2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Róma külvárosi részében, a városi forgalomtól távolabb elhelyezkedő nagyobb otthon áll a Maroni-család rendelkezésére. A méret nem véletlen, hiszen több generáció él együtt, a szobák száma pedig folyamatosan bővül. Jelenleg 5 szoba található benne: 4 háló és egy dolgozószoba, ahol Luca az adminisztratív munkákat végzi. A szobák mindegyike az emeleten található, míg a modern konyha és étkező lenn, a földszinten. A hatalmas épület alatt egy borospince is található, kitűnően alkalmas borkóstolásra, Luca itt szokta vendégül látni a barátait. Az épület mögött egy nagyobb szőlőskert húzódik, míg mellette egy terasz, amelyen - jó időben - a nagyobb családi összejöveteleket és olaszos vendégszeretetet élvezheti minden résztvevő.
Felvonom kissé a szemöldököm arra a gonosz kis mosolyra. - Ó tényleg? Mint a Griffendél-Hugrabug meccsen? - kérdezem kicsit incselkedve vele. A szám szélén azért ott bujkál a csibészes, kisfiús mosoly. Persze, hogy észrevettem amikor direkt nem engem célzott a gurkókkal, inkább valamelyik távolabbi csapattársam. Még akkor is, amikor a kvaff épp nálam volt, és ezzel megakadályozhatott volna egy szép kis gól helyzetet, vagy éppenséggel gólt. Akkor nem tudtam hova tenni, ahogy most sem egészen. Talán csak a barátságunk miatt viselkedett így? Nem is tudom. Sokszor nem tudom hova tenni Lizzie és az én kapcsolatom milyenségét. - Hát az enyémből sem. Egyenlőre attól is boldog vagyok, hogy az egyetemi tandíjra valóm megvan. Nem igazán látok ennél előrébb egyenlőre. Te mire gyűjtesz? Már ha szabad megtudnom. - nézek rá érdeklődve, ahogy a zsebpénz és a seprűk ára közti párhuzam kerül előtérbe. Tényleg kíváncsi vagyok rá. Esküdni mertem volna, hogy a legszuperebb Tűzvillámra gyűjt. És hát valamiért nagyon is érdekel az élete. - Nem tudom. Lehet. A legtöbb mugli sportban a sponzorok egyénre szabott sportfelszereléssel támogatják a kiemelkedő játékosokat. Azokat pedig ostobaság lenne visszakérni. De persze ezt ne vedd készpénznek. - vonok vállat. A legtöbb mugli sportágban tényleg így van. Már amennyire én tudom. De nem tudom, hogy ez áll-e a kviddics csapatokra is. Majd kiderül, ha túl leszünk a selejtezőn, és összeáll a csapat, és a különböző posztok. Fogalmam sincs, hogy mért érint ennyire rosszul, hogy a másik srác is megpróbálta csapni a szelet Lizzienek. Tényleg féltékeny lennék? Ha igen, akkor mit is jelent ez? Hirtelen felindulásomban olyasmit teszek, amivel még önmagam is meglepem. Pedig valahol nagyon mélyen már nagyon-nagyon régen meg akartam tenni. Megcsókolom. Érzem, hogy nem viszonozza, de nem is tiltakozik. Inkább csak élvezi. Talán én is tetszem neki? Hiszen nem lök el. Nem vág pofon. Ami lássuk be igen csak meglepő a viselkedésem függvényében. Ha nem tetszenék neki biztosan képen törölt volna, és faképnél hagy. Ehelyett amikor kibontakozik a kezeim közül sokkal kínosabb kérdést tesz fel. - Te sokkal többet érdemelsz egy egyéjszakás kalandnál. Sokkal többet jelentesz azoknál. Inkább minden egyes éjszaka csak veled szeretnék lenni. - Nem fogok hazudni. Tényleg voltak egyéjszakás kalandjaim előtte. Ő is tudja. Nincs miért hazudnom. Azoknak a lányoknak sem hazudtam. Megmondtam, hogy ebből nem lesz soha több. Ne reménykedjenek. Azok a lányok nem is jelentettek semmit. Nem voltam féltékeny, ha aztán másnap más pasi halmozta el őket a csókjaival valamely folyosó beugróban. Viszont annak a gondolatát sem tudom elviselni, hogy Lizzie mással legyen. Lassanként észrevétlen beleszerettem volna? Mért pont belé? Gilivel nem váltunk el rossz viszonyban, de húgával összejönni... most bűntudatot kéne éreznem? A kérdésére elmosolyodom, bár ez inkább kicsit kínosra sikerül, mintsem őszintére. Magamhoz vonom, és lágyan gyengéden simítok végig az arcán, finoman a füle mögé tűrve egy rakoncátlan szőke tincset. - Nem tudom pontosan. Talán a lépcső óta, vagy kviddicsaréna óta, vagy a könyvtár óta, talán már a VMS óta. Talán fokozatosan, és lassan történt. De számít ez egyáltalán? - kérdezek vissza miközben mélyen a szemébe nézek azokkal a nagy barna szemeimmel. Igen, a lépcsőn meg akartam csókolni. Magam sem értem, hogy mért hagytam akkor veszni az alkalmat. Talán mert Lizzie túlságosan maga alatt volt akkor. Ráadásul egy másik srác miatt. Lizzie akkori vallomása után pedig be kell vallanom valahogy sikerült megutálnom azt a Flint srácot. Magam sem értve az ellenérzéseim iránta. Talán csak az bánt, hogy megbántotta azt, aki fontos nekem. Vékony jég. Ha lefektetem, és aztán pár nap után faképnél hagy, és haza repül, mert úgy érzi tönkretettük a barátságunkat is... azt nem tudnám elviselni. De azt sem, ha valaki másé lesz, mert nem léptem semmit. - Ne félj, nem fog történni semmi, amit te nem akarsz. Várhatunk vele, amíg készen nem állsz, vagy meg nem tudsz bízni bennem. De nem akarom, hogy közben más srácok legyeskedjenek körülötted. - ezt pedig teljesen komolyan gondolom. Aztán egyszerűen megpuszilom a homlokát, majd a gyönyörű ajkait, és egy kis mosollyal engedem el, hogy felkapjam a legújabb modellű Nimbust. Hogy incselkedve hívjam egy kis versenyre. A következő pillanatban fel is szállok. - Kapj el, ha tudsz! - nevetek rá őszintén, valami gyermeki játékossággal a hangomban.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
- Veled fogom felmosni a pályát, számíts rá – villantok egy gonosz kis mosolyt Daniel felé, hiszen hiába az egyik barátom – és talán ennél több is – nem fogom kímélni, ha tényleg oda kerül a sor. Az iskolában megrendezett mérkőzések alkalmával szándékosan nem őt szoktam célozni a gurkóval, de ez valami egészen más. Nem holmi év végi kupáért fog menni a harc, hanem egy komoly, akár az életünket is megváltoztató pozícióért. Dany így is mindenben remekel, számomra pedig csak a sport az, amiben kiemelkedően jó vagyok. Ne számítson hát rá, hogy könnyű győzelme lesz. Már ha lesz egyáltalán... - Az enyémre is, de mivel a zsebpénzemből nem futná és valami egészen másra gyűjtök, így marad ez a megoldás – vonom meg a vállam, hiszen mindenképp szeretnék egy kisebb lakást bérelni Londonban, szóval nem lenne okos döntés részemről versenyseprűre költeni azt, amit majd a nyáron megkeresek. Talán még Adora is tudna csatlakozni hozzám és máris kevesebb lenne a költség. - Szerinted engedélyezik, hogy az All staros eseményeken kívül is használjuk? - pillantok némileg hezitálva Daniel felé. - Mármint, edzéseken és mérkőzéseken kívül. Megtarthatjuk egyáltalán azt a seprűt, amit kapunk? Amerikában megtarthattam, de az nem is egy olyan csúcskategóriás modell volt, amilyet – állítólag – az All starba való belépéssel szerezhetnék meg. Számítok arra, hogy tolongás lesz a selejtezőn, elvégre már a Griffendél-toronyban is egy kisebb tömegen kellett átverekednem magam, amikor feliratkoztam. Össze kell hát szednem minden tudásomat, ha nem szeretném, hogy egy rejtett tehetség porig alázzon. - Nagyon remélem, hogy Tűzvillámot kapunk – termek ragyogó szemekkel az említett modellek mellett, majd kezdek el nézelődni, mindezt pedig igen komoly lelkesedéssel teszem. Soha életemben nem hanyagoltam el a seprű témát, minden magazint megvásároltam, ami az új szériákról szólt, így igen nagy tudással rendelkezem. A Tűzvillám kialakítása pedig ugyancsak komoly mérföldkő a seprűk gyártásában. Sokkal hamarabb reagál az ember mozdulataira és persze kevesebb idő alatt is gyorsul fel, mint korábbi társai. Ezt pedig az a srác is megerősíti, aki időközben mellém csapódik. Sőt, még azt is hozzáteszi, hogy szerinte gyönyörűen mutatnék rajta, én pedig azonnal fülig pirulok. Na, nem mintha az eddigi pasi rajongóim nem küldtek volna szerelmes levelet számomra, de egészen különleges a bókokat élőben is hallani. Dany hirtelen felbukkanása azonban mindent tönkretesz, én pedig magamban mérgelődve veszem tudomásul, hogy amíg a fiú a közelemben lesz, elfelejthetem az ismerkedést. Nem hittem volna, hogy így reagál, de úgy tűnik, túlfélt engem, ami talán annak is betudható, hogy Gilly húga vagyok. - Mi? - nyögöm ki, miközben elmélyedek a fiú csokoládébarna szemeiben és szinte fel se fogom, hogy mit is teszünk. Amikor közelebb von magához, nem tiltakozom, hülye lennék, hiszen tudat alatt sejtem, mit is szeretne ezzel, amikor pedig meg is teszi... Képtelen vagyok szavakba önteni azt, amit akkor és ott átélek. A csókját ugyan nem viszonzom, de nem is ellenkezem, helyette elmerülök benne, minden egyes pillanatot a végletekig kiélvezve. Valahogy az eszemet vesztem a közelében, ami nem jó jel. Mégis miként maradjak így teljesen reális? - Dany, én... - nyögöm ki zavaromban a szavakat a csók után, amikor ismét közelebb húz magához. A haragom elszállt, hiszen hónapok óta erről a pillanatról álmodozom, most pedig mégis megfutamodnék?. - Hízelgő, hogy tetszem neked, de én nem az egy éjszakás kalandokra vagyok berendezkedve – csóválom meg végül a fejem, hiszen ismerem a srác hírnevét. - De egy kávéra ettől függetlenül meghívhatsz és a verseny is áll, csak... Mégis mióta tetszem neked? - nézek fel rá zavartan, amikor már érzem, hogy ebből nem lesz egy épkézláb mondat sem. Nem áll szándékomban kikosarazni, tényleg nem, hiszen az érzelmek már most elöntenek, de az se csábít, hogy pár nap múlva már repüljek haza, mert hagytam magam és az ágyában ébredtem, ezzel pedig gallyra vágjuk a barátságunkat is. Pedig olyan helyes és annyira kedvem lenne most nekem megcsókolni, de nem engedhetek ennek a csábításnak, hiszen nyilván az előttem lévő lányok is pont így jártak vele kapcsolatban.
Ha Olaszországban elhívsz egy lányt bárhova, vagy bármilyen programra, akkor természetesen nem hagyhatod fizetni. Az itt szörnyen nagy bunkóságnak számítana. Vélhetően a srácnak is meg lett volna a véleménye rólam, ha hagyom Lizzie-t fizetni a cikeszekért. Persze ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Számomra ez alapvető dolog. - Tényleg szuper lenne! Ha felvesznek az egyetemre, akkor talán megpályázom én is azt a csapatkapitányi helyet. Csak hogy érdekesebb legyen a válogató. - eresztek meg felé egy kis kihívó mosolyt. Nem gondolkodam eddig ezen. Eddig az is elég kihívás volt számomra, hogy a Hugrabug kapitánya lettem. De végülis sosem tudni nem igaz? Az olyan személyeket pedig mint Lizzy, vagy én a versenyhelyzetek éltetik. - Ugyan, ez természetes. És bármikor szívesen felavatom veled. - mosolygok. Számomra ez tényleg természetes dolog. Lizzy most velem van, tehát nekem kell gondoskodnom róla, hogy jól érezze magát, és ha valamiért fizetni kell a programban, az az én dolgom. Elvégre én hoztam ide. - Hűű! Akkor megérné csapattagnak lenni. A seprűmre már amúgy is ráférne a csere. - persze nem szokásom bedőlni a folyosói pletykáknak, de azért ha már nemzetközi csapatot szervez a Roxfort, akkor talán szponzort is talál hozzá. Logikus lenne, hogy ne egy agyon stapált több éves modellel kelljen versenyezni. Persze a seprű nem minden. Sokat számít a technika is. Herbs ellen tulajdonképpen csak szerencsém volt. A technikás részekben jobb voltam, de a gyorsasági szakaszokat ő vitte, mert jobb seprűje van. Ha még egy kicsit tovább tart a verseny, akkor meg is előzött volna. Persze a hajtóknak, mint én inkább ügyesnek kell lennie. De a fógóknál igen is nagyon sokat számíthat a gyorsaság. Szóval Lizzy szavaira csak egyetértően boldogatok. Ahogy a seprűkhöz érünk persze én a Nimbusokat kezdem nézegetni. Természetesen, hiszen az első, és egyben egyetlen jelenlegi seprűm is egy több éves Nimbus, és még mindig imádom. Még akkor is, ha már az állapota hagy kívánnivalót maga után. Az pedig, hogy egy nyikhaj kihasználva a pillanatnyi figyelmetlenségem megpróbálja tenni a szépet Lizzynek... hát fogalmam sincs, hogy mért érint ennyire rosszul, de pillanatok alatt felbosszant. Magam sem tudom az okát. Nem kellene, hogy így érezek egy barát iránt. Aki az exem húga. De nem tehetek róla. A féltékenység elönt. Így természetes, hogy gyorsan elzavarjam a konkurenciát. - Rajongó a fenéket... - morgok. Inkább vetélytárs, aki más barátnőjére pályázik. Tutira nem csak kávézni akart. Én viszont minden nemű gondolkodás nélkül, hirtelen felindulásból cselekszem, annélkül, hogy eljutna a saját fülemig, a saját szavaimnak a jelentése. - Az, hogy nem én vagyok! És ő nem teheti meg ezt! - mielőtt bármelyikünk végig gondolhatná a helyzetet, magamhoz húzom, és megcsókolom. Fogalmam sincs mi ütött belém, miért viselkedem így. Ez annyira nem jellemző rám. Nem gondolok bele a tettem lehetséges következményeibe. Lehet, hogy a következő pillanatban Lizzy egyszerűen pofon vág, és hazautazik. Nem akarom, hogy így legyen. Azt akarom, hogy velem legyen. Nem akarom elengedni. Sem átvitt sem szószerinti értelemben. Ha nem hagy faképnél, amikor kibontakozik a karjaim közül, és még mindig él a kihívás, akkor egy kis mosollyal fogom meg a kezét, húzom közelebb magamhoz, hogy csak ő hallja a válaszom. - Inkább, ha veszítesz, akkor elküldöd. Ha én veszítek, hmm... akkor is, csak akkor én fizetem azt a kávét. - mosolygok rá. Ehh... Daniel... volt már jobb csajozós szöveged is. De most tényleg ilyet akarsz játszani? Ez nagyon vékony jég, amire most tévedtél... Ha Lizzy belemegy a játékba, akkor kiválasztom a legjobb és persze legújabb Nimbus modellt a teszt versenyhez. Az esélyeket nem akarom latolgatni. Lizzy még egy vén házi csotrogány seprűn is nagyon jó lenne, nem hogy egy Tűzvillámon. Elég hogy ha évezzük a játékot, bármi is legyen a vége.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Kissé megrökönyödöm, amint megpillantom Dany kezében az érméket, noha ezeket nekem állt szándékomban kifizetni. Mindenesetre nem tiltakozom a fiú döntése ellen, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy felesleges köröket futnánk ezzel, de azért elraktározom magamban a gesztust. Rengeteg dologgal tartozom már így is Danielnek és nem áll szándékomban az adósa maradni. Tudom jól, hogy nem vár viszonzást, de sohase voltam olyasvalaki, aki bárkinek is szívesen tartozna. Erről talán azokat kellene megkérdeznie, akikkel egy iskolába jártam Amerikában és Gilliet piszkálták a súlya miatt. Mindegyik megkapta a magáét, egytől-egyig. - Szuper lenne egy csapatban lenni! - jelentem ki egy boldog vigyorral az arcomon. - Szívesen elvállalnám a csapatkapitányi szerepet is, ami az igazat illeti – tűnődöm el egy röpke pillanatra, miközben már távozóban vagyunk a cikesz árustól. - És köszi a labdákat, az egyiket felavathatjuk a nyár folyamán. Nem szokásom fogónak beállni, de szívesen kipróbálnám egy ehhez hasonló cikesszel. Teljesen izgatott vagyok az All star bejelentése miatt és most első alkalommal kapom azon magam, hogy már várom a szeptembert. A selejtező, majd a csapat összeállítása... És igen, megpályázom a kapitányi posztot is, hátha ezúttal is sikerem lesz vele. A VMS alatt egész ügyesen elboldogultam, és noha akadtak hibáim is, úgy érzem, tanultam belőlük. Izgalmas lenne ismét kipróbálni magam benne, habár a hetedik év mellett ez elég húzós lehet, de akkor is... Nincs az a jelentős sportesemény, amelynek Elizabeth Ollivander ne lenne a részese. - Úgy hallottam, hogy az iskola biztosítja a legjobb versenyseprűket az All star tagjainak – jegyzem meg, miközben Dany kézen fog, majd a megfelelő irányba indulunk el. - Bár, ezt ne vedd készpénznek, mert inkább amolyan folyosói pletyka, de ha jobban belegondolok, logikus lenne. Hülyén nézne ki egy elit csapattól, ha leharcolt seprűkkel állítaná pályára a tagjait. És tisztában vagyok azzal, hogy nem csak a seprűn múlik a verseny kimenetele, de igenis fontos a márka és a gyorsaság. Egy fogó esetében legalábbis mindenképp. Elvégre, miért dobnának minden évben a piacra új modelleket? Nem, ez nem csak azon a személyen múlik, aki a seprűn ül, hanem a szérián is. Bolond lennék egy tíz éves Nimbusszal versenybe szállni a legújabb kiadású Tűzvillám ellen. Ezt azonban nem kötöm Dany orrára, mert ő tudtommal Nimbus-párti. Ez szinte azonnal igazolást is nyer a szememben, amint ő azonnal egy Nimbus mellett terem, amíg én a Tűzvillámokat kezdem el vizsgálgatni. A fiú hiánya ellenére nem sokat kell várnom a társaságra, hiszen szinte egyből mellém lép egy helyes, nálam pár évvel idősebb srác, aki angolul kezd el beszélgetni velem. Örülök a dolognak, hiszen – mint kiderül – nagy rajongóm és szinte azonnal kerít is valahonnan egy rólam készült képet, amelyet egy újság még az egyik interjúm mellé csatolt annak idején. Elég egyértelmű, hogy ennél többet is szeretne, hiszen az aláírásom után se tágít mellőlem. A bókjai hallatán egyből fülig pirulok, de elküldeni se szeretném, mert egyáltalán nem tolakodó a közelsége. Mi több, még lovagias is. Szinte egyből felajánlj egy tesztrepülést, természetesen az ő társaságában. Én pedig nyitnám a szám, hogy ezt udvariasan visszautasítsam, de a következő pillanatban már egy rántást érzek a derekamon és felpillantva Danyt veszem észre magam mellett. Időm sincs lereagálni a helyzetet, hiszen pillanatok alatt lekoptatja a srácot, aminek nem örülök. Nagyon nem. - Ez meg mégis mi akart lenni? - bököm ki a szavakat a kezdeti döbbenetem és haragom után. - Ő az egyik rajongóm volt, Dany! - emelem fel kissé a hangom, ezzel is jelezve számára, hogy nagyon nem örülök a viselkedésének. - Elhívott egy kávéra és ennyi! Mégis mi vele a problémád? Jó, volt néhány kedves bókja is az irányomba, de az ember lányát nem csak a két szép szeme miatt hívják kávézni, ez nyilvánvaló. És igen, jó lett volna elmenni vele, mert helyes és kedves és aranyos srác volt. De Dany közbelépése minden bizonnyal elvette a kedvét a további ismerkedéstől. Legalábbis, jelen pillanatban is nagyban magyaráz a kisfiúnak, akihez utánam ment, felénk se nézve egy pillanatra sem. - Legyen – biccentek végül kissé megenyhülve a seprűverseny hallatán. - De ha nem gond, ezúttal játszunk tétben. Ha én nyerek, elmehetek kávézni vele – bökök fejemmel a fiú irányába. - Ha te nyersz, akkor én magam adom ki az útját. Mit szólsz? Kilépek Dany karjai közül, hogy szembeforduljak vele, majd a kezemet nyújtom felé, arra várva, vajon elfogadja-e a kihívásomat. Jó seprűlovas vagyok, ez nem is vitás, egy Tűzvillámmal párosítva pedig egyenesen fenomenális. Voltaképp nem sok esélyt adok Danielnek.
Általánosságban nem szoktak önbizalom problémáim lenni. Tényleg. De ez az egyetemi felvételi. Nem olyasmi, amit minden nap csinál az ember. Ez határozhatja meg az egész jövőd. Ha felvesznek azért, ha pedig nem akkor azért. Ezért is izgulok ennyire, és fürkészem reggelente az ablakot az után az átokverte madár után. Biztos, hogy amilyen szerencsém van pont az én madaram fog eltévedni, és Reykjavíkben kikötni Róma helyett. Ellenben tényleg úgy gondolom, hogy Lizzy remekül boldogulna, és nincs szüksége a mindenféle alternatívákra. Sokszor nem is tudom hova tenni az önbizalomhiányát. Ott a lépcsőn sem tudtam. Hiszen gyönyörű, okos, elszánt, és tehetséges. Akkor mi oka lehet, hogy annyira nem hisz magában, hogy alternatívákat gyártson? Ami a római Abszol útat illeti, nos a nyáron be fogom barangolni vele. Sok minden van még a tarsolyomban, amit szívesen mutatnék a lánynak. Persze nem csak Róma mágikus városnegyedében, hanem a mugli lakta részeken is. Róma a világ egyik legkülönlegesebb városa, és még nekem is, aki született római vagyok tud olykor meglepetést okozni. Ami kviddics mennyországot illeti, egyszerűen boldog vagyok. Egyrészt, hogy ennyire vidámnak, és felszabadultnak láthatom Lizziet, amitől csak még gyönyörűbb, és elbűvölőbb lesz a szememben. Másrészt, hogy sokan tényleg azt gondolják, hogy egy pár vagyunk. Fogalmam sincs, hogy ez mért tölt el ennyire elégedettséggel. Nem kellene, hogy ez a gondolat ennyire befészkelje magát a tudatomba. Nem akarok komoly kapcsolatot, és Lizzy amúgy is az exem húga. Akkor meg? Na jó Dany, inkább a jelenre koncentrálj. Rossz felé járnak a gondolataid. Természetesen mire odaérünk a cikeszes standhoz, már a kezemben vannak az újabb mágikus érmék, amikkel fizetek, és Lizzy szép kis dobozkába csomagolva meg is kapja az aranyló gömböket. Bónuszként egy barátságos mosolyt is kap sráctól, aki még további jó szórakozást is kíván nekünk. - Még nem tudom. Ha felvesznek az egyetemre akkor lehet jelentkezem. Kell az edzés, nehogy elpuhuljak a sok könyvtárazás közben. - nevetem el magam kicsit az All star-os kérdésre. Tényleg gondolkodom a jelentkezésen, csak még nem vagyok teljesen biztos magamban. De ha Lizzy jelentkezik, és én is folytatom a tanulmányaimat, akkor miért is ne? Jó lenne egyszer nem ellenfélként pályára lépni. - Ki nem hagynám! - válaszolom lelkesen az újabb kérdésre, és kézen fogva csillogó szemekkel vezetem az említett irányba. - Legalább megnézem, hogy mire nem lesz elég pénzem sosem. - jegyzem meg egy kis öniróniával, de vidáman mosolyogva. Mintha ez a tény a legkevésbé se szegné kedvemet. Az az igazság, hogy rám férne már egy seprű csere. Főként ha egy olyan menő csapatba akarok bekerülni, mint az All star. Eléggé leharcolt állapotban van már a sajátom. De egyenlőre annak is örülök, hogy már az íróasztal fiókomban egy borítékban ott pihen az egyetemi tandíjra való összeg. Főként Luca bácsikám nagylelkűségének köszönhetően. Szóval a seprűt magamnak kell megoldani. Szóval a legújabb modelleket nézegetve találjuk magunkat pillanatokon belül. Természetesen a seprűkhöz tartozó személyzet is gyorsan megtalál. Főként Lizzie-t, és ki tudja mért, talán felismerte az amerikai kviddics újságokból, de a seprűk ismertetése helyett a lányt kezdi el angol nyelvű bókokkal elárasztani. És csak részben a kviddics képességeire utalva... Naa... ehhez azért pofa kell Kispofám! Itt állok néhány seprűvel arrébb a legújabb szériás Nimbusoknál, erre csapod a szelet annak a lánynak, akivel én jöttem?! Egy igen csúnya, féltékeny tekintettel lépek vissza Lizzy mellé, és karolom át a derekát, szorosan magamhoz húzva. Sőt nem túl barátságos hangon morgok valamit a srácra olaszul, mire gyorsan elnézést kér, és máris eltűnik. Inkább egy 10-11 év körüli álmélkodó kisfiú boldogítására. - Elképesztő...- morgok alig hallhatóan. Amit reggel mondtam akkor még viccnek szántam. Nem gondoltam, hogy egy ilyen nyikhaj képes lesz ilyen reakciót kiváltani belőlem. Igazából, még én sem tudnám megmondani az okát a saját viselkedésemnek. Nem szoktam én ilyen lenni! De nem akarom, hogy ezek Lizzie körül legyeskedjenek. Tényleg féltékeny lennék? De mi okom lehetne rá? Miért kapom magam újra és újra azon, hogy azt akarom, hogy Lizzie csak az én bókjaimra figyeljen. Csak én létezzek számára. Minden esetre most itt állok, és szorosan magamhoz húzom, és el sem akarom engedni. Nehogy valamelyik másik széltolónak is kedve támadjon ide merészkedni... - Egy Nimbus Tűzvillám verseny? - kérdezem végül egy kínos mosollyal. Ostoba vagy Dany! Itt lett volna az alkalom, hogy megmond tetszik neked! Hogy azt akarod, hogy csak hozzád tartozzon, és senki máshoz. Csak a tied legyen, és senki másé...
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Nem is értem, miért ennyire bizonytalan Dany a képességeiben, pedig igen okos fiú, ezt pedig nem egy alkalommal bizonyította már. Biztos vagyok abban, hogy az egyetemi felvételije sikeres lesz, ehhez kétség sem fér. Az pedig, hogy nekem nincs szükségem B és C tervre... Nos, azért nem árt, ha egyszerre több szakmán is törném a fejem. Ostoba dolog lenne részemről mindent egy lapra feltenni, hiába vagyok annyira maximalista. Sajnos, az én képességeim már messzemenően nem olyan jók, mint a fiúé. Az elméleti rész még mindig nem megy valami jól, bármelyik tantárgyat is nézzük. Mindenesetre, adok magamnak egy esélyt és nekiveselkedem a tanulmányaimnak. A hetedik év amúgy is erről fog szólni, semmi másról. Mondjuk, a kviddicset még ez sem szoríthatja ki egy pillanatra se az életemből. Danyt illetően pedig... Hát, nem is tudom, miként tekintsek rá. A bókjaival folyamatosan arrafelé hajt, hogy beleszeressek, de az, hogy nem lép semmit, ismét csak bizonytalanná tesz vele szemben. Gilly húga vagyok, ő az exe, ezt az eszembe kell vésnem, egyszerűen csak nem olyan könnyű sima barátként tekintenem rá. Másként szeretem őt, mint másokat, ami nem jó. Soha életemben nem voltam még az Abszol út római megfelelőjén, szóval talán nem is csoda, hogy mindent szeretnék az eszembe vésni. A fejemet csak kapkodom ide-oda, miközben próbálom Danyt sem szem elől veszíteni. Ez azért kevésbé strapás, hiszen a fiú végig a kezemet fogva vezet át a tömegen. Néhány srác utánam szól, nyilván bókolgatva – legalábbis nagyon remélem – ez pedig még inkább feldobja a napomat. Lassan kezdem már érteni, hogy Gillian miért mászkál folyamatosan olyan csinos göncökben. Az ehhez hasonló visszaigazolás csak erősíti az önbizalmát, amire neki mindig is szüksége volt és nyilván nekem is. Fülig érő vigyorral követem hát ideiglenes lakótársamat, miközben magamban elraktározom az ismeretlen nyelven elhangzó bókokat. Annyira jó érzés mások szemében is szépnek lenni! A mozdulatsor, amelyet a múzeum láttán művelek, nyilván elég intimnek számít, de ez engem most a legkevésbé sem érdekel. A boldogságom határtalan, amikor pedig megpörget, miközben a nyakában csüngök, nagy eséllyel úgy nézhetünk ki, mint a friss házasok a nászútjukon. Csillogó szemekkel érek ismét földet, majd engedem el, miközben jobban körülnézek. Kviddics mennyország! Mindenhol merengők hevernek, melyekben elmerülve megtekinthetjük az elmúlt három évszázad legkeményebb meccseit, miközben a fejünk fölött folyamatosan zeng az akcentussal rendelkező kommentár. Ezekre azonban ügyet sem vetek, hiszen minden más sokkal jobban leköt. A múzeum háta mögötti tisztáson pedig sorba állnak az emberek, hogy kipróbálhassák a versenyseprűk legújabb szériáit. - Én szóhoz sem jutok – erőltetem ki magamból a szavakat, minden egyes tárgyra rácsodálkozva. Igazság szerint fel se tűnik számomra az, hogy Dany akaratlanul is a derekamon felejtette a kezét. Szinte végig a közelében maradva barangolom be és fedezem fel ezt a világot magamnak. - Köszönöm, hogy elhoztál ide, nagyon hálás vagyok – mosolygom rá fülig elpirulva. - Ezt még kérdezned se kell! - lelkesülök fel még jobban, majd indulok el a beugró irányába, egyenesen a cikeszekhez. - Jól jön majd az új csapatba, amit Dumbledore jelentett be még májusban. All stars lesz a neve, azt hiszem – darálom lelkesen, majd megállok a pult előtt és nézelődni kezdek. Vitás helyzetekben igen jól jönne, az biztos. - Nekem ott a helyem! Te jelentkezel? Küzdöttem már Dany ellen a pályán és nagyon jó játékos, ez nem is vitás. Kár lenne, ha kihagyna egy ilyen lehetőséget és jó lenne végre nem csak ellenfélként találkoznunk a versenyeken. Bár, fogalmam sincs, hogy az egyetem mellett mennyi ideje jutna még erre is. - Kettőt kérek – szólalok meg a velem kb. egykorú fiúhoz fordulva. Egy a csapatba, egy pedig nekem, ha alkalmam adódna egy baráti mérkőzésre. Talán Danyvel fel is avathatjuk a közeljövőben. Hálás mosollyal veszem át a dobozkákat, majd köszönöm meg a béna olaszommal. - Kipróbáljuk az új versenyseprűket? - címzem ismét Danyhez a szavaim. - Nem messze láttam itt egy gyakorlópályát, ahol lehet velük menni pár kört. Mit szólsz? Mert engem lázba hozott a hely és nem mehetek el úgy innen, hogy pont azt kihagyom. Legalább lesz miért könyörögnöm otthon, habár egy régi kiadású Tűzvillámmal is beérném. A sajátom már igencsak roggyant állapotban van.
Egy kis félszeg mosollyal vonok vállat. - Lehet csak én éreztem így. Nem tudom. De minden reggeli közben az ablakot lesem az átkozott bagoly után. - pedig alig telt el két hét a felvételi után. Mégis úgy érzem ez egy örökkévalóság. Igazi kínzás. Mért nem tudják akkor és ott megmondani, hogy jó, ügyes vagy felvettünk. Vagy ez gyenge volt, bocs de nem. Olyan idegőrlő ez így. - Szerintem remek kviddics oktató lennél. Szóval próbáld meg. Biztos sikerülni fog. Nem kell ide B meg C terv. - mosolygok rá biztatóan. És hát amilyen maximalista Lizzy biztos vagyok benne, hogy igazam is van. Nincs olyan, hogy neki ez ne menne. Amikor drámaian a szívéhez kap, akkor egyszerűen elnevetem magam. - Ezt majd észben tartom. - kacsintok rá. Bár nem tudom. Nem tervezek a kelleténél jobban belebonyolódni egy kapcsolatba, hogy aztán meg depisen igyam magam le egy lépcsőfordulóban. Ha felvesznek egyetemre, akkor azért a tanulásra ott is oda kell majd figyelni. Nem is kicsit. De hogy koncentráljak, ha folyton lányokon jár az eszem? Nem. Jó lesz ez így. Egy éjszakás kaland mindig akad. Az pedig különösen előnyös, hogy utána nem kell érzelmi gondot csinálni az egész ügyből. Aztán egyetem után meg meglátjuk merre a hány méter. Addig nem akarok komolyan tervezni. A Római varázsló utcák nem sokban különböznek a Londoniaktól. Talán csak hangosabbak és nyüzsgőbbek az emberek. A kirakatok, meg épületek meg színesebbek. Viszont én tudom, hogy hova akarom vezetni Lizzie-t. Magamban pedig már előre jót mosolygok. Szerintem sejtelme sincs, hogy hova megyünk. Egyéb iránt észre veszem, hogy a versenyseprű kirakat felé indulna. Megnézhetjük majd azt is visszafele. Most viszont izgalmasabb ötletem van. Tudom, hogy ez jobban fog neki tetszeni. Pedig kevés jobb dolog van egy versenyseprű boltnál. De ez megéri. Amikor pedig látom a szemében a gyereki csillogást, és a nyakamba veti magát, hogy még egy puszit adjon, akkor tudom, hogy ez egy nyerő ötlet volt. Elnevetem magam erre a kitörő lelkesedésre, és kihasználva az alkalmat, hogy még mindig engem ölelget átkarolom a derekát, és magamhoz húzva pördülök vele egyet. - Szívesen. Tudtam, hogy ez tetszeni fog. Igazából akárhányszor jövök ide, mindig felfedezek valamit, amit azelőtt még nem. - mondom szélesen vigyorogva. Még mindig a derekán felejtve a kezem vezetem beljebb, oda ahol egymás után elevenednek meg a kviddics csodák. A szabad kezemmel lelkesen mutogatva, mosolyogva magyarázok, hogy mi hol van, és mi az érdekessége. Közben azért elcsípek fél füllel egy-egy olyan kósza olasz mondatot, hogy "Milyen helyes pár." "Milyen aranyos a kislánytól, hogy elkísérte a barátját..." Persze nem állok meg felvilágosítást adni, hogy ez nem az. Ez Róma, itt még a levegőben is ott a szerelem. Igaz, Lizzynek sem fordítom le ezeket a mondatokat. Inkább csak magamban vigyorgok, és élvezem, hogy egy ilyen gyönyörű lányt néznek a barátnőmnek. Aztán az egyik oldalsó beugróban meglátok egy kis pultot, ahol emlékőrzős cikeszeket árulnak. - Na tessék! Ilyen legutóbb még nem volt. Vegyünk egyet?
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
- Húzós? Neked? - pillantok kissé meglepetten Dany irányába, amikor az egyetemi felvételijéről beszél. Azt hittem, ennyi tanulás és magolás után kisujjból fogja kirázni az anyagot. Úgy tűnik, ha tényleg edzőként képzelem el a jövőmet, nekem is neki kell hasalnom az elméletnek. - Gondoltam arra, hogy én is megpályázom a tanár-szakot, mert szeretnék kviddics oktatóként elhelyezkedni, de nem is tudom... Mindegy, majd megpróbálom és meglátjuk, mi sül ki belőle. De azért addig még előrántok egy B és egy C-tervet is. Tudom, nemrég a könyvtárban még azt mondtam a fiúnak, hogy nem szeretnék ebben elhelyezkedni, de kezdek kissé elbizonytalanodni a saját döntésemben. Imádom a sportot, a kviddicset pedig különösen szeretem, Adorát elnézve pedig fellángolt bennem a vágy, miszerint ezt szeretném csinálni a későbbiekben is. A gyerekekkel nem jövök ki valami jól, de talán őket is megszokom majd. Ki tudja, talán ezzel a sajátjaimra is felkészülhetek. És hát a tíz év alattiak annyira cukik! Na, őket még szeretni is fogom. Tizenegy éves koruk után kezd annyira kinyílni a csipájuk, hogy szemtelenkedjenek a felnőttekkel. - Hűű, hát ebben az esetben megkönnyebbültem – kapok drámaian a szívemhez egy széles mosoly kíséretében. Egyébként pedig tényleg nem viseltem volna el valami könnyen, ha miattam szenved bármiféle hátrányt is a vizsgáival kapcsolatban. - De cserébe, ha valamikor neked is szerelmi bánatod lenne, szívesen meghallgatlak. Bármikor. Mert mi másban lehetnék még a hasznára? A sportban ő is kiemelkedően jó, a tanulmányi eredményeit elnézve pedig nem szorul az én segítségemre. Viszont, ha ki szeretné sírni magát a vállamon, ott leszek és talán még egy-két vajsörrel is szolgálhatok számára. Nem nagy valami, de néha több, mint bármi más. Számomra legalábbis igen sokat jelentett a tudat, hogy legalább ő mellettem áll. Senkinek se beszéltem erről rajta kívül, hiszen kihez mehettem volna? Az Abszol út római megfelelője ugyanolyan nyüzsgő kavalkád, mint Angliában. Az üzletek jellege is teljes mértékben megegyezik a szigetországéval. Talárszabászat, üstbolt, könyvesbolt, sőt, még egy seprűkirakatot is láttam, amely előtt nyilván elég sok ideig elidőztem volna, ha arra tartunk. Dany azonban az ellenkező irányba vezet engem, én pedig egyelőre kénytelen vagyok az eszembe vésni a kirakat helyét. Imádom az új szériákat nézegetni, még abban az esetben is, ha nekem nincs is rá pénzem és soha nem is lesz. Elvégre, álmodozni még lehet, nem igaz? - Hm? - kapom fel a fejem Dany szavai hallatán, de nem is faggatom tovább, hiszen hamarosan egy kassza előtt találom magam, az ő társaságban. Érdeklődve hallgatom, mit beszélnek az olasz sráccal, habár igazság szerint semmit se értek belőle. Mindenesetre, amikor ismét kézen fog és a fal felé vezet, nem tiltakozom. Tudom, hogy bízhatok benne és ha valamiről azt mondja, hogy tetszeni fog, akkor az nyilván úgy is lesz. Dany ismeri már jól az ízlésemet. - Nem mondod komolyan, hogy ez egy kviddics múzeum? - torpanok meg a bejáratnál, gyermeki csillogással a szemeimben. Mindig is szerettem volna eljutni egy ehhez hasonló helyre, most pedig... Őszintén szólva, egy pillanatig szóhoz sem jutok. Amikor pedig végre észhez térek, már Dany nyakában találom magam, boldogan ölelgetve őt. - Ez valami csodás, köszönöm! - hálálkodom neki, majd egy gyors puszit is nyomok az arcára, még mielőtt meggondolnám magam. - Istenem, ilyet Amerikában se láttam még! Ehhez képest eszem ágában sincs elengedni őt, továbbra is úgy ölelgetem, mintha nemrég kaptam volna karácsonyra. Hé, Lizzy! Az igazi ajándék ott van a hátad mögött! Mégis, a gondolataim ellenére is ragaszkodom Danyhez. Úgy simulok hozzá, mintha nemrég egy, az ő használatára feljogosító bérletet váltottam volna ki a Maroni házban. Olyan édes, hogy gondolt rám és így szervezte meg a mai napját! Elvégre, minden bizonnyal már ezerszer járhatott itt. Mégis vette a fáradtságot, hogy engem is magával hozzon, holott bőven lehetett már alkalma megunni ezt a helyet.
Számomra azért kicsit kínos ezt bevallani. Hiszen Lizzie gyorsan leveheti, hogy ha annyira nagyon megbüntettek akkor, hogy még most is ilyen élénken emlékszem rá, akkor nem valami kis csíny lehetett. Ami azt illeti nem is volt az. De ezt akkor még nem fogtam fel. Csak jóval később tudatosult bennem, hogy milyen galibát okoztam. Ami pedig a Hugrabugos bulikirályt illeti, azt szívesen előadom bármikor bárhol. Na jó, az utolsó évem nem éppen erről szólt. Elég kemény év volt. Sok tanulás, Alex balhéi, a kviddics csapat... és még amikbe belekeveredtünk apámmal... Azért az év mélypontja egyértelműen a saját temetésemen részt venni volt. Soha többé nem akarom úgy látni anyámat, Lucát, és Alexet... - Egész jól. Különösen a rúnaismeret, és mágiatöri. De sötét varázslatok kivédésére és átváltoztatástanra is kivállót kaptam. Számmisztikából és bűbájtanból pedig várakozáson fellülit. Az egyetmi felvételi kicsit húzos volt, de szerintem az is egész jól ment. Még várom az egyetemről a baglyot, hogy felvettek-e. Néha azon kapom magam, hogy elkezdek levelet írni apámnak, hogy adjon előre egy kis infót... - nevetek egy kicsit a saját türelmetlen kínomon. Azon kívül nagyon szívesen ücsörögtem ott azon a lépcsőn. Szeretem meghallgatni az embereket. Lizzie aranyos volt akkor, és ott. Csak remélem, hogy túl tette már magát a Flint szerelmi bánaton. Persze reggel megint elaludtam, és elkéstem bűbájtanról. Ki mondta, hogy egy prefi nem kaphat büntetőmunkát sorozatos késésért. De egyszerüen nem tehetek róla hogy a hét vége fele volt bűbájtan, és akkorra kezdtem igazán kimerülni. - Ugyan. Természetesen oda kellett mennem. Nem hagyhattam, hogy egymagadban sírdogálj azzal a vajsörrel. Csak Flitwick orrolt meg rám miatt az elalvásos késés miatt másnap. Nyugi. Semmi tragikus nem történt a tanulmányaimmal ez miatt. - mosolygok rá vidáman. Mintha már ez is csak egy szórakoztató múltbéli esemény lenne. - Hidd el, ez egyáltalán nem fenyegetés, vagy kényszerítés. Szóval a fiúk maradjanak csak ahol vannak. - nevetek fel. Bár tudom, hogy valójában Lizzy nem gondolta komolyan. Én viszont tényleg nem tudom eldönteni, hogy mit tennék, ha a tényleg fiúk kezdenének körülötte legyeskedni. Talán már most féltékeny vagyok ezekre a képzeletbeli, nem is létező konkurenciákra... állj... nincs is itt konkurencia... ő még mindig Gilly húga. Szóval illene neked is így gondolni rá... de... áhh... hagyjuk. De végül is utra kelünk, ami enyhíti a helyzet kínosságát. Hogy mit érzek amikor a motoron ülünk, és átkarol. Nem is tudom. Valahogy egészen jó érzés. Fantasztikus. Pedig volt már, hogy Alex vagy más lányok ültek mögöttem. De valahogy mégsem. Vele sokkal jobb.
Amikor pedig behúzom a varázslóutcába, akkor vigyorogva bólintok arra, ahogy megismétli a szavaimat. Lizzy egyébként a főutvonalon általánosságban ugyanolyan üzleteket láthat, mint az Abszol úton. Tallárszabászat, üstbolt, könyvesbolt, varázspálca üzlet. Viszont én kézen fogom, és egy rövid séta után egy kisebb kanyargósabb mellékutcába vezetem. Ott megállok egy keresztbe tett seprűs cégértábla alatt. Vigyorogva fordulok a lányhoz. - Ez tetszeni fog. - egy kisebb szűk lépcsőn vezete, le. Majd egy kasszánál állok meg. Néhány varázsérmét adok az ott ülő nagyjából velem egy idős srácnak, miután olaszul beszéltem vele pár szót. A srác két jegyet ad át. Az egyiket Lizzie kezébe adom, majd csillogó szemmel fogom meg ismét a lány kezét, és vezetem be egy kopott fa ajtón. Előtte semmi különös nem volt a csupasz falakon kívül. De utána... Mondjuk, hogy nálunk így néz ki egy kviddics múzeum. Egy csomó mágikus seprű, legendás játékosok, legendás pillanatai elevenednek meg a levegőben. Gyerekeknek kipróbálhatü szimulációk. Dedikált mezek, a világ minden csapatától. Eközben éppen egy helyi kupameccs közvetítése szól valahonnan a falakból. Valami fura módon a közvetítést Lizzie angolul hallja, némi akcentussal. De hamar rájöhet, hogy mások ugyanezt a közvetítést olaszul hallgatják... cikeszek repkednek össze-vissza... igazán varázslatos látvány. Én pedig biztos vagyok benne, hogy ezt nagyon fogja élvezni a szőke lány, akinek valamiért nem akarom elengedni a kezét. Magam sem értem miért.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Igazság szerint én nem érzem kínosnak Dany vallomását. Sőt, ez még inkább aranyosabbá teszi a szememben. Minden gyerek volt rossz, még én is. A VMS előtt rengeteg büntetőmunkám volt zsinórban, nem győztem részt venni rajtuk. Mind Amerikában, mind pedig Angliában állandóan bajt kevertem. Utána jött a verseny és benőtt a fejem lágya. Nem állítom, hogy teljesen megváltoztam, mert még mindig benne vagyok a tilosban, ha arról van szó, de már némileg sikerült összeszednem magam. Ami pedig Danielt illeti... Örülnék neki, ha egyszer sikerülne a másik oldalát is megismernem. Hallottam már arról, hogy nagy mókamester, a Hugrabug egyik bulikirálya, de ilyennek én még sohase láttam. A kviddicsben igazi ellenfél, csapatkapitány, szóval a játékot komolyan veszi, ahogy a tanulást is. Valahogy úgy képzeltem el őt eddig, mint Adora fiú változatát. Teljesíteni az elvárásokat minden áron. Most azonban, hogy sikerült közelebbről is megismernem a családját, rájöttem, hogy ő önmaga miatt teszi ezt. Azért, mert ő szeretné elérni a saját álmait és nem erőltetik, ahogy azt Adora esetében teszik. Dany legalább élvezi ezt az egészet és mellette tud boldog is lenni. - Jut eszembe, hogy sikerült a R.A.V.A.S.Z.-od? - kapom fel a fejem a jól fizető állás hallatán. Istenem, teljesen kiment a fejemből, hogy nemrég vizsgázott! Egész iskolaidő alatt könyvekkel a kezében láttam fel-alá mászkálni, egyik óráról a másikra sietni, még ideje se volt semmire se. Néha ugyan el tudtam kapni egy-két szóra, de akkor is sietett tovább, szóval nem tartottam fel a kelleténél hosszabb ideig. Azt hiszem, akkor beszéltünk a legtöbbet, amikor kisírtam neki a szerelmi bánatom Corvusszal kapcsolatban. Rendes volt tőle, hogy félretette a gondjait és képes volt az enyéimet is a nyakába venni, holott csak egy buta szerelmi csalódás volt az egész, miközben neki a jövője függött attól a vizsgától. - Remélem, az a lépcsőn gubbasztós jelenet nem vetette vissza a tanulmányaidat – jegyzem meg. - Tényleg nem kellett volna odajönnöd, de azért köszönöm, hogy időt szakítottál rám. Nélküled kicsit hosszabb ideig tartott volna feldolgoznom a dolgot. Azóta pedig sikerült Corvusszal is tisztáznom a helyzetet. Barátok vagyunk, semmi több. Lezártuk a témát. Ő a húgaként tekint rám, soha életében nem érzett többet irántam. Dany akkor és ott diplomatikusan kerülte a konkrét tanácsot, hiszen valóban az én döntésem volt, hogy mihez is szeretnék kezdeni ezzel. Én pedig színt vallottam és mennyire jól tettem! Azóta nem emészt annyira ez az egész helyzet, szóval ide is némileg könnyebb szívvel jöhettem el. - Eskü, ha tíz év múlva tényleg te veszel feleségül, úgy hajtod el a közelemből a fiúkat, ahogy szeretnéd – kacsintok rá mosolyogva, ezzel is utalva a lépcsőn tett megjegyzésére. - De nem áll szándékomban rád kényszeríteni ezt a szerepet, szóval a te érdeked is, hogy sikeres legyen az itteni nyaram. Természetesen semmi komoly nem volt ebben az egészben, nekem pedig eszem ágában sincs a szaván fogni, ha esetleg tényleg úgy alakulna az életünk, hogy huszonévesen még nem lesz komoly kapcsolatunk. Az embereknek nem szokásuk ilyesmit betartatni a másikkal. A tudat azonban, hogy megtenné, már szebbé tette a napomat. Azt hiszem, ez az ártatlan kis mondata volt az, ami beindított bennem valamit, ami azóta is folyamatosan jelen van. Amikor a kezemhez ér, kellemes érzés kerít a hatalmába, melegség önt el legbelül. Engedelmesen helyezem hát oda, ahol stabilan tudok rajta kapaszkodni. Valahogy nem áll szándékomban félúton leesni a motorról. A tempót egyáltalán nem érzem lassúnak, nekem pont megfelelő. Róma, a látnivalók... Fél évszázad se lenne elég arra, hogy beteljek velük. Dany szavai pedig alig jutnak el a fülemig, annyira a látványra koncentrálok. Hihetetlenül gyönyörű és csodás ez a város. Talán nem is Londonba kellene költöznöm, ha lesz pénzem, hanem itt kivenni egy albérletet. Végül egy szűk kis utcába érünk és itt is parkol le. Pillanatok alatt leszállok, miközben magamban hálát adok az égnek azért, hogy ennyire lenge ruhát vettem fel. Igazság szerint már most kezd melegedni az idő. - Magico della via – ismétlem meg a nevet a magam akcentusával, miközben Dany kézen fog, majd behúz a fal mögé. Voltaképp ugyanolyan nyüzsgés fogad ott is, mint az Abszol úton Londonban, csak itt ezerszer hangosabbak az emberek, én pedig csak kapkodom a fejem ide-oda. A fiú tekintetében lévő fény azért felkelti az érdeklődésem. Mégis mit szeretne annyira megmutatni nekem?
Ennyire átlátszó lennék? Vagy csak Lizzy ismert már ki jobban a kelleténél. - Így is mondhatjuk. Az egy remek nap volt, amire Alexnek már igazán szüksége volt. Leszámítva a büntetést utána. - nevetem el magam. Bár ez inkább hat kínosan, mint őszintén. Fogalmam sincs miért kínos számomra bevallani, hogy nem is voltam olyan minta gyerek, mint amilyennek mostanában hisznek. Pedig volt idő, amikor mosogatás és a szobafogság olyan gyakran váltogatta egymást, hogy már az volt a csoda, hogy ha nem kapok büntetést valamiért. Persze ez az eset más volt. Azt hiszem nem gondoltam át, hogy mit teszek. Sőt egyáltalán nem gondolkodtam. Csak fogtam Alexet, és már sehol sem voltunk... Abba pedig bele se gondoltam, hogy amíg mi jól szórakozunk valahol, addig a felnőttek halálra féltenek minket, mert nem tudják hol vagyunk, vagy nem esett-e valami bajunk? Mindezek ellenére nem bántam meg a tettem. Még a következményekkel együtt sem. Alexnek szüksége volt rá, hogy lássa milyen igazi gyereknek lenni, az anyja pedig alig ha engedte volna el, ha szépen kérjük. Nagyjából semmit sem enged meg Alexnek. Szerintem pont ezért is lázadozik ennyire. Ha kicsit lazítana, és néha meghallgatná a lányát is, a saját vaslady szövege helyett, akkor talán Alex is megnyugodna kicsit, és kevesebb bajt keverne. - Hát én sem éppen most akarok apa lenni. Még elég éretlennek érzem magam rá. De egyszer ha lesz egy jól fizető állásom, feleségem, akkor természetesen szeretnék majd gyerekeket. Nyüzsgő nagy olasz családot, ahol a gyerekek az utcában lakó szomszéd kölykökkel együtt nevetve, hangoskodva ki-be rohangásznak az ajtón. Valahogy úgy, ahogy én felnőttem. - mérhetetlenül sajnáltam, és sajnálom Alexet, mert neki 10 éves koráig halvány fogalma sem volt róla, hogy mit jelent ez a fajta szabad gyermekkor. Ez persze nem azt jelentette, hogy bármit szabad volt. Ha az utcánkban lakó bármelyik felnőtt ránk szólt, bármiért is, akkor persze szót kellett fogadni. Ha meg valami csintalanságon kaptak minket, akkor azért mind egyformán megkaptuk a magunkét. Főleg az edzőtől. Mégis sokkal jobb gyerekkor jutott nekem, mint mondjuk Ginának, vagy sok hozzá hasonló árvának, akiknek még családjuk sincs, akikhez haza mehetnének. Ezért igazán szerencsés vagyok. - Az olasz srácok féltékenyek, főleg, ha olyan csinos lánnyal mutatkozhatnak, mint te. - mondom félig komolytalan fejet vágva. De közben gondolatban már legszívesebben minden srácot elkergetnék, aki csak ránéz. Ez az érzés pedig még engem is meglep. Sőt olyan gondolataim támadnak tőle, amik... hmm... remélem Lizzie nem legilimentor, mert akkor igen nehezen lehetne kimagyarázni. Persze az is feltűnt, hogy a VMS óta igyekszik kicsit csinosabban is öltözni, nem csak sportosan. Nem mintha a sportos nem lenne tökéletesen hozzá illő, és szexi... és most hagyd abba Daniel! Túl messze kalandoztál. - Majd igyekszem visszafogni magam. De nem lesz könnyű. - mosolygok sejtelmesen. Engem nem a Gilly-féle lányok érdekelnek. Engem most csak Ő érdekel. Ez pedig nem túl szerencsés... Lehet erre gondolt Luca, amikor azt kérdezte a cukrászdai beszélgetésben, hogy biztos jó ötlet-e az exem húgával dolgozni? Pedig még csak egy nap telt el, és előttünk jóformán az egész nyár... - Persze. - mosolygok, ahogy Lizzie meglepően ügyesen ül fel mögém. Még egy kicsit igazítok a kezén, hogy stabilabban tudjon kapaszkodni, és nekem is kényelmes legyen. Általában az egyetlen lány akit magam mögött szoktam hozni-vinni az Alex. - Mért ne menne? A seprűvel is egész ügyes vagy! - tudom. A kettő nem ugyanaz. De néha Lizzy olyan cikin bizonytalan magában. Nem is értem miért. Hiszen ügyes, tehetséges lány.
Közben sikerül elindulni is. Direkt kicsit lassabban vezetek, mint szoktam, hogy Lizzienek legyen ideje nézelődni. Néha meg is mutatok neki ezt azt, ami mellett elhaladunk. Mint a közeli pékséget, vagy abc-t, ami hasznos lehet neki, ha eszébe jutna, hogy kell valami. De a híres épületek, templomok, múzeumoknál is van mit megjegyeznem. Megígérem, hogy később majd meg is állunk ezeknél, és bebarangoljuk őket, de ezek egyenként felölelnek egy-egy délutánt. Most viszont egy kis félre eső szűk macskaköves sikátorba parkolok le. Nem is túl messze a cukrászdánktól. Jól körülnézek, hogy nem-e figyelnek muglik, és a pálcámmal a falra koppintok, mire az megnyílik előttünk. - Íme, a Római Abszolút, vagy ahogy mi nevezzük Magico della via. Gyere, mutatok valamit. Tetszeni fog. Ígérem. - kacsintok rá, ahogy kézen fogom, és behúzom a fal mögé, hogy az vissza építhesse magát. Szinte gyermeki játékos fény éled a szememben. Mintha megint csak egy kis lelkes felfedező gyerkőc lennék...
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Igen, abban igaza van Danynek, hogy én és Gilly szerencsések vagyunk, még akkor is, ha ezt nem értékeljük kellőképpen. Van pár homályos és sötét folt a családfánkon, de végeredményben senki se esett ki az életünkből. A családunk mindig mellettünk állt és viszonylag normális gyerekkorom is volt, a költözés ellenére. Azt hiszem, ez volt az egyetlen olyan esemény az életemben, ami gyerekként eléggé megviselt. - Van egy olyan tippem, hogy te ezt nem nézted ölbe tett kézzel – csóválom meg a fejem, noha egyáltalán nem rosszallóan teszem ezt. Fogalmam sincs arról, mit tehetett aznap Dany Alex érdekében, de abban tényleg biztos vagyok, hogy nem hagyta annyiban a dolgot. Ismerem már annyira a srácot, hogy tudjam, önjelölt hősként tekint magára. - Ha egy csinos lány egyedül ül valahol, te máris ott vagy és támaszt nyújtasz neki. Gondolom, te szóval tartottad, igaz? Igen, ezt tudom a legjobban elképzelni róla. Odament hozzá és addig beszélgettek, amíg a kislány minden gátlását elfelejtette. Danynek jó beszélőkéje van és néha rátapint arra, hogy kinek mit kell mondania a hangulat érdekében. Többek között ez is szimpatikus benne. Habár, az állandó bókolással igencsak megnehezíti a helyzetemet, akaratlanul is. - Köszi, bár egyelőre nincs a hosszú távú terveim között se gyerek – vonom meg a vállam egy laza mozdulattal. Tényleg nem mélyedtem bele még ebbe jobban, de jó tudni, hogy van valaki, aki úgy gondolja, menne számomra a dolog. Nos, ebben én se kételkedem, bár egyelőre még azt se tudom, milyen szakirány felé mozduljak, nemhogy családalapításon törjem a fejem. Ráérek még bőven. Tíz kerek évet adok magamnak az első gyerekig, aztán majd még meggondolom. - Nos, köszönöm a bókot, de a féltékenységet inkább hanyagold – nevetem el magam, némileg kipirult arccal Dany iménti szavai hallatán. Igyekszem csinos lenni, a VMS óta kezdek jobban odafigyelni a külsőmre és lassan tényleg belejövök az öltözködésbe. De a fiú bókja ismét az elevenemre tapint és nagyot dobban a szívem. Ejha, tetszem neki! Annak a srácnak, aki a Gillian-féle lányokat is megkaphatja. Mi tagadás, némileg jobban is érzem magam a bőrömben a pozitív visszajelzéstől. - Ha csúnyán nézel a fiúkra, akkor oda se jönnek hozzám, pedig nagylány vagyok és szeretnék ismerkedni. Szóval, hátrább az agarakkal. Ha Dany végig ott lesz mellettem és elhajt mindenkit, aki szintén ismerkedni szeretne, annak nem lesz jó vége számomra. Pont miatta szeretnék megismerkedni valakivel, akivel majd a Roxfortban is tarthatom a kapcsolatot. Őszintén szólva, azt se bánom, ha mugli az illető. Mondjuk, azt a helyzetet megnehezítené a boszorkányságom ténye. Mindegy, egyelőre úgyis csak olyasvalaki kell, aki meghallgat és elfelejtet velem egy-két dolgot vagy személyt. A többin ráérek akkor agyalni, amikor ismét szerelmes leszek és nem Danielbe vagy Corvusba. Egy szó nélkül követem a fiút hátra, ahol egy kisebb jármű vár már ránk, ami – be kell vallanom – női szemmel nézve eszméletlenül cuki. Olyan kis aranyos és... Na jó, nekem minden áron kell egy ilyen otthonra! - És én csak üljek hátra? - veszem át engedelmesen kérdésem közben a bukósisakot, amit átnyújt számomra. - Mögéd? Nem, nem lehet igaz... Akkor át kell karolnom és az nekem nagyon intim helyzet lenne és fogalmam sincs, miként kellene ezt a helyén kezelnem. Körbenézek, hátha akad itt még egy, de sajnos nincs másik. Bele kell hát törődnöm abba, hogy végig Danyt kell tapiznom, amíg a városban vezet. Remek. Mondanám, hogy felhívás keringőre, de számára nyilván nem új, hogy valaki mögötte ül. - Húh, hát nem is tudom – szólalok meg, miközben a fejemre veszem a sisakot. - Szerinted boldogulnék vele? Annak a kocsinak is annyira bonyolult volt a vezetése. Ez ugyan nem néz ki annyira vészesen, de megtanultam már, hogy a muglik bármikor képesek meglepetést okozni. Ha Dany közben indulna, felszállok mögé, méghozzá meglepően ügyesen, majd igyekszem úgy helyezkedni, hogy mindkettőnk számára kényelmes legyen. Kétoldalt átkarolom, kezeimmel a hasánál állapodva meg, miközben azt is érzem, hogy a testem teljesen a hátához simul. Most vagy én ülök hülyén, vagy ennek így kell lennie? Mindenesetre, az arcom céklavörösre vált, kész szerencse, hogy a sisak mindent takar. Áhá, nem a közlekedési káosz miatt kell ez...
Gillyvel sikerült viszonylag csendben, és békésen, amolyan közös megegyezéssel szakítani. Ám akkor meg sem fordult a fejemben, hogy a húgával fogom tölteni a szünetemet. Így talán tényleg hálás lehetek érte, hogy legalább egy dráma mentes szakításom volt. Ennek ellenére próbálom arról győzködni magam, hogy Lizzy csak barát, semmi több. Az exem húga. Ennyi. - Mindenki másképpen kezeli a dolgokat, és másképp próbál tapasztalatot is szerezni. - vonok vállat. Lizzie maximalista. Vélhetően a szerelemben is azt várja, hogy az első rögtön az igazai is legyen. Ami nos nem mondom, hogy lehetetlen, de nagyon ritkán esik meg az életben. Annak ellenére is, hogy a nagyim állandóan azt a történetet meséli, amikor először találkozott papival, és hogy rajta kívül soha senkije nem volt az életben. Azt pedig inkább rá és Gillyre hagyom, hogy mikor és hogyan beszélik meg a pasis témáikat. Nem vagyok női csevej szakértő. Bármennyire is hiszik azt egyes fruskák. - Igen. Bizonyára nehéz helyzet lehetett neki. Főleg az anyjával... nem egy kellemes társaság, maradjunk ennyiben. Még most is magam előtt látom szegény Alexet, ahogy 10 évesen egy széken ül, és ijedten néz mindenre, és mindenkire, miközben fogalma sincs mi történik körülötte, és semmit sem ért. Még megmoccani is alig mert, nehogy az anyja leszidja a sok idegen előtt. Rémes volt még csak nézni is. Igazán szerencsések vagytok Gillyvel. - a történet folytatását inkább megtartom magamnak. Noha szerintem aznap lehetett velem életében először igazi gyerek a kishúgom. Így nem bántam meg semmit sem abból a napból. Igazából már az elején tudtam, hogy alaposan ki fogok kapni, ha haza merészkedünk. Mégsem változtatnék semmin sem. Ha visszamehetnék az időben akkor sem. Alexnek szüksége volt arra a napra. - Köszönöm. Szerintem te is jó anya leszel egyszer. - mosolyodom el. Nem mostanában terveztem apává válni. Olykor még magamért sem tudok felelősséget vállalni, nem hogy egy gyerekért, de egyszer, az egyetem után a megfelelő nővel, nos szeretnék majd családot. Minél nagyobb, nyüzsgőbb családot. Talán mert az enyém is ilyen. Lizzy pedig szerintem biztos jó anya lesz egy nap, hiszen a VMS-en második csapatkapitányként is nagyon jól helyt állt. Pedig nem lehetett könnyű. De ha rendet tudott tartani a pályán, akkor a gyerekekkel is biztos elboldogul majd. - Ejha! Gyönyörű vagy, mint egy hercegnő! - nézek rá csodálkozva, amikor immár felöltözve tér vissza hozzám. Miközben pedig bámulom olyan gondolatok jutnak eszembe, amiknek nagyon nem kéne. - A végén féltékeny leszek minden srácra, aki csak rád néz. - nevetem el magam inkább, és igyekszem a nem ide illő gondolataim kizárni. Inkább hátra vezetem a lányt a garázshoz. Ahol is már vár rám az egyik legjobb római cimborám, minden olasz kamasz srác elengedhetetlen társa. A Vespa Elettrica Primavera 50-es. Fogalmam sincs, hogy Luca honnan szerezte, és mennyiért. De ezek a típusok elég magas árkategoriában mozognak. Persze nálunk használt Vespához elég könnyű hozzájutni elég elfogadható áron, ahhoz, hogy sok családnak ez ne legyen gond. De ez. Ez csak az enyém. A 14. szülinapomra kaptam, és fogalmam sincs mivel érdemeltem ki. Hiszen akkoriban még a bizonyítványom sem volt olyan, amilyennek kellett volna lennie... de utána... - Bemutatom a Vespámat. Ma ezzel megyünk várost nézni. Tessék, ezt vedd fel. - vigyorogva nyitom fel az ülést, és veszek ki egy bukósisakot onnan, hogy a lánynak adjam. Majd én is felveszem az enyémet. - Kellemetlen, de a helyi közlekedési szabályok miatt kell a bukósisak. De ha szeretnéd akkor később megtanítom, hogy kell vezetni.- adok magyarázatot is a bukósisakra, és második mondatnál már játékosan rákacsintok. Csak Alex meg ne tudja. Amennyit rágja a fülem, hogy tanítsam meg, mert akkor ő is kérhetne az apjától... Az kéne még.... brrr... így is nehéz néha vigyázni rá...
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Annak azért őszintén örülök, hogy Dany és Gilly nem haragban váltak el egymástól. Nem igazán vagyok otthon a nővérem szerelmi életében, de nem egy olyan szakítása volt már, ami nem sikeredett valami szépre. Ezt is csak onnan tudom, mert keltem már hajnali egykor arra, hogy az egyik exe szerenádot adott az ablaka alatt. Nem volt elég annyi, hogy a hangja hallatán azt hittem, a macskák bagzanak, de utána még ki is verte a balhét, amiért Gillian kiadta az útját. Na, az csúnya szakítás volt, vagy fél órán keresztül üvöltöztek egymással. Végül apám vetett végett a dolognak és küldte haza a srácot, méghozzá elég paprikás hangulatban. Nem csodáltam hát, hogy nem is próbálkozott többé. - Ezt megértem, de kissé túlzásnak érzem – sóhajtok egyet, miközben a bögrémet ismét a kezembe veszem, majd az utolsó korty kávét is felhajtom belőle. - Mindenesetre, egyelőre várok. Hátha Gilly magától is észbe kap. Ha most én mennék oda hozzá, azzal csak magam alatt vágnám a fát. Elég feszült a légkör kettőnk között, nem szeretném hát, hogy a nővérem a folyosó kellős közepén robbanjon, mint egy jól időzített bomba. Már csak ez hiányozna az amúgy is ingatag kapcsolatunk alapjainak. Az egész beszélgetés úgy jönne le, mintha én arra céloznék neki, hogy ő egy könnyűvérű nőcske és bármennyire sem áll szándékomban ezt sugallni felé, egyszerűen nem jut eszembe semmi olyasmi, amivel ezt kivédhetném. Mégis miként lehetne ezt szépen megfogalmazni? - Igazság szerint még soha életemben nem történt velem ehhez hasonló dolog – csóválom meg a fejem, némileg elgondolkodva a hallottakon. - Gyerekként az volt a legnagyobb gondom, hogy mivel vágjak vissza Gillienek, ha elveszi a kedvenc játékomat. Nem is tudom, hogy miként kezeltem volna azt, ha kiderül, hogy a családom másik fele külföldi, egy szót se értek abból, amit mondanak és olyasvalaki az apám, akit még egyszer se láttam. Főleg tíz évesen... Nem csoda, hogy Alex ennyire lázadozik minden ellen. Talán csak figyelmet szeretne a szülei részéről. Sok oka lehet a kamaszok viselkedésének, de Alex szemszögéből nézve talán csak ez az egy. Hallottam Danytől ezt-azt, az iskolában is híre van a lánynak, szóval nem nulla háttérrel nyilatkozom. Bár, ha azt vesszük, ez csak egy tipp, semmi komoly. Talán akkor is lázadozna, ha az élete nem úgy alakul, ahogy. Elvégre, a VMS előtt még nekem is tele volt a naptáram büntetőmunkákkal, én azóta viszont megkomolyodtam. Vagyis, inkább csak megváltoztam. Túl sok mindent éltem át akkor. A mérgezésem, majd az edző anyja és a döntő... Talán ott nőttem fel, nem tudom. - Szerintem te nagyon jó apa lennél – kacsintok egyet Dany felé. Kissé hülyén érzem magam, hogy ilyesmit mondok egy tizennyolc éves fiúnak, de akkor is ez az igazság. - Tudom, hogy sok rossz dolog ért az életben, de pont ezért gondolom azt, hogy az lennél. És ha nem pont Gilly exe lenne, akkor már rég megbeszéltem volna vele azt, amit iránta érzek. Vagyis, érezni vélek. Ehelyett azonban most törhetem a fejem azon, hogy mégis miként űzzem ki ezeket a gondolatokat magamból. Tombolnak a hormonjaim, én pedig megőrülök, ha a nyár folyamán nem sikerül bepasiznom. Egyszerűen nem mehetek úgy vissza Angliába, hogy nincs senkim. Rómában vagyunk, az istenért! Az ellenkező nem elég szépen felhívta magára a figyelmem Corvus és Dany formájában, Gilly ilyen idősen már túl volt egy-két szakításon, én pedig immár készen érzem magam arra, hogy ismerkedjek. Nem szexuális kapcsolatra gondolok, inkább csak arra, hogy romantikus téren is nyissak a fiúk felé. - Rendben – biccentek egyet Dany szavai hallatán és magamban úgy döntök, hogy már nem fogom felhozni számára az apa-témát. Kellemetlen lehet számára ilyesmiről beszélni. Engedelmesen felállok hát a helyemről, majd elindulok az emeletre, Dany szobája felé, ami jelenleg az én szobámként funkcionál. Nem sokkal később már ismét lenn vagyok, nőies, de ugyanakkor kiránduláshoz teljesen passzoló szettben. Soha nem tudtam csinosan öltözködni, de mostanában egyre inkább csiszolódik az ízlésem. Úgy tűnik, ez az én génjeimben is kódolva volt, nem csak Gillyében. - Mit szólsz? - állok meg Dany előtt, majd körbefordulok, mintha csak egy modell lennék, megmutatva számára a ruhám . - Jobb, mint a farmer-póló kombó, nem igaz? Csinosnak kell lennem ahhoz, hogy felfigyeljenek rám, erre pedig nem elég a sportos öltözködés. Ebben a ruhában igazi nőnek érzem magam, kissé idősebbnek is, mint amennyi valójában vagyok. Istenem, miért pont a nővérem volt pasijába zúgtam bele?
Természetesen letettem a hoppanálási vizsgát is, amint lehetőségem nyílt rá. De ezúttal eltekintek ettől az utazási formától. Ugyanis, ha hoppanálunk, akkor mit látunk közben? Szeretném, ha Lizzie élvezné a város látványát. Ezt pedig hoppanálva nem lehet. Azért arra a kérdésre viszont nem számítok, és kissé ki is ül az arcomra a dolog. Még a croissan-om is megáll a levegőbe. Végül sóhajtok egyet. - Fiatalok vagyunk. Még keressük önmagunk, azt hogy mit is keresünk egy kapcsolatban. Nincs ezzel semmi baj. Majd ő is megtalája, és megállapodik. Legalábbis remélem. Megérdemelné a boldogságot. - próbálok úgy válaszolni, hogy kikerüljem a saját egy éjszakás kalandjaimra vonatkozó részleteket, és azt is a lányra bizzam, hogy akar-e erről beszélni a testvérével. Nem igazán tudom megitélni, hogy ez mennyire lenne jó, vagy nem jó kettejük esetében. Örülök, hogy Lizzy fellelkesedik a kviddics szó hallatán. Persze, tudtam, hogy így lesz. Azt hiszem ennyire már megismertem őt is. Bár nyilván van rengeteg olyan gondolata, amiről fogalmam sem lehet. Lévén nem vagyok gondolatolvasó. Inkább csak jó emberismerő. Így igazából Alextől sem várok hálálkodást a csomagért. Tudom, hogy most puffog rám a kis mufurcka. Sebaj, majd délután, ha beállítunk érte. Addig meg had főljön a saját levében. Igazából én elégedett vagyok. Ő meg szerintem majd megkapja a kocsiban Lucától, hogy illetlenség volt nem megköszönni nekem a reggelit. De ez már nem az én bajom. - Igen. Szerintem ez volt a legrosszabb mindenkinek. Lucának, mert most bűntudata van a kimaradt évekért, és Alexnek is. El tudod képzelni milyen lehetett ide csöppennie, úgy még a nyelvet sem beszéli? Gyakorlatilag én voltam az egyetlen, akivel szóba tudott állni, és velem is csak azért, mert én beszélek németül. Mostanra persze egész ügyes lett. Vissza ne mond neki, de már majdnem olyan jól beszél olaszul, mint én. Még a végén elbízná magát. - még most is sajnálom kissé Alexet, ha belegondolok, hogy milyen lehetett akkor neki. Egy rakás idegennyelven karattyoló hangos idegen között, akik elvben a családja, de semmit sem tud róluk, és még beszélgetni sem tud velük, hogy megismerje őket, mert nem beszéli a nyelvüket. Ijesztő lehetett egy 10 éves kislánynak. - Ideális esetben egy gyereknek mindkét szülőjére szüksége van. Kár, hogy az élet gyakran nem ideális. Ha megváltoztathatnám a világot, akkor nem lenne több félárva, árva. Senki sem vesztené el idő eltt a testvérét, és a szeretteit. - fordulok végre vissza reggelimhez. Bár a téma nem éppen a vidám falatozáshoz való, de mit tehetnék? Éhes vagyok, na. - Egy biztos, én sosem tudnám elhagyni a nőt akit szeretek, és a gyerekeimet. Nem tudok olyan indokot elképzelni, ami mentség lehetne erre. - még ha az apám ezt is tette velünk. Vagy talán pont ezért. Még ha igyekszem is megbocsátani neki. De nehéz újra bízni benne. Valami megsérült köztünk, és valahol tudom, hogy már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. - Semmi gond. Nem ismerem. A nevét sem tudom. Nem is vagyok rá kíváncsi. Ha az elmúlt 18 évben nem érdekeltem, és könnyedén mondott le rólam egy angol fickó javára, akiről semmit sem tudott, akkor azt hiszem nincs miről beszélni. Nem érzek semmit sem iránta, és nem érdekel egyáltalán a sorsa, ahogy őt sem az enyém. - legalábbis én úgy képzelem, hogy könnyedén mondott le rólam a biológiai apám Grayson javára. Bár erről sem Gray sem az anyám nem beszélt. De ha fontos lettem volna egy pillanatig is a vérszerinti apámnak, akkor harcolhatott volna értem. Nem engedte volna meg, hogy egy idegen fickó csak úgy átkeresztelje, és a nevére vegye a fiát. A tövények erre jogot biztosítottak volna neki, de úgy döntött, hogy lemond erről a lehetőségről, és rólam is. Így vele kapcsolatban azthiszem kár érzelmeket, vagy akár csak több szót fecsérelnem. Grayson ellenben más. Ő legalább egy ideig része volt az életemnek. Próbált jól gondoskodni rólam, és jól nevelni. Egészen addig a tragédiáig, ami szétszakította a családunkat. Most pedig. Most nem tudom merre is halad a kapcsolatunk. De legalább van kapcsolatunk. Időközben pedig a gyomron nagy megelégedettségére a croissan-ok létszáma is igencsak megcsappant már. - Ha gondolod, akkor menj fel átöltözni. Addig csomagolok tízórait, ha már a reggelit kihagytad. Hátha megéhezünk út közben. - mosolygok rá egy kicsit talán kajánul is. Ami azt illeti én azt sem bánnám, ha Lizzi pizsomában jönne várost nézni, de szerintem ez nem fog megtörténni. Noha így is szép, sőt... oké Dany, ezt fejezd be. Nem kell ezt tovább gondolni...
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Bízom én Danyben, különben nem lennék itt. De egy lehetséges hoppanálástól eléggé tartok, habár fogalmam sincs arról, hogy ebből is tett-e vizsgát vagy sem. A korából adódóan lenne rá lehetősége, talán már próbálkozott is vele és őt ismerve, sikerült is a dolog. A szervezetem azonban nagyon nem kívánja ezt az utazási módot, hiába sokkal gyorsabb. Sejtem én, hogy a cukrászdában hamar rájövök a kávézási szokásokra, hiszen számolok azzal is, hogy van olyan időpont is, amikor csak erre az italra ülnek be az emberek leginkább. És mivel nyilván nagy eséllyel felszolgálnom kell majd, mindent meg fogok jegyezni egy idő után és nyár végére szinte már rutinosan fog menni számomra a dolog. Egyelőre azonban nem áll szándékomban lejáratni magam a fiú előtt. Annyira cikinek érezném, ha valamit rosszul tennék vagy mondanék, hogy emiatt már a cukrászdai munkával kapcsolatban is izgulok. Mi van, ha ott is bénázni fogok? - Ha már itt tartunk... – sóhajtok egyet, miközben leteszem a bögrémet a pultra. Nem az én dolgom ugyan és semmi közöm hozzá, de képtelen vagyok úgy elmenni az élvezd az életet téma mellett, hogy ne hozzam szóba. - Tudod, azt hallottam, hogy te és Gilly ugyanazzal a módszerrel próbáljátok túltenni magatokat egymáson. És azt is tudom, hogy téged illetően semmi közöm ehhez, de Gilly a nővérem. Elég sűrűn látják más pasikkal, pedig eddig nem volt ilyen. Nem voltak hosszú életű kapcsolatai előtted sem, de nem kétnaponta váltogatta őket. Szerinted beszéljek vele vagy majd ez is elmúlik magától? Mert aggódom, hiszen csak a testvérem és nem szeretnék neki rosszat. Az pedig, hogy így viselkedik, semmi jót se jelent. Mármint, Dany barátnői is egyre változatosabbak, de rajta látom, hogy nem depressziós, Gillievel azonban mostanában nem volt alkalmam szót váltani. Talán érthető hát, hogy kissé félek attól, ami a háttérben lehet. - Kviddics? Naná, hogy van! - lelkesedem fel egy pillanat alatt, ahogy a sportra terelődik a téma. Ezek szerint még könyörögnöm se kell érte, hiszen Dany egy igazi gondolatolvasó. Bár, reménykedem abban, hogy igazából nem az, mert akkor lenne néhány olyan gondolat is, amelyet nem lennék képes kimagyarázni előtte. Időközben Alex megkapja az engedélyt arra vonatkozóan, hogy hamarabb eljöjjön a munkából és velünk tartson gyakorolni, habár erről ő még semmit sem tud, mivel odafenn van. Amikor ismét előkerül, Dany egy csomagot nyom a kezébe, a várt hálálkodás azonban elmarad. Alex nyelvet nyújt rá, majd elsiet, nyomában az apjával. - Hm... esélyes – esem gondolkodóba a sztereotípia szó hallatán, miközben türelmesen várom, hogy a fiú végezzen a reggelivel. Én továbbra sem érzem magam éhesnek, szóval nem csatlakozom hozzá. - Tíz évig nem ismerte a lányát? - kerekednek el a szemeim, amikor meghallom az információt. - Komolyan beszélsz? Nem sok oka lenne a viccelődésre, főleg nem ezzel, de azért meg kell kérdeznem. Annyira hihetetlen számomra, hogy vannak nők, akik ilyesmit tesznek, méghozzá olyasvalakivel, akit elvileg szeretnek... Én soha se lennék képes ilyesmire, maximum csak abban az esetben, ha a gyerekem apja egy vadállat lenne és menekülnöm kellene tőle. De Dany bácsikájának esetében nyilván nem erről van szó. - Én pedig igyekszem olyan pasit választani, aki nem hagy ott, ha véletlenül terhes leszek – szólalok meg. - Vagy legalábbis, akkor sem fordít hátat nekünk, ha már nem leszünk együtt. Nem szeretném úgy felnevelni a gyerekemet, hogy nem ismeri az apját. Kivéve néhány speciális esetet. Nem töprengtem el ezen még komolyabban, de ha oda kerülne a sor, megpróbálnék jól férjet választani. Egyelőre azonban fiatal vagyok még ahhoz, hogy ilyesmin agyaljak, de ha már szóba került, megosztom Danyvel is a gondolataimat. Elvégre, ő tudja igazán, milyen az, ha a vér szerinti apja nem foglalkozik vele. - Bocsi, hogy megkérdem, de egyáltalán nem ismered az apádat? Még a nevét sem tudod? Soha nem is láttad őt? Oké, nyilván nem kellene ilyesmibe ütnöm az orromat, hiszen Dany talán nem szeretne beszélni erről, de híres vagyok a rossz időzítésemről. Hajlamos vagyok mindig mindenhova a lehető legrosszabb időpontban beesni, ahogy arra is, hogy kellemetlen témákba nyúljak bele.
- Nem hoppanálunk. Mondtam, bízz bennem. - mosolygok a szőke lányra. Gondolatban mindent megterveztem. Sőt talán túl is terveztem, ami azt illeti. De ezt kicsit később. - Ha véletlen azt kérnél, se lenne semmi gond. A pincérek tudják, hogy mire gondolsz. Legfeljebb azt is tudni fogják, hogy külföldi vagy. - mosolygom bíztatóan. A kávé etikettet meg a kávézóban úgyis gyorsan megtanulja majd, tekintve, hogy a sütemények mellé nem egy csésze kávé fogy naponta. Tulajdonképpen sokan csak egy kávéra ülnek be ebéd után, ami nekünk elég jó bevételi forrás. - Ha mindig csak rohansz, akkor az élet is elrohan melletted. Ki kell évelzni az életet. Az apró dolgokat is, mint néhány szabad perc a családdal étkezés közben. Vagy magát az étkezést, az ízeket. Azért "élet" a neve és nem "rohanás". - nem különösebben kedvelem az amerikai futtában minden életszemléletet. Igaza van Lizzynek, én kedvelem, ha a dolgoknak megadhatom a módját, és ki is élvezhetem azokat. Nem csak úgy futtában. Amikor Alex is megjelenik a kis kéretlen kotnyeles kérdésével, akkor annyira leköt, hogy őt piszkáljam, hogy Lizzy nyelvi kérdése jótékonyan elszalad a fülem mellett. A bácsikám hangját viszont nehéz lenne nem meghallani. Így még mindig egy kis mosollyal emelem magasba a kezeimet, minthegy megadóan. Ezzel egy időben persze Alex is szabadul. A "Nincs vége" tekintetét tökéletesen állom. Ez nálunk kb. 5 éve kezdődött, és az a gyanúm, hogy nem is lesz vége csak akkor ha már az egyikünk mélyen a föld alatt lesz. Remélem ez még jó soká következik be, amikor már mindketten vénséges trottylik leszünk. Úgyhogy csak nézem, ahogy Alex eltűnik a lépcsőn. - Értettem. Ne aggódj, délelőttre csak egy kis sétát terveztem a belvárosban. Délutánra meg, ha Lizzynek is van kedve egy kis kviddicset, és pihenést. Tudod, az a seprűn repülős sport, amiről már meséltem... - magyarázom kissé lelkesebben a kelleténél. Szinte biztos vagyok benne, hogy Lizzy vevő lesz az ötletre. Legalábbis, ha ki tudom húzni a kviddics múzeumból. Aztán látványosan elnézek a bácsikám mellett, a lépcső irányába, hogy meggyőzödjek róla, hogy Alex még fent tollászkodik, és nem hallja a folytatást. - Tulajdonképpen, arra gondoltam, hogy ha esetleg délután korábban elengednéd Alexet, akkor őt is magunkkal vihetnénk játszani. Megígértem neki, hogy a nyáron majd edzek vele... - próbálok olyan "ne mond meg neki, hogy elkértem délutánra, de azért engedd el velünk" fejet vágni a bácsikám felé. Talán Alexnek is jót tenne, ha sikeres lenne végre valamiben. Akkor nem mindig olyan butaságokon járna az esze, mint az a Szerencselé vagy mi... Persze tudom, a nyár hosszú, és még rengeteg időm lesz Alex hajtóvá képzésére, szóval akkor sem leszek csalódott, ha bácsikám nemet mond. Közben egy kis sóhajtással lemondoan becsomagolom egy zacskóba a croissan-okat, hogy Alex legalább út közben tudjon enni, ha már miattam nem volt rá lehetősége. Így amikor megjelenik, akkor a kezébe nyomom a zacskót jó gondoskodó bátyusként. - Kellemes napot nektek is! - köszönök el vidáman. Amikor pedig magunkra maradunk ismét neki állok, hogy reggelit csináljak magamnak, ma úgy harmadjára? Minek következtében a gyomrom is hangos elégedetlenkedésbe kezd. A kérdésre viszint egy aprót sóhajtok. - Fél véla. Az anyja az. De így is egy mágikus karkötővel kell blokkolnia a képességét. Még akkor is, ha nem olyan erősen ütközik ki benne, mint az anyjában. A genetika nem az erősségem, erről inkább Ginát kéne kérdezned. De szerintem ez a szőke kékszemű dolog csak sztereotípia. - vonok vállat. A következő kérdés viszont jóval nehezebb dió. - Szerintem azt nehezebben kezeli, hogy Alex anyja úgy 10 évig elfelejtett szólni róla, hogy ja amúgy van egy lányod... Tudod, az én vérszerinti apám tudta, hogy anyám terhes, önszántából döntött úgy, hogy nem akar része lenni az életemnek. Az nevelőapám tudta, hogy létezem és szükségem lenne rá, amikor úgy döntött önszántából, hogy lelép. De Luca számára nem is volt választási lehetőség, hogy része akar-e lenni Alex életének. Szerintem ez miatt vagy öt éve van bűntudata, amióta megismertük Alexet. El sem tudom képzelni ez mennyire nehéz lehet neki. Ha van valami, amit nem tudnék egykönnyen megbocsátani, ha eltitkolnák előlem, hogy van egy gyerekem. Remélem sosem tudom meg, milyen így rájönni.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
- De azért ugye nem hoppanálunk? - vetek egy könyörgőre sikeredett pillantást Dany felé. Fenébe, az az autó nevű valami pedig annyira kényelmes volt! Egy pillanatra még be is villan számomra, hogy talán nekem se ártana egy ilyen otthonra, habár szinte egyből el is hessegetem a gondolatot. Anyuék nem örülnének neki, ráadásul, akkor bele kellene rázódnom a muglik világába, ami egyes mágusok szerint hihetetlenül primitív, én mégse lennék képes annyi mindent kezelni, amennyit Dany kezelt vezetés közben. Ahogy elnéztem, irtó nagy figyelmet igényel a dolog. Mindent megfigyelek, amit Dany magyaráz és igyekszem elraktározni magamban, miközben azért eldöntöm, hogy – hála a vendéglátásért – lesz egy olyan reggel, amikor én kelek fel leghamarabb és készítek ki mindent a többiek részére. A reggeli része azért még kérdéses, habár pirítóst tudok csinálni, de előtte talán nem ártana megtanulnom az erre való gép kezelését. De azért a gőzölgő kávé, narancslé és ital együttese nem fog elmaradni. Nyilván nem megy majd annyira gyakorlott mozdulatokkal a dolog, ahogy most Dany készíti el a kávét, de igyekezni fogok. - Hallottam már arról, hogy számotokra a kávézás valamiféle rituálé, ahogy Angliában a teázás, de ennyire részletesen még senki se fejtette ki számomra. De köszi az információt, igyekszem majd nem eszpresszót kérni – villantok egy széles mosolyt a fiú irányába. - Európa igazán furcsa hely ebből a szempontból – teszem azért még hozzá. - Ti mindennek megadjátok a módját, Amerikában pedig mindig mindent rohanás közben intézünk. Még enni is menet közben szoktunk, felénk nem jellemző ez az együtt a család, ebédeljünk nyugodtan hagyomány. Ez alól az ünnepek kivételek csak. Annak mi is megadjuk a módját. Van mugli és mágikus hálaadás is, azt hiszem, a két világban ez az egyetlen közös ünnep. Elvégre, a mi társadalmunkat is befolyásolta az Új világ felfedezése. De Európa tényleg sokkal hagyomány őrzőbb hozzánk képest. Nálunk nincsenek több száz éves épületek sem. - Hé! Lehetne olyan nyelven, amit én is értek? - teszem fel a kérdést, ártatlan képet vágva. Kissé zavar, hogy ennyi nyelven szót értenek, hiszen kihallom, hogy az egyik olasz, a másik pedig német. Én csak angolul beszélek és pár alap kifejezést olaszul, hála Daniel külön óráinak. - Jó reggelt! - viszonzom a köszönést Dany nagybácsikájának, Alex pedig szinte egyből kap az alkalmon, hogy kiszabadulhat az unokatestvére karmai közül. A testvéri civakodás nem ismeretlen számomra, hiszen mi is öltük egymást a nővéremmel, de a viszonyunk olyan volt, mint amilyen Danyé és Alexé. Én piszkálhattam Gilliet, de jaj volt annak, aki csak egy rossz szót is mondott rá! - Ne aggódjon, délután a lazításé a főszerep – biztosítom a férfit, habár a kérdés, vagyis kijelentés Danynek szólt. Mindenesetre, ha lehet, igyekszem meggyőzni a fiút, hogy játszunk egy keveset. Számomra a kviddics pihentető, még abban az esetben is, ha úgy érzem, hulla vagyok az edzések után. Engem valamiért feltölt. - Viszlát és jó munkát! – szólok még a páros után, amint távozóra fogják, majd némileg kérdőn fordulok Dany felé. Arcomra őszinte csodálkozás ül ki, de hamar ki is nyögöm, ami a lelkemet nyomja: - Alex véla? Azt láttam rajta, hogy csinos és szép, de a bűbáját nem érzékeltem. Dany szavai azonban felnyitották a szemem. Gillian órákat tölt a tükör előtt és szép is, de Alexnek a nyomába se ér. Ezek szerint ilyen egy véla? Láttam már vélákat a VMS-en, de ők fiúk voltak és a verseny során blokkolták az erejüket a pályán. Nem állítom, helyesek voltak, de inkább a labda kötötte le a figyelmemet. - Én azt hittem, hogy csak sima boszorkány – teszem még hozzá. - A vélák általában szőke hajúak és kék szeműek, nem? Alexhez hasonló, mediterrán típusú vélát még életemben nem láttam, úgyhogy nyilván érthető a csodálkozásom. Felettébb ritka eset, hogy egy muglinak és egy varázslénynek gyereke szülessen és még ritkább az, hogy a mugli fél génjei jöjjenek ki rajta erősebben. Elvégre, a mágia mindig erőteljesebben hat. Ezért is van olyan kevés kvibli. - És a bácsikád hogy kezeli ezt az egész varázsló unokaöccs, boszorkány lány dolgot?
Ma is kora hajnalban keltem, mint mindig, miközben a fiatalok az igazak álmát aludták, nyilván Alexszel az élen. Tegnap nem sok megállásom volt, mivel a cukrászda után egyből siettem haza, előkészíteni a vacsorát. Nem mintha bántam volna, hiszen imádok a konyhában lenni, vérbeli olasz szakácsnak tartom magam, még annak ellenére is, hogy cukrászatban utazom. Az előre kikészített croissant ezúttal azonban nem az én érdemem volt. A közeli pékségből szaladtam haza velük, hogy szégyenszemre ne a vendégünket kelljen boltba küldeni annak érdekében, hogy reggelizhessen valamit. Jó vendéglátónak tartom magam, ezért is vásároltam meg annak idején ezt a hatalmas házat. A felújítása sokba kerül ugyan és még mindig van pár olyan helyiség, amelyet még nem lehet használni, de majd azok is sorra kerülnek. Szépen apránként. - Jó reggelt, fiatalok! - lépek be a konyhába, majd széles mosolyt küldök az új lány felé. Végül Dany és Alex irányába is vetek egy pillantást: - Dany, engedd el az unokahúgodat! Mivel húztad már ki megint a gyufát? - sóhajtok egyet, miközben Alex kiszabadul Dany karjai közül, de ő csak a fejét csóválja, ezzel is jelezve irányomba, hogy nem óhajt erről beszélni. Mindegy, nem erőltetem a témát, a kocsiban bőven lesz időnk átbeszélni a viselkedését. Bár, talán felesleges szócséplés az egész, mert általában Dany az egyetlen, akire talán még hallgat is valamilyen szinten. Én és az anyja együttes erővel sem vagyunk képesek meghatni. - Inkább menj és szedd össze a cuccod, na sipirc! Pár perc és indulunk – küldöm fel a szobájába, melynek következtében vet még Dany felé egy Ennek még nincs vége pillantást, majd engedelmesen elindul az emelet irányába. Tisztában van azzal, hogy a munkával nem viccelek és nem képes kihúzni magát alóla, szóval nem is próbálkozik a témában. - És halljam, mit terveztetek mára? - fordulok Dany és Lizzy felé, kezemben immár egy csésze kapucsínóval. Mondjuk, ismerem az unokaöcsém ízlését, szereti a szőke hajú, vékony lányokat, szóval csak reménykedni merek abban, hogy ezúttal tényleg nem fog semmi se történni. Nem mintha a szőkeség ellene lenne, innen látom a pillantásain, hogy tetszik neki Daniel. Annak idején rám is így néztek a lányok. - Bár, talán jobban tennétek, ha a nap nagy részét inkább pihenéssel töltenétek. A cukrászdában nagy a hajtás, de ezt Dany már tudja jól – fordulok a lány felé, mintegy magyarázatot adva a szavaimra. - Nehéz lesz úgy beállni dolgozni, hogy egész nap úton voltatok – vetek azért még egy figyelmeztető pillantást a fiú irányába is, szavak nélkül is közölve vele, hogy a délután pihenéssel teljen. Lesz még idejük csavarogni. - Készen vagyok! - robog le Alex a lépcsőn, én pedig leteszem a bögrémet. - Mindenesetre, kellemes napot – szólalok még meg, majd a lányom nyomában indulok el a kocsim felé. Hosszú és fárasztó nap vár ránk ma is, ráadásul most Dany helyett is figyelnem kell Alexre, hogy vajon mindent jól csinál-e.
Nem maradok sokáig egyedül a konyhában, mert Lizzy is megérkezik hozzám, épp amikor a reggelim elkészítésével vagyok elfoglalva. Sejtettem én, hogy jól fog aludni. Első éjszaka, egy fárasztó utazás és egy olaszos esti lakoma után csoda lett volna, ha nem így van. De csak a mosolyom árulja el, hogy valóban mennyire örülök neki, hogy kényelmesnek találta a szobám. - A papírt jogosítványnak, az eszközt autónak hívják. Ma sajnos nem azzal megyünk. A bácsikámnak kell. Már az is csodának tekinthető, hogy tegnap kölcsön adta. De ne aggódj az utazás miatt. Bizz bennem. - kacsintok a lányra. Ahogy viszont ki kimondja a kávé szót, már le is raktam az egyik tányérra a megvajazott croissant, és lépek oda a kávéfőzőhöz. - Hagyd csak. Megcsinálom. De egyébként itt találod a kávéfőzőt. A szemes kávé itt van mellette, ebben a dobozban... - magyarázom lelkesen, hogy hol mit talál, és hogy tud egyedül is kávét főzni, de közben a kezem már két mozdulattal előrébb jár, látszik hogy ez egy viszonylag gyakori tevékenység itt, ami már benne van a kisujjamban. Végül a lefőtt friss fekete kávét, és cukrot lerakom Lizzy elé. Ha kér, akkor a hűtőból tejet is kaphat. - Ha már kávé. Azt tudtad, hogy Olaszországban hagyománya van a kávézásnak. Reggelire, illetve délelőtt szigorúan kapúcsínót, vagy tejeskávét iszunk, ebéd után, délután, illetve este már csak feketén esszperesszót iszunk. Esetleg dupla esszpresszót. De tulajdonképpen ha csak egy kávét kérsz, akkor is esszpresszót fogsz kapni bármely vendéglátó helyen. Ezért magát az "eszpressszó" kifejezést az olasz nyelv nem is nagyon használja. Leginkább csak a gyanutlan túristák. - lendülök bele az olasz kávékultúra ismertetésébe, miközben visszatérek a péksüteményemhez. De nem sikerül olyan soká élveznem a dolgot, mert betoppan az én szeretett kishúgom is. Aki a köszönés utáni kérdéssel rögtön bezsebelhet egy gyilkos pillantást is. - Apáddal beszélgettél már a jegyeidről? Mármint az igaziakról. - válaszolom hibátlan osztrák némettel. Igazából nem várok választ a kérdésre. Inkább csak jelzésnek szánom, hogy foglalkozzon a maga dolgával, és ne az én szerelmi életemmel. Ami mellesleg Lizzy és köztem nem is létező dolog. Elvégre ő még mindig Gilly húga. Akármennyire is cuki, és szép még így pizsomában és kócosan is annál a reggelizőasztalnál... Fejezd be Dany... Koncentrálj! A következő pillanatban, mielőtt még Alex kisajátíthatná a megvajazott, meglekvározott croissantjaimat, ahogy szokta már a hónom alatt találhatja magát, miközben a gondosan fésült hajacskáját kócolom össze teljesen. Aztán egyszerűen hátulról magamhoz szorítva nem engedem el. Épp csak olyan erősen tartva, hogy ne szabadulhasson. A saját különbejáratú és kizárólagos előjogom a húgom piszkálása. Bárki más próbálná meg ugyanezt tenni Alex-szel, annak én törtém ki a kezeit... - Aki kíváncsi hamar megöregszik. Az rosszat tenne a gyönyörű véla pofikádnak. De ne aggódj, majd este elmeséljük, hogy merre jártunk, és te is elmesélheted milyen volt a cukrászdában nélkülünk. - húzom a csini agyacskáját, egy diadalittas mosollyal, immár angolul folytatva. Mondjuk, hogy ez a büntetése azért a kéretlen mondatért. Ha tudja is, vagy pletykákból hallott is az egy éjszakás kalandjaimról, akkor sem itt és most van a helye és ideje ezt megbeszélni. Pláne nem egy vendég előtt. Még akkor sem, ha Lizzy jó eséllyel nem értett az egészből meg semmit. De Luca vagy a nagyi meghallhatta volna, és akkor nekem végem lenne. Főleg, ha nagyi sétált volna be véletlen... - Egyébként tudok egy alkalmas helyet a kviddicsre. Magunkkal vihetnénk Alexet is gyakorolni, de nem is tudom, aki nem tudja mikor hallgasson inkább... - úgyis tudja, hogy magammal fogom vinni. Megígértem neki, hogy a nyáron gyakorolok vele. Nem szokásom visszavonni a szavamat. Még ha éppen halálosan bosszant akkor sem. Még jó, hogy Luca bácsi, vagy a nagyi nem leptek meg minket a konyhában. Persze bármelyik pillanatban beléphetnek. És akkor meg fogom kapni, hogy hagyjam békén Alexet, én vagyok a nagyobb, stb... de akkor is évezem a jelenlegi helyzetem. Lizzynek meg az az érzete támadhat, hogy egy tökéletes testvér cívódásba keveredett bele...
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
A konyhába érve szinte egyből kiszúrom Danyt, aki már sürög-forog, én pedig rögtön meg is állapítom magamban, hogy mennyire jól áll neki ez a trikó-rövidnadrág kombináció. Eddig leginkább csak az éltanuló oldalát ismertem a suliban és ott is hordott ugyan mugli ruhákat, de itt és most ez teljesen más. Mintha egy egészen másik oldala mutatkozna meg benne. Laza és helyes, amolyan cuki fajta, akit az ember legszívesebben egész nap ölelgetne. Persze, csak abban az esetben, ha egyáltalán kikelne mellőle az ágyból. Na jó, Lizzy, ezt most hagyd abba! - Igen, a tegnapi nap kissé kifárasztott – sóhajtok egyet, megválaszolva Dany kérdését, miközben helyet foglalok az asztalnál. A repülés, a vacsora... A sport révén hozzászoktam már a tempóhoz, nem fáradok ki benne, de ez a két dolog egészen más. Mintha a maratont futottam volna le pár perc alatt. Mindenesetre, nem sokáig forgolódtam, mire sikerült elaludnom. - És köszi, hogy értem jöttél és gratula ahhoz a papírhoz, ami kell a... - itt elakadok egy pillanatra, pedig Dany annyira lelkesen mesélte, hogy mit is sikerült megszereznie nemrég és annyit mesélt arról is, amiben visszafelé hozott, én pedig elfelejtettem. A mugli dolgokban nem igazán vagyok otthon. - Ma is azzal megyünk? Mert kényelmes és valahogy sokkal kellemesebb utazási mód, mint a hoppanálás. Nekem legalábbis sokkal jobban bejött. Kandallókon keresztül utazni, majd szédelegve kitámolyogni nem pont álmaim netovábbja. A hoppanálást pedig már volt szerencsém kipróbálni és ha az ember nem hagyja szanaszét a végtagjait, akkor még profi is lehet benne. - Csak egy kávét kérek, de nem kell fáradnod, elkészítem én magamnak – csóválom meg a fejemet, miközben felállok az asztaltól, majd Dany mellé lépek. Tudom, hogy vendégségben vagyok és a legtöbb házigazda szereti kiszolgálni azt, akit vendégül lát, de itt leszek egész nyáron, szóval talán nem ártana Danyre nem személyes inasomként tekintenem. Egy-két alkalommal még elmegy az ilyesmi, de igazán szégyellném magam, ha minden reggel ő szolgálna ki engem. Szóval, ha megmutatja, mit merre találok, akkor kiszolgálom én magam. Ha azonban ragaszkodik a formalitásokhoz, akkor is szívesen elfogadom az italt. - Rögtön szabadnappal indítunk? - vonom fel a szemöldököm, de igazából nem bánom, hiszen szerettem volna megnézni a várost. Dany pedig nyilván profi idegenvezető lesz. - Van errefelé kviddicspálya? Játszhatnánk majd valamikor, ha lenne kedved. Baráti mérkőzés, természetesen. Dany a hugrabug csapatkapitánya, én pedig a griffendél egyik játékosa, de ez nem zárja ki a barátságos mérkőzést kettőnk között. Ha jól olvastam, Róma egyik csapata a Római légiósok és jó lenne az egyik meccsükre is kimenni, de nem biztos, hogy az belefér majd az időnkbe. Mindenesetre, a kviddicsről nem fogok lemondani. - Jó reggelt! - köszönök a betoppanó Alexnek is, akinek az arcán valahogy nem veszem észre, hogy annyira örülne az ittlétének, mint én az enyémnek. Hallgatom, amint mond valamit Dany számára olaszul, de fogalmam sincs mit beszélnek, szóval csak udvariasan mosolygok, miközben a kávémat kortyolgatom. A lány kérdése hallatán végül megcsóválom a fejem. - Nem, a tegnapi vacsora kissé sok volt számomra, úgyhogy ezt most kihagyom. Azt azért észreveszem magamon, hogy kissé többet időzik Danyn a pillantásom, mint kellene, szóval igyekszem mást keresni erre a célra. Gilly exe, ha pedig észreveszi, hogy tetszik nekem, akkor vége a barátságunknak. Nem mintha megharagudna érte, mert szerintem ez nem fordulna elő, hanem pont az ellenkezője... Együtt kötnénk ki az ágyban, utána pedig végleg megromlana a viszonyunk. Ezt semmiképp se szeretném, szóval inkább az ablak felé fordulok, miközben Alex kérdésére válaszol.
Utálom az ehhez hasonló reggeleket. Utálok dolgozni és korán kelni. Ilyenkor mindent és mindenkit gyűlölök tiszta szívemből. Nem csoda hát, hogy az ágyam is nehezen vet ki magából. Igyekszem a felkelést az utolsó utáni percig halogatni, ami általában sikerül is és aminek mindig kapkodás a vége. Ráadásul, a mai az első munkanapom idén a cukrászdában, méghozzá Dany nélkül. Valahogy így még nehezebb. Sokkal könnyebb úgy elviselni a robotolást, ha ott van az ember mellett az unokatestvére. A többi alkalmazottat nem is ismerem és mivel muglik, rájuk még úgy is hatással van a vélaságom, hogy rajtam van a karperecem. Ezerrel kapom majd a bókokat és az ajándékokat, ami egy bizonyos pontig vicces, de utána leginkább már csak bosszantó tud lenni. Valamiért kezdem érteni, hogy miért nem engem raknak a pultba. Becsalogatnám ugyan a vendégeket, de ha elfogy a türelmem, robbanok. És akárki is legyen a vendég, nem fogom sajnálni. - Jó reggelt! - lépek be a konyhába, immár teljes menetfelszerelésben, de azért még igen álmos fejet vágva. Dany és a szöszi griffendéles már lent vannak, én pedig szinte egyből a croissantra csapok le. Ausztriában is vannak ilyen ételek, de az olasz változat sokkal jobban ízlik. Na, nem mintha a másik kifordulna a számból. - Mostantól minden egy éjszakás kalandodat ide fogod hordani? - dörmögöm Dany felé a magam – talán kissé béna – olaszával, amit tuti nem ért a kiscsaj. Ismerem az unokatesómat, tudok a kis afférjairól, még abban az esetben is, ha ezt nem ő osztja meg velem személyesen. Azért a folyosókon rendesen keringenek a pletykák és az osztályom lánytagjainak fele mindig megjegyzi, mennyire helyes srác. És akad egy-két olyan is a felsőbb évfolyamokból, akik azt vágják a fejemhez, hogy Dany egy szemétláda. Nem sokáig tart hát számomra magamban összerakni a képet a romantikus kalandokat illetően. - Te nem eszel? - fordulok immár angollal a szőke hajú lány felé, habár esélyes, hogy a tegnapi vacsora kissé megülte a gyomrát. Apa szeret főzni és imádja a nagy vendégjárásokat, szóval elég gyakran vannak errefelé hatalmas lakomák, melyekhez én és Dany hozzászoktunk ugyan, de egy új ember számára még igencsak megterhelő lehet. Ráadásul, a nagyi folyamatos tukmálása se sokat javít ezen a helyzeten. Azok a csalódott szemek, ha elutasítom! Lizzy nyilván képtelen volt nemet mondani. - Merre mentek ma? - teszem fel a futó kérdést, leginkább Danynek címezve azt, hiszen a szöszi nagy eséllyel még életében nem volt Rómában. A szoba megosztását egyelőre fel se hozom, ezt az aduászomat későbbre tartogatom a bátyámmal szemben. Mindent a maga idejében, ahogy a mondás tartja.
Róma számomra egyenlő az otthonnal. Az sem túl szokatlan, hogy nyáron időnként egyes barátaimat is vendégül látom itt. Volt itt már például Cody, és Eileen is. Annak a bizonyos emlékezetes stopp-túrának a végállomásaként. Most viszont egészen mást érzek, mint akkor. Akkor nem voltam ennyire izgatott. Ennek ellenére is életem sikerének könyvelem el, hogy sikerült megszereznem a kis vespa után rendes autókra is a jogosítványt. Ami lássuk be Olaszországban nem is olyan egyszerű feladat. Az idegen turisták számára maga a káosz a közlekedésünk. Szóval sikerült jogosítványt szerezni, és még azt is kikönyörögni Luca bácsikámtól, hogy adja kölcsön az autóját, hogy kimehessek Lizzyért a reptérre. Számtalanszor voltam már a Római reptéren. De valahogy sosem vártam ennyire izgatottan a dolgot. Ami még számomra is igen furcsa dolog. Plusz most először nem vittek, hanem én vittem az autót, és hoztam haza Lizzyt. Gyerekként rengeteg időt töltöttem ennek kocsinak a hátsó ülésén. De kormánynál egészen más dolog. Visszatérve Lizzyre, nos láttam én rajta, hogy nem szokott hozzá a repüléshez, és mennyire fáradt. Ezért nem is terheltem rögtön mindenféle városnéző kerülőkkel. Arra ráérünk később is. Egyenesen haza vittem, a mi kis (vagyis elég nagy) otthonunkba, ahol jó házigazdaként bemutattam a bácsikámnak, a nagyimnak, még Alexnek is, bár szerintem ők már látták egymást a suliban, de ez azt hiszem mindegy is. Megmutattam neki a házat, és a szőlőskertet is. Szóval mindent. Arról is megnyugtattam, hogy nem miatta fogok a kanapén megrokkanni. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy Alex még előáll valamivel ezért cserébe. De ez most a legkevésbé sem izgat. A délutáni kis pihenő után, amikor lényegében hagytam Lizzyt kipakolni, és tényleg pihenni kicsit, jött az esti vacsora. Olyan olaszos módon. Persze rögtön megnyugtattam Lizzy-t, hogy nem én főztem, nyugodtan ehet. Azt hiszem ehhez Luca bácsikámnak sokkal több érzéke van, mint nekem. Nem mellékesen ő még szeret is főzni. Én maximum kényszerből vágok bele egy csomag spagetti tésztát a forró vízbe, de többnyire abból is konyhai krízis lesz. A bácsikám előszeretettel húz is ezzel a hiányosságommal. Csak remélem, hogy Lizzy jól érezte magát az este, és nem voltunk túl harsályak, vagy csak túl olaszok számára, mármint úgy hogy feszélyezve érezze magát. Azt nem szeretném. Reggel valahogy sikerült szokatlanul korán kelnem. - Jó reggelt! Remélem jól aludtál. - mosolygok Lizzyre, ahogy belép a konyhába. - Kapucsínó, kávé, narancslé? Valami könnyű reggeli? - kérdezem barátságos mosollyal, bár gyanítom, hogy a reggelit a tegnapi vacsora után szívesen passzolja majd. Viszont a konyhát már betölti a friss kapucsínó és vajas croissant édes illata, amiből az utóbbi természetesen nem az én érdemem. Tipikus olasz reggeli, és hát a friss péksüteményről a bácsikám szokott gondoskodni. Ami azt jelenti, hogy ő is fent van már, és csak pillanatok kérdése, hogy előkerüljön valahonnan. Én a magam részéről a pultnál állok egy egyszerű ujjatlan trikóban, és rövidnadrágban, és egy croissant vágok épp félbe, hogy megvajazhassam, és megkenhessem lekvárral. - Kaptunk egy szabadnapot a bácsikámtól, úgyhogy ma megmutatom Rómát. - tájékoztatom vidáman Lizzyt a napi tervről. Már csak arra vagyok kíváncsi Alex mikor talál le a konyhába. Ő szokott a legkésőbb kelni. Pedig szegényre helyettünk is vár a cukrászda...
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
A Rómába való repülőút sima és zökkenőmentes volt, ha szabad így fogalmaznom. A muglik néha igazán képesek meglepni azzal, hogy mennyire jól boldogulnak mágia nélkül is. Anyuék ugyan el tudták volna intézni, hogy a Hopp-hálozatot használva jussak idáig, de – őszintén szólva – beletelt volna egy-két napba, mire minden engedélyt megszereznek és a minisztériumban lefixálják az érkezési helyszínt. Pillanatok alatt ideértem volna, de mivel Rómáról van szó, nem állt szándékomban egy perccel se később érkezni. Így hát sikerült két nap pluszt nyernem egy mugli eszközzel a mágiával szemben. Bravó! Mindezek ellenére azonban kissé fáradt voltam, amikor leszálltam, tekintettel arra, hogy mennyi új információt kellett feldolgoznom viszonylag röpke idő alatt egy teljesen más világról. Az viszont talán mellettem szól, hogy igyekszem alkalmazkodni és nem rögtön úgy viselkedni, mint aki sokkal többet ér, csak azért, mert boszorkány. Számomra a muglik néha sokkal értékesebbek, mint a legtöbb mágus. Igazság szerint, még támogatom a Testvériség ama tervét is, hogy a mágikus világot le kell leplezni előttük. Passzív vagyok viszont, nem avatkozom bele a dolgaikba. Mondjuk, a szervezet működéséről nincs is sokkal bővebb információm. Másnap reggel korán kelek és egy kis ideig még a plafont bámulom, feldolgozva magamban a történteket. Róma! El se hiszem, hogy itt vagyok! Annak ellenére, hogy kb. két hónappal ezelőtt még azt nézegettem, melyik kviddics-tábor lenne számomra a legmegfelelőbb, végül mégis itt ér a reggel. És ami a legfurább az egészben: Danyék lakásán. Anyuéknak nem mondtam el a teljes igazságot azt illetően, hogy kihez megyek, igyekeztem némileg ködösíteni. Hiszen, ha ők megtudják, hamar visszajuthat Gilly fülébe, hogy a volt pasija nagybátyjának a cukrászdájába megyek dolgozni. Ez már önmagában elég lenne egy veszekedéshez, de ha még azt is megneszeli, hogy Dany szobájában aludtam, akkor kitör a háború. Bár, a mostani viszonyunkon már az se rontana igazán, de azért igyekszem minél ritkábban magamra haragítani. Végül erőt veszek magamon, majd nagy nehezen kikászálódom az ágyból és belebújok a papucsomba. Még előző nap voltak kedvesek hatalmas lakomát csapni számomra, pont úgy, ahogy az olaszok szokták. Rengeteg étel és ital volt, én pedig úgy teleettem magam, hogy még ma se vagyok képes reggelizni. Dany anyukája jelenleg Londonban tartózkodik, szóval felszabadult még egy szoba, ahol Dany és az unokatestvére alhatnak majd. Kissé megkönnyebbültem, hogy nem kell szegény srácnak miattam a kanapén aludni. Alex viszonylag hamar felajánlotta ezt a lehetőséget, nyilván némi viszonzásért cserébe. A hugrás fiú elbeszélései alapján ismerem a lányt, szóval sejtem, hogy behajtja még rajta a tartozását. - Jó reggelt! - köszönök, amikor belépek a konyhába, egy szál pizsamában, kissé talán még kócosan is. Őszintén szólva, reggelente nem az az első dolgom, hogy rendbe szedjem magam. Örülök, ha egyáltalán idáig letaláltam. Ha nincs senki se odalenn, akkor természetesen elmarad a köszönés is, habár az asztalnál való helyet foglalás mindkét esetben első dolgom. Magamhoz kell térnem, lehetőleg minél hamarabb.
Róma külvárosi részében, a városi forgalomtól távolabb elhelyezkedő nagyobb otthon áll a Maroni-család rendelkezésére. A méret nem véletlen, hiszen több generáció él együtt, a szobák száma pedig folyamatosan bővül. Jelenleg 5 szoba található benne: 4 háló és egy dolgozószoba, ahol Luca az adminisztratív munkákat végzi. A szobák mindegyike az emeleten található, míg a modern konyha és étkező lenn, a földszinten. A hatalmas épület alatt egy borospince is található, kitűnően alkalmas borkóstolásra, Luca itt szokta vendégül látni a barátait. Az épület mögött egy nagyobb szőlőskert húzódik, míg mellette egy terasz, amelyen - jó időben - a nagyobb családi összejöveteleket és olaszos vendégszeretetet élvezheti minden résztvevő.
