ajtót is rá zárjam pedig bennem van a késztetés.. meg arra is hogy belé rúgjak.. - Bocs haver.. majd lerendezünk miután magunkat lerendeztük. Most meg kell oldanom valami mást. - ezzel pedig Nápoly egyik mellék utcájára hoppanálok úgy ahogy vagyok. És ahonnan egyébként rá lehet térni a birtok felé vezető földútra is. A keresztút felénk vezető szára persze rejtve van a nagyérdemű elől. Azért a hoppanálás se megy olyan simán mint szokott és kénytelen vagyok megkapaszkodni valamiben.. Mindenesetre fergetegesen szarul érzem magamat.. Eleve a helyzet amiből elkerültem, hát még amibe csöppentem.. Ráadásul Alex melleivel se tudok mit kezdeni, folyton fennakadnak a karjaim benne.. Még úgy is, hogy valószínűleg csak negyed óra telt el mindenestül.. Deee.. megpróbálom megidézni a patrónusomat és bár beszélni vagy ilyesmi nem fog tudni, tehát konkrétan üzenni. De arra jó lesz, hogy Diegot megtalálja és füstjelezzen neki, hogy valami szar van. _________
Mrs. Vivanti fáradtan sóhajt és ráint Alex szavaira. Láthatóan várakozó álláspontra helyezte magát és amúgy meglehetősen gondterhelt arcot vágva dörgöli meg a szemeit. Érezhető, hogy nagyon nyomasztja.. nagyon sokminden. Mondjuk azért amikor Alex még rá is játszik arra, hogy Rocco pénzért rendezett puccsot újabb felháborodott grimasz fut át az arcán - Az a fiú… Komolyan meg sem érdemli, hogy viselje a Vivanti nevet.. - mormogja és mikor végre Diego betoppan megkönnyebbülten sóhajt és csapja le kissé türelmetlenül a kezeit maga mellé - Csak hogy ide értél! Lenne egy feladatom a számodra. - itt a Rocco imposztorra pillant - Kikísérnéd az idegent mielőtt ennél is nagyobb botrányba keveredünk? És.. ne felejtsd el az emléktörlést sem! Csak az után engedheted el. - Ezzel Alex felé fordul - Igazán sajnálom a kis üzletét a haszontalanabbik fiammal, de nem vállalunk kockázatokat! Túl sok múlna rajta. Egy egész rejtett világ a rejtett világban ha úgy tetszik. - majd válaszra sem méltatva vissza fordul Diegohoz akinek a gallérján büszkén igazít egyet - Vissza megyek és tartom a frontot ameddig a probléma meg nem oldódik. Őrülnék, ha azt is sikerülne kideríteni, hogy a bátyád merre van! Rengeteg energiámba került, hogy a ma este simán menjen.. és eddig sikerült is. Fogalmam sincs mi történt, de kedvemre volna, ha utána járnál. Benned megbízik. Hozd vissza kérlek! - őszinte anyai szeretettel simítja meg a fia arcát, kisöpör egy kósza tincset a homlokából, majd vet egy gyilkos pillantást a Rocco imitátorra és ő le is lépne, hogy tegye a szépet tovább.
Matteo csupán áll és néz, mintha voltaképp nem tudná eldönteni, hogy Alex most kezd megbolondulni vagy már eleve az volt? Mármint, most annyira másként viselkedik, mintha nem is önmaga lenne. Látszik a tekintetén, hogy ez az a pont, ahol végképp elvesztette a fonalat és tanácstalanul pislog a lányra, némi aggodalommal megspékelve még mellé. - A hajad... - nyögi ki végül néhány másodpercnyi döbbent hallgatás után és mered Alex tincseire csodálkozva és kissé talán rémülten is. - Alex, a hajad! - szakad ki végül belőle egy halk, de annál döbbentebb megállapítás, amelyet végül az követ, hogy az egyik folyosón álldogáló kis szekrénykéről lekap egy tükröt és a lány arca elé tartja, hiszen jól láthatóan belé fagyott minden további megjegyzés is, amint a számára eddig jól ismert arcon is elkezdenek megjelenni a változások. - Nem megyek sehova, orvoshoz viszlek - hajítja végül vissza a tükröt a bútor tetejére, ha esetleg Alex nem vette volna át tőle, hogy alaposabban kigyönyörködhesse magát benne. - Valami bajod van, mert ez nagyon, de nagyon nem normális - teszi azért még hozzá kétségbeesett hangon. - Talán az a méreg, amit említettél... Talán az tett veled valamit - motyogja maga elé, végig Alexen tartva a pillantását és idegesen a hajába túrva. Látszik rajta, hogy egy tapodtat sem hajlandó innen mozdulni, amíg el nem jutnak egy közeli ispotályba. - Oké, hol vannak az irataid? - szólal meg végül ismét, amint sikerül annyira rendbe szednie magát, hogy végig tudja gondolni a következő lépéseit. - És az orvosi leleteid a késelésről? - indul el végül Alex szobájába, hogy megkereshesse azokat, simán ellépve a lány mellett, még csak meg sem kérdezve tőle, miszerint szabad-e. Normális esetben megtenné, de jelenleg minden annyira a feje tetején áll, hogy az valami hihetetlen. Rocco pedig - ha vet egy pillantást a szekrényre, ott felfedezheti Alex pálcáját is, amely kissé elárulva hever a helyén.
Nem ismerem ezt a bizonyos Rocco 2.0-át, de a szavai hallatán mégis sikerül kicsikarnom magamból egy dühödt vicsort, ami valamilyen szinten emlékeztetheti őt az eredeti Roccóra. Mindenesetre, válaszra már nem jut időm, hiszen Rocco anyuka máris rángat fel a helyemről és indít meg az asztalsor mentén, méghozzá olyan elánnal, mintha minimum a kivégzőosztag elé rángatná a drága kicsi fiát... - Tessék? - fagy le egy pillanatra a levegő, miközben az asszonyság majdhogynem az aurámba lép, nekem pedig van szerencsém közvetlen közelről is belélegezni azt a tömény parfümfelhőt, amely körüllengi őt. És még valami más, számomra olyannyira ismeretlen illatot vagy szagot is... Ezek szerint tényleg nem emberek? Olyan más az aurája, mármint mintha érzékelnék felőle olyasmit is, amit egyébként nem szoktam másokon. Valami kézzel megfoghatatlan, de mentálisan jelenlévő dolog... Ezek szerint valóban sárkányok? De azt mégis hogy... Miközben ő elhajol előlem, én bölcsen hallgatok. Fogalmam sincs, mi az az alakváltó, de inkább higgyen annak, semmint rájöjjön az igazságra. Azért kétségbeesett pillantást vetek minden irányba, hátha találok itt valamit, amivel szükség esetén megvédhetném magam a nő ellen. Kissé viccesnek hathat, ahogy Rocco testében vetek rémült pillantásokat mindenfelé, hiszen ő fél kézzel simán vállra fektet bárkit és azt hiszem, kezdem is kapizsgálni az okokat. Mégis... Ötletem sincs arra vonatkozóan, mit is kellene tennem pontosan, de abban az egyben teljes mértékben biztos vagyok, hogy ha kell, nekimegyek ennek a nőnek. Szabadulni szeretnék innen, méghozzá a lehető leghamarabb. Próbálom megkeresni a pálcáját, hátha magával hozta egy ilyen eseményre is. Nem illő ugyan, de Rocco híres arról, hogy nagy ívben tesz a szabályokra. - Asszonyom, én... ha lehet, akkor szeretnék most elmenni - köszörülöm meg beszéd közben a torkom. - Higgye el, a titkuk nálam biztonságban van - igyekszem meggyőzni arról, miszerint bízhat bennem. - És a Rocco által ajánlott pénzösszegre sem tartok igényt. Becsületes üzletember vagyok, nem sikerült eljátszanom a szerepét, szóval... - emelem fel a kezem megadóan, mellé még egy enyhe kis mosolyt is bejátszva, miközben óvatosan felállok az eddigi helyemről és egy pillanatra ismét belém nyilal ama felismerés, hogy Rocco irgalmatlanul magas. Ha nem lenne ilyen magas a mennyezet, még abba is simán beverném a fejem, a hirtelen jött mozdulattól pedig szédelegni kezdek. - Megtenné, hogy megszünteti ezt a valamit a fejemben? - célzok itt ártatlan képet vágva az odabenn hallható utózajra. - Borzasztóan zavar - nyögöm ki végül, hiszen nem valami kellemes migrén, annyi szent.
A Mrs. Vivanti által leadott anyai hívást érzékeli Diego, szóval sűrű bocsánatkérések közepette áll fel a lány mellől, akit mellé ültettek, majd indul el abba az irányba, amerre nemrég még az anya-fia páros távozott. Az arcán ugyan nem tükröződik semmiféle érzelem sem, de legbelül mégis aggasztja valami és az nem a Rocco által mutatott furcsaságok sorozata. Sokkal inkább ama mentális kapocs felszívódása, amely közte és a bátyja között volt és amelyet még érzékelt a vacsora elején. Mármint, nem tudatosan, hiszen rég hozzászokott a jelenlétéhez, de ez egyfajta nyomjel volt, amely rövid távon működött köztük, a hiánya azonban máris pofon csapta. Csupán azért nem lépett eddig közbe, mert ismeri az anyját annyira, hogy tudja, őt fogja megbízni a feladattal, amint kideríti, mi is folyik itt tulajdonképpen. Bárki is van jelenleg Rocco testében, igazán örülhet ama ténynek, hogy Mrs. Vivanti nem fogja rápazarolni a drága idejét. - Hívtál, anyám? - szólal meg Diego, amint belép a szobába, majd becsukja maga mögött az ajtót és vet egy futó pillantást "Roccóra". A szemei semmit sem árulnak el, de az arcán átsuhan némi megjátszott fintor, amely a "bátyja" iménti viselkedésének szól, mindenesetre nem teszi szóvá a dolgot. Sose játszotta nagyon direktben a szerepét az anyja előtt. A megjelenése most is elegáns és kifogástalan, tökéletes példája annak a fiúnak, akit bárki szeretne magáénak mondani.
Brutális a késztetés, hogy amikor neki áll a férfi hisztinek kiosszam, hogy ha ez szarul esik barátom, akkor még nem lettél elégszer faképnél hagyva! Meg aztán.. Mintha nem tudnád megoldani magadnak... Elkényeztetett kis faszfej! És te akarsz bármit is ettől a csajtól?! Végül a dühödt indulatok közepette amiket marhára próbálok lenyelni elkezdek elszíneződni. Legalábbis ami Alex haját és szemeit illeti. Történetesen jégkékre változnak a barna bogárszemek és a barna hajkorona is éjkék színt ölt Alex szemei körül pedig nagyon halványan pikkelyszerű rajzolatok jelennek meg.. Hiába.. Nem tudom megtagadni önmagam.. Arról persze fogalmam sincs, hogy ez hatással lehet Alex külsejére a metamorfmágusi képességeinek hála. - Csak... Beparáztam. Tudod.. Decemberben késeltek meg! És még nem telt le az egészségügyi időszak... És eszembe jutott ez az egész hülyeség.. - sziszegem kissé indulatosabban a kelleténél.. Komolyan ennyire jófej vagyok? Komolyan próbálom menteni a menthetőt ennek a senkiházinak a javára...?! Tényleg meg lehetek zavarodva! - Most menj el! - vakkantom ellentmondást nem tűrően. - gondolkoznom kell és a kockáidtól nem tudok.. - bár igyekszem flegmán a tudtára adni mindezt Alex szájából még úgy is tűnhet, hogy csak.. "agresszívan flörtöl" - Majd kérdezd meg ezt újra, amikor megkereslek. De most menj el! - ismétlem meg ha netán azt tapasztalom, hogy nagyot hallana és ha még mindig fennáll ez az állapot még csenttintgetni is kezdek hogy mozduljon már mert nem érek rá! Csak remélem, hogy lelép végre a picsába én meg meg tudom keresni Alex pálcáját.. És remélem, hogy senkivel nem találkozom össze!! Főleg nem az apjával vagy ilyesmi.. _________________________________
Alex azért emlékezhet, hogy Rocco olyasmit említett, hogy hat testvére van. Bár tény hogy egy szót nem ejtett arról, hogy lenne közöttük egy ikre... Pascal arckifejezése egyszerre lesz némiképp rémült és értetlen és még sértett is. - Testvér... Tényleg elszívtad az agyadat.. - lesajnálóan oda vissza végig méri Roccot. Akit ezek után az anyja kivon a társaságból és nos nem.. Valóban senki nem segít neki. Mindenki tudja, hogy ez az a rész amiből jobb ha mindenki kimarad. Amikor pedig Alex elkezd össze vissza beszélni az anyja elsőre még a szavába vág dohogva - Virgilio Rocco Vivanti! - mert azt hiszi Rocco csak szórakozik vele, de amit utána össze hablatyol.. Az i-re a pontot az teszi fel amikor kidobja a taccsot majd neki áll bocsánatot kérni. Úgyhogy csak közelebb lép a fiához és fenyegetően nyugodtan sziszegi a képébe - Te nem az én fiam vagy... - a nő megrökönyödve hajol el és teszi a szívére a kezét majd szinte kissé hisztérikusan felnevet - Ez már tényleg vicc.. Képes volt egy alakváltót a maga helyére ültetni, csak hogy ne kelljen itt lennie... - aztán az égbe emeli a tekintetét, mintha ezzel csak meg tudná üzenni Rocconak amit kimond - Virgil... Annyira nevetségesen gyerekes vagy! - fel alá kezd ismét járkálni - És felelőtlen... Hogy engedhetett az az idióta egy idegent a családi fészekbe?! Azt hittem legalább a család titkát megőrzi.. - azért valami mélységesen fájdalmas megdöbbenés és csalódás is látszik rajta. Mert még ő is tisztában volt vele, hogy ha a fia mindenbe bele is szarik.. A sárkányok titkát akkor is őrzi.. Őrizte. Ez után lehunyja a szemét és Diego rögtön érezhet egy anyai hívást.
Matteo szorgalmasan hámozza Alex testéről a különböző ruhadarabokat, miközben a nyelvével igyekszik pont megfelelő hangulatba hozni a lányt, ami - lássuk be - immár teljesen felesleges, hiszen Alex már most úszik mindenben. A fiú azonban annyira belejött a dologba, hogy még akkor sem hagyja abba, amikor a hangos sóhajok megszűnnek és csupán a döbbent csend marad utánuk. Éppen a lány mellbimbóit kényezteti a szájával, körbe-körbe futtatva a nyelvét rajtuk, amikor valaki hirtelen a hajába markol és a mozdulat legelső pillanataiban szimplán csak azt hiszi, hogy Alex mindezt rettenetesen élvezi, amely gondolatra még egy büszke kis mosoly is megjelenik az ajkain és csupán akkor kerekedik el a tekintete, amikor a lány testébe került Rocco bekeményít és szó szerint lerántja a csöcseiről, majd az arcához vonja őt. - Alex? - nyögi ki rekedtesen Matteo az első döbbenet után és tisztán látszik a tekintetén, hogy egyáltalán nem tudja mire vélni a dolgot, a levegő pedig szó szerint benne reked, amikor a lány lök rajta egyet és jól láthatóan távozóra fogja. - Most meg mi bajod? - kérdez utána értetlenkedve, a homlokát ráncolva és láthatóan azon agyalva, hogy ma megint Marok Maris lesz a párja. - Alex! - kiáltja el magát, amikor a lány távozóra fogja és szó szerint felrántja az ajtót, végül kiviharzik onnan. Rocco jól sejti, valóban összefut Matteóval, aki az idő alatt, amíg a lány Dany szobájában volt, magára kapott egy inget és még a haját is újfent elrendezte. A döbbent arckifejezés még mindig nem tűnt el a képéről, de igen keményen azon van, hogy ne hasson teljesen tanácstalannak. - Na jó, mégis mi volt ez a műsor? - címzi a kérdését a lánynak, miközben végigfuttatja a tekintetét rajta és jól láthatóan egyáltalán nem tudja hova tenni az Alexen helyet foglaló ruhadarabokat. - Ez nem az unokatestvéred cucca? - ráncolja a szemöldökét értetlenkedve. - Figyelj... nem erőltetem a dolgot, oké? - sóhajt egyet. - Csak akkor a fene se érti, hogy miért húztál fel ennyire, ha utána meg faképnél hagysz - teszi azért még hozzá és - ha Alex menne tovább a dolgára mellette - akkor még a könyöke után is kap, hogy ott tarthassa. - Gyere el hozzánk a nyáron - veti fel végül, akár sikerül a lányt feltartóztatnia, akár nem. - Legalább több időt tölthetnénk együtt és egy kissé komolyabbra fordíthatnánk ezt az egészet. Mert én szeretném, ha ebből valami több lenne és te is említetted, hogy részedről is rendben lenne a dolog - teszi azért még hozzá némileg hezitálva, hiszen konkrétan majdhogynem most mondta ki, hogy voltaképp hosszútávra tervezne.
Kattan ugyan bennem valami, de mivel Rocco velem szemben ült, ezért az agyam nem igazán szeretné összerakni a darabkákat. Mármint... ketten lennének? Nem, az lehetetlen, Rocco egyszer sem említette, hogy lenne ikertestvére! Csak szóba került volna, nem igaz? Nem? De. Mondjuk, sosem ismertem őt úgy igazán és baromi keveset tudok róla a mai napig... de akkor is! - Rocco vagyok? - meredek elkerekedett tekintettel, hitetlenkedve Rocco 2.0-ra és a biztonság kedvéért felemelve az ujjaimat tapogatom végig az arcélemet, majd lágyan a hajamba túrok. A hajába. Igen, ez tényleg ő... Annyira karakteres arca van, hogy azt nem lehet egykönnyen eltéveszteni. Csak úgy a bizonyosság kedvéért azért még körülnézek az asztalon, mintegy keresve valamit, ami tükröződhet annyira, hogy a szememmel is szemügyre vehessem magamat, majd - ha találok valamit... akármit - akkor szó nélkül, majdhogynem pánikba esve kapom fel és emelem annyira Rocco arca elé, hogy néhány pillantást is vethessek a tükröződő képre. - Ez de durva! - csusszan ki a számon csodálkozva, miután túlesek a sokadik pánikrohamon és sikeresen magamba is nyelem azt. Amikor pedig eljutok odáig, hogy tudatosuljon bennem az, miszerint Rocco jelenleg esélyesen a családja körében lehet, futtatom körbe a tekintetét a sokfős asztaltársaságon, végül a szemem megakad a csini kis csajon, aki pont velem szemben ül, totál szemben. - Hm... - mérem végig a homlokomat ráncolva, majd amikor egyáltalán nem is akar jönni az isteni szikra, hajolok egy kissé rá az asztalra és bizalmasra véve a hangom, szólalok meg: - Bocsi, hogy nem rémlik, de te meg ki vagy? - teszem fel végül a kérdést, értetlenkedő pillantásokat vetve rá. Talán a húga? Vagy... A sokat emlegetett menyasszonya, aki elől pont ugyanúgy szökésben van, ahogy én voltam a vőlegényem elől? Ezek szerint emiatt a nőcske miatt dobott? Valamilyen úton-módon bizonyára összemelegedtek, különben most - őt ismerve - nem lenne itt. Akárhol is van ez az itt. - Nem... nem... jól vagyok, kö... - biztosítanám a fölém magasodó spinét minderről, ő azonban már ragadja is meg a karom és állít fel az asztaltól, én pedig némileg értetlenkedve állapítom meg, hogy... de ezt meg mégis hogy? Annyi erő szorult ebbe a nőbe, mintha hat jól megtermett fickó vonszolna maga után egy kissé esetlenül csetlő-botló Roccót, akinek itt-ott megakad a lába, hiszen annyira nem tud mihez kezdeni a saját magasságával. Miközben végigmegyünk az emberek sokasága mentén, azért annyi időm még marad, hogy elhaladtunkban vessek feléjük egy segélykérő pillantást és még a számmal némán tátogva is azért kiálthassak, de senki sem kel a védelmemre. Háh! Ez aztán a família! Amint belök az első szobába, majdnem felnyalom a padlót, így esélyesen végig is nézheti, ahogy bucskázom párat, mire végleg sikerül megtalálnom az egyensúlyom és talpon maradnom. Arra azért van eszem, hogy körülnézzek és megállapíthassam magamban, miszerint Rocco nem éppen az a nincstelen zenész, akinek hittem őt. Mármint, számítottam arra, hogy van valamennyi pénzük, ha már menyasszonyt keresnek neki, de hogy ennyi... Igazság szerint azt hittem, hogy ők is elszegényedett nemesek, a bútorok alapján azonban vagy jól összelopták magukat vagy van mit aprítaniuk a tejbe. - Virgilio? - ütközöm meg a név hallatán, amint ismét szembe találom magam az asszonysággal. - A nevem Rocco - javítom ki végül. Esetleg nem ismerné? De akkor minek rángatott be engem ide? - Mármint... Rocco a nevem, ugye? - teszem fel azért még a kérdést némileg elbizonytalanodva, egyenesen rá meredve, hiszen ennek a nőnek nyilván van némi köze Roccóhoz, különben nem lennénk itt. A hangneméből erősen gyanítom, hogy a jó édes anyjához van szerencsém. - Alexandra - javítom ki végül tompán, amint meghallom a saját nevem és gondolatban sikerül kissé helyre raknom a dolgokat. - Ő lett volna a menyasszonyom? - nyögöm ki és határozottan kezdem rosszul érezni magam. Mármint, ez most komoly? A saját vőlegényembe szerettem volna bele és hetyegtem vele hónapokon keresztül? És ő ezt vajon tudta? De nem, aligha, különben szóba se állt volna velem, amennyire menekült ez elől az egész frigy elől. - Micsodaaaaaa? - kapom fel a fejem a "sárkány" szó hallatán, de a következő pillanatban olyan éktelen fejfájás kerekedik felül rajtam, hogy épphogy csak van annyi lélekjelenlétem, miszerint kiránthassam az egyik közeli asztal felső fiókját, majd azt örvendeztessem meg a gyomrom tartalmával. - Pardon... - rebegem reszketve, miközben visszatolom a helyére a cuccal teli fiókot, végül beletörlöm a számat Rocco ruhájának ujjába. Azt nem állítom, hogy jobb, de legalább már mindent kihánytam, amit csak lehetett, mindenesetre a mentális sokk továbbra is tombol a fejemben és nagyon erős émelygés lesz úrrá rajtam. Olyannyira, hogy nagy nehezen az ágyhoz vánszorgom, majd levetem magam rá és igyekszem mélyeket lélegezni. Sárkány? Sárkányt mondott volna? Ha beszélnék Albával, nyilván hamar rájönnék, hogy egy monda szerint léteznek olyan sárkányok, akik képesek emberi alakot magukra ölteni, de mivel eme információ totálisan rejtve maradt előlem, megpróbálom ignorálni ezt a szót. Ami azonban nehezen megy, elvégre iszonyatosan félek ezektől a lényektől... Mármint... normális ember a közelükbe se menne, én pedig most itt vagyok velük csomóban. - Igen... anyám... - nyögöm ki végül engedelmesen, némi nagyobb szünet után. Bele kell mennem a játékba, nem lepleződhetek le. Ki kell szabadulnom innen. - Elnézésedet kérem - sütöm le a pillantásom, hátha némileg halkul majd a jelenleg is a fejemben hallható torz hang. Amit valóban egy sárkányhoz tudnék párosítani csupán. - Én nem tudom, mi ütött belém - folytatom végül, próbálván megütni azt a hangszínt, amelyet Rocco mondhat magáénak és azon igyekezvén, hogy ne hallatszódjon ki annyira a német akcentusom. Jó az olaszom, de azért egy anyanyelvű talán mégis kiszúrja. Hátha van annyira mérges Mrs. Vivanti, hogy ebben a lelkiállapotában nem hallja majd ki. - Sajnálom - sóhajtok végül egyet, mintha csak most jönnék rá arra, hogy mekkorát hibáztam. - Csak hát Alex... - zuhannak meg Rocco vállai. - Szerettem őt - fényezem magam kissé az asszony előtt, némileg meglovagolva a "megint az a rohadt kis áruló ribanc jár a fejedben?!". A rohadt ribanc nélkül. - Gondolom, tudod, mennyire - próbálkozom, hátha a fia szavakkal is a nő tudtára adta azt, amit nekem soha, még csak egy pillanatra se belegondolva abba, hogy a mentális úton való információkinyerés mesteréhez van szerencsém, akivel szemben semmi védelmem sincs, vagy csak igen halovány mértékben, amelyet könnyedén megkerülhet.
Határozottan azt érzem, hogy valaki vetkőztet és valahogy nagyon idegen ruhadarabokat szed le rólam.. Mármint.. volt már rajtam tanga, de nem az a csipkefajta és valahogy most olyan furcsa minden… A felkarjaim, ahogy magam mellé ejtem őket valami puha plusz testet érintenek, amik eddig nem voltak a mellkasomon… Borostát érzek az arcomhoz törlődni, ami határozottan hülye érzéssel tölt el, némi viszolygással ha nem egyenesen a tudatalattim sikításával.. Arról nem is beszélve, hogy pasi szagot érzek és mindennek a tetejébe hanyatt fekszem.. Nagyjából úgy ébredek, mintha valami lidérces álomból nyitnám ki a szemeimet. Hideg undorral és megvető grimasszal a képemen.. Vagyis Alex képén.. Szinte a számban érzem egy másik pasi nyálát és ettől a víz kiver.. Aztán apránként eljut a tudatomig, hogy valaki a bimbómra van cuppanva és a bőrömön érzem nem csak a nyelvét meg úgy mindenét de a borostáját is. Első körön szóval megemelem a fejemet és lefelé meredek mint aki hányni készül. Majd nemes egyszerűségből, bele markolok a srác hajába és letépem magamról. Olyan durván amennyire csak tudom és gyilkos képpel húzom magamhoz az arcát. - Rossz embert kóstolgatsz haver! - sziszegem de egyrészt már a csöcs profilja is ismerős volt valahogy így felülről is, de a hang ami megüti a fülem, ami kijön a torkomon… Mi a fasz?! Eleresztem a nyomorultat lökve rajta egyet, hogy véletlenül se akarjon újra hozzám érni. Egyszerűen kibújok alóla, letépem magamról a félig letolt melltartót, mert őszintén szólva fogalmam sincs hogy kéne eligazítanom, hogy kényelmes legyen ez a szar.. Szóval fogom a srác pólóját és magamra húzom. -Bocs de rosszul vagyok.. Majd.. mittudomén.. biztos találkoztok még.. vagyis.. találkozunk még. - mondom lányos zavaromban, és próbálok nem rettenetesen lekezelő fejet vágni, vagy olyat amiről süt, hogy.. amúgy ki a tököm ez a csicskagyász hollóképű..? Aztán feltépem a szoba ajtót és sürgősen keresek egy másik üres szobát, ahová bezárkózhatok. Nem hazudtolom meg magamat, kisebb terpeszbe állok, simán a bugyiba nyúlok és ha nedvességet érzek, már csak a kiváncsiság kedvéért is, gondolván egyet felnyúlok magamnak óvatosan. Azért egy kicsit fennakad a szemem az érzéstől, egyrészt mert rohadtul idegen, másrészt mert azért elég jó.. és inkább nem is kísértem tovább a sorsot meg a kíváncsiságot… Távozva magamból egy pillanatig nézem az ujjaimat, majd a számba veszem őket. És egy hümmenéssel nyugtázom. - Mm.. ez tényleg Alex.. - és nagyjából ez az a pillanat, amikor még egy tükröt is kiszúrok a szobában amihez közelebb is lépek és a keretének támaszkodom. - Mi a fasz történt…? - kérdem a tükörképtől tanácstalanul, kicsit talán.. TALÁN kétségbe esve.. Végül körül nézve a szobában meg kell állapítsam ez bizony Daniel szobája.. Szóval a szekrényhez lépek és elő szedek valami melegítő farmert. Alex csipketangáját letépem úgy ahogy van, mert nem tudom elviselni tovább.. Kerítek valahonnan papírzsepit amivel megtörölhetem magamat. Azért egy kicsit végig leli a gerincemet az érzés, hogy te jó ég… Alex kibaszott érzékeny.. Majd a tangát és a zsepit is a szobában lévő kukába vágom, a melegítőt felhúzom és… kilépek Dany szobájából, hogy elő kerítsem a kisasszony pálcáját. Persze lehet ezzel bele botlok a fuckbody-jába újra.. de majd próbálok viselkedni… Hiszen a picsa tudja hogy ki ez.. Nem mintha érdekelne a lelkivilága! ________________________________
Alex egyébként már amikor a kezeit vizsgálja, valami kattanhat benne, mivel Rocconak hiányzik a bal kezéről a gyűrűs ujja felső perce. Pascal értetlenül pislog a bátyjára és lesajnálóan néz rá, főleg amikor abroszt fog. A szép csak az, hogy neki ugyanúgy hiányzik a kezéről ez a kis darab. Mintha csak tükörkép lenne a vele szemben ülő. - Oh ne légy már oda egy kis anyai, mentális pofontól! - Amikor pedig látja a könnyeket egy kissé megrökönyödve nevetgélni kezd, de nem lehet eldönteni, hogy megijedt a látványtól, vagy épp rommá akar gúnyolni. Mindenesetre halkan még oda sziszegi miután Alex újra asztalnál - Ennyire ne vedd már a szívedre Rocco.. Köztünk sosem lesz vége. Mindig te leszel aki a koncot kapja csak. Tanuld már meg! - Mrs. Vivanti látva, hogy a fiai mit művelnek, rosszat sejtve szíves elnézések közepette eltávot kér az ara családjától és az ő általa Rocconak vélt alak fölé magasodik. - Úgy tűnik drágám, hogy egy kicsit fáradt vagy, had segítsek, hogy rendbe szedd magad és vissza tudj csatlakozni a kedves menyasszonyodhoz, hiszen a tánc még hátra van! - ezzel pedig karon is ragadja a fiát és bármekkora is a magasság különbség, a filigrán asszonyság olyan erővel fogja és húzza ki be a hatalmas üvegajtókon át a kúriába, hogy ha akarna se tudna szabadulni. Egészen egy üres szobáig vonszolja Alexet, ami jóval távolabb esik a terasztól. Belöki a szobába és az ajtó becsukódását követően levedli a nyájas alakját. - Virgilio Vivanti! Mégis mi a fenét művelsz már megint?! Ezt a frigyet is tönkre akarod tenni? - kezd dühödten fel alá járkálni - Megint részeg vagy? Vagy be dorgoztad magadat?! Vagy csak megint az a rohadt kis áruló ribanc jár a fejedben?! Az a Bianca Haller! Bárcsak soha nem találkoztunk volna az anyjával! Amióta felbukkant csak a baj van a fajtájukkal! És én még azt gondoltam, hogy a sárkányvérnek jót tesz majd ha véla vér frissíti! - és ha esetleg Alexen, vagyis a fián a totális wtf-ot látná bizony Alex tudatába nyomakodhat egy olyan migrén amilyet még biztosan nem tapasztalt soha a büdös életben és amin kersztül visszhangzóan, a koponyájában pattogva hallhatja Mrs Vivanti harsogását, de valahogy furcsán torzultan.. mintha valami sokkal ősibb lény torkából szólna, de azért felismerhetően a nőé. - Figyelsz te rám egyáltalán?!
Ha már nyár, akkor Róma, nekem pedig újfent alkalmam nyílt nyugodt szívvel hazatérni, hiszen immár nem kell attól tartanom, hogy Lydia fogja magát és belepiszkít az életembe. Csak úgy, nőiesen... Végre élvezhetem az életemet, a hátam mögött hagyhatom ezt az egész vőlegény-mizériát és szabad lehetek, akár a madár. Ismerkedhetek és azt tehetek, amit csak szeretnék. Jövőre pedig igenis külön életet fogok kezdeni, már nézegetem a lakásokat, amelyeknek az egyikét kivehetem a féltestvéremmel karöltve és egyetemistaként pedig már munkát is vállalhatok valahol az iskola közelében. A fényképezés csupán hobbi, de nem fizet valami jól és hát mivel amatőr fotós vagyok csupán, kénytelen vagyok nagyon keveset elkérni a képeimért. A legfőbb cél számomra a gyakorlás és az, hogy egyre jobb legyek, majd idővel szépen beindul az a bizonyos gépezet. Ha a munkáim jók, akkor annak könnyen híre megy majd, több lesz az ajánlat, nekem pedig lesz lehetőségem válogatni közülük. Egyelőre azonban csupán csak csurran-cseppen pár galleon, de semmi egyéb. Arra jó, hogy Roxmortsba lemenve meghívjam a barátaimat egy-egy italra, de arra már kevésbé felel meg, hogy leszakadjak apámról, teszem azt... A februári kis balhém azonban nem lett elfelejtve, így a mindennapjaimat a cukrászdában kell töltenem, méghozzá teljesen ingyen. Hiába én voltam az, akit megkéseltek, apám szerint ugyanúgy hibáztam és ezért jár a büntetés. Az illegális gyógynövény-beszerzés a szülők szemében nem számít a lehető legjobb pontnak, ez alól pedig Luca Maroni sem kivétel. Úgy érzi, a mosogatás és a kukta-szerep majd egy életre elveszi a kedvemet mindettől... Hiába hasaltam neki a tanulásnak és tettem le viszonylag szép eredményekkel a hetedéves vizsgáimat, mindez nem sokat ér a szemében. Pedig azóta tényleg csak a Gillianes-incidens volt az, ami érdemel némi említést, de akkor és ott nagyon, de nagyon magam alatt voltam és totál kifordultam magamból. Hogy is mondjam... Nem voltam éppen beszámítható állapotban, na. Azóta viszont sikerült minden tekintetben összeszednem magam és rendbe raknom az életemet és az érzelmeimet. És ha már párkapcsolat... Egy ideje levelezgetek már egy sráccal, akivel apám cukrászdájában minden nyári szünet alatt együtt nyomtuk a melót és érezhetően mindig is bejöttem számára, habár eddig valahogy még nem vette a bátorságot ahhoz, hogy kezdeményezzen nálam. Találkozgattunk is néha, leginkább Angliában, hiszen ő már nem tanul, nekem pedig nem szabadott elhagynom a Roxfortot és csak úgy Rómába mennem. Ma azonban itt van életünk első alkalma, hogy elég közel kerüljünk egymáshoz és immár hivatalossá is tehessük a kapcsolatunkat. A suli még megy, pár nap azt hiszem, bőven hátravan még, de a vizsgáknak vége, én pedig valamiféle mondvacsinált indokkal hazakértem magam. Bekamuztam, hogy a nagymamám beteg és szeretnék mellette lenni és ápolni. Nem állítom, hogy Piton nem látott át rajtam szinte azonnal, de nyilván úgy ítélte meg a dolgot, hogy egy fővel kevesebb legalább, akivel gond lenne, szóval engedélyezte az eltávot. Különben is... Mit csináltam volna még a maradék két-három napban? - Hé, ne ilyen gyorsan! - kuncogom, miközben Matteo már a felsőmet hámozza le rólam és hajítja le a lépcsőn, azon felfelé menet. Immár deréktól felfelé csupán egy szál melltartóban vagyok, noha fűt a vágy, szóval annyira talán nem is érint hátrányként eme veszteség. - Mégis mi van, ha apám meglátja? - kérdem elfuló hangon, de azért a következő pillanatban már bele is feledkezem a csókjába. Édes, mint a méz és közben követel... Én pedig ma igenis megadom mindazt számára, amit szeretne. Szerencsére senki sincs itthon, szóval azt tehetünk egymással, amit csak szeretnénk, nekem pedig nagyon, de nagyon sok tervem akad mára. - Legalább látja majd, hogy egészséges szexuális életed van - jegyzi meg egy sármos kis félmosollyal a szája szegletében, miközben én már be is vágom a szobám ajtaját, majd ellentmondást nem tűrő mozdulattal vonom be magam után Matteot is, hogy végül bekulcsolhassam magunk után azt a bizonyos szobaajtót. Végre egy pasi, akivel hosszú hónapok után képes vagyok mihez kezdeni... A fene se hitte volna, hogy pont ő lesz majd az, aki felrángat a padlóról Rocco után, mégis ez történt. És öt hosszú hónap után ez az első alkalom, hogy testileg is közelebb kerülök hozzá. A testem egyes pontjain található nagyobb hegek viszont emlékeztetnek a sérüléseimre és a Cody által mondott szavakra. Fél év... A szobám majdhogynem teljes mértékben az én ízlésemet tükrözi, szóval bárki megmondhatja mindenféle előzmény nélkül is, hogy ki ennek a helynek a tulajdonosa. A falakon általam készített képek díszelegnek, leginkább Rocco bandájáról koncert közben, amiket terveztem már, hogy leszedek onnan, de egyelőre még nem vitt rá a lélek. A szekrényemen sminkcuccok tömkelege hever, amelyek már egyáltalán nem férnek el a fürdőszobában. És még akad egy kis bekeretezett kép is Roccóról, amelyet egy hirtelen jött pillanatomban tettem az ágyam mellé, magam sem tudom, miért. A szabad kezemmel azt próbálom meg lefelé fordítani, de helyette a földön köt ki és ezer apró darabra törik. Matteo szerencsére nem tulajdonít túl nagy figyelmet a zajnak és továbbra is velem van elfoglalva. Még jó... - Na, csüccs le! - lököm le végre háttal az ágyra a srácot, aki engedelmesen elterül rajta, én pedig fölébe kerekedem. Sötét fürtjeim az arcába lógnak, őt ez azonban egy cseppet sem zavarja. Máris magához von egy újabb forró csókra, majd fordul a kocka és immár ő van felül, én pedig alatta, de a csók továbbra sem marad abba. Lehunyom a szemem és csak csókolom, miközben érzem, amint ő már a nadrágomtól szabadít meg, az eszem pedig tudja, hogy meg kellene mondanom számára, miszerint még további egy hónapot várnunk kell vele, de a testem valahogy nem mozdul... Az érzékeim tompulnak, mintha a legjobb pillanatok közepette éppen bealudni készülnék...
Végül ismét kinyitom a szemem és az első, amivel szembe találom magam, az Rocco arca. Reflexszerűen pislogok hát párat, hiszen elsőként az a gondolat ötlik eszembe, miszerint már megint ő jár a fejemben, de a jelenés nem igazán szándékozik eltűnni előlem... Sőt, mi több, mintha még beszélne is hozzám. Értetlenül meredek tehát rá, innen-onnan némi hangfoszlány is fokozatosan megüti a fülemet, mintha legalábbis a víz alól bukkantam volna fel és csupán most térnék magamhoz. Amit azonban elsőként észlelek, az egy olyan orbitálisan hirtelen jött fejfájás, hogy szó szerint elejtem a kezemben tartott poharat, amely így az asztalon köt ki, beborítva a szépen megmunkált abroszt, majd kibillenek az egyensúlyomból és oldalra dőlök a székemmel, mintha csak az imént egy kiadós pofont kaptam volna valakitől, miközben a szemem sarkába könnyek szöknek és - szégyen vagy sem - de pityeregni kezdek. Nem értem ugyanis, mi ez az egész, kik ezek az emberek, akik hirtelen körülöttem jelentek meg, azt pedig főleg nem, hogy Rocco mégis mi a fenét keres itt. Hol van Matteo? Hova lett a szobám? És főként én hol vagyok? Igyekszem feltápászkodni és nagyjából sikerül is megtalálnom az egyensúlyom, amikor két hatalmas lapátkéz jelenik meg az orrom előtt, én pedig hitetlenkedve meredek le az ujjakra. Annyira ismerősek, valahol mégis idegenek... Mármint, ezek nem az én ujjaim. - A büdös kurva életbe! - szalad ki a számon a káromkodás eme nem túl szép formája, hiszen a testcsere nem ismeretlen terep számomra. Galennel egyszer már megtörtént és igazság szerint rohadt módon nem élveztem. Mi több, egyáltalán nem. Kevés híja van csupán annak, hogy nem bőgöm el magam hirtelen és kezdek el vérnyákolni a földön, akár egy öt éves kislány, de azért egy kis felzokogás összejön részemről. A következő pillanatban viszont már talpra is állok és a széket is a helyére teszem, miközben olyan gyilkos pillantást vetek Rocco fejére, amilyet csak lehet. - Oké, mi ez az egész? - szegezem végül neki a kérdést, noha a hirtelen magasságtól kissé megszédülök, így gyorsan megkapaszkodom az asztal szélében, majd tekintetemet körbejáratom a társaságon. Családi buli vagy mi a fene? Azt azért határozottan érzem, hogy ismét egy pasi testébe kerültem. - Te most szándékosan szórakozol velem? - hördülök fel idegesen. - Nem úgy volt, hogy vége? Nem volt még elég? - záporoznak irányába a kérdéseim ezerrel, hiszen egyszerűen képtelen vagyok fejben összerakni a mozaikot. Beszéd közben azért középre nyúlok, hogy igazíthassak egyet a cumón, mivel így baromi kényelmetlen, mármint... Érzem, hogy ott vannak és reménykedem abban, hogyha jobbra vagy balra csapom, akkor kevésbé lesz feltűnő számomra.
Mindjárt nyár. És én még mindig nem beszéltem Alexal a kórház óta. Pedig mindig hallani róla mindenfélét a folyosókon és néhányakat már elkentem amiatt, ahogy beszéltek róla, de ugyan mit ér ez.. ha nem állok elé és vallok szint? A gond csak az, hogy a kelleténél többmindenről kellene szint vallanom. Nem csak az otthoni dolgokról… Mindenről. Ráadásul a banda is szét hullóban. Általában tombolni szoktam ha tehetetlen vagyok és csodálatos ötleteket tud szülni, de ma csak borzasztóan fáradt vagyok. Annyira, hogy még anyám rózsái közé se volt kedvem szarni arra időzítve, amikor is jöttek hozzá a dísznövényesek rózsa tőt venni… Ugyan már a sárkány trágya maximum megszépítette volna őket.. nem kell ezen fintorogni! Itt ülök a családi asztalnál, leigázottan, kissé mondhatni megsemmisülten az ikremmel sréhen szemben, mert hogy velem szemben telibe az új arám ül, körülöttünk pedig a hat testvérem. Az asztalfőn anyánk, a végtelennek tűnő fehér abroszos asztal körlül pedig a seregnyi unokatestvérünk és egyéb sokad rokonunk. Az egész Vivanti familia itt van. A hatalmas családi villa, hatalmas nyitott teraszán, a tökéletesen karbantartott és tökéletesre vágott és mindig puccban pompázó lugas alatt. Esti lámpásokkal a fejünk felett. Minden romantikus és álszent. Hazug és képmutató. Pasztell vagy fehér színű, szappan illatú és kréta ízű. Mindenütt műmosoly. Mintha mindenből kiveszett volna a lélek.. Mintha csak valamelyik rémálmomban lennék vagy imperio alatt.. És persze mindenkinek feltűnik, hogy mintha itt sem lennék. Máskor harsány és kekeckedő vagyok. Bunkó és mindent jobban tudó. Az enyém kell legyen az utolsó szó és ha igazam van abból sosem engedek. Most meg.. Már majdnem tíz perce szorongatok egy rohadt boros poharat, de ennek a szarnak benne ecet szaga van úgyhogy biztosan nem nyelem le! Ennek örömére az egyik nagybátyám borzol bele az amúgy is kócos fejembe és csapkod vállon, hogy emlékszem-e arra, amikor az asztal közepén a pezsgős üvegbe hugyoztam…? Próbál felvidítani de egyedül kénytelen hahotázni. Aztán tesz egy utolsó próbálkozást és arról érdeklődik, hogy most is láthatnak-e majd ilyesmit tőlem..? De válasz semmi nem jön tőlem. Igy hamar arra terelődik a téma minden rendben van-e velem? De egy vicsor után azért sikerül őt is lekoptatni. Kedvelem egyébként.. De nagyon nem jókor talált most meg. Csöngeni kezd a fülem egyre erősebben és erősebben de amikor metszőn az anyám felé fordulok, hirtelen abba marad. Biztos, hogy nem fogom a gondolataim közelébe engedni! Pscal épp olyan sunyi és oldalra tekintgető mint mindig. Már fűzi a csajt akit nekem szántak és én.. hagyom.. Csak nézem a jelenetet mintha valójában itt sem lennék... Anyám jobbján a csajszi anyja, a balján az apja és nagyon teszi nekik a szépet. A gondolataim nagyon messze járnak. Egészen pontosan Alex körül. Vagyok olyan állapotban, hogy egy pillanatra megkérdőjelezem, hogy ugyan mit is képzeltem? A legfőbb ok, ami miatt nem lehetünk együtt az az, aki vagyok. És az, hogy gyűlölnék neki hazudni. Márpedig bizonyos értelemben a családomtól való totális elszigetelődéssel járna ha teret engednék annak amit érzek. Sok mindenbe bele szarok. De a sárkányságunkat tisztelem. És az a fene nagy helyzet, hogy még nem jöttem rá, hogy ezt hogy kerülhetném meg.. hatékonyan… úgy, hogy a szabadságom megmaradjon.. Alexel együtt… Már nem a vele való elköteleződés lenne befolyással a szabadságomra, hanem.. anyám leginkább meg a családhoz fűződő mindenem.. Sosem volt még olyan kapcsolatom, ami miatt el kellett volna gondolkoznom azon, mivel jár tényleg... úgy igazán lemondani mindenről. Vállalni akár azt is hogy kitagadnak és közben.. Ugyanúgy hallgatásra ítéltetek. Hiszen a sárkány létet nem fedhetem fel ha minden mást be is vállalok, de akkor meg.. ugyan ki a faszom hinne nekem hogy mégis miért volt ez az egész?! Szerintem még soha életemben nem éreztem magamat ennyire, hmmm tanácstalannak? Miközben ezek oda vissza röpködnek a fejemben, oldalról azért megcsap amint anyám a csaj szüleinek ecsetelni kezdi - Oh az a Bécsi lány, az az Alexandra vagy Bianca vagy hogy is hívták, igen.. Ő lett volna az első jelölt. De az anyja jócskán lejáratta őt is és saját magát is! El is tűnt, de nem kár értük. Ráadásul még be is csapott. A lány ugyanis csak félvér volt! Hallatlan! Még jó hogy nem lett belőle frigy, nász meg főleg!! A sárkányok sosem keverednek félvérekkel! Igaz gyermekeim? - néz itt az utolsó kérdésnél végig mindegyikünkön, és bennem van a késztetés, hogy egy csomó mindent kimondjak, olyasmit amitől minden bizonnyal anyám abroszt fogna.. de nem tudok sem szólni, sem moccanni, valahogy olyan.. nagyon furcsán távolról jött a hangja és mintha valami mást, egy másik beszélgetést sokkal tisztábban hallanék.. Mrs Vivanti pedig amikor nem találja a tekintetemet, meg úgy semmit a kérdésére, hiszen én már nem is vagyok ekkor a testemben, mentálisan lekever egyet, de ezt én már nem érzem.. Nem is tudok róla, mert totálisan máshol vagyok és mintha álmomból ébrednék! Csak éppen nem a mentális pofon miatt.. Anyámból kibukik egy csilingelő kucogás - Néha ilyen elvarázsolt. Biztos megint verset költ fejben. Nagy poéta. - próbálja kimenteni a helyzetet - Szóval ott tartottunk, hogy jó lesz össze kötni két ilyen csodálatosan ígéretes fiatal sárkány életét a hagyományaink szerint és végre nem kell kívülállókkal bajlódnunk! - Pascal undorítóan gúnyos fejet vág és ameddig a leendő új arám a szüleivel van elfoglalva, addig ő hozzám intézi a szavait, vagyis a testemhez. Épp csak formálva a szavakat - Végül ő is az én ágyamban fog kikötni. Te pedig mint mindig, születésed jogán, örökké második maradsz! Testvér.. - persze amúgy az egész beszélgetés mind mind olaszul zajlik.
Hiába vagyunk vértestvérek, néha nem egészen értjük meg a másik érveit. Rocco és én egyáltalán nem hasonlítunk felfogásban. Ő mindenféle lelkiismeret nélkül zárja le az egyéjszakás kapcsolatait, engem pedig napokon keresztül emészt a bűntudat a történtek miatt. Belemegyek a futó románcokba, hiszen én is pasiból vagyok, vagy mi a szösz, de mire ismét mindent helyreteszek magamban lelkileg... Nos, el kell telnie egy-két napnak, hogy újfent az ágyamba cipeljek egy hölgyeményt. Hiába áltatom magam azzal, miszerint ezek a lányok nem is számítottak másra, de mégis... Lelkileg nehéz, főleg egy olyan alaknak, amilyen én is vagyok. - Ez... - kezdenék bele a mondatba, majd fejezem is be és pillantok rá némileg gondolkodóba esve. - Nyilván egyikőtök számára se könnyű a helyzet és igen, még friss minden, de ha egy kissé leültek a kedélyek, akkor talán te is leülhetnél vele átbeszélni a miérteket. Még abban az esetben is, ha már nincs esélye nálad - vonom meg a vállam. - Hidd el, lelkileg könnyebb lesz számodra is lezárni ezt az egészet, ha kiadod magadból minden indulatodat. Nem azt mondom, hogy ordíts vele, hanem érvelj és abban az esetben talán ő is ezt fogja tenni. Gondolom, még nem volt alkalmatok nyugodtan megbeszélni mindezt - vetek az irányába egy kérdő pillantást. Nem igazán vagyok képben az eseményeket illetően, de nem hiszem, hogy a bátyám azóta felkereste volna még egyszer a szőkeséget. Esélyesen ugyanis magában fortyogott és eleinte a saját indulatait próbálta meg rendezni. Ami végtére is teljes mértékben érthető, főleg Rocco részéről. Nem szokása verekedni, de tagadhatatlan, hogy van egy sajátos stílusa és nem mindig pont úriemberként próbálja meg lerendezni a dolgokat. - Oké, nyugton hagylak vele - emelem fel megadóan a kezeimet. De igen, talán tényleg kezdek úgy beszélni, mint anyánk. - Mondjuk, én és Janette próbálkoztunk, de nem ment valami jól a dolog.... - fintorodom el keserűen, hiszen egy röpke ideig élt bennem a remény, miszerint talán közelebb kerülhetünk egymáshoz és akkor senkinek se esik baja. Semmilyen szempontból sem. Egy idő múltán viszont rá kellett jönnöm arra, hogy egész egyszerűen nem illünk össze, semmilyen tekintetben sem. - Te se erőltetted, én se fogom - biccentek végül, ezzel is jelezve irányába, hogy segíteni fogok neki, bárhogy is döntsön. Remélem ugyan, hogy esetében jól fog elsülni a dolog, de Roccót ismerve már csak azért sem fog belemenni semmilyen kényszerházasságba sem. Pont emiatt halasztgatta anyánk ezt a gondolatot. Túl sok problémával járna együtt. - Akkor röhögnék, ha nem pont úgy sülne el a terved, ahogyan te azt most elgondoltad magadban - mosolyodom el szélesen és egyben kedélyesen is. - A végén még azt az úri picsa vélát kell majd feleségül venned, a lányát meg hozzáadják Albertóhoz. Nem tudom, melyikkel jársz majd jobban, de ha nem pattansz meg itthonról, akkor mindenképp házasság lesz a vége. Anyánknak esélyesen mindegy, kit veszel el, amíg számíthat utódokra... Mert ez a lényeg. A családalapítás mindenek felett. Nehogy már a nemes Vivanti-família kihaljon! Ráadásul, az se mindegy, hogy kik lesznek azok, akik majd világra hozzák az unokáit. Mert a tyúkudvarban válogatni kell ám... A vérfrissítés pedig sosem árt. Túl sok volt mostanában a rokonházasság. - Undorító vagy... - fintorodom el a kijelentése hallatán, majd engedem el a kezét és törlöm bele a sajátomat a nadrágomba. Eszembe se jutott egy pillanatra sem, hogy nem mosott kezet az ablakról vizeléses mutatványa után. - Rendben - biccentek, majd indulok is el a saját felszerelésemért, hogy ne sokat várassam őt odalenn. Rég lovagoltam már igazság szerint, hiszen sok időt töltöttem erre-arra a bandával, most pedig én azért még egy sisakot is a fejemre nyomok. Annak idején jól űztem ezt a sportot, számtalan díjat is nyertem vele, de azok az idők már elmúltak. Ráadásul, sok múlik magán a lovon is. Ha nem vagytok kellően összhangban, bármi megtörténhet... - Nahát, Sybill még meg van? - csodálkozom el azért egy pillanatra, majd találomra indulok el az egyik karám irányába. Sajnos, az én lovam tavaly elpusztult, szóval aligha fogom itt találni. Öreg volt már szegény jószág, de azért mérhetetlenül sajnálom őt. Találomra kiválasztok hát egy almásderest, majd vezetem ki a fényre. Ránézésre elég nyugodt jószág, aligha lesz gondom vele. Fel is nyergelem, majd foglalok helyet rajta. - Egy verseny a szirtig? - vetem fel az ötletet, amint a bátyám is végez mindennel. - Lássuk, ki a gyorsabb - vigyorodom el, hiszen annak idején rengeteget versenyeztünk egymással és talán már kijöttem a gyakorlatból, de továbbra is él bennem az az érzés, amit akkoriban éltem át, amikor Roccóval vágtattunk.
