2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Talán még én magam sem döntöttem el, hogy a végén majd hová állok, vagy melyik oldalt választom, választok-e egyáltalán. A nagyapám fontos nekem és hiszek abban, amiért dolgozunk, de lehet, hogy van bennem egy kis megingás is. Ezt egyelőre még én magam sem látom át, így még könnyebb megmaradni a rejtélyes vonalon, hiszen lehet, hogy nem hoztam még érdemi döntést úgysem. Az viszont biztos, hogy velük tartok, hiszen egyébként is engem keres a fél Minisztérium, ha nem az egész. Jóval könnyebb, ha felszívódom egy időre egy rejtélyes albán erdőségbe, mint ha itt Angliban próbálok bujkálni. Látjuk, hogy annak nem lett jó vége, hiszen nem a legjobb állapotban érkeztem ide tegnap. Duncan egyébként is elég érdekes társaság ahhoz, hogy vele utazzam. Az pedig majd kiderül, hogy a társai, akikben annyira bízok milyenek és mifélék. Értelemszerűen csak úgy nem bízom meg akárkiben, vagy teszem az életemet a kezükbe, főleg hogy nem is ismerem őket. Még olyanokban is nehezen bízom meg, akiket ismerek. Ez a hátránya annak, ha az ember sötét alakok között mozog. - Szóval mégis hajlunk afelé, hogy a jó öreg Annabellenek is igaza lehet. Ki tudja mennyire ismered jól az apádat. - mosolyodom el halványan, mert hát én aztán tudom, hogy a család milyen titkokat rejthet. Sok évbe telt mire kiderítettem, hogy ki is az nagyapám, amiről a testvérem még jó sokáig nem tudott. Persze mostanra már az újságok valószínűleg lerántották a leplet az igazságról. Vajon milyen hatással volt ez rájuk? Ilyenkor magábanéz az ember, hogy talán mégis más ember odabent mélyen, ha a nagyapja sokak szerint veszélyes terrorista? Persze csak akkor, ha az ember nem fogja fel, hogy pontosan mik is Grindelwald céljai. - Akkor lássuk... - veszem át tőle a tőrt és egy óvatos metszéssel vágom meg az alkarját. Nem a tenyerét, az olyan barbár megoldás. Időbe telik mire begyógyul, főleg ha a sérülés mágia miatt kellett. Akkor nem elég egy szimpla gyógyítás. Aztán az ember napokig nehezebben tud fogni. Az alkarja gond nélkül bekötözhető és nem okoz gondot a későbbiekben, hogy nem tud rendesen fogni. A vér azonnal kiszökken a sérülésből és sebesen indul meg a térkép irányába, amit sikerült megtalálni. Bár ott van rajta a kastély, de a vérmágia egy másik pontot jelöl meg, nem olyan messze tőle, de mégis az erdő mélyén, ha jól sejtem. Tűnődve hümmentek csak egyet, majd visszanyújtom a véres tőrt Duncannek. Könnyen lehet, hogy nem a kastély a megoldás, vagy nem csak az, de ezt már úgyis csak ott deríthetjük ki nem de?
A skót érzékeli a nő kitérő stílusát, mintha Annabelle nem is akarna konkrét oldalt választani, ebben pedig magára ismer. Csak éppen a kalóz azért volt ily semleges, mert mindkét világot, az aurorokét és a testvériséget is rossznak tartotta. Nem olyan rossznak, mint ő saját maga, hiszen a kalózkodásban, a becstelenségben inkább öncélú szórakozást látott, nem vérengzést, de van egy olyan sejtése, hogy bármelyik oldal is ragadná magához a hatalmat, vagy éppen az ökölnyi rubint, az ereje felülmúlhatatlan lenne, országokat tennének a földdel egyenlővé. Ezt még Duncan flegma stílusa sem tudná figyelmen kívül hagyni. – Tudom, éppen ezért is húzódozom annyira, nem szeretek egy tucat lenni.. – Ingatja a fejét, de azért mosolyt is adagol hozzá, hiszen a saját szeretőit sem könnyű már számon tartani, lévén oly sokan voltak már, ebben hasonlít a nőhöz, aki páratlan a maga nemében, csak éppen Duncan nem szokta magát így elragadtatni érzelmileg, ezért oly zavaró, hogy romantikus érzelmeket táplál a nő iránt. Függőséget okoz, s aki ilyen küldetésre indul, hogy másokat mentsen meg.. Nos nem uralhatják ezek az érzelmek! – Nos nem tudom, lehet, hogy igazad van, és ez így önmagában kevés. – Nyújtja a kezét, és kap elő egy tőrt, de nem fenyegető stílussal, csak a nő kezébe nyomja, hogy vegye a vérét, majd aktiválja a vérmágiát, ha szükséges. A kérdésen eltűnődve néz szét a pince lomjai között. – Most. Egy órán belül. Még tegnap este összepakoltam, amit vinni gondoltam. Ha elvégzed a varázslatot, akkor indulhatunk is. – Azért kiváncsi, hogy a térképen túl jutnak-e valamire, hogy aztán lassan elinduljanak maguk mögött hagyva a McFayden birtokot. Esélyesen örökre, ide már nincs visszaút. A klán, a több száz éves hagyományok, mind a semmivé, az enyészeté lesz. Talán mindez szomorú, de ha egy szebb, és jobb jövőért, talán értelme van mindent veszni hagyni.
Nem felelek a szavaira, ami nem tudni, hogy mit jelent pontosan, hiszen gond nélkül megtehetném azt is, hogy hazudok, de lehetséges lenne, hogy egyszerűen csak én magam sem tudom, hogy hogy is érzek jelenleg a nagyapámmal kapcsolatban? Tenni akarok az ügyünkért, de igenis kellemetlenül érintett a tény, hogy ott hagyott. Persze tudom, hogy ő a legfontosabb és inkább engem kapjanak el, mint őt, de... valahol talán mégis csak ott motoszkál bennem a gondolat bármennyire is próbálom elnyomni, hogy a nagyobb jó érdekében akár engem is szemrebbenés nélkül feláldozna és odadobna bárkinek. Csak egyelőre még próbálok ebbe minél kevésbé belegondolni és ezért is nem válaszolok a szavaira és a szememben sem láthat ezzel kapcsolatban semmit. Bár talán pont ez mondja el a legtöbbet, hogy bizonytalan vagyok, magam sem tudom mit is gondoljak. Ez nem jelenti azt, hogy az utolsó pillanatban ne verném át őket, de talán reményt adhat neki. - Én mindig tudom, hogyan néznek rám. Nem te vagy az első Duncan. - döntöm kicsit oldalt a fejem és ezúttal már előkerül egy szórakozott mosoly, amivel a komolynak tűnő beszélgetést igyekszem enyhíteni és inkább egyszerűen csak elviccelni. A javaslatomat végül elveti, amit kár lenne tagadni, hogy azért kicsit talán zokon veszek, de nincs mit tenni, csak figyelem, ahogyan ügyködik. A vér sokmindenre választ ad és komoly összekötő erő, főleg ha valamilyen rokonok közötti mágiáról van szó, de nem lep meg, hogy nem akar ilyen sötét praktikákhoz folyamodni. Úgy tűnik, hogy végül mégis csak neki van igaza, amit akár zokon is vehetnék, de nem vagyok sértődős kislány, hogy ez látszódjon rajtam, ha netán így is lenne. - Albánia? Pont ott lenne a fegyver, amit annyian szeretnének? Kicsit, mintha a sors fintora lenne. Mennyire bízol az apád kis rejtett üzeneteiben? Bár, ha nincs más nyom, akkor nem sok választásunk van. - főleg ha a vérével nem akar próbálkozni, akkor nincs más, mint hogy kövessük a térképet és reméljük, hogy nem félrevezetés, vagy csapda, bár azért erre is fel kell készülni. Nem tudom, hogy mennyire képzett a kis csapata, de azért érdekelne már, hogy kikkel együtt fogom vásárra vinni a bőrömet. Nem mindegy, hogy mennyire erősek, mert bár senkiben sem bízom, de azért a térképen mutatott hely igen veszélyes környék. Akkor van nagyobb esélyem megúszni, ha elég erős barátai vannak, akiket magával akar hozni. - Mikor találkozunk a csapatoddal pontosan? - talán rámférne még valamennyi regenerálódás, de soha sem a türelmemről voltam híres.
A skót csak azért nem néz megvetően a nőre, mert egyre komolyabb érzéseket táplál irányába, s azt is kezdi sejteni, hogy Annabelle szíve sincsen kőből. Talán nem azért ajánlkozik, mert a fegyverre fáj a foga, hanem tényleg ezúttal a kalózhoz hasonlóan jót akar cselekedni, valahogy rendet tenni a világban. A szőkeség szemében az tükröződik, hogy elárulták, még ha ezt nem is vallaná be. Duncan túlságosan sokáig menekült, élt álcában, ami egy kalóznál furcsa lehet, hiszen a magafajta alakok inkább a hírnévre pályáznak. Ám ha az embert az apja bűnei miatt akarja magának, vagy éppen elpusztítani mindkét oldal, az nem túl kellemes. A férfi már véget vetne ennek, feladná ezt az életet. El kell pusztítania azt a fegyvert, amit a kovács egykor azért hozott létre, hogy egyensúlyt teremtsen, azt segítve, akinek éppen szüksége van rá. Annabelle ellenben tévúton jár, Duncan pedig itt még nem világosítja fel; a fegyver nem valami éles penge, hanem egy ökölnyi nagyságú, piros tűzű rubin. A fegyverkovács igencsak értett a drágakőmágiához, és meglehet, fénykorában az elfogott lelkeket is belezárta a kőbe, ebben rejlik az ereje, hiszen segítségével komoly pusztítást okozhat. Duncan ellenben úgy véli, apja akkor döntött jól, amikor azt határozta, hogy szembefordul talán mindenkivel, s ne legyen senkié. – Ahogy mondod Annabelle. A végére kell járnom, s úgy látom, te sem vagy már olyan elhivatott a felmenőid irányában. – Most ismét elkapja a nő pillantását egy borzongató szívdobbanásig. Mintha Annabelle kezdene rá hagyatkozni, elfogadni, hogy ketten többek lehetnek. – Igen nehéz hinni ezt, te még nálam is negatívabb tudsz lenni. Nehéz elhinni, hogy érdekellek. Talán csak azért cicázol, mert tudod, hogy nézek rád. – Csóválja a fejét, azért ebbe egy hátsóra sózás belefér, a nő szinte kiprovokálja. hogy aztán lent a pincében végül megleljék a játékhalmot. A fakardhoz vezet a mágia, a kalóz csak úgy forgatja a kezeiben, hogy aztán hitetlenkedve ingassa ismét a fejét. – Vér? Apám amolyan öntörvényű inkvizítor volt, de a vérmágia nem volt a sajátja.. Talán.. – Forgatja el a kard markolatát, ami enged, és a gömböt eltávolítva egy apró fehér papíros esik ki. – Albánia? – Hümment fel, a térképet széthajtva ugyanis egy erdőség, és egy fellegvár útvonala rajzolódik ki. Duncan hallott már azokról a fákról, ott húzta meg magát évekig a Sötét nagyúr. Egy vár lenne a közelben? Ott lehet a rubin? Átnyújtja a papírt Annabelle-nek, és elgondolkozva mered a semmibe. Viggo és Meaghan talán oda is követné?
Jól sejti, a szerelem nem illik hozzám és sosem gondolkodtam ilyen vonalon, hiszen van nekem épp elég dolgom. Az életem egy jó része arról szólt, hogy próbáljam megtalálni önmagamat, célt, hogy miért élek a világban. Ehhez pedig meg kellett találnom a nagyapámat. Engem sosem vonzott az átlagos élet, mint a bátyámat, hogy családom legyen és gyerekeim, bár ha azt nézzük neki köszönhetjük Christophert, aki kiköpött mása a nagyapjának és ez még nagyon is kapóra jöhet, hogy visszatérhessen végre igazán ereje teljében. Persze talán volt már, hogy elgondolkodtam rajta feláldozható-e a fiú, de hát tudom, hogy a végső cél ez.. a nagyobb jó érdekében. Grindelwald mégis csak sokkal fontosabb személy a világnak, mint egy fiatal fiú, aki szórakozottan éli az életét. Hogy megkedveltem-e... talán, de ez nem tántoríthat el attól, ami a végső cél. Ahogyan Duncan sem, bármennyire is eltudnám képzelni vele a romantikát, na nem a nyálas, szerelmi vonatkozásban, de tény, hogy igen fess és jóképű fickó, még a néha mogorva külsejével együtt is. - Úgy tűnik ebben hasonlítanak a családjaink. Kedvelik a titkokat. - hiszen az én anyám se mondta el sosem, hogy ki is valójában a nagyapám, hogy ki az apja. Nekem kellett magamnak rájönnöm, ha tudni akartam ki vagyok valójában. És persze néha... talán azt is érzem, hogy a nagyapám se avat be mindenbe. Lehet, hogy képtelen teljes bizalmat szavazni bárkinek is, talán a tervei pontos részleteit senki sem ismeri. Azért ez valahol kellemetlen érzés, de eddig profin hessegettem el, csak talán azóta motoszkál bennem jobban, hogy egyszerűen otthagyott. - Olyan negatív vagy! Nem szántam gúnynak, tényleg érdekel milyen lehettél ártatlan kölyöknek. - hisz végtére is valaha szinte mind voltunk ártatlan kölykök, álmokkal és reményekkel telve. Aztán persze akadnak, akiknek a sorsa félrecsúszik valahol félúton és a remények, meg az almák szertefoszlanak. Marad helyettük a puszta valóság, ami sokszor cseppet sem rózsás, vagy mint esetemben valamiféle mélyről jövő késztetés, hogy képtelen legyek elfogadni azt, ami van, hanem valami többet, jelentőségteljesebbet akarjak. Azért arra halkan felnevetek, hogy csak úgy közvetlenkedve a hátsómra sóz egyet. Nehezen kiismerhető alak, hiszen olyan erősen igykeszik távolságot tartani, de tudom én, hogy időnként nagyon nehezére eshet. - Mire mennél nélkülem... miféle kalóz vagy te? - lépek közelebb és kiveszem a kezéből a fakardot. Megnézem, megvizsgálom, hogy aztán visszaadjam a kezébe. - A legegyszerűbb, ami téged azonosít te is tudod mi. Talán elég néhány csepp vér és a kard megmutatja, hogy mi rejlik benne. - lehet, hogy sokan sötét mágiaként kezelik az effélét, de attól még tény, hogy ami a leginkább és egyértelműen azonosít valakit az bizony a vére. A kard pedig ha jól sejtem, nem fogja egyszerű mágiával megmutatni, hogy mit rejt magában.
A kalóz végül belenyugszik, hogy Annabelle is velük jőjjön. Ez viszont teljesen borít minden érzelmi szálat. Egyrészt vehetjük úgy, hogy ha nincs vesztenivaló, akkor mindent megtehetünk. Akár valami romantikus vonulatot is. Nem úgy tűnik, mintha a nő nagyon ellenezni. Másfelől Duncan azért vágyik annyira a halálra, mert úgy véli, hogy sem az apja, sem pedig ő nem volt túl tisztességes, akárcsak Viggo, Meaghan. Talán csak Freya az egyetlen, aki kilóg, de ő semleges, mondhatni flegmán kezeli a világot, amolyan külső szemlélőként, de ő sem tesz másokért. Itt az ideje, hogy ez a csapat végre másokért éljen, s haljon meg. Na de visszatérve a feltevésre. Van értelme netán a szerelemért küzdeni, és akár sikeresen visszatérni? Félő, hogy Annabelle nem egy szerelmes típus. Ahogyan korábban a kalóz sem volt az, és ez változhat. Ugyanis látja a szőkeségen, hogy nagyot csalódott, mintha változott volna a világnézete. Most úgy tűnik, mintha segíteni akarna. Vagy ebben is csak a hasznot nézi? Mindenesetre ez már sok kérdést felvet. – Azt tudtam, hogy apám igen rejtélyes, de hogy engem is belevonjon? – Csóválja a fejét rendesen, miközben a szakállát vakargatja. Az apja, a fegyverkovács magának való ember volt, aki ideje nagy részét tervezőasztal felett, vagy éppen a műhelyben töltötte, de az apró, lopott pillanatokban, amikor vele, a fiával foglalkozott, mindig azt mondogatta, hogy ő a kis kalóza, a világmegváltó. Akkor Duncan, gyermekként csak kacagott az ilyesmin, most viszont szörnyű belegondolni, hogy tényleg mennyire fontos lehetett az apjának. – Azt hiszem másról sem szólt az élete.. Az örökös titkolózás… - A kalóz ugyan szereti a kincsvadászatot, de hogy a saját apja után is nyomoznia kell.. Ez azért sokkal nehezebb, mint hitte volna. A nő familiárisa csak a lépcső tetejéig követi a párost, Duncan még visszanéz, legalább valami hátvédjük van, ha támadást kapnának fentről. – Na.. ezzel azért ne gúnyolódj. – Szól a nőre, aki most mintha megint gúnyolódna. A kalóz ezt elfogadja úgy nagy általánosságban, de apja emlékével ne játszadozzon. Ám mégsem tud haragudni rá, most kissé oldottabban, szórakozott mosollyal rásóz egyet a nő hátsójára. Az egyik sarokban találnak rá a szép gondosan felpolcolt gyerekjátékokra. Annabelle mágiája egy fakardon csillan meg. Duncan közelebb lép, és felkapja a játékot. Tűnődve forgatja, látszólag semmi különös nincs benne. Mégis ide vezet a nyom.
- Vehetjük így is. - vonom meg egy félmosollyal a vállamat, hiszen mondtam neki, hogy nem fogom győzködni, de jól sejti, hogy igenis akkor járnak jobban, ha magukkal visznek. Én nem szoktam elhullani és nem is gondolom úgy,hogy olyan rémes alak lennék, hogy törlesztenem kéne a világ felé. Egyébként is az élet nem habos torta és ezzel mindenki jó, ha tisztában van. Időnként igenis tenned kell dolgokat, amiket nem biztos, hogy megakarsz tenni és van, hogy kénytelen vagy rossz dolgokat is véghez vinni a... igen, a nagyobb jó érdekében. Vajon Duncan meddig menne el azért, hogy véghez vigye a küldetést? Biztosan az ő esetében is azért vannak olyan helyzetek, amikor végül rosszat kellene tennie csak azért, hogy sikert érjen el, főleg ha csupa sötét alakot vesz maga mellé, akik már tettek ezt-azt. Ha az ember már bemocskolta a lelkét, akkor sokkal könnyebb azt újra megtenni, főleg ha van valami komoly indok, amivel takarózhat. - Talán pont ez a trükk lényege. Más se gondolna rá. - én is csak tippelgetek, lehet hogy nem könyv, mert úgy fest hogy a kép mégis csak rejt valamit, amikor megindul a varázslat hatására a pince felé. Vajon mit rejthet odalent a sötét? Az emberek szeretnek ilyen helyekre rejteni dolgokat, bár gyerekjátékok közé... Aztán ki tudja, más avatatlan szem pont ott keresné a legkevésbé, hiszen Duncannek se jutott ezek szerint eszébe komolyabban felforgatni a pincét. - Ha te nem gondoltál rá, akkor más sem és a pince nagy. Lehet ott bármiféle rejtekhely. Az apád kedvelte az efféléket? - elfogadom a kezét, amikor elindulunk lefelé, bár elég ügyes a járásom, de a sérülésem most mégis csak gyendít valamelyest. A méretes familiáris csendesen követ minket, szinte nesztelenül lépel el a lépcső tetejéig, ahol aztán megtorpan. Bár mágikus lény, de mégis csak macskaféle és ezáltal nem szereti a nyirkos és trutyis helyeket. Hátrapillantok, de annyiban hagyom a dolgot. Nem árt, ha van egy hátvéd a házban, ha valaki mégis most találna betoppani. - Mikkel játszott a kis Duncan, fiúcska korában? - egy lumost varázsolok a pálcám végére, nem tudom, hogy van-e valamiféle világító rendszer. Ha akad akkor majd leveszem a fényt, de azért mégis csak körülakarok nézni kicsit. Furcsa dolog ez. Ha valakit felnőttként ismersz meg, akkor nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett gyerekként, vagy szimplán csak fiatalabb bohóbb korában. Duncant bár nem ismerem régóta, de csak ezt a morózus, kiábrándult arcát ismerem, de bizonyára nem volt mindig ilyen.
Elhúzza a száját, ő szokott így bánni a nőkkel, csalfa, átverős módon, de így, hogy Annabelle él és visszaél a kalóz önnön fegyveremmel, csak mert hatással van Duncanre. Állja a nő tekintetét egy darabig, mintha azt mérlegelné, hogy hova fog kifutni a dolog, de végül annyiban hagyja, most úgysem bizonyíthatja azt, hogy a szőkeség netán át akarja verni. Maradjunk hát annyiban, hogy igen intenzív a kémia, mindketten fel akarják használni a másikat, csak míg Duncan küzd az érzéseivel, lehet, hogy Annabelle-nek mindez a megszokott. A férfi nyel végül egyet, és nem kezd semmit a helyzettel. – És úgy gondolod, hogy hálás akarsz lenni azért, mert ápoltalak? Végülis a kettőnk útja már nem először keresztezi egymást. Állítom, hogy veled erősebbek lennénk, mint nélküled. Így lehet némi esélyünk, na nem a túlélésre. A fegyver elpusztítására.. – Továbbra is tartja magát ahhoz az elmélethez, hogy nem jönnek vissza, de látja Annabelle szemében a vibrálást, hogy ő bizony nem szokott elhullani. Általános esetben a kalóz sem. De maradjunk csak realisták. Bármelyik oldallal is kerülnek szemben, maroknyian vannak egy ki tudja mekkora pálcás, fegyveres haderővel szemben. Még ha úgy is tesznek, mintha többen lennének, nem spártai hősök, akik tudnak tartani valami frontvonalat. Szedett-vetett csavargók, akik eddig is ügyeskedéssel élték túl, nem a nyílt csata hívei. Felkapja a fejét, ahogyan Annabelle a képet nézi, nem hatja meg a fura felhang, megszokta már a nőtől, hogy nem szokása gyengének mutatkozni. Még tegnap, teljesen megsebesülten, leverten is alig engedte el magát. – Valaminek lennie kell.. Könyv? Sosem voltam túl olvasott, alig hiszem. – Rázza a fejét, mire a nő elkezdi a varázslattal felkutatni a kép titkát. Duncan összevonja a szemöldökét, amint a kép kikerül a keretből, de a gyönyörű boszorkány talán a segítéségére lehet a furmányos igézeteivel. Sebaj, addig se a csábításra gondol. A pinceajtó felé reppen a kép, a kalóz is a nyomába ered, és meg is áll a lépcső tetején. [b]– A régi gyermekjátékaimat tartjuk lent. Apám ennyire vicces kedvében lett volna? /b]– Csóválja a fejét, mivel bort nem tartanak, csak a kacatok vannak lent. Mégis elindul lefelé, hogy nyújtsa a kezét a szöszinek, hogy az meg ne csússzon a penészes-dohos lépcsőkön. Kár lenne a sebkötözésért, ha most egy esés következtében felszakadna az oldala..
Ez egyelőre Duncan számára zsákbamacska marad, hiszen nem tudhatja, hogy mi jár a fejemben és nem szokásom kiteregetni a lapjaimat. Neki kell eldöntenie, hogy megbízik bennem, vagy sem. Végülis akármit mondhatok, annyira már biztosan ismer, hogy nem vehet kézpénznek tőlem semmit. Az pedig, hogy mi motivál szintén végtére is az én dolgom. Hogy abban az adott helyzetben végül hogyan fogok dönteni... majd kiderül. Attól is függ, hogyan alakul majd a végjáték, mert azért bármi áron nem szerezném meg azt a fegyvert. Nem szándékozom otthagyni a fogamat. Elég sokat küzdöttem már egy más világrendért, hogy én már ne éljem meg. Az is igen kellemetlen élmény volt, hogy végül elkaptak és egy pár hetet a Minisztériumban kellett töltenem. Persze végig reméltem, hogy a nagyapám nem hagy cserben és lesz majd, akit segítségül küld értem. - Látod sokkal jobban jársz, ha te magad nézel utána a dolgaidnak és nem másra bízod. - főleg a saját házában. Nem hiszem, hogy bárki is akarná, hogy csak úgy széttúrják az egész házát holmi jöttmentek, még ha ezeket az alakokat ismeri is valahonnan, valamelyest. Ezért én egyelőre türelmesen eszegetek tovább, amíg ő a keresgélés mellett dönt. Én úgy se hiszem, hogy tudnám mit kell keresni. Az ő apjáról van szó, sokkal nagyobb esélye van, hogy ő találja meg, amit kell, mint akárki más. - Milyen édes... - szólalok meg kissé cinikus hangon. Ez van, ha az ember nem a legkellemsebb gyerekkorral büszkélhedhet. Mindig is kilógtam a családból. A bátyám másféle életre vágyott, engem mindig valami kezelhetetlen nyughatatlanság hajtott, amit képtelen voltam elnyomni. Ő a nyugodt családi életet választotta, én pedig azt, hogy félredobok mindent és megkeresem a nagyapámat. Persze a családom sosem tudta igazán elfogadni ezt a döntést, az újságok hírei után pedig bizonyára végképp elítélnek. - Gondolod, hogy lehet rajta valami? Nem rejthette egy régi könyvbe, vagy nem is tudom. - tény, hogy nagy a ház és gyakorlatilag bárhol lehet találni nyomot. Mindenesetre én magam is megnézem a képet, végigtapogatom a keretet, kipattintom a hátulját, hogy megnézzem magát a képet is. Hümmentve simítok végig a fotó hátulján is, hiszen ha van rajta bármiféle titkos írás, akkor talán kitapintható, aztán persze a pálcám is előkerül. - Tárd fel titkaid... - talán túl egyszerű lenne, de egy próbát bizony megér és a kép egyszerűen kicsúszva a kezemből a levegőbe emelkedik, hogy lassan körbesuhanva Duncant elinduljon a folyosó irányába. Felszökken a szemöldököm, a férfire pillantok, aztán intek neki, hogy azt hiszem az az ideális, ha szépen követjük a fotót. Mintha a pinceajtó irányába igyekezne nagyon.
A skót úgy érzi, hogy nincsen választása. Mernie kell hinni abban, hogy Meaghan és a többiek szintén megbékéltek már a sorsukkal, és osztoznak abban a gondolatban, hogy nem lesz visszaút. Ez lehet afféle hősies küldetés, egyben megváltás. Hogy Annabelle mennyire érzi a sajátjának, ezt a renegát kalóz nem tudhatja, a szőkeség valahogy olyan alkatnak tűnik, aki menti a bőrét, kidumálja magát a bitófa alól is. Most mégis csatlakozik. Hogy mi végből? Dacból, hogy megmutassa a nagyapjának, hogy méltán vannak saját döntései, céljai. És hogy odadobná az életét? Ezt a férfi még nem látja át. Most igen komoly szavak húzódnak meg a csalafinta mosoly mögött. Duncan világ életében rongy alakokkal üzletelt, az átvágás szinte a sorsa, s most mégsem tudja felmérni, mi rejlik a csinos arc mögött. Milyen gondolatok húzódnak. Ármányos, vagy ezúttal tényleg célratörően bűnbánó. Meglehet, az utolsó pillanatig nem fedi fel a lapjait. – Nos igen, ezért is hagytam ott a többieket a fogadóban. Nem akartam, hogy túl lelkesen, túlzásba vigyék a kutatást. Még szétrombolnak itt valamit. – Hümment, hiszen a főépület mögött vannak ősei sírjai, az egykori klántagok, s talán a két nő, Freya és Meaghan nem, Viggo viszont biztosan nyomok után kutatna a sírokban is. Nem fogná vissza magát, ha a továbbhaladáshoz szükséges következő lépés érdekli. És hogy a birtokon hol kéne körülnéznie..? – Nos rendben szépségem. Az apám tekintetében pedig.. majdnem tíz év telt el. Azt hittem az egyiptomi banya valami komolyabb támpontot ad, de csak annyit, hogy minden a múltban rejtőzik. – Ráncolja a homlokát. Az biztos, hogy egykor kiváló kapcsolat volt köztük, a fegyverkovács igazi trónörököst látott Duncanben, aki majd átveszi a stafétát. Valami kovácsüllőt kéne keresni? Feláll végül és az egyik sarokhoz sétál, ami talán egykor dolgozóasztalként is működött, de már törött az egyik lába, könyvekkel van kitámasztva. Az asztalkán kép, a kovács, és a kisfiú összebújva, előbbi az ölében fogja utóbbit. A kalóz érzékenykedés nélkül forgatja a képet, de semmi nem ugrik be neki róla, tanácstalanul nyújtja a nő felé.
Csak hümmentek a válaszára. Én akkor is úgy vélem nehéz maradéktalanul megbízni bárkiben is. Még saját magában sem biztos, hogy megteheti az ember. Vajon tényleg nem lenne semmi, ami eltántorítaná? Ha az apja mégis azt kérné ne tegye meg, vagy olyan döntés kellene e miatt hoznia, amit nem akar... Én azért sose mondanék ki semmit sem ennyire biztosra, mert mindig lehet olyasmi, ami mégis másképp befolyásolja az ember döntését. Balga dolog azt gondolni, hogy azt semmi sem változtathatja meg. Jelenleg eltökéltnek tűnik, de aztán ki tudja, mint ahogyan a társai felől sem lehet feltétlenül teljesen biztos. Bár az alapján, amit mond elég jól ismeri őket, de mivel azt mondom az ember még önmagában sem bízhat maradéktalanul... Valószínűleg ebben sosem értenénk egyet, de pont e miatt nem látom értelmét győzködni, hogy bízzon bennem. Inkább tovább folytatom hát a reggelit, amíg ő tovább beszél. - Tehát azt gondolod mégis itt találhatsz valami nyomot... Elég nagy a hely, de te ismered a legjobban az apádat. Voltak kedvelt rejtekhelyei? - pillantok körbe falatozás közben, bár a bor is jól fest, de azért reggelihez még se lenne ideális. Talán ahhoz még tényleg túl korán van és nagyban csökkenti a koncentrációt is. - Az jobb lenne inkább vacsorára, ha a társaid nem érkeznek meg időben. - hiszen mintha olyasmit mondott volna, hogy valaki utólag csatlakozik és még várni kell rá, akkor ki tudja, talán még a vacsoráig várhat az a bor, esetleg ebédig, nem tudom, hogy azok az alakok ide jönnek-e vagy sem. Talán tegnap említette, de bevallom nem voltam a legjobb állapotban ahhoz, hogy mindent maradéktalanul felfogja és meg is jegyezzek. - Ha kedvelte az ilyesmit talán hagyhatott neked jeleket is a házban, márha tényleg akad itt bármi, ami arra utal, hogy hol van az a kard, de jó eséllyel olyasmi lehet, amit csak te értesz meg, vagy veszel észre. Apróság, egy elmozdított tárgy, vagy épp egy új, ami nem illik oda. - vetem fel a lehetőségeket, mert bár persze ketten is körülnézhetünk, de viszonylag kis esélyt látok rá, hogy ha az apja neki rejtett el valamiféle segítséget akkor azt úgy tette, hogy más is megtalálja. Nem a saját tudásomat becsülöm le, de valószínűleg gyorsabban végzünk, ha neki sikerül ezt megoldania. Időben biztosan gyorsabban végeznénk. Nem tudom mennyire gondolja úgy, hogy esetleg sürgeti az idő. Keresi-e más is azt a kardot.
Más esetben a férfi megértené, ahogyan Annabelle viselkedik, bele is menne a játékba, ha nem lenne érzelmi töltete a dolognak. Nem csupán arról van szó, hogy hősünknek minden mindegy, halni készül, ezért aztán mulathatna utoljára egy jót. Furcsa módon olyan romantikus vágyak kerítik hatalmukba, amelyet a szőke szépség nem ért, talán sosem fog érteni. Mindezt nem oldja fel egy gyors hempergőzés, sőt, még az is lehet, hogy Annabelle részéről ez csak csábítás, de ténylegesen nem hagyná magát legyűrni. Furcsa késztetés ez, hiszen a kalóz gyengéden betakargatta a nőt, szívesen készítette el a reggelijét, holott ez vélhetően egyikükre sem jellemző. A nő pedig önként ajánlkozik az öngyilkos küldetésbe, noha nem valószinű, hogy el szokott bukni helyzeteket, most sem valószinű, hogy úgy akarná megszerezni a fegyvert, hogy az elpusztítása közben maga is odaveszne. – Ezek kiváló kérdések drágaságom. Igen, átgondoltam, és a skót becsület nevében ezt vállaltam. Nem kerülhet egyik oldal kezébe sem. Talán naívnak gondolsz, vagy mártírnak, mindkettő lehetek, és mégis, egyik sem. Becsületbeli ügy. Már túl sok van a rovásomon, ahogyan a tiéden is. Most talán helyesen cselekedhetek. – Érti ő, hát hogyne értené, hogyan gondolja Annabelle. A zűrös eseteknél, mint amikor az embernek a lábát kell lefűrészelnie, bizony minden korábbi hitvallás csődöt mondhat. Csak éppen itt most kell meghozni a döntést, mert már nem lesz kiút. Ha az ember rálép az ösvényre, már nem fordulhat vissza, legfeljebb szűkölve próbálhat menekülni, mint a csapdába ejtett patkány. Nem, felszegett állal bele kell masirozni abba a végzetbe, amit a sors kirendelt. – Megértem, hogy tőlem is szokatlannak látod azt, hogy valamiért kiállok. Nem szokásom, ez tény. Jobb szeretem a magam útját járni. Ez egyszer utoljára, kivételt teszek. Örülök, hogy te is. És hogy csatlakoznál. Egyiptomban véget értek a nyomok, a mocsári banya, ahova mentem, apám régi ismerőse csupa talányban beszélt. Valahogy azt gondoltam, hogy ha visszatérek az apám birtokára, akkor okosabb leszek. Körül kéne nézni, hátha találunk valami útjelzőt. – Bólint végül a nőnek, aki ha jobban van, segíthet a keresgélésben, de ha nincs, elmehet a fogadóba is Viggoékhoz, esetleg bevárni Freyát. Most már ő maga is helyet foglal, főleg a kenyérből, és a kolbászból falatozik, de előkerül a kamrából egy bontatlan borospalack is. Apja gyűjteményéből.
Teljesen érhető az, amit Duncan mond, de hát erre én mégis mit mondhatnék? Tisztában van vele, hogy milyen eszközeim vannak, tehát nem igazán lenne értelme bevetni őket, legalábbis nem úgy, ahogyan megszoktam. Lehet, hogy nem ismer eléggé, de annyira már igen, hogy azért azzal tisztában legyen, hogy talán tényleg sosem lehet bízni bennem, de vajon a társaiban miért bízik ennyire? Ki tudja, hogy a halál torkában ki hogyan reagál? Én azért ammondó vagyok, hogy akárki visszakozhat, ki tudja még maga Duncan is, csak egyelőre még nincs vele tisztában. - Ha ott találnád a karddal az apádat, akkor is vállalnád, hogy meghalsz, vagy elpusztítod? Magadban száz százalékik megbízol? Ez a bizalom dolog annyira labilis dolog... egyáltalán lehetséges valakiben teljesen megbízni? - felelek kérdéssel a kérdésre, hiszen lássuk be azért igenis az emberek a halál torkában, vagy brutális fájdalmak elszenvedése közben igenis képesek az összes létező elvüket a kukába hajítani. Én már csak tudom, láttam erre páldát. Miért is teszünk úgy, mintha lenne olyan ember, akiben maradéktalanul bízni lehet? A nagyapám, aki nekem a legfontosabb cserben hagyott és valójában a társaim nagy részében sem bízom igazán. - Nem hiszem, hogy lenne értelme, hogy győzködjelek. Ezt neked kell eldönteni. - teszem hozzá végül, hiszen mi lenne a jó válasz? Azt mondom ígérem, becs' szó, netán az apám sírjára esküszöm? Mind értelmetlen és felesleges. Ha bízik benne, bízik, ha nem, akkor pedig nem. De azt tudni kell, hogy velem együtt igenis több esélyük van, talán még arra is, hogy ne hagyják ott mind a fogukat. - Fejet hajtani? Jajj drágám, hát szoktam én fejet hajtani? Saját döntéseim vannak, nem azok mögé sorolok be, akik döntéseket hoznak, maximum melléjük állok és azzal ők járnak jól. - vonom meg a vállamat, miközben tovább falatozom. Határozottan jobban vagyok, mint tegnap, jobb színben is és így azért a kedvem is jobb, no meg erősebbnek érzem magamat. Remélhetőleg hamar eldönti Duncan is, hogy mit szeretne. Nem szeretem, ha valaki túl sokáig hezitál. Nincs sok értelme győzködni magad egy döntésről, aztán meg az ellenkezőjéről. Találd ki mi legyen, aztán tartsd magad ahhoz, akármi is történjék. Legalább saját magadban legyen bizodalmad.
Annyira máshogyan gondolkoznak, ezt a skót már magában korábban is megjegyezte. Annabelle sosem volt annyira sötétlelkű, hataloméhes, mint Grindelwald, inkább amolyan szeszélyes szépség, aki csupán megfelelni akar, bizonyítani, de könnyen csalódhat is. Mondjuk inkább semlegesnek, ebben pedig hasonlatos a kalózhoz. Ebből kifolyólag egy lehetne a céljuk, de a férfi látja Annabelle-en, hogy ő foggal körömmel ki akarja magát majd tépni a csapdából, nem szándékozik hősi halált halni. Akkor miért menne velük? Azért, hogy végre tegyen másokért? Duncan kedvéért? Vagy hogy úgy érezze, ez a saját céljait szolgálja? Lényegében helyrebillentené a mérleget, mert ha a fegyverkovács hagyatéka nem kerül senki kezébe, akkor nem dől el egyhamar a háború, és bármi lehetségessé válik. – Ez igaz Annabelle, jóval ütőképesebbek, csak míg a társaimat ismerem, téged.. Ők szedett-vetett banda, mindannyian sötét múlttal, de a közös ügy érdekében mind megváltásnak ítélik meg. Ha ellenünk fordulsz a végén, semmi esélyünk. Nem akarok végig gyanakodni. - Ha ő használná, te pedig elpusztítanád, az olyan, mintha ellene lennél? Ilyen elnéző típus? A történelem nem erről árulkodik. – Ingatja a fejét enerváltan, mert amúgy nem egy cinikus alkat, inkább a durrbele, nagyszájú, vagány, de ez most egy olyan fordulat, ahol rá kell vennie magát arra, hogy amolyan antihősként megváltsa a világot. – Mi történt veled Annabelle? Eddig azt hittem megvannak a saját elképzeléseid, most fejed hajtanál az enyém előtt? – Most tartja a szemkontaktust, holott egyébként rohadtul zavarja, hogy ennyire hatással van rá, de ha komoly témákról szó, akkor igyekszik magát függetleníteni. Vagy.. nem is kéne? Hiszen Annabelle ide jött gyógyulni, talán segítséget is kérni. Lehet, hogy mégis van szíve, és pusztán holmi vágyódásból csatlakozni? Vagy ez önbecsapás a kalóz részéről? Mindenesetre ő maga eszik sósat és édeset is, biztos, hogy ma szüksége lesz az erejére.
Elmosolyodom, hiszen egy dolog soha sem jellemez egy embert. Duncan sem csak egy tolvaj, hanem annál láthatóan sokkal több és még úgy érzem, hogy ennél jóval több is rejtőzik a páncélja alatt, csak nehéz lesz kideríteni, mert igen komolyan be van zárkózva. No nem mintha én nyitott könyv lennék, sosem voltam az és valószínű nem is igen leszek már. Persze ettől még eszem ágában sincs meghalni, vagy halálba menni vadidegenekkel. Annál sokkal jobban ragaszkodom az élethez és persze a sikerhez, no meg látni is szeretném, hogy az ügyünk végül beteljesedik. Nem szándékozom feláldozni magamat, de bízom annyira a saját erőmben, hogy ha arról van szó a végén azért mégis csak megússzam a dolgot. A többi vadidegen pedig nem különösebben érdekel. Duncan... talán. - Ezt azért botorság ennyire kategorikusan kijelenteni. Eddig még nem gondoltál rá, hogy esetleg én is veletek tarthatnék és akkor már eleve jóval erősebbek lesztek. - vonom meg a vállamat egy magabiztos félmosollyal, kortyolva kicsit a kávémból, várva hogy kiszolgáljon és az asztalra kerüljön a felvágott friss kenyér, a többi finomsággal együtt. Hát igen, van annyi hitem magamban, hogy ne akarjak valami halálos küldetésre készülni és azt hiszem Duncan is tisztában van vele, hogy ha arról lenne szó, hogy magamat mentsem, de mindenki másnak annyi, hát nem sokat hezitálnék, hogy kijussak és ott hagyjak gond nélkül mindenkit. - Miért gondolod, hogy ezzel megkérdőjelezném a döntését? - szedek magamnak és elkezdem vajazni a kenyeret. Maradok most a sós verziónál, lekvárra nincs különösebben szükségem. Türelmesen várok és figyelem Duncant, hogy vajon mi járhat a fejében. Vajon akkor is magával vinne, ha nem biztos benne, hogy ugyanaz a célom, mint nekik? Bár, ha egy kis esze van, akkor bizonyára nem bízik meg bennem maradéktalanul. Ennyire már biztosan kiismert. Ha nem, akkor balgább, mint hittem. - Ha úgy gondolod, hogy nincs más lehetőség. - felelek a kérdésére is. Elpusztítani egy kardot, ami a kezünkben plusz erőt adhat? Az azért már nagyon átgondolandó, de ráérek ott helyben meghozni ezt a döntést majd és persze nem fogom ezt nyíltan kimondani. A nagyapám elég ütőképes erőt rakott már eddig is össze, elég komoly tervei vannak, úgyhogy miért is ne győzhetne a kard nélkül is? De azért sosem árthat valami plusz. Ha módom lenne rá akkor igenis átgondolnám, hogy mik a lehetőségek.
Még ha tudom is, hogy milyen rossz híre van, a skót is körbeugrálja, hercegnőként kezeli. Bár ő maga is a társadalom peremén él, a nővel ellentétben Duncan sosem választott oldalt. Igen, jobb köpönyegforgatónak lenni, csak a saját hasznunkat nézni, Annabelle pedig afféle körözött bűnözű, ám a férfi kezdi egyre jobban felmérni, hogy miért is harcol a boszorkány. Talán egy szebb, másabb jövőért. Ám Grindelwald unokájaként ez nagyon kétséges vállalkozásnak tűnik. De ahogyan időt töltenek el együtt, megismerik a másikat, kiderülhet, hogy semmi sem olyan végleges, és néha bizony lehet elköteleződni. A férfi csupán azért berzenkedni, mert Annabelle természetes bája felkavarja, s nem pont akkor akarná elveszteni a fejét, amikor hősi halált megy halni. Akkor valahogy értelmetlenné vállna az egész. Meg kell keresnie apja hagyatékát, és ha lehetséges, elpusztítani a kovács által készített fegyvert. – Amikor nem rabolok, fosztogatok, egészen házias vagyok. – Feleli egyszerű mosollyal, holott egy nő szemében a legtöbbször a rosszfiús oldala volt igazán előtérben, nem azzal szokott lenyűgözni bárkit is, hogy takargatja, virraszt az ágyánál, vagy éppen kiszolgálja. – Valahogy kezdek benne egyre jobban hinni. Ráadásul nem kell nekünk mentőakció kifelé, a lényeg, hogy bárhova is menjünk, csak odaút van. – Emlékezteti a nőt arra, hogy ő már leszámolt az életével, ha Annabelle bármit is tervezne vele. Valahogy a boszorkány olyan alkatnak tűnik, mint amilyen ő maga is, a léha pillanat kedvéért, puszta szeszélyből dobja be magát. És most, mintha azt sugallná, hogy ő is kész csatlakozni. Meghalni is vajon? Vagy ez egy újabb ármány? – Parancsolj. – A kolbász mellett a lekvárt is hozza a kamrából. Szilva, de az legalább sokáig eláll. Így van édes és sós is, ami csak kell. Ő maga már el is kezdi felszelni a kenyereket, ami már sercegve morzsállik szét, hiszen még finom meleg, a gyomornak éppen tökéletes. – Azt hittem, hogy a nagyapád át akarja venni a hatalmat. Mi okod lenne hát megkérdőjelezni a döntését? A fegyver nyilván neki is kell. Elpusztítanád? – Ő maga kalóz, megannyi átverésben volt már része, de most mintha a szőke szépség nagyon is komolyan beszélne. Csalódott? Végre a saját útjára lép?
Valójában nem vagyok minőségi ételekhez szokva. Sosem halmoztak el komolyabban gyerekként, bár nem volt nehéz életem sem, de azért anyánk mégis csak egyedül nevelt minket sokáig a testvéremmel, úgyhogy nem reggeliztünk kaviárt és hasonlókat. De nem is vágyom ilyesmire, ezúttal sem. A cél a fontos és nem az, hogy éppen mit reggelizik az ember. Leülök hát és beleszippantok a frissen főtt kávé kellemes illatába és lássuk be az épp készülő kenyér is igen ínycsiklandónak hat még így sütés közben is. A vacsorát pedig tegnap a sérülésem miatt kénytelen voltam kihagyni, így nem csoda, ha kissé azért megkorran a gyomrom az illatok hatására. - Egészen kellemes fogadtatás. - mosolyodom el és legalább Hádész jelenlétén sem ütközik meg, pedig azért lássuk be, hogy a bestia nem épp apró és az igazi verziójától egy épeszű varázsló biztosan frászt kapna, hiszen igen komoly mágikus mérgező erővel rendelkezik. Ha ez nincs, akkor jó eséllyel nem is jutok ki a Minisztériumból. Na jó, persze kellett egy kis segítség is, hogy összehozzam, de legalább kellő fejetlenséget hagytam magam után. - Kicsi, de ütőképes? Valójában nem a létszám a fontos. Ha az lenne csak a lényeg, akkor még mindig az auroroknál sínylődnék. - kissé színpadias túlzással sóhajtok fel, pedig valójában a Minisztérium emberei nem olyan veszélyesek. Túl sok szabály köti meg a kezüket, így aztán akármennyire is félnek a nagyapámtól biztosan mindenféle engedélyekre volt szükségük ahhoz, hogy mondjuk egy egyszerű Veritaserummal próbálkozzanak, vagy komolyabb módon próbáljanak információt kiszedni belőlem. Persze idővel lehet, hogy megkapták volna valami feljebbvalóktól az áment, de szerencsére annál előbb léptem le. - Most hirtelen egy kiadós reggeli. - felelem, mint rövid távú terv, de tudom, hogy nem erre gondol. Hiszen felmerült, hogy velük tartnék-e. A nagyapám bár mindenki úgy gondolhatná, hogy cserben hagyott, de tudom, hogy nem volt választása, mint hogy magát mentse és végtére is küldetett segítséget nem igaz? Talán valahol mélyen van bennem egy csepp tüske, vagy volt abban a pillanatban, amikor kiolvastam a tekintetéből, hogy bizony ott fog hagyni, de ezt egyelőr még ügyesen eltudom nyomni magamban. Viszont, ha a kiszabadulásom után azzal a karddal térnék vissza hozzá... - Utána viszont talán veletek tarthatnék. - hümmentek egyet végül, aztán beleszagolok a levegőbe az első pár korty kávé után, hiszen igen kellemesen száll már a friss kenyér illata és a kipakolt kolbásszal és a többivel együtt azért már határozottan kezdek éhes lenni. - Mikor készül el? - kérdezem, mintha fél perce még nem ennél jóval fontosabb kérdéskörről lett volna szó, de csak szépen sorjában. Ráérek még megkérdezni, hogy pontosan kik is azok a társak, akikről beszélt és hogy vajon miért is kellene bíznom bennük. Elég komoly jutalmat kapna az, aki átadna a Minisztériumnak, szóval miért ne tenné meg bármelyik cimborája egy olyan küldetés helyett, ami lehet hogy a halálba menetel.
Nagyjából egy percet sem tudott aludni, annyira felkavarta, hogy a nő itt van az én birtokomon. Oly gyönyörű, oly kívánatos, de a skót nem akarja ezt, hiszen semmi értelme romantikát tervezgetni, ha az ember halni készül. Hiszen nyilvánvalóan ha a fegyver nyomába ered, hogy elpusztítsa, esély sincs rá, hogy túlélje bárki is a csapatban. Talán ezzel Viggo és Meagan is tisztában van, nekik sincs vesztenivalójuk. A Bestia végül nem válallta, hiszen neki ott a családja, van még élete tanárként is, ezért a férfi végül vad levelezésbe fogott éjszaka az Amerikában megismert indiánnal, Freyával, hogy ne akarjon most Londonban letelepedni, vele egyértelműen több esélyük van! És miután aludni sem tudott, amint pirkadt, kiment fát vágni, na nem azért, mintha tovább akarnának itt maradni, inkább csak amolyan testmozgás. Miután nem voltak bevásárolni, és szolgák sincsenek, a tartós élelmiszerből gyúrt kenyeret, amit pár órát állni is kellett hagyni, azért amikor a nő kel, akkor még csak sül a kemencében. Kávéja azért van, annyira nem teljesen nulla a készlet. Kicsit fapados ez így, de ha már a birtokot választották, és nem a fogadót, amiben a két egykori halálfaló is megszállt, ezzel kell beérniük. – Semmi komoly, hercegnőm, csak egy kis házi. – Teszi le a forrón gőzölgő kancsót az asztalra a konyhában, némi füstölt kolbászt is talált. Enyhén szólva is vidékies reggeli, de most ezt tudja nyújtani, tudja, hogy ő mennyire nagyvilági. Enyhén szólva is rajta felejti a tekintetét, amitől meg is rázkódik, hogy észhez térjen. A nő nem véla, de egyértelmű, hogy megvan a saját varázsa. – Ma összepakolunk, a társaim már várnak. Sikerült még valakit hívnom. Kicsi, de ütőképes csapat leszünk, ha úgy döntesz, hogy velünk tartasz. Annyira kicsi, hogy más azt hiheti, hogy nincs esélyünk. Mik a terveid végül Annabelle? – Veti a hátamat szigorú tekintettel a konyhapultnak, igyekszik elhatárolódni a rá gyakorolt érzelmektől, noha nincsen fából, s tudja, hogy a boszorkány ismét nyújthatja csábos-gyengéd oldalát, akkor pedig mindannyian tudjuk, hogy egy kalóz mennyire tud visszafogott maradni. A nagymacskával természetesen nem törődik, már annyi mindent látott, hogy ez már apróság. Ha nem is szó szerint.
Tényleg hatásos volt a bájital, bár úgy kiütött, mint annak a rendje, de most hogy ébredezem legalább már sokkal jobban vagyok. Az oldalam is szinte teljesen ép, maximum egy sebhely ad majd emléket annak, ami történt és persze a gondolataim annak, hogy mégis hogyan juthattam idáig. A nagyapám lényegében beáldozott és ott hagyott. De tudom, hogy nem volt más választása, hiszen az az alávaló elmenekült, hogy a saját bőrét mentse. Én már annyiszor mondtam, hogy nem bízhatunk benne, hiszen csak a saját pecsenyéjét sütögeti, de a nagyapa szerint szükség van a tudására és talán tényleg így van, de amikor szorul a hurok, akkor meg simán mindenkit pácban hagy, mint ahogyan legutóbb is. - Jól van Hádész, ideje valami reggeli után nézni. - pillantok az eddig az ágy mögött megbújó nagymacskára Csendes és hangtalan, valószínűleg Duncan egyelőre még arról sem tud, hogy itt van. Ha már láthatatlan lenne, akkor jóval könnyebb dolgom lenne, de ez sajnos még nem adatott meg neki. Egyelőre a csendes járás az övé, de a méretei miatt igen nehéz csak úgy elrejteni. A szabadulásom kulcsa volt, a Minisztériumban teremtettem és a mérge segített abban, hogy kijussak. Most már csak fejlődnie kell, hogy még hasznosabb társam lehessen a további küzdelmek során. - Remélem már készül a reggeli, oh hős lovag! - szólalok meg újra, de most már hangosabban, feltápászkodva az ágyról és kicsit megigazítva a ruhámat, ami még mindig elég csapzott, de még nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a mágiám elég erős a tegnapi után ahhoz, hogy pikk-pakk helyrehozzam a külsőmet. Azt hiszem nem is most e legfontosabb, hanem, hogy erőre kapjak. Ha azzal a karddal térek vissza, nagyot lendíthetek az ügyünkön és nem kell úgy a nagyapám elé állnom, hogy legyőztek. Bár elkaptak, de kiszabadultam és újult erővel csapunk vissza majd! Egyelőre viszont ehhez még erőt kell gyűjtenem, úgyhogy a konyhát célzom meg, főleg ha netán eleve érkeznek már finom illatok. Jól esne egy kávé és persze egy kiadós reggeli sem ártana. Duncan talán meglepődik majd a méretes macskán, aki méltóságteljesen lépked mellettem, de hát Hádész, mint mondtam elég feltűnő jelenség.
Csak hümmentek egyet, hiszen még se mondhatom ki nyíltan, hogy őszintén nem nagyon érdekel, hogy most akkor az apját tényleg rákényszerítették, vagy sem, vagy önként gondolta úgy, hogy létrehozza azt a varázstárgyat, mert hitt a képességeiben. Úgy sejtem, hogy Duncan is csak tippel, csak a sötétben tapogatózik és úgy gondolja, hogy van róla sejtése, hogy az apja mit és miért csinált, de ő se tudhatja igazából. Engem meg nem kell, hogy érdekeljen, ha meg akarom szerezni magamnak. Ha ezzel térek vissza a nagyapámhoz, akkor fordíthatunk a jelenlegi helyzeten és nem kell többé rejtőzködnöm és bújkálnom. Gyorsabban a végére érhetünk a tervnek. Most is haladunk, de hát ármánnyal és cselszövéssel minden sokkal tovább tart. - Kétlem, hogy csak egy szép pofi lennék számodra, akkor nem így néznél most is. - mosolyodom el. Tisztában vagyok vele, hogy milyen hatással vagyok rá, hiszen olyan nyíltan próbálja mindnáron lebeszélni magát rólam, hogy csak a vak nem látná mi van a háttérben. Határozottan szórakoztató egyébként, de észnél kell lennem, mert a végén még tényleg lelép mire felébredek, akkor pedig próbálhatnék rájönni, hogy pontosan melyik szigetre is mentek azokkal a társaival, akiket említett. Nehéz feladat lenne, de persze nem lehetetlen. - Ha azt gondolod rólam, amit akkor mégis miért aggódnál értem? Tudok vigyázni magamra és vannak saját döntéseim. - próbálom jelezni, hogy nem úgy megy ez, hogy döntést hoz helyettem. Majd én tudom, hogy mit akarok és ehhez nem neki kell védenie engem. Majd én megoldom szépen, ő pedig csak fogadja el, hogy menni akarok. Az más kérdés, hogy biztosan tisztában van vele, hogy akkor kénytelen lesz figyelni rá miben mesterkedem, de ez már apró részletkérdés mondhatni. Viszont lehet, hogy segíthetek, hogy megússzák ezt a kis küldetést, amit annyira életveszélyesnek állít be. Vajon a társai is úgy készülnek, hogy ott hagyják a fogukat, vagy ha van rá mód, akkor megmentené őket? - Te is tudod, hogy velem erősebbek lennétek...csak ne hagyj itt reggel... - két fenemód erőteljes ásítás akadályozza, hogy rendesen végig mondjam a mondatot, de azért még sikerül nagyjából kimondani, amit akarok,csak aztán nehezül el hirtelen a szempillám olyannyira, hogy már képtelen vagyok nyitva tartani. Beüt a gyógyító álom és ki tudja talán ez most egy nyugodt éjszakát is magával hoz, amire már nagyon régen volt példa.
A skót hunyorogva takargatja be a nőt, mintha csak pótcselekvést kéne találnia, hogy még véletlenül se kelljen ránéznie. Megtehetné, hogy ha már úgy érzi hogy ugysem jön vissza hogy kielvezi az utolsó napokat. De nem, ez is a vezeklés része hogy ostorozza magát amiért olyan felelőtlen léha életet élt, és nem tett semmi marandót. Ez már késő bánat, de még egy dobasa van. Az utolsó esély hogy talán helyrehozza amit lehet. - Talán mert a világ nincsen rá felkeszulve. Úgy érzem hogy apámat is csak rákényszeritették hogy csinálja meg ezt a fegyvert. Manipuláltak, zsarolták, édes mindegy. Rájott és változtatni akart. Most nekem kell a helyébe lépnem. - Látja hogy a nő másról akarja meggyőzni és szenvedélyesen beszél. Mintha valami érdeke fűződne hozzá ismét. Mint legutóbb a tömlőcben. Ám azóta mintha változott volna valami. Azert jött ide mert remélte hogy itt meg tud gyógyulni. És talán Duncannel is összefut. Kölcsönös lenne ez a bizarr vonzalom? Akkor meg inkább nem kéne teret engedni neki ám a skót túl őszinte, nem szereti a titkokat ezért is nehéz csak úgy ellenállni a szőkének. Becsületére legyen mondva, próbálkozik rendesen. Már csak azért is mert sejti hogy Annabelle a külsejét jellemzően erre használja. Ahol nem tud érvekkel vagy erővel érvényesülni ott bedobja a végzet asszonyát. Más kérdés hogy most valóban csúnyán megsebesült. Meg igazság is lehet abban amit mond. - Na ne fárassz szépségem. Mindketten tudjuk hogy csak a sajat céljaid érdekelnek. Nem is értem mit látok benned. Másnak is van szép pofija. - Rázza meg a fejét, mint akit megbabonáztak. Mondhatna hogy csak azert hat ra ennyire a nő mert egyertelműen ő az utolsó aki igy megfogta, mivel több már nem lesz. Ám már az előtt is megtörtént ez, hogy a felföldi rászanta volna magát az öngyilkos küldetésre. A finom mosolyt viszonozza a maga zord módján. Vajon miért nem tud rá haragudni? Nem húzza vissza a kezét, ahol Annabelle megérinti, a finom csábítás értékelendő, így a férfi csupán felsóhajt. A boszorkány még sebesülten is érzékibb nő, mint bárki, akit eddig ismert. Állja végül a tekintetét, és a fenébe is, hogy csinálja? Egyszerre erős, és törékeny. Ez képtelenség! – Nem terveztem úgy, hogy megússzuk élve. Mindent felszámoltam. A hidak már égnek. Téged is veszélybe sodorjalak? Nincsen bajod nélkülem is? – Simít ki egy tincset Annabelle arca elől, erre sehogy sem számított, az biztos, hogy ütőképes csapat lenne, csupa megveszekedett, félelmetes alak. Meghalni mennek oda, de a nőből süt az elemi erő, akár még meg is úszhatják valahogy. Kész csoda lenne, na és persze így nincsen értelme a vezeklés kapta megváltásnak, de.. egy új élet reményének igen. – Aludj inkább. Majd megbeszéljük. – Zárja el a beszélgetés csapját, a bájital úgyis pillanatokon belül beüt. Még megvárja, míg a nő pillái lecsukódnak, s igéretéhez méltón marad az ágyánál, csupán éjfél körül küld egy rövid üzenetet a kocsmába, hogy ne várjanak most rá, majd talán másnap érkezik.
Úgy beszél, mintha minimum tudná is a jövőt előre és tudná, hogy milyen világ jöhet majd el. Nem is értem, hogy miért gondolja, hogy ő biztosra megy, hogy az, amit gondol csak úgy lehet. - Azt mondtad neked lesz véged, ha elmész, de miért lenne olyan rossz a világ, ami eljöhet? És ha én úgy gondolom az a jövő lehet működő, amit én akarok? - nem, nem vágyom rá, hanem akarom. Szabad világot, olyat, ahol azt tehetsz, amit akarsz és ahol nem kell rejtőzködnöd. Ha ez azzal jár, hogy uraljuk a muglikat, mert nem fogadnának el minket.. hát akkor ezzel jár, nem érdekel. Duncan viszont úgy beszél, mintha biztos lenne benne, hogy nem jöhet semmi jó és őszintén szólva nem értem, hogy miért olyan nagyon biztos magában. Mégis miért ne lehetne a mi világképünk a helyes? Egyelőre csak ezt ismerjük, már hosszú évtizedek és évszázadok óta. De, ha velemennék... ha megszerezném azt, amit keres... úgy tűnik, hogy fontos és nagyon is értékes. Csak nem szabad hagynom, hogy pusztítsa. - Miért számít ez visszaélésnek? Nekem sincs veszíteni valóm jelenleg és menni se tudnék hová. Nem lehet, hogy csak jól esik a törődés és a figyelem? - mosolyodom el finoman kicsit taktikát váltva. Nem tudnám meggyőzni, de azért ha máshogy nem, hát akkor így megpróbálhatok óvatosan közelíteni hozzá, ahogyan a kezét is megérintem finoman. És persze még az előtt lenne ideális, hogy elnyomna a bájital és a vele érkező álom, mert ha már ez megtörtént, akkor igazán nehéz lesz elérnem, hogy vele tartsak. Végtére is nem lenne rossz ötlet, akármi is az, amit meg kell keresnie megszerezhetem magamnak... nekünk, az ügyünknek. - Ha azt mondom veled mennék, mit mondanál? Kell a segítség nem igaz? Talán akkor megúszhatnád élve. - vetem fel a lehetőséget, bár nem tudom, hogy mennyire lesz hajlandó belemenni az ajánlatba, de azért mindent megteszek azért, hogy így legyen. Eddig elég jól tudam hatni rá, hát miért ne próbálhatnám meg újfent? Jelenleg egyébként is ártalmatlannak tűnik, gyengének és elesettnek, akár még meg is eshet rajtam a szíve, hiszen azt mindketten tudjuk, hogy hatással vagyok rá, nem is kicsit.
A skót nem szívesen nyílik meg, ám túl régóta fojtja magába az érzelmeit, nem csoda, hogy ha valaki tényleg a kedvére való, akkor nem tudja visszafogni magát. Legalábbis az arcára van írva, hogy szöges ellentéte az, amit mond, meg ahogyan viselkedik. Hiába próbál éles, elszigetelő hangon visszautasítást mutatni, a tengerkék tekintetből látszik az aggodalom, a gondkodás. Na meg a vívódás, ha ő nem jönne vissza, akkor nem tudna többet segíteni a nőnek, aki állandóan bajba kerülne. És nyilván az is, hogy nem akar kötődést kialakítani, mert minek, ha ebből úgysem lehet semmi? – Nincs vége, még nincs. – Rázza a fejét, a nő teljesen félreérti, mint ahogyan Sheska tanárnő is. A két nő valahol hasonlít, mostanság konok fejű, makacs szőkékkel hozza össze rossz sorsa, de még egy kalóznak is lehetnek elvei. – Nem fog eltűnni ez a világ, még a legrosszabb esetben is. Csupán átveszi a helyét valami, amit még az ellenségednek sem kívánnál. Változást kell hoznunk, hogy mindenki jól járjon. – Nem teszi hozzá, hogy mindenkit megmenthessünk, hiszen már maga a helyzet is szatírikus, miért éppen neki, az örök köpönyegforgatónak kéne bárkit is megmenteni? Egy kalóztól az az elvárt, hogy becstelen, örök áruló. Ám a skót a saját útját követi, és ha most úgy döntött, hogy nem fordít hátat senkinek, akkor igenis a saját keresztje az, hogy a békére törekvő fegyverkovács hagyatékát életre hívja. – Az eddig is tudtam, hogy boszorkány vagy, de.. miért élsz vissza azzal, hogy hatással vagy rám? Neked úgysem számít senki, ez nyilvánvaló. Eszközként kezelsz bárkit. Aztán az ember pedig ossza be magának. – Foglalja össze éles hangon, némiképpen duzzogva takargatja meg a nőt, mert nem hátrál meg a szinte csábos suttogástól, noha más esetben ha tudja, hogy kihasználják, vagy szó nélkül bele megy a dolga, vagy ha nincs ínyére a dolog, kardot rántva kihátrál. Belenéz a zafír szempárba, és inkább témát vált nagy kedvetlenül. – Merem remélni, hogy Viggo nem hoz magával mást is, mert ha az akire gondolok, nem lesztek túl jóban. – Hallott már a hatalmas méretű féig auror, félig tanár nőről, aki még Sheskánál is magasabb. Viggo megüzente, hogy talán kapható erre a végső küldetésre, ami nem lenne rossz, mert még tizen sincsenek, de ha szembekerülnek az aurorokkal, vagy éppen a testvériséggel, minimum tízszeres túlerő lesz. Nyílt harcban esélyük sem lesz, kivéve ha olyan állást találnak, ahol nem érdekes a szemtől szembeni erő aránya. Összeérnek a kezeik, ebből már elhúzza a kezét, s csupán ingatja a fejét. Zordnak tetsző tekintetében benne van a kétség: minek?
Erre mit is mondhatnék? Bőven elég nekem a szavai tagadása ellenében a tekintete, ami egyértelműen elárulja, hogy annyira nem megy neki könnyen, hogy csak úgy semmibe vegyem, akármennyire is igyekszik és bizonygatja. Azért marad itt és azért segít, hiába lépett le akkor, amikor kihoztam a börtönből és nem teljesítette teljes mértékben az alku áreső részét. Végülis ezúttal törleszthet, veheti úgy is, én pedig valljuk be élvezem a játszadozást, ahogyan őrlődik. Néha muszáj lazábban venni az életet, főleg akkor, ha az ember nagyon-nagy bajban van. Bár én magam is elág határozott célokkal állok a világhoz és mindig tudom, hogy mit akarok, de most pár órára igazán megtehetem, hogy nem azon rágódom, hogy mi lesz holnap a következő lépés és a következő úticél. Kihívás volt elrejteni a ládát, de úgy csináltam meg, hogy amennyire nehezen jöttem ki én belőle, annyira nehéz legyen a megtalálása is. Elég sok és igen hatásos csapda vigyáz rá, hogy még ha valaki véletlenül a közelébe is jut, akkor se legyen módja rá, hogy élve megússza. Tettem róla, még ha meg is volt az ára. - Hidd el, én sem szeretek tartozni, de ez a végletes gondolkodás. Új világot akarunk teremteni, te pedig úgy állsz hozzá, mintha mindenképp vége lenne. Válassz más utat. - pillantok rá, ahogyan elmereng felhúzva a lábát, hogy úgy nézzen le rám a székről. Szóval tényleg olyan biztos benne, hogy a halálba megy? Sose értettem ezt. Hogy én megtenném-e, ha nem lenne más választás, a nagyobb jó érdekében? Hogy hoznék-e ekkora áldozatot, ha a nagyapám ezt kérné? Sose gondoltam ebbe bele és még nem szembesültem efféle kéréssel, hogy döntést kelljen hoznom. Azért is nézem őt fürkészőn, mert nem vagyok benne teljesen biztos, hogy én képes lennék erre. Eldobni mindent... Én látni akarom, hogy milyen jövőt építünk fel, nem akarok lemaradni róla. - Tehát mert nem foglalsz állást, nem engeded azt sem, hogy aki megteszi szíve szerint használja. Az apád azért alkotta azt a tárgyat, hogy az enyészeté legyen? Biztos vagy benne? - súgom egészen halkan, amikor közelebb hajol, hogy betakarjon. Elmerengek, de mégis rajta függesztem a szememet, az ő tekintetét szinte magamhoz kötve. Közel van, akkor lehet igazán hatni valakire, ha közel van, ha nem tud mást tenni, mint hogy téged néz. A szemkontaktus fontos, és én elég jól megtanultam a nagyapámtól, hogyan kell hatni az emberekre, hogyan kell őket az ujjad köré csavarni úgy, hogy aztán neked tetsző döntéseket hozzanak, mintha csak ők akarták volna meghozni azokat. Mintegy véletlenül épp akkor emelem fel a kezemet, amikor a takarót igazgatja, hogy a kezeink is összeérjenek.
- Olyan nagyra vagy magaddal te nő! Igen, hatással vagy rám, én viszont nem akarnám ezt. El akartam bújni a világ elől, hogy aztán rájőjjek, ez mégsem út. Meg kell találnom az apámat, és véghezvinni az akaratát. Ebbe nem fér bele holmi játszadozás. – Fordítaná el a tekintetét, ám más az amit mond, és megint más, ahogyan ténylegesen hat rá a nő. Ahogyan másokra is, a skót éppen ezért nem hajlandó rabigába hajtani a fejét. Túlságosan régóta menekül, kitörli az érzelmeit, hogy még véletlenül se találjanak rajta fogást. Annabelle viszont az egyik oldal felé húz, s egyértelmű céljai vannak. Egy darabig talán közös lenne a sorsuk, de mi értelme beteljesíteni a szív vágyait, ha úgy sincs visszaút? A fegyverkovács titkos ereklyéjének ösvénye egyirányú, ezt kellett megértenie Meagannal is. Hiába ott a nő boltja, már nem számít, hogy mit halmozott fel életében. Ha vele tart, akkor ennek már nem lesz jelentősége. – És azt se akarom, hogy te tartozz nekem. Értsd meg! Nem fogok visszajönni, ezért nincs értelme semminek. Viszont itt hagyni téged? Annyira még én sem vagyok rossz ember. – Mormolja a nő mellé húzva egy széket. Hagyja, hogy Annabelle eldőljön a kanapén, noha egy vendéghálóba is bevihette volna, de jó lesz itt a fogadószoba közepén is, legfeljebb majd betakargatja. Ilyen sebekkel úgy sincs értelme nagy ágyon forgolódni. A skót felhúzza csizmás lábát a székre, s merengve a térdére emeli az állát. – Apám utolsó útja a Gran Canariára vezetett. Egy egzotikus sziget, ám mind a minisztérium, mind Tudjukki egykori hívei ismerik. A muglik turistaparadicsomának egy apró, varázslók lakta falujának öblében található. S miután ha elindulok, nem fogok rejtőzni, odamegyek, és megsemmisítem, de felhívom magamra ezzel a figyelmet. Nem lesz visszaút. – A skót szemében a pokol tüzének igérete játszik, hiszen tudja, hogy nem volt éppen nemes ember, rengeteget kell vezekelnie. Apjának kincse bármelyik oldalnak komoly segítség lenne, ne legyen hát senkié. És ezzel talán megváltást nyerhet ő maga is. Egy takarót emel Annabelle karcsú testére, s előrehajolva betakargatja. Más körülmények között jobb lett volna találkozni. Már túl késő.
//
//