2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Róma külvárosi részében, a városi forgalomtól távolabb elhelyezkedő nagyobb otthon áll a Maroni-család rendelkezésére. A méret nem véletlen, hiszen több generáció él együtt, a szobák száma pedig folyamatosan bővül. Jelenleg 5 szoba található benne: 4 háló és egy dolgozószoba, ahol Luca az adminisztratív munkákat végzi. A szobák mindegyike az emeleten található, míg a modern konyha és étkező lenn, a földszinten. A hatalmas épület alatt egy borospince is található, kitűnően alkalmas borkóstolásra, Luca itt szokta vendégül látni a barátait. Az épület mögött egy nagyobb szőlőskert húzódik, míg mellette egy terasz, amelyen - jó időben - a nagyobb családi összejöveteleket és olaszos vendégszeretetet élvezheti minden résztvevő.
Értem én, hogy jóban akar velem lenni, és minden hátsó gondolat nélkül, hiszen nem tudom, hogy én mit adhatnék neki. A cukrászathoz nem értek, hogy majd át tudjam venni a trónt. Esetleg igen, az egyetlen fiú örököst bennem látja, és közel húsz év után az ölébe pottyantam. Még ismerkedem a helyzettel, hogy van kire felnézni. De úgy mellesleg valóban hiányolom az idősebbik hugomat, eddig nagyon úgy tűnt, hogy az apám tyúkanyóként fogja össze a társaságot, csodálom, hogy a nagy hangú Alex most sehol. Gyanakodva méregetem a férfit, meglepte tán, hogy így rá kérdezek. Én is megállok a kávé iszogatásában, nagyon kiváncsi vagyok a válaszára. – Nem tudom. Mi történt? – Én meg azt hittem, hogy pont azzal lesz kicsit megszentelve az ünnep, hogy mindannyian itt vagyunk. Tervezem, hogy elutazom karácsony másnapján Rómába a nevelőanyámhoz, már le is beszéltük, de annak idején Alexet nekem is bemutatta, valahogy csonkának tűnne az ünnep nélküle. Belekortyolok végül a kávéba, és veszek a már kikészített reggeliből. Mármennyit tudnék enni, de attól függetlenül, hogy most itthon vagyok, edzeni is akarok, nem puhulhatok el a semmittevős napokon. Ám meg is rezzenek, ahogyan a poharak kirepülnek, és széttörnek szilánokra. Nem ugrok ugyan nagyot, hiszen láthatóan az apám csinálna, de nem eszek vagy iszok tovább. – Ez meg mi volt? – Nem vagyok egy ijedős alkat, de lehet, hogy a kérdésemen húzta fel ennyire magát? Ha valami feszkó van a lánya és közötte, nem kéne valahogy megoldani? Hm.. Végül elnézést kér, és már takarít is. Visszafordulok a bagettem felé, és folytatom a harapdálást. – Igen? Nocsak, halljuk. – Ha megint valami komoly dologról van szó, felpattanok, és itt hagyom. Bár kétlem, hogy hogy Sienna örülne neki, hogy így a kapcsolatunk hajnalán becuccolnék hozzá. Azért annyira még nem vagyunk együtt, hogy nála is aludjak. Aztán lehet, hogy meglepődnék, ha mégiscsak ő is így gondolná. Ám félő, hogy nem úszom meg, hogy valami húsbavágó legyen, amit az apám mondani akar, a hangulata is valahogy olyan síri.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Tényleg reménykedem abban, hogy a téli szünet idején sikerül kissé jobban Roby közelébe férkőznöm. A tanév alatt nem sok időm jut arra, hogy bejárjak hozzá, hiszen neki órái vannak, nekem pedig egy cukrászdám, amit vezetnem kell. Mindketten elfoglaltak vagyunk tehát a magunk módján, levelek útján pedig az ilyesmit egész egyszerűen lehetetlen megoldani. Kapcsolatot építeni, rendezni így nem lehetséges. Alba esetében még egészen könnyű dolgom volt, vele alkalmanként együtt tölthettem pár napot, Spanyolországba utaztam hozzá, de Roby... Nos, ő azért már első látásra is sokkal, de sokkal keményebb dió, mint a két lányom együttvéve volt annak idején. Ennek pedig talán az a fő oka, hogy még mindig nehezemre esik felfogni, miszerint él és létezik. Ehhez elég sok időre lesz még szükségem, de előtte igyekszem nem mutatni, mennyire irreális ez az egész. Hallom, amint valaki lejön a lépcsőn, majd kíváncsian sandítok hátra, végül megpillantom a fiamat. A kis gatya nem zavar, hiszen Alex is képes volt egy szál bugyiban és melltartóban fel-alá rohangálni, mint a mérgezett egér, szóval a lenge öltözéket volt már alkalmam bőven megszokni az évek folyamán. Egyébként se vagyok az a pironkodós alkat, úgyhogy nyilván azt is fapofával nézném végig, ahogy Roby vetkőzni kezd, majd parancsolnám vissza a szobájába mindennemű zavar nélkül. - Úgy gondoltam, estére összeülhetne a szűk rokonság annak tiszteletére, hogy itthon vagytok - felelem végül a fiam kérdése hallatán, miközben ő a kávéját tölti ki, majd ízesíti magának. A "szűk kis rokonság" részünkről azért elég sok embert takar, szóval esélyesen tömegnyomor lesz a villában, de szerencsére van elég tapasztalatom az ilyesmiben. - Dany és Alex esetében hagyomány, hogy ha hazajönnek, tartunk egy kis ünnepséget - magyarázom Robynak, elvégre ő erről mit sem tudhat. Meg hát indok is kell arra, hogy ehessünk... Téli szünet, nyári szünet, ez esetünkben egyre megy, a vacsora, amelyet az első itthon töltött nap estéjén adunk, mindenképp meg van tartva. - Alex? - kérdezek vissza, miközben a sütő irányába tartok, hogy ellenőrizhessem, hol is tart a tészta pontosan. Roby kérdése hallatán azonban megtorpanok, majd kissé meg is feszül a testtartásom. Érezhetően van valami a háttérben, aminek nem igazán örülök. - Tudod, mostanában elég sok minden történt körülötte, úgyhogy jelenleg nem hiszem, hogy szeretne velünk ünnepelni... Igazság szerint fogalmam sincs azt illetően, hogy Alex merre is van éppen vagy mit csinál, csupán arról tudok, hogy milyen körülmények vezettek idáig. Szoktunk ugyan levelezni egymással, de hogy Robynak mondott is-e valamit... Voltaképp, ő és Alba elég nagy változások voltak az életében, erre Lydia is előáll a hülye ötleteivel... Rosszul esik ugyan, de cseppet sem csodálom, hogy jelenleg szeretne minél távolabb maradni tőlem és az anyjától is. Én két új testvért szabadítottam a nyakában, az anyja pedig egy ismeretlen alakot, akiről személy szerint még nyilatkozni sem tudok, hiszen nem ismerem. Ez pedig dühít, hiszen én vagyok Alex apja és nem hiszem, hogy az anyjának joga lett volna ilyesmit lépni az én megkérdezésem nélkül... Roby nem sokkal később azt veheti észre, hogy egy-két pohár repül le a konyhaszekrényről, majd törik ripityára, mindezt anélkül téve, hogy bárki is a közelükben lett volna. Az ökölbe szorított kezem hirtelen elernyed, én pedig igyekszem nyugalmat erőltetni magamra. Hosszú évek óta nem gyakorlom a mágiát, ennek eredményeként pedig néha elfeledkezem magamról és az érzelmeim miatt ilyesmiket teszek. Elég ritka az ilyesmi, habár most a társaságom nem pont a legszerencsésebb... - Feltakarítom - sóhajtok végül egyet, miközben a seprűért és a lapátért sétálok, majd látok is neki a műveletnek. - Bocs, elragadtattam magam - teszem azért még hozzá, amely mondatból Roby immár egyértelműen kikövetkeztetheti, hogy én voltam a tettes, nem más. Bár, elég nyilvánvaló... Errefelé nincsenek repülő csészealjak. - Mindegy, amúgy is beszélni szerettem volna veled néhány dologról - egyenesedem ki végül, majd - miután elég nagy lett újra a tisztaság - intek Roberto számára, hogy nyugodtan foglaljon helyet, ha eddig esetleg még nem tette volna meg. Jobb is, ha ülve éri a hír.
Egészen megszoktam már az iskolát, az All-star csapatot, de még az elveszett családomat is, csak az apámmal nem találtam meg eddig a közös hangot. Azt látom a tekintetéből, hogy majd a karácsonyi hangulat összehoz minket. Hát nem is tudom, vannak fenntartásaim, de Sienna szerint tényleg tennem kéne egy próbát, hátha jól kijövünk majd egymással. Így hát nem maradok a Roxfortban, hanem felnőttként, egyetemistaként én magam is jövök a többiekkel, hogy belakjam a saját szobámat. Felmerül bennem, hogy nem csak írok a nevelőanyámnak, hanem akár meg is hívom, de azt hiszem abból kész botrány lenne, egymásra mutogatás, hogy ki miben volt hibás, ő vagy az apám, úgyhogy jobb a békesség alapon el is engedem a dolgot. Egyetlen dolog, amiben messzemenően elégedett vagyok vele, az az étel, amit elém tesz. Nyilván komoly előnye van, hiszen cukrász, de a többi olasz kaját is, amit annyira imádok, rendkívül jól csinálja. Ezért aztán azt is elnézem neki, ha éppen rendelünk, néha belefér, bár az nem ér fel ahhoz, amit ő készít. Egy szál kisgatyában jövök le a szobámból, nem vagyok pironkodós alkat, főleg nem az apám előtt, ehhez már elég volt fél év. A kávét köszönés nélkül töltöm ki magamnak, kell pár perc, amíg felébredek, a mogorva stílus reggel senkitől sem megbocsájthatatlan bűn. Belekortyolok, de közben máris ízesítem, hiszen a kávé bár alapvetően egyedi ízvilággal rendelkezik, én mégis szeretem felturbózni. Éhes is vagyok rendesen, megkorran a gyomrom. – Mi lesz a mai program? Alex miért nem jött? – Igen, nagy furcsasággal tölt el, hogy csak Alba, Dany és én vagyunk itt, és pont az a testvérem hiányzik, akire külsőleg belsőleg legjobban hasonlítok. Valami pasi ügy lenne? Vagy csak összerúgta a port apámmal? Netán a saját anyjánál tölti a karácsonyt? Baja esett? Az eshetőségek végtelenek, de míg apám valami reggelit rak elém, követelezően nézek rá. Van egy bizonyos stílusom, de hát ő a szülő, neki ezt kezelnie kell. Fel sem merül bennem, hogy segítsek a reggeli készülődésben. Majd szól, ha kell valami.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Sok minden történt az elmúlt fél évben. Alba és Roby felbukkanása, Lydia őrült ötlete Alexet illetően és Angela válása... Ezek mind-mind eléggé befolyásolják az egész család életét. Alba érkezésével felborult minden, hiszen ő még csak kislány, sokkal, de sokkal több odafigyelést igényel az egész rokonság részéről. Még szoknia kell az új környezetet és az országot, idegen kultúrát, feldolgoznia magában az anyja halálát és elfogadnia, hogy ez az első olyan karácsony, amelyet nélküle kell eltöltenie. Ráadásul, mindennek tetejébe előkerült Roby is, a fiam, akit egészen nyár elejéig halottnak hittem. Alex lelépett itthonról, vele leveleken keresztül tartom a kapcsolatot, de legalább tudom, hogy jól van. Egyszóval, nem könnyű Luca Maroninak lenni, hiszen ahány fiókám van, annyi bonyodalmat hoztak az életembe. Soha életemben nem hittem volna, hogy apának lenni lehet ilyen nehéz is, hiszen Alex kislányként még könnyen kezelhető volt és a legtöbb idejét anno Bécsben töltötte. Roby azonban már lassan felnőtt, válaszokat akar és számítok arra, hogy előbb-utóbb nekem szegezi a maga kérdéseit az anyjával kapcsolatban. És akkor meg kell tudnia az igazságot, bármi is legyen az. Alba, Dany és Roby is még a tegnapi nap folyamán jöttek haza az iskolából és minden bizonnyal még az igazak álmát alusszák mindketten a szobáikban. Én azonban már kora reggel óta talpon vagyok, hiszen kivettem ma egy szabadnapot a cukrászdában, hogy legalább kellően megünnepelhessük, hogy együtt a család nagy része. Alba igazán édesszájú, így a vacsora mellett szándékomban áll egy-két jókora adag süteményt is készíteni, no meg már kora hajnalban elmentem a boltba, hogy fagylaltot és mindenféle földi csemegét szerezhessek be a lakomára. Valahogy mi olaszok sose lakunk igazán jól és képesek vagyunk három napig ugyanazt enni, amíg el nem fogy. Az ételt kidobni bűn és pazarlás, na nem mintha ennyi éhes száj miatt aggódnom kellene bármi miatt is. A tészta tehát a sütőben, a kávé frissen lefőzve gőzölög a konyhapulton, szerény személyem pedig máris a reggelin ügyködik. Némi pirítóst készítek tehát, amely mellé facsarok is ki pár gyümölcsöt is a narancsléhez, hogy legyen mivel leöblíteni, de azért a hűtőbe bekukkantva se jár pórul az, aki megéhezik. A tegnapi vacsoráról ugyanis maradt még pár palacsinta meg némi pizza, amelyet ezúttal rendelni kényszerültünk, hiszen én magam dolgoztam, nem volt hát időm arra, hogy házilag üssem össze. Persze, panasz erre se lehet, hiszen Olaszországban valóban jó pizzát készítenek. Tehát, bárki is tévedne erre, engem már rendesen felöltözve találhat, miközben sürgök-forgok, hogy még időben elkészülhessek a reggelikkel. A főzőcske ellenére a konyha tiszta, a pult letörölve, minden tányér szépen elmosogatva hever a helyén. Általában a tennivalóim közepette is szeretem, ha rend van körülöttem. A konyhára pedig kifejezetten allergiás vagyok ebben a tekintetben, nem is szeretem hát, ha valaki más szeretné birtokba venni helyettem. Itt minden olyan tiszta, hogy szinte enni lehetne a földről, erről pedig én magam gondoskodom. A cukrászdában megszoktam már, hogy minden egyes négyzetcentimétert át kell sikálni, eme felfogást pedig követem idehaza is.
Nem állt szándékomban pont előttük és pont ezt eltitkolni, de egész egyszerűen nem tehettem mást. Az pedig még jobban fáj, hogy még most se lehetek teljesen őszinte Daniellel. Tartok a következményektől, előre rettegek attól, mit reagálna arra, hogy én is mágus vagyok, amiről ő mit sem tud. Késő lenne már egy ilyen titkot leleplezni előtte és beavatni a miértekbe, hiszen nem lenne képes megérteni. Talán sohasem. Végtelenül okos, eme oldalát már megismertem, de miként várhatnám el tőle, hogy olyasmit is megértsen, amit én se vagyok képes teljes egészében megmagyarázni? - Valahogy sejtettem - fújom ki magamból feszülten a levegőt. Igen, én is rengeteg alkalommal megkaptam ezt a magyarázatot a szüleimtől kamaszkoromban, de idővel képes voltam rájönni, hogy igazuk van. Tényleg akadnak olyan helyzetek, amelyet kénytelen az ember egészen más szemszögből átértékelni, amikor belekényszerül egy bizonyos szerepbe. Jelen esetben az apaságba. Danielnek nincsenek gyerekei, még hosszú évekig nem is lesznek, ennek révén pedig nem áltatom magam azzal, hogy bizonyára megérti majd az érveimet. Mert egész egyszerűen nem fogja! Igazság szerint elég nehéz példaképnek lenni, Dany esetében ez pedig hatványozottan igaz. A nevelőapja elhagyta, ennek révén én vettem őt magamhoz és neveltem fel. Igyekeztem a jóra tanítani, miközben igenis tisztában voltam azzal, hogy hibázni fogok. Ember vagyok én is, elég esendő, habár sohase hittem volna, hogy ekkora hibát vétek majd. Ahogy azt sem, hogy idővel színt is kell majd vallanom róla. Mégis, Alba biztonságba sokkalta előrébb való volt minden másnál. - Szólhattam volna, igen - ismerem el végül, hogy igenis akadnak olyan helyzetek, amelyből még számomra sincs mindig kiút. De tartom magam ahhoz, amit az imént mondtam: nem lett volna egyszerű a helyzet. Nem állítom, hogy mindent a lehető leghelyesebben tettem, de próbálkoztam. Akkoriban ezt éreztem jó döntésnek. Persze Alex helyzetébe ismét nem gondoltam bele... Még csak eszembe se jutott egy pillanatra sem, hogy Lydia miatt lázadó, szeretethiányos kamasz lesz belőle. - Mintha célozgatott volna párszor arra, hogy szeretne Rómában maradni. Végleg - teszem még hozzá, némileg gondolkodóba esve Dany iménti szavain. - De ez nem ilyen egyszerű - csóválom meg végül a fejem. - Lydia aligha hagyná szó nélkül, hogy itt töltse minden szabadidejét. És nem is szakíthatom el tőle örökre, hiszen mégis csak ő az anyja... Fogalmam sincs, mennyire tenne jót Alex számára, ha ő és Lydia mindenféle kapcsolatot megszakítanának egymással. Bármennyire is rossz a viszonyuk, az a nő marad akkor is Alex anyja, nem más. Mindenesetre, igyekszem majd a dolgok után járni. - Amíg Alex nem tölti be a tizenhetet, addig semmit se tudok tenni - szögezem le a véleményemet. Rettenetes belegondolni abba, hogy Lydia mi mindent tesz a lányunkkal, de legális módon nem vehetem el tőle. - Felőlem bármikor ide költözhetne, de te komolyan azt hiszed, hogy az anyja annyiban fogja hagyni a dolgot? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Képes és utána jön, hogy a hajánál fogva ráncigálja vissza Bécsbe - közlöm a szomorú tényeket. Természetesen, nem áll majd szándékomban ezt csak úgy végignézni és semmit se tenni ellene, de abban is biztos vagyok, hogy Lydia nem fog csak úgy szemet hunyni Alex véleménye felett. - Mindent a lehető legóvatosabban teszek, nem kell aggódnod - jelentem ki. - Egyelőre csak kérdezősködöm és nem is áll szándékomban nyílt lapokkal játszani - Ellentétben Ginával, aki majdhogynem teljesen elvesztette a fejét a bosszú miatt és elég óvatlanná vált, még akkor is, ha ő ezt sohase látná be magáról. - De most mennem kell - szólalok meg. - És tényleg sajnálom. Nem könnyű ez, rátok pedig egyáltalán nem gondoltam - veszem magamhoz beszéd közben a kabátom. A munka rengeteg, a cukrászda pedig még a lehető legrosszabb passzban is telt házas.
Mindig is azt gondoltam, hogy a bácsikám mindenkinél jobban ismer, hiszen minden apró hülyeségemmel őt traktáltam jóformán egész életemben. Amikor pedig az apám elment, ő vett magához, és ő törődött velem. Ezt pedig sosem fogom elfelejteni neki. Ugyanakkor azt is hittem, hogy én is kiismertem őt az elmúlt évek alatt. De nyilván tévedtem. Legalábbis most valahogy elég rosszul esik a tudat, hogy titkai vannak. Mármint ilyen súlyú titkai. - Már gyerekkoromban is utáltam, amikor ezt mondtad. - fújom ki a levegőt némiképp bosszúsan. A felnőttek azt hiszik, hogy könnyen leszerelhetik a gyereket azzal, hogy megérted, ha nagyobb leszel, vagy ha saját családod lesz, ha valamit nem akarnak megmagyarázni, de igazából csak annál jobban birizgálja a gyerekek kicsi agyacskáját a dolog. Most pedig nem érzem jobb lenne ezt hallanom, mint 10 évesen volt. Persze mindenki hibázhat. Még a felnőttek is, akikre példaképként nézünk. De ettől nem könnyebb csalódni valakiben, akire egész életedben felnéztél, és rájönni, hogy ő is esendő halandó, tele hibákkal, és tévedésekkel, mint mindenki más. Mármint nem Alba létezése a hiba, hanem, hogy ennyi ideig nem lehetett része a családunknak. Ezt pedig nem tudom könnyen megérteni. Okok ide, vagy oda. Ha pedig a bácsikám lenne olyan kedves, hogy most amikor itt a lehetőség rá, akkor beavatna az egyéb titkaiba is, akkor nem kéne tovább töprengenie rajta, hogy mi lesz, ha kiderül. - Nyilván igen... de attól még szólhattál volna a döntésedről, titkolózás helyett. Mármint nyilván nem volt könnyű, és egyszerű... az elég nehéz időszak volt mindenkinek, de ettől még esélyt adhattál volna rá, hogy ismerjük, és akkor könnyebb, és természetesebb lenne ez az egész. - oké elismerem, akkoriban eléggé rá járt a rúd a családunkra. Vitta betegsége, a nagyszüleimé, akiknek rosszat tett a Vitta miatti aggódás, én aki gyerekként nem is igazán értettem semmit. Akkoriban a cukrászat sem ment jól, és szinte minden pénz Vitta kórházi számláira ment. A bácsikám pedig ott állhatott az egész közepén, a hírrel, hogy apa lesz, egy egyszerű futó kapcsolatból. Ebbe belegondolni is fejfájdító. De valahogy ezt akkor sem érzem mentségnek, hogy 11 évvel később kell mindent megtudjunk. Vagy ha máskor nem is, de akkor, amikor Alex létezése kiderült, akkor hazahozhatta volna Albát is, hogy megismerkedjenek, és tudjanak egymásról. Alex akkor még sokkal fogékonyabb lett volna rá, és ki tudja jó hatással lehetett volna rá. Így viszont félek, hogy vissza fog nyalni az a bizonyos fagyi. - Lehet nem kellett volna ráhagynod. Szerintem pedig így is túl sok időt tölt Lydiával. Egyáltalán nem kellene Bécsbe mennie. Semmikor, semennyit. Talán megkérdezhetnéd Alexet, ha betölti a 17-et, akkor hol, és kivel akar majd élni, ha nem egy kényszer megállapodás hatására kell utazgatnia ide-oda, amit ő nem is akar, hanem szabadon dönthet róla, hogy mikor és hova megy. Bár a válasz így elég egyértelmű. - vetem fel. Tudom, hogy Alex valójában sokkal jobban szereti Rómát, mint Bécst. A kezdetektől fogva. Velünk sokkal szabadabban lehet önmaga, mint az anyjánál. Itt senki sem vár tőle lehetetlen dolgokat. Oké, manapság a minimális elvárható dolgokat is igyekszik itt is kikerülni, de talán csak így lázad ez ellen az egész abszurd helyzet ellen. - Én tudom, de Alex is tudja? Ne haragudj, hogy ezt mondom, de szerintem Lydia sosem szerette igazán Alexet. Egyszerű pénzforrást lát benne, aminek segítségével nagyon jól pumpolhat téged. Legalábbis, amíg Alex nagykorú nem lesz. Közben pedig igyekszik belenevelni Alexbe, hogy másra egyébként sem jó. A kitartott feleség szerepre is csak a valamicske vélabája miatt. Ezzel együtt pedig kiválóan tud rám mutogatni, hogy miattam nem olyan irreálisan tökéletes Alex, amilyennek ő szerette volna. - tudom. Elég sarkalatos rossz véleményem van Alex anyjáról, még ha ezt igyekszem nem is hangoztatni. Alex előtt pláne nem. De a húgi nem hülye. Szerintem így is tisztában van vele, hogy mit gondolok az anyjáról. - Nem tudom mit tennék, ha valamelyikőtökkel történne valami. Talán igazad van, és nem tudnék csak úgy a hátsómon ülni... De talán akkor is inkább a hatóságok nyakára járnék. Lehet csak túl naiv vagyok, hogy azt hiszem, hogy mindenki tisztességesen végzi a dolgát. A nyomozok is. De egyedül mégsem nézhetsz szembe gyilkosokkal. Ha a menyasszonyoddal megtették, veled is megtehetik. Akkor mi lesz Alexszel, és Albával? - mármint én nyilván mindent megtennék. Igyekeznék mellettük lenni. De őszintén? Túl fiatalnak, és éretlennek érzem magam, hogy a nyakamba vegyek egy egész ekkora családot. Főként úgy, hogy Albát még csak nem is ismerem. Bár most már szeretnék vele találkozni. Szóval egyenlőre szeretném azt gondolni, hogy a bácsikám tart mindent kézben, és nekem nem kell semmiért felelősséget vállalnom. Hogy még nagyon sokáig itt lesz, és így lesz. De ha gyilkosokat hajkurászik titokban... abból sok jó nem lehet, nem igaz? Én pedig nem szeretnék ezért is aggódni.
ϟ”A titok olyan, mint az időzített bomba, csak arra vár, hol robbanhat fel.”ϟ
Ismerem Danielt, pont emiatt éreztem úgy, hogy jobb, ha nem tud a lányomról. Ahogy Angela és a szüleim sem. Mindenki meg szerette volna ismerni és minden bizonnyal egy perc nyugtom se lett volna addig, amíg el nem viszem őket magammal, esetleg Albát el nem hozom Rómába. Ez pedig teljesen érthető, normális reakció. Hasonló helyzetben én is pont ugyanezt tettem volna. Ezt szerettem volna teljes mértékben kikerülni, ami sikerült is kerek 11 évig. Alba is rágta a fülemet azzal, hogy szeretne eljönni velem Rómába, de ő még kicsi, hamar elterelhető a figyelme és azért neki ott volt az anyja, aki nagy eséllyel Barcelonában maradt volna. Mentségemre szóljon, hogy őt beavattam a dologba. Ő tudta, mi vagyok és amint helyre kerültek benne a dolgok, támogatott. Ha Alba hisztizett is Róma miatt, az anyja minden bizonnyal megnyugtatta, amiért végtelenül hálás is voltam számára. Bármi is volt az indokom, nehezemre esett nemet mondani a lányomnak arra a kérésére, amely egyébként teljesen indokolt és jogos is volt részéről. Ahogy a családom részéről is az lett volna annak idején. - Vannak dolgok, amelyekbe nem vonhatsz be mindenkit - próbálom kissé csillapítani a kedélyeket. Igen, számítottam Dany részéről a kirohanásra. Hogyne számítottam volna rá! - Ezt csakis akkor fogod megérteni, ha neked is lesz saját családod, addig viszont hiába is magyarázok bármit is. Hibáztam, rendben? Talán el kellett volna mondanom és akkor elkerülhettem volna a mai napot. Nem azt sajnálom, hogy eltitkoltam Albát. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy erre igenis nyomós érveim voltak. A mai nap ebben a legnehezebb. A várható viták áradata mindenkivel. A magyarázkodás és a kérdések özöne, amelyekre nem adhatok őszinte választ. Előbb vagy utóbb, de minden ki fog derülni, ebben biztos vagyok. Mert a titkok már csak ilyenek. És a mostanin túl fogunk tudni lendülni, de mi van abban az esetben, ha Daniel rájön arra, hogy nekem is közöm van ahhoz a másik világhoz? Azt már nem fogja ennyire könnyen lenyelni magában. - És te? Bízol bennem annyira, hogy tudd, képes vagyok önálló és helyes döntéseket hozni? - dobom vissza a labdát. Igen, a legtöbb dolgot megbeszélem a családommal, mint az olaszok többsége. De ez... Ez túlmutat mindenen. - Amikor Alba megszületett, még gyerek voltál. Nyolc éves. Angela pedig... Ismered az anyádat, akkoriban pedig igen nehéz időszakon kellett átmennie. A nagyszüleid pedig állandóan betegeskedtek már akkoriban is. Senkivel se tudtam megbeszélni, hogy mit kellene tennem egy ehhez hasonló helyzetben - fonom keresztbe a karom, miközben hátam nekidöntöm a falnak, majd onnan tanulmányozom Dany arcát. Ebben azért van némi igazság, hiszen ebben egyedül kellett döntenem. Senki se mondta, hogy helyes vagy sem. Kétségkívül beavattam volna Danielt, ha akkoriban lett volna tizenhét, de így... Nem. És kockáztatni se szerettem volna. - Sejtettem valamit és kérdeztem is róla Lydiát, de ő mindent tagadott - dünnyögöm magam elé gondterhelten. - Utána rá is hagytam, mert rengeteg volt a munka, de szerintem ismét megpróbálok beszélni vele. De mégis mit tehetnék? - pillantok fel tanácstalanul. - Így se sok időt tölt vele, szinte állandóan velünk vagy az iskolában van. Amit nem bánok, tényleg nem, de ha Lydia szavakkal ássa alá Alex önbecsülését, az ellen valóban nem fogok tudni hatékonyan fellépni. Alexet pedig hiába is kérdezem a gondjairól, mert vagy nem mutatja ki, hogy lennének neki vagy pedig egész egyszerűen tereli a témát. Esetleg a balhékkal kompenzál. Alba felbukkanása ennek se fog jót tenni, de őt akkor is haza kell hoznom. - Beszélek Alexel is, de ekkora butaságot... - csóválom meg a fejem egy lemondó sóhajjal. - Szeretem és mindig is szeretni fogom, bármit is tesz és bármilyen is legyen. Sejtettem, hogy Lydia ellenem hangolja és a családom ellen, de azt soha életemben nem hittem volna, hogy a saját lányán vezeti le a frusztrációját. Ráadásul, Alex se tűnt sohasem egy nebántsvirágnak, hiszen mindenki mással képes szembeszállni. Miért pont Lydia ez alól a kivétel? - Igen, ő - biccentek egyet Daniel kérdése hallatán. Nem szívesen hozom fel a dolgot a családom előtt, főleg a múltbéli exmemorian miatt. A végén még teljesen összekuszáltam volna mindent. - Nem tettem volna, ha tettek volna bármit is - jegyzem meg és ez részben igaz is. A csendőrök helyett viszont az aurorokhoz fordultam. Ők is elhajtottak viszont, hiszen - mint kiderült - titkoltak valamit. - És nem hiszem, hogy te is nyugton megülnél a helyeden, ha velünk történt volna valami - állapítom meg. Most ugyan még nem érti és azt hiszi, képes lett volna másokra hagyni, de bizonyára hajtotta volna a tettvágy. Nem bosszút szeretnék, hanem igazságot.
Nos, egy valami biztos. Ha a bácsikám az elején elmondja Albát, akkor minden bizonnyal látni akartam volna. Megismerni, és annyi időt tölteni vele, amennyit lehet. Ennek érdekében pedig gyakorlatilag bármire képes lettem volna. Hetekig rágtam volna a bácsikám fülét, hogy vigyen le hozzá. Ezt pedig nyilván ő is tudja. Ugyanakkor képtelen vagyok felfogni, hogy mi lett volna ebben olyan rettenetes. Szóval igen, szerintem el kellett volna mondania a legelején. Mert hát a titkok mindig kiderülnek, és mindig a legrosszabbkor, a legrosszabb formában. - A családot védted a hazugsággal? És ha ebben hazudtál, akkor miben még? Mégis hogy bízhatnánk egymásban, ha még őszinték sem lehetünk? Nem ez lenne a család lényege? Hogy együtt nézünk szembe mindennel? - igen, nehezem emésztem meg ezt a dolgot. Mármint nem Alba létezését, és azt, hogy velünk él ezután. Hanem azt, hogy nem tudom, hogy mi mindenben hazudhatott még az a személy, akit egész életemben példaképként tiszteltem, és akire mindig felnéztem. - Mégis mi olyan bonyolult benne? Ez egy eldöntendő kérdés. Bízol a családodban, annyira, hogy őszinte legyél, vagy nem? Bízol bennem? - számomra ez egyáltalán nem bonyolult. Sőt nagyon is egyszerű. A család azért van, hogy segítsen minden nehézséggel szembe nézni. Ott legyen, amikor szükség van rá. És a dolog legnagyobb iróniája, hogy pont a bácsikám volt az, aki ezt a felfogást nevelte belém. Szóval, ha egy percig is voltak kétségei afelől, hogy figyeltem-e rá, most választ kaphat. Akkor is hallottam, és a magamévá tettem az elhangzott mondatokat, ha úgy tűnt, hogy csak hátat fordítva duzzogok, és nem figyelek rá. - Mégis mit gondoltál, miért a sok sulis balhé? Mit akar elérni? Tudod, attól hogy veled nem beszélget a problémáiról nem jelenti, hogy nincsenek neki. Leginkább az anyjával, és az anyja miatt. Amit te látsz, az a magabiztosság csak a felszín. De igazából Alexnél bizonytalanabb, és sérültebb önbecsülésű emberrel nem találkoztam. Na, jó talán Ginával, de az egy másik történet. Emlékszel még miket mondtam Alexről, amikor az első nap elvittem őt, és este bejöttél a szobámba? Van, ami azóta se változott. - azóta a nap óta én vagyok az akinek Alex mindent elmondhat. Aki igazán törődik vele, és mindig meghallgatja. Ezért én hallgattam éveken át, hogy az anyja mikkel mérgezte a lelkét. Nem fizikálisan. Olyat nem hiszem, hogy képes lenne tenni. De olykor a szavak sokkal jobban tudnak fájni. Lydiának pedig rengeteg olyan mondata akadt az évek alatt, amik mély sebeket ejtettek Alex lelkén. Még ha ezt Alex sosem ismerné el nyíltan csak úgy. Még az apja előtt sem. - Szerinted honnan vesz Alex olyanokat, hogy nem elég jó, hogy önmagáért szeretni lehessen, és sosem viszi semmire, mert semmiben sem elég tehetséges? Hogy sosem viszi semmire önnön erejéből, és örüljön, ha a véla bája miatt lesz valaki, aki hajlandó feleségül venni, és eltartani, mert ez az egyetlen amire képes lehet? Én ezeket a mondatokat hallgatom évek óta minden nap tőle, és újra és újra igyekszem elmondani, hogy ez mekkora ostobaság, és milyen értékes ember, de amikor kicsit is kezdené elhinni nekem, akkor jön az anyja valamivel, amitől ismét értéktelennek hiszi magát, és úgy gondolja, hogy nem ezt nem mutathatja ki senkinek, leginkább neked nem, mert akkor nem szeretnéd többé, az anyja pedig újabb fogást találna rajta, hogy milyen szánalmasan gyenge, mert érzelmeket mutat. Valójában csak a figyelmedet akarja, és azt, hogy ne kelljen soha többé visszamennie az anyjához, akivel sehogy se tud kijönni, mert képtelen megfelelni neki és a tökéletes elvárásainak. - sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez az igazság. Legalábbis az, amit én gondolok, és látok belőle. Alex számára én vagyok az egyetlen, akinek képes megnyílni, de újabban már előttem sem. És félek, hogy mindez az egész hova fog vezetni. Nos, ha van valami amiben egyetértünk Lydiával, az az, hogy kölcsönösen egymást hibáztatjuk Alex gondaiért. Szerinte én vagyok rossz hatással rá, szerintem pedig ő. Kicsit megkönnyebbülök, amikor kiderül, hogy nem a bandáról van szó. Ezúttal mellé lőttem a találgatással. Ugyanakkor ötletem sincs, hogy mi más lehetne. - A titkoknak az a természetük, hogy kiderülnek. Akár kicsik, akár nagyok, és mindig a legrosszabb módon a legrosszabbkor. - jegyzem meg. Viszont ismerem Alexet annyira, hogy tudjam, ha elő akarod keríteni, akkor délig ki sem mászik az ágyból, ha viszont nem kellene, akkor kilométerekről képes nem rá tartozó információkat meghallani. Jellemző. Szóval nem árt egy plusz bűbáj, ha bármit is ki akarok szedni a bácsikámból. - Melody? A menyasszonyod, aki meghalt? - elgondolkodott arcot vágok, miközben visszakérdezek, de néhány pillanat töprengés után eszembe jut a keresett információ. Noha a bácsikám gyakorlatilag sosem beszél róla. Sőt igazából egyszer a nagyi mesélte, hogy volt valakije, akit nagyon szeretett, de balesetben meghalt. Azóta nem volt senki komolyabb kapcsolata neki. Ő is csak azért, mesélt róla, mert kérdeztem, hogy a bácsikámnak mért nincs felesége és gyerekei, mint én. - Megölték? De akkor mért nem a csendőrök nyomoznak? Az ő dolguk. Nem játszhatsz egyedül csendőr nyomozót. Legfőképpen, ha ezek veszélyes alakok. Szerinted mi lesz a nagyiékkal, vagy Alexel, anyával, ha veled is történik valami? - értem én, hogy ez egy súlyos titok, és szörnyű is, de... ezt nem így kéne. Erre vannak a hatóságok, nem? Vagy túl naiv lennék?
ϟ”A titok olyan, mint az időzített bomba, csak arra vár, hol robbanhat fel.”ϟ
Már a legelején el kellett volna mondanom a családom számára a tényeket, de - lássuk be - az ember mindig utólag okosabb. Akkoriban tartottam a reakciójuktól és Albát sem állt szándékomban elrángatni Rómába az anyja mellől. Szeretem, hiszen a lányom és jó lett volna több időt tölteni mellette, de a dolgok sajnos nagyon is másként alakultak. Veszélynek tettem volna ki, azt pedig nagyon nem állt volna szándékomban. Alex esetében nem haboztam, hiszen úgy éreztem, itt igenis sokkal jobb helye lenne, mint Lydia mellett. - Titeket szerettelek volna védeni - szögezem le, még mielőtt Dany a torkomnak ugrana. - Az egész családot - teszem azért még hozzá. - Mindenkit. És néha jobb a hazugsággal, mint az igazság tudatában élni. Természetesen nem ebben az esetben, mivel egy új jövevény a családban elég kellemes meglepetés szokott lenni mindenki számára. Nekem viszont tényleg nyomós okaim voltak arra, hogy ezt tegyem. Évekig éltem abban a hitben, hogy ez soha az életben nem fog kiderülni, hiszen senki sem gyanakodott egy percig sem. Angela ugyan néha viccelődve megjegyezte, hogy nyilván a szeretőm miatt van ennyi üzleti utam, de ezen kívül semmi komolyabb célzás se volt. Ennek pedig kifejezetten örültem. - Megismétlem: ez így túl bonyolult - sóhajtok egyet gondterhelten, miközben a hajamba túrok. Ritka mozdulat ez részemről, de most igenis szükségét érzem, hiszen valamiért megnyugtat és lecsitítja a bennem tomboló kételyeket pár másodperc erejéig. Nem szeretnék pont itt kitálalni Danielnek a titkaimról, ahol a falba is Alex van építve. Az ő szelektív hallása kitűnően szuperál. Amit nem kellene, azt már kilométeres távolságból meghallja. - Alexnek sérült az önbecsülése? - kérdezek vissza kissé elhűlve, hiszen ez számomra teljesen új információ. Előttem mindig annyira magabiztos, hogy egy pillanatra se ötlött még csak eszembe se, hogy esetleg problémája lenne magával kapcsolatban. Oké, Lydia egyértelműen nem az anyák iskolapéldája, de sohase hittem volna, hogy a kamasz lánya önképét rombolná állandóan. - Ezt nem tudom, honnan veszed, de én nem így látom - szólalok meg ismét, némi töprengés múltán. Nekem nem beszél a problémáiról, szóval szeretném azt hinni, hogy nincs is neki. Még abban az esetben is, ha ez egész egyszerűen képtelenség egy tizenhat éves kamasz esetében. - Mi? - döbbenek meg egy pillanat erejéig és még a tekintetem is elnyílik Dany szavai hallatán, végül eszembe jutnak a történtek, majd gyorsan megcsóválom a fejem: - Nem, szó sincs erről! Már csak az a banda hiányozna az életembe, de komolyan. Szerencsére igen hamar le lettek szerelve, különben én léptem volna az üzlet miatt. Az ilyesmi sose szerencsés helyzet. - Mit nem adnék azért, ha az én titkaim is csupán ennyiből állnának - forgatom meg a szemem, noha tisztában vagyok azzal, hogy saját magamra hoztam a bajt ezzel az egésszel. Színt kellett volna vallanom még Alba születésekor. De mindkét esetben rosszul jártam volna, ebben biztos vagyok. Főleg, ha időközben még Alex is betoppan az életembe. Amikor Dany engedelmesen becsukja az ajtót és egy bűbájt is alkalmaz, elismerően pillantok rá, majd kissé összeszedem a gondolataimat, végül - némi habozás után - megszólalok: - Erről senki sem tud, de Melodyt annak idején megölték - jelentem ki az elsőre talán sokkoló információt. - Én pedig nyomozni kezdtem a gyilkosai után - folytatom. - Nem jutottam ugyan a nyomukra, de igenis van esélye annak, hogy a fülükbe jutott a kis magánakcióm és el akarnak majd tenni láb alól. Nem szerettem volna Alba életét is kockára tenni, ha már Alexet sikerült belevonnom ebbe az egészbe. Ezért hazudnom kellett. Ha elmondtam volna az igazat, mindenki látni szerette volna. Ez az út tűnt a lehető leghelyesebbnek - hallgatok el végül. Nem minden részletet kell tudnia, de ennyi remélhetőleg elég lesz ahhoz, hogy megértse minden cselekedetemet. Dany okos fiú, remélhetőleg elég empatikus is ahhoz, hogy elfogadja ezt az egészet és kissé megbékéljen.
Hogy este mit fogok mondani a barátaimnak, és főként mennyit, azt még nem tudom. A tény, hogy hamarosan újabb lányka érkezik a családba úgysem maradna titok. A körülményekről viszont egyenlőre nem tudom, hogy mit mondhatok, vagy mit sem. Utálom a titkokat, és ferdítéseket. Nem mondom, hogy sosem füllentettem az anyámnak például, különben sosem engedne sehova. De ettől még nem szeretem. És éppenséggel nem is egy súlycsoportba esik, ha esetleg arról füllentek, hogy csak egy kávézóban dumálgattunk, miközben valójában kviddicseztünk. Vagy a tény, hogy van egy elhallgatott gyerek a családban, ami felrúgja az egész eddigi életünket. - Inkább csalódott vagyok, mint dühös... tudod eddig azt hittem, hogy legalább te őszinte vagy velem. Nyilván tévedtem. Egész életemben csak két ember volt, akire apafiguraként tudtam tekinteni. Vajon mi lehet velem a gond, hogy egyik sem képes őszintén titkok nélkül beavatni az igazságba? - a bácsikámnak nem kell sokat találgatnia, hogy tudja ki az a két személy, akire gondolok, és hogy az egyik pont ő. Mindig azt mondta, hogy legyek hozzá őszinte és bízzak benne. Ott van, hogy segítsen. Mert ez egy család dolga. De akkor ő mért képtelen ugyanerre? Rendben talán régebben, amíg kisebb voltam nem értettem volna meg úgy mindent, de már nem vagyok kajla 11. De azt hogy van még egy lánya, azt már a kezdetektől el kellett volna mondania, ha mindent nem is. -Megismétlem a kérdést. Mégis mi lehet olyan jó ok, hogy még a saját családodba se bízz meg annyira, hogy őszinte legyél? - ha van is ilyen jó oka, azt nagyon szeretném hallani. Megérteni. Tudni. De ez nem megy, ha annyival ráz le, hogy "Jó okom volt." és nem mond többet róla. - Nyilván elfogadja idővel, mert nem tehet mást. De addig vajon mennyit sérül, az anyja miatt amúgy is sérült önbecsülése, és hányszor kell majd végig hallgatnom, hogy jobban szereted az új jövevényt, mint őt? - igen aggódom Alexért, és azért, hogy hogyan fog reagálni, és milyen hatással lesz rá, és a személyiségfejlődésére ez az egész. Nem mintha nem szívesen hallgatnám meg. Mindig ott voltam neki, ha ki akarta önteni a lelkét valakinek. Éppen csak valahogy ezt nem így kellett volna. Félek ez még nála valami formában visszaüt. - Minket védtél? Mégis mitől? De igen, tudnom kell az okokat, főleg, ha a családunk biztonságát érinti. - kötöm ezúttal én az ebet a karóhoz. Most pedig pont ugyanazzal a megmakacsolt tekintettel nézek rá, ahogy anyám is tud, ha a fejébe vesz valamiről valamit. Éppen csak őt könnyebb kezelni, vagy egyszerűen elterelni a figyelmét. - Csak nem az a néhány évvel ezelőtti banda jött vissza? - találgatok tanácstalanul, a sötétben tapogatózva. Emlékszem pár éve a helyi üzlettulajdonosoktól egy utcai banda védelmi pénzeket zsarolt ki, de az üzlettulajdonosoknak gyorsan elege lett, és a helyi csendőrséget bevonva meglehetősen rövidre zárták a dolgot. Azóta pedig csend és béke van a környékünkön. - Igen, csak az én titkaim többnyire olyasmik, hogy bünti munkát kaptam a suliban valami hülyeség miatt, vagy azt mondtam anyának, hogy a könyvtárban leszek, de valójában kviddicsezni mentem, vagy valami olyasmit csinálni, amiről azt hinné veszélyes, pedig nem. Nem pedig azt jelentem be, hogy van egy gyerekem, aki mindenki életét fel fogja forgatni. - próbálok rávilágítani, hogy azért nem teljesen ugyanaz a kettő. Végül nem tudom, hogy az érveim hatottak-e rá, vagy valami más. Vagy miről és mennyit akar mondani, de amikor azt mondja csukjam be az ajtót, akkor szó nélkül állok fel, és hajtom végre az utasítást. Sőt még pálcát is húzok, és egy Disaudio-val is megtoldom, hogy ha véletlen Alexnek vagy a nagyszüleimnek erre támadna kedve kóricálni, akkor se hallgathassanak ki minket. A papi esetében nem lenne túl nagy gond, 5 perc alatt el lehet terelni a figyelmét, és utána már el is felejti, de Alex... na ő egész más tészta. - Csak mi vagyunk. Nem hallgathatnak ki. Szóval? - ülök vissza a helyemre, és tekintek várakozólag a bácsikámra. Elég egyértelműen kiolvashatja a tekintetemből, hogy mindent tudni akarok, mindenről. Titkok, és köntörfalazások nélkül. Nem a finomított, cukorkás papírba csomagolt verziókra vagyok kíváncsi, hanem az igazságra. A teljes fedetlen történetre, annak minden részletével, amiről még nem tudok. Elvégre jobb lenne tőle hallani, mint csak úgy véletlen rájönni valamire.
ϟ”A titok olyan, mint az időzített bomba, csak arra vár, hol robbanhat fel.”ϟ
Sejtem, hogy Daniel barátai este még betoppannak majd kérdezősködni az unokaöcsémtől. A kérdés csupán annyi, hogy vajon beavatja-e őket ebbe az egészbe. Elég komoly dolog, de - ahogy ismerem őket - biztos vagyok abban, hogy a fiú nem fog titkolózni előttük. Elvégre, nemsokára még egy taggal bővül a család, amit egyszerűen nem lehet leplezni. Mindenki kérdezősködni fog, egyelőre azonban talán jobb, ha mindez a családban maradna. Nem kérem meg azonban Danielt arra, hogy semmit se mondjon a haverjainak, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ő tudni fogja, mit kell tennie ebben a helyzetben. Alex óta mindkettőnknek volt alkalma megtapasztalni kényes szituációkat. Alba érkezése pedig talán valamilyen szinten hasonlítani fog a nővéréére. Azzal a kivétellel, hogy róla a születése óta tudtam, csak titkoltam mindenki elől. - Dany... Megértem, hogy haragszol, de nem gondolod, hogy nyomós okaim voltak arra, hogy titokban tartsam a dolgot? - vonom fel a szemöldököm. A hangom teljes mértékben higgadt. Nem fogok kiabálni vele, hiszen nincs jogom hozzá. Itt és most én hibáztam, ő semmi rosszat sem követett el. De az okokba beavatni se lenne valami bölcs döntés részemről, hiszen azzal csupán újabb vitát zúdítanék a nyakunkba. Ami cseppet se válna előnyünkre Alba érkezése előtt nem sokkal. - Alex el fogja tudni fogadni idővel - felelem, amint Dany őt hozza fel legfőbb érvként. Igen, ismerem a természetét. Elég heves, ráadásul pont a kamaszkor legkényesebb szakaszában van, ami csak még inkább megnehezíti majd a helyzetemet. De tényleg teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy Alba és ő jól ki fognak jönni egymással. Mondjuk, annyira optimista azért nem vagyok, hogy bízzak abban, miszerint már az első nap folyamán egymás nyakába borulnak majd. - Tisztában vagyok azzal, hogy ez mindenkinek nagyon nehéz lesz, de egyszerűen nem tehettem mást - szögezem le határozottan és kissé szigorúbb hangnemben. - Ezzel csak őt és titeket védtelek meg. És ne kérdezd az okokat, mert nem kell tudnod róluk. Majd idővel mindent elmondok neked, most csak annyit kérek csupán, hogy legalább te ne tegyél szemrehányást - vetek irányába egy kérlelő pillantást. Így is nehéz napok előtt állok. Albának segítenem kell beilleszkedni, Alexnek pedig bizonyítanom kell, hogy nem fog a háttérbe szorulni. Angela reakciója lesz nyilván a legkönnyebben emészthető, ő minden bizonnyal örülni fog a kislánynak. A szüleim pedig... Elég öregek már, szóval aggódom attól, hogy egészségileg negatív hatással lesz rájuk a hír, de egyébként ők is hamar megbékélnek majd a dologgal. Hiszen Alexet is annyira hamar befogadták annak idején! - Mindenkinek vannak titkai, Dany - mutatok rá a tényekre. - Neked is, nekem is. Csak fogadd el kérlek, hogy tényleg nem mondhatok most semmit sem. Mégis miként számoljak be arról, hogy a menyasszonyomat annak idején megölték, én pedig nyomozok a gyilkosai után? Vagy arról, hogy mágus lennék? Alba azért nem jöhetett eddig Rómába, mert nem mertem az ő életét is kockára tenni. Úgy tűnik, nem akadtak a nyomomra, nem jutott vissza a fülükbe a kérdezősködésem, bár ki tudja... Lehet, már megfigyelnek egy ideje és csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy eltehessenek láb alól. És ebbe a bármikor robbanó házba hozzak egy kislányt? - Tényleg sajnálom - teszem azért még hozzá a szavai hallatán. Senkit se szerettem volna megbántani. Úgy gondoltam, Albát végig képes leszek eltitkolni előlük, de a sors közbeszólt. Az anyukája meghalt, nekem pedig nem áll szándékomban magára hagyni. Hiszen a lányom! - Valóban el kellett volna mondanom és nem ismételgetem önmagam. Az okokról nem fogok beszámolni, hacsak nem öntöm kissé másabb köntösbe a dolgot. Arról, hogy varázsló vagyok, nem tudhat, de van a történetnek olyan része is, amelyről igen. - Csukd be az ajtót, kérlek - szólalok meg végül, a tekintetemből pedig igen hamar kiolvashatja, hogy pár részletet azért mégis meg fogok osztani vele a miértekről.
Előfordul, hogy okozunk néha valami kisebb-nagyobb galibát. Ám most nem erről van szó. Ezt pedig biztosan észrevette Paulo és Guido is. Nem ejtették fejre őket. Tudják, mikor komoly a helyzet. Paulo ügyvédnek készül, olvasnia kell az emberek arcáról. Guido pedig orvos lesz. Olyan részletekre is fel kell figyelnie az embereken, ami másnak jelentéktelennek tűnhetne. Szóval gyorsan arrébb állnak, tapintatosan magunkra hagyva. De tudom, hogy este mindketten bejelentkeznek még megtudni, hogy mi volt ez. Mert ez így megy. Törődünk egymással. Nekem pedig el kell mondanom, hogy van egy 11 éves unokahúgom, akiről semmit sem tudtam eddig. Ez pedig elég mélyen, és vegyesen érint érzelmileg. Leginkább felkavaró módon. - 11 éve? Vagyis a kezdetektől. Nem gondoltad, hogy el kéne mondanod? Vagy mégis el akartad egyáltalán mondani? Akkor talán nem kellene üzleti útnak álcázni, ha találkozol vele. Sőt talán mindenkinek Sokkal könnyebb lett volna, főleg Alexnek elfogadni, ha együtt nőhetnek fel, és nem így tudja meg. - érzem, hogy egyre mérgesebb leszek, de egyenlőre még a miértek, és a kérdések tombolnak a fejemben. Persze. Mindent tudni akarok a kislányról. Elvégre ő is az unokahúgom. De közben Alex is eszembe jut, akinek már így sem egyszerű. Az anyja miatt már így is óriási kisebbségi komplexusa van. Azt hiszem, hogy a balhéival próbálja felhívni a figyelmet magára, hogy vele is törődjenek. Erre, ha jön még egy gyerek az életébe, és Luca figyelme még osztottabban jut csak rá, az nem fog jót tenni neki. - A papi és a mama biztos örülni fognak neki. De Alex? Rá gondoltál egy percig is? Szerinted mit fog érezni, ha ez kiderül? Már így is hatalmas kisebbségi komplexusa van, és szörnyen bizonytalan magában, az idióta anyja miatt, akinek semmi sem elég jó, és csak némi figyelemre vágyik, de ha hirtelen lesz még valaki, aki elvonja róla a figyelmet, akkor mit fog érezni, hogy nem elég jó, és már nem is kell, mert itt a másik. - tudom, hogy ez mekkora ostobaságnak hat, de nem Alex szemszögéből. Az anyja kis korától olyan elvárásokat támasztott vele szemben, amiknek képtelen volt megfelelni. Szeretetet pedig aligha kapott. Az a nő hidegebb, mint egy jégcsap. Szerintem pedig olyannyira sikerült ezeket a deficites nézeteket Alexbe nevelni, hogy már itt sem tud feloldódni. Én látom a tekintetében a valódi érzelmeket, de mások elől remekül megtanulta ezeket elrejteni. Jobban ismerem Alexet, és a reakcióit, mint bárki ezen a világon. - Jó ok? Mégis mi lehet olyan jó ok, hogy még a saját családodba se bízz meg annyira, hogy őszinte legyél? Mégis kire számíthatnánk, ha nem egymásra? Nagy fiú vagyok, elviselem az igazságot. A kérdés csak az, hogy vajon milyen titkaid vannak még? - teszem fel a kérdést, mert igen, komolyan tudni akarom, ha van valami amit még titkol. Mert, hát ki tudja ezek után. Vajon, ha nem így alakul. Ha a kislány anyja életben marad, akkor elmondta-e egyáltalán valaha? Ez egy súlyos dolog, és ha egy súlyos dolgot eltitkolt, akkor talán más dolgokat is. Ez a gondolat pedig egyáltalán nem tetszik. Vagy talán csak miattam? Őszintén. Két ember volt az életemben, akit apafiguraként tisztelni tudtam. És mindkettő titkolózik előlem, vajon mi baj lehet velem? Szóval igen, mérges vagyok Lucára, amiért nem mondta el Albát. - Én nem hibáztatom őt. Csak egy kislány. De neked el kellett volna mondanod. 11 évvel ezelőtt. - mondom egy mély csalódott sóhajtással, amibe azt hiszem minden benne van. - Igen. El szeretnék menni. Meg szeretném ismerni, ha már ennyi ideig nem adtál rá lehetőséget. - egy leheletnyivel több rosszmájúság van az utolsó tagmondatban, mint kéne. De eléggé rosszul viselem az ilyen titkokat. Talán a múlt miatt. De majd megemésztem ezt is, csak nem rögtön.
ϟ”A titok olyan, mint az időzített bomba, csak arra vár, hol robbanhat fel.”ϟ
Én örülnék a legjobban annak, ha tényleg csak arról lenne szó, hogy Dany és a haverjai megint okoztak egy kis zűrt. Tényleg. Kapnának egy alaposabb fejmosást, majd mindenki mehetne a dolgára, jelenleg azonban kisebb gondom is nagyobb ennél. Az élet hullámai összecsaptak a fejem fölött. Alex iskolai zűrjei, Alba anyjának halála és a tény, hogy színt kell vallanom a családom előtt... Daniellel kezdem tehát, aki - reményeim szerint - a lehető legjobban fogja fogadni a hírt. Nyilván nem fog számára tetszeni ez az egész, de esélyesen nem fog akkora jelenetet rendezni, amekkorát majd Alex fog. Igen, a héten még vele is le kell ülnöm elbeszélgetni, ez pedig határozottan megrémít. Tizenhat éves, pont a hisztis kamasz korszakát éli, én pedig folyamatosan tolom alá az okokat, amin kiverheti a balhét. Csak reménykedni merek abban, hogy legalább Alba felbukkanását képes lesz majd valamilyen szinten megemészteni magában. Mi több, talán még örülni is fog neki. A kérdés, miszerint mióta tudom, hogy Alba is a világon van, némileg megakasztja bennem a levegő áramlását. Mégis miként közöljem ezt vele? Alex esetében rendben volt, hogy nem szóltam a létezéséről, hiszen én se tudtam, de ezt most nem fogom tudni ennyivel lerendezni. Albáról már a kezdetek óta tudomásom van. Mi több, már korábban ismertem, mint Alexet. Ez azért olyasvalami, ami szintén megnehezíti a dolgom, hiszen az idősebb lányom már nem olyan megértő ebben a tekintetben, mint Daniel. Ő ezt bizonyára a fejemhez fogja vágni. - Tizenegy éve - felelem végül, gondosan kerülve unokaöcsém pillantását. Szégyellem magam, amiért eltitkoltam ezt előlük, de jó okom volt rá. Habár, az is igaz, hogy erről nem számolhatok be senkinek sem és ez ismét csak az én hibám, senki másé. - Már a születése óta ismerem őt és a legtöbb üzleti utam Barcelonában volt. Vele - köhintek párat zavartan. Igen, amikor elméletileg beszállítókat kerestem a cukrászdához és pár napot távol kellett töltenem Rómától, abban az időben végig Albával voltam. A cukrászda nélkül aligha lett volna kifogásom, de így pont kapóra jött, hogy rengeteget kellett utaznom akkoriban. - Pár nap, addig még beszélnem kell a szüleimmel és Alexel is - sóhajtok egyet gondterhelten. Anyámék nyilván örülni fognak egy újabb unokának, hiszen már évek óta rágták vele a fülemet és minden bizonnyal Angelának se lesz kifogása Alba ellen. - Ne haragudj, hogy eddig nem számoltam be róla - vetek egy bűnbánó pillantást a fiú irányába. - El kellett volna mondanom, de jó okom volt rá, hogy ne így tegyek, hidd el. Amit szintén nem oszthatok meg vele, ami csupán újabb titkokat szül, de egész egyszerűen képtelen vagyok még azt is felfedni előtte. Nem szeretnék senkit se veszélybe sodorni a családból. - És kérlek, Albát ne hibáztasd emiatt. Én tehetek erről, neki semmi köze hozzá - szólalok meg halkan. Mindig is bántott, hogy egy ekkora dolgot kell titkolnom a saját családom elől, ahogy az se volt cseppet sem ínyemre, hogy nem hozhatom magammal a lányomat Rómába, de mindig azt hajtogattam magamnak, hogy ez a lehető legjobb mindenkinek. Tényleg. Elvégre, csak veszélybe sodornám őket. - Nem szeretnél eljönni velem érte? - ajánlom fel azért ezt Dany számára, hogy legalább ennyivel kárpótoljam őt. Ráadásul, talán még Alba is boldogabb lesz, hogy nem csak velem kell végigülnie a repülő utat. Az unokaöcsém mindig is értett a gyerekekhez.
A bácsikámnak vannak szabályai. Mindig is voltak. Ezek közt a szabályok közt nőttem fel. Vagyis leginkább mindhárman. Sok itt töltöttünk itt. És néha előfordult, hogy nem sikerült egyik-másik szabályt betartani. Aminek hát legtöbbször meg is volt a maga következménye. Így azért az évek alatt megtanultam, hogy figyeljek a házban lévőkre. Igyekszem a hangerőt is olyan mértékre csökkenteni, hogy ne zavarjunk. De van, hogy nem sikerül. Olyankor pedig Alex sikeresen figyelmeztet. Legtöbbször valami képembe repülő dologgal. Például a párnájával. Most viszont a bácsikám arckifejezésére pillantva érzem, hogy valami egészen más dologról van szó. Nem a barátaimmal való hangoskodásról, süti csenésről, vagy éppen a sörről van szó. Általában ezeket is szóvá tenné, de most csak elküldi a srácokat. Szóval van itt valami komoly. Érzem a levegőben. És a bácsikám szavai is ezt sugallják, ahogy azt mondja, ezúttal ő tett valamit. Ahogy pedig leül, úgy én is leülök vele szembe, az asztalra helyezve a sörös üveget. Valahogy most nem illik a helyzethez. És jó is, hogy ezt teszem, mert ha ittam volna, akkor tuti félre nyelek. Vagy csak simán elejtem az üveget. - Még egy lányod? Alba? Mégis... - egy pillanatig elég meglepetten, és elég zavartan nézek rá. Ezt az információt fel kell dolgoznom. - Mégis mióta tudod? Mármint sajnálom az anyukáját... és persze hogy a családunk része, itt kell lennie... - nem ítélem el az egy éjszakás kalandok miatt, nekem is volt néhány Lizzie előtt. De amikor megtudta, hogy van egy lánya, akkor el kellett volna mondania nem? Egy család vagyunk, és segítjük egymást. Ezt szokta mondogatni... de ezt nehéz, ha titkokat tartunk egymás előtt. - Mennyi idős, és mikor hozod el? És egyáltalán... hogy lehet, hogy eddig nem beszéltél róla? - igen mindent tudni akarok róla, de rosszul esik, hogy eddig nem beszélt róla, és ez az arcomra is kiül. Mindig pocsék voltam az érzelmeim elrejtésében.
ϟ”A titok olyan, mint az időzített bomba, csak arra vár, hol robbanhat fel.”ϟ
Egyáltalán nem zavar, ha Dany a barátaival van. Tényleg nem. Akadnak ugyan szabályok, amelyeket kénytelenek betartani itt, de általában nem szoktam megszólni őket. Kivéve persze, ha olyasmit tesznek, ami nagyon nem fér bele. Ilyen például a házban való labdázás vagy a hangosan való ökörködés. Tisztában vagyok ama aprócska ténnyel, hogy a hangzavar nem szándékos részükről, de az ember elfeledkezik magáról, ha olyan társaságban van. Alex megoldja a dolgot, ha nagyon hangosak a fiúk, az emeletről leordibálva közli, hogy van, aki még aludna vagy egy párna landol Dany fején. A szüleim azonban már nem ilyen szerencsések, engem pedig leginkább az ő nyugalmuk aggaszt. Az unokaöcsém szerencsére ebben igen megértő és ha netalántán elvetnék a sulykot, Dany nagy általánosságban hamar észbe kap és elcsitítja a társaságot. Jelenleg nem vagyok abban az állapotban, hogy bármit is szóvá tegyek. Tényleg nem. Sokkal jobban leköt Alba és az, hogy vajon Dany mit fog szólni ehhez az egészhez. Alexnek meg sem kísérelem elmondani a történteket. Azt hiszem, ő az egyetlen, akinek tartok a reakciójától. Talán az unokaöcsém képes lesz felnőtt emberként viselkedni. Nyilván faggatni fog a miértekről, tudni akarja majd az okokat, de mit mondhatnék számára? Hogy bocsi, de mágus vagyok és a volt feleségem halála ügyében nyomozok és jobb, ha ebbe az egészbe eggyel kevesebb ember keveredik bele? Féltettem Albát, ezért hagytam az anyjával annak idején és emiatt se erőltettem, hogy Rómába jöhessen velem. A családomnak pedig nem tettem említést róla, mert így még akaratlanul se szivárog ki az az információ, hogy van még egy lányom. Alex a Roxfortban tökéletes biztonságban van, de Alba... Mindenesetre, az anyja meghalt, magamhoz kell vennem, ezért is állok hát elő most a titkommal. - Nem, nem vagy bajban - csóválom meg a fejem komoly képet vágva, miközben a barátai elköszönnek, majd távoznak. Remek, legalább ők nem akadékoskodnak. - Nem szükséges Dany, most tényleg nem erről van szó - sóhajtok egyet a hajamba túrva. - Igazság szerint én tettem valamit, amiről már évekkel ezelőtt be kellett volna számolnom - ismerem el végül, miközben helyet foglalok az asztalnál. Ezt ülve szeretném megbeszélni, így valahogy sokkal, de sokkal könnyebbnek tűnik számomra minden. Egyelőre azonban fogalmam sincs azt illetően, miként is kellene belekezdenem ebbe az egészbe. - Tudod, rengeteg egyéjszakás kapcsolatom volt annak idején - kezdek végül bele. - Egy ilyenből született Alex is. És a helyzet az, hogy van még egy lányom - nyögöm ki nem sokkal később és valamiért képtelen vagyok Dany szemébe nézni. - Albának hívják, Spanyolországban élt az anyjával, aki nemrég meghalt és most magamhoz kell őt vennem... A szavaim talán mázsás súlyként érnek földet, hiszen cseppet sem finomkodom a kegyetlen tényekkel, mégis elképzelhetetlen számomra az, hogy ezt másként közöljem az unokaöcsémmel. Feleslegesnek érzem hát a köntörfalazást, mivel igenis van esély arra, hogy a mondandóm közben meggondolom magam. Nincs azonban több időm, ugyanis napokon belül el kell indulnom Albáért, hogy hazahozhassam őt.
Nos, néha elég hangosak tudunk lenni. Szóval azt hiszem a bácsikámnak nem kellett túl sokat találgatnia, hogy merre keressen minket. Bár tény és való, hogy elég kevés időt tudunk így hármasban tölteni. Ezt pedig a lehető legjobban kell kihasználnunk. Valahogy gyerekkorunkban, amikor egy suliba, és egy osztályba jártunk, együtt mentünk vízilabda edzésre és úgy általánosságban folyton együtt voltunk minden sokkal könnyebb és egyszerűbb volt. Aztán jött a középiskola. Vagyis ők Rómában mentek elit gimnáziumba, én pedig a Roxfortba kerültem. Mehettem volna éppen a Római varázslóképzőbe is, hogy ne legyek távol a bácsikámtól, és a barátaimtól, de nem lett volna ugyanaz. Ami pedig azt illeti nem bántam meg a döntésem. Csak így sokkal nehezebb lett a barátságot tartani. A bácsikám persze túl jól ismer minket. Gyerekként is túl sok időt töltöttünk itt. Azóta persze sok minden változott, azt hiszem mi is. Felnőttünk. De valami nem változik. Amikor a bácsikám belép a konyhába akkor érzem a tekintetén, hogy elkapta a tekintetével a repülő labdát. De valami mást is. Valami baj van. Máskor szóvá tenné a labdát, a canollit, a sört. Ehhez pedig nem küldené el a másik két bűntársam. Éppen elégszer rótt már meg minket mindhármunkat egyszerre, hogy most is közös fejmosásra számítsunk. Ehelyett csak haza küldte a barátaim. Amit máskülönben szinte soha nem szokott tenni. Így a barátaim egy-egy udvarias köszönés után szófogadó módon lépnek le. Noha azért még kapok egy-egy vállveregetést, ahogy elhaladnak mögöttem, és közben sikerül Paulo kezébe csempésznem a labdácskát. Aztán elköszönve veszik célba a bejárati ajtót. Nem kell kikísérnem őket. Éppen elég jól ismerik már a házat, hogy maguktól is kitaláljanak. - Bajban vagyok? Én csináltam valamit? - teszem fel az ártatlannak ható kérdést, a lehető legbűnbánóbb arckifejezéssel. De igazából a labda, cannoli, sör dolgon nem jut más az eszembe. Mégis a bácsikám arckifejezése semmi jóra nem enged következtetni. Itt valami komoly gond van. - Bemegyek a városba még cannoliért, és sörért... - teszem az előzékenyt, éppen csak a kezemben lévő sörös üvegre nem gondolva. Bár csak lenne sejtésem, hogy ezúttal nem rólam van szó, de még csak nem is Alexről. - Mi a baj? - teszem végül fel a kezdettől nyilvánvaló kérdést, ahogy magunkra maradunk teljesen. Mert itt valami nagyon komoly dolog lehet. Érzem.
ϟ”A titok olyan, mint az időzített bomba, csak arra vár, hol robbanhat fel.”ϟ
Azt hiszem, a mai nap se lesz valami egyszerű számomra. Pár nappal ezelőtt kaptam a hírt, hogy Alba anyukája meghalt egy tragikus autóbalesetben, nekem pedig magamhoz kell vennem a lányomat. Amit nem bánok, hiszen imádom, egész egyszerűen csak képtelen voltam beszámolni a családomnak ama aprócska tényről, hogy van még egy lányom. Egy tizenegy éves kislány, aki eddig az anyukájával élt Spanyolországban. Titkoltam mindenki elől, habár a konkrét okát én magam se tudom ennek az egésznek. Talán Alex reakciójától tartottam, talán attól, hogy Daniel csalódni fog bennem, amiért ilyen felelőtlen vagyok, nem tudom. Mindenesetre, Alba és én nem maradtunk ki egymás életéből. Amikor csak tehettem, vele voltam. A tipikus, hétvégi apuka, én legalábbis így jellemezném magam. Szerencsére, a cukrászda miatt rengeteget kell utaznom ide-oda, így állandóan volt valami kifogásom arra, hogy miért maradok ki napokig. Még ha Danynek fel is tűnt, ő is letudhatta annyival, hogy esetleg valamiféle nő van a dologban. Ami végül is teljesen logikus lenne részemről. Ma reggel viszont azzal a tudattal keltem fel, hogy beszélni fogok Daniellel. Alex egyelőre tabu számomra ebből a szempontból, hiszen az ő reakciója minden bizonnyal nem lesz valami szép, nekem pedig itt és most nem sok hangulatom van a kamaszos kifakadásaihoz. Dany ennél érettebb pár fokkal, ő nyilván teljes mértékben át fogja látni a helyzetet és nem rendez jelenetet, ahogy azt Alex tenné. Vele értelmesen, felnőtt emberek módjára tudjuk majd átbeszélni a történteket. Még abban az esetben is, ha nem voltam teljes mértékben fair a családommal szemben. Az én szememben viszont Alba biztonsága volt a legfontosabb, hiszen a nyomozásom révén bármikor eljuthatnak azok az alakok hozzám is és nem kockáztathatok még egy életet. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy egész nap ideges voltam. Senkihez se szóltam a cukrászdában, leginkább fel-alá járkáltam, egyszerűen nem voltam képes megülni egy helyben. Komoly dolog az ilyesmi, de mindenképp hazahozom Albát, hiszen nem szeretném, ha egy vadidegenhez kerülne. Én vagyok az apja, nekem kell róla gondoskodnom. Mellettem a helye, Rómában. Dany pedig csupán az első lépcsőfok ebben az egészben. Talán a legkönnyebb, habár az indokaimat ő se lesz képes megérteni. Mégis miként is tehetné? Azt csak nem vághatom a szemébe, hogy varázsló vagyok, talán a nyomomban vannak és nem szerettem volna a kelleténél eggyel több embert veszélybe sodorni. A konyhába tartok tehát, hiszen hallom lentről a hangokat. Nem pont a legjobb, hogy Daniel nincs egyedül, mivel nem szeretem elküldeni a barátjait, de ez olyasmi, ami részemről nem várhat. Pont akkor toppanok be, amikor Dany elkapja a labdát. Sohase szerettem az ilyesmit a lakáson belül, de most az egyszer ezt nem teszem szóvá. Ahogy a sört és a cannolit sem. Ebből pedig sejtheti, hogy nagyobb beszédem van vele. - Paulo! Guido! - biccentek a másik két fiatal irányába is, majd folytatom: - Megtennétek most, hogy hazamentek? Van egy kis beszédem az unokaöcsémmel... Csak reménykedem abban, hogy nem fognak akadékoskodni és szó nélkül eleget tesznek a kérésemnek. Tisztában vagyok azzal, hogy Daniel így is ritkán lóghat a barátaival a cukrászda mellett, szóval egy jó adag bűntudatom is van emiatt, de egész egyszerűen nem várhatok holnapig. Most kell túlesnünk ezen.
A mai nap egész kellemesen telt, legalábbis idáig. Úgy is mondhatnám, hogy átlagos szombat délelőtt. Találkoztunk Giudoval és Pauloval, és csak úgy megszokásból lementünk az uszodába kapura dobálni kicsit. Elvégre Guido remek kapus, Pauloval pedig jó lövők vagyunk. Ez lassan már hagyománnyá válik nálunk. Aztán, amikor eluntuk a dolgot, akkor áttelepedtünk Pauloékhoz, és ott ebédeltünk. Videojátékoztunk, és ökörködtünk. Néha egyszerűen szükség van ilyen lazítós napokra. Elvégre nem lehetek folyton a cukrászdában. Így is rengeteget vagyok bent. Ha pedig nem dolgozok, akkor Lizzyvel vagyok. Félre értés ne essék, szeretem Lizzyt. Szeretem a vele töltött időt is. Viszont egyszerűen kell néha időt szakítanod a barátaidra is. Főként ha az egyikük maga alatt van. Guido anyukája beteg. Nagyon beteg. Nálam jobban pedig kevesen tudják mire képes a rák. Valahogy mostanában túl sok a súlyos betegség a környéken. Szóval Pauloval úgy döntöttünk, hogy ma inkább vele leszünk egész nap, és megpróbáljuk elterelni a figyelmét. Most pedig egyszerűen úgy döntöttünk, hogy áttelepszünk a mi konyhánkba. Mert hát délután van, és ilyenkor kell sort keríteni egy kis nasira uzsonna gyanánt. A mi hűtőnkben pedig szinte mindig fellelhető valami, hála a bácsikám gondoskodásáról. Most is találtam egy doboz cannolit a hűtőben, ami rövidesen már a pulton esik áldozatunkul. Bár van egy olyan érzésem, hogy nem a konyhai, hangos bohóckodásunk miatt került a hűtőbe. De ezt a problémát egyenlőre félre teszem. Majd meresztek pár bűnbánó nagy barna pillantást a bácsikám felé, és segítek egy új adagot elkészíteni. Vagyis azt talán nem. Inkább csak feltartanám, és útban lennék. Inkább csak arra koncentrálok, hogy a kis piros gumilabdát, amit Paulo dob felém elkapjam. A konyha nem a legideálisabb hely a labdázásra, vagyis a bácsikám még gyerekkorunkban kitiltott innen minden labdát, és labdaszerű dolgot, miután egyszer sikeresen vertünk le egy turmixgépet, és néhány poharat. - Szóval téged vár a Harvard jogi kara? - pillantok Paulora, miközben visszadobom neki a labdát, és elveszek egy újabb édességet a pultra kitett dobozból. - Már az apám is ott végzett. Ha végzek, akkor átveszem az ügyvédi irodát. Családi örökség. Na és te? - pillant Guidora, és felé dobja a kis labdát. - Én sportösztöndíjat kaptam a Sapienza Universitá orvosi és sebészeti képzésére. - Róma legmenőbb egyeteme, szép. Én maradok Angliában történész szakon. Tehát hárman három országban. - állapítom meg, és a hűtőből előszedek 3 gyömbérsört, kettőt átpasszolva a társaimnak. - Akkor ránk, és a sikeres egyetemi felvételikre! - emelem meg a saját üvegemet feléjük. És nagyjából ekkor lép be a konyhába a bácsikám, de talán még időben sikerül lekapnom a levegőből a kis labdácskát. Ámbár a másik kezemből a sört, és a majdnem üres cannolis dobozt már esélytelen eltüntetni. Így inkább csak egy kis mosollyal vonok vállat. Háta nem lesz ebből akkora baj.
ϟ”A titok olyan, mint az időzített bomba, csak arra vár, hol robbanhat fel.”ϟ
- Ha ez megnyugtat, én se vagyok egy főnyeremény belőle - jegyzem meg, habár igazság szerint nem is vagyok évfolyamelső, szóval annyira nem izgatnak a jegyeim. Én abban jeleskedem, ami érdekel és a későbbiek folyamán talán még a kviddics világában is helyezkedem majd el. Igazság szerint nem így képzeltem a dolgot, mármint szándékomban állt abbahagyni és másra koncentrálni, de az Allstar annyira lázba hozott, hogy magamban be kellett látnom: még korai lenne felhagynom a sporttal. Túlságosan is élvezem, egyszerűen képtelen lennék létezni is nélküle. - Talán van valami pasija, akihez eljárogat éjjelente - vonom meg a vállam, habár ez az utolsó dolog, amit feltételeznék Gináról, de mégis... Van benne némi igazság, ezt be kell látnom magamban. Sokan jégkirálynőként emlegetik a háta mögött, de neki is szüksége van valakire. Mert olyan a világon nincs, hogy Gina tényleg annyira érzéketlen legyen, mint amilyennek kívülre mutatja magát. Kell lennie valakinek, aki őt is megérinti valamilyen szinten és érez iránta valamit. - Izgalmas lenne egyszer követni őt - töprengek el egy pillanatra és némileg komolyan is gondolom az iménti kijelentésemet. Na, nem mintha álmaim netovábbja lenne éjnek évadján a kastélyban kóborolni, de a vöröske talán szolgál annyi izgalommal, hogy ezt megkíséreljem. A legjobb az lenne az egészben, ha még a lovagja is előkerülne végül. Életemben nem láttam még szerelmesnek a lányt és nem is mutatkozik valami empatikusnak, ha valaki az érzelmeit szeretné megbeszélni vele. Amikor Corvusról panaszkodtam számára, rendszerint a felém repülő párnákkal találtam szembe magam. - Ott leginkább csak gyakoroltunk, nem volt konkrét oktatás - vonom meg a vállam némileg fancsali képet vágva hozzá. - De amúgy kinézem belőle, hogy engedély nélkül is képes ezt az utazási formát választani. Az általam ismert Gina ugyanis nem igazán veszi figyelembe a szabályokat. Tényleg nem. A büntetőmunka se izgatja. Ha valami kell neki, akkor azt megszerzi. Ha pedig az apja sírját szeretné rendbe szedni, hát eljön miatta Rómába. Bár, a minisztérium hamar lefülelte volna, szóval ez aligha játszik. Amikor Dany beleegyezik a távozásba, határozottan megkönnyebbülök. Tényleg nyomasztó ez a hely, az pedig még inkább rányomja a bélyegét a hangulatomra, hogy ennyire magatehetetlennek és szomorúnak kell látnom. De a halál az élet része, ezt el kell fogadnunk. Egyszer mindennek vége, még abban az esetben is, ha az mérhetetlen űrt hagy a szívünkben. - Majd én lefoglallak, hogy ne ekörül járjanak folyton a gondolatait - csókolom meg, még mielőtt beszállnék a kocsiba, majd elhelyezkedem. Igen, erre pont alkalmas is lesz a gyakorlás. Talán Daniel is elfelejti ezt az egész kiruccanást. Amikor a menyét az ölembe ugrik, az ujjaim automatikusan kezdik el simogatni, miközben kinézek az ablakon. Talán írnom kellene Ginának és rákérdezni arra, hogy járt-e mostanában az apja sírjánál.
- Ha te mondod. Én kész katasztrófa voltam bájitaltanon. - vonok vállat. Nem tudom, hogy Lizzy milyen folyosói pletykákat hallhatott, de kész legendák szólnak róla, hogy Piton mennyire pikkel rám, mert folyton bénáztam az óráin. Vagy csak simán nem mosogattam el, és szerinte ezért lyukadtak ki az üstjei. A szándékos kis gyerek csínyekről nem is szólva, amiket alsóban követtem el. Szerintem Piton azóta se bocsátott meg. Legfeljebb megkönnyebbült, amikor az RBF-ek után megszabadult tőlem. - Hát azt nem tudom, hogy éjjelente minek kóvályog a folyosókon, de hogy nem alszik az biztos. - jegyzem meg. Prefektusként azért nem egyszer futottam bele takarodó után. Amiben a vicc, hogy többnyire ő küldött el engem olaszul, és nem fordítva. Ami elég kellemetlen fényt vetne rám. De úgy fest, hogy erről valami csoda folytán nem keltek szárnyra folyosói pletykák. Aztán megtaláljuk a keresett sírt. Kicserélem a koszorúkat. Minden esetre elég különös, hogy nem tűnik nagyon elhanyagoltnak. - Nem hiszem. Akkor nem minket kért volna erre. De azért különös. - válaszolok csendesen a kérdésre. - Nem veled járt együtt hoppanálás órákra? - kérdezek vissza. Tényleg nem tudom, hogy mit tudhat a vöröske, vagy mit sem. De a hoppanálást kinézem belőle. Elvégre azt hiszem ő is betöltötte a 17-et. - Rendben. Menjünk. - állok fel a sír mellett, és fordulok Lizzy felé. Valahogy jól eső melegség fog el, ahogy megfogja a kezemet. Lassan indulok el kifelé. Nem kedvelem ezt a helyet, de valahogy sietni se illene. - Persze, hogy meg. Kíváncsi vagyok, milyen állatod lesz. - mosolyodom el végre, talán egy kis fáziskéséssel, ahogy kiérünk a temetőkapun. - Nincs, és nem is lesz semmi baj. Ne aggódj. - mondom lágyan, ahogy kinyitom előtte a kocsi ajtaját. Aztán én is beszállok, hogy elindulhassunk vissza, haza. A fami idézés sokkal jobb ötletnek tűnik ennél. Legalábbis vidámabb dolog. És bízok benne, hogy Lizzy ügyes lesz. Ha nem is teljesen elsőre. Az azért elég ritka, amennyire én tudom. De tényleg kíváncsi vagyok az ő famijára. Közben pedig a menyétem is helyet foglal Lizzy ölében egy kis simogatása várva, ahogy a cuki fekete gombszemeit a lányra mereszti.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
- Azt a főzetet egy hónapig tart elkészíteni és... - itt gyorsan becsukom a szám, majd némileg csodálkozva pislogok magam elé. - Áh, így már értem – vonom le végül a következtetést egy óvatos biccentés kíséretében. - Ezek szerint ezért csavargott el éjszakánként. Legalábbis egy hónapon keresztül bizonyára ez volt az oka a kis kiruccanásainak. Mert a többi éjszakai kimaradását már nem vagyok képes hova tenni, hiszen nem hiszem, hogy állandó jelleggel kotyvasztaná a bájitalokat. Nem, nyilván más ügyek miatt is kerüli a közös hálótermünket. Mit ne mondjak, azért igazán hálás vagyok amiatt, hogy nem hozza el oda a kétes ügyleteit is. Mászkáljon csak, amerre szeretne, de köszönöm, én szeretnék ebből kimaradni. Pár percre megfagy körülöttünk a levegő, amikor végül megválaszolja az általam feltett kérdést. Mit ne mondjak, nem tetszik a válasza, szóval inkább hallgatok és igyekszem túltenni magam a féltékenységen, amelyet a nővérem iránt érzek. Szerencsétlen Dany jól beválasztott, ami a lányokat illeti. Mint egy tinidráma, komolyan. Csak az nem tetszik, hogy én vagyok az egyik főszereplő benne. És valahogy mindig akad egy szerelmi háromszög is az ilyesmiben. - Tényleg – csodálkozom el, amikor Dany rámutat az egyik sírra, majd alaposabban szemügyre veszem a nevet. - Nyilván ő lesz az – biccentek végül én is beleegyezően. Bár, a sír tényleg nem néz ki úgy, mintha elhanyagolták volna. - Szerinted Gina ki szokott járni ide? - vetek egy kérdő pillantást Dany felé, majd leteszem a koszorút, amelyet vettünk. - De ha így van, akkor miért kért meg minket is arra, hogy eljöjjünk ide? - töprengem el egy hosszú pillanatra. Talán nyáron nincs ideje? Vagy van valami fontos programja? - Tud egyáltalán hoppanálni? - szólalok meg ismét. A Roxfortban ugyan nem lehet, de Roxmortsba simán lemehetett, hogy utána ide jöhessen. De akkor mégis mi értelme lett volna annak, hogy minket is elrángasson? - De ha már így alakult, akkor hazamehetünk, igaz? - szólalok meg reménykedő tekintettel, hiszen - valljuk be – nem a temetők lesznek a kedvenc helyeim a jövőre nézve. Igen kellemetlen emlékek törnek felszínre bennem ezzel kapcsolatban. Nem mintha másokkal nem ez lenne a helyzet, de azért nem sokan mondhatják el magukról, hogy már temették őket valamikor. - És megtaníthatsz famíliárist idézni – lelkesülök fel szinte egy pillanat alatt. Itt is neki állhatnánk, de sok a mugli és különben is... Mégis csak egy temető! Meg nem ártana Dany figyelmét elterelni, hiszen itt és most eléggé le van sújtva, ami érthető, hiszen nem messze meg pont a húga sírja van. - Ugye nem lesz baj? - fogom meg a kezét. - Tényleg menjünk haza – teszem azért még hozzá. Nem szeretem ilyennek látni. Igazság szerint még nem is volt erre alkalmam. Én a mosolygós Danyt ismerem. Azt a Danyt, aki rengeteget tanul ugyan, de mindig van ideje másokra és pár kedves szóra is. Ő egyszerűen nem ilyen. Ez a depressziós oldala annyira nem passzol hozzá.
- Fogalmam sincs. Szerintem ő kotyvasztotta valamikor, valaminek. - vonok vállat. Nem szoktam érdeklődni róla, hogy Gina honnan szedi a bájitalait, vagy egyéb cuccait. Talán jobb is, hogy vannak dolgok, amikről fogalmam sincs. Ami Gillyt és annak a hülye csínynek a témáját illeti, azt hiszem kár is volt felhozni. Vagy legalábbis azt a részt, hogy egy randi miatt nem akart büntető munkára menni. Sejtem, hogy ez mennyire kellemetlen, és kínos lehet Lizzynek. Tulajdonképpen nekem is eléggé az. Szóval, talán nem ártana valami másról beszélni. Ebből a kínos epizódból ennyi elég is volt. Főként mert Lizzy valamiért azt gondolja, hogy kevesebbet ér mint Gilly, pedig ez nem igaz. Csak más értékeik vannak. Ott azon a lépcsőn is ezt mondtam neki. Meg azóta még egy jópárszor. Én nem nagyon értem ezt a dolgot. Ez is valami lányos dolog lehet. A csók legalább egy kicsit eltereli a figyelmemet. Remélem, hogy Lizzyét is. Azonban a temető már nem rányomja mindkettőnk hangulatára a maga melankólikus bélyegét. - Tudom. De azt hiszem senki sem segíthett volna. - sóhajtom szomorúan, ahogy magamhoz ölelem Lizzyt. - Nem tudom. Lehet. Alex, ő csak úgy betoppant az életünkbe, és már elképzelni sem tudnám nélküle. Az első pillanattól fogva olyan volt, mintha a húgom lenne. Ő pedig egyke volt előttem. Szóval szerintem még élvezi is a figyelmet. - mesélem csendesen, miközben kézenfogom a lányt, és elindulunk a sírok közt. - Gina nem nagyon szokott tévedni. Legyünk egy kicsit türelmesek. - bólintok rá a névre, amit keresek a többi név között. Ahogy a sor végefele érünk némi keresgélés után viszont rábökök egy sírkőre. - Nézd! Az lehet. - mondom. Hiszen a név egyezzik. Ám valahogy feltűnően jó állapotban van. Sőt, még egy már elhervadt koszorú van rajta.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
- Hát, eléggé – vallom be Dany kérdése hallatán. - Kész szerencse, hogy nem sült el balul a bájital és nem lett komolyabb baja – állapítom meg a fejemet csóválva. - Különben is, honnan szereztétek be? - teszem fel a kérdést. Tudom, hogy Roxmortsban néhány diák üzletel ilyesmivel, szóval gyanítom, hogy onnan volt az ital. Mintha nem is olyan rég Gilly is taglalta volna ugyanezt. És hát az az Ansgar nevű srác is valóban ilyesmivel foglalkozik. Tőle vették volna? Nem, Dany ilyesmit nem kockáztat, minden bizonnyal Gina bonyolította le az üzletet. Igen, ez hamarabb vallana rá. - Ó... - nyögöm ki elsőre, amint az agyamig is eljut az információ, miközben szinte hideg zuhanyként ér a név. Igen, ez a hátránya annak, ha az ember lánya a nővére exével jön össze. Mert Danielnek Gillievel is lesznek közös emlékei, amelyeket nem fog tudni már csak úgy eltörölni az életéből. És nyilván szívesen is gondol vissza rá, hiszen elég közel álltak ők ketten egymáshoz. - Értem – préselem ki magamból ezt az egyetlen szavacskát, miközben gondolatok ezrei cikáznak át a fejemen. Talán Dany megbánta már, hogy szakítottak? És miért kellett nekem egyáltalán rákérdeznem arra, hogy ki volt az a lány, aki ennyire sokat jelentett számára? Nyilván Gilly lehetett, mégis ki más? De hülye vagy, Lizzy! Miért nem vagy képes gondolkozni, mielőtt megszólalnál? Miért kell neked mindig mindenbe beleütni az orrod? Ebben az esetben azért egy fokkal jobb lett volna a tudatlanság. Sokkal jobb. És ezerszer könnyebb. Még a csók közben is ezen rágom magam, noha tisztában vagyok azzal is, hogy nem lehetek örökké féltékeny a nővéremre. Igen, kisebbségi komplexusom van vele szemben, szóval nem lesz valami könnyű túllendülni magamban azon, hogy ő és Dany... Én pedig Gilliehez képest mindig is egy szürke kisegér voltam. Mégis mi más lehettem volna? A fiús kislány, aki focizik, miközben a pufók nővére az ő nevét kiabálja a padról. Akkoriban minden más volt, én voltam a jobb, a szebb mindenben. Majd egy nap mindez megváltozott, Gilly pedig csillogni kezdett, végül a helyembe lépett. Én pedig határozottan úgy érzem, hogy még Dany szívében se leszek képes leváltani a nővéremet. - Én... sajnálom – szólalok meg, amikor a fiú könnyes szemmel ölel szorosan át, miközben a húga sírjánál időzünk. Sután viszonzom a gesztust, majd állunk így pár pillanat erejéig, egymásba fonódva. - Ha visszamehetnénk az időben, segítenék rajta – ejtem ki a szavakat. Igen, megtenném. - Meggyógyítottam volna és akkor most minden rendben lenne. Együtt lehetnétek. Ismerem Dany múltját, az apjával való viszonyát. Ha lenne módszer arra, hogy visszautazzak a múltba, segítenék a húgán. Még abban az esetben is, ha emiatt sohase találkoznánk és jönnénk össze mi ketten. Mert vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is az életben. Vittoria is ilyen. - De gondolj arra, hogy ott van neked Alex – hívom fel a figyelmét a lányra egy apró mosoly kíséretében. - Talán Vitta küldte önmaga helyett. Nem hiszek az ilyesmiben, de talán sokat jelenthet a mardekáros lány jelenléte a Maroni család életében. Egy kislány meghalt, egy másik pedig a helyébe lépett. Talán mégis van ebben valami. Alex igen problémás, ami az igazat illeti, de mégis Dany rokona. Vittoriának nem kellett volna meghalnia annak idején, de van, aki betöltse az általa hagyott űrt. - Giulio – szólalok meg, immár a sírok között lépkedve, alaposan átrágva minden egyes nevet, amit megpillantok. Egyszerűen nem találom! - Giulio Accipiter – teszem még hozzá a nyilvánvalót. - Talán rossz címet adott meg? - töprengem el egy pillanatra. Nem hiszem, hogy ez lenne a magyarázat, hiszen csak tudja, hol temették el az apját, de mégis... Gina is hibázhat, nem igaz?
Nos igen. Egy apafigura, és egy tanár az más kategoria. Jelenleg nem tudnám eldönteni, hogy szerencsés, vagy szerencsétlen véletlen, hogy nálam ez a kettő most egybemosódik. Talán mindkettő egyszerre. - De... hülye ötlet volt mi? - rázom meg kissé a fejem. - Na ezért nem ott, hanem az első emeleti fiú wc-ben itta meg azt a bájitalt. Egy pillanatig halálra rémített, ahogy berohant rókázni az egyik fülkébe, vagy tudom is én. Elég bizar hangokat adott. - csóválom meg a fejem az okfejtésre. Tényleg életem legbizarrabb ötletei egyike volt. Pedig akadt egy-kettő. Csak remélem, hogy Lizzynek nem jut eszébe erről Ginát is kifaggatni. De valahogy a lány meglepett arckifejezése nem arról árulkodik, hogy ezt a témát csak úgy hagyná elsikkadni. Talán kár is volt felhoznom. De legalábbis kínos ötlet. Viszont talán a fényképek sikeresen elterelik a figyelmét. Legalábbis lecsap a délutáni fotónézegetés ötletére. Én pedig erre könnyedén bólintok rá. De a következő kérdésre kissé felsóhajtok. Majd kelletlenül válaszolok. - Gilly volt. És hát sejthettem volna, hogy mekkora baj lesz belőle... de nem akartam rá gondolni se. A sztori kínosabb fele, hogy a végén Gillyvel is összevesztem. Vagyis inkább ő velem. Azt akarta, hogy béküljek ki apámmal, én meg nem. Nem éreztem magam késznek erre. Szóval Gillyn vezettem le a feszültséget, és azt hiszem olyasmiket is mondtam neki, amiket nagyon nem kellett volna, és amiket utólag nagyon megbántam. Végül ez vezetett az első szakításunkhoz. - vallom be végül. Végülis ez így volt. Követtem el hibákat, ez is egy volt közüllük. Nem vagyok annyira szent, mint amilyennek sokan gondolnak. Jó tanuló, kviddics kapitány, prefektus. Minta karrier. Kivéve a ballépéseket. Amikről időről időre kellemetlen pletykák keltek szárnyra. Mostanában főként az apámmal való kapcsolatom volt a téma. Vagy az egyéjszakás kalandok. Lehet választani. Egyik pletyka téma rosszabb mint a másik. De ilyen a suli világa. Minden pletykafészket nem tudok elhallgatatni. Csak remélem, hogy találnak más témát is. Inkább csókra koncentrálok, és elegédetten észlelem, hogy Lizzy még visszahúz. Boldogan merülök el a csókjában, addig ameddig lehet. - Ezt igazán jó hallani. - vigyorgok szélesen. De aztán kiszállunk, és sokkal komolyabb helyszínen, sokkal komolyabb dolgok vának ránk. Néhány percig némán guggolok a húgom sírjánál. Amikor Lizzy megszólít akkor nézek fel rá könnyes szemmel, és végül felállok, hogy megfogjam a szabad kezét. De aztán meggondolom, és szorosan magamhoz ölelem. Nem szólalok meg, csak némán tartom a karjaim közt. Azt hiszem éreznem kell a közelségét. Csak lassan bontakozom ki a karjaiból, és törlöm meg kissé a szemeimet a kézfejemmel. - Minden rendben. Menjünk. - súgom halkan. Vetek még egy utolsó pillantást a húgom sírjára, majd ezúttal hagyom Lizzynek, hogy magával vonjon. - Nem tudom. Talán haladjunk szisztematikusan sorról sorra. - morfondírozok. Elvégre ki tudja merre lehet. Mondanám, hogy kárdezzük meg a temető szélén álló ravatalozó személyzetetét, de ha meg is tudnák nézni, kétlem, hogy két idegennek csak úgy kikeresnék az információt a számítógépből. Főleg, ha azok csak két fiatal tizenéves kölyök. - Hogy is hívják pontosan Gina apját? Gondolom van keresztneve. - pillantok Lizzyre, majd a sírra ami mellett épp elhaladunk.
ϟ”A szerelem mindig a maga útját járja, ember nem kényszerítheti más irányba.”ϟ
Dany és én két külön szemszögből látjuk a dolgokat, hiszen amíg számára Grayson professzor egy apafigura, addig számomra egy tanár, akinek nem igazán szeretnék betörni az irodájába. Engem ugyan nem tanít, de hatalma ettől függetlenül van és simán elküldhet büntetőmunkára is. Nem mintha ettől félnék, hiszen vettem már részt elég ilyen külön kis foglalkozáson, aligha jelentene gondot még egy. Leginkább csak nem tudom eldönteni, megéri-e a kockázatot. Dany egyetemista lesz jövőre, ami nagyobb szabadsággal, de egyben felelősséggel is jár. Mit szól majd a nevelőapja, ha pont őt füleli le a szobájában? - Most nem mondod komolyan, hogy annyira fontos volt egy randi, hogy Ginát küldted el magad helyett? - döbbenek le egy pillanatra, majd elnevetem magam. - És ő még bele is ment – csóválom meg a fejem némileg hitetlenkedve. - Sok dolgot kinézek belőle, de ez most még engem is meglepett. Fogalmam sincs, mit szóltam volna, ha meglátom Daniel Paisley-t leszambázni a lányok hálókörletéből, a mi szobánkból. Ja, egy tippem mégis lett volna – vetek egy sokatmondó pillantást a srác felé. - Egyből össze lettetek volna boronálva. Pont emiatt se hiszem, hogy a lány ott itta volna meg a főzetet, de lássuk be, igen meghökkentő látvány lett volna egy hugrás a toronyban, ráadásul a lányok részlegén. Nem hiszem, hogy fennakadtam volna azon az apró részleten, hogy a fiúk alapból fel se mehetnének oda, mivel minden varázslatot ki lehet játszani. Sokkal inkább arról ment volna a pusmus, hogy Dany és Gina mit csinálhattak odafenn kettesben. És lehet tippelni, melyik felvetés nyert volna. - Naná, hogy gondolom – biccentek felé vigyorogva, kissé még a Ginás történet hatása alatt állva. Oké, erről a lányt is ki kell faggatnom valamikor. Mégis miként buktatta le magát szinte pillanatok alatt? - De, kissé visszakanyarodva az előző témához... - szólalok meg ismét, a szemöldököm ráncolva. Rohadt kíváncsivá tett, tényleg. - Minden féltékenység nélkül. Megkérdezhetem, ki volt olyan fontos, hogy ekkorát kockáztass? Sejthetted volna, hogy elég hamar kiszúrja a dolgot, hiszen ismer téged. Tényleg nem vagyok féltékeny, nem azért kérdeztem és egyébként is mondta, hogy nem jött össze a dolog, elvégre most nem ülnénk egymás mellett, ha mégis sikerrel járt volna. Egyszerűen csak érdekel. El sem tudom képzelni, melyik csaj érhetett ennyit akkoriban a szemében. Már nyitnám a szám, hogy valami frappánsat válaszoljak számára, amikor hozzám hajol és megcsókol. Nem szabadul ám olyan könnyen, hiszen – amint érzem, hogy abbahagyná a dolgot – magamhoz vonom, ezzel is jelezve, hogy még nem elég. Belőle valahogy sohase elég. - Hát, mivel te csókolsz a legjobban, ezért igen, csak téged – felelem vidáman, miközben kiszállunk a kocsiból. Na jó, ez csak vicc, hiszen az ilyesmiben nincs viszonyítási alapom. Mindenesetre sejtem, hogy Dany nem lehet piskóta ezen a téren. Volt ideje bőven gyakorolni, mielőtt összejöttünk volna. Amint azonban belépünk a kis üzletbe, úgy párolog el a jókedvem pillanatok alatt, mintha jelen se lett volna. Nem szokásom temetőbe járni és még be is villan számomra, amikor a saját temetésünkön bukkantunk fel. Az a sok zokogó ember... Eléggé megviselt a látvány, az pedig végképp, hogy azóta anyám jobban félt minket, mint előtte bármikor. És hát nem is a kedvenc gondolatom, hogy előbb-utóbb ott végzem, ahol mindenki más is. Némán állok meg pár lépésre Dany húgának a sírja előtt, miközben ő ráhelyezi a koszorút. Igazság szerint, fogalmam sincs, mi ilyenkor a teendő. Szerencsére még senkim se halt meg, úgyhogy nincs is kit látogatnom odakinn. - Jól vagy? - lépek a fiú mellé, majd megfogom a kezét, hogy legalább azt érezze, mellette vagyok. - Gyere, menjünk – vonom magam után lágyan. Persze, ha maradni szeretne, nem tartóztatom, hagyok is számára néhány percet a gondolataival és Vittával. Rossz látni, hogy ennyire hiányzik számára a húga, a tudat pedig, hogy ezen nem segíthetek, még rosszabb. - Vajon merre lehet Gina apukájának a sírja? - nézek körbe kissé tanácstalanul. Nem valami nagy ez a temető, de azért egy tapasztalatlan ember számára okozhat gondot. - Térképet is rajzolhatott volna mellé – dünnyögöm, noha nem vagyok mérges a lányra. Nyilván nekem se a GPS-koordináták megadása lett volna a legnagyobb gondom.
)
)