2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Róma külvárosi részében, a városi forgalomtól távolabb elhelyezkedő nagyobb otthon áll a Maroni-család rendelkezésére. A méret nem véletlen, hiszen több generáció él együtt, a szobák száma pedig folyamatosan bővül. Jelenleg 5 szoba található benne: 4 háló és egy dolgozószoba, ahol Luca az adminisztratív munkákat végzi. A szobák mindegyike az emeleten található, míg a modern konyha és étkező lenn, a földszinten. A hatalmas épület alatt egy borospince is található, kitűnően alkalmas borkóstolásra, Luca itt szokta vendégül látni a barátait. Az épület mögött egy nagyobb szőlőskert húzódik, míg mellette egy terasz, amelyen - jó időben - a nagyobb családi összejöveteleket és olaszos vendégszeretetet élvezheti minden résztvevő.
- Na ezért van rád rossz hatással. - nevetem el magam Lizzy okfejtésére Gina trükk tarsolyáról. Azért általánosságban eszem ágában se lenne betörtni egy tanár szobájába. Nem minden nap jut ilyesmi az eszembe. Sőt. De a problémát talán az okozza, hogy nem tudok csak tanárként nézni Graysonra. Ő az apám is. Legalábbis részben. A két apafigura egyike, akire képes voltam gyerekként felnézni. Még ha most nem is éppen felhőtlen a viszonyunk. Vagyis inkább olyan, mint egy hatalmas érzelmi hullámvasút. Bár ha lebuknánk én vélhetően duplán megkapnám a büntetésem érte. Valahogy ennek ellenére kisebb csínynek érzem, mint mondjuk Bimba üvegházába betöri. Fura gondolatmenet mi? - Háát... - mosolyodom el kínosan. - Az úgy volt, hogy az apámat küldték be helyetesíteni egy órámra, és sejtheted, hogy nem lett túl jó vége. Vagyis egy kiadós büntetőmunka. A bökkenő az volt, hogy nem akartam lemondani a délutáni randim, és megkértem Ginát, hogy százfüléfőzettel játszon el engem a bünti munkán. Azt gondoltam, hogy mivel tud olaszul nem lesz nagy gond. De elég nagy bukta volt. Minden tekintetben. - húzom el kínosan a szám. A gyerek téma nem érint kínosan. Egyszer akarok majd gyerekeket. De azt leszögezném, hogy nem most. Az egyetem alatt semmi esetre sem. Ennek ellenére se kínos számomra a dolog. Egyenlőre nem akarok rá gondolni, ezért elbohockodom a kérdést, és ennyi. Komolyan venni ráérek még bőven, ha már felnőttem ehhez a kérdéshez. - Kíváncsivá tettél. Biztos szörnyen cuki voltál azokon a képeken. - még valahogy mindig nem sikerül Lizzyt kisfiús frizurával, meg ruhákkal elképzelni. Talán ha látom azokat a képeket. - Ha gondolod délután mutatok pár gyerekkori képet. - mosolyodom el. Talán ha az emlékeim érdeklik, akkor fényképek is. Nincs olyan sok, de azért akad egy pár. Némelyiken még egész cukin is nézek ki. Oké, anyám kedvenc pucér-baba-fürdetős képeit tuti kihagyom. Épp elég kínos lesz, ha egyszer megismerkedik Lizzyvel, és valahonnan csak úgy előkapja... mondjuk a vacsora közepén. - Neked bármikor. - már most sejtem, hogy Lizzy gyakori vendég lesz a szobámban. De igazából ez csak felvillanyoz. Legalábbis egyenlőre. Nem igazán gondolok bele előre a dologba. Csak szimplán örülök neki, hogy együtt lehetünk majd. - Tényleg? És csak engem? - hajolok át hozzá, és csókolom meg, ahhelyett hogy hagynám válaszolni. Még jó, hogy már sikerült leparkolni előbb. - Ezt jó hallani. Hozzád sem érhet fel senki. - mosolyodom el, és végig símitok az arcán, mielőtt engedném, hogy kiszáljon a kocsiból. Minden esetre tényleg jó volt hallani, és Lizzy elpirulása is annyira cuki. Meg a vallomása, hogy álmodozott rólam. Ezzel meg is lep kissé. Hiszen a VMS-en még megfojtott volna egy medencényi cápás vízbe. Ámbár nekem is el kell ismernem, hogy jóval többször gondoltam rá, mint kellett volna. Többet is aggódtam érte, mint egy sima barátért. Még ha akkor ezt nem is akartam magamnak beismerni. - Szépek a koszorúk. - jegyzem meg kissé melankólikus hangon, amikor már kilépünk a virágbolt ajtaján, és a temető felé indulunk. Valahogy a lányoknak ebben mindig sokkal jobb érzékük volt, mint nekem. - Nem. Bemegyek veled. Ne aggódj. De köszönöm. - magam sem tudom, hogy pontosan mit köszönök meg. Talán csak az együttérzését a húgom miatt. Ahogy átlépjük a temető kapuját szinte reflexszerűen indulok Vittoria sírjához. Amikor odaérek akkor egy hosszú percig csak csendben nézem az aprócska sírt. Aztán elveszem az egyik fehér virágos koszorút Lizzytől, és a sírhoz helyezem, miközben leguggolva símitok végig a hideg kövön. - Szia Vitta. Ő itt Lizzy, a barátnőm. Kedvelnéd. Ugye most te is örülsz velünk, ott ahol vagy? - súgom magam elé halkan, miközben lassan néhány könnycsepp indul meg az arcomon.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
- Honnan veszed, hogy ő van rám rossz hatással? - vonom fel a szemöldököm mosolyogva. - Én se vagyok egy szent. Bár, abban igazad van, hogy ő tanított meg sikeresen beosonni ide-oda. Pluszban van pár trükk a tarsolyában, ami még hasznomra lehet a későbbiek folyamán. Mert azért egy tanár szobájába betörni még nekem se jutna eszembe, az túl nagy falat lenne. Az még oké, hogy olykor-olykor leosonunk Roxmortsba vagy a Tiltott Rengetegbe, de a tanári határozottan szent dolog a szememben. Oda nem elég egy egyszerű Alohomora, noha Gina kulcskészlete igencsak jól jön néhány esetben. Nyilván kölcsön is kérem tőle, hacsak Dany meg nem előz ebben. - Nem – csóválom meg a fejem csodálkozó képet vágva. - Mi történt? - kérdek rá, hiszen igenis eléggé érdekelnek a részletek. Már csak azért is, mert egészen idáig csak a könyvmolyt láttam Danielben, semmi mást. Elvégre, én mindig könyvekkel a kezében vettem észre a folyosón vagy a könyvtárban. A bulizós oldalához még határozottan nem volt szerencsém. Az pedig, hogy áthágja a szabályokat... Nos, prefektus, évfolyamelső, minden célja az egyetem. Kinek is jutott volna eszébe, hogy mindezeket kockára teszi holmi diákcsínyekkel? - Jaj, ne, én nem gondoltam komolyan – nyögöm ki zavartan, noha Dany láthatóan a dolog humorosabb oldalát fogja fel. Igazság szerint én nem is érzem úgy, hogy bármikor is szeretnék gyereket, de ezt előzékenyen nem kötöm a fiú orrára. Majd ez idővel úgyis kialakul, szóval minek is pörögjünk már most ezen? Egyelőre a kviddics és Dany tölti ki minden gondolatom. A sulit is csak az Allstar miatt várom, amúgy annyira nem izgatnak a leendő vizsgáim. Leginkább csak annyiban, hogy nem lesz elég időm rá, amit határozottan szeretnék elkerülni. - Majd valamikor megmutatom a gyerekkori képeimet – eresztek meg irányába egy széles mosolyt. - És majd lehet tippelgetni, hogy ki kicsoda rajta. Majd direkt egy csoportképpel indítunk, hogy nehezebb dolgod legyen. Gilly akkor még pufók kislányként vigyorgott és integetett a kamerába, habár arcra már akkor is határozottan szép volt. Mondjuk, ő se igazán hordta copfban a haját. Mellette néhány srác, a haverjaim, én pedig a sor legvégén álldogáltam, egy focilabdát szorongatva a hónom alatt. Dany tuti nem fog kiszúrni, annyi szent. Talán a nővéremet ismeri fel majd egyedül, utána meg találgathat, ki kicsoda. - Ingyen plusz órák, jól hangzik – szólalok meg vidáman. Tisztában vagyok azzal, hogy Daniel tart korrepetálásokat, ha ideje engedi. És, ha lesz egyetemi szobája, elég gyakori vendég leszek nála, bár ezt ő is sejtheti. És – ha már ott leszek – kihasználom az alkalmat, hogy elmagyarázzon számomra pár dolgot egy-két tantárggyal kapcsolatban. Nem vagyok egy lángelme, le kell hát csapnom a lehetőségre. Hacsak nem más tereli majd el a figyelmünket. - Azt ugye tudod, hogy én téged szeretlek? - pillantok felé a lehető legkomolyabb képet vágva. A szerelmi életem mindig is egy káosz volt, bár ezt talán jó lenne nem pont előtte ecsetelnem. Mentségemre legyen mondva, nem túl hosszú ideje vagyunk együtt, szóval még szoknom kell. - Hozzád senki se érhet fel – mosolyodom el szélesen. - Ha tudnád, mennyit álmodoztam rólad titokban hónapokig – nevetem el magam lányos zavaromban és a vér ismét elönti az arcom pillanatok alatt. Ezt még így is kínos bevallani neki. Mint egy szerelmes tini, teljesen olyan voltam. Csak azért kerestem a társaságát, hogy láthassam és mellette lehessek. Olyan volt számomra, mint azoknak a hisztérikáknak a kedvenc sztárjaik. A könyvtárba is elkísértem néha, pedig tényleg nem a kedvenc helyem, csak akkor megyek oda, ha családfákat kutatok. - Oké – csukom be a kocsi ajtaját, majd indulok el a bolt irányába. Kissé feszengve lépek be, hiszen senki se szeret ilyen helyekre járni, majd kezdem el tanulmányozni a koszorúkat. Végül kettőt választok ki, az egyiket Vittoriának, a másikat pedig Gina apjának. Ha Dany fizet és kiléptünk, némileg habozva állok meg a temető előtt. - Talán ez nem a legjobb ötlet – vetek egy habozó pillantást a kezembem tartott koszorúkra. Igazság szerint nem engem zavar a hely, hanem Danielt, látom rajta. - Biztos ne menjünk haza? - pillantok immár a fiúra. - Ha ez téged ennyire megvisel, akkor tényleg el tudom intézni egyedül is. Komolyan.
- Abszolúte nem. - vigyorodom el. Oké ez azért annyi nem lenne vicces, ha tényleg történne valami. Persze természetesen akkor is Lizzy mellett maradnék. Nem vagyok annyira sekélyes, hogy valami sérülés, vagy ilyesmi miatt hagyjam el. De ezen nem is aggonizálok. Felesleg azzal stresszelnie magát az embernek, hogy mi lenne ha... és a baj, hogy ezt nem tudom sehogy se megértetni a drága anyukámmal. Folyton aggódik, és félt. Olyasmitől is, amitől nem kéne. Többek közt ezért sem szóltam neki a VMS-ről. Bele se merek gondolni, hogy mit kapnék, ha egyszer az kiderülne. - Valóban? - vonom fel a szemöldököm. - A Vöröske rossz hatással van rád. De kétségtelenül hasznos szövetséges. Apám ellen is. - vigyorodom el. - Azt meséltem már, hogy egyszer megkértem Ginát, hogy százfüléfőzettel játszuk át apámat? - az egy elég elcseszett szituáció volt, és nem kellett volna Ginát is bele vonnom, így ő is büntetést kapott apámtól, nem csak én. Persze aztán azt is megkaptam, hogy Gina rossz hatással van rám, és nem tetszik ez a haverság. De hát ez van. - Miért is ne? Sose tudni. - nevetem el magam. Most még nem akarok gyerekekre gondolni. Egyáltalán. Túl fiatal és éretlen vagyok hozzá. Ezt bizonyítja az előbbi felvetésem is apám merengőjének illetéktelen használatáról. De ki tudja. Talán néhány év múlva az egyetem után, ha lesz egy jól fizető állásom, és talán a házasságra is felkészültem, akkor a gyerekre is. De semmi esetre sem mostanában. - Fiúnak? Komolyan? Nem hiszem el... - nézek rá komolyan csodálkozva. - Pedig én már elképzeltelek két helyes kis hosszú szőke copffal, meg cuki szoknyácskában, fehér blúzzal... - vigyorodom el. Igazából nem tudom, hogy miért ez jutott eszembe. Talán mert a húgom is hosszú copfban horda a barna haját, amíg meg nem betegedett, és ő szerette a szoknyákat, meg lányos ruhácskákat. Igaz, Alex meg egyáltalán nem, csak Lydia kényszerítette folyton. - Megharagudni? Ez miatt biztosan nem. Én is letettem azokat a vizsgákat. Tudom milyen stresszes. De ne aggódj, én veled leszek. Segítek. - mondom bíztatólag, és így is gondolom teljes mértékben. Nem is értem, hogy hogyan juthatott olyasmi Lizzy eszébe, hogy ezért megharadunék rá. Elvágre én is átéltem. Tudom milyen. Persze utólag mindig könnyű okosnak lenni. Meg olyanokat mondani, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja stb... - Álmodozni nem feltétlen rossz, csak tudni kell helyén kezelni, és mellette realistán végig gondolni a valós helyzetet. - de itt lényegében be is fejezem. Nem akarok többet hallani Corvusról, meg hogy mennyire plátóian volt belezúgva, az meg kutyába se vette. Már így is többet tudok róla, mint szeretnék. - Csak mostanában? - vonom fel a szemöldököm, amikor a másik srác kerül szóba. De aztán egy sóhajjal elengedem. Igazából erről sem akarok tudni. - Jól van, befejezem, még mielőtt orrba gyűrnél. - engedem el a témát, de azért egy kis féltékenység csak megcsillan a szememben. - Ez nem is rossz ötlet. Válassz te neki. Én meg kifizetem, és megkeressük azt a sírt. Rendben? - mondom a koszorú ötletére. Nem nagyon szeretek ide járni. Ritkán teszem. Többnyire anyával és a bácsikámmal együtt. A virág részét pedig általában anyámra hagyom. Valahogy neki jobb érzéke van az ilyesmihez. Vagy a nőknek általánosságban. Nem tudom.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
- Szóval hiányzó fej, kar, esetleg láb szóba se jöhet? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, persze némileg viccelődve. Jó, ez azért nem lesz annyira vicces, ha valóban szembetalálom magam Gillievel és ő kitekeri a nyakam, ha rájön, mit is műveltem a nyári szünetem alatt. Tényleg Chrisnek volt igaza, beszélnem kellett volna vele. Csak az a fránya rózsaszín köd! Még ha Gilly meg is tiltotta volna a dolgot, akkor se maradtam volna távol Danytől. Így azonban foghatom arra, hogy azt hittem, részéről rendben van a dolog. Ez is igen nagy tahóság részemről, de a makacs természetem miatt tettem volna Gilly érzelmeire. Mint ahogy mostanában mindenki máséra is. - Te most azt akarod mondani, hogy törjünk be egy tanárhoz? - tettetek felháborodást, majd pillanatok alatt mosolyodom el ismét. - Benne vagyok, csináltam már ilyesmit – teszem azért még hozzá, utalva ezzel arra, amikor a Jenkins-ügy kapcsán törtünk be a tanáriba. Jó, akkor és ott én csak elterelő voltam, de tisztában vagyok azzal, mire kell ügyelni. - Gina ebben még profi is, talán akad számunkra valamije, ami garantálja, hogy nem bukunk le. Nem mintha annyira ellenemre lenne a Danievel való közös büntetőmunka, de azért lássuk be, az nem lenne olyan romantikus. Főleg abban az esetben, ha valamiféle undorító munkát szabadítanak a nyakunkba. Piton ennek például a mestere, fogalmam sincs, hogy Paisley professzor mennyire lesz elnéző a nevelt fiával kapcsolatban. Nem túl rózsás a viszonyuk, ami ebben a helyzetben visszaüthet, de nem érdekel. Kíváncsi vagyok Daniel emlékeire. - A gyerekeink, mi? - nevetem el magam, noha egyáltalán nem gondolom komolyan a dolgot. Itt és most szörnyen idétlenül hangzik ez, noha nagy eséllyel a szüleim is pont ezt beszélték volna meg, ha valamelyikük felvetett volna egy hasonló témát. Elvégre, ki tudja, mit hoz még a jövő. Nem vagyok anyának való, vagyis nem érzem magam annak, egyelőre tehát nem is gondolok bele ebbe komolyabban. Ráadásul, sportolok, a kviddicses karrierbe pedig nem illik bele a gyerek. Még évekig a pályán szeretnék maradni. - Azon kívül, hogy mindenki fiúnak nézett, tényleg rém aranyos voltam – vonom meg a vállam egy elnéző mosollyal. - Mindig is Gillian volt a lányosabb, én pedig az a kölyök, aki rövid hajjal menőzött a fiúk között. Olyan hobbijaim voltak, mint a fiúknak. Fociztam a mugli srácokkal, jelentkeztem az Ilvermorny csapatába és hisztiztem, ha lányos ruhát kellett felvennem valamilyen jeles alkalomra. Az évek alatt azért elég szépen kikupálódtam, megnövesztettem a hajam, végül elkezdtem nőiesebben öltözködni. Ezt eleinte azért tettem, hogy Corvus felfigyeljen rám, főleg a VMS után próbálkoztam a nonverbális jelekkel a fiú irányába. Végül semmi se lett a dologból, de Dany mellett némileg finomodott a stílusom. Pedig ő sose erőltette rám ezt az irányt. - Akkor nem fogsz megharagudni rám, ha a vizsgák miatt kissé ingerlékenyebb leszek a kelleténél? - szólalok meg, elvégre ettől tényleg tartok. A nyomást nehezen viselem, ráadásul maximalista is vagyok, de az elméletben nem remekelek. Nehezen fogok teljesíteni és a jegyeim se lesznek olyan kiválóak. Danyt azonban nem szeretném elmarni magam mellől a nehéz természetemmel. - Nem, nem szeretek álmodozni – csóválom meg a fejem határozottan. - Corvus óta megtanultam, hogy ezt nem szabad, szóval határozottan nem élem bele magam semmibe – szögezem le. A fiúval való kapcsolatomban se tervezek hosszú távra, így nem érhet akkora csalódás, ha mégse működne kettőnk közt a dolog. Élvezem a vele töltött időt és kész. - A legjobb barátomra? - kérdezek vissza nevetve, majd megcsóválom a fejem. - Aligha. A viszonyunk se olyan mostanában, hogy aggódhass. Még mindig nem áll szóba velem, de hát még csak nyár eleje van és bőven van még ideje arra, hogy megeméssze magában a hallottakat. A titkomat elmondtam neki, bíztam benne, hogy megérti, noha számára elég kényes téma ez. Én voltam a hülye, hogy pont most terítettem ki elé a lapjaimat. Várnom kellett volna vele és támogatnom abban, hogy ismét versenyezhessen. - És mi lenne, ha virág helyett koszorút vennénk? - vetem fel az ötletem, miközben kiszállunk a kocsiból. Még úgy is, hogy sírra visszük, elég fura helyzet férfinak virágot venni. Én inkább erre az opcióra szavaznék.
- Azt semmi esetre se szeretném. Épségbe akarlak viszontlátni a vonaton. - vigyorgok rá. Pedig azért csak félig volt komolytalan a kérdés. Anyám pasijaival szemben minden támogatás jól jön. Már most utálom, pedig semmit sem tudok róla. Azt hiszem valami fura negatív előítélet fertőzött meg ezzel a dologgal kapcsolatban. Az is lehet, hogy majd kellemesen csalódok. Vagy nem. Na mindegy. - Apámnak van egy merengője. Tudom hol tartja. - vigyorodom el cinkosan. - Az egyik éjjel belóghatunk, amikor nincs a kastélyban, és megmutatom az emlékeim, ha te is a tieidet. - vigyorgok rá. Bár arról én inkább nem beszélek, hogy miket láttam apám merengőjében a nyár elején. Egyenlőre még én is emésztem a saját érzelmeimet ezzel kapcsolatban. Ellenben mosolyogva hallgatom Lizzy sztoriját. - Romantikus. Hé, mi is csak beszélgettünk azon a lépcsőn. Talán egyszer majd egy merengőben a mi emlékeinkre mondják ugyanezt. - gondolkodom hangosan, talán kissé komolytalanul. Persze szeretnék gyerekeket valamikor a távoli jövőben, de nem most. Belegondolva mindig furcsa, és érdekes lehet látni, hogy milyenek voltak kölyökként azok a felnőttek, akikre most annyira felnézünk. Kíváncsi lennék milyen volt a középsuliban a bácsikám. Tőle is megnéznék néhány merengős emléket. Noha ő mugli, és erre kb. zéro esélyt látok. - Biztosan szörnyen aranyos kislány voltál. Nagyon cuki lehettél. - most, hogy így szóba került, tényleg megnézném a kicsi Lizzyt. Valahogy a képzeletemben meg is jelenik egy édes szőke hosszú copfos hajú szoknyás kislányka. - Tényleg? Én még nem vettem észre. - jegyzem meg tettetett komolysággal az álomban beszélős monológra. Igaz Gilly szerint én meg időnként bosszantóan sokat forgolódok, mint egy rinlispil. De ezt nem tudom biztosan, hogy azért mondta, mert éppen mérges volt és veszekedtünk, vagy tényleg. De talán azt már Lizzy is szóvá tette volna, ha éjjel orrba vágtam volna az álmomban, vagy ilyesmi... mentségemre, ha ez megtörténne, akkor tuti, hogy csak valami bizarr véletlen folytán, és szörnyen rosszul érezném magam miatta. - Mindig ott leszek melletted, segítek és támogatlakm akármi is történik. - ezt viszont teljesen komolyan gondolom. Bármiről is legyen szó, én nem leszek olyan, mint az apám. Nem fogok lelépni. Ez az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban teljesen biztos vagyok a jövőmmel kapcsolatban. - Álmodozni lehet róla, sőt beleélni magunkat. De azért át kell gondolni racionálisan a lehetőségeinket. Már nem tíz évesek vagyunk, akik gondolkodás nélkül ugranak bele mindenbe. De hé, én is szeretném. Klassz lenne. Majd el is jön a maga ideje. - mondom egy kis mosollyal. - Cass? Kedvenc pasi? Féltékenynek kéne lennem? - vonom fel a szemöldököm tettetett sértettséggel. De aztán elengedem a dolgot. Végül egy kis sóhajtással parkolok le. - Megjöttünk. Vegyünk valami virágot, és keressük meg a sírokat. - mutatok a szemközti virágboltra. Fogalmam sincs, hogy milyen virágot illene Gina apjának venni. A húgom az egyszerű margarétát szerette. Egyszerű mezei virág, ami mindenütt nő. Egyszer vettem magokat, és elszortam őket a húgom sírjánál.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
- Nem, én nem gondoltam komolyan – csóválom meg a fejem némileg riadtan Dany kérdése hallatán. Azért ez igen komoly lépés lenne, mi pedig még csak két hete vagyunk együtt, egyszóval határozottan nem érzem ezt túl jó ötletnek. - Különben is, illene egy kis időt otthon is töltenem, nem gondolod? - teszem fel a kérdést, habár szinte rögtön be is ugrik számomra Gillian arca. Én és az exe együtt, nekem pedig ezt valamikor közölnöm kell vele... Talán mégis jobb lenne pár napot máshol töltenem, de a Dany által felajánlott lehetőség se túl kecsegtető számomra. - Anyuék megölnek, ha a szünet fennmaradó idejét nem velük töltöm, szóvaaal... – nyújtom meg kissé a szót, a lehető legártatlanabb arcot vágva. - Haza kell mennem – bököm ki végül, habár az is eszembe ötlik, hogy talán bekuckózom magam Chrisékhez. De nem, Tita társasága nem valami kecsegtető számomra. Akkor már inkább Gilly. Ő legalább egy szót sem szól hozzám. - Azért megnéztelek volna gyerekként – szalad ki számon a gondolat. - Majd valamikor megmutathatsz néhány emléket egy merengőben. Irtó hasznos holmik, ha engem kérdezel – teszem hozzá egy széles mosoly kíséretében. - Egyszer meglestem a szüleim első randiját. Apu az otthoni dolgozószobájában tárolja azt az emléket, én pedig kíváncsi voltam és ez lett belőle. Nem valami nagy durranás, de fura volt ott állni mellettük és tudni, mi minden fog még történni velük a jövőben. Ők pedig csak ültek, ettek és beszélgettek. Még csak nem is sejtették, hogy vár rájuk egy eljegyzés, egy házasság és két lány. Igencsak sorsfordító pillanat lehetett az, amikor apa elhívta anyát randevúra. Azonban, azt az emléket már hiába kerestem, sehol se találtam. Talán csak ez volt a legfontosabb apám számára. Nyilván szívesen merül el abban az időben. Mindketten annyira fiatalok voltak és olyan helyesek! Legszívesebben a nyakukba ugrottam volna, hogy közölhessem velük, én vagyok a kisebbik lányuk. Az első éjszaka témáját inkább lezárom, de annak kifejezetten örülök, hogy Dany csodálatosnak tart. Nem sikerült teljes mértékben megnyugodnom, de azért már határozottan nem stresszelek a dologtól és ez kifejezetten jó. Nem szeretnék úgy visszagondolni rá, mint valami kellemetlen élményre. Az első kapcsolatom, az első fiú az életemben és remélhetőleg az utolsó is. Mivel maximalista vagyok, csak remélni merem, hogy Daniel volt számomra a legmegfelelőbb választás. - Én benne vagyok, de jobb, ha tudod, beszélek álmomban – mosolyodom el. És igen, kétségkívül sűrűn látott vendég leszek én ott. - Gina szerint igen szép kis monológokat szoktam megejteni. Dany még nem említette, hogy hallott volna, de jobb, ha tud eme kis hobbimról. Nem szeretném, ha miattam lenne képtelen kipihenni magát. Az egyetemi felvételije sikeres volt ugyan, de ettől függetlenül továbbra is keményen kell majd tanulnia. - Ha ott leszel mellettem és segítesz, akkor nem lesz gond, ebben biztos vagyok – szólalok meg és ezt teljes mértékben komolyan is gondolom. Bízom a fiúban, ahogy abban is, hogy mellette az oldalamon minden komolyabb akadályt képes leszek legyőzni. Még abban az esetben is, ha az utolsó év lesz a legkeményebb mind közül. - Jó, talán nem gondoltam át – sóhajtok egyet. Igaza van, tényleg nem lenne egyszerű megoldani az albérletet. A munka sok lenne az iskola mellett, ráadásul egyikünk se teheti meg azt, hogy állandóan robotoljon. Danynek ugyan van szabadideje az egyetem mellett, de az is nyilván a tanulással fog telni és akkor még mi se lehetnénk együtt annyit, amennyit szeretnénk. Márpedig egy kapcsolat alapja a kommunikáció. - Rendben – biccentek egyet a javaslat hallatán. - Egyszerűen csak annyira beleéltem magam – fűzöm hozzá. - De talán tényleg túl sok lenne ez így egyszerre. Ha a munka és az All star között kell választanom, akkor inkább a sport. Említettem már, hogy Cass is nevezett? - vetek egy kérdő pillantást Daniel irányába. Tudja, ki a srác, ahogy azt is, hogy ő a legjobb barátom és régi mentorom egy személyben. Sokat jelentett számomra, hogy ott volt mellettem, amikor alig akartak befogadni az Ilvermorny csapatába. Ennek pedig csak az volt az oka, hogy lány voltam. Mostanában nem beszéltünk egymással, de láttam a nevét a névsorban. - A két kedvenc pasim egy csapatban. Már nagyon várom a közös edzéseket. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy Dany és Cass meghozzák a laza hangulatot és nem karót nyelt képpel kell végigülnöm azt a másfél-két órát a levegőben. Persze, elsőként kerüljünk be. Habár, én vagyok annyira magabiztos, hogy tudjam, nyert helyem van a csapatban.
Ismerem a bácsikámat. A mimikáját is. Érzem én, hogy itt valami nem kerek. Bár azt nem tudnám megmondani, hogy mi. Faggatni meg nem sok értelme van. Ha megmakacsolja magát, akkor úgysem mond semmit. Azt hiszem ez valami családi vonás lehet. Szóval végül hagyom Lizzynek, hogy magával vonjon a kocsihoz. - Szeretnéd, ha bemutatnálak? Az utolsó két hétben Londonban leszek nála. Te is jöhetsz. Különben se nagyon van kedvem egyedül bájologni az új pasijával. - fintorodom el egy röpke pillanatra. Ez pedig nyilván az új pasinak köszönhető. Egy ideje ugyan leszoktam róla, hogy én kergessem el anyám alkalmi kapcsolatait, ennek ellenére sem sikerül neki szinte soha egy pár hónaposnál hosszabb kapcsolat. Valahogy mindig melléfog. A legutóbbi is egy tapló volt, ráadásul nős is. Nem tudom, hogy mit gondolt az anyám. Majd miatta elhagyja a családját? Annak az alaknak is csak az alkalmi kötetlen szex kellett. Amibe nem is akarok belegondolni. Az anyámmal kapcsolatban nem. A mostanihoz sem fűzök nagyobb reményeket. Meg sem próbálom megismerni, vagy megkedvelni őket. Teljesen feleslegesnek érzem. - Gyerekkoromban egyenesen sportot űztem anyám pasijainak elkergetéséből. Valamilyen naiv gondolattól vezérelve azt hittem, ha mindenféle csínnyel kitolok velük, és elmennek, akkor majd az apukám hazajön, és minden olyan lesz, mint régen. Nyilván ostobaság volt. - csóválom meg a fejem. Na, nem mintha megbántam volna bármit is. Azok az alakok nem voltak elég jók az anyámhoz. Fáj elismerni, de még mindig az apám volt a leghosszabb, és legnormálisabb kapcsolata. Talán már sosem lesznek együtt. Úgy nem, mint azelőtt, de... én valami naiv kisfiús vággyal szeretném hinni, hogy mégis. Bár ezt talán még magamnak sem vallanám be. - Veled nem lehet katasztrófa semmi. Tökéletes vagy. - mosolyodom el, és lágyan megcsókolom, mielőtt beszállnék a kocsiba. Ezt megnyugtatásnak szánom. Ugyanakkor szerintem Lizzy csodálatos lesz. Még akkor is, ha nincsenek tapasztalatai. Az első persze mindig nagyon fontos. Arra mindig emlékszel, akkor is, ha végül nem ő a nagy Ő. Mint esetemben. Ugyanakkor remélem, hogy Lizzy lesz az én nagy Ő-m, és rajtam kívül soha senkije nem lesz. Persze fiatalok vagyunk. Alig két hete együtt. Még semmire sincsen garancia. De napról napra érzem, hogy egyre jobban beleszeretek. - Bármikor meglátogathatsz. Akkor is ha eleged van Gina bosszantó okoskodásából. De akár maradhatsz is éjszakára. - vigyorgok a lányra. Nem bánom, ha minden éjszakát is az egyetemi hálószobámban tölt. Gina amúgy sem lehet valami kellemes hálótárs. Bár erről igazából fogalmam sincs, és őszintén nem is akarok tudni róla. Ámbár tény, ami tény, hogy prefektusként sokszor futottam bele az éjszaka közepén a kastély különböző pontjain. Szóval ő sem az a sokat alvós típus. Még mázlia is volt velem, mert sosem sikerült megbüntetnem az éjjeli kis kiruccanásai miatt. Ami minden bizonnyal nem így lett volna, ha Pitonba vagy McGalagonyba, vagy valamelyik másik tanárba fut bele. - Az időbeosztás nem egyszerű. Az utolsó évem volt a leghalálosabb. Pedig azt hittem az egyetem lesz majd a kemény. De majd valahogy megoldjuk. Ne aggódj ez miatt. - mondom biztatólag. Bár nem tudom, hogy ezzel sikerült-e megnyugtatni, vagy inkább csak még jobban ráhoztam a frászt szerencsétlen lányra. Már ami a heted évet illeti a suliban. A RAVASZ-ok nem egyszerűen, az egyetemi felvételi pedig, maga a para. Még ha jelenleg borzasztóan örülök is neki, hogy túl vagyok az egészen. Az albérletes megjegyzésre viszont láthatóan elgondolkodom. Nem is válaszolok rögtön. Közben vált a lámpa is, és újra elindulok. - Az albérlet nem olcsó. Fenn is kell tartani. Egyenlőre egy Londoni albérlet az anyámnak éppen elég. Ha kitalálod az is, hogy az egyetemi tandíj mellett miből fizetjük? - sóhajtok komolyan. Nem arról van szó, hogy ne laknék szívesen egy albérletben a lánnyal. Ott magunk lehetnénk, és senki sem szólhatna az életünkbe. De legyünk realisták. Vannak fenntartási költségek. Annyit pedig nem keresek, még úgy sem, hogy pályáztam egy mugli laphoz szakfordító gyakornoknak Lonbonba, és a cukrászdában is dolgozok a szünetekben. A fordítás bár nem fizet rosszul, csak alkalmi, ha éppen van valami. A cukrászda is csak iskolaszünetben játszik. Az egyetemre is félre kell tenni. A szakkönyvek, és egyéb kiegészítő felszerelések nem veszik meg magukat, még akkor sem, ha a bácsikám nagylelkűen kifizeti a tandíjat. Az apámtól pedig eszem ágában sincs pénzt kérni. Még akkor sem, ha esetleg még adna is. - Vannak Londoni jó állások, de talán sok lenne a munka, egyetem, és All star egyszerre. Csak a nyáron pedig nem tudunk annyit összeszedni, hogy egész évre elég legyen. - csóválom meg a fejem. Megint a fránya időbeosztás. Félek, mindenre akkor sem lenne időnk, ha egy nap 48 óra lenne. - Egyenlőre maradjunk annyiban, hogy az első évben marad az egyetemi koliszoba, ami jóval olcsóbb, és neked még amúgy is van egy éved az egyetem előtt. Így kényelmesebb lesz. Közben megpróbálunk félre tenni, és majd meglátjuk jövőre. - vetem fel a lehetőséget. Egyéb iránt pedig a szüneteket tölthetjük Rómában a bácsikám házában. Akkor nem kell költenünk, és többet tudunk félre tenni. Az nem igazán fordul meg a fejemben, hogy Lizzy nem családtag, mivel a barátnőm, így én annak tekintem, nem holmi átutazó vendégnek.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Dany bácsikája nem válaszol a feltett kérdésre, helyette csak megcsóválja a fejét, ezzel is jelezve, hogy semmi gond, én pedig lágyan megfogom a fiú karját, majd magam után vonom. Sejtheti, hogy valami itt nem stimmel, de tudja jól, hogy hiába faggatná a bácsikáját, az úgyse mondana semmit sem. Nekünk pedig még el kell mennünk a temetőbe, onnan a tengerpartra és délután talán még a famíliárisra is marad időnk. Őszintén szólva, talán azt várom a legjobban. Bár, a Daniellel töltött összes pillanatot élvezem, szóval talán még a temető se lesz annyira vészes, ha ő ott lesz velem. - Szóval, akkor nem mutatsz be neki? - meresztek rá hatalmas, őzike szemeket, majd elnevetem magam. Igazság szerint még nem volt alkalmam személyesen is találkozni az anyjával. Nyár elején még úgy nézett ki, hogy Rómába utazik, habár a következő levelében már lemondta a dolgot, hiszen állítólag megismert valakit. Mondjuk, annyira nem is bánom a dolgot. A végén még ő nem találna megfelelőnek a fiához. - Nyugi, nem erőltetem, majd egyszer, ha tényleg komoly lesz ez az egész – teszem azért még hozzá. Én és a fiú nemrég jöttünk csak össze, ennyi idő elteltével még nem szokás a szülőkhöz rohanni a hírrel és még én se tudom, miként közöljem ezt otthon, ha esetleg komolyra fordulna a dolog. Chris tanácsa ellenére nem beszéltem Gillievel sem a Rómába utazásom előtt és azért nem ártana előbb vele megejteni egy találkozót. - Tudod, veled még azt se bánnám, ha kész katasztrófa lenne a dolog – pillantok fel rá, a karjai közül. - A lényeg az, hogy te leszel az első és nem valaki más – vallom be. Igen, fontos az első alkalom, de az talán még fontosabb, hogy kivel történik meg a dolog. Valahogy már én se tudom elképzelni az ágyban Corvust magam mellett. Kissé idétlen a kép, amely megjelenik a lelki szemeim előtt. Dany azonban tökéletesen illik az én kis álomvilágomba. És igen, van rá esély, hogy évek múlva már nem így fogom gondolni, de egyelőre úgy érzem, megtaláltam azt, akivel boldog lehetek. Már csak abban reménykedem, hogy ez a bizonyos ELSŐ semmit se fog elszúrni kettőnk között. - És ott majd bármikor meglátogathatlak titokban – egészítem ki mosolyogva, miközben magamban abban reménykedem, hogy nem áll neki rögtön tiltakozni az ötletem ellen. Az egyetemi hálókörletek sokkal jobbak, mint a közösek, hiszen ott az embernek lehet némi magánélete is, senki se zargatja. Sok pár él ott együtt, bár ilyesmit hülyeség lenne terveznem. Nem, majd néha Danynél alszom és remélem, ez ellen Gina se emel majd szót. Bár, ő ritkán tartózkodik a szobánkban, maximum csak kora hajnalban támolyog vissza, akkor se sokat időzik ott, szóval a paplan-párna trükk nála talán még be is válhatna. Rajta kívül nincs senki más, akinek feltűnne a távollétem. Hála az égnek. - Semmi gond, a lényeg az, hogy maradjon időm az All starra és a vizsgákra való készülődésre is – csóválom meg a fejem. - És különben se ebből terveztem meggazdagodni. Számítottam arra, hogy a roxmortsi diákmunka nem arról híres, hogy jól fizet, hiszen sokan csak átmeneti megoldásként gondolnak rá. Én is úgy tervezem, hogy dolgozgatok és félreteszem a pénzemet. Elvégre, tizenhét éves vagyok, februárban töltöm a tizennyolcat, illendő lenne lassanként a saját lábamra állnom. Még abban az esetben is, ha apám mind a két lányát maga mellett szeretné tudni a világ végezetéig. - Igazság szerint arra gondoltam, hogy talán veled szeretnék albérletbe menni – bököm ki némileg habozva és nem kevésbé idegesen. Ez így elég komoly elhatározás részemről olyasvalaki irányába, akivel csak két hete tart a kapcsolatom. Mégis, a gondolataimban folyamatosan felbukkan az a kép, hogy én és Dany egy lakásban... Örülnék neki. Közben viszont azt is tudom, hogy az ő otthona Róma, nem London. - Ott is vannak jó munkahelyek, mindketten dolgozhatnánk a nyári szünet alatt – motyogom, miközben feltűnően az embereket bámulom, akik a várakozó kocsik előtt sietnek el. De jó nekik, ők nem ilyen kínos témákat feszegetnek. - Mit szólnál hozzá? - teszem fel végül a kérdést, legalább olyan zavarban, mintha pont a kezét kértem volna meg és a válaszát várnám. Adora nem mondott igent az együttlakásra és ő nem is jöhetne Londonba. Dany pedig nyilván felhozza a házukat és azt, hogy ott is lehetünk a nyári szünetek alkalmával. Ez igaz, de az csak a családja otthona, én pedig idegennek számítok ott. Nem használhatom ki a végletekig a vendégszeretetüket.
- Fura. Mintha az apám is valami ilyesmit mondott volna, csak több cinikus és szarkasztikus éllel a hangjában. - vigyorodom el. Igaz, az még akkor tájt volt, amikor vége lett a VMS-nek, és járni kezdtem Gillyvel. Szóval ő a Gillyvel való kapcsolatomra értette. Persze tudom azt is, hogy a bácsikám nem nagyon szereti, ha az apámat emlegetem. Haragszik rá. Még mindig nem bocsátott meg neki. Igaz, nekem sem éppen könnyebb vele kapcsolatban a helyzetem. - Nem vágom magam alatt a fát. - vigyorgok arra, hogy anyámmal azért ne nagyon beszéljek a kapcsolataimról. Nem szándékoztam. Csak a saját dolgomat bonyolítanám. Szükségtelenül. Ellenben nekem viszont feltűnik a pillanatnyi komorság a bácsikám arcán. Jól ismerem a mimikáját. - Valami baj van? - kérdezek rá, még mielőtt Lizzyvel a kocsihoz indulnánk.
- Teljesen komolyan. - vigyorgok rá. - Szerinted mért mondta a bácsikám, hogy ne traktáljam a kapcsolataimmal? - nevetem el magam. Fura firma az anyám. Cukin naiv néha. De olykor túl sok is, ha túlféltésről van szó. Az nagyon megy neki. Szerintem ha bejelentenénk Lizzyvel, hogy tényleg gyereket vár, az anyám akkor is azt hinné, hogy valami szűznemzéssel esett teherbe a lány. Pedig két gyereket szült. A futó kapcsolatairól meg ne is beszéljünk. - Ez teljesen természetes. Ez mindenkinek nagyon fontos. Különösen az első. Ígérem, hogy csodálatos lesz, amire mindig szívesen emlékszel majd vissza. - búgom lágyan a fülébe, ahogy a karjaimban belebújik az ölelésembe. Szeretem megölelni. Ilyenkor tudom, hogy csak az enyém. Szeretem ezt az érzést. A kérdésre elgondolkodom egy percre. - Szerintem az egyetemi hálókörletekben veszek ki egy szobát. Arra még telik. Jóval olcsóbb megoldás, mint az albérlet, és elég praktikus is. - válaszolok egy kis mosollyal. S már sejtem, hogy valaki éjjelente igen gyakori vendég lesz a szobámban. Az az egyetemi szoba ilyen téren is igen praktikus lesz. - Persze, hogy be. Sőt az kész felüdülés lesz a bácsikám cukrászdájához képest. Igaz nem is keresel annyira jól vele, de valami. - na igen, a bácsikámnál bőven többet kaptunk a nyáron, mint amit Roxmortsban kerestem. Annak ellenére is, hogy Olaszországban a borravalót például kifejezetten sértésnek tekintik a felszolgálók, és pultosok. Azt szokták rá mondani, hogy az árak eleve úgy vannak kialakítva, hogy abban már benne legyen a borravaló. Roxmortsban ugyan kapunk borravalót, de azzal együtt sem kerestem annyit egy héten, mint a bácsikámnál ugyanennyi idő alatt borravaló nélkül. Ez is egy helyi érdekesség, amit el kellett magyaráznom Lizzynek az első nap, amikor munkába állt. Kinyitom előtte a kocsi ajtaját, majd a másik oldalon én is beszállok. - Az Adorával közös albérlet miatt szeretnél dolgozni? - teszem fel végül már egy piros lámpánál megállva a kérdést. Nincs semmiféle éle a kérdésnek. Távol álljon tőlem. Csak emlékszem, hogy mit mondott még az első nap, amikor megérkezett. És persze kíváncsi is vagyok, hogy mennyiben változtatott a tervein az az apróság, hogy összejöttünk.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
- Örülök, hogy ennyire előrelátó vagy. Legalább te a családból – teszi azért még hozzá, én pedig halványan elmosolyodom, hiszen sejtem, miről beszél. Dany anyja fiatalon szülte a fiút, a bácsikája pedig egy futó kapcsolatból kapta meg Alexet. Nos, igen, a Maroni-ág nem pont arról híres, hogy ellenállnának a testi örömöknek. Én és Dany viszont tényleg nem tartunk még ott és én se mostanában szeretnék gyereket. Őszintén szólva nincsenek is ennyire előrelátó terveim. Még azt se vagyok képes eldönteni, hogy milyen szakon szeretném folytatni a tanulmányaimat. - Anyádat azért ne traktáld a kapcsolataiddal. A végén még nyaggatna az unokákért – teszi még hozzá a férfi egy széles mosoly kíséretében, miközben a kulcs már Dany felé száll a levegőben, amit ő sikeresen el is kap. Na igen, sportolói reflex. Talán mégis fogónak kellett volna mennie. A lány neve hallatán a férfi arcán némi komorság suhan át, de épp csak egy pillanatnyi, szóval személy szerint nem is tulajdonítok neki túl nagy figyelmet. Valamit még mond nekünk, miközben már mindketten kifelé tartunk, de őszintén szólva ezt se igazán értem. Talán vezess óvatosan? Mindegy is, hiszen Dany egyébként se szokott száguldozni, élvezet mellette a kocsiban ülni. Én legalábbis nem szoktam félteni az életem. - Méhecskék és virágok? - ismétlem meg a szavait, majd elnevetem magam. - Ezt most komolyan mondod? - kérdem, csak a biztonság kedvéért. - Anyámék már az első ilyen beszélgetés alkalmával nevén nevezték a dolgokat, nem köntörfalaztak. Te meg még a beporzásról tanulsz? Tizennyolc éves, az isten szerelmére, mit akar tőle az anyja? Még kész szerencse, hogy Danynek vannak más rokonai is, különben soha az életben nem jön rá, mi mire való. Bár, ha azt vesszük, szerintem előbb-utóbb mindenki megtanul úgy is mindent az ilyesmiről, hogy a szülei nem világosítják fel különösebben. Az élet megteszi helyettük. Kamaszok vagyunk, elkerülhetetlen, hogy ne ez ne legyen téma köztünk. - Oké, nem parázok – hunyom le egy pillanatra a szemem, majd fújom ki a levegőt. Olyan fura, hogy a levegőben mindig annyira magabiztos vagyok, most pedig teljesen bizonytalan. Szeretném, ha az első alkalom tökéletes lenne. Él is a fejemben egy romantikus kép és nem áll szándékomban tönkretenni. Dany miatt és magam miatt sem. - Bocsi, hogy ezzel nyaggatlak – bújok bele az ölelésébe. - De ez nekem nagyon fontos – vallom be végül. Elvégre, maximalista vagyok és ebben is szeretném a lehető legjobbat kihozni magamból. Hiszen ennek emlékezetesnek kell lennie. Még akkor is, ha végül nem Dany lesz a nagy Ő. Most azonban úgy érzem, nála jobbat még csak nem is kívánhatnék magamnak. - Jut eszembe, jövőre egyetemista leszel – mosolyodom el, hogy legalább kissé eltereljem a figyelmét arról, hova is megyünk tulajdonképpen. - Veszel ki külön szobát? Vagy maradsz a fiúkkal a hálókörletben? Esetleg Roxmortsban veszel ki egy albérletet? Mert Danynek erre már lesz lehetősége felsőbb évesként, ráadásul rengetegen választják a roxmortsi albérleteket is ilyenkor. A tanulás sokkal könnyebb, mert nincsenek annyian, az egyetemi évek alatt pedig ez igazán hasznos tud lenni. - És, ha esetleg nem nagy kérés – pislogok rá hatalmasakat, a lehető legszebb nézésemet elővéve. - Tudom, hogy vállaltál diákmunkát és... Be tudnál engem is ajánlani? Nagyon hálás lennék érte. Mert lassan meg kell szoknom a munka világát is, habár fogalmam sincs arról, hogy ez mennyire lesz összeegyeztethető az All starral. Mindenesetre, igyekezni fogok és tényleg jó lenne minél többet félretennem. Az a londoni albérlet nagyon piszkálja a fantáziámat.
Tudom, hogy sok minden kering rólam a folyosókon. Többek közt Lizzy mágiatöris padtáársnőjének köszönhetően. Megmondtam világosan, hogy ez egyetlen éjszakára szól, és semmi más. Erre a folyosó közepén kellett hisztériáznia, hogy micsoda szemét vagyok. Nos, lehet. Bár úgy érzem kellően őszinte voltam vele, és az igazsághoz hozzá tartozik, hogy azt az egy éjszakát se nagyon érte meg. - Aucs... - nehéz megállapítani, hogy a fájdalmas arckifejezésem a vállonveregetésnek, vagy a mosogatásnak tudható be. Talán mindkettő. Elvégre a bácsikámnak a fizikai erőnléttel sose volt gondja, most sem. A mosogatás meg... pff. Tudjuk, hogy viszonyulok hozzá. Szóval a kis idétlen poénom határozottan visszaütött. Na igen, megtanulhattam volna már ennyi év alatt, hogy melyik az a stílus, amit a bácsikám nem nagyon tolerál. Nagyjából ez. - Na jó. Ha ez megnyugtat, akkor ha majd eljutunk oda, akkor ígérem, hogy védekezni fogunk. Nem tervezek babát legalább 5-6 évig még. Az egyetem alatt semmi esetre sem. De ha egyszer, és szögezzük le, hogy ez nem mostanában lesz, és mégis úgy alakulna, akkor igen, valószínüleg ugyanígy vigyorognék. - mondtom teljes komolysággal. Ez legalább érdemi válasz. Ezzel együtt nem vágyom arra, hogy a bácsikám az óvszer használatiutasítását kezdje felolvasni, vagy tudom én, milyen kínos módját válassza a szexuális felvilágosítási előadásának. - Gina, egy barátunk kért egy szívességet, és szeretnénk betartani. Köszönöm. Addigra visszahozzuk, ígérem. - mosolyodom el, és kapom el a levegőben a slusszkulcsot, hogy azzal a mozdulattal zsebre is vágjam. Bár az erősen kérdőjeles, hogy Gina barátként gondol-e ránk, vagy a fene se tudja, hogy sokszor mi jár annak a vöröskének a fejében. Sose igazodtam el rajta. Már jó ideje fel is adtam a próbálkozást. - Köszönöm Júlia. - mosolygok Lizziere. Bár a büntetés részt kihagyhattam volna. - Az én anyukám még a méhecskéknél, és virágoknál tart. Hidd el, annál kínosabbak nem lehetnek a szüleid. - mondom vígasztalóan. Bár egy kis mosoly azért ott bújkál a szám szélén. Szülők, és a szex. Elég kínos, és kellemetlen párosítás. Szerintem minden kamasz életének ez lehet a mélypontja. A kérdése kissé viszont kínosan érint. Noha számíthattam volna rá. Nem is maga a kérdés, inkább a válasz az. Hogyan mondjam neki, hogy igen, a nővéreddel? Ez így elég cikin hangzik. - Lizzy... nos volt, ha őszinte akarok lenni, akkor igen. Sőt. Nekem is volt első alkalom. Tudom milyen. Ne félj. Vigyázok rád. - mondom egy kis bátorító mosollyal, és végig símitok az arcán, és végül meg is csókolom. Aztán nyitnám a kocsi ajtaját, de a lány a kezem után nyúl, én pedig visszafordulok felé, és az aggodalmai felé. - Nem fogsz csalódást okozni. Nem tudnál. Nem kell igyekezned, vagy erőltetned bármit is. Minden rendben lesz, ígérem. Nagyon fogok vigyázni rád. Akkor ha már felkészültél rá. Rendben? - mondom nyugtatólag, és szorosan magamhoz ölelem, hogy egy kis puszit adhassak a feje tetejére. Nem számítok semmi túlzó dologra. Nincsenek elvárásaim. Elég, ha Lizzie csak Lizzie. Ha elengedi magát közben, és ő is élvezi, hogy megtörténik az egész. Ez a lényeg.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Ó, hallottam én Dany egy éjszakás kapcsolatairól, nem is keveset. Igazság szerint már egy olyan lányt is sikerült tőrbe csalnia, aki mágiatörténeten pont mellettem ül. Egész órán át hallgathattam a siránkozását arról, hogy mekkora genyóláda is ez a Daniel Paisley. Mert ő többre számított és remélte, hogy lesz valami, hiába szögezte le előtte a fiú, hogy nem komoly kapcsolatot szeretne, de a lány mégis... Csak unottan hallgattam, bólogattam, ahol kellett és közben minden erőmmel azon voltam, hogy ne aludjak be a monológja közben. Akkoriban még kicsit se izgatott Dany és a mágiatörténet. Egyik se mozgatta meg a fantáziám különösebben. - Hogy mi? - hördülök fel kissé a fiú megjegyzése hallatán a hatos ikrekről, mire a bácsikája rosszallóan vonja össze a szemöldökét. Láthatóan nem a kedvence ez a stílus. Jutalom gyanánt pedig jó erősen megpaskolja Dany vállát. Nyilván lehet ereje, hiszen rengeteg tésztát gyúrt már élete folyamán. - Most nyertél meg egy egész napos mosogatást a cukrászdában – kacsint rá végül, majd belekortyol a kávéjába. - Örülök, ha ennyire viccesnek találod, de mi lesz abban az esetben, ha tényleg megtörténik a baj? Akkor is így fogsz vigyorogni? - teszi azért még hozzá, én pedig csak a szemeimet forgatom. Ez a szexuális felvilágosítás dolog irtó ciki tud lenni. Főleg abban az esetben, ha az ember lányának még tényleg semmi tapasztalata sincs benne. Azért irigylem Danielt, hogy ő ennyire lazán képes kezelni a bácsikája mondandóját. Nem állítom, hogy nem került már szóba kettőnk közt a dolog, de én még tartok ettől az egésztől. És attól is, hogy annyira béna leszek, hogy Dany fog végül elküldeni engem. Igen, ez is megfordult a fejemben. Hiszen neki már annyi lánnyal volt dolga, nekem pedig még a csókig sem sikerült eljutnom rajta kívül senki mással. - Miért, mire kell? - kérdez vissza a férfi, ezzel pedig működik is Dany figyelem elterelő taktikája. A választ meg se várva nyúl bele a zsebébe, majd dobja oda a fiúnak a slusszkulcsot. - Vigyázz rá és délután háromra hozd vissza. Megígértem Alexnek, hogy elviszem valamerre. - Szép volt, Rómeó! - villantok egy széles mosolyt Daniel felé, miközben már a kocsihoz tartunk. - Azt hittem, sose sikerül elterelned a szót – teszem azért még hozzá, hiszen tényleg kellemetlen lett volna végighallgatni egy ilyen kényes témát a férfi szájából. - Elég az ilyesmit anyáméktól meghallgatni minden alkalommal, amikor Gillian valami új pasival állít haza. Az is pont elég kínos ahhoz, hogy elvegye a kedvemet a dologtól. Mert azért velük szemben üldögélni és arról győzködni őket, hogy már mindent tudunk erről az egészről... Hát, mit ne mondjak, Gilly és az én számomra is pont ugyanolyan kényes pont, mint amilyen tizenkét-tizenhárom éves korunkban is volt. Onnan azért nem szabadulunk ilyen könnyen, hiszen apám elég alapos. Őt nem zökkentjük ki pár szóval. Még a házba betörő embereket is megkérné, hogy várjanak addig, amíg a beszélgetés tart. Mert a kicsi lánykái sokkal fontosabbak. - Jut eszembe... - torpanok meg egy hirtelen, majd Danyre pillantok. Az eszembe ötlő kérdés igen intim, de nagyon is kikívánkozik belőlem. Egyszerűen csak nehéz ezt így kibökni. - Neked volt már dolgod olyan lánnyal, aki... aki... - akadok meg egy pillanatra. Mégis miként tegyem ezt fel neki? - Még szűz volt? - bököm ki végül a kérdést. Tudja, hogy nem voltam még senkivel se előtte, ahogy azt is, mennyire tartok ettől az egésztől, de ezt így még nem szegeztem neki egyszer sem. Igenis félek attól az éjszakától, hogy elrontok valamit, hogy fájni fog és hogy utána minden tönkre fog menni. Pedig annyira szeretem a fiút! - Tudod – nyúlok a keze után kissé sután, hogy megfoghassam. - Nem szeretnék neked csalódást okozni, ha egyszer oda kerülne a sor. Nyilván ügyetlen leszek és... De majd igyekszem, jó? - pirulok el ismét a szavaim hallatán. Így belegondolni abba, hogy miről is beszélek éppen... De ezt akkor is tisztáznom kell vele. Ne számítson valami parádés mutatványra, mert az nem fog menni.
Nekem sosem kellett senki árnyékában élnem, hacsak nem a nevelőapám nyelvészprofesszori híre árnyékában nem, így nem is igazán értem Lizzy önértékelési gondját. Hiszen gyönyörű, okos, sportos, tele jó tulajdonságokkal. Persze Gillynek is vannak jó tulajdonságai. De ők ketten mégis egészen mások. Így értelmetlen összehasonlítgatni őket. De azt hiszem ezt egyszer már Lizzienek is kifejtettem a lépcsőn gubbasztva. Inkább én érezhetem magam szerencsésnek, amiért egy ilyen lány egyáltalán szóba áll velem. Tudom miféle pletykák keringenek rólam a folyósokon. Süket azért nem vagyok. - Biztos. Bízz bennem. Becsaptalak én valaha? - mosolygok rá biztatóan. Nem szoktam szépítgetni az igazságot, maximum néha diplomatikus köntösbe bújtatom. De jelen esetben tényleg hiszem, hogy Lizzie képes lesz elsajátítani ezt a varázslatot. Talán majd az önbizalmának is jót tesz majd, ha meglátja milyen ügyes is. Látom a lányon, hogy ellenkezne, de valami furcsa csoda folytán sikerül abban a "Nem" szócskában megütnöm ugyanazt az ellentmondást nem tűrő hangnemet, amit a bácsikám is szokott, ha lezártnak tekint egy vitát. Persze kellemesebb délelőttöt is el tudtam volna képzelni ennél, de az ígéret, az ígéret. Ráadásképp nekem is ideje már tiszteletemet tennem a húgomnál. Meglehetősen ritkán megyek oda. Szóval ennek, ma van az ideje. Még ha Gina kérése kissé váratlanul, és kellemetlenül érintett akkor is. - Ő is örülne. Szerintem jól kijönnétek. - mosolyodom el kicsit. Néha töprengek azon, hogy milyen lenne most a húgom, melyik házba járna? De azt hiszem egyszerűen csak örülne az életnek. És az életemnek, és benne Lizzienek. - Remélem soha többé nem látok vércápát. - vigyorgok a lányra. De tulajdonképpen a partszakasz, amit meg akarok mutatni a lánynak az nagyon is biztonságos. Főként mert még mindig Guido apukája az aki ügyel a parton tartózkodók épségére. Guidot és Paulot pedig már Lizzie-nek is volt alkalma megismerni. A két lökött mugli barátomat, akik gyakran járnak át hozzám. A csókokban elmerülni viszont valami olyan csodálatos érzés, hogy képes kizárni az összes rossz gondolatot, és negatív érzést. Talán csak túl szerelmes vagyok, és rám is hat a rózsaszín köd. A "Khm" hangocska persze engem is gyorsan visszaránt a valóságba, ámbár nem kell hátra nézzek ahhoz, hogy tudjam ki a hang forrása. Egyszerűen összetéveszthetetlen. Így, mint a megzavart galambok rebbenünk szét Lizzievel, és a bácsikám sikeresen terel beljebb a konyhába, hogy hozzáférjen a nem is tudom hanyadik kávéjához ma reggel. Jobb híján én is kézbe veszem a saját félbehagyott bögre tejeskávém, és péksüteményem. - Most mit követtem el? - kérdezem ártatlan arcot vágva arra a megjegyzésre, és arckifejezésre. Elvégre tényleg nem emlékszem, hogy mi rosszat tehettem ezúttal? De szinte biztos, hogy elkövettem valamit ezt az arckifejezést, és hanghordozást akkor szoktam megkapni, ha valamivel csalódást okozok. És elkövetem azt a hibát, hogy belekortyolok a már félig kihűlt tejeskávémba. Ami azért hiba, mert a következő pillanatban prüszkölve, köhögve köpöm ki a pultra, az elhangzó kérdésre. - Ahh. Tudtam, hogy elfelejtek valamit! Ezért vár Lizzie hatos ikreket! - vágok csodálkozó fejet, mint akit meglep az információ, hogy védekezni kellett volna. De igazából az, ahogy rövid úton elnevetem magam, és egy könnyed pálcaintéssel tüntetem el a pultról csöpögő kávát, elárulja, hogy ez csak egy kis ironizálás volt részemről, amit én sem gondoltam komolyan. Egy poénnal próbáltam elvenni a téma kínos élét. A bácsikám pedig jól ismeri ezt a reakciómat, amikor egy szerinte komoly témát, amit nem akarok boncolgatni megpróbálok elkajláskodva viccel elütni. Na ez is egy ilyen. Persze bevillanhatna az is, hogy gyerekkoromban egy-egy ilyen rosszkor ellőtt poénért kaptam egy-egy csinos kis fülest is, de ez most valószerűtlenül távolinak tűnik. Na meg persze Lizzie zavart paprikavörös reakciója is igen árulkodó lehet a bácsikám számára. Elvégre mi azt, még tényleg nem csináltuk. Lizzie nem készült még fel rá lelkileg, addig pedig kár volna erőltetnem. Csak elrontanám a dolgot. Azon kívül úgy neveltek, hogy tartsam tiszteletben a hölgyeket, és az akaratukat. Vagy jelen esetben azt, hogy nem akarnak még valamit. - De ha már itt tartunk, akkor nem adnád kölcsön az autót? - próbálom terelni tovább ezt a beszélgetést, valami más irányba, arra számítva, hogy a bácsikám felteszi a "Minek kell nektek?" kérdést, amivel tovább terelhetem egyre távolabb a gondolatait a kínosabb témáktól...
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Gilly árnyékában felnőni nem egyenlő azzal, hogy én kapom a szép szavakat. Sajnos. Nem állítom, hogy még senki se illetett bókokkal, hiszen igen, de a nővérem megjelenése folyamatosan a háttérbe szorított engem. Ő állandóan sziporkázott és valahogy annyira természetesen áradt belőle a kecsesség és a báj, hogy még én is csak értetlenül meredtem rá néha. Hiszen régebben szinte még gurult és folyamatosan az énképjével voltak gondjai, mára pedig pont az ellenkezője lett. Teljesen szokatlan hát számomra, hogy egy fiú irántam érdeklődik, nekem udvarol. Egy ilyen szép nővér mellett talán okkal merül fel bennem az a kérdés, hogy miért? Miért pont én, ha mást is megkaphatna? El se hiszem hát egyelőre, hogy tényleg együtt vagyunk, pedig tisztában vagyok azzal, hogy ez igenis a valóság. Közben pedig tartok attól, hogy egy nap arra riadok, hogy csak álmodtam. - Biztos? - kérdezek vissza a biztonság kedvéért, bár elhiszem, hogy ennek a varázslatnak nem a zsákutca a lényege. Különben is, ha famíliárist szeretnék magamnak, akkor hasznos lehet, ha nem trükkökkel próbálkozom. Talán nehéz lesz és időbe telik majd, de mindenképp megéri. Hasznos kis lények tudnak ezek lenni. Dany érintése nyomán kellemes bizsergés fut át a testem minden egyes pontján, miközben én szinte elveszek azokban a csokoládébarna szemekben. Igen, azt hiszem, vele kapcsolatban ez a legnagyobb gyengeségem. Képtelen vagyok ellenállni a tekintetének, már-már hipnotizál vele. Ha itt és most azt kérné, tegyek meg neki pár dolgot, nem ellenkeznék. Az egész házat felsikálom a kedvéért, csak a szemei miatt. - Dany, én... - nyögöm ki a szavakat és próbálnék ellenkezni, de az a nem szócska annyira határozottan hagyja el a száját, hogy magamban be kell látnom, ennek semmi értelme. Gina elég kellemetlen helyzetbe hozott minket, annyi szent. - Jó, elmegyünk és rendbe tesszük – sóhajtok végül egyet megadóan. - Utána megírom Ginának, hogy betartottam az ígéretem és minden rendben. - És én is örülnék annak, ha ismerhetném a húgodat– teszem hozzá és komolyan is gondolom. Kíváncsi lennék a lányra, ahogy minden bizonnyal Dany is. Mit tenne ebben a helyzetben? Kijönnénk mi egymással? A csók azonban minden kérdésemet elfeledteti velem és belemerülök abba a pár másodpercbe, amíg tart. Mintha ismét lebegnék. Ezt jelentené a szerelem? Súlytalanságot? - A vércápák után azok meg se kottyannak – csóválom meg a fejem mosolyogva, miközben az egyik péksüteményből letörök egy apró darabot, majd azt nyújtom Dany állatkája felé. - Az szuper lenne! - biccentek rá a terve, majd amikor a fiú ismét elkap egy csókra, nem ellenkezem. A nyakát átfonva viszonzom a dolgot, amikor is hirtelen egy Khm-hangocska üti meg a fülemet. Elkerekedett szemekkel pillantok hát át a válla fölött, majd veszem észre a bácsikáját. Úgy engedem el Danyt, mintha leforráztam volna magam vele, majd hátrálok tőle egy lépést és zavartan tátogva próbálom elmagyarázni a helyzetet. - Rendben, fiatalok, azt hiszem, itt az ideje egy kis beszélgetésnek – szólal meg egy nagy sóhaj közepette, majd ellentmondást nem tűrő mozdulattal tereli be Danielt a konyhába. - Reméltem, hogy erre egy ideig még nem kerül sor, de tévedtem – vet egy lemondó pillantást a fiú irányába, miközben a kávé felé indul, hogy töltsön magának. - Ugye védekeztek? - teszi fel a nagy kérdést, immár velünk szembefordulva és egy csészével a kezében. Azt hiszem, ha most innék valamit, minden bizonnyal az arcán kötne ki. Magamban sikítozva pillantok hát Dany felé, abban reménykedve, hogy hamar le tudja szerelni a pasast. - Mi nem... Mi még nem... - hápogom, végül pillanatok alatt rájövök arra, hogy ez mennyire bénán hangzik és egyben mennyire kínos is. Lemondóan csukom hát be a szám, miközben az arcom skarlátvörösre vált és legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben. Komolyan úgy érzem magam, mintha aközben kapott volna minket rajta...
Annyira aranyos, ahogy Lizzy a legapróbb dicsérettől is képes elpirulni. Mintha nem lenne hozzászokva, hogy szépnek tartják. Pedig az. Nagyon is. Nem is értem én ezt az önbizalomhiányt részéről. Persze bármiben csinos. Természetesen nem várom el tőle, hogy a kedvemért változzon meg. A lényeg, hogy úgy érezze jól magát ahogy van. Mert akkor mindenki más is jól érzi magát a társaságában. Én sem különösebben rajongok az öltönyökért, nyakkendőkért, de ha az alkalom úgy kívánja akkor azért ezeket is kénytelen vagyok felvenni. De jobb szeretem a kényelmet. Ha pedig így van, akkor milyen alapon várnám el Lizzytől, hogy ő kényelmetlen ruhadarabokba erőltesse magát, csak hogy csinosabbnak tűnjön? - Ha más mondaná, akkor én verném be az orrát. De hálásan köszönöm a bókot. - vigyorodom el. - Nyugi. Azért, mert én nem vagyok valami ügyes, neked még mehet gyorsabban. Bár kerülőutakról nem tudok. - igazán nem akarom elvenni a kedvét, és lelkesedését, de hát ez tényleg nem a világ legegyszerűbb bűbája. A familiáris tömény mágiából álló lény. Nem egyszerű a megidézése. Persze egyre többeknek sikerül, és egyre elterjedtebb lesz a dolog. Szerintem néhány év vagy évtized múlva már minden varázslónak lesz. Vagy majdnem mindnek. Lizzy ügyes lány, neki biztosan hamar sikerülni fog. Ha nem is elsőre. Azért gondoljunk csak bele, hogy elsőben mennyit bénáztunk a legegyszerűbb bűbájokkal is. Legalábbis én tuti. Egyszer ahelyett, hogy átlebegtettem volna a termen, simán csak felgyújtottam a pennám. Mondanom sem kell, hogy a jó öreg Flitwick aznap nem volt éppen elragadtatva tőlem. De attól még nem kell feladni a próbálkozást. Előbb-utóbb úgyis sikerül majd. Ha pedig ettől Lizzynek jobb kedve, és nagyobb önbizalma lesz, akkor szívesen el is mesélem neki ezt a kis szösszenetet. Hallgatom amit mond Gináról, és végül egy kis sóhajtással leteszem a pultra a félig teli kávés csészém, és fél péksüteményem. Hogy aztán határozottan a lány elé lépjek, és átkaroljam szemből a derekát. Így nézek egyenesen a szemébe. - Nem. Elmegyünk oda, és egy kicsit rendbe tesszük az apja sírját. Így nem kell kifogásokat keresned, és rosszul érezned magad, mert nem tartottad be az ígéreted. Gina akár komolyan gondolta azt, akár nem. - mondom teljesen komolyan. Azt ugyan képtelen vagyok megfejteni, hogy mikor mi jár a vöröske fejében. Sose tudtam, és már fel is adtam a próbálkozást, de Lizzyt ismerem annyira, hogy tudjam bűntudata lenne a kihagyott ígéret miatt. - És legalább bemutathatom a húgomnak is, hogy milyen nagyszerű, és gyönyörű barátnőm van. Biztos örülne. - fűzöm hozzá kissé csendesebben, de komolyan. Nem haragszom a kérés miatt. Inkább csak váratlanul ért. Minden esetre mielőtt elengedném még megcsókolom. Nem kell, hogy a húgom miatt is neki legyen bűntudata. Nem tudta, ahogy Gina sem. Így nincs miért haragudnom rájuk. De ha tudták volna, se haragudnék azt hiszem. - Ha a bácsikám előkerül, akkor elkérem a kocsit. Úgy kényelmesebb lesz. - mondom egy kis mosolyt erőltetve magamra. A menyétem pedig rendületlenül piszkálja a mancsával Lizzy kezét, arcát, vagy tulajdonképpen bármit amit ér a lányon, hogy a cuki gombszemeivel nézve, hívja fel magára figyelmet. Én pedig kicsit ki is nézek a konyhából, hátha meglátom valahonnan közeledni a bácsikám. - Aztán a temető után lemehetünk kicsit a tengerpartra. Ígérem nem lesznek vércápák. Bár a sima cápáknál sose tudni... - a kis kajla mosolyom elárulja, hogy csak viccelek a cápákkal. Nem lesz ott semmiféle cápa. De megmutathatom a gyerekkorom kedvenc helyeit. - Aztán haza jövünk, megebédelünk, és délután megnézzük mit tehetünk familiáris ügyben. Mit szólsz a programtervhez? - kérdezem, de ahelyett, hogy kivárnám a választ újra megcsókolom. Nagyjából úgy helyezkedve, hogy tökéletesen elálljuk a konyhába vezető utat.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Lágyan elmosolyodom Dany bókja hallatán és talán még fülig is pirulok, habár én ezt nem láthatom. A lényeg az, hogy még mindig képes pillanatok alatt zavarba hozni a kedveskedő szavaival. Elvégre, nekem még nincs tapasztalatom az ilyesmiben és általában Gilly kapja a dicséreteket, nem én. Mégis örülök annak, hogy a fiú ezt így gondolja, hiszen feltett szándékom neki tetszeni, senki másnak. Ami pedig az igazat illeti, továbbra is előnyben részesítem a kényelmes, laza ruhákat, szóval dupla piros pont jár Danielnek azért, hogy nem várja el tőlem az állandó smink-csiniruci kombót. - Ha más mondaná, szerintem orrba is verném - nevetem el magam, majd kortyolok egyet a kávéból. - De neked elnézem, mert nem mindennapi esemény, hogy egy ilyen helyes és jóképű srác bókol nekem - toldom meg a szavaimat viccelődve, de mégis komolyan gondolva. Dany átkozottul az esetem, mint ahogy minden más lánynak is az iskolában. A VMS-en nyilván azért nem vettem ezt észre, mert túl fiatal voltam még és akkoriban kezdtem igazán ráébredni arra, mit is érzek Corvus iránt. Szóval, a saját érzelmeim vakítottak el. Valaki más után sóvárogtam, miközben Dany végig az orrom előtt szambázott Gillievel. Bár, nyilván akkor se figyeltem volna fel rá, ha a nyakában egy "Nagy Ő"-feliratú tábla himbálódzik. - Fél év? - kerekedik el a tekintetem, majd kissé veszítek is valamennyit a lelkesedésemből. Érdekel annyira ez az egész, hogy fél éven keresztül tanuljam? Esetleg tovább? - És csak egy módszer létezik rá? Nincs hozzá valami gyors csomag? Bájital vagy hasonló? - vetek egy reménykedő pillantást Dany irányába. Oké, megtanulom, ha nagyon muszáj, de mindig is szerettem a könnyebbik utat választani. És ha egy ilyen cuki kis jószágot mágikus komponensekből is össze lehet tákolni, akkor én arra tartanék igényt. Na jó, igazából a véremet is adnám érte, ha kellene. Dany és a menyétkéje annyira passzolnak! - Szeretné, ha kissé rendbe raknánk az apja sírját - felelem, de gyorsan meg is gondolom magam, amint észreveszem a fiú pillantásán, hogy itt valami nagyon nincs rendben. - Bár, talán nem is gondolta olyan komolyan, mert ő elég sokat ivott, én pedig elrohantam és azóta nem is láttam. Voltaképp tekinthetjük semmisnek is. Elvégre, tényleg nem beszéltem azóta erről Ginával, hiszen utána nem is futottunk össze, mivel éjszakánként állandóan megy valamerre. Majd a tanévnek is vége lett, én elutaztam, ő pedig... Ja, igen, Adorához ment. Azt hiszem. - Nem! - vágom rá határozottan, amint elárulja, mi is a fura tekintet oka. Így tényleg nem rángathatom el oda. Főleg abban az esetben nem, ha kellemetlen emlékei vannak a hellyel kapcsolatban. - Majd írok valami kifogást Ginának és le lesz tudva - vonom meg a vállam, noha egyáltalán nem áll szándékomban megszegni az ígéretem. Majd egyedül elmegyek oda még a nyár folyamán valamikor. Igazán nem okoz gondot, az olaszok nagy eséllyel szívesen útba is igazítanak majd. - Hogy jobb legyen a kedved, választhatsz te programot - hozom fel az ötletet. Tényleg jó lenne megtanulni megidézni egy ilyen lényt, de ha Danynek nincs kedve és türelme velem kínlódni, szívesen átadom az ötletelést számára. - A tenger érdekesen hangzik, csak vércápák ne legyenek benne - fintorodom el, ezzel a VMS döntőjére utalva. - De amúgy bármiben benne vagyok, amit csak szeretnél. Mit szólsz? Magamban közben abban is reménykedem, hogy elfelejti az iménti - kissé depisebb hangvételű témát - és gőzerővel veti bele magát az ötletelésbe. Olyankor általában elterelődik a figyelme.
A reggeli sorrend szerintem így ideális. Ha Alex véletlenül hamarabb foglalja el a fürdőt, az időbesosztási katasztrófával ér fel. Persze azért jól össze tudunk nevetni Lizzyvel a húgom morgolódásán, hogy így sincs semmi ideje reggel. Ha neki nincs, akkor mit szóljak én? Nekem még borotválkozni is kell, ha nem akarok úgy kinézni mint egy sündisznó. Amikor meglátom Lizziet szélesen elmosolyodom. - Gyönyörű vagy. - még ebben az egyszerű ruhában is. Vagy talán még inkább. Vagy tényleg a rózsaszín köd beszél belőlem. De akárhogyis szerintem Lizzie napról napra szebb. - Ez könnyen megoldható. - mosolygok a lányra, aki épp puszit nyom az arcomra. Holnap talán tényleg megvárom, amíg felébred. Majd addig nézem. Úgy is szeretem nézni, ahogy alszik. Talán az se probléma, hogy Alex elfoglalhatja a fürdőt, mert vasárnap lesz és olyankor úgyis sokáig alszik. - Persze. Szívesen. De előre szólok, hogy elég bonyolult, és nehéz, és mindenkinek magának kell rájönnie a hogyanra. Én vagy fél évig próbálgattam, mire sikerült. Szóval ne keseredj el nagyon, ha elsőre nem sikerül. Szerintem még Ginának se ment elsőre. - válaszolom a feltett kérdésre, ahogy a hízelgő menyétre nézve kicsit elnevetem magam. Nagyon szereti Lizziet. Ezen mondjuk nincs mit csodálkozni, hiszen én is. Igazán cukik együtt, ahogy Lizzie simogatja. Ő pedig látványosan még bújik is. Nagyon is szereti ha vele foglalkoznak, és kényeztetik. Ilyenkor igazán cuki tud lenni. Meg Lizzie is. Mondanám, hogy még a menyét is jól áll neki, de na... - Milyen ígéretet? - vonom fel kissé a szemöldököm. Ahogy elveszem, és széthajtogatom a papírt, amin a cím van. - Ez egy temető címe... Tudom hol van. - sóhajtok fel, és már sejtem Lizzy válaszát. Közben pedig mintha a menyétem is kissé megfeszülne. Mintha érezné, hogy ez nem egy vidám téma. Vagy talán pont ezért, de némi pár másodperces kihagyás után a mancsával a lány kezét kezdi bökdösni, hogy inkább vele, és a cukiságával foglalkozzon. - A húgomat is ott temették el. - fűzöm hozzá csendesen. - Ginánál sose tudni mire számít, és mire nem. De elmehetünk oda.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Amikor felkelek, Dany már nincs a helyén, én viszont fekszem még egy kicsit az ágyban, a párnáját magamhoz húzva, hogy beszívhassam annak az illatát. A szokásos reggeli rituálém, amióta együtt vagyunk, hiszen szinte képtelen vagyok elhinni ezt az egészet. Corvus és Gilly problémája annyira távolinak tűnik, olyan jelentéktelennek már. Mintha meg se történt volna. Elvégre, Danyvel vagyok együtt és a szívem majd kiugrik a helyéről. Azzal a fiúval, akire annyi lány ácsingózik és ő mégis mellettem kötött ki. Mit ne mondjak, fura tréfát űz velünk az élet, hiszen amikor megismertem, ki nem állhattam. Gilly idegesítő, tudálékos pasija volt, aki képtelen egy másodpercre is befogni, én pedig magamban azért szurkoltam, hogy minél hamarabb szétmenjenek. Előtte pedig, a VMS kezdetén csak egy nagyszájú bájgúnárnak tartottam, akitől a hányinger kerülgetett. Mégis mi változott meg bennem ennyire, méghozzá szinte észrevétlenül? Nem sokkal később én is lezuhanyzom, még mielőtt Alex is mocorogni kezdene és elbarikádozná magát a fürdőben. Ezalatt a két hét alatt kialakult a szokásos sorrend: Dany, én, majd a fiú unokahúga, aki néha délig is képes húzni a lóbőrt, ha nem kell a cukrászdába mennie. A gondok itt csak akkor kezdődnek, ha a lány hajnalban kel. Olyankor másfél-két óra is eltelik, mire nagy nehezen kitalál a zuhany alól és még akkor is nyavalyog, hogy szinte semmire sincs ideje. Abban az esetben Dany és én összenézünk, a kezdeti bosszankodásunkat pedig felváltja egy halk összenevetés. Néha tényleg vicces, ahogy panaszkodik. Olyan tud lenni, mint egy elkényeztetett kis hercegnő. Hamar végzek a dolgommal, majd kapok magamra egy egyszerű kis ruhát. Ma tényleg nem tervezem, hogy bármerre is megyünk, hacsak Daniel nem jön elő egy jó kis programmal, ami mostanában szinte szokásává vált. Szerintem fejben mindig a következőt tervezi meg, hiszen – mire felhozza számomra – egy komplett kis programsorozatot vázol fel előttem, épp csak nem kalkulálva bele a mosdó-és ebédszünetet. Nem mintha bánnám, hiszen nagyon jól érzem magam itt és mostanában azon kapom magam, hogy még a munkát se veszem fel annyira. Hogy ez Dany közelsége miatt van, vagy azért, mert kezdem megszokni a ritmust, azt nem tudom, de kifejezetten örülök neki. - Jó reggelt! - libbenek be a konyhába, a szokásos energikus stílusomban, majd szinte egyből lépek oda a fiú elé, hogy megcsókolhasson. Azért ilyenkor főleg eszembe jut Gilly megrovó képe, szóval nem felhőtlen az örömöm, de igyekszem elhessegetni magam elől a rémképet. Messze még a szeptember, nem helyes már most ezen rágnom magam. - Egyszer azért jó lenne úgy felkelni, hogy még ott vagy mellettem – pirulok fülig, miközben átveszem tőle a kávét és egy gyors puszival az arcán köszönöm meg neki. Elnevetem magam, amikor Dany állatkája a nyakamba fészkeli magát, majd hízelegni kezd, végül lágyan végigsimítok rajta. Normális esetben rettegek a menyétektől, de tőle valamiért egyáltalán nem tartok. - Jut eszembe... – szólalok meg hezitálva, miközben ujjaimmal az állatka szőrébe túrok. - Nem lenne kedved nekem megtanítani ezt a varázslatot? Már tanév közben is eszembe jutott, hogy megkérek rá valakit, de Adora el volt havazva, Gina pedig mindig ment valamerre. Azért gondoltam én Danyre is, de nem volt képem odamenni hozzá és ilyesmire megkérni, amikor annyi tanulnivalója volt így is. Corvus is felötlött bennem, de az ő társaságában folyamatosan feszengtem, bénázás lett volna a vége. - Ja, és Ginának tettem egy ígéretet, még arra is sort kell kerítenünk valamikor – nyújtok át a fiúnak egy papírt, amelyre a címet írta a lány, még azelőtt a bizonyos üvegezés előtt. - Nem pont egy romantikus álomutazás, de szerintem senki se számolt azzal, hogy te és én... Mármint, érted... - kezdek el zavaromban a hajammal babrálni a menyét helyett, aki ennek eredményeként a kezemet kezdi el bökdösni, jelezve számomra, hogy vele kellene foglalkoznom.
(Én is köszönöm, egyszerűen annyira passzolnak, hogy hihetetlen )
Az elmúlt két hét a cukrászdai meló ellenére is talán életem legjobbjai közé tartozik. Lizzie pedig egész ügyesen kezd belejönni a dologba. Én pedig igyekszem a türelmes és segítő mentorféle lenni a munkában. Hiszen neki ez még elég új. Mégsem cserélnék egyetlen pillanatot sem. Vagy talán csak a szerelem rózsaszín köde beszél belőlem. Ki tudja, de napról napra úgy érzem, hogy egyre jobban beleszeretek Lizziebe. S bár még van némi bűntudatom Gilly miatt, ez valahogy egyre inkább háttérbe kerül. Tudom, hogy előbb-utóbb majd meg kell mondanunk neki, és fogalmam sincs hogyan fogja fogadni a hírt. Ebben a percben pedig talán nem is olyan lényeges. Lenézek a szőke lányra, aki még békésen szuszog a karomon. Úgy érzem, hogy ennél többet nem is kívánhatnék. Pedig még nem is történt semmi. Tényleg semmi az alváson kívül. Én azonban hamarabb ébredtem. Mint szinte minden reggel. Meg kell mondjam, hogy imádom nézni, ahogy alszik. Nem tudom miért, csak így van és kész. Végül óvatosan megmozítom a karom, és kihúzom a feje alól, amit gyengéden a párnára fektetek. Kibújok az ágyból, és halkan átosonok a fürdőbe egy gyors zuhanyra. Könnyebb így, amíg még a lányok alaszanak. Ha felkeltek, akkor már lehetetlen bejutnom. Alex legalábbis gondoskodik róla, hogy még megborotválkozni se tudjak normálisan, nyugiban. Ha pedig végeztem, akkor magamra kapok egy rövidnadrágot, és egy tiszta pólot. Mire Lizzie leér a konyhába, addigra már én is ott vagyok, és egy csókkal köszöntöm, majd a kezébe adom a frissen lefőtt kávéját. Már két hét alatt sikerült megtanulnom, hogy hogyan is szereti. Én pedig szeretem, ha boldogan mosolyog. Még ha ennek csak a kávé finom illata is az oka. - Jó reggelt! Jól aludtál? - mosolygok rá vidáman, miközben már a tányéron várakozó briósokra teszem rá mancsomat. Apropó mancsok. A menyétem vidáman szalad végig a konyhakövön, és kapaszkodik fel Lizzie lábán, majd derekán, hogy a végén a nyakában helyezkedjen el, mint valami sál, miközben a pofiját a lány arcához dörgöli. Kedveli a lányt, ami azt hiszem a saját érzelmeimre tekintettel nem is meglepő. - És mik a tervek mára? Hova menjünk? Tenger? - kérdezem vidáman, lévén szombat reggel van, és szabadnaposak vagyunk.
//Köszönöm szépen az előző játékot! Nagyon élveztem, és alig várom a folytatást //
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Nos, igen. El kell valahol kezdeni az önállósodást, és a felnőtt életet. Még ha ez kissé ijesztőnek is hat számunkra. De valahogy csak boldogulunk majd, és megálljuk a helyünket. A család pedig biztos pontként úgyis mögöttünk áll, és támogat. Akárhogy is alakulnak a dolgok. - Már mért ne lennék kíváncsi? Biztos nagyon helyes, és érdekes volt a 13 éves Lizzie Ollivander. - vigyorgok rá. - Állj! Ki az a Cas? Tudnom néne valamit? - vonom fel a szemöldököm, de aztán el is vigyorodom, ami elárulja, hogy ez most csak kamu féltékenység. Igazából elég távolinak érzem ezt a dolgot ahhoz, hogy valós fenyegetést lássak a dologban. Persze 13 évesen én is bele voltam zúgva az egyik olasz sztár vízilabdás válogatott csajba. Nyilván plátói módon. Egy 18 éves válogatott nő nem egy 13 éves kisfiúval fog kezdeni. De kinek nem volt ilyen az életében? Ami sokkal fontosabb, hogy most itt van Lizzy, és ő éppen velem akar lenni, én pedig vele. Ez pedig már nem plátói ábránd. Ez tovább szőhető valóság. Azon kívül meg mind tudjuk milyenek az újságírok. A VMS-en rögtön az első nap összehoztak Sidney-vel, pedig csak egy padon ültünk és beszélgettünk. De ez nyilván nem volt elég szaftos sztori így. - Nem tudom. Talán csak mert onnantól ismerlek, és mindig érdekeltek a nem túl barátságos emberek, akit megfejthetek. - azt hiszem rám is igaz volt, hogy bárkit megkaphattam volna, de az egyetlen olyan kellett, aki nem volt túl könnyen elérhető. Lizzy pedig nem éppen olyannak mutatta magát, aki egy mosolytól rögtön elolvad és rohan az ágyamba. Plusz az exem húga még mindig. Ami szintén bonyolította vele dolgot. Vagyis hát én bonyolítottam magamnak, mert arról győzködtem magam teljesen feleslegesen, hogy ez nem helyes. Pedig ha mindketten ugyanazt érezzük, akkor igen is az. - Rendben! Rendben! - teszem fel mosolyogva megadóan a kezem. - De akkor a kastélyban is sokkal óvatosabbnak kell lennünk majd. Ki tudja merre bóklásznak zúg lesipuskások valami szenzációért. A magánéletünket tartsuk meg magunknak. Legalábbis amíg lehet. - tény, hogy nem szívesen látnám magam valami bulvárújság címoldalán Lizzyvel csókolózva, és mindenféle hülye kacsa körítéssel. Az senkinek sem tenne jót. Na, nem mintha nem vállalnám fel szívesen Lizziet a nyilvánosság előtt is, csak éppen nem tartozik rájuk az, ami a pályán kívül történik. - Ahogy óhajtod. - vigyorgok a seprűmön, ahogy újra felveszem az ütemet. Ez még csak most kezd érdekessé válni. És szórakoztatóvá. Láthatóan gyorsan összeszedtem magam, és koncentrálok is. Ami azért nem teszi könnyűvé a lány dolgát. Azonban így is ügyes. Az utolsó gyorsasági szakaszon be is ér, és teljesen egyszerre érünk célba, meg földre. - Valóban? Nem inkább neked? - vigyorgok rá kajánul, ahogy visszaszolgáltatom a saját seprűm. Majd Lizziehez lépek és egy csókkal válaszolok, ahogy magamhoz húzom a derekánál fogva. - Ha akarod maradhat a kávé. Visszasétálhatunk a vespához, és át a cukrászdánkba. Nincs túl messze a bejárattól egyébként. Legalább délutánra Alexet is magunkkal vihetjük egy kis kviddicsre. Úgyis megígértem neki, még a Roxfortban, hogy nyáron foglalkozom vele. - annyira azért Lizzie ismerhet már, hogy tudja, be szoktam tartani az ígéreteimet.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Ez az önállóság dolog... Valamilyen szinten igenis tartok tőle, de közben vágyom arra, hogy külön éljek, ami igenis jó dolog, még abban az esetben is, ha ebben leginkább Gillian adja számomra a motivációt. Mégis, talán ez egy lépés részemről a felnőtt élet felé, még abban az esetben is, ha mással kell megosztanom. Mert, ha Adora nem is tud jönni, a lakás másik szobáját meg fogom hirdetni, hiszen egyedül nem győzném fenntartani. Azért egy nyarat végigdolgozni még elég kevés az ilyesmihez, iskola mellett se ártana munkát találnom. - Azt ne mond, hogy kíváncsi vagy rá! - nevetem el magam. - De figyelmeztetlek, nem valami nagy durranások. Oké, nekem azok voltak, de így visszaolvasva inkább kínosak. Tizenhárom éves voltam és a fiúkról is faggattak és... - ennél a résznél zavaromban ismét elpirulok, ami Dany társaságában mostanában igen gyakori jelenség részemtől. - És megmondtam nekik, hogy igen, tetszik valaki és Cassel hoztak össze, de el ne hidd! - pillantok rá némileg rémülten. Az előbb hajtott el mellőlem egy fiút, ha leáll a legjobb barátommal is balhézni, mert rájön az öt perc, én nem tudom, mit fogok tenni. - Nem róla beszéltem – csóválom meg a fejem. Corvusra céloztam, de hát erről a riporterek nem tudhattak, meg természetesen mindenáron kellett egy szenzációhajhász cikk és kit vettek elő? Az egyik csapattársamat, akivel már akkoriban is a legtöbb időt töltöttem. Gondolom, ennek volt annyi botrány szaga, hogy megvegyék miatta a lapot, én pedig nem mondtam konkrét nevet. Persze, majd a tengerentúlról közlöm valakivel egy újságban, hogy amúgy figyu, nagyon bejössz. Randi? - Az azért érdekelne, hogy miért soroltad a VMS-t is a mióta tetszem neked válaszaiba – töprengem el egy pillanatra. - Együtt voltál Gillievel és én se voltam veled valami barátságos, ami az igazat illeti – vonom meg a vállam. Igen, egy hülye kis fruska voltam, akit csak a verseny éltetett, semmi más. Mégis miért érezhette hát Dany úgy, hogy esélyes, hogy akkor és ott történt benne valami? Részemről semmi se volt, maximum tényleg csak cápakaja-jelöltként tekintettem rá, nem másként. Hogy nekem ő mióta tetszik? Ezt én se tudnám annyira meghatározni. Corvus elutasításáig észre se vettem. Feltűnt, hogy helyes és kedves, de mint barát, aligha jöhetett volna szóba részemről. Az arénában már határozottan volt valami, de előtte... Nem, azt nem tudnám megmondani. - Meg ne próbáld! - tekintek rá félig szigorúan, félig nevetve. - Majd úgy teszünk, mintha nem lenne semmi se köztünk. Nem lesz nehéz, a pályán úgyis az edzésre kell koncentrálnunk. Távol van még a szeptember, talán már együtt se leszünk, de ha mégis minden a lehető legjobban alakulna, akkor ennyi kockázatot érdemes bevállalnunk. Az épületben ez azért sokkal nehezebb lesz, de Dany okos, én pedig nem vetem meg a kockázatot sem. Még szerencse, hogy nem vagyok az a tipikus mindenszabályttartsunkbe-típusú lány. - Aha – biccentek egyet Dany magyarázata hallatán, kissé kétkedő fejet vágva rá, de nem firtatom a dolgot. - Hát ne legyél. Lány vagyok, az eddigi csapattársaim többsége mindig igyekezett udvarias lenni velem – folytatom. - De nem jártak jól, szóval te is jobban teszed, ha mindent beleadsz. Na, hajrá! - dőlök előre én is a seprűn, majd igyekszem a versenyünkre koncentrálni. A levegőben én is ügyes vagyok, ráadásul hobbim megfigyelni mások taktikáját, szóval a meccseken sikerült Danyét is hellyel-közzel kiismernem. Tisztában vagyok azzal, hogy ügyesen veszi a váratlan kanyarokat és akadályokat, de pechjére nekem is ez az egyik erősségem. A Tűzvillám miatt pedig az egyenes szakasz se jelenthet számomra gondot. Egy pillanatra se esem ki a ritmusból, nem sodródom ki és nem maradok le. Tartom a tempót, végül pedig egyszerre érünk a célba. Magamban dohogva lassítok hát, majd pattanok le a seprűről, hogy azt átadhassam az egyik alkalmazottnak. - Azt azért szögezzük le, hogy szerencséd volt – szólalok meg végül. - És most merre? Marad a kávé? - nézek körbe kissé bizonytalanul. A vallomás, ez az egész újdonsült helyzet elbizonytalanított. Felborult a napirend.
Valahol megértem. Minden korombeli szeretne valahol több önállóságot. Próbálgatni a saját szárnyait. De azért a kollégium mégis olcsóbb, és egyszerűbb megoldás. Kivéve persze, ha a nővéred is ott van, akivel nem igazán jössz ki jól. De ez utóbbi sejtést inkább megtartom magamnak, és csak bólintok a lány szavaira. - Ó annak semmi akadálya, ha én is elolvashatom azokat az interjúkat. - vigyorgok rá kicsit incselkedve. Egyébként sem olyan a családunk, hogy bárki nagy ügyet csinálna néhány random felbukkanó magazinból. Az anyám még kifejezetten élvezi is az ilyesmit. Amúgy meg tényleg érdekes lehet, hogy milyen lehetett a 13-14 éves sztár Lizzie életfelfogása. Nyilván mind pont ezekben az években változunk és jellem fejlődünk a legtöbbet, így akár egy-egy év is sokat számíthat. Lizzie pedig csak egy évvel fiatalabb nálam. Ahogy pedig Lizzie kimondja az igenlő válasz szélesen elmosolyodom. Lassan már a féltékenységem is ködbe száll, hiszen én nyertem a ficsúrral szemben. Egyáltalán nem bántam meg a kérdés feltevést. - Én is. - súgom válaszként neki. Tényleg örülök, hogy megtettem, mert képtelen lennék nézni, hogy valaki más teszi meg helyettem. Valaki másé lesz, mert én nem léptem, amikor alkalmam volt rá. Meg kellett volna már korábban tennem? Talán. Mégis úgy érzem jól van ez így. - Igen, igazad van. - bólintok arra, hogy óvatosnak kell lennünk ezzel a dologgal. A lesipuskások szinte mindenütt képesek ott teremi. Olyanok, mint a dudva. Hülyeségeket írni, egy szándékkal félre érthető fényképről pedig igazán nem nagy kunszt. Tulajdonképpen bele se akarok gondolni, hogy mit kapnék azért anyámtól, ha tényleg egy ilyen újság címoldaláról tudna meg valamit, amit nekem kellett volna elmondani. Vagyis inkább nekünk, jelen esetben. Főként, ha még valami idióta kacsa is társul a címlapképhez... Na azt magyarázhatnám napestig, és nem jönnék ki belőle jól sehogyan sem. - Az All starról könnyen lemondok a kedvedért, ha azt szeretnéd. Akkor talán kevésbé találnának rajtunk fogást. - mosolyodom el, mintha ez semmiség volna. Persze nem az. Hivatalos sportolónak lenni egyáltalán nem kis dolog. Egy ilyen lehetőséggel egy életre biztos alapot teremthetsz magadnak, és a jövőbeli családodnak, ha jól élsz vele. Nem is minden nap kopogtat ilyen lehetőség az ajtón. - Ugyan, semmi baja se a seprűnek, se a képességeimnek. Pusztán gondoltam udvarias leszek, és egyszer hagylak nyerni. De ha így, akkor legyen. - vigyorgok rá kajánul, és ráhasalok a seprűre, hogy ismét leelőzhessem a lányt. Persze valahogy a szemtelen kis incselkedő mosoly ellenére elég erősen kamu szaga volt ennek a mondatnak. Nyilván eddig nem koncentráltam eléggé. Persze ez könnyen változik, végül is a játékot is tehetjük izgalmasabbá. A következő akadályokat pedig szinte már lassítás nélkül könnyedén veszem, az utolsó célegyenes előtti kanyart pedig elég valószerűtlenül szűken veszem, mégis sikerül szinte lassítás nélkül kivitelezni a manővert, anélkül, hogy kisodródnék. Azért ezt jó párszor órákon át kellett gyakorolnom a suli pályáján, mire ráéreztem. Most viszont kedvelt kis trükköm, ha előnyre akarok szert tenni. Herbst is ezzel vertem meg végül egy jóval gyengébb seprűvel. Hogy Lizzy is megeszi-e ezt? Na az egy nagyon jó kérdés. Majd meglátjuk a következő néhány méteren, hogy ki ér előbb célba. Ő azért sokkal ügyesebb ellenfél. Ráadásul az egyenes gyorsasági szakaszok nem a barátaim többnyire...
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
- Hát, jó lenne önállónak lenni – vonom meg a vállam, mintha tényleg ez állna a háttérben, de közben leginkább a Gillievel való veszekedéseket szeretném ezzel elkerülni. Tudom azonban, mi erről Danynek a véleménye, de nem szeretném, ha győzködni kezdene a békülésről. Gilly és én nem fogunk egyhamar kibékülni. Főleg akkor nem, ha megtudja, kinél töltöm a nyári szünetemet. Ez azért még kettőnk között is igen kínos helyzet lenne. Előre félek hát a szeptembertől, attól pedig egyenesen rettegek, hogy összefutok a nővéremmel. Amit én kapni fogok tőle! - Szerencsére velem elég rendes, nincs vele gondom. Kissé meg is lepődtem, hogy ennyire jóban lettünk – mosolyodom el. - Ő és én két külön világ vagyunk, ráadásul eddig inkább fiúkkal barátkoztam. Jó néha egy lánnyal is beszélgetni. Jut eszembe, megbeszéltem anyuékkal, hogy küldjenek el nekem egy-két magazint a címetekre. Megígértem Adorának, hogy kölcsönadom neki őket. Még akkor készítettek velem interjút, amikor Amerikában játszottam. El szeretné olvasni. Azért ezekre az interjúkra kissé büszke vagyok, még abban az esetben is, ha elég gyerekes volt az életszemléletem. Jó, mégis csak 13-14 éves voltam akkoriban, nem lehettem egy bölcs fószer. Amerikában azonban annak idején a csúcson voltam, elég felkapott volt a nevem is és rengeteg rajongóm akadt. Talán pont emiatt is esett annyira jól az iménti srác közelsége is. Európában nulláról kellett kezdenem a dolgot és a VMS ugyan hozott valamennyi hírnevet is számomra, de a többi csapattag lett inkább híres. Chris és Tita, az edző és Sidney. Még Daniel egy-két kalandjáról is hoztak le cikkeket. Amíg Gilly és ő együtt voltak, sokkal többször írtak róluk. Némán hallgatom Dany szavait, miközben az arcát és a tekintetét fürkészem. Jó lenne tudni, mi jár a fejében ilyenkor, hiszen én akkor is tartok a nővérem reakciójától. Mindenesetre, nem szeretném emiatt elszalasztani őt. Nem, azt nem tehetem. Gilly tombolhat is akár, de rám ez se lesz hatással. Bár, az is lehet, hogy nem fogja érdekelni a dolog. Kétélű fegyver ez, én azonban döntöttem. Szeretnék együtt lenni a fiúval, még akkor is, ha ez nem lesz valami hosszú életű kapcsolat. Én a magam részéről elég komolynak érzem a dolgot, de ki tudja. Mindenesetre, nem teszek semmi olyasmit, amit később megbánhatok. Meg is fogadom hát magamban, hogy egy ideig nem lesz a csóknál több köztünk. - Igen – biccentek egyet Daniel kérdése hallatán, miközben fülig elpirulok. - Azt hiszem, erre a kérdésre vártam már hónapok óta – nevetem el magam kissé kínosan. - Örülök, hogy feltetted. Teljesen úgy érzem magam, mint egy kis fruska, akinek pont most kérték meg a kezét, noha erről szó sincs, mégis a fellegek között járok. Látom ugyan, hogy az iménti srác még küld felénk pár mérges pillantást, majd ismét beleveti magát a munkába. Nem érdekel, már nem számít. Dany sokkal, de sokkal fontosabb számomra. - De azt ugye tudod, hogy óvatosnak kell lennünk? - teszem fel a kérdést, miközben egy-két lépést eltávolodom Danytől, mintha nem is történt volna semmi se az imént. - Nem szeretném, ha bárki is egy magazinból értesülne a hírről – teszem azért még hozzá. - Ráadásul, ha te is nevezel az All Starba, akkor kétlem, hogy örülnének a viszonyunknak – csóválom meg a fejem. Eleget versenyeztem már ahhoz, hogy tudjam, két csapattag viszonya gallyra is viheti a versenyt, ezért se szokták szívlelni az ilyesmit. Mint a VMS-en az edző és Sidney kapcsolata. Nekik is titkolniuk kellett, nehogy botrány legyen belőle. Nem igazán lenne hát örömteli számomra ezt a csókot a címlapokon látni. Végül Dany a levegőbe emelkedik, én pedig követem őt. Egy ideig kétséges, hogy én fogok nyerni, de végül sikeresen utolérem őt. Lassítok hát, hogy lépést tarthassak vele, elvégre egyértelmű számomra, hogy a gondolatai nem a versenyünk körül forognak. - Na jó, te ennél sokkal ügyesebb szoktál lenni – állapítom meg némileg csalódottan. - Nem véletlenül lettél a hugrabug csapatkapitánya. Vagy mégis? - húzom az agyát, miközben felkészülök arra, hogy bármelyik pillanatban rákapcsolhat, hogy ismét lehagyjon. - Vagy nem is olyan jó a Nimbusz, mint eddig hitted? Még kicserélheted egy Tűzvillámra. Nem mintha az én eszem nem folyamatosan körülötte és a csókja körül járna... Igyekszem azonban koncentrálni, hiszen csak akkor nyerhetek. És még egy egyszerű seprűversenyt se szeretek másokkal szemben elveszíteni.
Azért nem olyan meglepő, hogy észrevettem a kis trükközését a gurkókkal. A pályán mindenre, és mindenkire figyelni kell. Főleg, ha te vagy a kapitány. Bár gondolom ezt Lizzienek nem kell különösebben magyaráznom. Azért cuki ahogy belepirul a dologba, és inkább hallgat. Ámbár ez is olyasmi, amit meg kéne fejtenem. Mert hát, ha csak barátok lennénk, akkor azért nem kímélt volna ennyire. Lizzie viselkedését sokszor találom furcsának, és kiszámíthatatlannak irányomban. Persze az is lehet, hogy csak lányból van, és a lányok a világegyetem legynagyobb rejtélyei. - Lakásra? Miért? - lepődök meg a válaszon. Ez pedig tisztán le is olvasható az arcomról. Hiszen, ha Lizzie marad mondjuk tanár szakon, hogy utána edzősködjön, akkor az egyetemi hálókörletekben simán lakhat. Nyáron meg amúgy is jöhet ide dolgozni, vagy csinálhat bárhol bármilyen programot. Sőt úgy tudom, hogy az egyetemisták gyakran nyárra is kapnak ilyen olyan gyakorlati feladatot, amihez igénybe vehetik a kastélyt. Szóval tényleg meglep, és nem igazán értem, hogy mire lenne jó egy csomó pénzt kiadni albérletre, ha ott a kollégium lehetősége is. - Csak futólag a prefektus megbeszélésekről. Tudod, amikor beosztjuk, hogy ki mikor, és hol fog járőrözni meg ilyesmi unalmas dolgokat beszélünk meg. Állítólag a szigorúbb prefik közé tartozik, akiktől jobban tartanak. Úgy hallottam, hogy ő fél év alatt több büntetőmunkát szabott ki, mint én három év alatt. De igazából még sosem barátkoztam, vagy ismerkedtem vele közelebbről. - vallom be neki őszintén, amikor azt kérdezi ismerem-e a hollóhátas prefi lányt. Tény, hogy nem én voltam a világ legszigorúbb prefije. Az esetek többségében megelégedtem azzal, hogy rápirítok a szabálytalankodókra. Esetleg némi 5-10 pontos pontlevonással elengedtem őket. Ha büntetőmunka is kilátásba került, akkor ott már tényleg valami nagyobb dolog volt. Szerencsére viszonylag ritkán. Ámbár Alex és a barátnői, például az a Dora ki tudta időnként húzni a gyufát. Sose felejtem el, amikor elöszőr küldtem őket büntetésbe. Alex vagy két hétig nem szólt hozzám. - A magam részéről bármikor szívesen maradok veled repkedni. A többiek nevében nem nyilatkozom. - az igazság kedvéért hozzá kéne tennem, hogy nem is akarom, hogy azok a többiek is maradjanak. Jobb szeretnék kettesben repkedni a lánnyal konkurencia nélkül. De ezt a gondolatot inkább megtartom magamnak. Kissé, vagy talán nagyon is meglep, hogy elmarad az a pofon. Helyette inkább egy kis mosollyal szemlélem a lány pillanatnyi zavarát. Végül sóhajtok egyet. - Igen, Gilly exe vagyok. Nem szerettem volna megbántani, sőt még most sem szeretném. Ahogy azt sem akarom, hogy miattam romoljon tovább a kapcsolatotok. De vele régen vége. Ha pedig mással jövök össze, még ha veled is, akkor sem tehet szemrehányást. - jegyzem meg csendesen. Kettőnk közt már régen nem működött a dolog. Akkor sem, ha én azt nem akartam sokáig elfogadni. Végül mégis sikerüklt belátni, és csendben szakítani. Nem váltunk el rossz viszonyban. De fogalmam sincs, hogy fog reagálni, ha egyszer rájön, hogy a húgával kavarok. Ámbár azt hiszem ez, ami Lizzie és köztem van az bőven több ennél. - Az csak rajtad, és a válaszodon múlik. Lennél a barátnőm? - a kérdést teljesen komolyan gondolom, noha valami lágy mosoly játszik az arcomon. Főlént, amikor belebújik a karjaimba, és az ölelésembe. Egyéb iránt talán csak egy kis kávé és a tusfürdőm illatának keverékét érezheti. Talán tényleg túl sokat állok a kávégép mellett. Ahogy pedig a karjaimba bújik, én is magamhoz vonom, és ahogy lejjebb hajtom a fejem, mélyen beszívom a hajának illatát. Közben még egy lágy puszit is kaphat. Ahogy megérinti az arcom, és visszacsókol, azt pedig azt hiszem vehetem válasznak. Talán még ha érezném is rajta a tapasztalatlanságot, az sem zavarna. Egyszerűen csak élvezem a pillanatot. A tényt, hogy ő ezt éppen úgy akarja, mint én. A többit meg majd hozza magával a tapasztalat. Amikor pedig a versenyre kerül a sor, nos még akkor is az iménti beszélgetés, vagy inkább a csókok körül jár az eszem, bár igazából tényleg játéknak fogom fel a dolgot. Talán ennek is köszönhető, hogy az egyik kanyarnál a pályán nem figyelek eléggé, s bár általában elég ügyesen szoktam bevenni az ilyen szűk fordulokat, sőt az egyik kedvelt trükköm is, amivel előnyre szoktam szert tenni, most nem jön össze, és megpördülök egy pillanatra, amitől igencsak vesztek a sebességből, és az előnyömből is. Így Lizzienek viszonylag hamar alkalma nyílik rá, hogy tényleg beérjen.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Kissé meglepődöm azon, hogy Dany észrevette a trükközésemet, noha úgy gondolom, számíthattam volna rá. Elvégre, ezt már az egyik csapattársam is megjegyezte számomra a meccs végén, én pedig majdnem hozzávágtam a seprűmet. Bele is pirulok hát a srác szavaiba, majd inkább hallgatok a miértekről. Hadd gondolja csak azt, hogy a barátságunk miatt nem állt szándékomban sérülést okozni neki. Bár, az ilyesmi a pályán egyáltalán nem szokott izgatni. Elvégre, Corvus és én is barátok vagyunk, mégis soroztam, ahol értem. Mi több, néha csak rá mentem szándékosan. Úgy voltam vele, jót tesz számára egy kis gyakorlás, méghozzá élesben. - Lakásra Londonban – vonom meg a vállam. Nem érzem úgy, hogy ez titok lenne, habár nem is áll szándékomban szétkürtölni mindenkinek. Dany viszont sokszor bizonyította már, hogy hallgat a titkaimról. - Jó lenne egy kicsit távol lenni otthonról és talán még lakótársam is lesz – vidul fel az arcom a gondolattól. - Adora McGalagony. Ismered? Sikerült összebarátkoznom a lánnyal, én legalábbis teljes mértékben így érzem, noha ő tájékoztatott arról, hogy a családja miatt aligha fog tudni a városban maradni. Nekem azonban a vidék sem akadály, de jó lenne Londont megcélozni. Ott van szinte minden, ami számít, számomra pedig kissé idegen lenne Amerika után egy pici, angol településen élni. - Á, nekem már az is bőven jó, ha a mérkőzésekre megkapjuk – szólalok meg Dany monológja után. - Maximum maradhatunk majd még egy-két kört repkedni velük az edzések után, ha szeretnéd – vetem fel a lehetőséget és itt nem csak rá gondolok. Corvus, Cassius. Tudtommal őket is érdekli a dolog és velük is nagyon szeretek játszani. Cass esetében pedig még némi nosztalgia hangulata is lenne ennek az egésznek. Vissza a régi időkbe... Igen, kifejezetten élvezném. - És még néhány ember, akinek ez belefér az idejébe. Nem tudom, mennyire lesznek fárasztóak az edzések és mennyi energiánk marad utána még össze-vissza bohóckodni, de majd kiderül. Ha más nem, akkor megpróbáljuk hétvégére is kikérni a seprűket. Majd azt hazudjuk, hogy edzést tartunk. Ez még könnyedén össze is jöhetne, ha Dany vagy én megnyernénk a csapatkapitányi posztot. Mindenesetre, máris még egy érv szól a nevezésem mellett. Ha a kapitány edzést rendel el, senki se faggatja. Aláír egy papírt, hogy igénybe vette a sporteszközöket és ennyi. A kutya nem kérdezi meg tőle, hogy miért kell ez. Hogy mi lenne a helyes reakció részemről egy hasonló helyzetben? Nem tudom. Dany féltékenysége meglepett és némileg fel is paprikázott ugyan, de a csókjával minden mérgemet egy szempillantás alatt belém fojtja. Üssem meg? Hiszen nem tett semmi rosszat! Mások ezt tennék, de én már régóta vágytam erre és igazság szerint rossz érzés lett volna pont ezt kihagyni. Helyette csak élvezem a pillanatot, hiszen nem tudom, mi ez részéről. Talán csak egy rövid kihagyás? Ivott volna? De nem, nem érzem rajta az alkoholt. - Húha... - Igyekszem levegőhöz jutni, tényleg, de a csók és a vallomás miatt ez korántsem egyszerű feladat számomra. - Én nem is tudom, mit mondjak... - Próbálok belekezdeni, mégse sikerül értelmes mondatokat alkotnom. Tapasztalatlan vagyok ezen a téren, bár ha Dany elutasítana, azzal nyilván hamarabb boldogulnék. Abban már van tapasztalatom. - Azt hiszem, én is hasonlóan érzek már hónapok óta, de te Gilly exe vagy és... - ismét elharapom a mondatot, hiszen annyira bután érzem magam. Szerelmi vallomásnak indult, de igencsak esetlen. - Nem szerettem volna megbántani a nővéremet és abban se voltam biztos, hogy te viszonoznád az érzelmeimet, Corvus óta pedig nem is mertem olyan szemmel nézni rád. Most azért igencsak megleptél – nevetem el magam kissé kínosan. Erre tényleg nem számítottam és valamiért még mindig nem hiszem el, hogy ez velem történik. Dany érintése nyomán kellemes bizsergés fut végig rajtam és most első alkalommal bújok a karjai közé, majd szívom magamba az illatát. Nem is tudom, miként írhatnám körül pontosan ezt az egészet. - Nem hiszem – fújom ki a levegőt, megadva a választ a kérdésére. Tényleg nem számít, mikor történt, a lényeg az, hogy megtörtént. Én pedig hülye voltam, amiért nem vettem észre a dolgot. Azt hittem, csak barátként gondol rám. - Talán hülye kérdés, de akkor mi most hogy is állunk? - pillantok fel rá ismét, amikor pedig megpuszil, lágyan megfogom az arcát két oldalról és ha hagyja, akkor most én csókolom meg őt. Talán kissé bénázva, hiszen – őszintén szólva – ebben tényleg semmi tapasztalatom sincs. Végül elengedem, majd én is a Tűzvillámokhoz lépek és találomra felkapok egyet. A gondolataim valahogy nem alkalmasak arra, hogy most válogassak köztük, bízom hát a szerencsémben és a tudásomban. - Ha tudlak? - vonom fel a szemöldököm egy gúnyos kis félmosollyal, majd elrugaszkodom és hamarosan én is a levegőben találom magam. Az elmém ismét kezd kitisztulni, már Dany vallomása is annyira távolinak tűnik. Egyedül a verseny izgalma hajt, ez a mozgatórugóm. Igen, semmire se gondolni, csak arra, hogy utolérjem őt.
//