2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Tehát velem kivételt tettél, mázlim van! - mosolyodom el. Bármennyire is nagyképűnek tűnök, sajnos jelen esetben kiszolgáltatott helyzetben vagyok, ami persze nincs ínyemre, de mit lehet tenni? Az életem zavaros, sőt mi több jelenleg erőteljesen a Minisztérium kereszttüzébe kerültem, amiről csak én tehetek persze. Vállaltam is, de azért nem könnyű egyedül megvívni ezeket a harcokat, még ha úgy is gondolom, hogy a cél, amit elakarunk érni igenis fontos. Egy társsal biztosan könnyebb lenne, de őszintén szólva még nem találtam meg azt a valakit a Testvériségen belül, aki a feltétel nélküli bizalmamat élvezi. Jed áll talán a legközelebb ehhez, de tudom, hogy ő is a saját útjár járja gyakorlat, sőt van egy olyan kellemetlen érzésem, hogy a gondolatai néha egészen máshol járnak, mint kellene. Ha pedig valami szerelmi dráma is bekavar az ügyünkbe, az semmi jót nem jelent. - Dehogy vagy, simán itthagyhatnál. Nem tartozol nekem. - A büszkeségemet azért még most sem tudom félretenni, nehogy úgy tűnjön, hogy én marasztalom. Sokkal könnyebben viselem a helyzetet, ha ez az ő döntése és nem csak rajtam múlt, mintha én kértem volna, hogy segítsen. A bájital érzem, hogy hat, de mégis próbálok ébren maradni, ameddig lehetséges, mert a kíváncsiságom mindig is nagyon erős volt. Ezért találtam meg a nagyapámat, mert nem hagytam annyiban, amit a szüleim hajlandóak voltak elmondani és most is érdekel, hogy pontosan miféle küldetésre is készül annyira. - Neked is minden mindegy? És mit találtál? Mesélj, mintha csak estimese lenne. Talán nem is fogok rá emlékezni. - duruzsolom, de persze nagyon remélem, hogy igen. Eredetileg is azért szabadítottam ki, mert szükségem volt rá. Kellene az apja tudása és most közelebb került hozzá, ami számomra is érdekes lehet. Ha nem szólít el az unokaöcsém a hülye versenye miatt, akkor talán most közelebb lennék a válaszolhoz, de sajnálatos módon Christopher elment arra a versenyre és nekem muszáj volt a közelében lennem, hogy vigyázzak rá. Igazán nem lenne hasznos, ha még az előtt érné visszafordíthatatlan kár, hogy felhasználhatnánk. Rendes kölyök... az alapján, hogy beszéltem vele, de nem kedvelhetem meg túlságosan. Az sokkal fontosabb, hogy a nagyapám új erőre kapjon, bármennyire is kellemetlen, hogy ennek komoly ára van a fiúra nézve.
A skót sötéten elmosolyodik, ahogyan a finom nő nevetgél, majd az oldalát fájlalja. Érdekes teremtés, azt meg kell hagyni, ám a férfi mégsem maradhat mellette, nem bontogathatja ki a pillangó szárnyait, ugyanis olyan útra kél, ahonnan nincsen visszatérés. Annabelle túlságosan karizmatikus jellem, külsőleg sem utolsó, ám olyan konok jellem, akivel még a skót is el tudta volna képzelni az életét. Ám az örökös menekülésbe belefáradt, talán most itt az esély, hogy változtasson, ezért hát nem ér rá holmi szerelmi melodrámába bocsájtkozni. – Más esetben én sem vagyok az. Sőt, kifejezetten pofátlan tudok lenni, ha valaki az utamban áll. – Ezzel talán elszólja magát, hogy valahol igenis Annabelle zavarta meg a lelkivilágát, már a puszta létezésével is. Duncan az utóbbi években nem nagyon szórakozott, inkább remete életet élt, mondván ki akar maradni a zavaros történésekből, ám a nő felbukkanása kizökkentette az apátiából. A nő tekintetében valami elszántság, ami még a sokat látott kalandort is kiváncsiságra sarkalja. Hogy aztán a saját érzéseit szégyelve mégis hátat fordítson neki. Ám a sors iróniája visszacsap, a nő maga jött utána, talán csak gyógyulni, felfrissülni, de most megint ugyanarra vezet az utuk. – Kénytelen vagyok. – Feleli kelletlenül, ez aztán nem szerepelt a tervei között. Csupán alig egy órára szándékozott beugrani az egykori indokra, a társai így várni kényszerülnek. S ott az óriási kockázat, hogy aurorok, vagy éppen Grindwald követői megneszelik, hogy megváltozott a hely mágikus aurája. A skót akkor a nőt is cibálhatná magával, de tekintve, hogy az alszik majd, vagy teljesen bódult lesz, enyhén reménytelennek tűnik a vállalkozás. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy cseppet sem vágyik a gyengéd testőr szerepére, romantika tekintetében egyébként is lezártnak véli a történetét. Aki halni meg, annak ne legyen indoka élni. – Amiről korábban is beszéltünk. Apám hagyatéka. Most talán nyomra leltem, s néhány ember velem is tart. Olyanok, akiknek már minden mindegy, de nem árt vezekelnünk a bűneinkért. – Picit alácsússzan, hogy az ölébe vehesse a nő fejét. Arról nem esett szó, hogy kivel harcolt meg, hogy azt a csúnya vágást szerezte, a formásan karcsú testen éktelenkedő sebhely mégsem okoz törést a megítélésében, legalább harcos alkat. Duncan most kimenne egy pipázni, de még marad az ideig, hogy Annabelle álomba tudjon merülni. Elképzelhető, hogy pont a beszélgetés közepén nyomja el a buzgóság. Meagan italai méregerősek.
Halkan felnevetek, ami persze azzal jár, hogy fel is szisszenek, hiszen nem valami kellemes úgy nevetgélni, hogy az embernek gyakorlatilag felvágták az oldalát. A nevetésem viszont tökéletes válasz lehet, hiszen jól sejti. Akkor adok igazat, ha a másik az én igazamat mondja eleve, vagy ha dicsér, de ki ne lenne így ezzel? Az ember igenis szereti, ha bókolnak neki még akkor is, ha egyébként nincs híján az önbizalomnak. Az viszont, hogy mennyire akarok neki beszámolni bármiről is már más kérdés. Jól sejti, most is úgy toppantam be ide, hogy nem mondok el csak úgy mindent és nem szándékozom beavatni mindenbe. - Mondjuk, hogy valami olyasmi, vagy sokaknak szúron a szemét és vannak, akik nem ennyire kedvesek. - mosolyodom el, bár azért ahogyan tisztogatni kezdi a sebet a mosolyomba egy kis fájdalmas fintor is vegyül automatikusan, hiszen még sem túlságosan kellemes dolog, hogy ilyen mélyen a húsba sikerült vágnia a pengének. Talán most az egyszer túlságosan elbíztam, vagy elszámítottam magamat, ami még nem fordult elő, de már tudom, hogy méga megszokottnál is óvatosabbnak kell lennem... mindig és minden körülmények között. - Micsoda önérzet! - de belül mélyen valahogy mégis hálás vagyok azért, hogy félretolja, ha csak egy kis időre is azt, amivel épp foglalalatoskodik csak azért, hogy segítsen nekem. Itt is hagyhatna egy fiolával, amit igyak meg és majd jobb lesz, bár tény, hogy nem lenne hasznos, ha csak úgy kiütném magamat akár egész éjszakára és közben bármi történhetne körülöttem. Könnyen lehet, hogy már nem itt találna a reggel, hanem egy jóval kellemetlenebb helyen. - Akkor itt maradsz, amíg alszom? - pillantok fel rá, mert már határozottan kezdem érezni, hogy álmosodom, és tudom, hogy a gyógyító álom rendbe tesz majd, viszont az is tény, hogy az ember ilyenkor felettébb kiszolgáltatottá válik hosszú órákra, ami az én esetemben elég nagy felelőtlenség lenne egyedül. - És mi az a fontos dolog, ami miatt társak várnak? - egy kérdés még nem a világ, maximum nem válaszol, de hát egész életemben hajszoltam a tudást, így találtam rá a nagyapámra is, bár tény, hogy így sikerült ezt a sérülést is beszereznem, de akkor is azt mondom, hogy megérte. Tenni akarok azért, hogy a világ más legyen és ennek, ha ára van, akkor ára van. Az elnyomás, ami most a világunkat súlytja egyszerűen nem működik csak ezt sokan képtelenek belátni és ha drasztikus tettek kellenek ahhoz, hogy felnyissuk a szemüket, akkor hát azokra van szükség.
Bosszúsan felhorkant, nagyon nem ért egyet. Csak rövid időre lehet búvóhely, hiszen amíg nem halt meg bizonyítottan, úgysem lesz nyugta, időről-időre betörnek ide is, hogy szúrópróbaszerűen megnézzék, nincs-e itt. Talán őrültség is lenne pont azért meghúzni magukat, hátha nem tartják olyan botornak, hogy azt higgyék, hogy maradnak. A nő megérti? Netán ő maga is űzött vad lett? Amikor utoljára találkoztak, olyan magabiztos volt, most pedig.. sebesült, törékeny, nem csoda, hogy az amúgy magának való szökevény kalóz is nyel egyet. A nő szebb, mint amire emlékezett, s ezúttal mintha még az a markáns gőg is hiányozna belőle. – Igazam? Miért érzem úgy, hogy csak azoknak adsz igazat, akik dícsérnek? – Kérdi kétkedő mosollyal immár kezdve kihámozni Annabelle-t a ruhából. Valóban nincs mit látni, hiszen alsóneműt visel. A vérellátottság miatt azt is érdemes lenne lazítani, de ez már nem az ő dolga. Végigfekteti a másik szökevényt a kanapén, bár ágyban jobb lenne, az még inkább le van takarva a fenti hálókban. Mivel több ablak is be van törve, meg kellett valahogy óvni a bútorokat a portól, s az időjárástól. – Mi ez a seb? Átmentél párbajhősbe? – Csóválja a fejét, alaposan kisikálva a seb széleit, itt most nem szabad óvatoskodni, ha fáj, hát fáj, de ha bennemarad a kosz, vagy elfertőződik, akkor még el se lehet kötni, nem lehet levágni, a nő simán belehal, hiszen Duncan nem gyógyító. Ha Annabelle lehajtotta a Meagan által kotyvasztott bájitalt, akkor úgy húsz perce lehet ébren, utána úgy be fog álmosodni, hogy fel se lehet majd ébreszteni reggelig. Mégis ez fog használni, hiszen regenerálódnia kell. Addig viszont Duncan sem állhat tovább, óvnia kell a nő álmát. S látszik is mindez a kelletlen stílusából. – Akkor maradunk, majd szólok a társaimnak, hogy késlekedek. Tudod nekem is megvan az életem, és úgy döntöttem, nem hagyom többet felhasználni magam. Még általad sem. – Húzza össze a szemét zordan, egyszer már hagyta, hogy a nő hasson rá, de többször ez nem fordulhat elő, elhatározta magát, s Sheska könyvéből immár ott van előtte az út, amin végig kéne mennie.
- Csak ügyesen kell levédeni és máris könnyebb dolgod van, de... persze megértem. Most már én is tudom, hogy milyen ez. - menekülni a törvény erős keze elől... legalábbis ők úgy vélik, hogy erős, de persze ilyen tekintetben azért erősen eltérőek a véleményeink. Az aurorok sokszor olyan rettenetesen ostobák és persze mindig azt teszik, amit kell. Ettől persze nekem sem könnyebb, hogy meg kell húznom magamat és gyakorlatilag jelenleg én se nagyon maradhatok meg csak úgy egy helyben akárhol. A képem ott szerepel az újságokban, na nem mintha ne tudnám magamat ügyesen álcázni, de azért mégis csak korlátozottabbak lettek a lehetőségeim. - Na jó, ebben igazad van. - mosolyodom el és ha nem fájna olyan veszettül az oldalam még az is lehet, hogy felnevetnék. Azért azt jól sejti, hogy velem nem nagyon szoktak kötekedni az emberek. Akik ismernek azok azért nem, akik pedig nem ismernek még ők hamar rájönnek, hogy jobb, ha nem teszik, vagy esetleg már hallottak rólam annyit, hogy tudják, hogy butaság lenne megpróbálni. Ettől még persze jelenleg nem vagyok a jobban, úgy tűnik, hogy én is hibázhatok, és ezúttal ez meg is történt. Nehéz, amikor nem csak magadra kell figyelned, hanem még a rejtőzködéssal is foglalkoznod kell. - Igen, ezért is kérném, hogy segíts. - helyeselek a szavaira, hiszen én se akarnám széttépetni a ruháimat. Varázslattal helyrehozva már nem ugyanaz, meg aztán nekem most még nincs is elég erőm az ilyesmire. Egyszerű gomboz női ing van egyébként rajtam, amit legalább ennyivel könnyebb levenni, hiszen elég kigombolni, majd segítenie, hogy kibújjak belőle. Persze ráfér egy kiadós tisztítás majd, ahogyan a kanapéjára is. Ki mondjuk közben semmi se buggyan, a melltartó tökéletesen takar, de azért mégis csak egy fehérneműről beszélünk. Kicsit azért felszisszenve felülök, hiszen egy hosszanti vágás húzódik az oldalamtól a hátam irányába és igen ennek egy részét nem igazán érem el, a seb pedig elég mély ahhoz, hogy ne nagyon ugráljak vele és forogjak. - Mondtam, hogy elég közel voltál és nem tudtam, hogy hová menjek máshová. Csak úgy nem toppanhatok be egy fogadóba se... de ezt te is ismered. - hogy milyen űzött vadnak lenni, amikor akárki felismerheti az arcodat és aztán ki tudja, hogy mit kezd az információval. Közben azért, ahogy lekerül az ing Duncan észreveheti a másik oldalon megbújó pisztolyt, ami kis bőr fegyvertáskában van az oldalamon. Azt nem csatolom le, a művelet szempontjából nem akadályoz.
- Gondolod? Mindenki tudja, hogy az apám háza. Olykor rajtaütnek, hátha itt vagyok. Egy ideje mondjuk nem próbálkoznak, de itt huzamosabb időt eltölteni.. – Csóválja a fejét keserédes vállrándítással. Nincsen egy hely, amit igazából az otthonának nevezhetne, ahol kényelmesen végignyújtózhat a kandalló előtt, hogy akár olvasson egy könyvet, pipát pöfékelve közben. Duncan nem éppen a modern kor ember, alig használ mágiát, mugli eszközöket pláne nem. Még annak a letűnt kornak a ritka követője, amikor még a kétkezi kemény munka dívott, s ahol a férfi erőt nem a bankszámla, vagy a varázstudomány állította be. – Egyszer találkoztunk. Abból tökéletesen átláttam, hogy nem veled szoktak kötekedni. – Dünnyögi szórakozottan, noha nem éppen egy jó emberismerő. Inkább arról van szó, hogy a skót már akkor látta a nő szemében táncoló szikrákat, hogy valamilyen nagy dobásra készül. Valamire, amiből akkor Duncan nem kért, azért is hagyta faképnél. Nem sok derült ki, csak annyi, hogy a nő is élénken érdeklődött az idősebbik McFayden iránt, egynek tűnt a sokból, akik valami módon a fegyverkovács örökségét kutatják. Ám azóta Duncannel fordult egyet a világ, Annabelle-től függetlenül tudott beszélni az egyiptomi banyával, s nincs más út, csak hogy ő maga vegye a nyakába a múltat. Fel kell kutatni az elrejtett nyomokat, de közben már őt is érdekli, mi az a titok, ami ennyire körbelengi Annabelle-t. – Mintha zavarna. – De nem, egy kicsit tényleg zavarja, talán pont azért volt Sheskával visszafogottabb, hiszen úgy festett, a tanárnő bármit megtesz a boldogulásért, de a skótban valahol ott motoszkált az, hogy a másik szőkét meg ő maga hagyta hátra. Talán pont azért, mert az évekig rejtegetett érzések most megmozdultak. Na azt semmiképpen nem hagyná, hogy Annabelle amolyan érzéki vonalat képviseljen felé, abból már elege lett egy életre. – Nincsen váltóruhám, úgyhogy hagyjuk a letépését. – Varázslattal meg lehet ugyan javítani, de Duncan nem éppen a háztartási bűbájok tudora. Viszont az határozott elégedettséggel tölti el, hogy a nő végül le van buktatva, hogy zavarja, hogy ezúttal nem tudja az erős oldalát mutatni. A férfi ezen jólizűen fel is mordul. Gombokat, zippzárat keres, és ha kell, ő maga emelgeti a nő karját, hogy le tudja róla hámozni a ruhát. Tapintatosan nem figyeli az esetleg kibuggyanó szemérmet, inkább adogatja a gyolcsot, s segít kitisztítani a sebet, ahol Annabelle nem érné el. – Még mindig nem közölted, hogy miért vagy itt.
Végülis úgy könnyebb, ha eleve van aki segít rajta és kihúzza a csávából, ami jelen esetben engem utolért. Na nem mondom, hogy sosem tudom kezelni az efféle helyzeteket, de most sokkal nehezebb dolgom van. Mégis csak keresnek és mégis csak tudják most már a nevemet és hogy ki vagyok és igen akadnak olyanok, akik nagyon csúnyán elbánnának velem, ha tehetnék. Ők nem érti a nagyapa mottóját. Ők nem értik, hogy a nagyobb jó érdekében igenis néha olyasmit is meg kell tenni, amit az ember talán más esetben nem tenne meg. - Pedig egész hasznos búvóhely lehetne. - pillantok fel rá, de persze ő ha elmegy, hát elmegy, bár persze kérdés, hogy hová. Már legutóbb is rebesgetett valamit, hogy kutat az apja után, vajon jutott valamire? A nagyapa szerint szükségünk van rá, mármint az apjára, tudhat olyat, ami hasznos lehet, ami nélkül nem lehet véghez vinni, amit akar, de úgy fest, hogy még mindig nem találta meg őt, vagy legalábbis még nem talált pontos válaszokat. - Még mindig őt keresed? - egy kis puhatolózás még azért így is belefér, hogy nem vagyok épp a legjobb állapotban, de majd jobban leszek. Mindig megoldom, csak ezúttal kell egy kis segítség. Úgyse vallanám be, hogy ha nem toppan be és nem segít akkor komolyabban is pórul járhattam volna. Én irányítok, mindig nekem kell irányítanom! - Miből gondolod, hogy nem más kötött belém? - jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon még úgy is, hogy veszettül fáj az oldalam, de persze átveszem a gyógyitalt, hogy felhajtsam. Van választásom, mint megbízni benne? Ugye, hogy nincs. És végülis én jöttem ide, akkor nincs mit tenni, remélhetőleg nem lesz gond, nem az a típus, aki meg akarna mérgezni és egyébként is ha rám akart volna hívni bárkit is, akkor már megtehette volna. - Ne aggódj, nem vagyok szégyenlős. - rázom meg a fejemet, amikor láthatóan elfordul, amíg kibújok legalább féloldalt a felsőmből, legalábbis próbálnám, de nem megy ez olyan könnyen. Felszisszenek, hiába a gyógyital, nem hat az olyan könnyen. - Lehet, hogy mégis kellene egy kis segítség. - szólalok meg végül. Azt hiszem nem fog menni, hogy egyedül bújjak ki a ruhámból és rendezzem el magamat. És ezúttal látszik is az arcomon, hogy ez milyen végtelenül zavar. Kiszolgáltatottnak lenni nem valami jó dolog, de ez van akkor, ha olyan útra léptél, ahol egyedül vagy és nincs melletted senki, aki a bajban biztosan támasz lehet.
- A magam részére? Felesleges. Van egy boszorkány, aki össze szokott foltozni ha kell. Történetesen ő is a közelben van, Londonból idáig hoztam a keresztútnál szállt meg a fogadóban. – Rázza meg a fejét, sosem értett a gyógyításhoz, éppen ezért alig tart bármit is itthon. Eleve a hely az apjáé, hiába vélhetően halott, Duncan sosem érezte a magáénak. Inkább egy meghúzódni való vacok, nem több annál. Nem véletlen, hogy ha Annabelle nem járt volna erre, akkor most is vastagon lepné a por az egész roskadozó helyet, szolgák már régen nincsenek. Duncan csak annyit szokott összeharácsolni pénzben, amennyiből fenn tudja magát tartani. A kalózok egyébként is a mának élnek, étel-ital, néha egy kis öröm egy pénzérté kapható nő karjaiban, de az utóbbi időben még erről is leszokott. Talán éppen a céltudatosnak tűnő Annabelle jár az eszében? A nő kihozta a börtönből, magával rángatta volna valamire, de a skótnak megvan a saját útja. Most éppen keresztezik egymásét ismét. – Összepakolni jöttem ide. Végleg elbúcsúzom e helytől. – Nem úgy tűnik, mintha szándékában állna maradni, vagy éppen máris riasztani az aurorokat hogy a szőke nőt azonnal vessék tömlőcbe. Ha olvas is újságot, nem üti az orrát mások dolgaiba. Különben pedig a minisztérium is ugyanolyan bukott, mint Grindelwald, senkiben sem lehet megbízni, nem hívja fel magára sem a figyelmet. – Ugyan, nem vagyok senki, hogy parancsolgassak. Nem is az enyém a ház, úgyhogy nem foglak beárulni, hogy ha kiszolgáltad magadat. – Rázza a fejét. Most ugyan rövidebb a haja, amikor legutóbb találkoztak, de ez az igazi önmaga. Az utóbbi időben olyan sokszor változtatott már külsőt, nevet, személyazonosságot, de ha Meagan és Viggo oldalán elindul az apja nyomában erre az utolsó útra, akkor azt tegye úgy hogy felvállalja, hogy kicsoda. – Meg se kérdezem, hogy mi történt. Mindig megtalálod a módját, hogy beleköss valakibe? – Azért mégiscsak talál egy erősebb gyógyitalt, amit még Meagan készített. Ezzel, s egy sebtisztító készlettel tér vissza. Na nem mintha ellenére lenne akár kevesebb ruhában látni a nőt, de mégis elfordul, Sheskával sem viselkedett úgy, mintha valami állat lenne. Egy nőt le lehet rohanni, de csak akkor van értelme, ha célba találhat a közeledés. Annabelle viszont eléggé öntörvényű, ráadásul most sebzett is, a skót tisztesség nem ezt várná. Így hát a férfi szépen leteszi a kanapéra a nő ölébe amit hozott, majd elfordulva nyitogatja a ládáit, hátha talál még használható felszerelést, amit vihet az útra. Tűzszerszám, fegyverélesítő kő, váltás ruha, kulacs, kötél. Na meg egy vízlepergető, tértágított zsák.
Nem vagyok épp a legjobb állapotban és még azon is kezdek felhúzni magamat, hogy nem találok itt semmi használhatót. Nem is értem, hogy miért kell az ilyesmit olyan nagyon elrejteni. Persze fontos dolgokat érthető, na de egyszerű gyógyító bájitalokat nem kell úgy elzárni minden elől, az egyszerűen logikátlan és semmi értelme! Így az utolsó mozdulatoknál már elég hevesen csukom be a szekrény ajtókat a konyhában, miután nem találok semmi használhatót és ezek után betoppan a házigazda is, bár nem kifejezetten ő hívott, hogy vendégül lásson a házában. - A magad részére is hasznos lehet néha. - húzom el a számat. Értem én, hogy nem szokott afféle mentőakciókkal élni, de attól még igazán gondolhatna rossz esetekre is. Az ember egyszerűen van, hogy nem tudja magát gyógyítani és vannak helyzetek, amikor nem mehetsz csak úgy ellátásra a Szent Mungóba, mint mondjuk én akit köröznek. Eléggé meglep azért, amikor csak úgy simán felkap, de kezdek annyira legyengülni, hogy nem ellenkezem, hanem hagyom magamat és amikor a kanapéhoz érünk lerántom róla a takarót. - Úgy látom nem gyakran jársz ide, pedig egész kellemes kis házikó. - persze a házikótól nagyon távol van a hely, mert elég nagy, úgyhogy ezzel inkább csak viccelek. Kicsit felkönyökölök, amikor elmegy keresgélni, aztán csendben várom, amíg visszatér. Nem mondom, hogy őrlüt jóban vagyunk, de most nem igazán van választásom. Nem hívta rám az aurorokat, úgyhogy vállalom, hogy megiszom azt, amit a kezembe ad. Csak nem akar rosszat, vagy ha igen hát akkor meg édesmindegy. - Ezek ám a határozott parancsok... - nem tetszik az utasítgatás, határozottan nem és ez látszik is rajtam. - Nem maradok sokáih és főleg nem alhatok csak úgy. Ki tudja, hogy nem hívod-e rám az aurorokat. - gondolom, hogy olvas újságot, vagy nem? Azt már eddig is észrevettem, hogy eléggé magánakvaló életet él, amióta az apját keresi, de hogy egyáltalán semmiről se legyen sejtése se, ami a nagyvilágban történik... na az elég fura. Ha pedig csak kicsit is utána nézett ennek-annak, akkor tisztában kell lennie vele, hogy jelenleg nagy örömet okozna a Minisztériumnak, ha elmondaná nekik, hogy hol vagyok és eljöhetnének értem. Sok van a rovásomon, ezzel tisztában vagyok, de hát... a nagyobb jó érdekében...
A kúria szinte nyitott ajtaján nyomul be, s várja a felszálló port. Sehol semmi, tehát van bent valaki, s az illat alapján a vágyott, de egyben eltaszított nő. A skót végül nem nyúl a Claymore-ért, hanem a hang alapján a konyha felé indul. Semmi kedve beszélgetni, vagy éppen vitatkozni, hogy miért gondolkozik rosszul. Nem sok derült ki Annabelle terveiből, de szerepet szánna Duncannek a saját sakkjátszmájában. Kicsi szerepet, amolyan eltaposnivalót. Éppen ezért a felföldi nem szándékozik magát dróton rángattatni. A saját céljai érdeklik. Most, hogy van egy apró nyom, inkább Londonba menne majd vissza, hogy a bájitalos nőnél kutakodjon tovább, akár magával is vigye a boszorkányt. S már megint Annabelle! A végén még hősünk ráállítja Viggot, hogy takarítsa el az útból, mert ezen az úton kijelölt lépéseknek van csak hely. Már éppen leteremtené a nőt, amikor meglátja, hogy milyen pocsék állapotban van. Így aztán ledobja a kardot a földre, hogy csak úgy puffan tokostul. – Nem gyakran szoktam bárkit is gyógyítani. – Morran fel, meg is kérdezhetné, hogy mi történt, miért éppen hozzá jött a nő. Ám a kérdéseknek nincsen most hely. Annabelle alig áll a lábán, tiszta vér az oldala. A skót nem egy érzelgős alkat, mindig is védenie kellett magát, sosem mutathatta ki, hogy összeomlik, mert akkor összefüggésbe tudták volna hozni az apjával. Így csak odalép a nőhöz, a karjába veszi, és a központi hallba viszi. Ereje mint egy bivalyé. Szemtől szemben pusztakezes harcban aligha van esélye ellene bárkinek. Az benne a szép, hogy a varázsvilágban ez mit sem számít. – A takarót. – Dörmögi Annabelle-nek, hogy a nő húzza le a kanapéról a ráterített fehér leplet, amit a pormentesítést hivatott végezni. Alatta méregzöld ülőgarnitúra. Rá fekteti a szőkét, cseppet sem izgatja, hogy a nő esetleg átvérzi a bársonyt. – Hozom. – Nem volt rossz az elképzelés, ám mégsem a konyhában, hanem a mellette lévő kamrában derékmagasságban kiálló csapóajtót kell felnyitni. Alatta tértágított lába, abban keresgél Duncan. Magának a hazai whiskeyből, a nőnek pedig steril kötszert, azonnal ható fájdalomcsillapító, véralvadást elősegítő bíbor bájitalt. Még az apja készítette vagy tíz éve. Ha a dugó bírta, bőven eláll. Leteszi a whiskeyt a dohányzóasztalra, és a nedves steril ruhával elkezdi megtisztani a nő arcát. – Megiszod. Alszol. – Adja ki a parancsokat. Már kezd nagyon elege lenni az örökös huzavonából, hogy sehol sem lel békére, még otthon sem. Annabelle kezébe nyomja a gyógyitalt, ő pedig a whiskey dugóját harapja ki, köpi ki jó messzire. Vélhetően nem kell majd lezárnia, csak kortyol, kortyol.. Tán bele is fullad.
A konyhájában keresgélek éppen, amikor hallom az ajtó nyitódását. Nem mondom, hogy kellemes dolog szökevénynek lenni, de vannak helyzetek, amikor nincs választás. Meg kellett tennem, hogy kinyitom a dobozt és miután több, mint egy hónapot voltam odabent nem is volt kérdés, hogy nagy lépésre van szükség még akkor is, ha ismerni fogják az arcomat túl sokan is egyszerre. A legrosszabb, hogy már a kölyök is tudja, hogy ki vagyok, ezt lesz a legnagyobb kihívás majd kezelni, hiszen olyan szépen a bizalmába férkőztem, amit ezzel a mozdulattal sikerült talán lerombolni. Bár ki tudja, Christoper igen naiv lélek, ha ügyesen magyarázom ki a dolgokat akár még arra is lehet esély, hogy elhiszi majd amit mondok. Azt nem mondom, hogy jól esett, hogy a nagyapám nem aggódott különösebben. Persze részben tisztában van azzal, hogy bármikor lehet komoly gond, vagy lehetek távol hosszabb időre, de mégis cska több mint egy hónap telt el. Hát ez van, a céljaink komolyak és benne van a pakliban, hogy valami rosszul sül el, főleg akkor, ha az ember olyan ellenfelekkel áll szemben, vagy legalábbis részben szemben, akik erősebbek nála. Deneira pedig... hát azért jóval erősebb még a teljes erejében lévő nagyapámnál is, ezt mindketten tudjuk. - A konyhában! - szólalok meg végül, hiszen tisztában van vele, hogy itt vagyok, akkor meg minek tagadjam? Egyébként is rossz bőrben vagyok, úgyhogy jól fog jönni a segítség. - Hol tartod a gyógyító bájitalokat? - pillantok hátra, amikor már végre előkerül és eléri a konyhát. Látszik, hogy nem vagyok a legjobban, valószínűleg azért nem próbálkoztam a gyógyítással, mert nem lenne annyi erőm és nem biztos, hogy jól sülne el, ha még az utolsó mágikus morzsákat is arra próbálnám elhasználni, hogy gyógyítsam magamat. Ha pedig bajba kerülök elmenekülni se tudnék. Az oldalamon a ruha már eléggé átitatódott a vértől, az arcomon is akad néhány kisebb-nagyobb karcolás, bár azok azért elhanyagolhatóak. Az is látszik, hogy kissé sántítok, ahogyan nyitogatom a szekrényeket, hátha valamelyikben akad valami használható. A fene se tudja, nem kicsi ez a hely, de valaminek lennie kellene itt. Az apja mégis csak ismert varázstárgy készítő hírében áll, tehát a fia is érthet valami hasonlóhoz és a varázstárgyak és a bájitalok azért mégis csak hozzávetőleg rokon szakma. Hátra se pillantok, ha most pálcát szegezne rám, hiszen köröznek az se érintene meg különösebben. Nem mondom, hogy jóban vagyunk, de az a kis kaland elég volt, hogy a bizalmába férkőzzem annyira, hogy itt keressek menedéket. Arról pedig gondolom tud, hogy keresnek a Minisztériumban. Erről mindenki tud, aki olvas bármilyne újságot.
Ahogy Sheskának is mondta, vélhetően ez lesz az utolsó, amire vállalkozik, hogy apja hagyatéka után keresgélve megtegye, hogy egy jobb világrendet, békésebb jövöt hozzon azok számára, akik erre vágynak. Az apja nem véletlenül alkotta azt a különös rubint, ami Grindelwald lelkét végkép elnyelheti, így félre kell tennie a büszkeségét, hogy őt bizony nem érdekli, hogy melyik oldal mit akar. A tanárnő könyvében egy apró útjelző, szinte éppe csak egy lépés volt, amin elindulhat. Ám előtte visszatér Skóciába, hogy elbúcsúzzon a háztól, a gyerekori emlélektől. Itt már úgysem keresi régóta, hiszen tudják, hogy bejárta a világot, álneveket használt, mert annyira a maga mögött akarta hagyni a McFayden nevet. Annabelle-nek sem akart úgy igazán segíteni. Az a nő.. volt benne valami titokzatos oldal, amit azt sejtette, hogy több egy csinos lánynál, ám Duncan ezt sem vette a nyakába. Ám amikor Sheska segített neki, megtehette volna, hogy mégis megcsókolja, ám nem tette. Különös érzés vitte rá hősünket a visszatáncolásra, holott korábban mindig kapott az ilyen alkalmakon. Ám az, hogy Annabelle-hez senki sem fogható... Igen, talán ezért döntött úgy, hogy ha nem is látja többet a titokzatos szépséget, akkor sincsen értelme külön románcokba bonyolódni. Viszont amikor betaszítja a kúria ajtaját, amelyben már évek óta nem járt senki, mégsem dohszag, és por fogadja. Valaki van már itt. Az édeskés parfümillatból ítélve nem lehet más, csak az említett nő. Duncan megszólal érces hangján, hogy az bejárja a földszinti fogadószobát, ám a félhomályban nem lát senkit. – Annabelle.. mit keresel épp itt? Utánam jöttél, vagy éppen kirabolsz?
