2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Főleg a 18 alatti mugli karatézók törzshelye, itt rendezik a legtöbb versenyt is. Rendszerint több korosztály indul, övek szerint, ezen felül a dojok szokták itt összemérni a harcosaik erejét. A szabályok kemények, itt a tisztelet és megbecsülés az úr, hiszen hivatalos versenyszabályzat van. De mint minden sportágban, itt is előfordul, hogy a farkastörvények nem ismernek határokat.
Azért annyira nem vagyok szentéletű, mint ahogy Simonetta hiszi rólam. Nem a jót látom benne, hanem hogy mindenkinek van sötét oldala, ahogy nekem is. Bár magam mögött hagytam a gúnyos nevetgéléseket, attól még tudom, hogy honnan jövök. A mardekáros triónknak most is van egy picit gőgös felhangja. Nem mondom, hogy jobbak vagyunk bárkinél, de miért tennénk úgy, mintha nem érnénk semmit? Simi is csupán próbál magabiztos lenni, és nekem erős támaszokra van szükségem, hiszen manapság minden olyan bizonytalan, némi félelem is felütötte a fejét nálam legbelül. Nem árt, ha más görbe tükröt tud mutatni, és esetleg tanácsot adni. – Áááh, a karate a varázsvilágban nem számít menő dolognak. Inkább csak furcsállják. Minek ököllel megoldani valamit, ha ott az átok? – Vélekedek, ámbár ez így nincs kimondva, bőven lehet, hogy sak a fejemben létezik. Azért elnevetem magamat azon, hogy mennyire bíztatjuk egymást, én azon, hogy repüljön rá nyugodtan a terelőre, ő meg hogy verjem szét a másik kiscsajt, ha az utamban állna.- Különben is, más dolog, ha megvédem magamat, de ugye tudod, hogy a mugli törvények szerint egy bizonyos dan felett fegyverhasználatnak minősül a tudásunk? Nem lehet csak úgy indokolatlanul bántani másokat, mert az is gyilkosságnak vehető, ha véletlenül eltörik a torka.. – Áh, az nem jelent semmit. Nem házasok, vagy mi, ugye? Akkor szabad a rablás. – Ez nyilván ilyen barátnős pletykálkodás, én sem örülnék neki, ha Corvust megkörnyékezné valaki, de azt hiszem bennem nincs nagy féltékenység, vagy birtoklási vágy. Ha nem illünk össze, akkor lehetek én bármilyen akaratos, úgysem marad mellettem. És lássuk be, ha Simit ennyire megmozgatja az a fiú, akkor miért keresgélne mást? Abbie esetén is bejött a tanácsom, hogy határozottnak kell lenni, így hát azt hiszem egész jó kerítőnek mondhatom magamat. Karbafont kézzel hallgatom az edzőtársat, a sötétséget méltatja bennem, aztán a vége meg az, amin alaposan sikerül elpirulnom. – Pszt, halkabban te istenadta, neked mondtam, ne ordibálj már! – Teszem ezt akkor is, ha csak sutyorogva mondta, ez olyan vérciki, hogy én kezdeményeztem vélaként, és nem vártam meg a letámadást. Azt kétségkívül túlzónak tartottam, hogy Corvus amolyan tökéletes alkalmat keres, nyilván a mosdó a másik véglet, de nem kell ezt ennyire megtervezni. Mondhatni alkalom és ihlet kell hozzá, a tervezés azt hiszem megöli a dolgot. A vágyakat nem hiszem, hogy lehet programozni. – Na és te? Amíg nem jön össze a csődör, nem gyakorolsz mással?
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Persze, ha kérdezné valaki, aki nem beszél japánul, akkor azt mondanám, hogy na, én folyékonyan! Gyorsan lebuknék, amikor a maréknyi alapmondaton kívül és a karate-szavakon kívül csak kaják neveiből ollózok össze valami japánosan hangzó halandzsát. Élvezem ezeket a közös edzéseket, a pletykákat, hogy Alison többnyire csak a jót látja bennem és nem csak, hogy azt hiszem megbecsül, de nem restelli ki is mondani. - Ugyan már, sose volt kérdés. Csak féltékenyek, hogy nem csak jó tanuló vagy, de szép is, meg még karatézni is tudsz. Úgy ahogy. - öltök nyelvet, megint vidáman kuncogva, piszkálódva. Kissé megvonom a vállamat azért, elcsitulva. - Azokra a mardekáros libákra amúgy se volt szükséged, a kiscsajt meg ha akarnád tuti laposra taposnád, de biztos vagyok benne, hogy nem emiatt nem mutatta még be normálisan. Ha egy kicsit is ismer tudja, hogy a haja szála se görbülne meg az exének, vagy a mijének, nem vagy te olyan. - gondolkozom el, én se tudom, hogy a vőlegénye miért nem vonja be jobban a baráti körébe, de nehéz is egy 17-18 éves pasi agyával gondolkozni, aki egy karótnyelt tuskó. Azaz, nekem egyenesen lehetetlen. Nem különösebben figyeltem, hogy milyen az edző személyisége, ilyen tekintetben durván felületes vagyok, de cserébe Alison figyelmes és tudom, hogy nagyjából beletalál a dolgokba, szóval bízhatok az ítéletében. - Azt mondod? Voltak róla pletykák korábban, a bátyám mintha mondott volna valamit egy testvérről, talán húg? Nővér? - gondolkozom, mint aki egy pletyka-lexikon és kicsit csalódott, hogy nem jutnak eszébe részletek. Na, majd később rákérdezek. - Olyan kis ide-oda bambulások az edzésükön meg ilyesmi. Meg az üzenőfalon... Roby hagyott egy szerelmes levelet P-nek. Parkin. Sajnos a nevem nem Patkinson. - fújtatok egyet, de aztán megingatom a fejem. - De ez nem jelenti azt, hogy már fel is adtam, erre IS kell az a nyári allstar szurkoló csapat. - teszem azért hozzá, de jól esik, hogy a nagy sóhajtgatások közepén megszorongatja a kezemet. Ahogy felhozza Alex-et először csak nevetek, hogy jól betaláltuk a Maronikat, de lefagy a mosoly, ahogy belemegy a kételyeibe is. - Ez... furcsa... talán az, hogy sokáig nem tudtál róla meg el volt nyomva rátette a bélyegét. Nem is tudom, nekem soha nem volt ilyen bajom, mindig egészséges agresszióval és sötétséggel rúgtam hasba az ellenfeleinket. Lehet, ha egyszer kiadod magadból, úgy istenesen, akkor minden a helyére kerül! Lehet, ha mondjuk a kis vőlegényecskéd megtalálja magában a férfit és felteszitek az i-re a pontot, akkor... - elhallgatok, a végét azért már sutyorogva mondva, mert az ember nem nagyon szokta hangoztatni, hogy melyik pasijával meddig jutott el egészen pontosan, de én mindenre kíváncsi vagyok mindenki kapcsolatában és azzal is sokat nyúzom, hogy meséljen ilyesmiről. Olyan, mintha én már magas lóról beszélnék, pedig hiába a vélavér - ami az ő szépségével meg apám jóképűségével ellentétben szerintem csak egy minimális csipet valahol, nagyon mélyen -, még nekem is csak alig volt dolgom pasikkal, egyáltalán nincs ott végtelen tapasztalat és azt se tudom, hogy tényleg segítene a képességén és a zavarodottságán, ha végre "csinálnák".
Azért attól, hogy mugli hobbim van, hirtelen nem leszek penge japánból, csak a pár szakszót ismerem. Mondhatni ugatjuk a témát, mintha. Simonetta pedig kellemes edzőtárs, a maga nyájas hugrabugos stílusát jól kiegészíti ez az erőteljes jellem, ami viszont a vélaságából fakad. Érdekes, hogy miként lesz két véla éppen karatés, talán kompenzálni akarjuk, hogy nem vagyunk csak és kizárólag törékeny virágszálak, akik a külsejükkel tudnak csak tarolni. – Mindenesetre köszönöm, hogy barátkozol velem. Az utóbbi időben lányokkal nem találtam meg a közös hangot. Nem csoda, hogy Corvus a mai napig nem akart bemutatni a pofozógépnek, lehet, hogy attól fél, hogy egymásnak esünk? – Csóválom a fejemet, én végülis Noah-val is igyekeztem megtartani a jó kapcsolatot a kenyértörés után, na de Beth és Jasmine nagyon ellenem fordult. Mostanság sikerült csak elkezdeni kiépíteni valami csinibabás udvartartást Alex és Abbie személyében. És Alba is nagyon cuki a musicalből. A régi haverok közül igazából csak Ramsey maradt meg, de ő töretlenül a támaszom, még akkor is, ha másokkal ő maradt a kekeckedő szinten. – Áh, az edzőnő ennél sokkal józanabb típus. Nem is tudom, mintha valami lenne valami keserűség a tekintetében. – Mutatok a halántékom felé, mint aki csak úgy megérzi az ilyesmit, de én aztán nem ártom bele magamat más dolgába, a legilimenciát is igyekszem nagyon passzívan kezelni. – Miért gondolod? Nem lehet, hogy ez csak a te fejedben létezik? Aki mer, az nyer, nem? – Ezt pont én mondom? Amilyen tejbetök vagyok, biztosan nem jövünk össze a vőlegényemmel, ha ő nem kezdeményez? Én alapvetően nyitott vagyok, és barátkozós, ha valaki mosolyog rám, nem jut eszembe, hogy mondjuk tetszem is neki. Jó, azért az utóbbi időben már észrevettem, hogy utánam fordulnak, és az a néhány fiú is megnézi a fenekemet a gi-ben. Megszorongatom Simi kezét, amikor így sóhajtozik, szeretnék segíteni, de Abbie esetében sem mertem kerítőt játszani, az valahogy nem az én stílusom, ráadásul a terelőt végképp nem ismerem. – Én meg a nagyobbat. Alex-et majdnem megverte egy nagyobb lány csak mert véla. Mondjuk akkor még nem tudtam, hogy én is az vagyok. Viszont.. Simi.. amióta fizikálisan is elkezdtem gyakorolni, néha.. mintha nem tudnám visszafogni magamat. Mintha.. bennem lett volna valami elfojtott agresszió. Valami sötét én, nem is tudom.. Amióta kiderült a származásom, még inkább nehéz visszafognom magamat. Mi történhet velem?
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Kicsit felnevetek a válaszára, de nem gonoszan, boszorkányosan, a nevetésem dallamos és jóleső. Attól még, hogy egy kicsit jobban meg tud fertőzni a féltékenység és az akaratosság, mint a háztársaimat, azért nincs a homlokomra írva, hogy gonosz banya. - Jólvanna. Gomenasai? - kuncogom, egyértelmű, hogy nem csak a karate érdekel, de az ilyen japán kifejezések is, még ha csak erősen közkedvelt és híres szavak ragadtak is meg. Sajnos ténylegesen nyelvet tanulni nem sikerült, csak hangokat utánzok, de nulla nyelvtan. - Nem arról van szó, hogy egyáltalán ne akarjam látni őket, de hát lényegében mindenkivel egész tanévben együtt vagyunk amúgy is, csak a legkisebbekkel nem. - válaszolom, bár kicsit elhúzom a számat kicsit sajnálva az ő oldalát. - Azt hiszem mindkettőnek van előnye és hátránya is, mármint nem annak, hogy nem érezted magad a családod részének, csak az egykeségnek és a tíz testvérnek. - sóhajtok fel, hiszen Alison legalább egyértelműen a Fawley-k jövője, nagy becsben tartott örökös, főleg, hogy az unokanővére a másik oldalon egyszer haldoklik, egyszer nem, de aztán ki tudja, hogy visszajön-e a betegsége. Fawley név mondjuk igy is úgy is kihal a következő generációval, de azért az én szemszögemből igen csak tenyéren hordozzák őket. - Apával persze ritkábban találkozom, vele fogok is, de azt mondta, hogy lehet vállalná, hogy afféle kísérő legyen a szurkolói csapathoz, szóval az is tökéletesen jönne ki. Csak az edzőnő bele ne zúgjon, mert akkor őszintén felkötöm magam. - sóhajtom, mert pontosan látom, hogy milyen szemekkel szoktak az apámra pislogni a nők. Bennem is akad a véla-véréből, de nyomokban sem annyi, Alisonnal lehet hasonlatos a mágikus kisugárzásunk, és még is hozzá képest rám vajmi kevesen figyelnek fel. Neki már vőlegénye van, még a lapok is lehozták, úgy, hogy nem is látványmágiát célzott meg megkapta Wendy szerepét a jövő évi iskolai darabba, nem csak pasiknak, de néhány tanárnak is a szeme fénye. Nekem is sok barátom van, nagy udvartartásom, de ekkora figyelmet akkor se szereztem még magamnak. Még! - Találkoztunk már, beszéltünk egy-néhányszor, de azt hiszem annak a francia tyúknak a varázsa már teljesen beette magát a fejébe. Pedig én annyival jobban mutatnék mellette, annyi mindent csinálhatnánk együtt! - sóhajtom, hiszen jó sok időt töltöttem azzal, hogy Roby közelében legyek, ne közvetlenül, de látva, szépen kiöltözve, mindig barátok között kacarászva, magamra vonva a figyelmem ő meg… ő meg mindig azt a Siennát nézi! Remélem sikerül elijesztenem a csajt, mert tökre úgy néz ki, mintha csak eltűrné Roberto udvarolgatását, miközben én aztán nyíltan és azonnal és gondolkodás nélkül viszonoznám! - A pici Maroni-lányt a szárnyaim alá vettem és a család nagyrészt hálás érte, aki meg nem, az pukkadjon meg. Mindenesetre azt hiszem így kicsit többet lehetek a közelében, talán egyszer végre beszélgetünk kettesben is. - sóhajtok fel újra, ezúttal ábrándosan. A harcban agresszív és céltudatos vagyok, az életben is jobbára, de azért még minden, amit csak elképzeltem kettönkről az olasz fiúval csak ábránd és nem több. Azt is csak remélhetem, hogy egyoldalú a közeledése, mert ha már mondjuk ebben a szent minutumban randiznak is, jóval nehezebb dolgom lesz közéjük ékelni magamat. Roberto túl jó, még a végén minden rossz tulajdonságával együtt megbocsát neki és mellette marad. Csak tudnám miért? Mi van abban a lányban, ami bennem nincs meg?
- Ne légy gonosz! – Kérlelem mosolyogva, ő még pontosan emlékezhet rá, hogy évekig csak árnyékharcoltam, gyakoroltam a katát, nem csoda, ha a két ex-mardekáros barátnőm olyan csúnyán le tudott iskolázni. A közelmúltban viszont elkezdtem versenyekre járni, komolyan venni a harcot, és egész ügyes vagyok, ha még sok gyakorlatom nincsen a full contactban. Abban Simonettának igaza van, hogy nem ártana némi változatosság, csak valahogy már megint a pasiknál kötünk ki. Talán mert csörgedezik bennünk némi véla vér, de az is lehet, hogy életkori sajátosság. – Sosem értettem, miért nem szeretsz jobban rájuk időt szánni. Én egy időben ölni tudtam volna azért, hogy a család része legyek, úgy tényleg. – Csóválom a fejemet, tudom, hogy Siminek rengeteg dolga van, de nekem Eleanor, az igazi anyám úgy kellett, mint egy falat kenyér, mindig alig várom, hogy találkozzam vele. Igaz, hogy nem részese az aranyvérű elitnek, de pont ettől van az, hogy vele önmagam lehetek. Miután átöltöztem, már nem tudok a kedvenc elfoglaltságomnak, a csigacsáp tincsek morzsolgatásának hódolni, mert azt is be szoktam tűrni a copfba, kissé hátranyalva a hajamat, hogy lássak is, amikor mondjuk el akarják törni az orromat, úgyhogy pótcselekvésként Simonettába karolok, ott pihentetem a kezemet. – Egen, ez akár most jól is hangzik, egy ideje szabad kezet kaptam. – Természetesen a barátnőmet sem fogom beavatni, hogy azért ez a túlzott szabadság, mert nem akarják, hogy esetleg lelépjek így, hogy nem vagyok igazi Fawley. Esetleg majd az esküvő után Simonettát is beavatom, de első körben elég ha csak a család és Corvus tud róla, még a két mardekáros barátnőm, Abbie és Alex sincsenek beavatva. Nem attól félek, hogy esetleg ítélkeznének.. Ki tudja, hogy mennyire pletykásak a lányok, vagy akár Simi. Miközben várunk az edzés megkezdésére, elgondolkozva kapok az alkalmon, hogy most én is része legyek Simi szerelmi életét megtárgyalandó. Ráncolom a homlokomat, hiszen Simi majdnem szebb, mint én, s bár pontosan tudjuk, hogy a külső nem minden, de én azt hittem, hogy sokkal bátrabb az ismerkedésben, míg én, aki észre sem vettem jó ideig, ha bejövök valakinek. – Ah, és neki is bejössz? Észrevett már? – Nem sokat tudok az ügy hátteréről, úgyhogy szőke vélatársamnak kell beavatnia. Én mindenképpen drukkolni szoktam, hiszen amennyire tudom, már Abbie is bepasizott.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Nehéz is lenne komolyanvenni ezt az aranyvérőrületet meg úgy a varázsvilágot úgy, hogy ennyire kevert családból származom. Sőt, egy kicsit talán még utálattal is tekintek a különlegesvérűekre meg a kis klikkjeikre, mert nekem csak egy csipet vélavér jutott valahonnét és még arra is kötelező nyomorult bűbájos ékszereket hordani. Nem igazán volt előttem semmilyen igazi női példakép, szóval lettem, amilyen lettem, egy kicsit feltűnési viszketegséges, egy kicsit magamutogató, de összességében zseniális. Előrehajolok, hogy mit lobogtat a kezében, de először a szavaira válaszolok, ugyan megpróbálom kikapni a kezéből. - Azt nem mondtam, hogy jobb is lettél, csak azt, hogy korban kinőjük. - nevetek fel halkan, vidáman, miközben a karate tábor papírját nézem. - Őszintén? Fogalmam sincs. Gondolom a családommal is kéne lennem, mert sokan vagyunk, de azért éppen annyian, hogy feltűnjön, ha nem vagyok ott. Meg amúgy is, rólam van szó, persze, hogy feltűnik nekik, ha nem vagyok ott. - válaszolom, de valójában már agyalok, hogy miként is erőltessem neki ezt a szurkolósdit, mert én mindenképpen ott akarok lenni. Amikor int, hogy menjünk az öltözőbe, hogy ő is magára húzza a hacukáját bólintok, de még mindig elgondolkozva autópilótán követem a szórólapot a táborról fixírozva. - Végül is a tábor nem az előfeltétele a karate versenyeknek, amíg együtt vagyunk tudnánk együtt gyakorolni. Vagy fogd a szüleid vagyonát és teljesen véletlenül kísérjen el minket valami magán-sensei. Nem is tudom. - agyalgatok, bár nem valami okos ötlet se felkészülés nélkül versenyre menni, se valami burzsuj-sensei-t felfogadni, aki ki tudja mennyire segít bármiben is, csak szórakoztatja a gazdag ivadékokat, mint Alison - névileg. - Szóval az van, hogy egyelőre nincs semmi. - bököm ki megvonva a vállam, de nem különösebben elkanászodva. Még messze nem adtam fel. - Szóval... a terelő. - mondok csak ennyit és még egy ábrándos sóhaj is kiszalad. Alison is ott volt a válogatón, elszántan szurkolt Corvusnak, látta, hogy kit választottak be a csapatba meg az is lehet, hogy a vőlegényétől is hallott ezt-azt, bár az valószínűleg nem volt annyira rózsaszín, mint az én elképzelésem az olasz csődörről.
Simonetta azon kevés barátnőim egyike, akinek a mugli vonal hasonlóan fontos, mint nekem. Bár nem mardekáros, mint a legtöbben az udvartartásomból, de ő is véláktól származik, ezért könnyebben megértjük egymást. Az eleje persze nehéz volt, csoda, hogy nem verekedtünk össze, hiszen egymás erejét is provokáljuk, főleg ha mindketten karatézunk. Egy kicsit Ninára emlékeztet, legalábbis ugyanaz a stílus, ami a karatét illeti, de ő már elköltözött, én pedig nem lóghatok állandóan Abbie vagy Alex nyakán. Természetesen ott van nekem Corvus, de mivel nem vagyok összeházasodva, sőt, összenőve sem, ezért kell, hogy mindkettőnknek megmaradjon az élettere. A nyarat lassan meg kell terveznem, nyilván ő is szeretné, hogy kicsit együtt legyünk, de komolyan szemezek a karate táborral, amiről most papírt is hoztam, ezt lobogtatom a kezemben. – I-igen, nem is olyan rég én voltam a legbénább, most pedig.. – Utalok arra, hogy Siminek igaza van, s csak nevetgélek, hogy mennyire nyomja a zsargont. Körülnézek, nálunk csak fiatalabbak, kezdőbbek vannak jelen, én is kék öves vagyok, pedig már nagyon csábít, hogy lassan vizsgát teszünk. – Bele fog férni? – Körzök egy picit a vállaimmal, az is sport, mondhatni a tánc az életem, hiszen jó sokáig nem is szándékoztam ténylegesen fizikai harcba bocsátkozni, inkább táncnak vettem a katát. És ha ott lennék szurkolni Corvusnak, hátha motiválnám a győzelemre. Ám mégis félek tőle, hogy csak zavarba hoznám, és nem biztos, hogy ilyen mértékben is be akarna vonni az életébe, hiszen még mindig nem mutatott be a barátainak. Azért annyira van önbizalmam, hogy tudjam, nem szégyell engem. Lehet, hogy attól fél, hogy netán a kis barátnőjével összezörrenek, akibe bele volt esve? Hát igen, elég harcias vagyok én is, és egy véletlen elszólás miatt merő ösztönből kiverném Kathrine fogát. Akkor aztán lehet, hogy Corvus is ellenem fordulna, úgyhogy ennek tudom be az okot. De miért? Imádok barátkozni, közvetlen vagyok, sőt, vissza tudom fogni magamat, ha nagyon muszáj! – Pasikám? És a tiéd? – Kérdezek vissza, mert nagyon sejtelmes az edzőtársam, de nem sokat tudok arról, hogy ki tetszik neki? Gyorsan intek, hogy jőjjön csak velem, mert minden pletykára éhes vagyok, de én még nem öltöztem át, úgyhogy remélem hátrajön velem, hogy ledobjam a ruháimat, s már húzom is fel a gi-t.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
El se hiszem, hogy itt a nyár, bár abban még mindig nem vagyok biztos, hogy ez mennyire jó vagy rossz hír. A tanulásból már határozottan elegem volt, de hiányozni fog a dráma és a sok ember, a sok figyelem, mert azért a Roxfort diákjait rendesen szétdobálja a nyári szünet az országban, de még az országon kívül is, jó nagy olvasztótégely lett. Az azért tartja bennem a lelket, hogy Alisonnal minimum találkozunk karate edzéseken, meg a rahedli testvérem miatt magányosnak se kéne lennem különösebben, de akkor is más. Főleg, hogy biztos vagyok benne, hogy az a francia szipirtyó még a szünetben is folyamatosan találkozhat Roby-val a kviddics edzések miatt és még jobban elcsavarhatja a fejét. Az a kis agresszor ropi, ki tudja mikor tör össze egy seprűt valaki hátán újra. Szegény pasi, nem tudja, hogy mi a jó neki, nem fogja fel, hogy sokkal jobbat is találhatna nála, mondjuk... engem. Nyilván engem. - Allie! Végre! Azt hittem halálra unom magam nélküled, kezdjük kinőni ezt a Dojo-t, a Sensei azt mondta ez az utolsó nyarunk aztán sayonara. - tűzdelem teli japán szavakkal, bár szlenges könnyedséggel mondva. Már fehérben vagyok, a derekamon a kék övvel, macskásan nyújtózkodva az ég felé, aztán balra, jobbra, le, fel. Egyértelműen mi vagyunk már a legidősebbek és nem igazán akad kihívónk a tényleges versenyeken kívül, amikor kortársaink jelennek meg más Dojo-kból. - Ugye akkor fix, hogy bepróbáljuk azt a szurkolósdit az Allstarnak? Én mindenképpen menni akarok, de a te pasikád is ott lesz, a csapatkapitány, micsoda státusz. - vigyorodom el, pedig túlságosan sokat nem jelent nekem, hogy a vőlegénye a csapatkapitány és az én kiszemeltem "csak" egy terelő. Ha egyszer Roby ezermilliószor jobbképűbb, sármosabb, erősebb, menőbb, mint az ő pókerarcú érzéketlen kisnemese. Nemsokára kezdődnek azok a bizonyos nyári játékok és a szurkolócsapat nagyjából már összeállt és bevallom már rég felvéstem Alison nevét a listára, de azért talán illik rá is kérdeznem. Nálam nem volt kérdés, hogy elmehetek-e, eléggé szabadon vagyunk tartva, azt csinálok amit csak akarok. Főleg, hogy már meg is érkezett az előzetes levél a Látványmágus szakra jelentkezésemről és minden jel arra mutat, hogy felvettek. Nem mintha meg lennék lepve, tehetségem van a bűbájokhoz, hangmágiákhoz és mondhatni az a szak az egyetemen, amire mindenkit felvesznek félvállról, szóval jó nagy pofára esés lett volna, ha nem vesznek fel.
- Nem bántasz meg, én is pont így gondolom. De tudod, aki aranyvérű, az már ezt látja generációk óta. Gondolom nehéz ebből kiszakadni. Belőlem is ilyet akarnak faragni. Eddig befogtam a számat, viszont már nagyon unom. – Sóhajtok fel, és elmegyek az utolsó meccsemre, ahol nagyon kikapjak. Hát alaposan meg fogom gondolni a jövőben, hogy fogok-e full kontaktban versenyezni, fáj mindenem, alig állok a lábamon. Nem is tudom, hogy fogom kimagyarázni a lila foltokat. Lehet, hogy egy életre eltiltanak a szüleim attól, hogy mugli sportot űzzek. - Kedves tőled, de nem kell velem foglalkozni, neked mindjárt kezdődik a döntő. – Rázom a fejemet, aranyszín tincseim kibomlanak a lófarokból, vélhetően már a repüléstől megoldódott a masni. Durcásan dörzsölgetem a számat, még ott is kiserkent a vér, de legalább már nincsen kettőslátásom. A mesterem nem is foglalkozik velem, vélhetően azokat támogatja, akik már elve profibbak. Megpróbálok felállni a térdemre támaszkodva, egészen jól megy, kezd már elmúlni a szédülés is. Át kéne öltöznöm utcai ruhába, hogy minél hamarabb elinduljak. Otthon talán némi gyógyító varázslattal lekezelhetem a zúzódásokat, ám ha anyám elém siet, akkor erre úgy sincs esély. – Nem, ezt nem fogadhatom el, nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha miattam lépnél vissza. Ragaszkodom hozzá, hogy maradj, én meg leszek. Mindenesetre köszönöm, nem is gondoltam volna, hogy ennyire jó fej vagy. – Igen, tényleg nyitnom kell mások felé, Alex és Abigail után Ninát is felvésem a jó fej mardekárosok csapatába, pedig az elején azt hittem, hogy csak bunkózik velem. – Neked sok sikert, gyorsan öltözöm, és már itt sem vagyok. Neked sok sikert! Most már nyerned kell! Majd meséld el a suliban, hogy mi volt! – Búcsúzom el, és botorkálva megindulok az öltöző felé, hogy levegyem a gi-t, megmossam az arcomat. Némi smink cucc van most nálam, egy kis alapozóval próbálom leplezni a lilaságot a szemem alatt, hogy ne úgy nézzek ki mint egy fél panda. Aztán sietek a buszmegálló irányába.
//Köszönöm szépen a játékot!//
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
- Nem akarlak megbántani elég érdekesek a szüleid. Sose érettem ezt a mugli utálatot. Annyi, hogy nem tudnak hadonászni a pálcával és varázsolni. Nem nagy durranás a különbség. – válaszolom elgondolkodva. Ezzel persze nem Alison-t óhajtottam leszólni csak az ilyen idióta felfogástól agybajt bírok kapni. A körök egész hamar lezajlanak legalábbis nálam még akkor is, hogy kaptam egy szép kis ütést. Viszont Alison utolsó köre nem végződik valami fényesen. Szegényt elég rendesen elkapja az ellenfele és próbálom magához téríteni. Azt hiszem eléggé mély első benyomás lehetett ez az élő meccs. Viszont lényegesen megkönnyebbülök amikor feleszmél. Bár így is esélyesnek tartok egy sérülést, de remélem nincs igazam. - Jól van, csigavér valamit kezdünk vele, de nem itt a szőnyeg szélén. – válaszolom neki. Most az egyszer igen problémás, hogy nem a suliban vagyunk vagy valami varázsvilági rendezvényen. Egy kis sima gyógyító ige pikk-pakk megoldaná ezt a problémát ami adódott. Talán némi sminkkel el tudom takarni a pirosságot, de ki tudja a szülei mennyire szemfülesek. - Szerintem még maradj egy ideig ülve. Nem valami jó ölet még talpra szökkenni. Tapasztalatból beszélek. –[/b][/color][/i] semmi kedvem most okoskodni, de tudom a magam bőrén milyen kutya rossz az ilyesmi. Ami pedig az edzőjét illeti elég rendesen kezdem felpaprikázni magamat rajta. A tanítvány az tanítvány bármi is történjék. Amikor már egy mester különbséget tesz ezek között rég eláshatja magát. Mintha Alison kérte volna a szülei fura dolgait… nevetséges. Viszont az ő hangja rá fel az igen csak bosszús gondolkodásból ős először még értelmezni is nehéz mit szeretne. - Ami azt illeti kocsival jöttem szóval simán eltudlak vinni egy darabon. Így pedig ezzel a szép kis pirossággal kezdhetünk valamit. A szüleid nagyon furcsállnák, ha sminkelnél esetleg? – teszem fel a „világmegváltó” kérdést. Nem lenne igazán jó, ha mondjuk belépne az ajtón és máris fülön csípnék amiért megszökött ide. Nem mintha szükség esetén nem tudnék kierőltetni neki valami kamu sztorit. Anno az árvaházba mennyi bajt megúsztam a beszélőkémmel. Jó persze ott húztam magammal szegény Alexei-t és Prairie-t is. Jó gyerekek voltunk na. - Talán lassan megpróbálhatsz felállni… hagyjuk itt azt a bunkó mesteredet mielőtt bemosok neki egy isteneset. – puffogom királynői méltósággal, de szememmel a fickó ledöföm. A kezemet nyújtom végül Alison-nak, hogy felsegítsem és remélem most sikerül is. Persze, ha szédülne akkor ott vagyok támasznak neki. - Biztos nem kérsz inni? Vagy megmosnád kicsit az arcodat? – én jobban örülnék, ha megnézné őt egy doki, de talán rögtön hívnák a szülőket és akkor is zűrbe keveredik. Nem azt mondom én vagyok a bajt hozó királynő, de most kivételesen megkímélném a lányt ettől. Amikor az ősök tartanak kiselőadást és szigor tanfolyamot attól akaratlanul is bárkit lever a víz.
- Lövésem sincsen. Aranyvérű család vagyunk, a szüleim a széltől is óvnak, nem akarják, hogy bármi bajom legyen. Eleve, mugli sportot űzni szerintük ördögtől való. – Ott van a pálca, azzal bőven megvédhetem magamat. Akkor lényegében mégiscsak tudom. Abban nőttem fel, hogy mindig hazaparancsoltak, amikor nem volt iskolai tanulnivalóm, így kimondatlanul is tudtam, hogy hol a helyem, mit kell tennem. Furcsállom a dolgot, hogy a másik mardekáros ennyire érdeklődő, kezdeményező. Olyan lekicsinylő, provokatív módon kezelt, most pedig mintha bátorságot is akarna belém önteni. Csak azért teszi, hogy édesebb legyen neki a győzelem, ha véletlenül szembekerülünk? Ő természetesen tovább is jut, én pedig nem érezhetem magamat biztonságban, mert két győzelem még nem jogosít fel semmire, ráadásul az utóbbiban már el is találtak. Meg lennék lepődve, ha ismét sikerrel venném az akadályt. – Hát akkor köszi. Nem tudom, hogy mit is kell ilyenkor mondani, eddig ez nem fordult elő. Mármint, hogy tényleg versenyre jövök. – Fújtatok, és már érzem a közelgő meccs izgalmát, enyhén szólva is remeg a lábam. Ütök párat a levegőbe, körzöm a nyakam, hogy minél kevésbé legyenek letapadva az izmok, hogy aztán a szőnyegre lépjek. Hogy aztán nem sokkal később már arra ébredjek, hogy a szőkeség pofozgat életre. Morcosan tolom félre a kezét, hogy elég volt. Az állam környékén érzem, hogy le vagyok zsibbadva, de hamarosan bele is áll az égő fájdalom. – Vizet nem, de ha ez látszani fog, akkor biztosan bajba kerülök. – Forgatom a szememet riadtan, csak az kéne, hogy a szüleim megtudják, hogy itt jártam! Sokkal jobban félek a reakciójuktól, mint hogy a fájdalommal vagy szédüléssel foglalkozzak, őszintén szólva még az sem izgat, hogy ezzel ki is estem. – Kettőt. Mindig mindenkit kettőt mutat. Vagy nem? – Próbálok felállni, de vissza is hanyatlok. Szép dolog, hogy egyedül megpróbáltam eljönni, de ennek az a hátránya, hogy nincsen senki, akire támaszkodhatnék, most csak Nina. Az edzőm is csak legyint, eddig sem vett komolyan, most sem jön oda, hogy mondjon pár szót, pedig végülis nyertem. Szerintem ő csak azokra figyel oda ténylegesen, akik eljárnak a fizikai edzésekre is, a versenyeken pedig jól teljesítenek. Pedig egész jól ment az első kettő meccs, még azon is elgondolkozom, hogy komolyabban kéne vennem mindezt. Sóhajtok egyet. – Mivel jöttél? El tudsz kísérni egy darabon? – Iskolán kívül úgysem varázsolhatok, de otthon azt hazudtam, hogy átmentem egy londoni iskolatársamhoz tanulni, és oda jön értem az inas. Buszra kéne gyorsan szállnom, de mi lesz az állammal. Bár.. Azt meg kéne néznem, hogy ő mire jut a döntőben. Nem rángathatom most magammal.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem mondom, hogy én vagyok maga a földre szállt angyal. Eléggé énközpontú tudok lenni és egy igazi díva veszett el bennem, de valamennyi emberség szorult belém, hogy ne ismeretlenül nézzek valakire és döntsek a „sorsáról”. Legalább ebbe valamennyit változtam Alexei nem volt ilyen szerencsés velem annakidején. Ott nem volt vagy-vagy. Szépen magamra hívtam a figyelmet és kiköveteltem töredelmesen, hogy engem figyeljen. Rettenetes lennék? Meglehet, de hát istenem! Ki az a bolond aki nem figyel oda amikor beszélek hozzá? - Lehet, hogy kicsit fura lesz a kérdésem, de miért tiltottak el? Hiszen a karatének a harc az alapja. Mármint az elmélet olykor édes kevés tud lenni. – kivételesen nem leszólásnak szántam a szavaimat, hanem mert tényleg érdekelt az egész. Furcsa ez így nekem. Nem mintha én a vérszerinti szüleimet tudnám miként állnának hozzá a dologhoz. Nekem csak a fogadott szüleim viszonyítási alapja van az meg azt hiszem bőven elég. Egyszer majd a múltnak is utána járunk, de nem mostanában. Következő szavaira majdnem felszisszenek. Nos elég nagy bátorság ilyesmit kijelenteni egy ilyen helyen. - Valóban belső békére tanít, de az emberek nagy része rivalizál. Akarva vagy akaratlanul. Szóval ezt jobb, ha hangosan nem nagyon dobod fel mert elég hamar kifognak pécézni és megpróbálnak felfalni a nagyobb halak. – nem mintha nekem nem az segített volna eddig eljutni, hogy tudtam jól rivalizálásra kell adnom a fejemet. Itt nincs olyan, hogy vagy-vagy. Egyszerűen nyerned kell és legyűrni a riválisokat. Mosolyom ami lassan ajkaimra kúszik talán kicsit nyugtalanító lehet, de kivételesen nem miatta van, hanem mert idegesít a többi csaj vihorászása így egy igen jeges pillantást küldök feléjük. Egy bátor jelentkező akad aki állja egy ideig a pillantásomat, de hamar feladja. Ezután én magam lépek fel a szőnyegre és nézek szembe a következő körös ellenfelemmel. A kapott ütés nem különösebben érdekel. Majd később úgy sem sajog annyira jó eséllyel legalábbis. Mikor visszatérek Alison mellé és úgy próbálom ösztönözni még, ha talán őt magát nem is érdekli a versengés. Igaz talán csak leplezni próbálja a dolgot, de sosem tudni. Mindenesetre én megszeretnék vele küzdeni és szerintem ebbe nincs semmi rossz dolog. Érdekes egy lány én pedig szeretem az érdekes dolgokat! Mindenesetre, ha kikupálódna karatéból lehet, hogy meggyűlne vele a bajom, de még ez sem lombozza le a kedvemet. Lehet ezért engem hibáztatni úgy őszintén? - Amennyiben azt akarnám, hogy beijedj nem ezt mondtam volna. Szóval kivételesen veheted drukkolásnak ami tőlem aztán nagy szó. – mosolyodom el a magam kicsit talán felsőbbséges mosolyával. Ez a lényem része, ha tetszik ez másoknak, ha nem. Amúgy sem az én problémám másoknak elmagyarázni, hogy milyenek a gesztusaim. Aki nem akar megismerni vessen magára, akinél azt akarom, hogy felfigyeljen rám annál úgy is elérem. Ámbár még pár tippel megpróbálom ellátni Alison-t hátha segít valamit. Ez már rajta múlik mennyire tudja alkalmazni is. Így figyeltem árgus szemekkel amikor fellépet a szőnyegre. Viszont amikor egy igencsak határozott és kemény ütést sikerült bevinnie az ellenfélnek elégedett mosoly terült szét az ajkaimon. Amikor int felém próbálom rá venni, hogy nézzen vissza mert baj lesz, de már hiába mert a baj meg is történt. Amint kiájult szerencsétlen felléptem a szőnyegre és odasietek hozzá. Segítek levinni őt a szőnyeg szélére és kissé aggódni kezdek. Elég rendesen fejberúghatta a csaj, remélem nem esett nagyobb baja főleg, hogy ma jött először egyáltalán verseny közelébe. Elkezdem még gyengéden pofozgatni egyelőre. - Alison… Alison! Gyerünk ébredj! – próbálom magához téríteni és lassan úgy tűnik sikerrel is járok. Kicsit kifújom a levegőt amikor megszólal. Egek, hogy lehet ennyire kis figyelmetlen, hisz a szőnyegen nem szabad ennyire elábrándozni mert kellemetlen találkozások jönnek mint ami például most is megtörtént. Azt hiszem ezen még csiszolni kell és azért a rivalizálási szándékomról sem mondtam le, de az most egyenlőre legyen másodlagos. - Kérlek szépen, hogy velem foglalkoztál nem vetted észre a harc kezdetét és szépen fejen rúgott az ellenfeled. Nem szédülsz? Egyenlőre szerintem ne kellj fel. Lehetséges nem ártana egy orvossal megnézettetni. – állapítom meg. Aki nincs ehhez hozzászokva lehet rosszabbul viselni. Nem mintha azt mondanám vattacukorból kreálták össze, de eleinte én is eléggé megszenvedtem az első komolyabb ütéseket. Volt, hogy kikötöttünk a kórházban is mikor jobban beütött egy-egy fájdalom. - Kérsz egy kis vizet? – a következő kérdést és azért fürkészem a szeme alatti részt nem e akar például kékülni. Néhány csitri elkezd dumálni körülöttünk mire lesúlytó pillantással nézek fel. Amolyan vagy most elhúzod az idegesítő fejedet vagy letépem az arcodat felszólítással tekintetemben. Bajos avagy sem, de a kissé kegyetlen oldalam megmaradt az árvaház után. Mikor végre odébb oldalognak vissza fordulok Alison-hoz és elvéve a hozott vizet és vizesruhát kicsit az arcához érintem az anyagot. - Hányat mutatok? – mutatom felé két ujjamat. Lehet nevetségesnek hat ez a sok kérdezősködés, de jobb a biztosra menni. Itt pedig két okból sem hókuszpókuszolhatunk. Egy, kiskorúak vagyunk, kettő, muglik között nem ildomos, ha csak nem akarjuk nagyon kihúzni a gyufát a felnőtteknél.
Nem mondom, hogy pozitiv szemléletű vagyok, inkább másokat igyekszem mentegetni, főleg Noah-t, hogy kellett lennie valamilyen törésnek az életében, hogy ilyen lett. Én magam a számmisztika bűvöletében inkább igyekszem túlélni az otthoni szüneteket, az iskolában érzem magamat a legjobban, hiszen elismernek, jól tanulok. Jasmine-t és Beth-t igyekszem manapság elkerülni, s nem meghallani a pletykákat, amik rólam szólnak, szerencsére ez utóbbi már kezd lecsengeni. Abigail és Alex egész jó fej új barátnők, de hogy ez a Nina beillene közéjük? Ez még erősen kétséges! Inkább mintha valami riválist látna bennem, amitől görcsbe rándul a gyomrom. Én akartam élő ellenfeleket, de Nina még az élőnél is veszélyesebbnek tűnik. Ugyan érdeklődik, meg akar ismerni, de mi van, ha csak azért teszi, hogy megfélemlítsen? – Nem, még soha. Azért is jöttem el, mert az iskolában valaki nekem jött, és rájöttem, hogy nem elég, ha csak elméletben tudom megvédeni magamat. Akkor inkább itt kapjak ki, de legalább tudom, hogy a képzetlenségemből akad, és nem azért, mert eddig a szüleim távol tartottak az igazi harctól. – Rántok egyet a vállamon, de nem értem, miért nem gondolja, hogy az első kör mindenkinek lazább, hiszen aki ügyes, az úgyis a végéig jut el, tehát az előselejtezőkben nem kerülnek össze azok, akiknek a döntőben a helyük. – Egyébként nem akarok rivalizálni. A karate belső békére tanít, nem a győzelem a lényeg. – Ahogyan ezt kimondom, páran a közelünkben felnevetnek, főleg lányok. A fiúk tekintetében már megszoktam, hogy rajtam felejtik a tekintetüket. Sokáig észre sem vettem, csak barátkozásnak vettem, manapság azonban kezd minden borulni még ebben a tekintetben is. Inkább figyelem, ahogyan Nina bejut a legjobb a döntőbe, hiszen ez már a harmadik győzelme volt. Nem hibázik, elképzelhető, hogy neki már egy magasabb osztályban kéne lennie. Azért most ő is kapott egyet, de nem izgatja túlságosan. Ahol engem Jasmine megütött, még napokkal később is éreztem. – Ezzel azt mondod, hogy drukkolsz, vagy hogy beijedjek? – Kérdezek vissza, de aztán az ellenfelemet figyelem, egy sötétebb bőrü, durván izmos lány, közben pedig ábrándos képpel hallgatom Ninát, hogy mit is tanácsol. Fellépek a szőnyegre, érzem, hogy már szinte táncol a gyomrom, annyira otthon lennék már. Aztán amikor felhangzik a kezdést indító üvöltés, egymáshoz lépünk, félreütöm a lány felém támadó kezét, s pont azzal a mozdulattal, ahogyan Jasmine vágott gyomorszájon, leutánozom, és érzem, hogy csattan az öklöm az ellenfél bordái között. A bíró int, hogy hátra, de enyém a pont. Ha még kettőt beütök, nyerek is! Fellelkesülten intek Ninának, hogy közben nem veszem észre, hogy a harc megkezdődött. Éles fájdalom hatol a szemem alá, ahogyan a lány egy körkörös forgórúgással rúg fejbe. Percekkel később pofozgat valaki a szőnyeg mellett, mert még beájulni is sikerült. Talán Nina az? – Mi történt?
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Hirtelen ettől a mondhatni pozitív hozzáállástól nem tudom, hogy mosolyogjak egy jót vagy lepődjek meg. Végülis valahol igaza van a kis szöszinek, hisz mind a kettő egy jelzés az emberek számára akkor is egy kicsit elég érdekesnek hat ez az egész. - Mindenesetre van abban valami amit mondasz. – válaszolom elgondolkodva. Nekem mikor a japán kultúrába csöppentem nagyon sok mindent megkellett tanulnom. Ő jóval konzervatívabbak tudnak lenni mint mi néhány esetbe. A nevelőszüleim pedig úgy gondolták, hogy jó hatással lesz rám a karate. Igazából sokat segített, amolyan önfegyelmi tanfolyamnak fogtam fel az egészet. Kevesebb esélye volt annak, hogy bárkit is pofon küldjek. Mégis a kis klikkem megalakult még így is és megteremtettem a saját kis középpontos világomat. Nem tehetek róla mindig is ez volt a mozgatórugóm. Ha pedig nem vett észre valaki… hát felhívtam a figyelmét. Nincs mese. Így vagy úgy, de akkor is rám figyelt. - Ugyan már ne mond nekem, hogy nincs egy kis rivalizálási és harci vágyad… várj! Te még soha…? Azt kötve hiszem, hogy a „legbénábbakat” raknák össze. Ezt gép sorsolja ki szóval itt egyrészt a szerencséd segít... másrészt a tudásod. - nézek rajta végig és kicsit sem üt szíven, hogy milyen kis dacos. Az már annál inkább, hogy full kezdő! Jesszusom így is nehéz itt túlélni, hisz nem éppen simogató mozdulatokat küldünk egymás felé. Így még érdekesebb igazából a kis szöszi. A következő ellenfelemet szépen kiütöm szintén. Szeretném, ha látná a mesterem, hogy igenis tudok én. Nem kell annyira félteni a versenyektől. Mégis mikor vége és elindulok le azon jár az eszem mi lesz, ha Alison ellen fog küldeni a kis kütyü? Ami azt illeti érdekes lenne főleg kiprovokálni belőle az igazi tudását akármilyen karatét is tanult ezelőtt. Hiszen a mozdulatok nem vesznek el illetve az ő ereje is lehet nagyobb mint amilyennek látszik vagy gondol. - Hajrá szöszi… - mondom azért még neki mikor fellép a szőnyegre. Kicsit megerőlteti magát tuti megnyeri az elvárt meccs számot. Valahol motoszkál bennem a rivalizálás. Nem tehetek róla valamiért előtör belőlem az ő irányába. Mégis nagyon reméltem titkon, hogy ellene kell majd mennem. Akkor biztosra veszem, hogy érdekes meccset tudunk előteremteni. - Miért lenne butaság? Ez is egy motiváció és mondhatni tanulságos is a film. Én sem vetem meg. – mondom könnyedén és meg is vonom a vállamat. Miért is kéne ezért lenéznem főleg, hogy nekem eleinte teljesen távol álló sport volt a karate. Legalábbis sokszor ezt éreztem ámbár valahogy a rivaldafény utáni mániámat elkezdte kielégíteni és minden elkezdett megváltozni. Mikor int egy mosoly suhan át rajtam és magabiztosan indulok meg. A szemeimben elszántság, szilárd akarat sugárzik, de soha sem nézem le az ellenfelemet. Nem tudhatom mikor lehet meg és nagyon is meg kell fontolnom minden mozdulatot. Talán ezért is érzem logikának a karatét. Próbálom a legrövidebb utat megtalálni a győzelemhez. Igaz az ellenfelem fürge, de én sem maradok le mellette. Előnyömre fordítom a néhol hibásan használt mozdulatait így egy jól irányzott ütéssel küldöm padlóra ami a mellkasán éri. Persze odafigyelek, hogy ne törjek nála csontot vagy ilyesmi. Elég kellemetlen lenne eltörni valamelyik csontját igazából. Próbál még felkelni a szegény madárka, de esélye sincs. Túlságosan fájdalmas az ütés helye. Én már csak tudom saját bőrömön tapasztaltam meg egy párszor. Így lesétálok a szőnyegről Alison mellé. Kicsit sajgott az ütés nyoma amit én is bekaptam, de nem is foglalkoztam vele. Majd csillapodik az érzés. - Nehogy hagyd magadat hamar kiütni! Kicsit csalódottá tennél, ha pont veled nem tudnék megküzdeni. – mondtam majd összefontam a karjaimat a melleim alatt és úgy néztem a tábla irányába, hogy az én nevem átkerült a továbbjutókhoz. Oldalra néztem és Alison-t kezdtem fixírozni. - Nem szokásom tippeket osztogatni szóval… becsüld meg. Próbálj előnyt kovácsolni abból, ha elront az ellenfél egy ütést. Vagy próbálj az erősségedre több hangsúlyt fektetni. Hiába nem volt még normál ellenfeled ezelőtt biztos van olyan amiben te is jó vagy… a mestered csak tanított és harcolt ellened. – fordultam most már felé. Hisz jelenleg más küzdött és még volt egy kis időnk mielőtt őt zavarják fel a szőnyegre. Lehet túlságosan unatkozom, hogy ennyit fecsegek most. Mert idegesnek nem igazán mondanám magamat. Japánban elég szép eredményekkel jöttem el… ez amolyan feljebb törő bemelegítés a számomra semmi egyéb. Mégis Alison valamiért felketette az érdeklődésemet.
- Oh, félreértettél, nem aggódtam. Nem is ismerlek. Azért vagyok itt, hogy magamnak bizonyítsak. Ha kikapok gyorsan, az is valamilyen visszajelzés. – És legalább levezettem a feszültséget. Bár elképzelhető, hogy a szüleim ha meglátnak egy jókora monoklival, el is tiltanak a karatétől egy életre. Eddig is csak azért engedték, mert otthon a kertben gyakorolva nem eshet bajom, a londoni edzőnek pedig a lelkére kötötték, hogy csakis bábu ellen edzhetek, afféle árnyékboxolós módon. Semmi full kontakt, a hajam szála sem görbülhet. Ki fognak bukni, hogy az engedélyük nélkül jöttem el, de most megoldottam némi kerülőúttal. A gőgös háztárs nagyon fennhordja az orrát, tisztára mint Jasmine és Beth, ennek a Ninának kellene a barátnőjüknek lenni, jobban is illik hozzájuk, mint én. A mosolya félelmetes, mint egy valódi kígyónak. – Azt hiszed, hogy ennek a szópárbajnak van értelme? Már elsőre is azt hittem, hogy veszítek. Nem harcoltam még élesben, szerintem mázlim volt. Vagy olyan a sorsolás, hogy eleve a legbénábbakat rakják össze. – Szegem fel az államat, dacos pillantásomból láthatja, hogy nem fogok úgy tenni, hogy legyen értelme folytatni a kakaskodást. Kezdő vagyok, és ezt vállalom is. Ő viszont nagyon lendületesen megy tovább, már a következő ellenfélével szemben. Látom, hogy többen leülnek a szőnyeg széléhez, bekockáztatva, hogy pont őket rúgják pofán. Én maradok a helyemen, de túlságosan feszült vagyok, nő a gyomorgörcs a pocimban, s egyre jobban szárad ki a torkom. A táskámból hajgumiért nyúlok, mert már a hajam is zavar, gyorsan copfba kötöm. Ha csak egy kis esélyem van a közvetkező ellen, akkor ne azért veszítsek, mert nem látok a tincseimtől túl sokat. – Nem is tudom, hogy hány kör van.. – Bólintok még Ninának, mielőtt fellépne a szőnyegre ő is. Egyenes kiesés, és már bent is vagyok a legjobb nyolcban. Mintha olyan jó lennék.. Igazából ez csak azt jelenti, hogy a kezdők között négyet kell nyerni, hogy kiderüljön, hogy ki a bajnok. Vélhetően nekem a következő az utolsó meccsem, és mehetek is haza. – Biztosan butaságnak tartod, de a Karate kölyök. Imádom a nyolcvanas évek akciófilmjeit. – Már amikor a szüleim hagynak tévézni. Intek neki, hogy menjen már, mert várja az ellenfele, az én nevemet pedig most csúsztatják át a nyolcba, és alá pedig egy távolkeleti név kerül, biztosan valami nagy karatés csaj lehet, aki fél perc alatt elintéz. Na de lássuk akkor a gőgös hercegnő menetét. Nem tudom eldönteni, hogy érte izguljak, vagy ellene.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Igenis büszkeséggel tölt el az, hogy mennyi mindent el lehet érni a karatéval. Önmegvalósítás és valljuk be, ha jó vagy és nyersz olyan mintha egy kicsit királynővé avanzsálódnál vagy éppen királlyá. Ez amolyan részlet kérdés, hogy ki melyik nembe tartozik vagy ilyesmi, gondolom legalábbis én. Igazán soha sem fordítottam nagy figyelmet mások véleményére olyan szempontból, ha csak feleslegesen jártatták a szájukat. Természetesen, ha valaki figyelmét elakartam nyerni és nem akart rám időt szentelni megtalálom a módját miként is keltsem fel az érdeklődését. Mindenesetre amikor a szőnyegre lépek akkor csakis az ellenfelemre figyelek. Nem akarok túl nagy feltűnést kelteni azzal, hogy nem vagyok kezdő így kicsit visszább is fogom magamat. Ám győzelemmel zárom az egészet. Ez pont elégtétel igazából a legújabb kiszemeltem a kis szöszi aki eléggé ismerősnek tűnik nekem. Mégis nem tudom összerakni igazából per pillanat, hogy honnan is ismerem. Úgy is rá jövök nem kell majd sok idő ebben biztos vagyok. - Hmm… Nem kenyerem az, hogy veszítsek, de cuki vagy amiért aggódsz. – szinte lepereg rólam a kis bosszús horkantása és leginkább most mulattat. Nem szoktam én ennyire szívtelen dög lenni, de egy versenyen nem éppen jótékonysági intézményt kell nyitni a másik felé, nem igaz? Amúgy is elég bosszúsnak tűnik és talán, ha kicsit piszkálom a tüzet benne akkor valami érdekeset találhatok. Mindig csak a jelekre kell figyelni ezt megtanultam annakidején az árvaházban. Persze nem igen reklámozom, hogy milyen is volt az életem meg úgy alapvetően senkinek semmi köze az egészhez. Kicsit mondhatja bárki, hogy fennhordom az orromat, de hát istenem végülis szeretek a középpontban lenni ahhoz pedig ez a viselkedés elengedhetetlen. Az elkövetkezőben a kishölgyet figyelem milyen mozdulatai vannak, ha esetleg tényleg ellenem küldik tudjam mire számítsak. A kis pöttöm Pannát akit kifogott ellenfélnek, hogy tényleg teljesen kezdő volt vagy mégsem… nos jó kérdés első látásra azt mondanám, hogy igen az. Mindenesetre elég szépen lerendezi azt meg kell hagyni és izgalmasnak hat ez az egész dolog. Talán nem is lesz olyan kis puhány ellenfél mint hittem? Az ajkaimra majdnem mosoly húzódik, de inkább visszafogom magamat. Nem szabad itt és most kimutatni úgymond a fogam fehérjét így csak érdeklődve nézek rá és figyelem a reakcióját. Tényleg igazi méregzsák a szöszi és ez tényleg csak jobban mulattat mintha csak egy átlagos meccsre be lennék osztva. Úgy tűnik jó döntés volt a kezdőkategóriában elkezdi a visszaszokást a karatéba itt Angliában. Összefontam karjaimat a melleim alatt és én magam is a táblára néztem úgy szólalok csak meg. - Most ezt mondod, vajon egy keményebb ellenfél után is ennyire higgadtan ki mered majd ezt jelenteni? – mintha csak elmélázó kérdés lenne pedig ténylegesen neki szántam. Nem igazán szeretem, ha valaki könnyedén vesz valamit igaz ki vagyok én, hogy ismerjem őt? Elég kemény sportot űzünk nőkhöz képest, de hát meg kell védeni magunkat valahogy máshogy is. Igaz ő valószínűleg mugli hiába ennyire ismerős, de egy magamfajta boszorkapalántának ez a B opció igen csak kényelmes. Nemsokára kiírják a táblára a következő párosokat és az én nevem is előbukkan, de bosszantó mert várakozásom ellenére nem a szöszit kapom ki. Remélhetőleg ez a kiütök mindenkit lendülete megmarad és nem lohad le most a második körben. A harmadik menetnél jóval több esélye van annak, hogy őt kapom végre. Igaz talán még van egy két nyeszlett versenyző mint amilyen az a szerencsétlen vöröske volt. - Azt hiszem most még megúsztuk egymást, de remélhetőleg nem ütnek ki. Ne csak a kis vörösnél maradjon meg a lendület. – pillantok a szemem sarkából rá. Ezért nem szeretem, ha ennyire elhúzzák az ilyen versenyeket. Szeretném jobban kiismerni az ellenfelet. Most viszont előttem vannak egy jó páran így kicsit „lazíthatok”. Mégis egyre jobban zubog bennem, hogy teszteljem a mellettem állót. - Na és mond csak… hmm Alison, igaz? Mi hozott pont erre a területre? Kevesen váltanak hirtelen karate ágat. – fixírozom egy kicsit majd tekintetem kezd visszatérni az előttünk kibontakozó következő forduló első párosára. Sokan mondják azt, hogy arrogáns vagyok és bántó a viselkedésem vagy épp lekezelő. Pech mert általában szeretem magamat előtérbe helyezni, na jó de olykor kivétel erősíti a szabályt. Csak a jó ég tudja miért érdekel Alison ennyire pedig nagy eséllyel ma találkoztunk először és utoljára.
Lényegében ez lesz az első éles küzdelmem. Megtehettem volna, hogy nem csak amolyan árnyékkaratét gyakorolok, hanem az első verseny előtt legalább kipróbálom magamat, hogy hogyan kell megütni valakit, elviselni azt, hogy ha betalál valami, de nem, hülye módon gyorsan fejest ugrottam az igazi megmérettetésbe. Aligha tudok bárkit is legyőzni, de ha kapok néhány pofont, akkor legalább tudom mire fogni, hogy miért nézek ki annyira leharcoltan, lévén annyira magamba vagyok zuhanva, hogy most ki kell adnom a gőzt. Ha pedig valami csoda folytán még sikerülne valami önbizalmat is kovácsolnom itt, még az otthoni dolgokra is hatással lehet. Oldalt pillantok, ahogyan észreveszrm, hogy valaki figyel, sőt, mosolyog rajtam. Ennyire nyilvánvaló, hogy kezdő vagyok? Elméletileg itt mindenki az, legalább nem egy csoportban vagyunk a menőkkel. Ott egy összecsapás két másodpercig sem tartana, ha rajtam múlik. Enyhén kecses ívben fognék padlót. Egyenes kiesés lesz, már látom, tizenhatan vagyunk össszesen. Négyszer kéne nyerni, de nekem még az egy is elképzelhetetlen lenne, hogy valahogy nyerek. Azt sem tudom, hogy hova kéne ütni, rúgni. Más dolog egy láthatatlan ellenféllel szemben emelgetni a tagjaimat, abban nincs kockázat. Figyelem, ahogyan az engem vizsglató lány felmegy a szőnyegre, és nagyon tudatosan zárja le a szögeket, egyetlen ütést sem kap be. Nyelek egy nagyot, durva ellenfél lenne, ráadásul lendületes, agresszív. Jó ég! Most kéne még visszafordulni. Miután engem szólítanak, elindulok, ő pedig pont mellettem sétál le a szőnyegről. Oda is szól nekem néhány érdeklődő, de összességében nem túl bizalomgerjesztő mondatot. Az ellenfelemet még nem látom, így tudok válaszolni. – Régóta csinálom már, de nem igazán élesben. Te gondolom mindent megnyersz, amit lehet. – Horkantok fel bosszúsan, hiszen nyilvánvalóan azért vagyok itt, hogy levezessem a felesleges feszültséget. Azt azért nem akarom, hogy valaki betörje az orromat. Már meglátom az ellenfelemet, egy nálam is fiatalabb, vörös, nagyon szeplős kislány, vélhetően még nálam is jobban meg van szeppenve. Meghallgatom a bírót, három győztes pontig megy a dolog, kivéve ha valakit úgy eltalálunk, hogy nem tudja folytatni a küzdelmet. Felemelem az ökleimet, elhangzik a küzdelmet indító kiáltás, a vöröske lendületesen belesétál a rúgásomba, ami egy laza, magam körül megpördülő mozdulat, amolyan lesz ami lesz alapon. Érzem, hogy a lábfejem valami keménynek ütközik, a vöröske pedig akkorát repül, hogy még a szőnyegről is kiesik. A bíró mellé lép, és felemeli a kezemet. Elnyíló ajkakkal figyelem az ájult kislányt, ezt én csináltam. – Velem nem kell.. kíméletesnek lenni.. – Mormolom a szőkének, noha tudom, hogy ez merő véletlenség volt, szándékosan biztosan nem tudtam volna ilyen szépen kivitelezni a mozdulatot. Durcás pofival figyelem a táblát, hogy vajon mi következik.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Kellett egy kis hazai terep a költözés után, hiszen mióta átcuccoltunk Japánból az Angliai földre szinte csak az edzések voltak, na meg a Roxfort felfedezése. Nem azt mondom, hogy hú de megterhelő volt, viszont annál több új élményt kellett magamba szívni. Mióta a nevelőszüleim beirattak imádattal adózom a karate iránt. Letud foglalni, önbizalmat ad és olykor tényleg te válhatsz a világ közepévé mint valami királynő. Persze próbálom minimalizálni a díva énemet amennyire lehetséges, de saját magadat nem fogod tudni meghazudtolni. Szeretek mindig a középpontba kerülni és néha csodálkozom is, hogy Alexei egyáltalán eltudja ezt viselni. Azért is szeretem még a sportot mert nem sok iskolatárssal találkoztam itt. Sokan még mai napig lenézik a mugli küzdősportokat pedig van közöttük sok izgalmas és érdekes! Nem is értem miért kell ennyire mindent leírni, mintha másabbak lennénk bármivel is. Ugyan úgy eszünk, iszunk, lélegzünk és társai. Semmi nagy orbitális különbség nincs a varázshasználatot leszámítva. Egy jó dolog legalább történt már a Roxfort-ba jövetelem miatt hiszen találkoztam Prairie-vel. Milyen régóta is kerestem őt! Mennyire rossz volt, hogy megkeresni sem tudtam mert csak egy gyerek vagyok… és semmi új dolgot nem fognak kiadni a számomra ami igen szomorú. Viszont az élet rendezte ezt a dolgot és nagyon nagy szerencsém is volt! Így az edzőmmel még inkább készülni kezdtem egy következő versenyemre itt Londonban. Így jó magam is a Gi-t viselve próbáltam a Do-Jo-t hirdetni és képviselni. A szőnyeg szélén ülve várakoztam talán fura nyugodtsággal, de ahogy elkezdtem felmérni kik is lehetnek ellenem összevontam a szemöldökömet. Egy szőke hajkoronán időztem el aki egyre ismerősebb volt a számomra. Persze nem sokakat ismerek én még se itt se a Roxfortban, de mintha ő Mardekáros lenne. Esetleg, ha tényleg nem csal két szép szemem és ő az szívesen megmérkőznék vele! Miért is ne? A verseny szellemem nagyon is fellángolt és akaratlanul is egy halovány mosoly játszott ajkaimon. Pedig sose provokálok én senkit… én? Olyasmit? Soha! Csak, ha éppen kedvem tartja. Nem mondom magamat egy gonosz nőszemélynek, de megvolt a magam kis tehetsége arra, hogy simán a szemébe mondjam az embereknek, ha nem tetszik a képük. Esetleg, ha bajom is van az adott személlyel. Így vizslatva a táblát nemsokára ki is írták a neveket én pedig magamat kerestem. Természetesen több körös az egész így biztos fogunk egymás ellen is menni. Jó magam is a költözés miatt a kezdőt kezdem el, hogy lássa a mester mennyire vagyok jó. A táblán pedig nemsokára meg is jelent a nevem így már izgatottabban álltam hozzá az egészhez. A mester még próbál egy-két tanáccsal ellátni majd felmegyek a szőnyegre és kötelezően meghajolok köszöntöm az ellenfelemet. Egy barnahajú lány van velem szemben. Nagyon át kell gondolnom minden lépésemet és nem jelét adni mi az én lépésem. Sokaknak fura lehet, hogy én leginkább logikusan próbálom a karatét néha felfogni mintha csak előre megtervezett dologgal állnánk szemben. A megfelelő pillanatot vártam az ellenfelemmel szemben és beadtam az utolsó ütést a számára. Szerencsére az, hogy megtanultam karatézni azt is biztosította, hogy megtudjam védeni magamat. Amikor meghallom a továbbjutás szót szélesen elmosolyodom ámbár most direkt a kis szöszi felé veszem az irányt. Valamiért birizgálja ő a csőrömet, hisz sose láttam még, de ez betudható annak is, hogy más kontinensen éltünk. Mikor mellé érek megállok egy kis ideig majd végig mérem egyértelműen kihívó pillantással, hogy mennyire is lehet ő veszélyes én rám nézve. Ami hirtelenjében nevetségesnek hangzik, hiszen ebben a sportban kell az önbizalom is dögivel. Legalábbis az én nézőpontom szerint. - Még sosem láttalak, csak nem új vagy ezen a területen? – húzom fel szépen ívelt szemöldökömet kérdőn. A mester nem nagyon lelkesedik azért mikor ez az énem előbújik belőlem, de egyszeren nem bírom kihagyni a kis szöszi heccelését. - Ha engem kapsz meg ígérem kíméletes leszek… - egy kissé kihívó gunyoros mosoly kúszik ajkaimra. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy láttam már valahol. Amúgy is egy kis egészséges versengés senkinek nem árt, felpezsdíti a lelket és a vért is. Amúgy is csak kóstolgatom őt, hogy mennyire lehet kihozni a béketűrésből.
Határozottan ki vagyok borulva attól, ami a hétvégén történt, így semmiben sem találok vigaszt. Rá sem tudok nézni a számmisztika könyvemre, a familiáris az egyetlen, akit megtűrök magam körül. Szóltam hát az edzőnek, hogy jelentsen le a versenyre Londonban, amire nagy hüledezve visszakérdezett, hogy biztos? Az egész, amit rám akarnak erőltetni, oly váratlanul ért, hogy ki akarom adni a gőzt, és ha ennek valami komoly verés az ára.. A szüleim sem akartak elengedni, de mondtam nekik, hogy nem érdekel. Végül kényszeredetten rábólintottak, mondván, hogy ha ez kell most nekem, akkor menjek. Kaptam magam mellé egy nagykorú szolgálólányt, aki afféle komorna, hogy elkísérjen, lévén még csak a hetediket taposom, gyerekként nem igazán bíznak bennem, edzésekre is el szoktak kísérni, de most nem kérek a szüleimből. Az edző próbált győzködni, hogy ha rossz passzban vagyok, akkor nem most kéne elkezdenem versenyezni, lévén eddig mindig érintésmentes karatét tanultam, ami inkább a tai-chi-re hasonlít, semmint igazi harcművészetre, de most ez sem izgat. Ha egyből mélyvíz, hát így. Gi-m van, van is rajta jelvény, ami a do-jot szimbolizálja, de az edző szerint jó eséllyel az első körben ki fogok esni, még ha az a szakág, amiben indulok, főleg a kezdőké. Hát nem érdekel, de ma ki akarom rúgni valaki fogát. Szótlanul feszengve várok a szőnyeg szélén, várva akkor, hogy majd kiírják a nevemet a táblára. Nem sok Roxfortos jár ide, hiszen ez kifejezetten mugli sport, de most meg akarom mutatni legalább a magam számára, hogy érek még valamit.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
tartozunk, akik egyetértettek, hanem azoknak, akik nem.
Cedric Diggory
Reveal your secrets
Tárgy: Shotokan Karate London 2021-04-25, 14:45
Shotokan Karate London
Főleg a 18 alatti mugli karatézók törzshelye, itt rendezik a legtöbb versenyt is. Rendszerint több korosztály indul, övek szerint, ezen felül a dojok szokták itt összemérni a harcosaik erejét. A szabályok kemények, itt a tisztelet és megbecsülés az úr, hiszen hivatalos versenyszabályzat van. De mint minden sportágban, itt is előfordul, hogy a farkastörvények nem ismernek határokat.
Ruci 
