2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hogy mennyi is ténylegesen az esélye? Nos, nem sok, de nincs is kizárva, hogy valaki már az első együttlét során teherbe essen. Elég gyakran hallani ehhez hasonló történeteket, szóval nem a mi párosunk lenne az egyetlen, aki ilyesmivel néz szembe egyetlen alkalom után. Mármint, egyetlen olyan alkalom után, amikor voltunk annyira ostobák, hogy nem fordítottunk elég figyelmet arra, hogy ezt megakadályozzuk. Pedig lehetett volna eszünk rá, de hát a hév, amely akkor és ott elkapott minket, nem sok időt adott számunkra ahhoz, hogy ilyesmiken lamentáljunk. Később ugyan mindenre gondosan odafigyeltünk, de mégis... Ott van az a bizonyos Egyetlen alkalom. Ja, és a tény, hogy még csak nem is sejtem, hogy Leticia esetében ez nem mehet annyira könnyen. Bár, a mai napig történnek még csodák. - Máskor szólhatnál hamarabb is - korholom meg gyengéden. Nem szeretnék túlságosan szigorú lenni vele kapcsolatban és leüvölteni, de a történtek után tényleg szólhatott volna. Hiszen a kóma, amelyben feküdt, közel sem volt természetes eredetű. Létezik olyasmi is, hogy mágikus sokk, ami hasonló tünetekkel jár és igen erős átkokat túlélő egyéneknél jelentkezik. A fene se tudja, mit szórt rá apám, amikor elfogta. - És be is megyünk, mert ez határozottan nem játék - vonom közelebb magamhoz gyengéden. Még így is érzem, hogy egész testében remeg szerencsétlen. Rossz ebben az állapotban látni, bármi is álljon a háttérben és már most a legrosszabb eshetőségekre készülök fel magamban. Tudom, hogy nem kellene, de mégis... Mi van abban az esetben, ha ezek a tünetek egy súlyosabb betegség előjelei? Vagy a terhességé, ami szintén nem lenne túl jó hír számunkra. - Orvos is megerősítette már vagy csak apád mesélte? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, hiszen ez a nagyon nem mindegy. - Let, történtek már csodák, hidd el nekem és talán nálad is ezt hitték, de az emberek tévedhetnek - csóválom meg a fejem. - Ne legyen igazam, de talán tényleg jobb lenne alaposan a dolgok után járni, mert ez akkor sem természetes. Azért az elmém hátsó zugában szintén ott motoszkál még az a gondolat is, miszerint anyám lelke vált ki ilyen hatást a lány szervezetéből. Azt hiszem, azóta nem is járt a Mungóban. Vajon a gyógyítók képesek kiszűrni az ilyesmit? De nem, annyit nem ér a dolog, hogy kockáztassam Leticia életét. Be kell mennünk a Mungóba, még abban az esetben is, ha esetleg lebuknék. A magyarázaton ráérek majd akkor agyalni, ha már ott tartunk. - Mit gondolsz, ki bírsz egy Hopp-porral való utazást? - teszem fel a kérdést, hiszen az itteni kandalló rá van kötve a Hopp-hálózatra, ezáltal sokkal gyorsabban eljuthatunk a Szent Mungóba. A gond itt csupán annyi, hogy ez az utazási forma sem túl kellemes és nem szeretném, ha Let kizuhanna a Mungó-beli kandallón keresztül. - Esetleg menjünk taxival? Gyalogosan semmiképp sem, mert az odaúton is rosszul lehet és összeeshet. A mugli járművek kíméletesebbek, mint a mágikus utazási formák, amelyek alaposan igénybe veszik a gyomrot. - Összepakolok néhány holmit - pattanok fel a helyemről, majd rángatok is elő egy közepes méretű bőröndöt, hiszen magamban számolok azzal is, hogy a lányt esetlegesen benn tarthatják megfigyelésre. A kórtörténete alapján ez igenis indokolt lehet, főleg abban az esetben, ha nem a feltételezett terhessége okozza a tüneteit.
Tényleg kellően pocsékul vagyok, de még mindig remélem, hogy idővel jobban leszek majd és ez valami kósza gyomorrontás, vagy valami vírus, amit sikerült valahol benyelnem. Egyelőre még gőzöm sincs, hogy hol és mikor, de mégis mi másról lehetne szó egyáltalán? Én egy pillanatra se gondolok terhességre, hiszen arra egyébként is nagyon kicsi lenne az esély. Hogy pont akkor, amikor egyszer nem figyeltünk, pont amikor a buli volt és úgy, hogy egyébként is a dokik szerint is nálam ez hasonlóan nehéz lesz majd, mint anyánál... - Nem is tudom. Azt hittem eddig, hogy majd el fog múlni szépen, de úgy tűnik, hogy... nem igazán akar. - húzom el a számat, még biggyesztek is kicsit és végül közelebb ülve hozzá a vállára teszem a fejemet. Tényleg eléggé gyengének érzem magamat és határozottan szédülök is kicsit. A gyomrom pedig még mindig nincs valami jól, még enni se hiszem, hogy tudnék, ami nem jó, mert akkor meg erőm nem lesz a mai naphoz. Nem is tudom, hogy mi lenne az igazán jó, talán tényleg igaza van és... - Lehet, hogy be kellene mennünk. - adom be végül a derekamat, pedig bevallom azóta, ami történt nem igazán vágyom az ispotály közelébe se. Túl sokáig voltam odabent és ez mély nyomot hagyott bennem. Bár most biztosan nem olyan komoly a baj, de ettől még egyáltalán nem szívesen megyek oda vissza. Amikor viszont bedobja a terhesség ötletet először elképedek, aztán kicsit felnevetve egyenesedem ki, hiszen ez mennyire abszurd ötlet már. - Hogy mi? Nem, azt nem hiszem, hiszen mi odafigyeltünk Mármint... először nem, de hát ennek mennyi lenne az esélye? És tudod én is nagyon nehezen fogantam meg. Apa azt mesélte, hogy anyánál nem ment ez könnyen és valószínűleg nálam sem, úgyhogy... nem... nem hiszem... - azért a végére határozottan elbizonytalanodom. Nem ettem semmit, ami gyomorrontást okozna, főleg hogy Jensennek meg semmi baja senki, én pedig már napok óta kótyagos vagyok és furán érzem magamat. De akkor is... ennek nem sok esélye van és ha mégis így lenne az annyira... Nem is tudom. Mit kezdenénk ezzel? Szeptemberben folytatom a sulit, ahogyan Jensen is. Apa is biztosan kiakadna. Ez egyáltalán nem passzol semmiféle jövőbeli tervbe, hiszen mi épp csak összejöttünk és még nem is ismertük ki egymást rendesen. Egy gyerek általában egy komolyabb, hosszabb kapcsolat és mondjuk egy esküvő után szokott jönni és nem csak így... - Lehet, hogy tényleg be kellene mennünk. - sóhajtok végül egyet miután az ezernyi gondolat pillanatok alatt átcikázott a fejemen. Valamit tényleg tenni kell és az a biztos, hogy megvizsgálnak. Csak nem arról van szó, amit Jensen mondott és akkor legalább megnyugszunk, ha azt mondják, hogy egy puszta gyomorrontás semmi több.
Nem igazán vagyok otthon a különféle betegségek terén, szóval abban az esetben, ha Letnek valamiféle komolyabb baja lenne, minden bizonnyal azonnal a Szent Mungó felé vennénk az irányt. Semmiféle gyógyítói szakképzést sem kaptam ugyanis, de még gyógyszert se szívesen javasolok számára, hiszen általában én is ritkán veszek be ilyesmit. Ráadásul, a régmúlt eseményeit figyelembe véve nem is lenne érdemes arra várni, hogy esetlegesen javulna valamennyit a helyzet. A kóma és apám feltételezett dolgai üthettek vissza most ebben a formában, de azt se tartom kizártnak, hogy a szőkeség testében helyet foglaló anyám okozza ezeket a tüneteket. Nyilván utána kellett volna olvasnom, hogy mi mindent okozhat egy testben két lélek, de akkor és ott nem nagyon volt időm utánajárni a dolgoknak. Csak tettem, amit jónak láttam és eléggé megüthetem a bokám, ha esetleg kiderülnek a dolgok. Márpedig, a Mungó szakemberei nem ostobák, valamelyikük hamar kiszúrja majd, hogy itt valami nem stimmel. Oké, Jensen, el kell kerülnöd azt a helyet, ha nem szeretnél idő előtt hatalmas bajba kerülni. Határozottan megkönnyebbülök, amint meghallom Let bizonytalan hangját az ajtó túloldaláról. Nyilván nincs a legjobb bőrben, ez tisztán hallatszik rajta, de legalább válaszolt és ez a lényeg. Ezek szerint nincs elterülve eszméletlenül a földön és nem fenyeget az a veszély sem, hogy valamibe esés közben beleveri a fejét, melynek révén súlyosan meg is sérül. Nem töröm hát rá az ajtót, habár azért továbbra is türelmetlenül várom, hogy végre kijöjjön onnan és szem előtt tudhassam. Sokkal jobb úgy, mint egy csukott ajtó mögött, ahonnan hébe-hóba csupán a hangok szűrődnek át. Még mindig benne van ugyanis a pakliban az is, hogy apám olyan átkot helyezett rá, amely csak később fejti ki a hatását. Bár, ha feltűnt számára a hasonlóság a lány és anyám között, akkor aligha ártott volna számára, de a fene se tudja, mennyire volt elszánt a bosszúhadjáratát illetően. Nyilván számolt azzal, hogy nem fog számára sikerülni. - Beteg? - vonom fel a szemöldököm kételkedve, miközben végigpillantok rajta, amint kidugja az orrát a fürdőből. Egyértelműen nincs a legjobb formában és tényleg látszik rajta, hogy valami nagyon nincs rendben odabenn. - Már most az vagy, Let - állapítom meg végül, miközben megfogom a karját, majd lágyan leültetem az ágyra, nehogy megszédüljön és tényleg elájuljon. - Nem kellene bemennünk a Mungóba? - vetem fel végül az ötletet, habár nem vagyok oda a gondolatért, de azért nem szeretném a lány életét kockáztatni. Ha lebukok, akkor lebukok, de ez valamiért nem izgat jelen pillanatban. Inkább haragudjon rám élete végéig, semmint komolyabb baja essen csak amiatt, mert én önzően viselkedtem vele. - Na jó, ne akadj ki, de... - veszek egy mély levegőt, miután kissé alaposabban összekapcsolom a tüneteket. - Nem vagy te véletlenül terhes? - bököm ki végül némi habozás múltán. Nincs ínyemre ez a gondolat, hiszen nem áll szándékomban apa lenni ennyi idősen, de be kell látnom magamban, hogy az első együttlétünk alkalmával nem pont a védekezésre helyeztük a hangsúlyt. Lehetett volna több eszünk is, de életemben nem hittem volna, hogy már első alkalommal kapura lövök.
Határozottan nem vagyok jól, pedig nem nagyon szokott semmiféle kórság ledönteni a lábamról igazából. Arra nem is gondolok, hogy esetleg figyelmetlenek voltunk Jensennel, hiszen az első alkalmat kivéve odafigyeltünk a védekezésre, no meg tudom, hogy anyának is elég sok gondja volt a fogantatással, úgyhogy valahogy mindig úgy voltam ezzel, hogy miután nekem is eléggé rendszeretelen a ciklusom, esélyes, hogy nekem se lesz ez másképp. Na jó tény, hogy amikor összejöttünk Jensennel, akkor erre egyáltalán nem gondoltam, hanem csak úgy megtörténtek a dolgok és végülis ő volt a tapasztaltabb, akinek szintén nem jutott eszébe. Ezért is tudom be gyomorrontásnak a napok óta fennálló rosszulléteket és nem pedig valami egész másnak. A hangokból jól szűrheti le Jensen kintről, hogy nem vagyok kifejezetten jól, és kell is pár pillanat, amire összeszedem magamat annyira, hogy feltápászkodjak és megtöröljem kicsit az arcomat, meg kiöblítsem a számat is. Oké, hogy az ember reggel amúgy se rózsavirág illatú, de azért jelen helyzetben ez most fokozottan rémes lehet. - Nem tudom... - bököm ki végül két öblögetés között, de még így is beletelik néhány pillanatba, mielőtt kimennék, vagy legalábbis kinyitnám az ajtót, már persze, ha ő nem dönt úgy előbb, hogy bejön és megnézi, hogy vagyok. Látszik rajtam, hogy nem vagyok a toppon. A bőröm a szokásosnál is világosabb, sápadt vagyok no, ami amúgy az amúgy is világos tónuson nehezen kiszúrható, de most mégis csak látszik. A szemeimen is látszik, hogy még mindig nem vagyok a legjobban, pedig már kiadtam magamból a vacsorát, ami nem is volt amúgy sok és már elég régen is tegnap este. - Nem tudom, hogy mi van velem, már napok óta kavarog a gyomrom, pedig semmi olyat nem ettem. Lehet, hogy beteg leszek... nehogy elkapd. - lépek kicsit hátrébb, de azért megkapaszkodom az ajtóban, mert kicsit még szédülök is most, hogy felálltam. Nem sok energiám van a wc felett görnyedés után azért lássuk be és nem is a legjobb arra kelni az embernek, hogy rohan a mosdóba. De még se akarom megfertőzni szegény Jensent. Épp csak most jöttünk össze, hiába ismerjük egymást már amúgy évek óta, attól még nem szívesen mutatkozom előtte ennyire ramaty állapotban. A kóma más volt, akkor nem tudtam róla, hogy lát és persze akkor nem is kaphatott el tőlem semmit, mint most. Mert hát nem lehet szó másról, mint hogy elkaptam valami nyavaját valahol és azért vagyok rosszul igaz?
Az elmúlt hetek egészen kellemesen teltek számomra, ami az igazat illeti. Végre nem kell a saját érzelmeimtől tartanom, ez pedig hihetetlenül fantasztikus érzés! Let és én összejöttünk és hát, khm... Mit ne mondjak, igyekszünk minél több alkalmat együtt tölteni. _Úgy_. Kisebb a házunk ugyan, mint a régi McKinney-birtok, de azért akad itt is bőven felavatni való. Folyamatosan vásárolunk ugyanis újabbnál újabb holmikat és végre végigmehetek úgy egy üzletben, hogy mindenféle kérdezősködés nélkül foghatom meg Let kezét, esetleg csókolhatom meg akkor és ott, amikor és ahol én szeretném. Ez határozott előrelépés az eddigi se veled, se nélküled kapcsolatunkhoz képest. Arról ugyan fogalmam sincs, hogy tud-e rólunk az apja, de annak is kifejezetten örülök, hogy a közös vacsora, amelyet már olyan régóta pedzegettem, talán nemsokára létre is jöhet. Mert - a kapcsolatunktól függetlenül - még mindig nem mondtam le a céljaimról. Igenis szándékomban áll kideríteni, vajon mi történt aznap apámmal. Vajon elkerülhetetlen volt a halála? Nem álltunk egymással a legjobb viszonyban ugyan, de akkor is az apám volt. Nem mehetek el csak úgy szó nélkül a történtek mellett, bármit is tett régebben. Az iskolára való felkészülés pedig... Nos, eddig elég jó tanuló voltam, de igazság szerint nem tudom előre megmondani, miként alakulnak majd a további éveim. Leginkább apám miatt tepertem, aki elvárta a tökéletes teljesítményt és még abból se volt hajlandó lejjebb adni. Többször kaptam szidást, semmint dicséretet, noha mindig is az évfolyamom legjobbjai közé tartoztam. Csak apám esetében pont ez volt a hiba... Hogy nem én voltam a legjobb. Nem érte be a harmadik vagy negyedik legjobbal, egy McKinney igenis emelkedjen ki minden szempontból mások közül. A tanulást pedig annyira könnyű feladatnak ítélte meg, hogy az már a vicc kategóriába esett számomra. Ő komolyan azt hitte, hogy elég órákat a könyv felett görnyedni annak érdekében, hogy a legjobb formánkat hozhassuk, noha az iskolai tanulmányaim nem csupán lapok összességéből állt. Nem. Ott volt még a gyakorlat, ami azért már nem annyira könnyű, mint az elmélet, hiszen mindenki másban tehetséges. Ráadásul sportoljak is... Oké, ez volt az egyetlen olyan dolog, amelyben ellentmondtam számára. Nem vagyok valami sportos alkat, szóval a kviddics szóba se jöhet számomra, mint valamiféle kötelezettség. Azt meghagyom azoknak, akik tényleg szeretik csinálni és nem azért lépnek a pályára, mert muszáj. Soha nem tudott rávenni, hogy belépjek a mardekár csapatába. Háttal fekszem az ágyon, lehunyt szemekkel, gondolataimban a Roxfortban járva, miközben hallom, ahogy Let kikászálódik mellőlem. Nem kérdezem meg hová tart, hiszen vélhetően a mosdó felé vezet majd az útja és ebben igazam is van. Hallom, amint nyílik, majd csukódik az ajtó, habár a további hangok hallatán azért már felpattan a szemhéjam. Oké, ez így határozottan nem jó. Észrevettem a szőkeségen, hogy a szokottnál is sápadtabb, de mindezt betudtam a kómának, amiben sokáig feküdt. Nyilván megviselte a szervezetét, ami teljes mértékben érthető is, habár a reggeli rosszullétet már valami egészen mással kötöm össze gondolatban. De igazán remélem, hogy nem nekem lesz igazam... Felülök hát a helyemen, majd - némi habozás után - lépek csupán a fürdőszobaajtóhoz. Pár pillanatig még fülelek, hátha minden a lehető legnagyobb rendben és csak a tegnap esti vacsi csapta el Let gyomrát, majd tétován felemelem a kezem, végül koppintok párat az ajtón. - Minden rendben odabenn? - teszem fel a kérdést visszafojtott lélegezettel, miközben lelki szemeim előtt megjelenik, amint Let ájultan fekszik a padlón. Gyorsan elkergetem azonban magam elől ezt a rémképet, hiszen egy szimpla rosszullétbe még nem hal bele az ember. - Jól vagy? - szólalok meg ismét, habár magam se értem, miben is reménykedek pontosan. Talán abban, hogy csak rosszul hallottam az iménti zajokat? Mindenesetre, ha nem válaszol egy percen belül, akkor be fogok nyitni, annyi szent...
Egészen idilli az elmúlt pár hét. Azóta még szereztük be pár új holmit a lakásba és bár apa nagyon elfoglalt, de az a közös vacsora is hamarosan talán összejöhet. Én is kíváncsi vagyok arra a nőre, akiről mesélt nekem már futólag. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy gáz, hogy anya után most van valakije, hiszen ő már régen meghalt és apa nem is tudom, hogy azóta, hogyan bírta mindig egyedül, főleg amikor még én is a másik suliba jártam. Jót tesz neki, hogy van valakije, egészen úgy látom rajta, hogy kivirult. Én viszont már naok óta furán érzem magamat. Először arra gondoltam, hogy esetleg valamit ehettem, de az azért annál hamarabb elszokott múlni. Valahogy kavarog a gyomrom és egyáltalán nem akar elmúlni, pedig nem ettem túl sok mindent azóta, és csak nagyon lightos kajákat, amik nem fekszik meg az ember gyomrát. Persze közben egyértelművé vált, hogy nem sok teteje van a külön szobáknak és talán ilyen tekintetben nagy is a ház, de legalább, ahogyan Jensen mondta elég sok a hely gyakorolni. Bár lehet, hogy hasznos lenne idővel eldönteni, hogy melyik is legyen ténylegesen az ágyunk, mert most gyakorlatilag ott alszunk el este, ahol épp sikerül, bár szerintem az én ágyam kényelmesebb, de ebben nem biztos, hogy egyetértünk. Most is épp ez a szoba volt, ahol végül kidőltünk este. A suli kezdésig még van több, mint egy hét, remélem, hogy addig majd rendben leszek. Fura lesz majd megint külön lenni a nyár után, órákra járni, amitől teljesen elszoktam a kóma és a halasztás miatt is. A mai reggel viszont már megint nem indul a legjobban. Épp próbálnék óvatosan kimászni az ágyból, hogy ne verjem fel Jensent. Belebújok a kiöntösömbe, mert hát az ért reggel a nyári idő ellenére is hűvös lenne csak úgy minden nélkül eljutni a fürdőig. Addig jutok, hogy magamra kapjam a köntöst, de ahogyan felkelek máris felkavardik a gyomrom, pedig este már egész jól voltam. Nem is értem a dolgot. És most nem csak azt érzem, hogy kellemetlenül kavarog, hanem nagyon is sietőssé válik a fürdőfelé az utam. - Ne már... - nem sikerül belebújni a mamuszomba sem, inkább ott hagyom végül és marad a gyorsan felkapott köntös, aztán már futólépésben szedem is a lábaimat a kis folyosó végén lévő fürdőbe, hogy hangos csattanással vágjam be magam mögött az ajtót és vetődjek le a wc elé. Nem is tudom, hogyan tud belőlem bármi is kijönni, ha egyszer egyébként alig ettem valamit tegnap egész nap, pont a gyomrom rendetlenkedése miatt.
Elnevetem magamat már csak a jelenetet elképzelve is a felvázolt lehetőségtől. Hát igen az biztos, hogy ha így lemenne, akkor tuti mindenki hazaszaladna egyből megértve, hogy miről is van szó, bár valahogy úgy sejtem már így is lehet róla halvány sejtésük, hiszen már jó ideje eltűntünk lentről és mégis csak mi vagyunk a házigazdák. - Jól van, végül is te ismered őket. Biztos, hogy furcsa lenne még órákig bájologni. - mert hát most mindketten egészen mást szeretnénk csinálni. Ő már régóta várt erre a pillanatra, én pedig bár nem vallottam volna be magamnak, de igazából talán én is. Meg aztán eddig vártam, most pedig be kellene pótolni egy csomó időt, amit kihagytam. A kóma miatt egyébként is dúl bennem az energia, legalább van hol levezetnem. - Talán igen, de... akkor úgy volt, hogy talán sose találkozunk többet. - én pedig úgy nem akartam, még ha meg is lett volna a késztetés, de hát lássuk be odaadni magamat egy srácnak, bármennyire is fűtött a hév, aki néhány hét után eltűnik és sose kerül elő... Semmi értelme nem lett volna, akkor legalábbis úgy éreztem és talán tényleg jobb is így. Az sem zavar, hogy ő közben azért biztosan bemászott pár ágyba, de nem várhattam el, hogy várjon, miközben olyan bizonytalan voltam és olyan nagyon bonyolult volt a családi hátterünk is. Na az persze most se lett könnyebb, de sokat számít, hogy közben összeköltöztünk. - Neem pupák! - nevetek fel újra és állok meg végül a mozdulattal, amikor elkapja a kezemet. Oké, igaza van, nem lenne fair úgy küldenem le, hogy elzavarja a barátait, hogy közben csak a vak nem látja, hogy legszívesebben egészen mást csinálni már akkor is. Így csak szórakozottan nézem az ágyban kicsit felkönyökölve. - Nagyon siess! - mosolyodom el szélesen, ő pedig hallom én, hogy szinte kiviharzik az ajtón és kettesével szedi a lépcsőket, hogy minél előbb kiürítse a házat és rázérja az ajtót is. Azt hiszem a szomszédoknál kihívás lesz kimosakodni, hogy elmarad a buli, ők meg végül ide se értek, de hát így jár, aki késik... erről mi igazán nem tehetünk. Ha nem nyitunk ajtót, biztosan rájönnek majd, hogy mégse jöjjenek. Azért hallom lentről a morgolódást, mert közben kikászlódom az ágyból és óvatosan az ajtóhoz osonok, hogy kilessek. Akkor nyitom csak ki és kukulcskálok kicsit, amikor hallom, hogy csukódik az ajtó, de még óvatosan lépek ki a kis folyosó részre az ajtó előtt. Amikor viszont hallom a felfelé irányuló lépteket már bátrabban lesek ki a lépcső felé, hogy amikor Jensen felér, akkor már a fürdőszoba előtt álljak az ajtófélfának dőlve hívogatóan. - Remélem neked is jól esne egy zuhany, aztán ehetnénk is valamit egy kis pihenés gyanánt. Biztosan odalent is akadnak kényelmes helyek... - azzal be is surranok a fürdőbe. Nincs gondom, hogy ledobjam a ruháimat, hiszen amúgy sincs rajtam semmi. Mire Jensen megszabadul a nadrágtól és utolér már a zuhany alatt várom.
//Én is köszönöm a játékot! Cukik tényleg Lassan, de biztosan csak egymásra találtak, aztán még jönnek a további nehezítések. //
Azért csak felvonom a szemöldököm a kérdése hallatán. Sokat? Nem hiszem, hogy túl sokat akarnék, elvégre évek óta vártam már erre az egy éjszakára és ha már megtettük, akkor miért ne? Élvezzük az életet, amíg lehet, hiszen a szüleink példája alapján talán nem is sok jut majd számunkra a jóból. - Nem hiszem - állapítom meg egy széles vigyorral, miközben mellé fekszem. Azért az anyaszült meztelenül való flangálás igen meredek gondolat részéről, mert én ilyesmibe aligha mennék bele. Hülyén hangzik, de mindig is volt egy pont, amit már túl soknak tartottam egy kapcsolatban, ez pedig pont az. Jó, a szőkeséget elnézegetném, ha egy szál semmiben libbenne a szemem elé, de én azért valamit csak magamra kapnék. Sose éreztem magam egy adonisznak, talán pont ez ennek az egésznek az oka. Vékony vagyok és - noha - van erőm, az se látszik rajtam túlzottan. Ilyen az alkatom, nem apám testét örököltem. - Legfeljebb majd egy szál semmiben kiállok eléjük, meglengetem, mire önként távozik mindenki - felelem egy szemtelen mosoly kíséretében. Igen vicces jelenet lenne, amint a csípőmmel körözve oszlatnám fel a tömeget a lakásból. De legalább mindenki egyből levágná, mi a szitu. Ha más nem, akkor Jasmine tájékoztatná őket a fejleményekről. A kis hölgyemény ugyanis került hasonló helyzetbe már pár alkalommal. Nem egyszer úgy, hogy én is jelen voltam. - Nem hiszem, hogy megsértődnének. Majd legközelebb tovább fog tartani a buli - hajolok egészen közel az arcához, majd csókolom meg. Olyan cuki, amikor beharapja az ajkait! Egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne tegyem ezt vele. Ami pedig a legszokatlanabb ebben az egészben az az, hogy immár szabadon megtehetem, amikor csak kedvem tartja. Igen szokatlan lesz nem visszafogni magam az intim mozdulatokkal. És természetesen azzal, hogy ne rántsam magammal az ágyba, amikor csak belép a szobába. Ó, igen! Örülök annak, hogy nem egy pöttöm lakást vettem két szobával. Bőven akad helyünk a gyakorlásra. - Szerintem már akkor is bőven benne voltunk a korban, de nem akartam erőltetni - vonom meg a vállam. Nehéz volt számomra már akkor is, hogy testileg nem kerültünk közel egymáshoz, hiszen igenis kívántam a dolgot, mindennél jobban. Ujjaimmal eljátszadozom beszéd közben a szőke tincseivel, miközben egy pillanatra anyám képe is belibben a szemem elé. Lefagyok kissé a mozdulatsor közben, de pillanatok alatt veszek erőt ismét magamon. Most nem szeretném ezzel elrontani a saját hangulatomat. - És nem bánom, hogy megvártál vele engem - vigyorodom el végül, anyám lelkének problémáját némileg félresöpörve magamban. Ez azért csak jelent valamit, nem igaz? Én voltam számára az első olyan férfi, akit ilyen szinten engedett közel magához. Az elsőre pedig mindig emlékszik az ember, ez pedig valamiféle kapcsolatot jelent egymással számunkra. - Szóval, te mostantól meztelenül szeretnél beszélgetni velük? - csillan fel a tekintetem egy pillanatra, majd nevetve csóválom meg a fejem: - Nem érdekel, mit szólnak hozzá. Csak nem olyan ostobák, hogy ne essen le számukra, miről is volt szó valójában - teszem azért még hozzá, amikor azonban Let keze lejjebb csúszik, egy pillanatra elakad a lélegzetem. - Oké - fogom meg lágyan a csuklóját, még mielőtt érzékenyebb területre tévedne, majd kászálódom ki az ágyból, hogy legalább egy nadrágot magamra ránthassak. Miközben a cipzárral bajlódom, hogy be ne csippentse az érzékeny területet, pillantok a lány irányába: - Csak szólok nekik, hogy húzzanak haza - vázolom fel számára a helyzetet, még mielőtt azt hinné, hogy megfutamodok. Ó, azt soha! - Várj meg itt! - szólítom fel, majd csukom is be magam mögött az ajtót, hogy utána kettesével szedve a lépcsőfokokat teremjek lenn a földszinten. - Oké, srácok, vége a bulinak, mindenki oszoljon! - csattan fel a hangom, mire pár fej felém fordul és némi hőbörgést is hallok innen-onnan, de - szerencsére - mindenki veszi a lapot. Csalódottan indulnak hát el a kijárat irányába, Jasmine pedig pajkos mosollyal az ajkain kacsint rám. Neki nyilván tiszta a dolog. Amikor az utolsó távozó becsukja maga mögött az ajtót, odasietek, hogy bezárhassam, majd olyan lendülettel indulok el ismét az emeletre, mintha rakéta lenne a hátsómban. Határozottan lekívánkozik most rólam minden ruhadarab, hogy utána Lettel együtt ismét bebarangolhassuk az élvezetek földjét...
(Köszönöm a játékot, szuper volt, nagyon cukkerek )
Talán, ha nincs körülöttünk ennyi zűr és zavar, akkor ez már rég megtörtént volna, rég összejöttünk volna, de hát az élet nem olyan egyszerű, mint az ember reméli, a miénk meg főleg. Mindketten korán elveszítettük az édesanyánkat és az apáink viselkedése elég sok kivetnivalót hagyott maga után, bár az enyém féltésből tette, amit tett és mostanra már rendeződött a kapcsolatunk, Jensen apjának inkább elborult végleg az elméje és végül meghalt,így már esély sincs rá, hogy valaha is rendeződjön a kapcsolatuk. Ez azért szomorú, bár most igazán nem ezen jár az eszem, amikor az utolsó percekben egyre hevesebben mozogva juttat el engem és magát is a csúcsra. A felvetésére azért akaratlanul is elnevetem magamat. - Jensen... nem akarsz te túl sokat? - lassan mellém hengeredik és fura dolog ez azért. Pár napja még azon agyaltunk, hogy nehogy kényelmetlenséget okozzon, hogy esetleg egymásra nyitunk fürdés közben, most viszont már nincs ilyen probléma. Ez után azt hiszem bátran flangálhatuk akárhol ruha nélkül, nem nagyon van okunk szemérmeskedésre, főleg hogy ő még mindig úgy fal a szemeivel, mintha tényleg meg akarna enni. - Végülis a te barátaid, de nem fogják zokon venni? - a zene még mindig szól lentről, maximum csak azon gondolkodhatnak, hogy mi a fenét csinálunk ilyen sokáig idefent, bár lehet, hogy nem is nagyon foglalkoznak a hiányunkkal. Azt mondjuk nem tudom, hogy a mugli szomszédok esetleg megjöttek-e már. Az kellemetlenebb lesz, ha őket is haza kell küldeni. - Ha tényleg nem sértődnek meg a barátaid, én benne vagyok! - harapom be kicsit az alsó ajkamat, ahogyan arra gondolok, amit most épp felvetett. Végülis fiatalok vagyunk még, miért ne tehetnénk meg, hogy a nagy bulizás helyett csak kettesben érezzük felettébb jól magunkat és már nem is öltözünk vissza. Én végülis halasztottam egy félévet és itt az egész nyár, amit együtt tölthetünk. Egészen idillinek hangzik. - Az első néhány pillanatban talán, de nem, sőt...! Talán tényleg kár volt eddig várnom vele, de azért mégis örülük neki, hogy veled történt. Talán, ha egy kicsit idősebbek vagyunk azon a nyáron... - végül is ki tudja, azért Spanyolországban elég rendesen összegabajodtunk és úgy sejtem, hogy igazán csak rajtam múlt, hogy ott végül nem esett meg a dolog akár a tengerben, vagy egy rejtett partszakaszon, csak hát még sem akartam úgy, hogy azt hittem talán nem is találkozunk többet. - Ha cimét akarsz rá ragasztani, akkor igen te és én egy pár vagyunk, járunk, akkor most hogy adjuk be a szomszédoknak, hogy testvérek vagyunk? Túl kevés rajtunk a ruha ahhoz, hogy elhiggyék és túlságosan pajkos a fegyvered is hozzá. - vigyorodom el, hiszen bár elfeküdt mellém, de ahogy finoman játszadozva simogatom a mellkasát azért időnként akaratlanul is odapillantok és látom én, hogy azért a kis katona újra éledezni kezd az akció után. - Lehet, hogy tényleg haza kellene küldeni őket... - súgom ezúttal én, kicsit felkönyökölve, hogy közelebb hajoljak és megcsókoljam, a kezem pedig óvatosan csúszik lefelé, bár tény, hogy így pont hogy kihívás lesz valamelyikünknek kimászni az ágyból és felöltözni és hazaküldeni a vendégeket.
Én azért egy röpke pillanatig igazán tartok attól, hogy fájdalmat okozok a lánynak, hiszen tényleg igen nagy a kísértés részemről arra, hogy a megszokott, rutinos mozdulatokkal tegyem magamévá. A vágyam egyre nagyobb és nagyobb, amikor pedig érzem, hogy Leticia is hasonlóan kívánja a közelségemet, nem habozok. A kezdeti nehézségek után pedig sikerül némileg feloldódnom, amikor meghallom az élvezet hangjait részéről. Ó, igen, ezt semmivel se lehet összetéveszteni! Egyértelmű tehát számomra, hogy innentől kezdve szabad az út. Erőteljesebb és gyorsabb mozdulatokra váltok hát, csókkal fojtva belé az élvezet kikívánkozó hangjait, miközben egyik kezemmel továbbra is a testét barangolom be, habár ujjaim feltűnően sokat időznek a mellein. Rugalmasak és pont megfelelő méretűek, ez pedig csak még inkább fokozza az élvezetet. A lány hangjairól pedig már ne is beszéljük. Szeretem hallani, ha valakinek örömöt okozok, bármilyen úton-módon, de ez mindent visz. Csak még inkább felszítja bennem a tüzet, miközben a lökéseim egyre vadabbak lesznek és nekem is kell egy lélegzetvételnyi idő, hogy hangot adhassak a saját élvezeteimnek. Halk sóhajok törnek hát fel belőlem, melyek minden mozdulat után lesznek egyre sűrűbbek és hangosabbak. A lenti zenétől úgyse hallani semmit, hacsak valaki nem áll az ajtóban és fülel. Ezt azonban nem tartom valószínűnek, szóval nem fogom vissza magam. Az utolsó pár lökés már sokkal mélyebb és tempósabb, végül minden egy pontba koncentrálódik, én pedig egyetlen visszafojtott nyögéssel borulok a szőkeség mellkasára. Érezheti, ahogy lüktetek odalenn és nem, nekem sincs eszem ágában sem lekászálódni róla. Ki tudja, meddig tart maga a pillanat, esetleg az egész nap, de nem igazán szeretném, hogy véget érjen. Egész nap itt heverni Lettel együtt... Felettébb csábító gondolat, főleg ha a pucérságot is mellé társítjuk. - Egy ismétlés? - jelenik meg egy röpke mosoly a szám szélén, végül én is viszonozom a csókot. Legszívesebben újra magam alá gyűrném, de egyelőre még friss az élmény és a kielégülés is. Mindkettőnknek kell némi idő, mire újra olyan állapotban leszünk, hogy folytatni tudjuk. Talán még egy zuhany se ártana. - Küldjük haza a vendégeket - suttogom a fülébe, majd apró, játékos mozdulatokkal csókolom végig a nyakát, a vállainál megállva. - Próbáljuk ki a többi szobát is. Mit gondolsz? - kacsintok le rá, végül mellé heveredek. Tényleg eszem ágában sincs kikelni az ágyból, hiszen itt van minden, amire csak szükségem lehet. - Remélem, tényleg nem volt kellemetlen - szólalok azért még meg, oldalra fordulva, átkarolva a lányt, majd szorosan magamhoz vonom. Érezni szeretném a teste minden egyes porcikáját. - És remélem, hogy ezt nem bánod meg a későbbiek folyamán - vigyorodom el és egy pillanatra se ötlik fel bennem, hogy anyám lelke a lány testében pihen ebben a pillanatban is. Ha eszembe jutott volna, akkor nagy eséllyel el se jutunk idáig, de így... Egyelőre teljesen nyugodt vagyok, testileg és lelkileg pedig igazán a mennyekben érzem magam. - Akkor te és én...? - hagyom végül abba a kérdést, de a pillantás alapján, amellyel az arcát szemlélem, kitalálhatja, mi lett volna a mondat vége. Mégis, szeretném, ha ő mondaná ki, még abban az esetben is, ha nem tetszene a válasza.
Tudom, vagy hát remélem, hogy óvatos lesz és nem esik túlzásba, csak mert nem bír magával és ő már gyakorlott e téren. Jensen mindig is finoman bánt velem, hiszen legutóbb a bevásárlásnál is neki akart menni annak a fickónak, csak mert úgy látta, hogy nem a megfelelően nézett rám. Kétlem, hogy ezek után olyasmit tenne, amivel ártana nekem, én pedig nem is akarnám kellemetlen helyzetbe hozni őt azzal, hogy megállítom. Nem mondom, hogy nem izgulok, de hát elég sok lány esett már át ezen a bizonyos első alkalmon, úgyhogy csak nem kell félnem. Azért egy pillanatra ráfogok magam mellett az egyik kezemmel a lepedőre, miközben a másik valahol Jensen vállánál pihen, mintha csak kapaszkodni igyekeznék belé. Lehunyom a szemem, amikor megcsókol, hogy ne arra koncentráljak, ami történni fog, főleg mert végülis a vágy meg van. Feltüzelt már eléggé és bármennyire is van bennem egy kis félsz, attól még izgatottság is, főleg ahogyan megértem őt odalent, majd egyre jobban tolakszik beljebb. Azért tényleg egészen más, mint ahogyan az előbb az ujjával játszott. Az első néhány pillanatban van egy kellemetlenségi faktor, bizonyára ő is érzi, hogy kihívás feltörni azt a zárat, de a lassú haladásnak hála a kellemetlenség érzése, ahogy mozogni kezd fokozatosan kezd enyhülni. Alig-alig láthatja rajtam, és néhány mozdulat után már jönnek az élvezet hangjai, főleg amikor erőteljesebb gyorsaságra kapcsol. Ekkor már nem azért kapaszkodom a lepedőbe, mert tartok az esetleges fájdalomtól, hanem mert egyre inkább érzem, ahogyan a kellemes lüktetés végigszalad a testemen újra és újra a hevesülő mozgásnak hála, hogy aztán talán csak pillanatokkal előtte érezzem azt a mindent elsöprő remegést, aminek nem lehet megállj parancsolni. Végigszalad lentről egészen a fejem búbjáig, amitől egészen megfeszül ívben az egész testem és még a lábujjaim is ökölbe szorulnak. Halkan pihegek, amikor érzem, hogy ő is megáll és mosolyogva pillantok fel rá. - Azt hiszem... ezt talán előbb is megtehettük volna. - simgítok ki finoman egy tincset homlokáról, hogy aztán kicsit magamhoz húzzam, mintha csak nem akarnám, hogy máris lepattanjon rólam. Finoman megcsókolom, egészen vadul lüktetve odalent az új érzéseknek hála, amit sikerült megtapasztalnom.
Örülök annak, hogy Let figyelme végre - látszólag - elterelődik az ajtó problémájáról. A kezeim türelmetlenül siklanak ide-oda a teste különböző pontjain, már-már a végletekig kiélvezve ezt az egész helyzetet. Nem tagadom, rég voltam már együtt bárkivel is, ez pedig igen nagy szó részemről. Sose voltam az az alkat, aki napi szinten cipelte ágyba a lányokat, mindig akadt egy-két hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolatom, de amióta a szőkeség visszatért az iskolába, inkább átpártoltam az alkalmi légyottokra. Elvégre, nem sejthettem, miként alakul a kettőnk ügye, azt pedig senkivel szemben se éreztem volna fairnek, ha dobom pár hétre vagy akár hónapra rá, mert Leticia és én ismét egymásra találtunk. Tisztább volt a kötődésmentes kielégülés. És minden bizonnyal a lehető legjobb megoldás is egyben. Felettébb cinkes lenne azt közölnöm a lánnyal, hogy őszintén szólva én se tudom, hányszor bújtam már ágyba másokkal. Tényleg nem. Eleinte még én is húztam a strigulákat, büszkélkedtem a haveroknak, de egy idő után értelmét vesztette a dolog. Ha megtörtént, örültem neki, mert ez az élet egyik legélvezetesebb szabadidős tevékenysége, de a mennyiség jóformán nem számított. Különben is, Let hazatérése Spanyolországból ismét csak felborította az életemet azon a téren is. Nehéz, ha az ember fia csak álomképként gondolhat arra a lányra, akibe szerelmes. Érzem, mennyire kíván engem, még annak ellenére is, hogy senkivel se volt életében szexuális értelemben, szóval minden bizonnyal igen feszült is lehet, ami ismét csak megnehezítheti a dolgunkat. Fogalmam sincs, ez miként megy a lányoknál, én elég sokat bénáztam és az sem segített a helyzeten, hogy a lány meg ott röhögött alattam. Én azonban nem szándékozom azt éreztetni a szőkeséggel, hogy bármivel is kevesebb lenne másoknál, mert még egyszer sem jött össze számára a dolog, pedig nyilván meg lett volna rá az alkalma. Nem siettetem, csupán akkor csusszanok belé, amikor érezhetően felkészült már a befogadásomra. A tanácsára csupán biccentek egyet, végig tartva vele a szemkontaktust és figyelve a legapróbb rezdüléseit is, miközben egy apró csókot lehellek az ajkaira. Lassan ostromlom a gyönyör kapuját, amikor pedig érzem, hogy feltörtem a zárat, fokozatosan kapcsolok gyorsabb ütemre, továbbra is odafigyelve a lány visszajelzéseire. Ha esetleg fájna neki vagy akár csak egy picit is kellemetlen érzés lenne számára, abbahagyom. Közben egyik tenyeremmel azért a melleit veszem kezelésbe, hátha ezzel is rásegíthetek a gyorsabb beteljesülésre. Amikor érzem, hogy számomra közel az a pillanat, szinte automatikusan váltok gyorsabb mozdulatokra, majd egy hatalmas szusszanással adom meg magam, mindezt anélkül, hogy egy pillanat erejéig is eszembe jutna a tetteim következménye. Zihálva szedem a levegőt, hevesen verő szívem majd kiugrik a mellkasomból, miközben magamban abban reménykedem, hogy a lány se maradt hoppon az első alkalmát illetően. Ha esetleg még szüksége lenne egy kis levezetésre, abban természetesen benne vagyok, de nekem kell egy kis kényszerpihenő, mire ismét használható leszek.
Azt én is nagyon remélem, hogy nem toppan be csak úgy senki sem, mert az igazán kellemetlen lenne mindkettőnk számára. Bár az ajtóra már nem igazán figyelek, hiszen Jensen tettei és a tekintete mindenről nagyon gyorsan elvonják a figyelmemet. Látom én rajta, hogy ha most meg kellene állnia, akkor rendesen kikészülne és talán nem csak azért, mert pasiból van, hanem mert én vagyok itt vele. Hiába a tény, hogy látott már fürdőruhában és persze az, hogy a lenti lány, az a Jasmine nálam sokkal... hát hogy is mondjam teltebb bizonyos pontokon, de úgy tűnik, hogy Jensent ez egyáltalán nem zavarja. Legalábbis a mozdulatai nem ezt sugározzák és persze az sem, ahogyan nekem feszül. Nem tudom a szavaiból leszűrni, hogy pontosan esetében mi is a fogjuk rá, hogy most a sok mit is jelent, vagy mit nem, de gondolom már van tapasztalata, mert bár ha jól sejtem nem könnyű a feladat, de még se mrohan le azonnal, hanem előbb megpróbál ráhangolni a dologra, bár azt azért érezheti már az első mozdulatnál is, hogy immár tökéletesen nedves vagyok. Az ujja könnyedén járhat ki és be, és mondhatni segíthet rá, hogy majd a nagyobb dolog is bejuthasson. Nem mondom, hogy nincs bennem egy csepp feszültség, de hát sajnos nem volt anyám, akivel ezekről a dolgokról beszélhettem volna, apával pedig sose merült fel közöttünk ilyen téma. Felettébb kényelmetlen is lett volna úgy sejtem mindkettőnknek. - Azt hiszem... - suttogom, beharapva a számat kicsit az igalom és a kevéske talán aggodalom keverékének hála. Azért annyira tudom, hogyan megy ez, hogy az ujja és a fegyvere között azért bőven van különbség, még ha két ujjal is próbálkozott valamennyit, de végülis a legtöbb nő áteszik ezen az esetleg nehezen induló első alkalmon, úgyhogy remélhetőleg nem lesz gond. - Csak... lassan... - súgom még neki, de a szemeibe nézek végig. Nem akarom becsukni az enyémet, látni akarom őt közben, hogy tudjam, hogy mit él át, amikor egyesülünk és hogy ő is lássa rajtam, ha bármi kellemetlen lenne. Na persze nem fogom megállítani, hiszen az elején bőven benne van a pakliban, hogy nem lesz a legjobb, de bizonyára a természet úgy alkotta meg a női testet, hogy szépen ráhangolódjon a dologra és egy idő után már semmi kellemetlenség ne legyen benne, csak a jó érzés, ami akkor is átjárt, amikor az előbb igyekezett bejáratni. Azt már így is érzem, hogy szinte lüktetek odalent, úgyhogy én se lennék rá képes most, hogy azt mondjam mégse.
Jól sejti Leticia, az akkori szavaim mögött mindig is több lapult, mint holmi bókok. Az érzelmek, amelyeket az ember eltitkolni kényszerül, képesek olyan lavinát elindítani, amelyre még csak gondolni se merünk a legvadabb álmainkban sem. A vágyaim pedig egyetlen csókban összpontosulnak a lány irányába. Szavak nélkül szeretném közölni vele, mit is érzek iránta. Ezért olyan hosszú és szenvedélyes, miközben ujjaim olyan területeket fedeznek fel a testén, amelyre még korábban nem volt alkalmam. Kifejezetten élvezem a feszes bőre tapintását. Eddig még nem fordult velem elő olyasmi, hogy egy lányban ezeket az apró részleteket is értékeltem volna. Sohase gondoltam túl a testiséget. Megtettük, mert kívántuk egymást és kész. Let azonban teljesen más ebből a szempontból. Kívánom őt, de valahogy másként, erre pedig képtelen vagyok magyarázatot adni. Ilyen lenne az, ha valakivel szerelemből bújik ágyba az ember? Figyelmen kívül hagyom, amikor elneveti magát a szavaim hallatán, hiszen egy újabb csókkal fojtom belé a további mondandóját. Egyszerűen nem érdekel, ha ránk nyitnak sem. Valahogy eszembe se jut ez az eshetőség. Jasmine egyébként is mindig le tudott foglalni másokat, még abban az esetben is, ha a házigazda nem volt a közelben. A kinézete és a mondandója bőven elég volt arra, hogy mindenki csak rá figyeljen. Nem lesz gond, nem fognak ránk nyitni. Úgy érzem, ha itt és most felállnék bezárni az ajtót, megszűnne a pillanat varázsa, azt pedig nagyon nem szeretném. Teljes mértékben rá szeretnék koncentrálni, senki és semmi másra sem. - Értem - biccentek egyet a magyarázkodása hallatán, habár - őszintén szólva - sokat nem fogok fel a szavaiból. Az agyamban lévő vér egy teljesen más testrészemet vette célba, nekem pedig nem áll szándékomban csalódást okozni számára. Szinte fizikai rosszullétet okozna, ha a tettek mezeje helyett a szavakéra lépnénk. Folytatom hát a ruhából való kihámozását, miközben tekintetemmel csak úgy falom a testét. Őszintén szólva igazán tetszik a látvány, még abban az esetben is, ha a ruhák kiemeltek rajta néhol ezt-azt. Let az én szememben még így is teljes mértékben tökéletes. - Fogjuk rá - támaszkodom meg felette, immár mindketten anyaszült meztelenül heverve az ágyon. A fejem zsong, a gondolataim csaponganak. Türelmetlen vagyok, de lassítanom kell, ha nem szeretném, hogy fájdalmat okozzak neki. Ujjaimmal felfedezem a lenti viszonyokat, majd - ha úgy érzem - szükség van rá, kissé beljebb is tolakszom velük, ezzel mintegy rásegítve a hangolódásra. Ki-be siklom, mintha csak egy zongorát hangolnék. - Mit gondolsz, megpróbáljuk? - teszem fel a kérdést, elvégre érezhetően készen áll már rám, de ha az utolsó pillanatban meggondolná magát, akkor nem szeretném erőszakkal kikényszeríteni belőle az első alkalmat. Tekintetem beszéd közben a kebleire siklik, miközben realizálom magamban, hogy igen csúnya kínzás lenne részéről az, ha itt és most kiszállna ebből az egészből. Kívánom őt, mindennél jobban, nem áll hát szándékomban csak úgy elengedni.
Sosem tudhatjuk, hogy az ember hogyan reagál szélsőséges helyzetekben. Én is mindig azt gondoltam magamról, hogy erős vagyok és határozott és soha sem könyörögnék valakinek, de amikor az apja elrabolt... amikor bezárt abba a szobába és bár szinte végig eszméletlen voltam, de volt néhány pillanat, amikor valamelyest magamhoz térem, akkor igen, akkor mégis megtettem, hiába gondoltam magamról mindig is azt, hogy ennél én sokkal erősebb vagyok. Nem lehet tudni, hogy mit hoz ki belőled, ha elveszítesz valamit, ahogyan azt sem hogy milyen hatással van rád a vér látványa, vagy ha te magad sérülsz meg, netán egy szerette kap durva sebet. Az ember azt gondolja az adrenalin cselekvésre késztetné, de mi van, ha inkább blokkolólag hat rád? Most viszont nincs bennem gát, azt hiszem, hogy tudom mit akarok, bár meglap, hogy Jensen a csókot ilyen hévvel fordítja át, viszont ha azt nézem, hogy már hányszor célozgatott, amit bár humornak állított be, de valószínűleg volt mögöttes tartalma bőven. Meg aztán ott volt az a spanyol nyár, ahol akár történhetett is volna valami a közös fürdőzések alkalmával, csak azért nem akartam, mert tudtam, hogy elmegy és még se lett volna túl ideális. Én azért nem olyan lány vagyok, aki csak úgy bárkivel... de most már a helyzet, hiszen összeköltöztünk, még ha eredetileg csak barátokként is. - Jensen! - nevetek fel egy pillanatra, ahogyan szándékosan félreértelmezi a szavaimat. Azt tényleg érzem, hogy odalent nem lesz gond, hiába hogy én éppenséggel a földszintre gondoltam. Azért remélem, hogy tényleg nem nyit majd ránk senki, az azért elég kellemetlen lenne, bár a jó ég tudja, hogy Jensen barátai látták-e már a pucér hátsóját. Lehet, hogy ők csak jót nevetnének a dolgon, de én tuti, hogy elsüllyednék szégyenemben. - Nem akartam csak úgy... akárkivel és olyan kusza volt az utóbbi pár év... - magyarázkodom akaratlanul is, pedig talán nem lenne rá szükség, de mégis látom, hogy megdöbben, hogy én még nem estem át a tűzkeresztségen. Azért lássuk be úgy nehéz, ha az ember apja mindentől félti őt, a spanyol suliban eleve nem volt erre esély sem, aztán a Roxfortos időszak alatt valahogy... talán nem tudtam kiverni Jensent a fejemből, meg aztán néhány hónapot kómában is voltam. Ezek szerint ő viszont már... és akkor még csoda, hogy féltékeny voltam arra a Jasminere odalent? Ha ilyen lányok vették körül, akkor miért is lenne furcsa, hogy neki már rég meg volt és ki tudja, hogy hányszor? - Te már... sokszor? - akadok el egy pillanatra, még az előtt, hogy visszaszívhatnám a mondatot, ami egyértelműen nem igazán a legjobb időzítéssel érkezik. Nem most kellene megbeszélni az ex csajait igaz? Csak hát ki tudja, hogy milyen elvárásai vannak, vagy a fiúknak végül is mindegy? - Bocs én... azt hiszem, csak izgulok. - javítom gyorsan ki magamat, próbálva ezzel elhessegetni a buta kérdést, mert nem akarom pont így kényelmetlenné tenni a dolgot, főleg hogy ő már láthatóan haladna tovább, hiszen már a gombjaimmal is végzett és biztosan pillanatok múlva minden más is lekerülne rólam. Látott már fürdőruhában is, de ez még sem ugyanaz. A ruha mindig kicsit formál, változtat, bár abból már sejthette, hogy én egyáltalán nem vagyok mellben olyan erős, mint mondjuk az a Jasmine odalent.
Nem hiszem, hogy itt és most lenne a legjobb alkalom arra, hogy megvitassuk azt, mit is tettek a szüleink. Mindkettőnk szemében a saját apánk érvei a fontosabbak, számomra még abban az esetben is, ha az enyém a vége felé kétségkívül elvesztette az uralmat az elméje felett. Valami megbomlott benne, ez kétségtelen, hiszen láttam azt a szobát, a szörnyű kísérleteit és a halva született ötleteit. Nekem ugyan sikerült visszahoznom anyám lelkét, de cserébe felajánlottam Let testét. Ami talán nem volt jogos részemről, de akkor és ott nem sok választási lehetőségem akadt. Így is állandóan azzal nyugtatom a lelkiismeretem, hogy idővel nekiülök majd és kiderítem, milyen úton-módon helyezhetném egy lélek nélküli testbe anyámat. Nem valami egyszerű, talán nem is fog sikerülni, de a szőkeségnek láthatóan semmi baja sincs. Ezek szerint még van időm bőven. - Talán - meredek egy pillanatig magam elé, miközben végigrágom magamban a hallottakat. Ha Lettel történne valami, az engem is igen komolyan megviselne, de a bosszú... Hát, nem is tudom, képes lennék-e arra tenni az egész életemet, hogy azt kergessem. Ha tudnám, ki végzett vele, nyilván lennének indulataim az illetővel kapcsolatban, de az, hogy minden áron végezzek vele, kissé elvetemült ötlet lenne részemről. - Maradjunk annyiban, hogy apám világ életében megszállott volt. Ezt már az aranyvér mániájából is sejthettem volna - mosolyodom el kínosan és a szőkeség is gyaníthatja, mire is gondolok egészen pontosan. Spanyolországban volt alkalmam bőven kipanaszkodni magam neki. Hogy az apám mennyire munkamániás és a piszkos kis ügyei... Az iskolában élt életemről pedig inkább már nem is beszéltem, pedig azt már akkor is gyűlöltem. Az aranyvérű, nagy múltú családból származó fiú, akinek kötelessége továbbvinni a McKinney-nevet és alaposan megválogatni azt, hogy kivel is áll szóba. Ha akkoriban bukkant volna fel Let, nyilván más arcomat lett volna alkalma megismerni. És nagy eséllyel most nem ülhetnénk itt, egymással szemben. A gát... Igen, azt hiszem ez a legmegfelelőbb hasonlat arra, ami jelen pillanatban is történik kettőnk között. Nem ez volt az eredeti célom, de Letícia olyan érzelmeket hozott felszínre bennem a csókjával, amelyeket már nem fojthatok el többé magamban. Hiszen tudnia kell! Éreznie, mit is érzek iránta. Még akkor is, ha mindennek egy kiadós pofon lesz a vége. Szeretem és kívánom őt. - Hidd el, odalent nem lesz gond - mosolyodom el cinkosan, szándékosan félreértelmezve az iménti szavait. Bár, igaz, ami igaz, tényleg nincs semmi gondom a fegyverzettel. A nadrág már igen kellemetlenül feszít, én pedig elég rég voltam már együtt bárkivel is. Mondjuk, ha ez olyasmi, mint a biciklizés a mugliknál, akkor nem felejthettem sokat. - Tessék? - ül ki az arcomra némi őszinte döbbenet Let szavai hallatán. Nem mintha nem számítottam volna erre, de akkor is különös ezt hallani pont tőle. Hiszen olyan szép! Bármikor lett volna alkalma rá, még az apja felügyelete mellett is. Mégis, szinte megtiszteltetésnek veszem, hogy én lehetek az első az életében. - Óvatos leszek, ígérem - lehelem finoman a szavakat, miközben ujjaim már a felsőjét állnak neki kigombolni egy csók kíséretében. Az igazat megvallva nehéz lesz úgy odafigyelni rá, hogy ennyire kívánom őt és mindennél jobban vágyom rá.
Én még mindig hiszek abban, hogy nem volt szó túlkapásról, hogy apa azt tette, amit kellett, amit muszáj volt és csak engem védett. Nem voltam magamnál, de bízom benne és elakarom hinni, hogy nem tett volna olyasmit dühében, ami nem korrekt. Annak pedig örülök, hogy ezt Jensen is elhiszi, legalábbis nekem ezt mondja és nem haragszik rá. Neki is nehéz, hiszen az apja szó szerint beleőrült az édesanyja elvesztésébe. Az én apám erősebb volt, hiszen a banya miatt amit tennie kellett.. Tudom, hogy élete legnehezebb dolga volt végezni anyával, vagy legalábbis azzal, ami maradt belőle miután a banya elfoglalta a testét, de túltette magát rajta, talán még van is valakije mostanában és ez így van rendjén. Szeretném, ha boldog lenne. - Nem tudhatod. Van, aki nem képes feldolgozni a veszteséget. - ezzel nem az apját akarom védeni, de lássuk be azért igenis akadnak olyanok, akik nem tudják kezelni azt, ha valami végül mégis rosszul alakul. Jensen apja láthatóan ide sorolható. Ő úgy tűnik, hogy képtelen volt feldolgozni a szeretett nő halálát és talán a kutatásai, azok amiket olvasott, a varázslatok, amikkel foglalkozott... talán ezek voltak amik annyira megkavarták a fejét, hogy nem tudott tisztán gondolkodni, főleg hogy mellette a gyűlölet is emésztette az apám irányába. De most kicsit elfelejtjük a szülőket, csak mi vagyunk és Jensen szavai, hogy szeret és hogy az a spanyol nyár neki is sokat jelentett, ahogyan nekem és hogy voltak akiket elküldött, mert nem akartak engem elfogadni itt. Ez jól esik, tényleg nagyon, ezért is történhet meg a csók. Egy csók csupán, ami egy pillanat múlva már egészen másba csap át. Mintha csak Jensennek engedélyt adtam volna vele, vagy átszakadt volna valami gát, ami már eddig is ott motoszkált benne, csak nem mert lépni, de úgy dönt le a földre, hogy határozottan meglep vele. Alig eszmélek fel, de már elkalandozik a keze és határozottan érzem, hogy nem csak ennyit akar. Nem vagyok gyakorlati szempontból még e téren tapasztalt. Nem mondom, hogy nem tudom mi, mi fán terem és anno azon a mesés nyáron voltak olyan csókcsatáink a tengerben, amikor éreztem, hogy akár ott megtörténhetett volna, amikor a vízben csókokban fonódtunk össze. Akkor nem akartam, mert tudtam, hogy el fog menni és talán sose találkozunk össze, most pedig ahogy megtorpan és rákérdez bizonytalanul ugyan, de lassan bólintok. Hiszen most már olyan sok mindenen vagyunk túl és már nem történhet baj. Arról persze nem tudok, amit eltitkol előttem, én azt hiszem minden rendben, minden kezd visszaállni a normálisba. - Talán az ágyon kényelmesebb lenne. Remélem nem nyitnak ránk és... nem lesz gond odalent. - a zene szól, hallani, hogy jól el vannak, a mugli szomszédok talán még nem éreztek meg. Lehet, hogy ez nem ideális alkalom, talán várhatnánk estig, amikor elmennek, de... közben mégis itt a pillanat, butaság lenne veszni hagyni ugye? Megcsókolom hát, de épp csak röviden, hogy aztán felmászhassunk az ágyamra. Végülis viccelődött vele, hogy jó a nagy franciaágy, mert legalább ketten is elférünk benne. Amikor viszont már újra háton vagyok, még az előtt, hogy lekerülne rólam bármi is, mégis úgy érzem, hogy muszáj megszólalom. - Viszont én még nem... még nem voltam senkivel. - hát igen, ez van, ha az apád gyakorlatilag hét lakat alatt tart, ha meg akarnak ölni és az életed több, mint bonyolult. Abba nem igazán fér bele egy értelmes kapcsolat, ami ideág juthat. Jensen esetén persze simán el tudom képzelni, hogy ilyen Jasmine féle lányok mellett már rég túl van rajta, hiszen annyiszor viccelt már ilyesmivel, és olyan lazán kezelte eddig is a témát.
- Én ezt teljes mértékben megértem - biccentek egyet, amikor az apja kerül szóba, habár igenis vannak bennem indulatok a férfi iránt, amiért végzett az enyémmel. Kíváncsi lennék, vajon mi vezetett ehhez az egészhez részéről. Őszintén szólva, még az is eszembe jutott, hogy Igazságszérumot keverek az italába, melynek hatására mindent elmond majd számomra, de az ital ára és a bonyolult beszerzési eljárásoktól máris elment a kedvem az egésztől. Rengeteg minisztériumi engedélyre lenne szükségem, miközben azt is meg kell indokolnom, miért alkalmaznám. Túl kockázatos. Marad hát a könnyebbik út, a bizalom megszerzése. - Én nem haragszom - szólalok meg halkan, miközben hálásan megszorítja a kezem. A mozdulata miatt feléled bennem a bűntudat, amiért hazudnom kell neki. Igenis neheztelek az apjára, elvégre a szüleimet miatta vesztettem el. Anyám esetében még hajlok arra, hogy puszta véletlen volt a halála, amit nem lehetett megakadályozni, de apám... Nála vajon mi lehetett Mr. Samuels számára a kiskapu? - Tudod, néha eszembe jut, mit élhetett á, ami idáig vezetett. A felesége elvesztése nem indok részéről. Nyilván fájdalmas esemény lehetett, de az őrültséget ez még nem magyarázza meg. Egy merengő lenne a legjobb megoldás, de az ugyebár igen ritka mágikus tárgy és csupán három ember birtokolja a számomra legfontosabb emlékeket. Anyám, apám és Mr. Samuels. Anyám szellem, arról pedig lövésem sincs, miként működik az ilyesmi egy lélek esetében, de ő bizonyára készségesen megmutatná számomra az utolsó pillanatait. Apám halott, vele nem számolhatok, igazság szerint nem is áll szándékomban visszahozni őt az élők soraiba. Mr. Samuels pedig... Ha vaj van a füle mögött, akkor semmit se fog lépni az érdekemben. Kétségtelen hát, hogy ezt az utat nekem kell kijárnom. Amikor találkozik a pillantásunk, eszembe ötlik, hogy itt a tökéletes alkalom arra a csókra, de - legnagyobb meglepetésemre - Let előbb mozdul. Amint ajkai az enyéimhez érnek, a kelleténél talán több érzelemmel viszonzom a gesztust, miközben tenyeremmel lágyan megfogom az arca két oldalát. Némileg előre mozdulok, így őt nagy eséllyel arra kényszerítve, hogy kissé hátrébb dőljön, majd elsöpröm az útból az italt és a poharakat. A lötty szétfolyik mindenfelé, a két pohár pedig az asztal alá gurul, de engem ez most a legkevésbé sem izgat. Csak a szőkeség létezik számomra, senki más. Lágyan lefektetem hát a földre, miközben kényelmesen elhelyezkedem mellette, tovább folytatva a csókot, szinte teljesen elmerülve az ajkaiban. Tenyereim eközben el-elkalandoznak, bejárva az egész testét. Igazság szerint benne van a pakliban, hogy Let felpofoz, de úgy gondolom, ha a csókot ő kezdeményezte, akkor szeretné, ha a mai nap folyamán lenne köztünk valami egészen más is. Bennem dolgozik az alkohol, a vágyaim pedig teljes mértékben felkorbácsolódtak. A nadrágom kényelmetlenül feszül elől, jó lenne megszabadulni tőle. - Szeretnéd? - húzódom el egy cinkos félmosollyal a lány arcától. Soha nem történt köztünk semmi olyasmi sem a csókon kívül, szóval mindkettőnk számára ez lenne az első alkalom. Egymással. Arról sajnos már nincs tudomásom, hogy Leticia szűz-e még vagy sem, hiszen ilyesmit soha életünkben nem érintettünk szóban. Valahogy rém kínos még csak rákérdezni is. A mostani pillanat azonban alkalmas lenne rá, de valamiért nem hozom fel számára a témát. Majd alakul.
Jól esik a bók, mindig jól esik tőle, de még ennek ellenére is nehéz hová tenni azt, ami köztünk van. Talán a túl sok kétkedés, a túl sok bonyoldalom meg tud mérgezni egy érzést annyira, hogy végül kioltsa azt? Vagy esetünkben csak bizonytalanná tesz, de attól még az a valami, ami köztünk van nem múlt el azóta a nyár óta sem? Olyan bonyolult ez! Mennyivel könnyebb lenne, ha a családi hátterünk átlagos lenne és nem ilyen tragédiákkal teli. - Oh! - bököm ki, ahogyan leesik, hogy kiállt értem, még ha nem is mondta el, vagy tudtam róla, hogy megtörtént. - Nem bántasz meg ezzel, tudom, hogy vannak akik e miatt nem kedvelnek, de ez az ő bajuk. Apa... ő csak a munkáját végzi és igykeszik jobbá tenni a világot. - jelentem ki ezt mondjuk elég határozottan, de a mosoly ami az arcomon játszik azért mutatja, hogy mennyrie jól esik, hogy Jensen kiállt értem és az is, hogy mindezek ellenére ő nem akar elítélő lenni az apámmal szemben, vagy legalábbis igyekszik nem annak lenni, még annak ellenére sem, ami történt. - Elhiszem. Biztos vagyok benne, ha ha apa tehetett volna bármit másképp... - én hiszek benne, de persze nem várhatom el Jensentől, hogy ő is így tegyen, hiszen nem az ő apjáról van szó. Csak finoman előre nyúlok és egy hálás mosollyal szorítom meg a kezét, amiért legalább megpróbálná. Sejtem, hogy nehéz lehet, hisze nmégis csak apa ölte meg a szüleit, most már mindkettőt, még ha az egyik baleset is volt, a másik pedig kényszer. Aztán kimondja az sz betűs szót, én pedig hirtelen nem tudom, hogy mit is reagáljak. Talán ez most tényleg csak az ital miatt van, vagy a felspannolt helyzet miatt, hogy most itt vannak a vendégek, hogy összeköltöztünk... nem tudom, de akkor is olyan jól esik, hiszen igazából tele voltam kétségekkel, hogy ez mi köztünk, hogy ő mit érez, mit gondol rólunk. - Tényeg bonyolult. - sütöm le a pillantásomat, de épp csak egy másodpercre, aztán újra felpillantok rá. Sejtem, hogy mi járhat a fejében, még ha vannak részletek, amikről még csak elképzelésem sincs, mint az anyja lelke, de végül én moccanok. A földön ülünk ugyan, így mindez kicsit macerásabb, de igyekszem nem felborítani semmit, hanem csak finoman előre hajolok, megtámaszkodva Jensen lába előtt a földön, hogy megcsókoljam. Ezúttal rendesen, úgy mint azon a nyáron, kicsit felidézve az ottani gondtalanságunkat. Akkor még nem történte rossz dolgok, akkor még nem tudtuk egymásról azt, amit ma, hogy az apám végzett az édesanyjával. Akkor még nem halt meg az ő apja sem és én igazából akkoriban szóba se álltam az apámmal. Most minden bonyolultabb, de ha szeret, akkor valahogy meg kell oldanunk ugye?
Azt hiszem, pont az őszinteség az, amely már rég nem működik kettőnk között. Túl sok a kimondatlan érzelem, ami pedig a közelmúltban történt... Személy szerint valamiféle akadályt vontam magam köré, hiszen apám és anyám mindketten meghaltak már, én pedig emiatt félek közelebb kerülni másokhoz. Erre itt van Leticia, az a lány, akinek az apja megölte a szüleimet és a sok milliárd nő közül nekem pont ezt az egyet kellett megszeretnem annak idején. Eddig se voltam képes bánni az érzelmeimmel, hiszen a családnevem miatt szinte folyamatosan egy maszk mögé kellett bújnom, amelyet apám erőltetett rám. Olyasmiben is részt vennem, amiben egyáltalán nem állt szándékomban. Én pedig megtettem, mert jó fia akartam lenni. Hiba volt, hiszen soha életemben nem voltam alkalmas arra, hogy továbbvigyem a nevünket. Elvégre, nem lehet ám bárki McKinney! - Cuki vagy, amikor mosolyogsz – húzom még egy kicsit az agyát, habár tény, ami tény, a sápadt bőrén megjelenő hirtelen pír igencsak bájossá teszi számomra. Mindezt pedig a szőke haja foglalja gyönyörű keretbe. Klissé talán, de ilyenkor tényleg olyan, mint egy földre szállt angyal. Az én szememben legalábbis mindenképp előkelő helyet foglal el. Mindig is tetszett nekem, habár sohase a hozzá hasonló lányok voltak a zsánereim, erre megszerettem. Hülye és egyben vicces helyzet is, főleg ha azt vesszük, hogy anyám a megszólalásig hasonlított rá. Most pedig a lelke az előttem ülő lány testében pihen, nekem pedig fogalmam sincs, mit kellene tennem vele. Talán visszamehetnék a régi házba, még mielőtt elkelne és beköltöznének az új lakók. Apám titkos szobájában kell lennie valami megoldásnak, nem igaz? - Igazság szerint mindig is számítottam arra, hogy apám fogja magát és belekényszerít egy olyan házasságba, amit nem szerettem volna – vonom meg a vállam, némileg gondolataimba mélyedve fixírozva egy pontot a falon. - Ezért se szerettem volna túlságosan kötődni. Ha beléd szeretek és apám időközben talál nekem valaki mást, az igencsak bonyolult lett volna, nem igaz? - pillantok rá. Ez nem azt jelenti, hogy bánom azt a nyarat, hiszen egyáltalán nem ez a helyzet. Éppen ellenkezőleg. Attól tartottam, hogy végleg beleszeretek a lányba. - Ha nem ragaszkodom senkihez, minden sokkal könnyebb. Talán mondanom se kell, de ő igen kemény ember volt. El kellett volna vennem azt a lányt. Szerencsére azonban nem jutottunk el odáig, ebben pedig az is elég nagy szerepet játszott, hogy sose tartott elég tökösnek ahhoz, hogy átvegyem tőle a felelősséget, bármit is takart nála ez a szó. Kemény kézzel nevelt fel engem, habár sohase feleltem meg teljes mértékben az elvárásainak. A Roxfort számomra megváltás volt már tizenegy éves koromban is. Távol lenni tőle maga volt a mennyország. Még azt se bántam volna, ha Williant örökbe fogadja, engem pedig kitagad. Az a kis mitugrász mindig is jobb volt nálam a szemében. A tökéletes aranyifjú. - Talán te nem látod, de nem minden barátom van itt – pillantok rá a lehető legkomolyabb énemet elővéve. - Tudod, voltak páran, akik kijelentették, hogy nem hajlandóak eljönni, mert te is itt élsz és... Apád sokak szüleit küldte már rács mögé, ezt te is tudod. Én pedig megmondtam nekik, hogy ebben az esetben ne is jöjjenek, mert nem kérünk belőlük – szögezem le végül egy sóhaj kíséretében. Valóban ez az igazság, habár ezt nem állt szándékomban megosztani vele, nehogy rosszul érintse a dolog. - Nem te tehetsz arról, ami történt. Az apád pedig... Nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden rendben, de pont emiatt vetettem fel a vacsorát. Szeretném megtudni, mi is történt azon a napon, hátha magam mögött tudom hagyni a múltat, mert ez így iszonyatosan nagy teher számomra. Ha azonban nem sikerül és nem kapok rá reális magyarázatot... Nos, abban az esetben fogalmam sincs, mit fogok tenni. Egyszerre van bennem mérhetetlen harag és a megbocsátásra való hajlam. Elvégre, ha mást nem is, anyám lelkét legalább visszakaptam. Már csak azt kell kitalálnom, miként helyezzem egy olyan testbe, amelyben öntudatra ébredhet. - Én szeretlek – nyögöm ki végül, megtörve ezzel a kettőnk közt beállt csendet. - És szívem szerint együtt lennék veled, hidd el. Csak minden annyira bonyolult, hogy nem is tudom, miként vagy képes szóba állni velem néha. Ezért se erőltetek semmit. És igen, annyira jó lenne megcsókolni, de közben az ital is dolgozik bennem, tartok hát attól, hogy ezt az egészet csak az alkohol miatt tenném meg, ami kifejezetten nem lenne jó lépés részemről. Mindenesetre, a tekintetemet továbbra se tudom elszakítani róla, pedig nyilván zavarja, hogy ennyire megbámulom. Miért nincs a nőkhöz használati utasítás néha?
Őszinteség, végülis ezt megtehettük volna mindenféle alku nélkül is nem? De nem tettük, nem ültünk le beszélni az érzéseinkről, csak próbáltuk kerülni a témát és úgy tenni, mintha nem is lenne. Közben pedig mégis csak mindkettőnkben ott volt, de lássuk be túl sok minden történt. Az apja ügyei, ami velem történt, a kóma... azt hiszem érthető, ha valahogy nem ez volt a fontos most, főleg azok után, amiket a házukban láttunk, hogy az apja milyen szinten szétcsúszott lelkileg, hogy ilyesmikkel próbálkozott. De most itt vagyunk és ha más nem, akkor talán mégis csak sikerül dűlőre jutni, ami persze még nem tudom, hogy mit jelent pontosan. Még mindig vannak kétségeim és ebben a most itt megjelenő fura bagázs se sokat segít, hiszen elég fura alakok és ha Jensen barátai, akkor ő is... De ő nem pont olyan, mint ezek a srácok, nem annyira mutatja magát másnak, mint az a Jasmine, vagy mégis csak akkor nem, amikor velem van? De akkor melyik az igazi énje? - Köszi, ez kedves tőled. - mosolyodom el egy kicsit talán zavarban egy csepp pírral a hőfehér bőrömön. Jól esnek a szavai, tényleg. Én olyan jól éreztem magamat vele azon a nyáron, de itt a ködös Angliában minden más volt. Én eleve apa kérése ellenére jöttem ide és nem is gondoltam bele, hogy Jensen is itt lesz és azóta kiderült, hogy az apám mit tett az anyjával... Elég bonyolult ez az egész és a szerelemnek nem kellene bonyolultnak lennie nem? Az elvileg pont, hogy egyszerű, tudja az ember, hogy az vagy sem, nálunk viszont inkább csak minden egyre nehezebbnek tűnik. - Ezt jó hallani, én.. nem voltam teljesen biztos benne, hogy mi volt az a nyár. Mármint akkor biztosnak éreztem, de ahogy mondtad vége lett és el kellett menned és talán tényleg könnyebb volt simán elfelejteni. - bólintok egy aprót és nagyot nyelek, hiszen megint ő jön és egyre inkább úgy tűnik, hogy a kérdései egyértelműen a kettőnk kapcsolatára vonatkoznak. Ez a buli kellett hozzá, hogy végre leüljünk és ne kerülgessük a forró kását? Hát nagyon úgy fest, hogy valahogy magunktól nem voltunk rá képesek, hogy megbeszéljük a helyzetet, pedig most már egy fedél alatt is élünk. Az új kérdés viszont egy pillanatra lefagyaszt, magam sem tudom, hogy miért. Talán, mert azért mégis csak ott vannak benne, ha mélyen rejtve is az apja vonásai, vagy a lenti barátai miatt? - Fizikailag... nem, de... Nem tudom Jensen, azt hiszem, de őszintén nem vagyok benne biztos. Azok, akik odalent vannak olyan mások, mint én, az a lány... te is alkalmazkodsz hozzájuk nem? Ha ők nem fogadnának el, ha az apám miatt másképp viszonyulnának hozzám... az se lenne neked gond? Lemondanál róluk? És te nem viszonyulsz hozzám másképp az apám miatt? - tudom ez már gyakorlatilag két kérdés, megteheti, hogy egyszerűen nem válaszol mindkettőre, de talán ez már nem csak egy kérdezz-felelek játék, hanem az érzéseinkről beszélünk egymással őszintén. Azt mondta meghívhatnánk apát és az új barátnőjét vacsorára, de tényleg nem haragszik rá kicsit sem? Tényleg nem lenne gond neki, ha együtt összeülnénk, miközben az apám miatt halt meg mindkét szülője? Ez nem állhat közénk? Ha viszont közénk áll, akkor igenis bánthat engem, ha nem is fizikailag, de lelkileg igen. Elég nehéz volt a spanyol nyár után is összeszednem magamat. Azt beszéltük meg, hogy nem tartjuk a kacsolatot, én mégis hetekig gyötrődtem, hogy mégis írhatnék neki, de végül nem tettem meg. Ha most megint félresikerül a dolog... Nem akarom újra ugyanazt átélni.
Leticia szőke ugyan, de én mindig is tudtam, hogy ettől függetlenül nem illik bele abba a buta sztereotípiába. Sejtettem, hogy rájön a szándékaimra, mármint arra, hogy valamire nyíltan rá szeretnék tőle kérdezni. És igen, valóban jó lenne választ kapni egy-két olyan kérdésemre is, amelyet más esetben nem firtatnék. Más körülmények között ez eszembe se jutna, de hát az eddig bevitt alkohol mennyisége megoldotta a nyelvem. És hát - igazság szerint - örülök neki, hogy csak azt. Fogalmam sincs, mit tenne abban a helyzetben, ha esetleg rámásznék. Fordult már elő más lányoknál, bár szerencsére még régebben. Évekkel ezelőtt. - Nem, semmi gond, szerintem én is megkérdeztem volna hasonló helyzetben - vonom meg a vállam, miközben az üres poharat is visszateszem a helyére. Igen, bizonyára ezt tettem volna, ha Leticia körül egy Jasmine-kaliberű pasi legyeskedik, akiről mindenki tudja, hogy szereti ágyba vinni a lányokat. Nem hiszem, hogy örültem volna neki, ahogy azt se, hogy a lánynak elég a magyarázatom, hiszen fordított helyzetben én se fogadnám el. Bár, a csajok nyilván nem úgy működnek, mint mi. Ők nem állnak neki egymással kakaskodni, maximum szavakkal bántják a másikat. Amelyek néha sokkal jobban fájnak, mint a bevitt ütések. Hallgatom a szőkeség mondandóját, miközben egyre inkább érzem, hol is szeretne kilyukadni. Mindenesetre, ennek ellenére is úgy izgulok, mintha éppen szerelmet készülnénk vallani egymásnak. Persze, ez nem így megy, az, hogy tetszem számára még nem jelenti azt, hogy szerelmes lenne belém. De legalább a testi vonzalom megvan köztünk, amire már bőven lehet építkezni a későbbiek folyamán. Ez a tudat pedig határozottan boldogsággal tölt el. - Tudom, csak hallanom kellett - sóhajtok egy nagyot megkönnyebbülten. - Olyan ritkán beszélünk erről az egészről és annyira bizonytalan még minden. Azt hittem, időközben valaki más is megtetszett - vallom be kissé kelletlenül. - Mármint, nem feltételezek rólad semmi olyasmit sem - emelem fel gyorsan a kezem, még mielőtt azt hinné, hogy megvádolom valamivel. - És ezt most nagyon jó volt hallani - ismerem végül be egy lágy mosoly kíséretében. - És ne aggódj, szerintem te simán kenterbe vered bármelyik lányt odalenn egy szépségversenyen - fűzöm még hozzá, immár vigyorogva. Let mellett még Jasmine se rúghat labdába az én szememben. Jó, az érzelmeim sokat rátesznek erre a kijelentésre, de akkor is... Az a fő, hogy így látom, nem igaz? Mert az ember nem csak a szemével szeret másokat. - Ez egy nagyon összetett kérdés - felelem némileg hezitálva, de most nem nyúlok a poharam után, hiszen szándékomban áll választ adni rá. - Amikor ott voltam, nagyon sokat jelentettél számomra. Tényleg. Szerelmes voltam. Utána pedig... Mi visszajöttünk Angliába, te pedig ott maradtál. El kellett felejtenem téged, de teljesen még így se voltam rá képes. Próbáltam, de nem ment. Kissé hülyén érzem most magam, de tényleg ez volt a helyzet. És pont emiatt is nehéz választ adnom rá, hiszen a Let iránti érzelmeim leginkább egy hullámvölgyhöz hasonlítanak. Egyszer a mennyországot járom meg vele kapcsolatban, máskor pedig csak kínlódom, mert nem tudom, merre is vezet ez az egész dolog. De honnan is tudhatnám, hiszen még ketten együtt se vagyunk képesek eldönteni, mit is szeretnénk a másiktól. - Én jövök - szólalok meg, amint átrágtam magamban a kérdéseim özönét, de azt hiszem, egyetlen egy maradt csupán, amelyet jelen pillanatban is fel szeretnék tenni. Nem szakítom hát meg a szemkontaktust a lánnyal, hiszen látni szeretném, mit fog erre reagálni. - Ugye elhiszed, hogy soha, semmilyen körülmények között se ártanék neked?
Még, ha van is abban ráció, amit Jensen mond, akkor se lennék képes csak azért másnak tettetni magamat, hogy befogadjanak. Tudom én, vagyis hallottam, hogy milyen szintű előítéletek vannak a Mardekárban és mennyire nagyok az elvárások, de ettől függetlenül még mindig fura nekem az, hogy ennek valaki ennyire meg akarjon felelni. És mi lesz vele az iskola után? Marad a felvett álarc mögött, vagy hirtelen megváltozik és elkezdi élni a saját életét, a saját jellemével? Mindenhogy fura nekem ez. Mindenesetre tovább nem kell néznem a dolgot, hiszen felmegyünk az emeletre és Jensen bedobja az ötletet is. Fura, az ilyesmit inkább csapatban szokták játszani, úgyhogy tényleg csak annak nem lenne egyértelmű, hogy konkrétan valami érdekli őt, aki teljesen vak. Én is sejtem, hogy már az első kérdése is nagyon is célzott volt, csak hát elsőre még megpróbálok kitérni előle, hogy ha már ilyesmikben töri a fejét, akkor én is feltegyek neki kényelmetlen kérdéseket. Végülis ő akarta ezt, akkor pedig tudjunk meg dolokat, amiket nem mondunk ki. - Jól van, én csak... tudnom kellett. - de mégis, hogy a válasza ellenére iszik az üvegből azért nem hagy nyugodni. A tekintetem fürkésző, ahogyan visszateszi az üveget a helyére, hogy aztán konkretizálja az előző kérdést. Végülis teljesen jogos, hiszen előzőleg kitértem előle és nem mondtam meg ténylegesen, amit gondolok, de igazából így se sokkal könnyebb a dolgom, mert választ vár, én viszont még mindig kissé bizonytalannak érzem magamat. Kell is pár pillanat, amíg húzom az időt, lesütöm a tekintetemet, a szőnye apró ráncait vizsgálom. - De hát mindig úgy gondoltam, hogy ezt te is tudod, csak a dolgok olyan nagyon... bonyolultak. Te is más vagy itt, mint az a lány, de akkor is... te. - bököm ki végül és igen ezzel azt is kimondom, hogy mindezek ellenére mégis nehezen bízom benne, hiszen egészen másképp viselkedett itt a Roxfortban, mint amikor egy nyarat együtt töltöttünk Spanyolországban. Mintha az semmi se lett volna, amikor újra találkoztunk, mintha ő is ugyanúgy igyekezne megfelelni azoknak, akik odalent vannak és nem épp az lenne a szíve vágya, hogy olyasvalakivel legyen együtt, aki nem elég, hogy Griffendéles, az apja még ki tudja, hogy hány barátja szüleit szorongatta már meg aurorként, vagy esetleg juttatta rokonaikat, ismerőseiket az Azkabanba. Az üvegből én nem iszom, hiszen őszintén válaszoltam, még akkor is, ha tényleg húzósak a kérdések, viszont a következőn se sokat gondolkodom. - Mit jelentett neked az a spanyol nyár? - mondom ki végül, ezúttal nem a szőnyeget vizsgálva, hanem rendesen a szemébe nézve közben. Igen szeretném tudni, hogy hogyan gondolkodik ez ügyben, hogy kaland volt, vagy több annál, vagy nem gondolt bele eddig? Az apja ügye egy dolog, persze az is nehezíti azt, ami köztünk lehetne, de azért mégis csak úgy érzem, hogy az se segít, hogy túlságosan függ a háztársaitól és persze úgy általában attól, hogy mások mit gondolnak. Olyanokat hívott ide, akik többsége elvárásokat táplál mások felé, mint ami miatt ahogyan mondta Jasmine is olyan, amilyen, álarcot visel.
- Nyilván az, de Jasmine így érzi magát elemében – pillantok a lány felé, aki szinte már-már a srác nyakában csüng, úgy beszél hozzá. Még elkapom a Let felé vetett pillantásait, de most az egyszer úgy döntök, szó nélkül hagyom a dolgot. Elvégre, a lányt láthatóan nem érdekli, szóval inkább nem nézek csúnyán és nem verem ki a balhét. Helyette folytatom a mondókámat. - Jas származásával tényleg nem egyszerű a mardekárban, hidd el. Oda többségében aranyvérűek járnak és tennie kellett valamit annak érdekében, hogy ne legyen folyamatosan a célkeresztben. Ő pedig ezt a megoldást választotta – vonom meg a vállam. Felesleges emiatt megítélni, hiszen igazán rendes lány, csak a külseje hagy némi kívánnivalót maga után. Amit pedig a pasikkal művel... Aki erre a típusra bukik, az nyilván számol is azzal, hogy nem lesz valami hosszú életű kapcsolat a dologból. Az ilyen kaliberű csajokból nem lesz háziasszony gyerekkel. - Vagy úgy – biccentek egyet. Hiszek is a lánynak, meg nem is. Jó lenne legalább egyszer féltékenynek látni, hiszen abban az esetben némileg már előrébb lennék az érzelmeit illetően, de igencsak megnehezíti a dolgomat ezzel a kétes hozzáállással. Igazság szerint én még mindig reménykedem abban, hogy többet érez irántam, de ő folyamatosan azt sugallja felém, hogy ez nem így van. Kár. - Felnőtt emberek, nem kell melléjük bébiszitter – noszogatom Letet, aki nyilván nem szívesen hagyja magukra odalenn a többieket. - Különben is, nem egész nap szeretnék itt maradni, nyugi. Negyed óra az egész. Körülbelül ennyi idő kell arra, hogy olyan témát érintsünk, amelyik egyikünknek se valami kellemes és inkább ráhagyjuk a játékot. Legalábbis, - eddigi tapasztalataim alapján - pár perc után meguntuk. A kérdések túl kínosak, a válaszok pedig nem mindig voltak őszinték. Kegyes hazugság ugyan, de a játék pont az őszinteségről szól. - Oké – nyögöm ki a válasza hallatán, miközben valami tompa csalódottság lesz úrrá rajtam, de igyekszem ezt leplezni. Nem venné ki jól magát, ha pont az lépne ki a játékból az első kérdés után, aki felvetette az ötletet. Csak nyugi, Jensen! Nem vagyok annyira beképzelt, hogy rögtön magamra gondoljak, mint lehetséges jelöltre, de igenis ott motoszkál bennem, hogy esélyes lehetnék. Elvégre, annak idején volt köztünk valami. Hülyén tettem fel a kérdést, na mindegy... A szőkeség soron következő kérdése hallatán azonban szinte egyből megfagy az ereimben a vér, miközben úgy pillantok rá, mintha szellemet látnék. Jól hallottam? Igazság szerint, nem ilyesmire számítottam, szóval pár másodperc erejéig csak tátogok, mint a partra vetett hal, miközben egy mentőkötelet keresgélek magam körül. Valaki nyisson ránk, az istenért! Nagyon is megleptek a szavai, őszintén szólva mindig is azt hittem, hogy engem nem tekint veszélyforrásnak. Erre kiderül, hogy valahol mélyen mégis benne motoszkált ez a gondolat is. Anyám visszatérése pedig... Mégis miként mondjam el számára, hogy mit tettem? - Nem tettem volna semmit – szólalok meg végül. A hangom felettébb határozottan cseng, de valamiféle megbántottság is tükröződik a tekintetemben. - Let, én nem lennék képes ártani számodra. Anyám évekkel ezelőtt meghalt, apám pedig a megszállottja volt. Nem állt szándékomban sose visszahozni őt. Az én céljaim nem egyek az övéivel. A válaszom ellenére is töltök azonban magamnak egy pohárkával, majd hajtom le egyszerre, mert úgy érzem, egy ilyen kérdés után igenis szükségem van rá. Hogy őszinte voltam-e? Jelen pillanatban úgy érzem, hogy igen. Nincs az a cél, amelyért ártottam volna a lánynak. - Ki tetszik? - szegezem neki a kérdést mindenféle köntörfalazás nélkül. Ha többet agyalok, akkor bizonyára cikibbet is képes lettem volna előszedni, de most ez a fontos. - A nevét kérem – pontosítok, mert az egy fiú nem elfogadható válasz számomra.
Elmosolyodom, amikor meghajol, bár lássuk be, hogy a kérdése tényleg eléggé... hát fura. Hiszen nem beszélt nekem arról sem, hogy az apja el akart rabolni, szóval igen hazudott már nekem, de nem akarom hogy most akár csak kicsit is kellemetlenül érezzük magunkat ezért marad a mosoly. Ma nem akarok semmi rosszra gondolni, tényleg jó lenne jól érezni magunkat. - De ez iszonyú fárasztó lehet. Sosem értem, hogy miért jó valakinek megjátszani magát csak azért, hogy jobban elismerjék. - pillantok a lány után, aki már aktív flörtölésbe is kezdett Jensen haverjával, aki még mindig időnként felém pillant. Egyszer egészen hosszan Jasmine válla felett, hogy még kicsit el is pirulok tőle. Mégse tudom megállni, hogy ne kérdezzek rá, hogy Jensen járt-e már azzal a lánnyal. Annyira fennhéjázó és értem én, hogy megjátsza magát, de attól még ellenszenves marad, vagy talán így még inkább. - Dehogy, csak kíváncsi voltam. - bököm ki, hiszen tényleg érdekel. Velem egy ideig együtt volt, egy meseszép nyarat töltöttünk együtt, és én később jöttem csak a Roxfortba tanulni, hogy az a spanyol nyár úgy tűnt nem lesz több, csak egy nyár. Még csak nem is leveleztünk és igen érdekel, hogy vajon ha én tetszettem akkor neki akkor tényleg csak egy nyári kaland volt, vagy több? Vagy neki az ilyen telt keblű lányok jönnek be a fennhéjázó stílussal? És mégis jó érzés hallani, amikor a válasz nem, az ötlet viszont meglep és zavarba ejt. Ez tényleg azt jelenti, hogy bármit kérdezhet és az ilyesmi mindig azért kerül elő, mert az ember tudni akar egy s mást. - És a vendégek? - pillantok a lépcső irányába még az előtt, hogy becsukódna mögöttünk az ajtó, mert bár felteszem a kérdést, de még sem ellenkezem, hogy behúzzon a szobámba. Végül kis hezitálás után úgy döntök, hogy leülök vele szemben a földre. Baj nem lehet, maximum nem válaszolok, ha olyan a kérdés, lentről pedig hallani, hogy a zene szól és elég jó a hangfulat is. Reméljük, ha közben betoppannak a mugli szomszédok akkor se lesz majd gond. - Öhm... igen. - válaszolok végül, de hát azt nem kérdezte, hogy ki, szóval bővebben nem válaszolok, azt pedig egyébként is látom rajta, hogy már bemelegített italozás terén, hiszen elég sokat vigyorog. A fejemben közben több kérdés is kavarogni kezd, aminek a feltevéséhez eddig nem igazán volt merszem, de talán itt az ideje, hogy megtegyem? Kicsit megköszörülöm a torkomat, végül nagy levegőt veszek és megpróbálom összszedni a gondolataimat. - Ha... ha az apád azt kérte volna, hogy segíts neki végezni velem és akkor visszakapod az anyádat, mit tettél volna? - tudom még ha nem is mondja, hogy haragszik apára, amiért megölte az apját. Érthető, hiszen már nem maradt senkije, de vajon ő mit tett volna? Ha nem ájul el, ha apa megsebesül és rá hárul a feladat, hogy végezzen a saját apjával, vagy engedje neki, hogy kiszívja belőlem az utolsó életenergiát is, hogy ezzel megpróbálja visszafogni az anyját... vajon kit választott volna? Tudom, hogy ez nagyon komoly kérdés, de nem tehetek róla még sem hagy nyugodni a dolog. És persze arról nem is tudok, hogy mit tett ott a családi birtokon velem.
Lassan, de biztosan csak egymásra találtak, aztán még jönnek a további nehezítések. 
//
)