2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Rendesen össze vagyok zavarodva és a legkellemetlenebb, hogy a mai napról még írni is nehéz úgy, hogy nem emlékszem rá, hogy mi történt. Persze megtehetem, hogy megkérdezem tőle, de lássuk be ki tudja, hogy mit fog majd mondani. Az is lehet, hogy ferdít, vagy kihagy olyasmit, ami kellemetlen, de azt sem tehetem meg, hogy soha nem bízom senkiben. Oh, nehéz kérdés, nagy dilemma! A legfurcsább az, hogy mégis úgy érzem, hogy bízhatok benne. Valami fura tudatalatti arra ösztökél, hogy ne féljek tőle akkor sem, ha nem emlékszem rá, hogy kicsoda és hogy hogyan kerültünk ide együtt. - Igen, úgy biztosan könnyebb lesz. - bólintok egy aprót és végül elfogadom a kezét, sőt láthatóan hajlandó vagyok bemenni vele a vízbe újra, pedig nem tűnik valami biztonságosnak kiúszni innen. Azért még akaratlanul is visszapillantok. Szép hely, igazán kellemes... romantikus. Vajon miért jöttünk ide? Sokáig nem morfondírozom, hiszen úsznunk kell és sikerül kievickélni a partra. Azért kicsit zavarban vagyok, hiszen mégis cask egy szál fürdőruha van rajtam, és azt sem tudom, hogy hová tettük le a holminkat. Kérdőn pillantok hát a fiúra, mert ő bizonyára tudja, hogy hol lehet a cuccunk, a pálcáink, hogy megtudjunk száradni. Hálásan pillantok rá, megköszönöm a plusz pulcsit is akár, hiszen hűvösebb az idő most, hogy lement a nap. Nem árt felöltözni rendesen és hát nem lep meg, amikor a táborba érve Carrie dühösen szalad oda hozzánk és arról papol, hogy már azt hitték, hogy bajom esett és mégis miért tűntem el szó nélkül egész napra. Csak habogni tudok, de mégis végig Keith figyelem és valahogy a kezét sem engedem el ösztönösen. Próbálom megmagyarázni, hogy semmi baj, de arról inkább nem beszélek, hogy kidőltünk és én nem emlékeztem semmire. A végén még tényleg lekapna a tíz körmömről. - Azt hiszem... én is, bármennyire is fura ez. - ráncolom kissé a homlokomat, amikor Keith közelebb hajol. Automatikusan fordítom felé a fejemet, hogy válaszoljak, amitől nagyon közel kerülünk egymáshoz és még a szívem is kihagy egy dobbanásnyit. Csodásak a szemei, jesszus! Nem is hallom szinte Carrie hangját, aki továbbra is arról magyaráz, hogy ez nagy felelőtlenség volt és szerint nem kellene többet találkoznom ezzel a sráccal, mert csak bajt hoz a fejemre. Valahogy most nem tud érdekelni, csak nyelek egyet és beharapva a számat tekintek a távozó Keith után. - Alig várom! - kiáltok még utána, csak aztán pillantok újra Carriere egy nagy sóhajjal. Olyan furcsa ez az egész. Nagyon fura érzés, de jó értelemben. Egyelőre sejtelmem sincs, hogy mit kezdjek vele, inkább megpróbálok arra koncentrálni, hogy megnyugtassam Carriet, mert tényleg olyan piros az arca, hogy ha így folytatja a füléből majd gőz száll ki, mint a mesék vicces jelentetiben.
//Köszönöm szépen a játékot! Kár, hogy végül elmaradt a múltba utazás, de már tényleg nagyon elszaladt velük az idő, úgyhogy majd egy másik játékban. //
Bevallom őszintén, egy kicsit para, hogy így reagálja le a dolgokat minden alkalommal, ha nincs nála az a bizonyos napló. Mondjuk közel sem annyira elrettentő jelenés, hogy itt hagyjam egymagával. Valamiért késztetést érzek arra, hogy ott legyek neki és megbízhasson bennem. Szinte már vágyakozok arra, hogy az én nevemet szólítsa és felismerjen, ám ez nem történik meg... Szép álmok, Kephalos. -Ő a táborban maradt.- felelem röviden. Nehéz úgy válaszolni azért, hogy közben teljesen más szándékaid voltak úgy öt perccel ezelőtt, most pedig mindent el kell magyaráznod neki. Pedig olyan kafán felépítettem a hangulatot. Hm... Akkor a tervem még várat magára.-Igen, barátok vagyunk. Önszántadból jöttél. Van egy fajta szimpátia köztünk, aminek te sem vagy ellenére. Nem vagyok rossz arc, ígérem.- emelem mellkasomra kezemet, s kisfiúsan billentem oldalra a fejemet játszva az ártatlan, szende srácot. Na persze, ha jobban a mélyére ásnánk az életemnek, azért mégse lenne fenékig tejfel az egész történet. A nőfaló létnek, azért mégsem olyan nehéz nemet mondani, főleg, ha olyan egyedek jönnek veled szembe, mint a gyönyörű Liesel Collins. - Majd ha újra a kezedbe veszed biztosan emlékezni fogsz, ebben biztos vagyok.- zárom le ennyivel a kérdését, a magyarázatok helyett, inkább egy széles, biztató mosolyt kap, s amint a vízbe csobbanok, már készen is állok arra, hogy támogathassam őt a visszavezető úton. A kis randinknak lőttek, de talán még visszatérhetünk erre, miután elolvasta azokat a rejtelmes sorokat a naplójában. -Bízz bennem.- biccentek neki egyet, miután már elfogadta a kezemet. Aztán csak annyi múlik rajtunk, hogy kiússzunk innen és biztonságban visszaérjünk a táborba. Amint a lagúna bejáratához érünk, mintha a kinti világ kicsit másképp nézne ki. Legalábbis már jóval sötétebb van, a nap is alig kapaszkodik az égen. Percek kérdése és teljes sötétség lesz. - Minden rendben?- kérdezem őt hátrapillantva. Persze fogom a kezét, de ki tudja mibe akadhat bele a tópart alján lévő élővilágnak hála. Eléggé csalódott vagyok, mert nagyot kaszálhattam volna a csajjal, ha ez nem az alváson múlik. Mondjuk eléggé érdekes, hogy csak úgy kidőltünk, pedig Zeuszra esküszöm, hogy nem is voltam fáradt. Mindenesetre rögtön megkönnyebbülök, amikor a távolban meglátom a tábor fényeit és az ott mászkálók társaságát. Nekünk sem kell már sok, hamar kiérünk a partra, kicsit kell csak másznunk, hogy megtaláljuk a ruháinkat a félhomályban, ha esetleg Liesel jobban is fázna a kelleténél, még a felsőmet is ráaggatom inkább. Meg aztán, ez is egy emlék, nem de bár? Megtarthatja. Aztán mire visszaérünk a táborba, már látom is a távolból a kis barátnőjét, akinek szinte lángol a feje a dühtől, úgy viharzik oda hozzánk. Én persze védekezően felemelem a kezeimet és ártatlanul elvigyorodok a kiscsajra. Persze még mielőtt leráznának, Liesel füléhez hajolok. - Én élveztem a mai napot. A folytatás majd későbbre marad.- a számításaim keresztbe lettek húzva, ám ez nem állít meg abban, hogy ne flörtöljek tovább vele.
A hely tényleg kellemes és kifejezetten szép is, csak épp, ahogyan magamhoz térek nem ez az első, ami eszembe jut. Persze lázasan kezd el dolgozni az agyam, de inkább a pánik kezd eluralkodni rajtam a helyett, hogy gondolkodnék. Nem tudom, hogy mit keresek itt, azt sem, hogy hogyan kerültem ide és még csak azt sem tudom, hogy az ide mit is jelent, bármennyire is szép. A srácot sem ismerem, így aztán nem csoda, hogy megijedek az egész helyzettől és csoda, hogy nem pattanok fel. Csak azért nem teszem, mert nem úgy tűnik, mintha nem önként lennék itt, főleg hogy fürdőruha is van rajtam és nem úgy fest, mintha elraboltak volna, inkább mintha nyaralnék, de hát miért nem emléksz?! Felkapom a fejemet, amikor egyértelművé válik, hogy a srác bizony tudja a nevemet, tehát biztos, hogy ismer. Ha csak nem ő rabolt el, de... nem tűnik veszélyesnek és valahogy ahogyan beszélni kezd kezdek megnyugodni. A hangja valahogy ismerősen cseng, de inkább olyan, mint egy furcsa dejavu érzés, ténylegesen nem tudom, hogy hová tegyem. Bizalmatlanul méregetem hát és próbálom felfogni azt, amit mond. - Carrie is itt van? - pillantok körbe automatikusan, de a hely nem tűnik olyan nagynak, hogy a barátnőm is itt legyen, legalábbis nem itt pont helyben. - Szóval barátok vagyunk? De hol vagyunk egyáltalán és miért jöttem ide... veled? - ráncolom kissé a homlokomat. Nem emlékszem rá, akkor meg mégis milyen barátok vagyunk, ha azt sem tudom, hogy kicsoda. Összeszorítom a szememet, ahogyan próbálok emlékezni, de nem sikerül. Csak bevillan néhány kép, de annyira kuszák és zavarosak, hogy képtelen vagyok rendbetenni őket és rájönni, hogy ez a fiú igazat mond-e. Aztán persze attól is kezdek kissé zavarba jönni, hogy egy szál fürdőruhában vagyok, és hát ő sincs éppenséggel túlöltözve. - Messze van a tábor? És milyen napló? Sosem írtam naplót, olyan butaságnak tűnik pár papírral megosztani az ember gondolatait. Csak arra emlékszem, hogy... a zuhanás, aztán... Miért nem emlékszem arra, hogy idejöttem? - próbálom tovább erőltetni a dolgot, de csak azt érem el vele, hogy belehasít a fejembe a fájdalom egy pillanatra, így nincs mit tenni abbahagyom a dolgot. Bizonytalanul pillantok a vízbe csobbant srácra, hiszen nem látszik part sem, akkor valahol át kell úszni ahhoz, hogy elérjük azt a tábort? Végül magam sem tudom, hogy mi visz rá, de mégis csak felé nyújtom a kezemet. Nem értem miért, de bízom benne és ahogyan megfogom a kezét kellemesen jóleső érzés tölt el, még akaratlanul el is mosolyodom. - Szóval barátok vagyunk? - csobbanok be végül én is mellé a vízbe, bár még mindig nem vagyok teljesen biztos magamban, de mégis nyugtatóan hat rám a közelsége, ahogyan fogja a kezemet. Furcsa érzés és egyelőre nem is értem az okát.
Nem vagyok büszke a nővéremmel való kapcsolatomra, de annyira meg nem érdekel, hogy változtassak is rajta. Szégyent hozott a családunkra. Hátat fordított a görög elveinknek és lemondott a saját véréről. Ő az áruló közölünk és erről senki sem tudja megváltoztatni a véleményemet. Pár napja vesztünk össze, pont az érkezésem előtt, ám azt nem hagytam, hogy a konfliktusunk elrontsa a nyaralásomat, na meg az értékes perceimet Liesellel. Próbálom hát kiverni a fejemből Kyrát és inkább minden figyelmemet Oraíosra szentelem. -Hm... Nem. Nem igazán. Ebben nőttem fel. Pater megtanított arra, hogy csak a cél lebegjen a szemeim előtt. Ne félj a világtól. Csak az ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt egyszer. Látott mélységet, magasságot és nem szédült el.- vigyorgom neki úszás közben. Egész bátornak tartom, hogy ilyen messzire eljött már velem. Nagyon édes tőle, hogy nem ellenkezik, csak sodródik az árral. A szememben ő egyre inkább csak nő, amitől még inkább el akarom nála érni a célomat. -Áh, nem, Oraíos, minden rendben. Bár nincs nálunk a pálca, hogy előidézhessünk egy Lumos-t, úgyhogy talán majd legközelebb felfedezzük a barlang mélyét is. Addig is, ez egy egész csendes kis hely, nem gondolod?- billentem oldalra a fejemet, s ha ő el is kezdene beszélni, én szépen közelebb húzódok hozzá, hogy egy nem várt pillanatban megcsókolhassam. Ez természetesen nem jön össze, ugyanis olyan fáradtság lesz rajtunk úrrá, hogy seperc alatt kifekszünk, s pár pillanat múlva ébredünk csak fel, mintha csak megszédültünk volna egy másodpercig. A fejemt azért fogom, mert igazán sajog az előbbi történéstől, ám amikor Liesel elhúzódik, védekezően tartom fel magam elé a kezeimet és kissé aggódó arccal pillantok rá. -S-semmi gond, Liesel. Kephalos vagyok, Keith. Egy nyári táborba jöttél a roxfort-i barátnőiddel. Én is oda járok. Barátok vagyunk, Oraíos.- tartom a távolságot tőle, míg próbálok a lehető legmeggyőzőbb és legnyugtatóbb hangon szólni hozzá. Fene se tudja, hogy ez a módszer működni fog-e. Azt tudom, hogy most nincs itt a napló, hogy segítsen, s feltételezem ez a pár perces kifekvés is úgy hat rá, mintha átaludt volna egy éjszakát és a reggelre minden kiment a fejéből. -Gyere. Menjünk vissza a táborba. A naplód is ott van, rendben?- csobbanok is be a vízbe, majd nyújtom neki a kezemet. Inkább akkor már visszaviszem, mintsem a memória zavarával küzdjünk mindketten. Ő neki is nagyobb biztonságérzete lesz majd, miután elolvassa a rólam írt sorokat. Ki tudja, talán én is elcsípek egy-két kedves szócskát magamról.
Azért számomra tényleg szomorú, hogy rossz a kapcsolata a testvérével. Akárki akármit mond, én azért úgy gondolom, hogy mindenkinél számít az ilyesmi. Neki is fájhat, még ha nem is mondja ki, csak belül emészti. Ha rosszban lennék Mariusszal, vagy akár a szüleimmel nem lenne jó a viszonyom annak biztos, hogy nyoma maradna bennem legbelül, ha nem is mondanám, vagy mutatnám másnak. Őszintén szólva szívesen megölelném, de egyelőre úgy érzem, hogy nem ez a legjobb pillanat. Ő inkább nem foglalkozik ezzel, mint hogy komolyabban elmélyüljön a rossz kapcsolatba a nővérével. Egyébként is néhány perc múlva már a vízben vagyunk egy hatalmas ugrás után. Biztos, hogy magamtól ilyesmi sose jutott volna eszembe, de azt azért nem mondanám, hogy rémes volt. Az adrenalin alapvetően jó dolog. Nem véletlenül szerettem kviddicsezni. Felpörgeti az embert, előre viszi és élettel tölti meg. Egészen frissnek érzem magamat és nem csak a hideg víz miatt. Hiányzott ez, de attól még kár lenne tagadni, hogy a balesetem óta sokkal több bennem a félelem és a gát, amit nehéz csak úgy legyűrni. Keith talán pont azért nem tudja milyen ez, mert még nem történt velem semmi hasonló. - És sosem félsz? Egy kicsit sem? - kérdezem azért óvatosan, ügyesen a felszínen tartva magamat, majd elindulva utána, hogy megkeressük azt az átjárót. Még inkább ijesztő kicsit ezek után még át is úszni valahová, de, ha már eddig eljöttem hát nem fogok meghátrálni. - Nem szörnyű, de azért te is elbizonytalanodtál, vagy csak miattam? - hiába tűnt úgy, hogy van tovább, lehet, hogy tényleg nem mertem volna tovább úszni és hát nem a legjobb, ha az ember a víz alatt gondolja meg magát, mert a levegő egy idő után elfogy és bár próbálkozhatnánk buborékfej bűbájjal is, de azért nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem lenne veszélyes, ha esetleg egy hal, vagy akármi kipukkasztja. A megfogalmazása viszont határozottan jól esik. Pároknak, szóval mi egy pár vagyunk, vagy csak leszünk? Nem, nem kérdezek rá erre, talán nem kell mindent kimondani, hiszen csak tegnap találkoztunk, bár már első alkalommal elcsattant egy csók is ugye. - Keith... valami furcsa... - én se jutok tovább, mert ahogyan lecsukódik a szeme néhány pillanattal később én is pont hasonló állapotba kerülök. A még nagyobb gond csak az, hogy esetemben az alvás, jelen esetben még ha nem is tart sokáig határozottan rossz. Itt most nincs semmi, ami segítene. Se napló, se más, így aztán, amikor lassan nyitogatni kezdem a szememet ijedten ülök fel, amitől megint sikerül megszédülnöm kicsit, hiszen fürdőruhában vagyok valami tó partján, sziklák között, mellettem pedig egy srác egyszál alsóban, akit még csak nem is ismerek. A legrosszabb pedig, hogy zúg a fejem, mintha minimum túl sokat ittam volna, pedig olyat sosem csinálok. - Hol vagyok és ki vagy te? - húzódom kicsit a hátrébb. Automatikusan kissé zihálósra vált a légzésem, ahogyan kapkodom a fejemet és próbálok rájönni, hogy hol is vagyok és miért. Fürdőruha van rajtam és vizes vagyok, bár már félig megszáradtam. Biztosan okkal kerültem ide, sőt jó eséllyel önként jöttem, de a legutolsó emlékem a zuhanás és néhány ködös foszlány, kusza bevillanás arról, ami azóta történt, orvosok, iskola, barátok, de szinte semmi összefüggő.
- Én nem aggódnék a helyedben.- bíztatom őt még mielőtt odaérnénk a szirthez. Azt viszont már nem tudom eldönteni, hogy bántónak vélte-e a korábbi összehasonlítgatást, vagy csak a korábbi tapasztalatai alapján sóhajtozik fel. Értek a nők nyelvén, de azért még nekem is megvannak a magam zsákutcái néhanapján. Például a nővéremmel sem váltam el túl szépen, s az ő nézőpontja egyszerűen tömör bolondság. Mintha valami alpári erő szívta volna magába, hogy kifordítsa a józan gondolkodását. Elfogadhatatlan, amit művel és nem is tudom megérteni őt igazán. Még szerencse, hogy Liesel nem örökölte a mi heves görög vérünket. Nem tudjuk mit jelent feladni egy küzdelmet. Kacsintok neki egyet a mosolyára, amiért tényleg ölni tudnának az emberek, ha csak jobban megfigyelik. Ámbár bennem is felébreszt egy kisebb motoszkálást a vágyak irányába. Erre persze nem most fog sor kerülni. A víz alól felbukkanva már ő is nevetve nyugtázza, hogy életben vagyunk és valószínűleg meg is érte, ha fel akarja ébreszteni magában egy kicsit az adrenalint. Amúgy sem vagyok rest magamhoz szorítani őt, s még pár pillanatra el is merülök a vízcseppektől gyöngyöző bőrfelületein. -Ebből áll az életem, Oraíos. Kaland és...még több kaland.- biccentek neki, aztán csak elengedem őt, ha már stabilan tud evickélni magától is. Intek neki egyet a fejemmel, hogy induljunk csak el a kősziklák irányába. Valószínűleg a vízfelszín alatt meg is találhatjuk majd a nyílást. A víz sem annyira mély, itt-ott le lehet látni az aljára, ám ahogy tovább úszok, az indafüggönyök és borostyán takarásában ki lehet venni egy sötétebb nyílást, ahová a tó vize folytatódik egy darabig. - Itt is van!- jelentem ki, majd folytatom úticélunkat a barlangszerű hely felé. Nem sokkal később már a benti tágas térben úszok, ám félúton elakadok, ugyanis a barlang a felszín alatt nyílik tovább. Biztos vagyok benne, hogy be lehet jutni a másik oldalra, ahol elméletileg egy kisebb pihenőhely fekszik. A sötét viszont kezd mindent ellepni, a kintről beszűrődő fény pedig eléggé halovánnyá válik. Nem feltétlen akarnám megkockáztatni Liesellel ezt a kis kalandot, úgyhogy inkább az első tágasabb tér szélére úszok, hogy a kis partrészre kiülve felhúzhassam Lieselt is. -Nem annyira szörnyű, igaz? A korábbi táborlakók már felfedeztek nagyon sok mindent ezen a helyen. Néhány madárka duruzsolta, hogy ez egy remek élmény pároknak.- vigyorodok el szélesen a magam sármos módján, csak hogy aztán nem sok időm van lereagálni Oraíos szavait, amikor ugyanis úgy megszédülök, hogy még a szemeimet is össze kell szorítanom, ha fókuszálni akarok. Hirtelen álmosság jön rám, s hatalmába kerítve borulok el Liesel mellé.
Igazából a baleset óta én se gondolkodom túlságosan hosszú távban. Nem könnyű, ha az ember nem emlékszik a dolgokra és persze értelme se sok van azon agyalni mi lesz egy év múlva, hiszen annyi minden változhat. Ezért is próbálom most csak élvezni a Keith-szel töltött időt, ezt a napot, és beszélgetni vele, még ha tisztában is vele, hogy ezekből nem minden lesz meg nekem holnap is. Még sem olvashatok el minden reggel több oldalnyi jegyzetet, annak nem sok értelme lenne. - Azt hiszem értem, de szomorú ez a különbségtevés azért. - sóhajtok egyet és finoman azért odanyúlok és megszorítom a kezét, amíg aztán végül el nem jutunk a célig, ami azért kissé tényleg félelmetesnek tűnik első ránézésre. Egy zuhanás alkalmával sérültem meg, úgyhogy nem vagyok a legjobb viszonyban azóta a magassággal érthető módon. Azért végül levetkőzöm fürdőruhára és megfogom a kezét, de érezheti rajtam, hogy van bennem egy kiadós bizonytalanság és félsz, hogy nem lesz-e valami baj. - Úgyse mondanál mást. - mosolyodom el azért és persze nem akarom, hogy azért legyen bajunk, mert visszatartom az ugrást, így hát bár az elején becsukom a szemem, de aztán elrugaszkodom vele együtt. Nem tehetek róla, ösztönös ahogyan azért mégis csak kiszakad egy sikítás nem sokkal a vízbe érkezés előtt. A szívem hevesen kalapál, amikor a felszínre úszom és rendesen kapkodom a levegőt is, bár én azért nem nevetek elsőre, mint ahogyan ő teszi. Kell néhány pillanat, amíg felfogom, hogy megúsztuk tényleg és minden rendben, a víz pedig elég kellemesen hűvös, de nem őrülten hideg és a hely, egyébként tényleg nagyon szép. Így aztán végül én is becsatlakozom a nevetésébe néhány pillanatra és a légzésem is normalizálódik lassan, bár a szívem kalapálásának kell majd egy kis idő, amíg normalizálódik. - Jól... most már főleg. - simulok kicsit oda hozzá, ha már magához húzott, de azért igyekszem lábtempózni, hogy ne süllyedjünk el. Nem rég egymásra esve is igen közel kerültünk egymáshoz, de ez most még intimebb helyzet, hiszen ruha tekintetében sokkal gyérebben vagyunk öltözve. Gyakorlatilag a hűs vízben teljese mértékeben a bőr, bőrhöz ér, amitől persze kicsit ki is pirulok, habár ezt akár foghatjuk az ijedtségre és a nagy ugrásra is. - Te gyakran csinálsz ilyesmit, ugye? - nem lepne meg, de én azért nem túl sokszor ugrálok le magas sziklákról, szóval nem vagyok úgy hozzászokva a dologhoz, mint ahogyan ő. Nem mondom, hogy nem élveztem, de egyelőre nem érzem úgy, hogy rendszert akarnék csinálni belőle. Bár tény, hogy a végeredmény, ez a vízben összesimulós állapot azért megéri.
Éljünk a mának és aggódjunk a jövőért máskor. Se neki, se nekem nem kell most rosszra gondolnunk, csak élvezzük az együtt töltött perceket és legyintsünk egy nagyot a következményekre. Hogy meddig fogom bírni a társaságát most egyáltalán nem kérdés számomra. Jobb szeretném megmutatni neki a világ naposabb oldalát, hogy legalább egy rövid ideig kikapcsolódhasson, s emellett én is élvezhessem a szépségének társaságát.- Neki mégsem volt egy balesete, mint neked. De szerintem meg egész nyílt vagy, Oraíos, hisz' még velem is szóba álltál első pillanattól fogva.- mosolygom, s bár ez nem teljesen igaz, attól még egész bátornak tarthatja magát, mert velem könnyedén megosztott információkat az életéről. Milyen aranyos... Lehet, hogy csak az én görög vonásaim hozzák ki a benne lappangó kis oroszlánt. - Hosszú történet, de mondjuk úgy, hogy ő anyuci pici lánya, én pedig apuci pici fia.- vonok vállat könnyedén. Nem most szeretném kitálalni a családi problémáimat, ami amúgy sem egy nyugodt kis vitából áll, hanem egy igazi, heves csatából. A Xanthopoulos-ok rendelkeznek egyfajta temperamentummal, úgyhogy nem meglepő, hogy a nővérem és én sem engedtünk a magunk igazából. A saját érdekünkben pedig a végsőkig elmegyünk, míg fittyet hányunk a másik nézőpontjára. A peremen ácsorgok tovább, várva Oraíos csatlakozását. A kezemet továbbra is nyújtom felé, hisz' az legalább adna neki egy kis bátorságot és támaszt.- Dehogy! Minden a legnagyobb rendben lesz.- vigyorgom neki biztatóan, mire ő el is fogadja a kezemet. Lehet, hogy most kap majd szegény szívinfarktust, hisz' amint közelebb lép hozzám, én már húzom is be magammal a vízbe. Magamhoz ölelem, hogy azért mégse essen semmi baja, majd métereket zuhanva csobbanunk egy hatalmasat a hűs tó vízébe. A víz felszíne alól sebesen úszok fel a levegőre és húzom magammal Liesel-t is. Nem bírom megállni, hogy ne nevessek egy jólesőt. Az adrenalin már most túlteng bennem és azért valljuk be, hogy egy ilyen zuhanás után mégiscsak jól érzi magát az ember. Mint aki halhatatlan. Hajamat hátra túrom, hogy a vizes tincsek ne csöpögjenek tovább az arcomba. - Jól vagy?- kérdezem tőle továbbra is szórakozott mosolyt villantva felé. Fogom azért őt a derekánál, hogy ne süllyedjen le és megbizonyosodjak arról, hogy az úszás is menni fog neki, ha majd egyszer elengedem.
Halvány mosollyal bólintok. Igaza van, én is erre igyekszem mindig gondolni, hogy túléltem és hogy jól vagyok, de attól még nem volt kevésbé ijesztő, amikor a baleset történt, meg aztán elég komoly következménye lett. Ki tudja, lehet hogy egyszer rájönnek majd a megoldásra, de egyelőre erre még nem került sor és az életem azóta gyökeresen felfordult. Az is csoda, hogy vannak még olyan barátaim, akik mellettem maradtak, de sajnos így se sokan. Bevallom jól esik, hogy Keith érdeklődik irántam, az is, hogy ilyen hevesen, de azért nem vagyok buta, még ha talán kicsit naiv is időnként és tudom, hogy ez sem feltétlenül tarthat örökké. Már jó ideje igyekszem úgy hozzáállni a fiúkhoz, hogy sose lehet tudni ki meddig bírja ezt. Az életem bonyolult és még aki ezzel tisztában is van, az is rájön idővel, hogy nem gondolta át teljesen, hogy mennyire. - Lehetséges, vagy ez csak afféle ikererő. Az ikrek gyakran hasonlítanak, bár a bátyám azért nyíltabb jellem, mint én. - arra viszont kíváncsi vagyok, hogy Keithnek van-e testvére, mert eddig még nem említette. Leginkább az apjáról mesélt, de azért érzem én, hogy nem olyan szoros a családi kötelék náluk, mint amilyen nálunk. Meg is lep, amikor azt mondja, hogy nincsenek beszélő viszonyban a nővérével. Azért ez elég kellemetlen érzés lehet, ebben biztos vagyok. Mármint úgy tűnik, hogy nem szomorú miatta, de azért hallom a hangjából, hogy nem veszi annyira félvállról, mint hogy nevet kicsit miatta. Ott van a keserűség a hangjában. - Oh, sajnálom. De hát... miért? - pillantok rá óvatosan, mert hát könnyen lehet, hogy nem akar beszélni róla és persze simán ki is védheti a kérdést, ha pont akkor sikerül elesnie és magára rántania. A heves csókváltás után már úgy se nagyon fog újra eszembe jutni, hogy a nővéréről faggassam, maximum esetleg majd kicsit később újra felmerülhet a téma, de biztosan nem akkor, amikor elérjük a lagúnát és ő simán ledobálja a cuccait. Nem mondom, hogy nem lepődöm meg, főleg hogy ő nem hozott fürdőnadrágot konkrétan és olyan lazán áll a peremre, hogy én csak pislogok párat. Arról nem is beszélve, hogy azért igen kellemes látvány így hiányos öltözetben, gyakorlagilag csak egy alsóban, aminek hála sikerül kicsit el is pirulnom. Végül egy csepp szünet után leteszem a táskámat és kibújok a ruháimból, mert bár én vettem fel fürdőruhát, de lássuk be akárki akármit is mond a fürdőruha és a fehérnemű között igazából csak az anyaguk a különbség. - Ugye nem veszélyes? - kérdem picit talán ijedten. Bevallom még nem voltam ilyen helyen, nem úsztam be barlangba sem és nem vagyok épp a bátorság mintaképe sem a sérülésem óta Griffendél ide, vagy oda. De azért megfogom Keith kezét, csak hát látszik rajtam jól, hogy van bennem egy adag félsz, hogy nem lesz-e majd mégis csak baj. Messze vagyunk a tábortól és nem lesz, aki segítsen, főleg mert az ember nem vissz magával varázspálcát sem az úszáshoz.
Azért egész furcsa dolog belegondolni, hogy ez hosszútávon működne-e, de végül is látnék rá némi esélyt, ha egyszer megkomolyodnék és elköteleződnék végre. Ez az egyetlen akadálya egy hosszú, egészséges párkapcsolatnak: az én hűségem és odaadásom. -Áh, pater jófej. Kicsit megszállottja a munkájának, de remek ember. Felnézek rá.- mosolyodok el, ahogy az öregem arcára emlékezek vissza. Nagyon régen láttam már és eléggé idegennek hat visszaemlékezni a vonásaira, melyeket annakidején nap, mint nap láthattam. Most valahogy sokkal nehezebb magam elé képzelnem patert, ami nem lehet túl jó jel. Meg kell találnom őt és hazahoznom... Vonásaim elkomolyodnak egy kicsit, ahogy elmélyülök a saját fejemben pater megtalálását tervezgetve. Igazi mentőakció volna, ha tényleg El Dorádóból kell kimentenem őt. -Igazad lehet.- billentem oldalra a fejemet.-De túlélted, Oraíos. Erős maradtál és nem adtad fel.- mosolyodok el lágyan, hiszen nem feltétlenül szeretném, ha most ilyen lógó orral mesélne a balesetéről. Úgy alapjáraton nem szeretném, ha felidézné azokat a szörnyű emlékeket, így jobb lesz, ha mi is témát váltunk. Így is sikeresen belegondoltam pater megtalálásába és most még inkább hajtani akarok a cél felé. Még nem lehet túl késő. -Ó, szóval Griffendélesnek lenni már családi vonás.- próbálok azért egy megszokott sármos kis vigyorral enyhíteni a nemtetszésemen, nehogy egy rossz benyomásnak vegye a korábbi megszólalásomat. Ettől függetlenül azért még mindig nem tetszik, hogy a bátyja holnap érkezik... Sosem működött ez a családi biznisz az életemben és most se fog. -Van egy nővérem, a ti házatokba jár, de...nem vagyunk beszélőviszonyban.- nevetek fel kissé keserű fájdalommal, na nem mintha annyira zavarna, hogy én és Kyra nem vagyunk a legédesebb testvérek egymással. Neki megvan a maga véleménye mindenről, mint ahogyan nekem is. Patertől viszont sosem pártolnék át, így valahányszor Kyra tesz egy rossz megjegyzést róla, még szép, hogy leállok vele majd vitatkozni. Abba viszont még sosem gondoltam bele, hogy pater talán másképp bánt vele kiskorunkban, mint velem. Az esésünk igazán kedvemrevaló jelenetbe fordul át, ami a kezeimet sem gátolja meg abban, hogy más helyekre vándoroljanak. Persze a csókunkat követően elengedem őt, hogy egy játékos, kisfiús mosollyal vegyem fel vele a szemkontaktust. Nem szabad túl gyorsan haladni, s bár egész kezesbáránynak bizonyult idáig, félő, hogy ha túlzásokba esek, talán rémültében elszalad. -A lagúna vár ránk, Oraíos.- mosolygom, bár tekintetemből más vágyak tükröződnek vissza, így ha fel is állunk, kell egy pár másodperc, hogy ne a csak a testét bámuljam szemtelenül. Miután felsegítem a földről, inkább tovább fogom a kezét, hogy elkerülhessünk egy "véletlen" esést az út hátralévő ideje alatt. Mindeközben a bokrok és fák vaskos törzsei között már ki is lehet szúrni a sziklásabb hegyoldalt a tópart mentén, s egy barlangszerű nyílást is, mely csupán a vízből közelíthető meg. Liesel kezét elengedem mikor már csak pár méternyire vagyunk a helyszíntől, majd elégedett mosollyal lépek a part szélére, ahogy szemeim is úgy csillannak fel, akárcsak a napfény a nyugodt vízfelszínen. Nem is kell több, gyorsan megszabadulok a pólómtól és térdnadrágomtól, hogy aztán csak egy szál alsóban, felkészülten állhassak a peremen.-Na? Mire várunk még?- pillantok hátra vállam felett egy invitáló mosollyal kinyújtva kezemet Oraíos felé.
Furcsa dolog az agy. Vannak dolgok, amiket nem tud, de közben mégis ott vannak és talán az én emlékeim is kicsit ilyenek. Bár nem emlékszem rájuk ténylegesen, de mégis csak vannak érzések, amik megmaradtak, konkrét emlékek híján is. Ezért lehet, hogy annak ellenére, hogy csak olvastam róla mégis valahogy könnyedebben tudom élvezni ezt a kis kirándulást Keith társaságában, mégha azért nagyon igyekszik is apróságokkal is zavarba hozni, mint azzal, hogy odaállt a zuhanyzó mellé. - Az talán... azért nem a legjobb. Te sem félsz tőle? - nem mondom,hogy én már majdnem megtapasztaltam, de elég komoly volt az esésem kviddics közben. Azóta se ültem seprűre. Az emberben az ilyesmi mély nyomot hagy és a szüleim is azért féltenek annyira a bátyámmal egyetemben, mert biztosan megfordult a fejükben, hogy akár el is veszíthettek volna. Én azért félek a haláltól és szerintem buta az, aki nem, hiszen az élet sok lehetőséget rejt és mindezt elveszíted, ha vége lesz. Persze mondom ezt én, akit féltenek a szerettei mindentől, így hát azért olyan nagyon nem tudom úgy se kihasználni az élet adta lehetőségeket. Bár most is eljöttem ide és úgy tűnik ez egy egészen különleges nyár lesz majd. Kérdés, hogy jó, vagy rossz értelemben, hiszen egyértelműen erősen vonzódom Keith-hez, ami azt jelenti, ha aztán megbánt az rosszabb lesz, mint általában. - Azt hiszem csak féltenek. Majdnem elveszítettek és... ha innen nézzük, akkor végül is érthető. Tudod semmi más emlékem nem maradt a balesetből, csak a zuhanás, amíg minden el nem sötétült. Ijesztő volt. - biggyed le egy pillanatra a szám. Másoknak jó esetben meg van az is, amikor magukhoz térnek, de én a sérülésem miatt nem tudom, hogy ez milyen. Ha visszatér az emlék, vagy egy álom idézi fel, ami történt, akkor nincs meg a megkönnyebbülés, hogy kinyitod a szemed és látod azokat, akik odarohannak, hogy segítsenek. Így sokkal ijesztőbb. - Csak nem szeret sokáig egyedül hagyni. Azt hiszem... lelkiismeretfurdalása van, amiért nem vigyázott rám eléggé, pedig nem az ő hibája, ami történt. És hát ugyanaz nagyjából a baráti körünk, mert egy évfolyamra járunk, ugyanabba a házba. - mosolyodom el zavartan, mert látom én, hogy azért elsőre nem tetszik neki a hír, ami valahol érthető. Nem kellemes, ha az ember nyakán folyton ott van egy báty, aki mindenbe beleszól és óvja a lépteit. És persze finoman azt a tényt is belecsempészem a mondandómba, hogy Marius bizony az ikertestvérem. Különleges kapocs van köztünk még egy szimpla testvérpárhoz képest is. - Neked van testvéred? - pillantok rá aztám, mert nem emlékszem, hogy tegnap ilyesmiről lett volna szó. Ha említette is, nem írtam róla a naplómba. Mindenről végülis nem tudok, akkor irdatlan hosszú lenne. Hamarosan viszont már a földön találjuk magunkat mindketten, én rajta, ami határozottan meglep, hiszen ő a gyakorlott kiránduló és mégis neki sikerül elesni. Mégsem tűnik olyan kényelmetlennek a helyzet és mivel már a mólón is azt hittem, hogy megcsókol ezúttal én puszilok oda a szájára, bár csak röviden és mázli, hogy nem próbál feltápászkodni, mert akkor a hirtelenségtől még össze is fejelnénk. Szerencsére ez nem történik meg, hanem visszahúz, hiába húzódom én hátra és egyáltalán nem esik nehezemre engedni. Egészen elernyedek az elnyújtott csókban, halkan még bele is sóhajtok és azt is alig veszem észre, hogy a keze kissé elkalandozik. Valószínűleg, ha feljebb csúszna a pólóm alatt akkor azért hamarabb kipattanna a szemem és húzódnék hátra zavartan, de a derekam még nem olyan komoly, habár tény, hogy az érintése határozottan bizsergető. Őrülten hosszúnak tűnő percek telnek el, mire végül végetér a csók, én pedig tagadni se tudnám, hogy komoly hatással volt rám, hiszen határozottan szaporán veszem a levegőt és bár eddig még a hogyléte miatt aggódtam, most még se sikerül újfent megkérdezni, hogy jól van-e, csak próbálom rávenni magamat, hogy feltápászkodjak.
Egesz jo, buszke erzessel tolt el, hogy vegul elveszi a mogyorovajas-lekvaros szendvicset is. Persze az en hazamban ez az szendvicsek megalazasanak tesz eleget, attol meg nekem is be kell vallanom, hogy egesz jo ez az izparositas. Kulonos, hogy nem tunik annyira feszengosnek, hiaba felejthette el a tegnapi talalkozonkat. Igy azert megiscsak konnyebb a dolgom, mintsem ujra kezdeni az elso lepesektol. A turelmem azert nekem is veges, hiaba nem o tehet arrol, hogy csak a naplojaba vesett informaciokbol tud tajekozodni nap, mint nap. -Nem rossz. Mondjuk pater sokat hajtott, mert o aztan az igazi belevalo eteklyevadasz. Nem fel semmitol. Meg a halaltol sem.- itt azert elgondolkozok azon, hogy vajon paternek hogy mehet a sora. Megtalalta volna El doradot? Kozel ket eve tunt el es azota se bukkant senki a nyomara. Mintha a fold nyelte volna el El Dorado hiedelmevel egyutt. Meg nem mondtam le arrol, hogy megtalaljam ot... Meg kell talalnom ot es epsegben hazahoznom. - Csak feltenek teged vagy alapbol nem szeretnek utazni? Pedig annyi latnivalo van a vilagban... Majd en elviszlek helyekre, ahogy igertem.- kacsintok le ra a magam szivtipro felmosolyaval. Szeretek utazni es ha ebben partneremre tudok akadni maris ket legyet utok egy csapasra. -A batyad? Mi keresnivaloja van itt?.- akarmennyire is igyekszem, a hanglejtesembol eszreveheto az a pillanatnyi nem tetszes, de egy mosollyal koritve maris nem tunik annyira ellenszenvesnek. A magam hibajabol esunk el mindketten. Az mar legyen az en titkom, hogy direkt vagy veletlen sikerult osszehozni ezt a komikus zuhanast. Azert egesz fajdalmas csapodassal erkezek a foldre, meg a szusz is bennem ragad, de aztan Oraíos kozelsege miatt a fajo pontok meg se kottyannak mar. Csakis ra figyelek es egyelore nema csendben bolintok neki, hogy jol vagyok, mig igezo tekintetevel nezek farkasszemet. Ha nem most van a legjobb alkalom egy csokhoz, akkor fogalmam sincs mikor. Ahogy egy apro csokot byom ajkaimra, o hiaba huzodik el sebesen. A tarkoja moge nyulva huzom vissza, hogy egy komolyabb, nyelves csokkal ragadhassam meg a pillanat gyonyoret. Nem is gondolkozok igazan sokat azon, amit csinalok. A kezem automatikusan siklik fel Oraíos derekan, ezzel felsimitva rajta a felsot is.
Elfogadom, amit mond, bár félő, hogy kb. akármi lenne az simán belemennék, nem csak egy szimpla extrásabb szendvics. Amúgy pedig miért is ne lehetne új ízeket kipróbálni? Valószínűleg holnap nem fogok emlékezni rá, bár vannak dolgok, amik valahogy néha még is megmaradnak. Az ízlelés is ilyesmi. Valahogy olyan mélyen tudatalatt rakódik le, hogy bár lehet, hogy nem emlékszem rá szó szerint, attól még beugorhat, ha újra megkóstolom. Ezúttal is ki tudja, lehet hogy kiderül, hogy valójában már ettem ilyet, csak nem emlékeztem rá, mint annyi mindenre. A naplómat pedig nem lapozhatom fel minden apróság előtt, főleg mert azért nem is hurcolom magammal mindenhová. Arról nem beszélve, hogy évek alatt már többet is írtam, csak persze van egy fő, amit reggelente szoktam átlapozni, hogy az aktuális dolgok lehetőleg tiszták legyenek. - Pedig biztosa csodás lehet Görögország is, de azért nem rossz, hogy ilyen sokfelé jártál már és sok helyet imertél meg. - kicsit azért irigykedem. Engem rettentően túlfélt a családom sajnos, ami már néha tényleg kezd rémesen fárasztóvá válni és remélem, hogy idővel azért jobb lesz a helyzet, bár nem úgy tűnik. Persze a kérdésemre valójában nem kaptam választ és nyíltan nem merek rákérdezni. Még sem kérhetek számon valakit, akivel tegnap találkoztam. Inkább veszem úgy, hogy bizonyára jól bevált taktika lehet ez nála és gondolom már azért bőven voltak olyan lányok, akiket hasonló kis kirándulásra vitt magával, csak épp lehet hogy Görögországban, vagy akárhol máshol, ahol épp járt. Így aztán még arra sincs esély, hogy ezek a lányok találkozzanak egymással, mert hát mégis csak különböző országokról van szó. - Én bevallom ritkán kirándulok, a családom sem ilyen, pedig erre is nagyon szép a táj. - teszem még azért hozzá, és jól esik, hogy fogja a kezemet és ezzel kvázi segít, hogy ne essek hasra. Nem mondom, hogy annyira ügyetlen vagyok, hogy megtörténne, de azért benne van a pakliban, hogy egy rossz lépésnek rossz vége lenne és szívesen megnézném azt a lagúnát, nem lenne jó előtte összetörni magamat. - Nem olyan vészes, bár nem gondoltam, hogy ez lesz a mai program, de holnap érkezik a bátyám is és azt hiszem addig is jó lesz kihasználni, hogy nem jár a nyakamra. - mosolyodom el zavartan, mert hát biztosan fura dolog, hogy van egy olyan fiútestvér mellettem, aki ha tőle függne, akkor nem engedne senki közelébe sem. Ő is megtapasztalta már, hogy milyen amikor valaki összetöri a szívemet és arról még csak nem is tudok, hogy akadnak olyan emlékek, amik az én fejemből törlődnek, de az övében nagyon is előbukkannak éjszaka. Ki tudja lehetséges, hogy ma éjjel, mielőtt ő is a táborba érkezik arról fog álmodni, hogy egy lagúna felé sérálok a fák között egy helyes sráccal. - Nagyon elkaland... - nem sikerül befejeznem a mondatot, mert Keith elránt magával, ahogyan sikerül végül neki elesnie, én pedig nem tudom megtartani mindkettőnk súlyát. A lendület és a gravitáció győzedelmeskedik, én pedig egy halk sikkantással landolok rajtva, bár amennyire tudom azért megpróbálom megtartani magamat, hogy ne essek rá teljes súlyommal. Kézzel valamennyire kitámaszkodom, de nem pattanok fel egyből csak aggódva pillantok rá. - Jól vagy? - remélem, hogy nem verte be a fejét. Fel kellene kelnünk tudom én, de hát annyira jól esik ezúttal is a közelsége, úgyhogy nehezen szánom rá magamat azonnal. Ha pedig azt mondja jól van és nem látszik rajta, hogy komolyabban beverte volna a fejét, akkor én magam hajolok oda és csókolom meg. Épp csak egy pillanat, odapusszantok szinte, mert nem szoktam ennyire bátor lenni és hamar leesik, hogy mit csinálok, így azért már kissé pirulva kezdek el lekászálódni róla.
Nem fogok túlzásokba esni, ezért nem is kell Lieselnek attól félnie, hogy akár komolyabb bajt okoznék a kis életében. Puszta szórakozás az egész, s ameddig mindkét fél jól érzi magát, addig nem lehet semmi negatívumot megjegyezni arról, amit csinálok. Hisz csak rá kell nézzen az ember és látja: Oraíos mosolyog. Persze azt nem tudom garantálni, hogy a táborozás után is ilyen könnyedséggel kajtathassak utána. Csalóka vigyort ejtek a zavaradottságára, amikor elhúzódok tőle és megfosztom a csókunk lehetőségétől. Szórakoztató látni, hogy a manipulációm tökéletesre sikerült és meg tudom adni neki a folytatás lehetőségéért járó izgalmakat. - Egyszer igen.- válaszolom neki, aztán bólogatok is helyeselve, hogy igaza van, valóban különc ízpárosításnak számít. - Először egész idegen a két íz találkozása, de hidd el, pont emiatt egészítik ki egymást jól.- vigyorodok rá, de aztán nem is kell sokáig noszogatni, sikeresen beadja a derekát. Én magamhoz veszek egy zacskó chipset és egy üveg vizet, aztán útnak is indulhatunk. A burkolt kérdéséről nem húzom le a leplet, így egy egyszerű válasszal illetem végül.- Rengetegszer. Tudod, elég sokat költöztünk apámmal, úgyhogy volt alkalmam bejárni a fél világot. Japán, Oroszország, Észak-Amerika és Görögország tele van érdekes helyszínekkel, főképp a történelmük miatt. Pater megszállottja volt a történelmi érdekességeknek és ezen felül neki az sem volt elég, ahol éltünk. A Taigetosz és megannyi istenségnek épített templom nem mozgatta meg a fantáziáját.- vonom meg a vállamat egy kissé csalódottan, hiszen nekem a görög kultúra az életem értelme, emellett a történelmünk is olyan színes, hogy egy éjszaka kevés lenne elmesélni mindent. Lassan letérünk a tópart melletti ösvényről és a fák takarásában folytatjuk tovább az utunkat. A lagúna egész messzinek tűnik, de csupán pár percre lehet tőlünk. Fogom azért Liesel kezét, hogy ne essen hasra egy-egy kiálló gyökérben esetleg. Persze egészen sokszor megfordult a fejemben, hogy talán hagynom kéne és majd szépen a karjaimban landol... El is fantáziálok egy ideig, ahogy a lombok között átszűrődő napsugarakra meredek. Azért be kell vallani, hogy az angol hegyvidék és az erdők igazán békések tudnak lenni. Még tudom értékelni az erdei világ gyönyörű szféráját. Mondjuk az életemet jobban szeretem, ha folyamatos hajtás és buli ötvözi. - Mindjárt ott vagyunk, hogy bírod, Oraíos?- pillantok le rá, miután sikerült beazonosítani merre is van a lagúna bejárata. Aztán persze a karmám szépen utolér, mikor nem figyelek a lábam elé és én magam esek orra. Természetesen tovább fogom Liesel kezét, így szegény szépség sem ússza meg, hogy ne landoljon rajtam.
Tudom, hogy túlságosan nagy hatással van rám és az is jól látszik rajta, hogy ezzel tisztában is van, így pedig könnyedén kitudja használni a dolgot. Nem kellene hagynom, de talán mégis elengedhetem magamat pár napra, csak észnél kell lennem. Megbeszéltem a dolgokat a barátnőmmel és őt is megnyugtattam, hogy tudom mit csinálok és ne aggódjon. Végülis igyekszem ehhez tartani magamat. Csak annyi a feladat, hogy ne habarodjak bele a kelleténél is jobban, mert annak ellenére, amit esetleg néhányan gondolnak nekem is tudnak fájni a dolgok. Lehet, hogy nem emlékszem az ok, de eddig akárhányszor bántott meg valaki, mindig napokig levert voltam miatta még, ha nem is tudtam a pontos okát. Furcsa dolog, ami történt velem. Mintha az emlékek valahol ott bújkálnának a felszín alatt, de mégsem érem el őket, mintha túl mély tó lenne a fejemben és mindig amit frissen élek át lesüllyed a tó mélyére. Arról pedig még nem is tudok, hogy ezekből akad, amit a bátyám is megkap. Talán arról is álmodott, ami tegnap történt. Na mondjuk valószínűleg abban az esetben igyekszik majd elintézni, hogy ne csak holnap érkezzen meg ő is a táborba. Megígérte, hogy kapok néhány napot, amikor nem jár a nyakamra, de nála ezt sose lehet tudni. - Hogy? - szakadok el a gondolataimtól és egyben ocsúdok is, hiszen a várvavárt csók nem csattan el, én pedig egy csepp csalódottságot érzek, miközben ő magát dorgálja, hogy nem gondolt a reggelire. Végül zavartan elmosolyodom, hisz nem arról volt szó, hogy nem habarodom bele a kelleténél jobban? - Igen, az tökéletes lenne. - találom meg végül a hangomat kicsit torokköszörülve, hogy aztán mellé szegődjek és gyorsan szerezzünk magunknak egy kis útravalót indulás előtt. Olyan jóleső érzés, ahogyan megfogja a kezemet és azért igenis látom, hogy egy-két szem ránkvetül, akik már felkeltek és épp reggeliznek egy kinti padon, vagy még kótyagosan indulnak zuhanyozni, mint én az előbb. Ott a kérdés a nyelvem hegyén, hogy ez az egész számára mennyire csupán játék, de végül nem mondom ki. Jól esik a figyelem. Másoké, az övé... úgy általában. Nem kellene elrontani azt hiszem. - Bevallom még nem. Olyan furcsa páros a sós az édessel, nem? Vagy te már próbáltad? - morfondírozom el kicsit. Hát igen, angol ételekhez vagyok szokva. Arra sem emlékszem már, hogy miket ettünk, amikor még kicsit voltam, Németországban, annyira rég volt már. Azóta pedig nem utaztam, úgyhogy nem igazán próbáltam ki más országok ételeit. Keith viszont már biztosan, hiszen ő már sokfelé járt. - De miért is ne! - veszek el végül el szendvicset, hogy aztán egy sima szalámisat is a táskámba csúsztassak egy üveg víz társaságában persze. Épp, amikor bepakolunk, a barátnőm akkor lép be az étkezőbe, kissé rosszallóan pillantva még most is Keithre. Én csak vetek rá egy mosolyt, hogy ne aggódjon és intek neki, hogy aztán újra megfogjam Keith kezét, ha már ő is elpakolt. - Sokszor kirándultál már hasonló helyekre? - valójában persze az lenne a kérdés valójában, hogy sok lányt vitte már romantikus kirándulásra meseszép lagúnákhoz, de ezt így szó szerint végül csak nem merem kimondani. Igazából eleve számolhatok vele, hogy természetesen jó eséllyel így van és hát bármennyire is erőlködöm úgyis hatásos lesz majd. Bár jó eséllyel akkor is heveseb dobogna mellette a szívem, ha csak újfent kiülnénk a móló szélére beszélgetni.
Lehet nem túl szép, ahogy kihasználom az ártatlanságát jelen helyzetünkben, viszont igazán kedvemrevaló azon álmodozni, hogy mi folyik épp a fal túloldalán és nem a vízről beszélek. Mégiscsak beadom a derekamat és inkább bevárom őt a stégnél, ahol az az ominózus "első" találka lezajlott. Magamban jókat mosolygok a szende kis Oraíos viselkedésén, hiszen a tegnap esti csók sem volt ellenére. Van egy olyan érzésem, hogy ez a tábor maga lesz a Kánaán, a hírhedt ígéret földje. - Akkor nem okoztam csalódást.- nem verem nagydobra, de roppant hízelgő a reakciója, mikor először meglát. A vigyoromtól meg se tudnának fosztani, annyira duzzad a mellem a büszkeségtől. Persze egy kis játékot űzünk most, semmi komolyról nincsen szó, hiába tartom gyönyörűnek az angol szépséget. Az elköteleződés nem az én asztalom, mégis úgy érzem, mintha meg akarnám mutatni neki az egész világot. Némán figyelem, amikor arca közelebb kerül a sajátoméhoz. Érzem a levegőben vibráló energiákat és hazudnék, ha azt mondanám én nem vágyok a csókjára... Még a mosolyom is ellágyul egy pillanatra, amikor ajkainkat is majdnem összeérintem, ám mielőtt ez megtörténhetne, könnyedén a füle mögé tűrök egy elkalandozott hajtincset, majd felegyenesedve elengedem őt. - Hova ment az eszem...?!- sóhajtok fel csalódottan, ami igazándiból a saját dorgálásomat jelzi, amiért nem figyeltem arra, hogy ő evett-e már vagy sem. Üres gyomorral azért mégse fogom felkergetni a hegyoldalon. - Egy-két szendvics útravalónak? A lagúnánál majd megeheted.- billentem oldalra a fejemet, mialatt egyik kezem levándorol a válláról és tenyerébe simítom a sajátomat, hogy aztán kéz a kézben elindulhassunk az étkező irányába valami harapnivalót gyűjteni. Ami azt illeti a palackozott vizet sem utasítom vissza, így amint beérünk, egy kisebb hűtőgépből ki is emelek egy üveget, amit gyorsan meg is húzok. - Mondd csak, Oraíos. Kipróbáltad már az amerikaiak által szentelt mogyoróvajas-lekváros kenyeret?- döntöm a hátamat a hűtő melletti falnak, míg az egyik pultra bökök, ahol már alapból be vannak csomagolva az említetthez hasonló falatok.
Biztos vagyok benne, hogy sokaknak cseppet sem lenne probléma, hogy miközben fürödnek valaki ott van a fal másik oldalán, hiszen ez egy tábor, itt az ilyesmi nem ritka, de én mégis zavarban vagyok, ha arra gondolok, hogy Keith épp arra gondol, hogy rajtam nincs ruha. Biztosan helyes srác azok alapján, amiket leírtam, bár azért zárójelben azt is odaírtam, hogy a barátnőm nincs jó véleménnyel róla, de mégis csak a saját szememmel is látni akarom és érzem, hogy igenis nem elég nekem annyi, hogy áldoztam rá néhány sort a naplómban. De ettől még nem lesz kevésbé zavarba ejtő, ha neki most épp az jár a fejében, amit csinálok. Az eddigiek alapján minden bizonnyal sokkal több tapasztalata lehet kapcsolati téren, mint nekem és bár nem voltam béna csók terén, mert van már benne kevésbe tapasztalatom, még ha nem is emlékszem rá, de nagyjából itt ki is fújt a dolog. Nem látott még egy fiú se ruha nélkül a bátyámat leszámít, de ő is már évekkel ezelőtt, amikor még gyerekek voltunk. - Jól van, akkor a stégnél találkozunk. - bólintok, de persze leesik néhány pillanat múlva, hogy ez kb. annyit ér, mint amikor az ember telefonban gesztikulál, így aztán csak gyorsan belefejezem a zuhanyt, amikor már hallom, hogy a léptek elhaltak odakint. A stégnél pedig biztosan nem lesz tömeg, hogy esetleg ne tudjam, hogy ki is vár rám, még elég korán van. Gyorsan összekapom hát magamat, megtörölközöm, aztán jöhet az a szoknya, ha már azt hoztam. Nem vagyok az a rövid szoknyás típus, de hogy egy térdég érő, pörgős, virágos darab jó-e egy erdei kiránduláshoz, na azt nem tudom. - Szia! Igen, nagyjából így képzeletelek el. - harapom be akaratlanul is a számat, mert majdnem kicsúszik a gondolat, hogy még helyesebb is, mint ahogyan gondoltam. Azok az igézően kék szemek és a cuki göndör fürtjei... Attól meg persze végképp majd kiugrik a szívem a helyéről, ahogyan átfogja a vállaimat, hogy megmutassa az irányt. Kész csoda, hogy nem tátott szájjal csinálom végig az egészet. A fenébe is... nekem nem szabadna ilyet. Belehabarodni valakibe csak így, hagyni, hogy túl nagy hatással legyen rám. Furcsa, de egyáltalán nem érzem idegennek, pedig gyakorlagilag ma látom először, a naplóba írás sose szokott egyenértékű lenni egy emlékkel, de nála mégse tűnik idegennek a helyzet. Talán pont azért, mert ő aztán nagyon nyíltan és lazán kezel mindent. - Ehhez tényleg kényelmes cipő kell. - bököm ki végül oldalt pillantva, amitől persze kishíján összeér az arcunk. Még jó, hogy már túl vagyok a fogmosáson is. - De lehet, hogy jó lenne, ha vinnénk valamit enni, én még nem reggeliztem. - teszem még hozzá gyorsan, miközben nyelek egyet. A fenébe csak azon jár az eszem, hogy ha már az arca sokkal szebb, mint amit elképzeltem a leírás alapján, akkor a bizonyára a csókja is sokkal édesebb lehet, mint amit olvastam. Akaratlanul is fordulok hát meg a kezei között, hogy szembekerüljünk egymással, mintegy megtéve az első lépést, meghagyva neki azt az utolsó tíz százalékot a köztünk lévő csekély távolság leküzdésére, de hát a vak is láthatja, hogy gyakorlatilag epekedve várom, hogy megcsókoljon.
Teljesen tisztában vagyok vele, hogy a belépőm nem a legdiszkrétebb mindközül, de mégis ki tudna ellenállni egy ilyen lehetőségnek? Mégha egy fal is választ el a londoni szépségtől, legalább adhatok egy esélyt a fantáziámnak. Szemtelen kis mosoly játszadozik arcomon, amikor meghallom bizonytalan hangját. Tehát tényleg úgy van, ahogy mondta… Kicsit bánom, hogy a tegnap este történtek csupán papírra vetett emlékek, de pontosan épp ezért vagyok most itt. Új élményeket kell szereznie és ezt csak úgy tehetjük meg, ha én teszek érte, nem de bár? Másfelől pedig még nem állok készen, hogy elengedjem Oraíost. A tábornak aligha van még vége. - Hm… Az is elfogadható. - hümmögök egy sort továbbra is a falnak dőlve. Eszem ágában sincs még lelépni, sőt, így, hogy látom a törölközőt, az is megfordul a fejemben, hogy ellopjam azt szegénytől. Bizonyára kiakadna és valószínűleg szidna, én viszont jót mosolyognék rajta. Semmi bántószándék nem társul ehhez, szimplán ki kell színezni a fekete-fehér lapokat néha. Inkább mégis elvetem az ötletemet és a kitervelt túrára összpontosítom maradék figyelmemet. Szívesebben áztatnám magamat én is a zuhany alatt Liesel társaságában, ám valami azt súgja erre még várnom kell. - Ám legyen, de nem megyek messzire. Gyere a stéghez, ha készen állsz. A szoknya maradhat. - vigyorgok magamnak, majd megpaskolom a zuhanykabin ajtaját, végül elballagok a stéghez, ahol tegnap este sikerült jobban megismerkednem vele. Különös, de ragaszkodok hozzá és meg szeretnék neki mutatni mindent, amivel csak egy kicsit is flexelhetek. Persze ki tudja meddig fog tartani ez az egész. Egyáltalán mit akarok tőle igazán? Ez a felejtős mizéria eléggé lefárasztja az embert és már most úgy érzem, hogy a jövőben ez hosszútávon lehet nem működne. Pech. Oraíos megérdemelné a boldog befejezést, ám egyelőre nem tudom, hogy én vagyok-e az a szőke herceg fehér lovon, akire annyira vár. Okozhatunk kellemes pillanatokat egymásnak, de mégis milyen sokáig? Amikor lépteket hallok, csak akkor döntöm fejemet hátra, majd dőlök háttal a stégnek. - Hát itt vagy. - széles, örömteli mosollyal üdvözlöm őt, majd fel is pattanok a földről, hogy indulásra készen állhassak én is. Egy pillanatra azért csendesen végigmérem őt, továbbra is mosolyogva, hogy szegény ne érezze magát annyira feszélyezve, de hát nem tudok uralkodni magamon. Amúgy sem vagyok a lassú kapcsolatépítés híve, ha pedig valaki mutat magából valamit, akkor én nézni fogok, nem elfordulni. - Látod azokat a hegycsúcsokat? - lépek mögé és fogom közre gyengéden vállait, hogy a kijelölt irányba fordíthassam, majd rá is bökök a szemközti hegyoldalra. - Van egy kisebb ösvény, ahonnan meg lehet közelíteni a tó szélét is, akár még kisebb lagúnák is lapulhatnak a vízfelszín alatt. Mindenesetre elég gyönyörű és nyugodt helynek tűnik. Készen állsz? - pihentetem le államat a jobb oldali vállán, míg kérlelően pislogok fel rá.
Egész csendes még a kemping úgyhogy nyugodtan lépdelek el a célig. Nem ismerem még annyira Keith-t, hogy mennyire kel korán és amúgy is talán túlzó lenne, ha eleve megkeresném. Attól félek így is nagy hatással van rám, pedig ez azért az én esetemben veszélyes. Meggondolhatja magát és az nagyon fájna. Ahogy belépek a zuhanyfülkébe leveszem a ruháimat és hiába tudom, hogy felesleges mégis próbálom erőltetni az emlékeimet, hatna sikerül visszaidéznem az arcát. Aztán persze pár pillanat múlva meg is nyitom a zuhanyt, hogy aztán összerezzenve tudatosuljon bennem a tény, nem vagyok egyedül. Még ha az illető odakint is van, de csak egy fal választ el tőle és rajtam mégsincs semmi, ami azért zabarba ejtő hiába nem láthat be ide. Elsőre ki is szólnék, hogy ilyet nem illik és hogy ki az, amikor eszembe ötlik az ismerős görög szó, amit le is írtam tegnap este. - Keith? - szólalok meg végül óvatosan. Az eszembe sem jut, hogy bárki képes lenne lenyúlni a törölközőmet, ami kilóg kicsit, főleg hogy ő ilyet tenne. Még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ő az hiszen a hangjára nem emlékszem, de a stílus mégiscsak rá vall. - Kicsit megijesztettél. Tudod, hogy nem emlékszem, de olvastam rólad, és arról ami tegnap történt. - persze nem láthatja, de azért halványan elpirulok és valahogy automatikusan nyúlok a számhoz. Bár emlékeznék! És persze most is olyan határozott, mint amilyennek leírtam. Még mindig kicsit különös, hogy pont én érdeklem. Vajon csak a kihívás miatt? Vagy annyira könnyedén vesz mindent, hogy nem gondol bele milyen bonyolult is ez igazából? Oh én már sokszor megtettem. Lássuk be nem csoda, ha senki se bírja sokáig. Mi lenne, ha egyszer valaki teszem azt komolyabban gondolna rám? Ha megkérné a kezem, de én csak onnan tudnám, hogy másnap elolvasom reggel? Nem lehet kellemes így hosszú távon. - Túracsuka? Edzőcipőn van, de szoknyát hoztam, mást kellene? - bevallom nem komoly erdei túrára készültem, de még átöltözhetek, ha készen vagyok. - Találkozunk valahol? Mert így csak elfolyatom a melegvizet. - hiszem, amíg beszélünk valahogy nem haladok és egyben furcsa is lenne ténylegesen fürödni. Ha csak beszélgetünk, valahogy megpróbálhatom kizárni a meztelenség tényét és persze azt, hogy odaát néhány centivel arrébb ő is tisztában van a jelenlegi ruhátlanságommal.
Nem az egy éjszakás kalandokról vagyok híres, bár tény, hogy sok lány megfordult már az ágyamban, akiket számba is vettem valamennyire. Csak éppenséggel hiányzott belőlük az a bizonyos szikra, amit azért a görög csődör megkíván, így hosszútávú kapcsolatokba ritkán sikerült belefognom. A rengeteg költözésről ne is beszéljünk, ám úgy látszik sikerült partot vetnem az angol partokon. Ha sikerül a Roxforton befejeznem az egyetemista éveimet, talán végre megvethetem magam valaki oldalán, aki elég méltó is erre a pozícióra. Liesel kedves pedig nagyon is jó úton halad efelé. A maga bájos, szende kis tündérkisasszony arcával és ártatlanságával rögtön belopta magát a szívembe, s bizony ha nekem valamire fáj a fogam, akkor azt meg is kaparintom magamnak. Nem vagyok korán kelő típus, viszont az ingyen kajára mindig is vevő voltam, így a reggeliző asztalok egyikénél egyik szaktársam által készített rántottát boncolom szét magamnak és tuszkolom le. Rengeteget tudok enni, még ha ez nem is látszik az edzett, izmosabb testfelépítésemen. Nem is kell pár perc, a tányéromat tisztára nyalom, hogy aztán a kabinok egyikébe térhessek vissza. Félúton viszont sikerül megpillantanom a tegnap este ragyogó kis csillagát, így rögtön száznyolcan fokos fordulatot vesznek a terveim és a fürdők irányába sietek utána. Nem szólok oda még egyelőre, inkább hagyom, hogy a kis cuccaival beérhessen a fülkék egyikébe, majd csak utána lépek a zuhanyzója falához, miután ő már megeresztette a csapot. Karbatett kezekkel vetem hátamat a minket elválasztó falnak, majd szemtelen vigyorral arcomon hunyom le szemeimet. - Jó reggelt, Oraíos. - kezdek bele, s döntöm fejemet is a falnak. - Emlékszel még rám? - sose lehet tudni, hogy levésett-e a naplójába vagy sem, bár ez utóbbi eléggé szívbemarkolóan fájna. - Ha elkészültél, kapkodd magad, mert van egy hatalmas meglepetésem. A túracsuka javasolt. - eszemben sincs távozni, s jelenleg is a törölközőt bámulom elég gonosz ötletekkel a fejemben.
Azért elülteti a bogarat a fülemben és könnyen lehet, hogy átgondolom ezt az írás dolgot majd. Egyelőre most sokkal jobban érdekel ő maga, mint egy ötlet, meg aztán ki tudja, hogy mennyire menne egy komolyabb írás, ha folyton vissza kellene olvasnom, bár a memóriám igazán furcsa terep, hiszen a tanulással nincs gondom, csak valahogy az események esnek ki. Az egészet én sem értem, az orvosok sem, szóval én már nem is próbálok jó ideje agyalni rajta, hogy mitől lehet, vagy hogy megoldódik-e valaha. Az elején még azt reméltem, hogy igen, idővel egyszerűen megszűnik a probléma, de azóta már sok idő eltelt és még semmi se változott, szóval kicsit már úgy érzem kár reménykedni. A csók után viszont eléggé feszültté válik a légkör, amikor a barátnőm gyakorlatilag beszól Keithnek. Nem tudom az okát, de elég furcsa az egész. - Ilyet biztosan nem tenne. - kuncogok kicsit, bár azért látszik rajtam, hogy bánt, hogy ilyen hirtelen le kell lépnem, de hát igaza van. Nem lenne sok teteje itt maradni és várni, hogy még jobban belehergeti magát Carrie ebbe az egészbe. Beszélnem kelle vele, hogy minden rendben lesz és hogy én is jól leszek. Nem fogom neki bizonygatni, hogy Keith nem olyan, mert nem tudhatom, de ha sosem adok esélyt senkinek csak mert rossz vége lehet, akkor maradhatok örökre egyedül. - De igazad van, akkor... köszönöm a kellemes esetét, még úgyis van dolgom. - paskolom meg a naplót miután elengedtem a kezeit és még megejtek egy mosolyt, mielőtt végül felállnék. Maradtam volna még, oh hát persze, hogy maradtam volna! Olyan kellemes volt ez a csók és nem szívesen vetek véget az estének, de nincs mit tenni. Távozom hát, még visszapillantva egyszer, hogy beszéljek a barátnőmmel, megnyugtassam és aztán leírjam azt, amit le kell, hogy másnapra minél több minden maradjon meg, ami fontos.
*******
Másnap reggel azért fáradtan kelek, elég sokáig tartott ez a kis átbeszélés Carrievel és hát esetemben reggelente úgy kell indítani a napot, hogy átolvasom azt, amit fontos. Most pedig egy törölközővel, egy kis neszeszeres táskával, papucsban vágok át a kempingen, hogy a zuhanyzót vegyem célba. Egy kis felfrissülés nem árt, és a többség már jó eséllyel úgyis vagy felkelt, vagy még órákig aludni fog. Nincs túl korán, de későn sem, lassan kilenc óra, nem ártana valamit reggelizni sem majd, de előtte azért mégis csak rendben kell szednem magamat. Aztán megkeresem Keith, hogy megnyutassam minden rendben. Nem volt alkalmam rajzot készíteni róla, szóval az arca nem dereng, csak nagyjából írtam körbe. Tényleg annyira helyes, amennyire áradoztam róla? Biztosan így van, és minden bizonnyal a csókja is olyan édes lehet, ahogyan leírtam. Talán ma ismételhetünk majd. Carrie is rendben lesz azt hiszem, még ha aggódik is, de igyekeztem megnyugtatni, hogy tényleg nem lesz semmi baj.
Igen...Rühellem a hideget, de ki tudja? Lehet kellőképp összemelegedek Oraíosszal, annak pedig csak elégnek kell lennie a tibeti fagyhoz.- Előtted az egész élet, Oraíos. De ha nem élsz a lehetőségeiddel, csak vársz rájuk, akkor lehet már túl késő lesz egyszer. Tűzz ki egy időpontot és megyünk.-vigyorgok le rá határozott kisugárzással, s némileg támogatóan simogatom meg a vállát. A kis szende mosolya szívbemarkolóan elragadó, egy ideig el is időzik tekintetem kedves arcvonásain. Hogy lehet egy angol csaj ennyire gyönyörű? A görög félistennők sem piskóták, de minél tovább nézegetem Lieselt, annál inkább szorulnak háttérbe mellette. - Te tudod. Én szívesen olvasnám a soraid. Nem a naplódat, persze. Az a te személyes szférád.-gyorsan javítom ki magam. Nem stresszelem túl, de azért azt sem szeretném, ha tolakodónak tartana, mert akkor bukott a tervem. Pedig olyan szépen sikerült kiépítenem egyfajta kapcsolatot vele. Vagy ezt csak én érzem így? - Keith.-javítom ki a csajt ugyanolyan semleges ábrázattal, mint ahogyan hozzá is szóltam az imént. - Chaíre neked is...-kézmozdulatokkal szuggerálom neki, hogy ideje bemutatkoznia, ha már ennyire hatalmas ellenszenvvel mert hozzám szólni. Vigyorom továbbra is ott lapul ajkaimon. Nem olyan őszinteséggel, mint korábban Lieselnek, de ott van. Időm viszont nincs tovább bonyolítani a bájcsevejt, ugyanis a partner úgy viharzik el, mint egy nyári hurrikán. - Sajnálom, Oraíos...-fogom meg két kezét és emelem fel mellmagasságba őket. - Velem emiatt nem kell aggódnod. A naplód szent és ezt tiszteletben is fogom tartani. Most viszont jobb, ha utána mész. Nem szeretném, ha másnap arra ébrednék, hogy kasztrált engem a barátnőd.-vigyorodok el szórakozottan, végül búcsúzóul csókolom meg kis kezeit, majd engedem útjára, ha szeretne menni. Nem feltétlenül félek attól a csajtól. Simán a sarokba szorítom és megmondom neki kerek-perec mit akarok és hogy mennyire tartsa magát távol tőlem. Ettől függetlenül nem tervezem erővel elvenni azt, ami nekem jár. Ha majd nagyon kakaskodik és játssza itt a legjobb barátnőt, akkor talán a későbbiekben lesz némi beszédem vele. Addig viszont Lieselnek nem mutathatom meg a harciasabb énemet, még a végén elriasztanám a prédám. Liesel... Liesel... Te még nem is tudod, de már belesétáltál a csapdámba.
Meglep, hogy ő aki eddig azt mondta mennyire kedveli a meleg éghajlatot velem jönne Tibetbe, hiszen alig ismerjük egymást és hát ott tényleg jól fel kell öltözni. - Tényleg eljönnél? Nem is tudom, hogy mikor lenne rá mód, vagy mikor nem ellenkeznének mindenáron, netán akarna a bátyám mindenképp velem jönni. Talán... egyszer. - mosolyodom el a magam visszafogott módján, ami közelről sem olyan erőteljes, mint az ő lehengerlő mosolya. Pedig igaza van, élnem kellene az életemet és nem folyton aggódni, hogy mit szól majd a családom, de hát nekik se akarok fájdalmat okozni azzal, hogy csak azért is ellent mondok, hogy aztán aggódhassanak, hogy mi történik velem olyan távol egy kvázi idegen fiúval. Talán, ha megismernék Keith... oh miket beszélek, hiszen még én sem ismerem igazán! Még sem állhatok oda a szüleim elé, hogy itt ez a fiú, akivel nem rég találkoztam, bízzanak benne, majd ő vigyáz rám Tibetben. Kétlem, hogy ez bejönne. - Írni? Jajj nem, ez azért egész más. Ez csak egy napló, nem tudnék én magam kitalálni egy történetet. - rázom meg a fejemet. Hiába lenne hozzá akár szókincsem, de ez nem jelenti azt, hogy jó is lennék benne, hogy történeteket találjak ki, amit leírjak akár próza, vagy vers formájában. Sose gondoltam ilyesmire. De őt biztosan bele fogom írni, főleg a csók után, ami elcsattan, még ha kissé zavarbaejtő is az, ahogyan érkezik a taps körülöttünk. Hirtelen azt se tudom, hogy hová nézzek, inkább csak a logobó lángokat bámulm, így nem is veszem észre a legjobb barátnőm rosszalló pillantását. Csak akkor veszem észre, hogy valami gond lehet, amikor a taps elhalkul és egyértelműen valamiféle feszültség áll be a kialakult csendbe, amit csak időnként egy kis pusmogás tör meg. Keith látványosan farkas szemet néz Carrievel, aki eléggé morcosan mered rá. Én pedig csak kicsit megköszörülöm a torkomat, hogy a barátnőm inkább rám figyeljen. Nem akarom, hogy itt mindenki előtt kezdjen el vitázni és főleg nem akarom, hogy lejárasson és kellemetlenül érezzem magamat. Ahhoz túlságosan sokan vagyunk. - Csak nem szeretném, hogy a barátnőmmel szórakozz... Don Huan! - veti végül oda, de aztán azzal a lendülettel fel is pattan és elég határozottan néz rám, hogy ideje lenne nekem is távozni, de az a helyzet, hogy őszintén nem nagyon akaródzik megmoccanni. Carrie viszont úgy fest a maga részéről asztalt bont mielőtt még Keith érdemben vitába bocsátkozhatna vele, aminek azért olyan szinten örülök, hogy az még kellemetlenebb lenne. Így is zavarban vagyok, egy lapáttal még rá is tettek, de ahogy a vizslató tekintetek elfordulnak azért mégis csak az újdonsült ismerősre pillantok. - Nem akar ő rosszat, csak... aggódik és félt. Volt már rá példa, hogy... tudod hiányzik pár lap a naplómból. A legtöbben nem kezelik túl jól ezt a memóriadolgot. - pillantok oldalt a srácra, aki olyan magabiztosnak és határozottnak tűnik, Carrie viszont tudja, hogy mennyire fájdalmas volt számomra egy-egy rövid kapcsolat, szakítás, amikor az, aki a problémám ellenére mégis bepróbálkozott nálam, végül úgy döntött nem erőlteti azt, ami nem megy. Azt hiszem csak nem akar egy hasonló incidenst, mert bár én könnyen felejtek, de a memória furcsa dolog és hiába nem tudtam az okát az a néhány alkalom, amikor végül hamar vége lett egy alig-kapcsolatnak mindig rányomta a bélyegét a következő napjaimra.
Bolond volnék, ha hagynám elfutni. Nem igazán tanúsít ellenszegülést, ami azért jó hír, bár már előfordult életem során, hogy kicsúszott a kezeim közül egy értékes ereklye. Liesel pedig páratlan egy ereklye. - Ami késik, nem múlik. Így szokták mondani, igaz? Hm... Fagyos egy környék, de megvan a maga szépsége. Hacsak nem áll szándékodban valaki mással ellátogatni oda, akkor bekészítem a magam nagy bundakabátját és elkísérlek. Utazni remek, nem szabadna kihagynod.-vigyorodok el kissé fájdalmasan, ahogy belegondolok mennyire befagyna a seggem ott a havas csúcsoknál. Lehet nem csak a seggem... Görögországhoz képest nagy változás, Angliához is, de az itteni levegővel már úgy ahogy ki vagyok békülve. Nem a kedvencem, de ha a drága szépségünknek útitárs kell, akkor inkább én, mint valami együgyű maláka. - Azzal igazán boldoggá tennél. Esetleg gondolkodtál már azon, hogy költői vonalat kezdj el követni? Ennyi írás után nagy lehet a szókincsed.-mosolyom csak szélesedik, ahogy egyre édesebb vonásait mutogatja meg nekem. - Nekem sem lenne egyszerű elfelejteni téged, Oraíos.-bókolok még egy utolsót Atlantisz és a mályvacukor küzdelmem előtt. - Csak meg kell találni Atlantiszt és igazi történelmi áttörésben lehet majd részed.-bólintok végül, amikor elgondolkodik egy kicsivel jobban az ott található lények után. Ki tudja? Talán még levegőben röpködő hatalmas rája csapatot is láthatunk. Ám mivel eddig senki sem járt ott, fogalmunk sincs igazán mi rejtőzhet abban a vízalatti városban. Egyáltalán van oda más lejáró, amit nem borított még be víz? A tüzes akcióm igazán felelőtlen, tekintve, hogy semmi sem tud komolyabb sérülést okozni nekem, csakis a tűz. De hát mindent a show kedvéért, ugye? Görögből vagyok, lételemem a színjáték, legyen szó tragédiáról, komédiáról, vagy tragikomédiáról. A kis műsorom egész jól be is talál a kiszemelt Oraíosomnál, ezért is leheltem egy csókot csalogató ajkaira. Olyan selymes és gyengéd csókot kapok vissza, amit kár lenne veszni hagyni. Jólesően csókolom meg alsó ajkát utószóként, majd az üdvrivalgásra csak vigyorogva emelem fel kezemet és intek körbe a döbbieknek, mintha valamit épp megnyertünk volna. Végignézek a kis tömegen, aztán azon a rosszindulatú arcon ragad meg tekintetem hosszú másodpercekig. Nem fogok kertelni, Liesel szavai után még vetek felé egy mosolyt, majd előrébb ülök és felkönyökölök térdeimre. - Segíthetek?-intézem kérdésemet a szúrós tekintetű lány felé oldalra billentett fejjel. - Bizonyára akad valami, amit megosztanál velünk. Csak rajta.-folytatom tovább mosolyogva. Szemeim viszont valami teljesen másról árulkodnak. Megvető, lélekbe tekintő szemek ezek, tehát jobb, ha a kedves mosoly nem téveszti meg a csajt, akárki is legyen ő.
Az biztos, hogy már csak a stílusával is könnyedén levesz a lábamról. Nehéz ellenállni ennek a görög sármnak. Hogy eddig miért nem jegyeztem fel magamnak róla semmit? Biztosan, mert nem volt okom rá, mármint nem beszéltünk sosem személyesen. Vagy netán igen, de szándékosan nem akartam áltatni magamat? Furcsa dolog, hogy gyakorlatilag bárki kitörölheti magát az emlékeim közül akár csak azzal is, ha mondjuk kitépi a füzetből a lapot, ahol írtam róla. Vajon volt már valaha olyan, aki megtette ezt? - Jó dolog lehet sokat utazni! Az én szüleim nem ereklyevadászok, úgyhogy én nem sokfelé jártam még, de persze sok hely érdekelne. A legtöbben mondjuk a meleget szeretik jobban, de én legszívesebben Tibet hegyei közé jutnék el egyer. - vallom be, bár ő maga is azt mondta mennyire szereti a meleg időjárás Görögországban, úgyhogy lehet, hogy meglepődik rajta, hogy én egy hegyvidékes tájra vágytam mindig is. Nem tudom igazából, hogy ez miért így van, de már gyerekkoromtól elvarázsoltak a hegyek. Sose volt gondom a hideggel, vagy épp a hóval és persze imádom a természetet, ezért is érdekelnek annyira a bestiák. - Igen, nagyjából erről van szó és senki se tudja, hogy mi az oka pontosan, vagy hogy valaha javulhat-e a helyzet, de szívesen írok rólad, ha szeretnéd. - mosolyodom el csepp zavarral a pillantásomban, hiszen olyan lehengerlő a stílusa és hogy összetörném a szívét... Mondjuk nem tudhatom, hogy másokkal esetleg nem viselkedik-e pont ugyanígy. Nekem nincs emlékem róla, hogy láttam volna már más lányok társaságában, de ez nem kizárt attól még. Lehetséges, hogy igazi Casanova, aki az iskolában a hódításairól híres, csak én nem tudok róla, mert nem írhatok le minden apróságot, ami engem nem érint, hiszen akkor a reggeleket több órás olvasással kezdeném. - Igazán szép célkitűzés. Remélem, hogy én is látok majd olyan legendás lényeket, akiket még senki, csak kósza feljegyzésekben szerepelnek. Ki tudja, talán Atlantisz is rejt olyasmit, ami engem is érdekelhet. - gondolkodom el, bár persze hogy esetleg a családom elengedjen egy veszélyes küldetésre, ahol akár komolyabban meg is lehet sérülni... Nem sok esélyt látok rá, de hát Keith sem azt mondta, hogy már holnap indulna, csak hogy ez a vágya. Gondolom akkor szeretne menni, ha mondjuk befejezte az iskolát. Ha pedig már én is leteszem majd az utolsó vizsgáimat is pár év múlva, akkor már igazán nem szólhatnak bele a szüleim, hogy mihez kezdek az életemmel. Tudom, hogy azért teszik, mert aggódnak, de... örökké még sem élhetek semmittevésben, hogy ne legyen bajom. A tűz mellett viszont nem tűnik túlságosan profinak, bár könnyen lehet, hogy szándékosan teszi, hogy segítsek. Nem zavar akkor sem, ha ez efféle kis trükk lenne csak. Amikor viszont összeér a kezünk olyan az egész, mintha apró kis villámcsapás érne, főleg hogy olyannyira megbabonáz még a tekintete is. A következő pillanatban pedig már az ajkai az enyémeken pihennek meg néhány pillanatra. Óvatosan, már-már érezhetően kezdőként ügyetlenül csókolok vissza, hogy aztán a felhangzó taps és fütyülés rántson vissza a valóságba. Zavartan, teljesen elvörösödve sütöm le a tekintetemet, hogy mindenki milyen lelkes. Hát ez van, ha a tüz körül még rajtatok kívül olyan sokan vannak. Keith viszont könnyedén kiszúrhatja, hiszen ő bizonyára nem zavartatja annyira magát a történtek miatt, hogy egy lány eléggé szúrósan néz rá. A szobatársam az, a legjobb barátnőm, aki szimplán tisztában van a helyzetemmel és hát félt, mindentől, mint a családom. Én nem veszem észre és hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék, csak zavartan engedem el Keith kezét. - Most már biztos... menni fog. - azért a mosolyomból láthatja jól, hogy nem tett semmi rosszat, sőt ez a kipirulás egyáltalán nem rossz érzés nekem, inkább a körülöttünk lévők reakcióját nem tudom kezelni egyelőre.
//
