2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Mielőtt Jenny lelépne azért még felállok és a keze után nyúlok egészen puhán - Igazából megkérdeztem és volt még egy szoba kiadó az emeleten, saját fürdővel. És a hangulat is egész jó volt a fogadóban, volt ott egy kisebb egyetemista csapat. - kontrázok és próbálok neki kedvet csinálni, hogy nem muszáj amúgy vissza mennie oda ahol nem teljes minden. - Persze ha mindenképpen mennél nem tartalak fel. De ha bármi van… azért jelezz. - eresztem el végül. Utat adok Annanak, hogy megölelje az ikrét aztán ha végül Jenn elment össze nézek a kedvessel - Szerinted minden rendben lesz anyukátokkal? Én Jenn helyében nagyon nem mentem volna vissza… - persze nagylányok vagyunk mind, szeretnénk hinni, hogy mindannyian meg tudjuk védeni magunkat.. És ekkor valahol bekúsznak Vlad vészjósló szavai a jövőt illetőleg.. Valami új küldetés van kilátásban, de egyszerűen nem tudok pozitívan gondolni rá. Pár boldog év Annaval.. vagy… Vagy mi lesz egyáltalán? Úgy érzem magamat néha mintha halálos beteg lennék, aki próbálja feldolgozni a gyász folyamatait, hogy azért a nagyon hangyapiszoknyi esélyért képes legyen küzdeni… Nagyon megfekszi a gyomromat ez az egész és csoda, ha nem betegít meg valójában…. Annara nézek a pillanatnyi révedésemből az ujjaimat az ujjai közé bújtatom és a kezünkre csókolok, majd a szemébe nézek újra az arcomra varázsolva valami bizakodó mosolyt. - Nekünk is ideje mennünk! Ránk is vár ám az a közös fürdő.. - somolygok egy kicsit huncut módon így a végére és minden aggodalmamat igyekszem nagyon kizárni.
//köszönöm én is a játékot, szuper volt, érdekesen alakult és sok megfejtetlen kérdés maradt az anyjuk után, meg az eltűnt apjuk után!!!
- Joyce? De hát ő soha nincs otthon, nem is érdekli a birtok. Képes lenne másokért felelni? – Tűnödöm el rajta, s nem arról van szó, hogy megkérdőjelezem a saját nővérem vezetői képességeit, őszintén szólva én is alig ismerem őt. Még véletlenül sem tudom, hogy Gilly itt hallgatózik a közelben, érzékeny orromat az eső némiképpen megzavarja, s különben sem szoktam használni a farkas képességeimet, pedig ha majd utána akarunk menni Billynek, egy tapasztalt vérfarkasként kéne Wyatt mellé állnom. – Mindenesetre köszönöm a véleményedet. Tudom, hogy őszinte vagy, s nekem kellett egy másféle szemszög is, hiszen én elfogult vagyok. – Kuncogok cukin, a szám elé kapva a kezemet. Bár felnőtt aurortanonc vagyok, valahogy mégis nyomot hagyott bennem az, hogy elraboltak, érzelmileg sosem nőttem fel igazán. Képes vagyok a szerelemre, és a kötődésre, viszont magamtól sosem kezdeményeztem volna, ha Gilly nem figyel fel rám. Már belekortyolok a kávémba, ahogyan Jenny a potenciális lovagjairól mesél, ebben nehéz bármit is hozzáfűznöm, lévén én pont nem vagyok érintett a témában. – Foglalt? Dehogy.. ezt úgy mondod, mintha már minimum harminc lennél. A korunkbeliek még mindig csak tapogatóznak, hogy kivel lehet hülyülni, és kivel képzelik komolyabban. – Ezt csak én is vélekedésnek gondolom, mert egyáltalán nem hiteles, amit mondok, remélem Jenny is a helyén kezeli. Ahogy érkezik Gilly, jólesően megborzongok, ahogyan megsimít, még így másfél évnyi együttlét után teljesen újszerű az érintése, s fordítva is buzgón remélem, nem jutok Daniel sorsára, hogy csak úgy rámún. Igaz, ott több minden játszott közbe, de hinnem kell, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve, és ez valami igazi. Felpattanok, hogy megöleljem az ikremet. – Köszi, hogy elkísértél Jen, akkor sok sikert az ősökhöz, ha majd hazajutsz. – Miután jól megszorongattam, és elköszöntünk, együtt maradok az édessel, hogy egy kicsit kettesben is legyünk, a fantáziára bízva a történteket.
Igazság szerint a három nővér közül én vagyok az egyetlen, aki nem vérfarkas, szóval akkor se lennék képes kiszagolni Gilliant az ablak alatt, ha szándékomban állna. Ráadásul, még csak érzékenyebb se vagyok az illatokra, hiszen kész parfümfelhő szükséges ahhoz, hogy megcsapja az orromat valami tömény... Plusz adalékként még, a szőkeség szagát már az eső is lemosta, szóval esélyesen Anna tudománya is csődöt mond. Csak meg ne orroljon, ha kiderül a turpisság. - Joyce? - nézek nagyot a név hallatán, majd halkan elnevetem magam. - Igen - biccentek végül egyet mindenféle habozás nélkül. - Sőt, tovább is megyek... Ha anyánkkal történne valami, ő venné át a helyét. Ki más lenne erre alkalmasabb? Hiszen - lássuk be - Anna jellemileg, én pedig fizikailag mondtam csődöt és eddig Joyce az egyetlen, aki alkalmas lenne a vezetői szerepre a családban. Ahogy én láttam, képes kézben tartani a dolgokat, de hát nem ismerem annyira... Sose mozogtunk ugyanazokban a körökben és csakis abból vagyok képes véleményt mondani róla, amit a családban láttam. Mindenesetre, hármunk közül ő az egyetlen olyan személy, aki akar is irányítani. Anyánk kiköpött mása jellemileg... Erős, határozott, mindenen uralkodni vágyó nő. Na, nem mintha engem érintene a változás. Terveim szerint ugyanis mire Joyce kerül anyám helyére, én már árkon-bokron túl leszek. - Mivel nem ismerem, más véleményt nem tudok alkotni róla - jegyzem meg Anna szavai hallatán. - És hát lássuk be, én se a belső alapján kerestem az eddigi barátaimat - teszem azért még hozzá, miközben belekortyolok a saját italomba. - Én csak annyit látok belőle, hogy szép. Eddig igazán kedvesnek is tűnik, ha mást is mondanom kellene róla... - vonom meg a vállam némileg bizonytalanul, hiszen csak pár órája ismerem a szőkeséget. Kívülről szép párt alkotnak ugyan Annával, de hogy a zárt ajtók mögött mi történik, arról fogalmam sincs. Nyilván nem mutatta volna be otthon, ha Gillian rosszul bánna vele. Remélhetőleg abban az esetben ki is lépne ebből a kapcsolatból. Ezt viszont már nem mondom ki szavakkal, hiszen jobb esetben is vak lennék, ha nem venném észre Annán, mennyire sugárzik. Más, mint régebben, ez pedig engem is kissé közelebb vitt hozzá. - Hát, nem, egyelőre nincs - csóválom meg a fejem némi töprengés múltán. - Akad egy-két srác, aki felkeltette az érdeklődésemet, de mint mondják, a java már úgyis foglalt - sóhajtok egyet, mintegy eljátszva a bosszankodásomat és még a szemeimet is megforgatom mellé. Azt már nem kötöm Anna orrára, hogy gazdag pasik társaságában mutatkozom jó pénzért cserébe, ebbe pedig nem tartozik bele egy párkapcsolat. Ágyba nem bújok ugyan velük, de ki akarna egy csinos nőt maga mellé, ha biztos nem kaphatja meg? Így azért vonzóbb vagyok a szemükben. Ráadásul, egy párkapcsolat csak belekavarna mindenbe, azt pedig nem szeretném. Nem sokkal később azonban már befut Gillian is, akire néhány kéretlen tekintet is vetül, de ő láthatóan nem is foglalkozik velük. Esélyesen megtanulta már kezelni az ilyesmit. - Semmi fontosról - felelem a kérdése hallatán, majd állok fel végül a helyemről és kapom a vállamra a táskámat, no meg veszem fel a szék támlájára terített felsőmet. - Én viszont megyek, mert... - agyalok egy kicsit, hogy milyen indokkal hagyjam itt őket, végül csupán megcsóválom a fejem: - Nos, kettesben hagylak titeket. Majd még beszélünk. Sziasztok! - intek még egyet búcsúzóul, majd indulok meg a kijárat irányába és lépek ki a szakadó esőbe, hogy végül újfent a házunkhoz hoppanálhassak...
(Köszi szépen a játékot Magatokra hagylak titeket (Vettem a célzást ))
Minden gond nélkül sikerült lefoglalnom a szobánkat. És a fogadótól visszafelé a kávézóhoz, ahogy elhaladok az mellett az ablak alatt, ahova ültünk meghallom a lányok hangját és hát… szép vagy nem szép igazából kíváncsi vagyok miről diskurálnak. Az ablak kellően magasan van ahhoz, hogy én ne látszódjak és elég ramaty a szigetelés, meg vékony az üveg, hogy kihallatszódjon amiről beszélgetnek. Anna nagyon kevés családi témát oszt meg velem, hátha ezúttal valamit megtudhatok, amire később rákérdezhetek és majd óvatosan körbe puhatolhatom a témát. Habár biztosan nem két összebújás között fogom ezt megtenni, mert ahogy halad előre a beszélgetés kezd egyre bal jóslatúbbá válni az anyjuk kérdése.. Meg az apjuk eltűnése.. Ide is kihallom, hogy Anna aggódik érte. Közben a pálcámmal tartok ernyőt magam fölé, mert az eső még mindig kíméletlenül ömlik. Többnyire varázsló környéken vagyunk, így nem igazán zavartatom magamat. Az eső meg.. amúgy is lemosta már a parfümömet egy ideje, így nem félek, hogy a nővérek kiszimatolhatnak. Aztán legnagyobb megdöbbenésemre rólam kezdi kérdezgetni Jennyt! Azt hiszem ennek a pontnak kéne lennie, amikor vissza libbenek mint aki mit sem hallott semmiből semerre… De… túlságosan kíváncsi vagyok. Így csak idegesen csavargatom egy hosszú tincsemet, miközben igyekszem minél többet kihallani az eső zaja ellenére is. És.. és a végére azért alaposan össze szorul a szívem.. Hosszútávon mindkettőnknek az lenne az érdeke, hogy felvállaljuk egymást. Nyíltan sokkal inkább ki tudunk állni a másikért, valószínűleg sokkal kevésbé frusztráló csak egy kicsit diszkrétnek lenni, mint totálisan cenzúrázni magunkat és valószínűleg totálisan felszabadító, ha nem kell letagadni, vagy elhallgatni azt, hogy ki a párod! És.. egyszerűen megül a szégyen, mert tökéletesen azt érzem, amit Jenny kimond. Lassan már másfél éve együtt vagyunk Annaval.. Nyilván jól esne neki felszabadultabban kezelni ezt az egészet… Elűzöm viszont azt, hogy megremeg az ajkam, nyelek egy jó nagyot, igazítok magamon egy kicsit. A sminkemen és a hajamon egy pálca intéssel, meg a ruhámon itt ott ahol kicsit is megázhatott és pontosan úgy mint aki semmiről sem tud mosollyal az arcomon libbenek be, teszem el a pálcámat majd csüccsenek le a csajokhoz egy szexi kis szusszantással. - Hah.. ramaty egy idő van még mindig. De a szoba lefoglalva. - nézek egy pillanatra Annara cinkosan és a combjának az oldalát meg is cirógatom.. csak finoman, futtában. Aztán Jennyre nézek, majd vissza a testvérére - Miről maradtam le? - kacérkodom a kérdéssel. Magamban pedig megfogalmazódik, hogy bizony muszáj leszek Annaval kicsit többet beszélgetni a családjáról.. Hiszen ami a családját és őt érinti, az előbb utóbb engemet is fog.. Akárhogy is alakul a mai cseverészés, hamarosan valóban illik majd elköszönni Jennytől. Bár ha szóba kerül ismét az anyjuk biztosan meg fogom neki mondani, hogy inkább ne menjen vissza a kúriába.. Nem azért mert bármi baja lehetne.. Inkább csak semmi értelme olyan helyen töltenie az embernek az idejét, ahol nem érzi jól magát.
Megvonom a vállamat, az mondjuk tényleg furcsa, hogy apa sehol, pedig ő aztán igyekszik összetartani a családod. Neki sem én vagyok a szeme fénye, hanem Jenny, de legalább szokott olykor értesíteni, ha van valami. Ez az üzleti útra ment dolog nekem furcsa, anyám viszont egyre szörnyűbbnek tűnik, úgyhogy nem is akarok belemenni a dologba. Kétlem, hogy az lenne a baja, hogy hazahoztam valakit, aki történetesen leányzó, mint én magam. – Gondolod, hogy majd Joyce is ilyen lesz egyszer? – Nálunk eléggé nőközpontú az uralkodás, ráadásul a nővérünk is született vérfarkas. Miközben helyet foglalunk a kávézóban, s megrendelem Gillynek is az írt, meg magamnak a mandulás teát, felkönyölök kissé az asztalunk szélére, s tágra nyílt szemekkel hallgatom Jennyt. – Engem nem a szépsége fogott meg, hanem a humora, és a figyelmessége. Ha ezt vesszük alapul, nem féltem, mert amíg mások csak egy csinos lányt látnak benne, ő már kezdi ezt unni, azt hiszem. – Mondjuk el nem tudom képzelni, hogy mitől kéne féltenem Gillyt. Megtámadják? Elcsábítják? Igazából úgysem lehetek mindig vele, vagy a nyomában, az úgyis csak nyomasztaná. Felnőtt emberek vagyunk, és azt hiszem a bizalom a legfontosabb nálunk. Ha segítségre szorul, hinnem kell, hogy odaáll elém. – Áh, nem tudom, ennyire nem látok bele a mardekár mindennapjaiba. Viszont első körben úgysem publikus, aztán majd kialakul. Gillian is el tudja dönteni, hogy mi fér bele, és mi nem. Na de mesélj te is! Nálad van valaki a láthatáron? – Kérdezek vissza, mert úgy illik, hogy nem csak egyoldalú a kommunikáció. Viszont meghozzák a kávét és a teámat, jó lenne, ha Gilly is érkezne lassan, mielőtt még kihül. És nyilván még maradunk picit, de aztán jó lenne kettesben lenni, mert a családi bemutatkozás csak a vakációnk egy kis szelete volt.
Nem áll szándékomban megzavarni csendes magányukat, de akad néhány kérdésem és hát nem is szeretném az egész napot abban a házban tölteni, ahol anyánk bármikor ránk törhet és nekem szegezheti a kérdéseit. Engem nem zavar a lányok kapcsolata, inkább meglep, hogy Annában volt annyi bátorság, miszerint ezt közölje a családdal. Ami sokkal inkább takarja anyámat, mint mindannyiunkat. Nem tévedett hát a Süveg, amikor a Griffendélbe osztotta be a testvéremet. - Gondolod, hogy történt valami, amit eltitkol előlünk? - vonom összébb a szemöldököm és igyekszem némileg mélyebbre ásni a múltban. Fura, hogy nem áll össze számomra a kép, miszerint milyen is volt anyánk ezelőtt. Engem jóformán egy buborékban nevelt a betegeskedő szervezetem miatt, vele se tölthettem sok időt, így hát nehezebb is kirakni ebből egy tökéletes, mindennel passzoló mozaikot. - Én nem vettem észre semmi furcsaságot se rajta - csóválom meg végül a fejem lemondóan. - Talán csak azért volt ilyen, mert nem volt jelen mindenki - vonom meg a vállam és nekem is eszembe jut apám hiánya. Ahogy Joyceé is. Én is csupán véletlenül estem pont akkor haza, szóval... Nyilván emiatt volt anyánk érzékenyebb erre. Szeret vasmarokkal irányítani, de ezúttal csupán a családunk tört része volt a felügyelete alatt. - Szerintem csak sokkolta a helyzet. Tudod, te és Gillian... Ki tudja, mennyire elfogadó az ilyesmivel szemben. Lehet, pár nap múlva már észre se veszed, hogy valami baja volt - mosolyodom el biztatóan, habár a hangom elég bizonytalanul cseng. Kicsúsztak a kezei közül a dolgok és mintha nemrég azt is pedzegette volna apámnak egy közös vacsora alkalmával, hogy ideje lenne visszanyúlni a régi gyökerekhez és férjhez adni minket. Ezek szerint ez bánthatja? Hogy Anna életébe ezek után képtelen lesz beleszólni? Nyilván nem fog csak úgy lemondani a szőkeségről, ha benne találta meg a boldogságot és anyám csettintésére máris fejest ugrik egy olyan házasságba, ami még le sincs rendezve. - Szép - mondom ki azt, ami elsőként eszembe jut róla. - Nyilván népszerű is az iskolában - vonom le a magam következtetését. - A hozzá hasonló lányok mindig népszerűek - erősítem meg a véleményemet, hiszen én is az vagyok. - De mond... nem félted őt? - vonom fel a szemöldököm és hajolok előre bizalmasan. - Azt meg se kérdem, hogy biztos vagy-e a dolgodban, hiszen látom rajtad, hogy ennél biztosabb még életedben nem voltál semmiben sem, de ez... A mardekárban az ilyesmit nem nézik jó szemmel, ott a látszat a minden. Fiú-lány, ez az, ami számukra elfogadható és normális. Nagyon ritka az, hogy valakit ugyanúgy tiszteljenek, mint előtte, ha ilyesmi derül ki róla. Nem lehetetlen, de tényleg egy betonbiztos alap kell hozzá. Tekintély, méghozzá igen komoly és kikezdhetetlen, ahogy az sem árt, ha az adott illetőtől tartanak valamennyire. - Mit szeretnétek tenni? - teszem fel a magam kérdését. - A tanév hosszú és ti szeretitek egymást, de nem biztos, hogy jó ötlet lesz nyíltan felvállalni. Gillian miatt - szögezem le. Anna griffendéles, neki könnyebb egy fél fokkal, de a szerelme mardekáros. És itt kezdődnek a gondok...
Dehogy várom én, hogy Gilly minimalizálja a testi kontaktust, vagy akár a pillantásokat. Inkább hozzon zavarba a testvérem előtt, aki egyébként meglepően tapintatos, noha a kérdései nagyon egyenesek, de még akkor is sokkal szívmelengetőbb ez a helyzet, mintha csendes magányomban ücsörögnék tovább az iskola folyosóján. Végre van valakim, akinek fontos vagyok, nem lekezel, mint Joyce vagy anya. – Semmi gond Jen, gyere csak! – Legalábbis egy kávéra, vagy egy beszélgetés erejére. Valahol örülök, hogy ismerkednek, aztán majd romantikázunk kettesben is. Nyilván jó, hogy az ikrem tud tompítani valamennyit anyám félelmetes stílusán. Nem lenne jó üzenete, ha Gilly azt hinné, hogy valami bestiális család vagyunk, ahol mindenki ilyen, vagy ilyen lesz. – Azt hiszem valami az utóbbi időben durvulhatott el ennyire. Nem erre emlékszem. – Lehet, hogy tévedek, és túl régóta vagyok már a Roxfortban, vagy a most távol maradt apám tompította a dolgokat, de az igenis meglepő, hogy most nem volt itt. Tegyük fel, elhiszem, hogy üzleti úton van, remélhetőleg nem történt vele semmi! Végül kicsit hátrahagyjuk Gillyt, hogy befoglalja a szobánkat, jelenleg át is siklok Jen kérdésén, hogy az Ollivander családhoz megyünk-e egyáltalán, de most kicsit az ikremmel maradok kettesben. Ledobom magamat az egyik székre, s megrendelek egy mézes lattét, míg Gillynek az ír kávét. – Képzeld csak el, nem! Sosem vittem még senkit haza, valahogy bíztam benne, hogy apa otthon lesz. – Vonom meg a vállamat savanyú képpel. Az ikrem szempontjából viszont valami teljesen más érdekel. – És mi a véleményed róla? – Kérdezek vissza, hiszen most egy kicsit magunk vagyunk, kettesben, lehet velem őszinte. Valahogy még sosem merült fel az, hogy bárkim legyen, de én valamilyen elfogult módon nézek Gillyre, mit mond rá, hogyan vélekedik róla egy külső szemlélő?
- Ha őszinték szeretnénk lenni, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy nem is csodálom a dolgot - biccentem enyhén oldalra a fejem egy elnéző mosoly keretében. Anna nem ide való, ez tény. Ő nem olyan, mint mi. Voltaképp, egyikünk sem illeszkedik teljesen a családi idillbe. Mintha a szüleink nem is szülők lennének, hanem valamiféle nevelőtisztek, akik kudarcot vallottak az évek során. Anyánk zord és rideg velünk szemben, részéről még azt sem tartom fairnek, hogy csakis gyomorideggel közölhetünk vele valamit, ami boldoggá tesz minket. Ez így annyira nonszensz... - Fogalmam sincs, mennyit osztott meg veled az életéből, de kész csoda részéről, hogy ilyen mértékben visszailleszkedett - fordulok ezúttal Gillian irányába. Nem áll szándékomban mindent elárulni számára Annáról, már csak azért sem, mert tisztában vagyok azzal, hogy ezt az ikremnek kell megtennie, de ha tényleg komolyan gondolja a szőkeséggel a kapcsolatot, be kell avatnia. Az is érthető, ha mindez még nem került szóba köztük, hiszen Annát sokáig fogva tartották, voltaképp egy pince volt az élettere és az egész világa, az ilyesmit pedig nehezen osztja meg az ember másokkal. Én se mesélek erről másoknak. Valahogy utálom, amikor szóba kerül, gyerekként úgy tettem, mintha Anna soha nem is létezett volna. Úgy sokkal könnyebb volt. Anyám pedig konkrétan úgy tesz a mai napig, mintha mindez csupán egy lidérces álom lett volna számára is. Néha nem vagyok képes eldönteni, hogy amiatt, mert távol akarja tartani magát érzelmileg vagy ő maga bízta meg az illetőt. Igazság szerint mindkettőt simán kinézem belőle. Képes rá, annyi szent. - Csak egy tanács: ha erre jártok, mindig készüljetek fel a legrosszabb lehetőségre - ingatom meg a fejem. - Azt hittem, Anna tisztában van azzal, anyánk mennyire kemény dió - vetek egy neheztelő pillantást a testvérem irányába. - Szerinted én miért nem mutattam még senkit se be eddig? - teszem fel a költői kérdést, noha a testvérem nagyon is tisztában lehet azzal, hogy még soha életemben nem volt komoly(abb) kapcsolatom, ami egy éjszakánál tovább jutott volna. Maximum kettő vagy három, de sohasem több. Számomra az ellenkező nem olyan, mint egy doboz bonbon. Ha éppen kedvem tartja, bekapok belőle egyet, csak az íze kedvéért és ennyi. - Na és a te családod? Náluk jártatok már? - ugrik a tekintetem egyik lányról a másikra, egyelőre félre is téve magamban a kút rejtélyét. Nem hiszem, hogy bárki is sokkal nehezebb eset lenne Mrs. Brekinridgenél. - Nem szükséges, köszönöm - fordulok Gilly irányába, immár a kávézó előtt, miközben átkarolom Annát, majd szorosan magam mellé vonom. Lenne némi beszédem vele, annyi szent... - Azt hiszem, nem lesz baj. Ha pedig mégis, akkor is sokkal szívesen vagyok társaságban, semmint egy panzió magányában - szélesedik ki a mosolyom. Akadnak itt is férfiak, akik szívesen befogadnak éjszakára. Ha pedig anyám balhét rendezne az iménti kis élménye miatt, hát pillanatok alatt lenne hova mennem. Végül Anna és én be is toppanunk a kávézóba, kikérjük az italainkat, majd helyet foglalunk egy félreeső kis asztalkánál. - Hagyjuk apát - legyintek egyet bosszúsan. - Nyilván sok a dolga, nincs semmi gond - biztosítom Annát efelől, noha azért az én szívembe is némi félelem költözik, de igyekszem ezt nem mutatni. Annának felesleges aggódnia. Egyelőre. - Inkább mesélj - szólítom fel, miközben magam elé húzom a forró italomat, majd emelem fel és kortyolok belőle egyet. - Mégis mi történt? - vonom fel a szemöldököm. Egy lány? Semmi bajom ezzel, nem anyánk vagyok, de azért jó lenne tudnom az előzményeket. - És még csak bele se gondoltál abba, hogy ha idehozod, azzal bajba is keverheted? - halkítom le a hangom hirtelen. Anyánk konzervatív nő, a férfi-női felállásban hisz, a szüzesség házasságig való megőrzéséig, stb... Persze, azért a gyeplőt még így sem engedi át apánknak. - Mi van, ha fogja magát és emiatt kitagad? Anna, gondolkodj már egy kicsit! Mégis hova mennél? - telik meg aggodalommal a tekintetem. - Ne érts félre, nem azt mondom, hogy szakíts vele, de egyelőre nem ártott volna titokban tartanotok és előkészítened a terepet... Ezzel csak sokkoltad anyánkat és nem pont a jó értelemben - sóhajtok egyet, majd gondterhelten túrok ujjaimmal sötét tincseimbe. Az óvatosság sosem árt, a mi családunk esetében pedig ez hatványozottan igaz.
Jenny nem kertel, hogy gyengécske a szervezete és az anyjuk ezt nehezen tűrte mindig is. Ijesztő bele gondolni, hogy nekem ehhez képest mennyire “tökéletes” volt a gyerekkorom és a családi hátterem. Már legalábbis leszámítva magát a tényt, hogy Grindelwald leszármazottai vagyunk.. Amire még most is bukfencezik egy rohadt nagyot a gyomrom és inkább el is zárom a gondolatot magamban. De bakker, valójában még ez sem árnyékolt be semmit az életünkben egészen addig ameddig ki nem derült. Anna megnyilvánulása pedig egészen megszorítja a szívemet és együttérzéssel biccentem felé a szőke üstököm. Érzékelem azért, hogy zavarba hozom, így igyekszem vissza fogni magamat és leredukálni az egymás közötti apró interakciókat nagyjából.. nullára.. Inkább arra figyelek, amit megoszt és fejtegetni kezd. Jenny kérdésére Anna válasza után ráerősítek. - Nem terveztünk előre, mert nem igazán tudtuk mi lesz. - de azt tartom, hogy ő is velünk tarthat felőlem. Nyilván majd ha ő is úgy döntene nem jön ide vissza, akkor biztosan akad abban a panzióban két szoba is. Arról persze amúgy mit sem tudok, hogy ahogy a nyári kiruccanásunk kockázatos volt, úgy ez a kitérő is az lehet.. - Jó sok helyen éltetek már ti is. Ez ismerős. - ismerem el közben, ameddig Anna megírja végül amit szeretne. Én és a testvérem eredetileg Írországban születtünk de utána Angliába költözünk. Utána meg suli kezdés előtt ugye Amcsiba. Most pedig újra itt.. Úgyhogy mi is jó kis kört tettünk. Végül hoppanálunk és meg is érkezünk a kávézóhoz. Végül a lányok felé fordulok. - Én nekem kérjetek légyszí egy ír kávét. Addig benézek a panzióba, hogy biztosan legyen szobánk későbbre. Rendben? Jenn, neked is foglaljak valamit? - végül pedig amint meg vannak a válaszok kis időre leválok tőlük és átszambázok a fogadóba, hogy beváltsam az ígéretemet.
- Én már régóta úgy érzem, hogy nem tartozom ide. – Rázom a fejemet. A szüleink nem igazán érdeklődnek, szeretnek, a nővérem idegenként kezel, egyedül talán az ikrem az, akivel úgy érdemben tudom tartani a kapcsolatot, de vele az iskolában is találkozhatok. Most itt egészen érző oldalát mutatja, ami egyébként azért meglepő, mert teljesen külön utakon jár. Beleborzongok, ahogyan végigsimít Gilly a karomon, de Jennyt nem akarom ezzel zavarbahozni. Lényegében még nem tanultam meg, hogy hogyan viselkedjek a párommal, ha másoknak a jelenlétében vagyunk. – Szerintem fordítva. Mintha Joyce eltűnése után, amikor visszaköltöztünk Írországba, akkor telepítették ide a kutat. Azelőtt nem állt itt. Bár teljesen logikátlannak tartom, hogy miért lenne egy kút a tó partján. – Ingatom ismét a fejemet, szőkésvörös tincseim csak úgy szálldosnak. Végül felállunk, és elindulunk kifelé, Jenny kérdésére csak vállat vonok. – Nem tudom, bármi jobb, mint itt. Azt hiszem a faluban, a panzióban kiveszünk egy szobát. Nem akartam volna visszasietni Skóciába, így maradhatunk egy-két éjszakát. – Felelem végül kissé keserű szájízzel. Tudom, hogy anyámmal nem éppen felhőtlen a kapcsolatunk, de most kifejezetten ijesztő volt. Még engem is meglepett, pedig én aztán igencsak elfogadó vagyok. – Áh, inkább írok pár sort, semmi kedvem benézni. – Előveszek a válltáskámból egy pergament, írok anyámnak két sort, hogy nem akarjuk zavarni, ezért a panzióban leszünk. Felesleges mellébeszélni, úgyis kiszagol, ha akar, szó szerint. Nyújtom a kezemet Gillynek, s bevárom, míg Jenny is csatlakozik. Nálunk van váltóruha, de nyilván kettesben szeretnénk majd éjszakázni, de az ígért kávé erejéig még csatlakozhat. Hozzáérek az ikremhez is, és hoppanálok a panzióhoz közeli kávézóhoz. Bár késő délután van, de az a kávé még bőven belefér. A pergament az asztalon hagyom. Az idő elég borongós, kicsit talán már szitál az eső is, úgyhogy nem kintre, hanem a benti részre nyitok be. Keresek egy csendesebb asztalt, hogy aggodalmas homlokráncolással nézegessem az itallapot, noha tudom, hogy mit kérek, de teljesen el vannak kalandozva a gondolataim. – Igenis rossz érzésem van apa kapcsán. Az utóbbi időben mindig elkerültük egymást. Engem utál? Ugye nem esett semmi baja?
Nem állítom egy szóval sem, hogy Anna lenne a szívem csücske a családból, de ha mindenkit egy menüre pakolunk, akkor mindenképp ő viszi a prímet. Igaza van ugyanis abban, hogy még annak ellenére is feszül köztünk egy láthatatlan kapocs, hogy mennyire különbözőek is vagyunk tulajdonképpen. Hát, lássuk be, mégis csak egy helyen csöveztünk hónapokon keresztül, anyánk hasában. Vagyis, sokkal inkább ennek a merev jégszobornak a belsejében. - Tömény elutasítás - biccentek egyet Gillian feltételezései hallatán. - Elég kemény nő, ha beteg sem mutatja ki - pillantok sokatmondóan Annára. - Voltaképp, tőlünk is ezt várja el. Az én szervezetem elég beteges, az évek folyamán rengeteg nyűgöm volt, ez is az oka lehet annak, hogy ennyire... ennyire... - keresem a szavakat, majd csupán enyhén megcsóválom a fejem, hiszen nem vagyok képes megfelelően kifejezni magamat. Ha lázas voltam, sosem viselkedett tipikus anyaként. Idegenek gondjaira bízott, egyszer sem érdeklődött az állapotom felől. Csúnya dolog ilyesmit még csak feltételezni is, de nem hiszem, hogy a halálom híre megrendítette volna. Igen erősen vallja ugyanis az erősebb éli túl-elvet. - Az pedig, hogy ti ketten, ebben a formában vagytok együtt, szerintem sokként érte. Kemény menet lesz - állapítom meg, voltaképp teljes mértékben őszintén gondolva a szavaimat. Rajta lehetnék azon, hogy megnyugtassam Annát és vele együtt a kis barátnőjét is, de nem vakok. Ha nem hülyék, esélyesen leszűrhették már magukban, miszerint csúnya vége lett ennek a "találkozónak". - Miért, hol szálltok meg? - kérdem, mialatt egy újabb adagot vágok a húsból, majd eszem meg. Nekem van étvágyam, nem ér szúrtam el az eddig "idillinek" mondott kapcsolatomat anyámmal. - Nem értem, miért aggaszt, ha eddig se igazán érdekeltük őt - vonom meg végül a vállam és nyúlok az italomhoz, majd kortyolok belőle egy aprót, végül helyezem vissza a poharamat a helyére. - A legrosszabb, amire számíthatsz, hogy ezután is levegőnek fog nézni. De Joycehoz hasonlóan te is kezdhetsz új életet. Nyilván az lenne a legjobb. Jó, fogalmam sincs, mennyire komoly a dolog Gilliannel, de még ha egyedül is lakna Anna, abban az esetben is jobban járna, mint itt, amely helyet még csak otthonnak se lehet nevezni. Csak egy ház, ahova néha beállítunk, de sok kellemes emlék engem személy szerint nem köt ide. - Talán apánk majd jobban fogadja a hírt - igyekszem tartani a lelket Annában vagy legalábbis valamiféle erőt önteni belé, de korántsem biztos, hogy ezt annyira értékelni fogja. Én egyelőre ugyanis nem hiányolom az öregünket. Majd felbukkan. - És majd ő beszél anyánkkal. A levelet pedig hagyjuk, nem szorul magyarázatra a távollétünk - árulom el a többesszámmal abbeli szándékomat, hogy velük tartok. Méghogy én maradjak ebben a siralomházban? Még mit nem! Fel is állok tehát az asztaltól és indulok meg a kabátom irányába, az ebédlőn átvágva, onnan egy tágas előtérbe lépve. Mit ne mondjak, szép kúria, de annál ridegebb a benne élők miatt. - Miért, mi baja lenne? - fordulok vissza Anna irányába, aki látszólag továbbra is anyánk miatt aggódik. - Benézhetsz hozzá, ha gondolod és van elég merszed, de kötve hiszem, hogy ártana magának - vonom meg a vállam. Nemtörődöm lennék? Esélyes. Mégis, az évek folyamán én is átvettem az ő stílusát, ez pedig valahogy rajtam is maradt, nyilván örökre.
Azért a Mardekár berkein belül nem csak azzal az ámokfutásommal tűntem ki! Elég sokmindent letettem már előtte az asztalra. Persze ezekről az emberek szeretnek megfelejtkezni és csak a szitkokra felkapni a fejüket! Jó nyilván azt a hülye ámokfutásomat Daniel után én szúrtam el, de alapvetően végig tartottam azt, hogy azért akárki nem kaphatott meg, csak akire én szemet vetettem és egyetlen egyszer sem engedtem senkinek, hogy kiszolgáltatott vagy alárendelt szerepbe helyezzen! Még mit nem! Meg persze az, is, hogy a húgom alapján azonosítana be valaki már önmagában egy gyomron rúgással érne fel, tekintve az örökös versengésünket és menekülésünket a másik árnyéka elől… Úgyhogy.. Még jó, hogy nem hallom Jenny gondolatait. - Igen. Róla van szó. - biccentek egy mosollyal. Amikor viszont arra tereli a témát, azzal az arckifejezéssel, hogy szívesen témázgatna vele, egy kicsit az arcomra fagy a mosolyom. De egy barátságos pislogással nézek csak rá továbbra is. - Majd jelzem felé, hogy keresed, ha épp ráér. - ha valóban csak beszélgetni akar vele annak semmi akadálya. A többit meg.. Chris úgyis lerendezi valószínűleg. De az már rajta múlik. Végül az anyjuk távozik nekem pedig az egész megüli a gyomromat. A kedvesünket bemutatni a szüleinknek valahol azt is jelenti, hogy büszkék vagyunk szívünk választottjára. Hogy komolyan gondoljuk és vállaljuk a rizikót és hogy kiállunk a kedvesünk mellett, akkor is, ha az a felmenőinknek nem tetszik. Persze más a helyzet, ha eleve nagyjából tudni lehet miféle fogadtatást fogunk kapni.. De az, hogy ezt Anna bevállalta elég bátor volt. Nekem sokat jelent, még akkor is, ha tudtuk, hogy nagyjából ez lesz. Bár én nem számítottam ennyire passzív-agresszív, inkább kivonulok a köreitekből dologra.. Az ilyesmi annyira.. unfair. Magára hagyja az embert a kétségeivel, a jövőbeni hozzáállás kérdésével és azzal, hogy az ilyesmi ellen még védekezni sem lehet. Se érvelni, se veszekedni rajta! Semmit! Végül hallgatom Jenny szavait a kútról, aztán Anna is hozzá tesz én pedig elgondolkozom úgy az egészen. - Nem tudom mi lenne a jó megoldás, nem ismerem… Nem tudom eldönteni, hogy amit most láttam, az elutasítás volt, fáradtság, beteg, vagy igazából tényleg utálja a gondolatát annak, hogy együtt vagyunk és hogy ezzel a házába jöttünk… - húzom el inkább aggódva a számat, de aztán csak ismét megsimítom Anna karját. - Mindenesetre, legalább hagyj neki egy levelet.. És utána tűnjünk el.. Már ha nem lesz baj abból, hogy nem jelensz meg annak ellenére, hogy látni akar. - Jenny felé fordulok - És.. nos igen, ha akarsz, csatlakozz nyugodtan. Ha gondoljátok, beszélhetünk a tóról, meg a kútról is. Valójában amellett, hogy horror sztoriba illene, egyben érdekesen is hangzik.. Bár az cseppet sem kellemes, hogy Joyce-ot ezzel piszkálja.. - aztán eszembe jut valami amiről Anna mesélt - Nem lehet.. hogy.. emiatt kóborolt el anno? - dünnyögöm halkan, de hát ebben a házban aztán ki tudja kinek vagy minek van még füle. Persze inkább amolyan levegőben lógva hagyott kérdésnek szánom, vagy később is megválaszolhatónak. Én mindenesetre felállok, és bár sajnálom otthagyni az ételt, tényleg nem tudnék most egy falatot sem lenyelni. Én indulásra késznek érzem magamat teljesen.. De természetesen akárhogy döntenek az ikrek, megvárom őket.
- Amióta hazahoztak, ilyen. – Ingatom a fejemet apró rezdüléssel. Azokra az időkre már nem is emlékszem, amíg otthon voltunk kislányként Jennyvel. Ezért aztán kedves tőle, hogy próbál afféle pótanyaként viselkedni irányomban, noha nem az ő dolga lenne. Joyce lássuk be magasról tesz ránk, de ha az embernek van egy ikertestvére, az olyan eltéphetetlen kapcsot képez, ami akkor is számít, ha ennyire különbözőek vagyunk. – Én sem tudok sokkal többet, mint Jenny.. Joyce-t szokta ezzel provokálni, hogy menjen csak a tóra. Mintha lenne ott valami, ami.. Nem tudom megmagyarázni. – Húzom el a számat, Jenny azért bátrabb ebben a témában. Amikor Joyce néhány napra elkószált, ott Amerikában egy tó partján találtak rá, azóta lényegében szitokszó lett, de hogy miért számít, hogy itt Írországban is van egy hasonló, baljóslatú tó.. Mintha lenne összefüggés, de nem ástam bele jobban magamat. – Nem is tudom, nekem semmi kedvem bemenni hozzá. Úgysem alszunk itt. Azt hittem jobban sikerül ez az egész. Engem utál? – Tűnödöm el, immár végérvényesen eltolva magamtól az ételt. Összenézek Gillyvel, még a menekülőszóra sincsen szükség, hiszen akkor távozunk amikor akarunk. Legalábbis anyám nem adott semmi instrukciót, hogy maradjunk vagy sem. Az egész olyan furcsa volt. Valami hideg, és fenyegető. Előtte sem volt túl eszményi a kapcsolatunk, mondhatni tudomást sem vett rólam. Apám hiánya azért meglepő, mintha anyám úgy beszélt volna róla, mint aki már nem is él. Áh, csak rémeket látok. – Azt hiszem jobb, ha megszállunk valahol a közelben, így nem sok kedvem van maradni. Rendben lesz így? – Kérdezek rá a másik szöszire de akár Jenny is velünk tarthat, ha még be akarnánk ugrani valahova egy kávéra. Valami nagy rossz érzés fogott el, de valakinek be kéne mennie anyánkhoz, vagy kit érdekel?
Sejtettem én, hogy Anna arra számított, miszerint majd leveszem a válláról a terhet, de mindig nem loholhatok majd a sarkában. Minek hozta egyáltalán ide ezt a lányt, ha tudta, hogy a fogadtatás cseppet sem lesz barátságos? Hiszen még én se szívesen járok haza! Anyánk olyan rideg, akár egy jégcsap, ha ki is mutatja az érzelmeit, abban sincs túl sok köszönet, ez tény és való. Főleg, ha olyasvalakiről van szó, akit hosszú időre választunk magunk mellé. Nem vagyunk ugyan kötelező párkapcsolatokra ítélve, mint amilyen a kényszerházasság is, de ettől függetlenül igenis elég keményen veszi a témát. Nem felel meg ám akárki, főleg nem egy lány a lánya mellé. Ennek még meg lesz a böjtje, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Nem vagyok vak, szóval nem szorulok bővebb kifejtésre, hiszen a tekintetükből és a mozdulataikból mindent ki tudok olvasni. Anyánk pedig - akármennyire is rideg kívülről - csak nem egy darab fából faragták, úgyhogy számára is teljesen nyilvánvaló lehet ez az egész. Engem cseppet sem zavar, de hát ugyebár nem én vagyok a ház egyik feje, nem igaz? - Christopher Gravesről lenne szó? - vonom fel a szemöldököm kíváncsian, egy halovány mosoly kíséretében. Csupán egy tipp, de akad köztük némi hasonlóság. Ráadásul, mintha hallottam volna valamit már erről a lányról... A mardekárban terjed a szóbeszéd, nem nehéz tehát arcokat összekötnöm emberekkel. Ha ő az, akit annak idején olyan szép jelzőkkel illettek, akkor nagyjából már képben is vagyok őt és a rokonságát illetően. A húga sportol, ha helyes a tippem. Maximum kijavít, ha mégse lenne igazam és tévednék a sráccal kapcsolatban. - Ismerem a srácot, nagy tudor a témában - jegyzem meg mintegy mellékesen, habár azt már nem teszem hozzá, hogy kinézetre sem éppen utolsó. - Egyszer bemutathatnál minket egymásnak, szerintem tudnék neki mit mesélni - mosolyodom el sejtelmesen. Na igen, a témázgatás nem áll messze tőlem. És tényleg csupán beszélgetni szeretnék vele, habár az se gond számomra, ha időközben "belemelegszünk" a témába. - Nem a körutakra, te butus! - kuncogom el magam halkan, végül hajolok hozzá közelebb, hogy amolyan anyáskodóan, óvatosan megcsípjem az arca felém eső oldalát. Na, igen, ilyenben nekünk nem volt részünk gyerekkorunkban, neki pedig főleg nem lehetett a vele történtek miatt. - De még ha meg is hívnálak rájuk... A könyveidet magaddal hozhatod nyugodtan - ereszkedem végül vissza a helyemre, továbbra is kuncogva Anna félreértésén. Olyan kis aranyos néha... Talán illendő lenne több időt töltenem vele. Igazán megismerhetném, ha már az ikertestvérem. - Elutazott - bököm ki végül az apánkat érintő kérdés hallatán, miután anyánk távozott köreinkből. Nem irigylem Annát, hogy magához rendelte őt. Ez valóban nem sok jót ígér számára. - Gondolom, elszóltam magam - fintorodom el kelletlenül, amint Gillian kérdéseit is meghallom. - Ne beszéljek a fejével? - pillantok itt végül Annára. - Nem állítom, hogy sikerrel fogok járni, sőt, az is benne van, hogy csak még inkább felpaprikázom, de hátha... - harapok az ajkaimba bizonytalanul. Ha Anna vállalja ama kockázatot, hogy miatt még nagyobb haragot fog a nyakába kapni, akkor legyen. De közben ott van az érem másik oldala is, miszerint - ha beszélt velem - némileg megnyugszik majd. - Ez egy nagyon jó kérdés, mert mi se tudjuk - vonom meg a vállam a tavat érintő kérdésre. - Csupán annyit tudok, hogy mindenkire más hatással van a partján álló kút vize. Van, akiből a legjobbat hozza ki, de leggyakrabban elég rossz a végeredmény - söpröm ki a hajam egyetlen laza mozdulattal az arcomból. - Talán él benne valami, de őszintén szólva még senki se látta és nekem sincs semmi ötletem arra vonatkozóan, hogy mi is lehetne az. De abban biztos vagyok, hogy valamiféle rejtélyes mágia munkálkodik a felszíne alatt. Kutattam már a témában, de nem találtam semmit sem, ami közelebb vitt volna a megoldáshoz. Érthető okokból pedig senki sem merészkedik le a víz alá. Még fürdeni se lehet benne. Kiskoromban folyamatosan attól rettegtem, hogy annak a valaminek csápjai vannak és magával ránt le, a mélybe.
Az ikrek és a Roxfort kapcsolatára nem kapok végül választ, de nem baj, majd egyszer.. Talán nem is fontos. Ki tudja? Jenny annak ellenére amilyennek tűnt elsőre, most annyival másabb benyomást kelt legnagyobb meglepetésemre. Amikor arról kezd csacsogni, hogy ugyan mi akadálya lehetne ilyesminek azért meg kell erőltetnem magamat, hogy véletlenül se nézzek még csak az irányába sem Mrs. Brekingridge-nek.. A nyári holdfordulóra sem kapok választ… Kezd frusztrálni, hogy ennyire ignorál az anyja.. De hát mit is vártam? Anna felkészített, hogy nem a legnyájasabb élőlény.. Meg nyilván meg van a véleménye a kapcsolatunkról is.. De kárpótol Jenny barátságossága. És meg is ejtek egy mosolyt a lelkesedése végett - Ez jól hangzik, szívesen hallgatok történeteket mindenféle furcsa lényről. Az unokabátyám is megszállottan rajong értük. - Anna szavaira és a körutakra épp reagálnék, amikor is az anyjuk előre hajol és az arckifejezése belém fojtja a szót egy pillanat alatt. A mondandója pedig határozottan a dögletes csöndet vonja maga után amíg el nem vonul végül. Megborzongok.. rosszabbnak hat hirtelen a helyzet, mintha egy dementorral ültünk volna egy asztalhoz. - Mindig ilyen..? - a kérdésemben kimondatlanul is benne van az is, hogy “vagy csak engem tisztelt meg ezzel a stílussal?”. - Mennünk kéne? - pillantok itt először Annara aztán Jenny-re hogy velünk akar-e jönni.. bár a bánat tudja hogy hirtelen hova mennénk. Emlékeim szerint annyira nem beszéltünk meg konkrét B-tervet. De hát csak lehet valahol a közelben valami szállást lőni, ha itt akkora baj, vagy botrány van készülőben. - Tulajdonképpen most mi történt? - teszem fel a kérdést viszonylag halkan, bár nem is épp suttogva. Mindkettejüknek címezve a kérdést. - És mégis mi van a tónál? Miért akart oda küldeni minket? - azért nem vagyok hülye, feltűnt, hogy Jenny határozottan terelte a szót. Amit amúgy egyáltalán nem bánok, de azért mostmár szeretném tudni. És így, hogy az anyjuk nincs jelen, talán még hajlandóak megosztani is velem. Reméltem, hogy egy kicsit tényleg tudunk beszélgetni a vacsoránál és talán megismerve a másikat, némiképp oszlanak az esetleges előítéletek, de ez a passzív-agresszív viselkedés elég nyomasztóan hatott..
Első körbe a mártásos húsba temetkezem, mint aki teljesen különálló, független a társalgástól. Talán azt akarom, hogy így is legyen, mert Jenny váratlan felbukkanása levette a vállamról a terhet, hogy anyánk Gillyt faggassa. Az ikrem és a párom csacsogni kezd, a szörnyeteg így visszavonul, hozzám hasonlóan csupán szemlélődve. Azon viszont Gillian pillantása is megakadhat, hogy anyám bizony hozzá sem nyúl az ételhez, mintha gondolatban most máshol járna. Így, hogy evőeszközöket használok, Gillynak kicsit nehéz dolga van, ha a kezemért akar nyúlni, de amikor megteszi, szépen illedelmesen leteszem őket, és hagyom magamat kedvesen megbabusgatni. Itt bájosan el is mosolyodom, valahogy kéz a kézben biztonságban érzem magamat. Gilly azt érezheti is, hogy egyébként mennyire be vagyok feszülve. Lehet, hogy a szüleim jöttek utánam, hogy kiszabadítsanak, mégsem vagyok úgy igazán otthon, ez itt nem az én világom, csak a név kötelez, de a vér semmiképpen sem. Nem csoda, hogy ennél még a Roxforti magány is jobb volt! – Úgy-úgy, csak megtörtént. – Na nem, nem kezdem kifejteni Jennynek, hogy ez most barátnői viszony, vagy netán szerelmi, mert olyan szinten külön utakon járunk.. Azért kedves tőle, hogy mégis eljött, és ahogy megölelt.. Ha beszélni is akarnék vele, nem anya előtt tenném. Régen rendkívül különbözőek voltunk, de azt hiszem történt valami a múltban, ami miatt ennyire szétszakadt a kapcsolat.. És valóban, Jenny most arra erősít rá, hogy képben van kettőnkkel kapcsolatban. – Köszi! – Cincogom megilletődötten. Régen volt az, hogy mi ketten közel álltunk egymáshoz, de talán ez a mai egyfajta vezeklés is egyben, nyitás a másik felé. Így letörlöm a pírt arcomról, s kihúzom magamat. Látványosan magasabb vagyok Gillynél, de Jennynél nem, akivel bár kétpetéjű ikrek vagyunk, mégis sok mindenben hasonlóak. – Ez jól hangzik Jenny, bár nem szoktam nagyon körutakra indulni a tanulmányaim miatt, de megpróbálhatjuk. – Anyám itt most kissé előrehajol, ahogyan a terveinket hallgatja, és réveteg mosollyal bólint nekem; pillantása a pokol tüzét igéri. – Mielőtt nyugovóra tértek, gyere be hozzám. – Na ez nekem szól, és semmi jót nem jelent. Talán az a baja, hogy Jenny megfúrta a tó bemutatásának ötletét? Így aztán Gillynek sem válaszol, csupán eltolja magát az asztaltól, s távozik a felfelé vezető lépcsőn, ahonnan jött. A levegő is megfagy a távoztával. – Mi az isten baja van? Apa meg hol van? – Kérdezem most már egy fokkal indulatosabban. Ez nem feltétlenül Jennynek szól, de hátha ő többet tud. Ha valami botrány van készülőben, akkor egy percet sem maradunk tovább, ananásztól függetlenül.
Annában és bennem legalább annyi közös nevező akad, hogy egyikünk sem számol be másoknak a testvéreiről. Joyce és én már eltávolodtunk egymástól, hiszen mindketten erős személyiségek vagyunk, aligha maradnánk meg egymás mellett anélkül, hogy ne marnánk a másikat állandóan. Anna pedig az én szöges ellentétem, ami szintén nem jó. Ha hagyja magát, hamar eltaposom, szerencséjére azonban akad bennem annyi, hogy nem áll szándékomban semmilyen szinten sem bántani. Elvégre, csak a testvérem és hát a családi kötelék mindig jól jön az ember élete folyamán, nem igaz? Főleg abban az esetben, ha ő az egyetlen gyenge láncszem a környezetében. - Most még az ikreknél tartunk? - kérdezek vissza ártatlanul, amikor a beszélgetés a véletlenek/nem véletlenek felé terelődik, hiszen valahol elvesztettem a fonalat. Abban igaza van Annának, hogy nekem nem barátaim a könyvek, ritkán olvasok, a tananyag részemre csupán kötelező rossz. A jegyeim azonban mindezek ellenére nem valami vészesek, tartok egy erős átlagot, különben az egyetemre se kerülhettem volna be, mégis.. A családunkban nem én vagyok az, aki idővel majd az ész szerepét magára fogja vállalni. Szeretek jól kinézni, utazgatni és élmények által megtapasztalni azt, amiről Anna leginkább csupán olvashat. Így elvágom ugyan magam egy-két dologtól, de hát valamit valamiért, nem igaz? - Nem hiszem, hogy én egyhamar kikötök bárki mellett is, de ha te úgy érzed, hogy számodra Gillian az ideális, hát tégy úgy - mosolygok szavaim közben a szőkeség irányába, a mondataimat azonban egyértelműen Annának intézve. Nincs semmi bajom egy ilyen kapcsolattal, én is műveltem már hasonló dolgokat, épp csak érzelmileg vagyok képtelen hosszú távon kötődni bárkihez is. Aztán meg ki tudja, talán én is egy szőke hercegnő mellett kötök ki. - És ha az érzés kölcsönös, akkor mi akadálya lehetne? - siklik pillantásom ezúttal Gillian kezére, amellyel szeretve megszorítja Anna karját. Az bizonyos, hogy anyám előtt kivédem a párost, hiszen én is szeretném, ha Anna boldog lenne. Szóval, rám ebben legalább számíthatnak, bár aligha hiszem, hogy Mrs. Brekinridge nyíltan megszólná a dolgot. Talán később négyszemközt előveszi a szőkeséget, esetleg Annát, de itt egyelőre erre nem sok esély akad. - Igen, anyám - felelem engedelmesen, Gillian szavaira pedig biccentek egyet: - Tervezem. Rengeteg fényképet készítek, ha idegen helyeken járok. Szeretem megismerni mások kultúráját. Sok olyan mágikus lénnyel összehozott már az utam, akik közül egy sincs a Roxfortban. Ha gondolod, később mesélhetek róluk. Te is velünk tarthatsz, Anna - fordulok a nővérem irányába, nehogy a végén azt higgye, hogy elhódítani szeretném tőle a választottját. Imádok ilyesmiről beszélgetni, Gillian pedig így elnézve nyilván érdekes beszélgetőpartner lenne számomra. A szőkeség válaszol, azonban a szavai helyett ezúttal anyám mozdulatai kötik le az én figyelmemet is, amikor viszont ismét megszólal, automatikusan kapcsolódik össze a tekintetem Annával és hűl meg bennem a vér. Egy pillanatig némán ülök a helyemen, majd megcsóválom a fejem: - Semmi - vágom rá higgadt hangnemben Gilly kérdésére, miközben magamban abban reménykedem, hogy nem veszi észre Anna és az én pillantásomat. A tó voltaképp egy olyan hely, ami teljesen ártalmatlan. A díszes kút azonban, amely annak a partján áll és abból nyeri a vizet, sokkal nagyobb próbatételt jelent az idegenek számára. Drága jó édesanyánk nyilván azt várja tőlünk, hogy megkínáljuk Gilliant az ottani vízzel, ennek a következményei azonban kiszámíthatatlanok. Volt, aki megőrült tőle, akadt, aki csak a rémálmát élte át pepitában, másra meg olyan hatással volt, mint aki betépett. Mindenkire más hatással van és nem biztos, hogy Gillianből bármiféle jót is kihozna. Azonban, ha sikerül leküzdenie azt, amit kivált belőle, anyánk előtt esélyesen szerezne egy piros pontot. - Elég hideg odakinn az idő, nem hiszem, hogy Gillian és Annabeth most arra vágynának, hogy odalenn sétálgassanak. Nincs igazam? - fordulok egy lágy mosollyal Anna irányába. - Talán majd legközelebb - vágom ezúttal én fel a steakemet. - És nyilván a ház sokkal érdekesebb, mint egy tó - hozok fel még egy érvet, habár nem hiszem, hogy anyámat sikerül ennyivel leszerelnem. Fenébe, Anna!
Biccentek egyet szórakozottan egy félmosollyal. - Bár kizárásos alapon azért rájöttem volna. - hiszen Joyce-ot azért már láttam és egészen maradandó nyomot képes az emberben hagyni távolról is. Ráadásul ő a családnevét és mindazt amit jelent, eléggé előnyben részesíti. Jenny pedig végtére is egyidősnek tűnik Anna-val. Lizzy és köztem pedig egy év van. És nem tudom miért, de periodikusan hol az egyikünk, hol a másikunk van a másikunk árnyékában. Szinte folyamatosan versengünk és féltékenykedünk, közben persze szeretjük és nagyon sokmindent megtennénk egymásért. Egy kicsit agyrém.. de ez egyben iskolapéldája annak is, hogy mit okoz, ha kikopik a kommunikáció két ember között. Sosem tudjuk mire gondol a másik és hajlamosak vagyunk a rosszabbik dologra gondolni az előzetes élményeink alapján. Csak egyszer kéne valószínűleg nyíltan leülnünk beszélni és kiderülne hogy nem is állunk olyan távol egymástól és hiába gondoljuk, egyikünk sem utálja a másikat… - Ez érdekes. És a pletyka szerint, mit takar az, hogy nem véletlen? - teszem fel a kérdést, hiszen van egy unokabátyám akit az ikerség kérdése sokszorosan érint. Az ereklyevadászok első éve pedig elve tananyagként foglalkozik azzal, hogy egy egy ilyen történetnek felfejtsük a valódiságát vagy épp azt, hogy csupán teória. Persze ha Anna lecsittel, akkor nem firtatom. Nem akarom azt, hogy az anyját “kizárjuk” ezáltal egy beszélgetésből. A menekülőszót természetesen nem felejtettem el. És persze figyelek is, hogy ha aktuálissá válik, ne kelljen tovább vesztegelnünk. Amikor Anna válaszol a húgának velem kapcsolatban, a kezemet a kezébe csúsztatom és szeretve megszorítom miközben a tekintetét keresem egy ajkamon bujkáló mosollyal és a mellkasomban hevesen dobogó szívvel, de aztán eleresztem. Épp csak a nyomaték kedvéért, noha így tökéletesen lemaradok az anyja arcán átfutó árnyékról. Talán jobb is, mert lehet már kimondanám a menekülőszavunkat. - Azta! - bólintok elismerően Jenny-nek. - Ez egy elég szép körút lesz. Ha van rá lehetőséged, mindenképpen fényképezz! - nyilván majd ő eldönti, de a fényképezés számomra elég fontos hobbivá nőtte ki magát. A pillanat megörökítése.. Az idő megállítása.. Az emlékeink megmásíthatatlan bizonyítéka. Persze az is egy jó kérdés, hogy vajon a családi kasszából oldja meg ezt a pazar körutat.. vagy másképp? Valahogy nem nézem ki belőle, hogy hajlandó lenne hippy módjára végig stoppolni.. Meg aztán, mire (csak) Japánba kijutna stoppal, ötszázszor eladnák.. A hóldforduló említésére Selena-ra pillantok. - Hogy töltitek a nyári holdfordulót? - a hangomban tisztelet van leginkább. Valóban érdekel. A született vérfarkasok hagyományairól nem igazán van egységes írás. Sőt leginkább csak a harapottakról volt szó néhány alap éves óra keretein belül, de sosem mélyedtünk bele. Holott elég sokan járnak már a suliba akiket érint a téma.. Így ha Selena hajlandó válaszolni természetesen figyelemmel végig hallgatom. Aztán Jenny újabb kérdése is betalál és egy lány mosollyal annyit felelek. - Egymásba botlottunk a folyosón. - nem egy nagy kaland ez igaz. De ami aztán történt.. pancsoltunk egyet a prefektusiban.. meg ilyenek.. de erről már nekik nem kell tudniuk. Selena vagdosása és az, hogy esetlegesen engem vagdalna inkább a steak-je helyett valahogy most lepereg rólam, egészen addig, ameddig a tavat nem említi és Anna-n látom, hogy valami gigszer lehet a képletben. - Mi van a tónál? - kérdem félig óvatos hangon, de azért közben leplezetlen kíváncsisággal és lopva körbe is pillantok a jelenlévőkön, hogy hátha valaki ad választ. Mint egy jó gyerek, úgy döntöttem, mindenre rá kérdezek, ameddig el nem csittkussoltatnak. Persze a megfelelő tisztelettel karöltve.. Azért a képemet nem akarom az akváriumba dugni!
Tudom, hogy beszélhettem volna Jennyről, de az otthon húzódó családi dráma nem sarkall arra, hogy beszámoljak róla. S lássuk be, igazságos vagyok, Joyce-t sem szoktam említeni. Irigy is lehetnék, hiszen Gillynek lényegében jobb a kapcsolata Elizabeth-el, még akkor is, ha ők is griffendéles-mardekáros páros. Ám talán ők nem ikrek, mintha lenne köztük egy-két év. – Ez amúgy meglepő, de tényleg igaz. Mások is felfigyeltek rá, sőt van egy olyan folyosói pletyka, hogy ez nem véletlen. – Rázom én is a fejemet, ahhoz képest, hogy mennyire szürke kisegér vagyok, igencsak olvasott, művelt. Legalábbis ebben teljesen különbözünk a nagyvilági életet élő ikremről, aki talán hozzám képest tényleg szabad. Őt nem harapták be, anya szerint gyenge is lenne hozzá. Mégis irigykedem olykor, hiszen ezzel alaposan kilóg közülünk, esélye van a normális életre. Gilly egészen jól illeszkedik, a kezdeti megrettenést szépen áthidalta, s most már helyet is foglal, noha a menekülőszó attól még él, ha gyorsan távoznunk kéne. – Igen, nekem az. Hogy is mondjam, nekem ő többet jelent, mint a Te futó kapcsolataid. – Nem maró a visszavágásom, éppen csak tárgyilagos. Jenny kihúzza a választ, amit anyám csak sejt. Bizony Selena Brekinridge arcán átfut egy sejtelmes árnyék, hogy aztán ne mondjon erre semmit. Vélhetően ezért is vitte ilyen sokra, mert megtanult bölcsen hallgatni, s csak magában tervezgetni. Jenny azonban válaszol, s felvázolja, amit én már tapasztalati úton pontosan tudok róla, ismét szórakozni vágyik. – Azért csak szánj arra is időt Jennifer, hogy a nyári holdforduló alatt itthon legyél. – Itt én is nyelek egyet, az valóban hagyomány, hogy csak akkor lehet távol maradni róla, ha már meghaltál. Nincsen felmentés, igazolt hiányzás, azon még Joyce is itt szokott lenni. Én azonban csak aprót hümmentek. – Nekem auror gyakorlatom lesz egy kisebb őrsön. S mivel ide szól a lakcímem, Írországban lesz ez a munka. -Ám szándékosan figyelmen kívül hagyom Jenny kérdését, majd Gil válaszol rá, ha akar, látom ugyanis, hogy anyám amellett, hogy elkezdi felvagdosni a steak-et, látványosan méregeti szöszi kedvesemet. – Annabeth kedvesem, leviszed majd Gillant a tóra? – Alig láthatóan megilletődöm, és itt Jenny felé pillantok, hogy összefonódjon a pillantásunk, védjen már meg az életben egyszer, hiszen mindketten tudjuk, hogy az anyám mire is gondolt most.
Meglepettséget olvasok ki Anna tekintetéből, amikor végre valahára elengedem az - úgymond - ölelésemből. Nincs ezen különösebb csodálkozni való, hiszen egyáltalán nem jelentettem be az érkezésemet. Általában nem szoktam beharangozni önmagamat, hadd örüljenek annak, hogy itt vagyok. Pár napig vagy óráig itthon csövezek, végül tovább állok. Sok olyan ismerősöm van, akik szívesen adnak szállást számomra, noha barátom egy sincs úgy igazán. Az a tipikus népszerű lány vagyok, akit állandóan körbevesznek a hamis imádói. Anna teljes ellentéte, hiába születtünk majdhogynem egyazon pillanatban. - Gondolom, ez lett volna az utolsó tipped - kacsintok egyet a szőkeség irányába. Anna és én valóban alig hasonlítunk egymásra, még csak nyomokban sem. Ha valakinek elárulnám, hogy ő a testvérem, nyilván nem hinnék el, azt pedig teljességgel lehetetlennek tartják, hogy ikrek lennénk. Kétpetéjűek, ember! Bár, ha kívülről szemlélném önmagunkat, akkor esélyesen én is hasonló módon kételkednék ebben a tényben... - Ó, ennyire fontos személy lenne? - ütközöm meg egy röpke pillanatra a testvérem magyarázata hallatán. - Miért érzed őt fontosnak itthon is bemutatni? - vetem fel a kérdést, hiszen tényleg, még csak halvány gyanúm sincs arról, hogy ő és a szőkeség kavarnának egymással. Valahogy annyira nonszensz számomra ez az egész... Oké, én is smároltam már más lányokkal bulikban, de Anna... Nem, ki van zárva! Belőle semmit sem nézek ki, ami eltérne az átlagtól. - Igen, anyám - pukedlizek és hajtok fejet engedelmesen, mintegy "kigúnyolva" a társadalomban elfoglalt helyzetünket, majd én is helyet foglalok Anna mellett, a szabad oldalon. Nyilván nem ennyi főre számoltak, de sejtem, hogy nem okoz majd különösebb nehézséget számukra engem is belevonni a "buliba". Igazság szerint még engem is meglep, ahogy anyám egy vadidegen előtt szól meg, de igyekszem leplezni eme csodálkozásomat és teljesen semleges arcot vágni. Nem szívesen nyelem le, hogy ezt tette, de egy dühkitörés láttán már bizonyára nem állna meg ennyinél. - Ó, én tervezek - csacsogok lelkesen, csillogó tekintettel Gillian kérdése hallatán. Imádok magamról beszélni másoknak, szóval máris megragadom a beszámoló lehetőségét. - Első körön kiruccanok Japánba, néhány egyetemista ismerősömmel, egy tanulmányi útra - vetek egy sanda pillantást anyám irányába. Az öngyilkos-erdő elég misztikus hely, vagyis nem említettem, hogy oda mennék, ezért találtam ki ezt a mesét a tanulmányaimat illetően. Veszélyes erdő, a muglik nem véletlenül vetnek ott véget az életüknek. Sőt, sokan úgy tartják, hogy valami segít számukra ebben. Az erdőben élő sötét lényről rengeteg legenda szól. A leírások alapján olyan, mint egy láthatatlan dementor, de mindenhol jelen van. Igazán vetnék rá egy pillantást, habár így, hogy normális, hétköznapi ember vagyok, sokkal nehezebb lesz. Vérfarkasként azonban... - Utána körbeutazom Európát. Elmegyek egy-két zenei fesztiválra is - ecsetelem további terveimet még mindig lelkesedve, csillogó tekintettel. Az persze még csak eszembe se jut, hogy magammal hívjam Annát, hiszen ő olyan zárkózott személyiség, hogy hamarabb hoznám zavarba ezzel a cselekedettel, semmint villanyoznám fel. Gillian azonban nyilván pont ennek az ellentéte, emiatt se értem hát, mit keres az ikrem mellett. - Miként ismertétek meg egymást? - vetem fel a kérdést, amint eszembe ötlik a gondolat. Egyelőre tényleg szimpla barátoknak gondolom őket, hacsak azóta fel nem világosítottak ennek az ellenkezőjéről.
Azért egy kicsit meglep a hírtelen felbukkanó testvér. De végülis nem bánom. Legalább nem csak mi leszünk itt és most. Felszegem az államat amikor Anna bemutat, miután Jen bemutatkozik és csak amolyan csajos kézfogásra emelem csak a magamét semmi elragadtatottság. - Gillian Ollivander - toldok hozzá egy mosolyt - Úgy tűnik a Roxfort vonzza az ikreket. - állapítom meg derűsen. Hiszen az unokabátyám és nővérem is ikrek és rajtuk kívül még úgy… hat ikerpárt biztosan ismerek a kastély falai között, legalábbis látásból. Mivel mindketten a Mardekár házat gyarapítjuk látásból magam is találkoztam már vele, de inkább amolyan leplezetten esik le a tantusz hogy… ÁH! Hogy te vagy Jennifer? Hirtelen megpróbálom az összes negatív érzésemet elhessegetni vele kapcsolatban, de rá kell jönnöm, hiába egy ház, annyira nem foglalkoztam vele hogy nincs is mit elhessegetni. Tiszta lap. Selena epés kis élcelődését végülis akár groteszk módon valamiféle sötét poénnak is vehetném.. És őszintén próbálom úgy venni, inkább minthogy valamiféle préda-ideg álljon belém. Helyet foglalunk menet közben, én Anna mellett, ha már oda invitál és magához is ragadja a szót az ittlétünk okát illetőleg. Selena pedig szégyentelenül osztja ki a fiatalabbik ikret. Végső soron, ők vannak itthon. Tudom, hogy a puccosabb helyeken a vitákat, vagy családi össze zörrenéseket, esetleg az ilyen súrlódásokat is a legtöbben igyekeznek elpalástolni, vagy nagyon diszkréten kezelni, ne adj Merlin lenyelni és csak miután a vendég elment kerül elő az arcunk másik fele. Alapvetően azt, hogy Selena nem alakoskodik egy vendég előtt jó pontnak tekintem. Persze az, hogy az esetlegesen kéretlenül is elénk rakott őszinteségével mennyire fogunk tudni mit kezdeni ha majd rajtunk csapódik.. az már más kérdés. Bár Anna reakciójából ítélve, ez most valami olyasmi megnyilvánulás volt az anyjától, ami azt üzeni; jobban járunk, ha nem bosszantjuk tovább.. Egyenlőre nem kezdeményezek Jennifer felé különösebben, de ami késik nem múlik, főleg ha ő is csatlakozik a vacsorához. Alapvetően imádom a szószban tocsogó dolgokat, mindegy, hogy ez a szósz édes vagy sós. Mindig is tudtam enni ha arról volt szó.. És nem is feltétlenül diétát tartok, hiszen az egy meglehetősen nehéz kihívás lenne a Roxfort terülj-terülj asztalkájához. Inkább csak odafigyelek arra mit eszem és mennyit. Meg persze inkább az inzulinom amire mint mindig most is figyelnem kell ha olyasmi ételt szolgálnak fel. De végülis a bőséges folyadék fogyasztással ellensúlyozni tudom. Ha nem kizárólagosan borból áll a felhozatal, akkor minden rendben lesz. Selena jól sejti meg fogom törni a csöndet, de nem pont az a célom, hogy benyaljak. - Terveznek a nyáron utazni? - dobok fel egy totálisan semlegesnek vélt témát és persze remélem, hogy nem valami olyan lesz a válasz, hogy nem mert utálnak utazni! Nálam az utazás elég meghatározó volt mindig is, talán sikerül metszéspontot találni. Mondjuk arról persze fogalmam sincs, hogy Anna veszélyben lehet, vagy hogy a nyáron is egyébként mondhatni akár még veszélyben is lehetett volna amiatt a bizonyos Billy miatt és igazából csak baromira mázlink volt, hogy zavartalanul tudtuk élvezni.
Remélem, hogy nem perceken belül jutunk odáig, hogy ananász, bár anyát ismerve ki tudja. Az is lehet, hogy Jenny végül mégiscsak tiszteletét teszi, és meglepő módon becsatlakozik, de nem úgy tűnik az eddigiek alapján, hogy különösebben érdekelné az életem, a mardekáros macák életét éli. Igaz, ez durva általánosítás, hiszen Gilly is a kígyós házba jár, s nála figyelmesebbet sosem láttam, visszaszívva a gondolat. Anyám érintése, amivel kitapintja a választottam szívverését önmagában is undorító, úgyhogy csak amolyan elnézést kérő tekintettel vonom meg a vállamat, akár már most benyöghetném az ananász, de Gilly mardekárost lefitymáló bátorsággal állja ki a próbát. Aztán nem más toppan be, mint Jennifer, aki egyből ölelgetésre ragadtatja magát. Tudom én, hogy az anyánk szemében ő csak amolyan gyenge láncszem, valójában apám kedvence, én pedig lényegében senkié. – Jenny. Ő itt Gillan. Gilly, ő itt az ikertestvérem. – Bár tény, hogy mindig is a hugomként hivatkoztam a másik mardekárosra, valójában csak nyolc perc van köztünk. Kétpetéjű ikrek vagyunk, s alig hasonlítunk, talán csak a szemünk. Joyce és én anyánk szőkés haját örököltük, míg Jenny apára ütött. Még bizsereg a vállam az előbbi csóktól, amit az előbb a másik szöszitől kaptam, próbálok nem nevetni azon, amit Gilly kérdez. – Oh, talán. Talán. – Jegyzi meg anyám epésen, de aztán csak int a karmos kezével, hogy fáradjunk át az asztalhoz. – Azért jöttem most haza, hogy őt bemutassam anyának. Nem tudtam, hogy Te is itt leszel, de apa biztosan nem tud jönni. Nincsen különösebb alkalom, mi most ezt szánjuk különlegesnek. Anyám – bár már korábban találkoztak Jennyvel a mai nap folyamán, enyhén csípős stílusban emeli fel a hangját, legalább egy kicsit elterelve a figyelmet rólunk. – Jen, azt remélem sejted, hogy amíg nem otthon laksz, Te is vendég vagy itt. Örülnék, ha nem csinálnál úgy, mintha nem Te volnál máris a ház úrnője. Tudtommal nem vagyok sem idős, sem beteg, ne kezelj le.. – Ezen azért még én is nyelek, nem számítottam rá, hogy anyám csak úgy Gilly előtt kiosztja az ikremet. Inkább gyorsan helyet foglalok, magam mellett megpaskolom a széket, hogy a szöszi üljön csak le, és máris valami törlőkendőt illesztek a blúzom nyaki részébe. Biztos vagyok benne, hogy itthon valami szószos, mártásos hús lesz, anyám kedvence, amivel nekem sincsen bajom, noha a vendégekre sosem gondol. Ő maga is helyet foglal, mintegy várva, hogy Gilly, mint a vendég törje meg a csendet, s netán megpróbáljon benyalni. Én Jenniferre fókuszálom a tekintemet, vajon csatlakozik?
Azt hiszem, két pozitív tulajdonsága van az egyetemi létnek: külön szoba, ahol nem szükséges másokhoz alkalmazkodnom és ha van a kezemben egy hoppanálási vizsga, akkor bármikor hazaállíthatok, akár év közben is. Ez pedig igen nagy előrelépés ahhoz képest, hogy eddig ezt nem volt alkalmam sohasem megtenni... Nem mintha annyira hiányozna a családom, egész egyszerűen csak pénz kellene, az pedig akad itt dögivel. Szándékomban áll önállóvá válni, de a munka továbbra is büdös számomra és - noha akadtak próbálkozásaim szép számmal - a szüleim tárcája sokkal jobban csábít. Ráadásul, a diákoknak alig fizetnek, nekem pedig továbbra is vannak igényeim ruhák és smink terén, no meg lassan talán már a lakhatást is illene megoldanom... Joyce teljes mértékben önálló, ezt pedig igenis irigylem tőle, amellett természetesen, hogy vérfarkas, mint a családom minden egyes tagja, rajtam kívül. Még Anna is, pedig jellemileg nem is passzol hozzá az ilyesmi. Én legalábbis fejben képtelen voltam őt gyerekként összepárosítani azzal, hogy vérlénnyé váljon. Túlságosan kedves természete van az ilyesmihez. Ma érkeztem haza és igazság szerint még csak sejtésem sincs arról, hogy Anna hazahozna valakit bemutatni. Nagy általánosságban nem tartjuk egymással a kapcsolatot, hiába a testvéreim mindannyian. A magánéletünk pedig olyasmi, ami teljesen köztünk és a partnereink között zajlik. Én legalábbis nem érzem szükségét annak, hogy bárkit is elráncigáljak ide és körbemutogassam. Egyrészt nem volt komoly egyik kapcsolatom sem, másrészt pedig minek? Én döntöm el, kivel szeretnék lenni, nem a szüleim vagy a testvéreim. Egyébként se tervezem, hogy sok kapcsolatot fognak tartani azzal, akit magam mellé találok majd idővel. Az pedig, hogy ők bárkit is bemutassanak számomra... Köszönöm, de egyáltalán nem igénylem. - Anna! - szólalok meg meglepetten, amint belibbenek a földszinti étkezőbe, majd egy pillanatra megtorpanok, ahogy észreveszem a kis kompániát. A tekintetem végigfut a testvérem partnerén, akit már ismerek látásból a kastély folyosóiról. Szőke, szép arcú, csinos kis teremtés, nehéz nem megjegyezni egy ilyen pofit. - Mi járatban? - lépek végül oda a testvéremhez, majd ölelem át őt lágyan, noha a mozdulatba nem sok érzelem szorult. Szeretem a nővéreimet, a magam módján, ennek azonban nehezen adok hangot. Ahogy a nonverbális jelekkel is elég szépen meggyűlik a bajom általában. - Nem kellene tanulnod a vizsgáidra? - engedem el végül egy visszafogott mosollyal az ajkaimon, majd a szőke lány irányába fordulok: - Jennifer Brekinridge - mutatkozom be végül. Ha szeretne kezet fogni, viszonzom, de más mozdulatsornak már sokkal kevésbé vagyok a híve. Nem öltöztem ki elegánsan, hiszen nekem senki sem szólt arról, hogy lesz vendégünk, szóval még csak sejtelmem sincs arról, hogy a lány Anna barátnője lenne. Mindenesetre, egy könnyű kis tavaszi ruha van rajtam, szóval nem vagyok slampos, de a két lány hozzám képest bálkirálynőnek számít. - Milyen alkalom van? - vonom fel végül kíváncsian a szemöldököm, hiszen nálunk nem szokványos az egy vendéges étkezés. Ha születésnapot vagy hasonlót ülünk, akkor igenis megadjuk a módját, de ez a szőkeség tudtommal nem családtag, de még csak nem is vérfarkas, szóval... egyelőre tippem sincs az ittlétére vonatkozóan.
Ez egy valójában diplomatikus válasz. És végülis jobb, mintha élből az egészet elutasítaná, úgyhogy rá biccentek. Valahogy sejtettem, hogy jót fog tenni nekünk az a sátrazós, kirándulós kis nyári kikapcsolódás. A természetben, kettesben. Amikor szerveztem próbáltam figyelni a holdciklusra meg úgy.. mindkettőnk periódusára, hogy egyikünket se érjen kellemetlenség és a hold se legyen különösebben hatással. Apróságok, amik annyira mégsem apróságok. De azóta igazából hozzá szoktam, így nem kell magamat emlékeztetgetni sem már. A naptár pedig amúgy is csodákra képes! Anna közben a pályamunkáján is dolgozott, de hát ez már csak ilyen. Azért a tánc az esőben a csillagok alatt, a sátorban össze bújás, a tücskök és békák, rókák neszei.. Az együtt fürdés a kemping tusolójában.. A hullócsillag vadászás és a kirándulások mind olyan élményt hagytak bennem, hogy ha csak vissza gondolok rá, a mellkasomat elönti a melegség és úgy érzem semmitől sem riadok vissza! Persze ezt Selena felbukkanása és gesztusa amit a nyakammal művel azért képes megingatni és.. most komolyan csekkolta a pulzusomat?! Azért amikor hátat fordít nekünk, reflexszerűen érek a nyakamhoz és egy kissé kérdő tekintettel nézek Annara. Próbálom úgy venni, hogy nem épp most űzött gúnyt belőlem, de ez azért elég nehéz. Igen megtiszteltetés.. azt mégsem mondhattam, hogy majd’ össze tojom magam és csak remélem, hogy nem tagadja ki a lányát miattam!.. Vagy hát.. végülis kimondhattam volna, de már mindegy.. Értékelem, hogy Anna belém karol és automatikusan a karjára is teszem a kezemet és egy pöpke csókkal illetem a vállát. - Persze, együnk. - derülök fel, alapvetően messze imádok enni! Talán most sem lesz ezzel gond. Az asztalt meglátva azért elgondolkozom. Már nem azon, hogy vajon a személyzet és a néhai vendégség van-e épp feltálalva, hanem, hogy voltaképp elég kétoldalú érzések támadnak bennem azzal kapcsolatban, hogy bár láthatóan asszimilálódott az emberek közé a család, vajon milyen érzés lehet Selena-nak tudni, hogy mindezt el fogja veszíteni és visszatér… a bestiális voltához? Érdekli-e egyáltalán? Ránézésből olyan mintha nem aggódna valójában semmi miatt. Természetesen felmerül bennem, hogy hogy lehetséges, hogy Annaban nem éledt fel sosem a született farkas vér? És vajon felfog-e éledni..? Hiszen.. végülis még megtörténhet nem? Megvárom ameddig a ház úrnője helyet foglal és Anna-val szemben én magam is helyet foglalok. - Mm! Nagyon finom illatok vannak. - dobom fel egy valamivel oldottabb mosollyal. Aztán Annara nézek, aztán Selena-ra. - És mit gondol.. a pulzusom alapján megmaradok? - dobom fel a kérdést egy barátságos félmosollyal. Voltaképp igen, szeretném oldani kicsit a helyzetet és nem utolsó sorban az érzést, amit a mozdulat okozott. Neki lehet, hogy természetes, hogy rá hozza másokra a frászt, de igyekszem megemberelni magamat és nem egy betoji csirke lenni!
- A gesztust igen, a virágot nem. – Méltatom a kérdést, én magam nagyon nőies lány vagyok a nővéremmel ellentétben, de ez inkább az érzéseket, semmint a ruházkodást jelenti. Amikor az ember egy folyosón ücsörögve zenét hallgat, akkor mondhatni mindegy, hogy néz ki. Az életem viszont tótágast áll azóta, amióta Gilly feltűnt a színen, odafigyelek magamra, olyan dolgokba merültem, ami korábban teljesen elérhetetlennek tűnt. Bele sem merek gondolni pirulás nélkül, hogy miket műveltünk a vonaton, vagy éppen utána. Anyám azonban cseppet sem ilyen ember. Többünkkel ellentétben ő a születése óta vérfarkas, aligha érzi át a halandók általános érzéseit. Vadállat, szinte teljes mértékben, s ezen próbál némi visszafogott jelleggel uralkodni. Nem csoda, hogy már nem jár emberek közé, hiszen a véglegesült állati karmok már annak a jele, hogy nagyon sokat van vérfarkas alakban, már az az igazi énje. Az emberi csupán valami felhúzott maszk. Nem kevés izgalommal várom, hogy anya mit fog szólni Gillyhez. Azt mindenképpen pozitívumként kell elkönyvelnem, hogy annak idején értem jöttek apával, megmentettek az elrablómtól, tehát nem lehet rossz ember. Azóta viszont évek teltek el, s én semmit sem tudok arról, hogy milyen változik meg ilyen drasztikusan. Egy átlagos lány most biztosan fennhangon köszönne, hogy anya megjöttem, én viszont tudom, hogy már az ablakból minket figyelt, s az egész helyzet olyan.. Riasztó, nem tudom más szóval jellemezni. Mintha megfagyna körülüttünk a levegő. Anyám szinte légiesen siklik. Olyan, mintha már ő maga is a ház tartozéka lenne, bárhol feltűnhet benne. Ettől függetlenül én belesimulok anyám ölelésébe, nem vagyok hajlandó tartani a távoságot. – Anya, ő Gillan Ollivander. Gilly, ő az édesanyám, Selena Brekinridge. – Az anyám elenged, és átveszi a csokrot. Nem méregeti, szinte természetesnek veszi. Ám az a pillantás, amivel szemléli a szőkeséget, nem sok jót ígér. Nem érzem azt, hogy mint emberrel van gondja. Csupán már teljesen máshol járnak a gondolatai. Elszakadt a mi világunktól. Vagy.. nagyon is tudatos mindaz, amit tesz? Akkor még félelmetesebb lenne. Közelebb lép Gillyhez, mialatt én bent tartom a lélegzetemet, hiszen kinyúl, ugye nem nyírja ki? De nem, csak tapintatlan módon a lány nyaki verőeréhez érinti a mutatóujját. Gilly a bőrén érezheti azokat a hosszú karomat. – Megtiszteltetés? Milyen édes. – Nem időzik sokat a mozdulatban, a csokrot a cseléd kezébe nyomja, aztán sarkon fordul. – Apád most nem jön, de ezt tudod. Nem ért véget az a megbeszélés időben. Éhesek vagytok? – Hát igen, egyből a közepébe, de legalább ha eszünk, nem lesznek kínos csendek. Bár ha nincs túl jó étvágyunk a hangulat miatt. – Köszönjük anya, én tudnék enni. – Próbálom oldalni a feszültséget, mintegy belekarolva Gillybe. Anyám visszapillant a szőke üstökén át, de nem kommentálja a mozdulatot. Beérünk a földszinti étkezőbe, amelynek közepén egy nagy lakodalmas asztal jelzi, hogy egykor bizony sok volt itt a gyakori vendéglátás. Az asztal M alakot mintáz.
Magatokra hagylak titeket 
))