2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Régen semmibe se szóltam bele, ami körülöttem zajlott, csak magammal törődtem és azzal, hogy elhatárolódjak mindenkitől, de ha valaki áttörte a páncélomat és felébresztett a téli álmomból, akkor onnantól ne merészeljen ignorálni. Ezért is idegesített fel az a Jerry, és most zavar meg egy kissé az is, hogy magabiztosan csatolja fel az órát és nincsen beleszólásom. De mivel kedveskedni akar és megajándékozni, így annyit tudok a szociális érzéktelenségemmel is, hogy hordani fogom, sőt, ha van rá lehetőségem, akkor még ki is pofozom. Márpedig a képességemmel ha konkrétan a járásra nem bírhatom rá, mert még nem tanulmányoztam a kis fogaskerekeket az órában, de látszólag könnyedén helyrehozhatom. Egy normális boszorkány bűbájjal tenné, de én nem vagyok normális, még az is megkérdőjelezhető, hogy mennyire vagyok az. - Kezelhettél volna végig úgy, mint Marvin, vagy az a bunkó Jerry, de nem tetted. Ha te nem vagy, akkor szimplán hulla lennék most. - vágok vissza, de úgy tűnik, hogy a falnak beszélek, mert egyszer csak elköszön és csak töredékét vette ki a rejtekhelyből. Látszik rajtam, hogy mérhetetlenül csalódott vagyok, ezen még akkor is, ha kapok egy könnyű puszit az arcomra. Kicsit elpirulok, de messze nem annyira, mint amikor az út szélén ölelt magához, vagy amikor a karjaiban aludtam el a vagonban, mert túlságosan felmérgel, hogy elutasítja a pénzt. Márpedig én biztosan nem fogom megtartani az összeset, szóval ha nem kéri, akkor végignézheti, ahogy elajándékozom. - Szia… - köszönöm el kicsit elhagyatottan, hiszen az elmúlt pár napban végig együtt voltunk, kivéve, amikor egy hotelszobában tartottak fogolyként, ami nem éppen a legjobb élmény. Teljesen tanácstalanul állok még ott percekig, persze ahogy elfordul a titkos mágikus rekeszt visszazárom, és mivel az Abszol úton akar találkozni, ezért azt tippelem, hogy a bankos megjegyzésemet nem teljesen eresztette el a füle mellett, szóval ha eddig jó rejtekhely volt az öv, akkor még három napig jó is marad. Átfut rajtam, hogy ne menjek haza Roxmortsba, de nem érzem magam annyira erősnek, hogy abban a házban éjszakázzak, amiben az anyám fölakasztotta magát, a hotelre költés pedig olyan abszurdumnak tűnik - azonnal elfelejtem, hogy kvázi gazdag vagyok -, tehát megcélzom a King’s Cross-t és a Roxfort Expresst, amúgy is… talán lesz olyan, aki észrevette a hiányomat és vár haza. Talán.
// Köszönöm szépen a maratoni játékot! Nagyon élveztem. ^^
Mivel eléggé magabiztosan adom a csuklójára immár az órámat, ami az eddigi bilincsek helyett afféle érzelmi kárpótlás, nem is nagyon kell ellenkeznie, hogy utána nagy kerek szemekkel nézzük meg, mi is tárul fel az övében. Hát nem semmi, a kincs úgy tűnik nagyon is valóságos, nem csak valami ködös álmot, vagy éppen a szabadulását hajszoltuk majdnem egy héten keresztül. Na igen, mint tudjuk minden a pénzről, és a hatalomról szól, még ha ezek jellemően mindkettőnket elkerültek eddig. – Szó sincs róla. Nekem az az életem, hogy veszélyes alakokkal nézzek szembe, te pedig belekeveredtél. Belekevertek, engem is beleértve. – Hiába nyújta felém, szinte habozás nélkül húzom el a kezemet, csak egyetlen ezrest veszek ki az övből, amit zsebre vágok, hiszen már a tárcám sincs meg. – Ahogy mondtam, segítek az apád megkeresésében, és.. úgy amúgy sem ártana átbeszélni mindent. Három nap múlva este hatkor az Abszol-út főterén? – Kérdezem, aztán még egy puszit nyomok az arcára, bármi is legyen a válasza, számomra ez volt a búcsúzás. Elindulok kifelé, hogy a szétnyíló fotócellás ajtón átlépve leintsek egy taxit, hogy egy megálló autóhoz lépve kérem, hogy tekerje le az ablakot. – Tud visszaadni ezresből? – Kérdezem, és miután elég szakadtnak nézek ki, meg nem életszerű, hogy ennyi pénzzel fog valaki taxit, a fickó válasza nem meglepő, szinte üvölt rám. – Szórakozz mással, seggfej. Séta, mielőtt kiszálok! – Padlógázt nyom, engem pedig ott hagy a járdán ácsorogva. Elnézek a távolba, és mintegy magamnak bólintva elindulok a belvárosba, zsebrevágott kézzel. – Akkor séta.
Általában leszarom, hogy ki hogy beszél rólam, csak megyek tovább, de ha egyszer veszem a fáradtságot, hogy beleszóljak a kagylóba, akkor az a tahó senkiházi is észhez térhetne, vagy legalább emberszámba vehetne. Már ömlene ki a számon egy gyönyörű szitkozódás, amikor Riley lehámozza az ujjaimat a kagylóról, amibe dühömben nagyon is kapaszkodok. Nem bírok magammal, ahogy Riley elköszön és megindul a túloldalon az ellenkezés még muszáj bekiáltanom, csak úgy szépen, nőiesen. - Hah, seggfej! - nem mintha, ezzel nagyot szúrnék oda, de éppen elég győzelemnek érzem, hogy Riley lerázta és elkezdi elővenni a kulcsokat, hogy leszedje rólam a rühellt bilincset. Ezúttal egyszer sem ellenkeztem, mégis dörzsölöm a csuklómat, ami a néhány nappal ezelőtti jóval rázósabb bilincselés óta érzékeny volt, aztán kicsit összevonva a szemöldökömet nézem, ahogy lecsatolja a karóráját. - Riley…? - ellenkeznék, hogy nem kell nekem adnia, eszemben sincsen elfelejteni, de végül nem teszem, mert észrevettem, hogy eddig sem járt helyesen, így hát valószínűleg jelképes értéke van, mint a szobraimnak, talán kapta valakitől, mondjuk az apjától. Mindenképpen átengedem magamat a jó érzésnek, ami azzal jár, hogy szabad vagyok, az életem már nincs veszélyben, és a férfi is itt van velem, biztonságot nyújt, amit végre képes vagyok elfogadni, és akkor… - Mi a… - kezdem az első két szót szinkronba, de én nem folytatom, és vélhetően nem éppen az isten lett volna a végén. Azonnal elkezdek a bűbájos tárgy “bejárata körül” matatni, aztán lecsatolom, hogy könnyebben belenézhessek és döbbenten látom a vastag kötegeket. - Ezt nem hiszem el… Én még soha... Ez kész vagyon, már soha többet nem kell visszamennem dolgozni a pennaboltba, se a padlásra, amit a lakásomnak hívok… - suttogom halkan, döbbenten, de ahogy befejezem felkapom a fejemet és egyenesen Riley-ra nézek. Az agytekervényeim szupergyorsan forognak, és tekintve, hogy soha az életben nem ragaszkodtam olyan földi dolgokhoz, mint a pénz - bár nem hazudok, megfordult a fejemben, hogy jó lenne sokat keresni, csak soha nem tettem érte -, úgy érzem, hogy egyértelmű, amit mondanom kell. - A fele téged illet. - mondom egyszerűen, ellentmondást nem tűrően, mert igaz. Nélküle már halott lennék és nagyon is megérdemli. Mégis mire költeném el egyedül? Csupa felesleges dologra, és kevés dolgot utálok jobban, mint a felesleges luxuscicomázást. - És még soha nem voltam bankban.
Jerry nem hatódik meg attól, hogy Megan hogy beszél vele, továbbra is ebben a kéretlen stílusban üvölt bele a kagylóba. – Ez az, megvagy te kis cafka! Isten vagy Riley, akkor vidd be a megadott címre. – Átveszem most már Megantól a kagylót, de közel tartom mindkettőnkhöz, hogy ő is hallhassa, mert itt az ideje, hogy kimondjak valamit. – Csak azért adtam őt, hogy elbúcsúzhassunk. Londonban vagyunk, és tudd, hogy el fogom engedni. Szia Jerry. – Riley, az anyád úristenit, le ne merd tenni...! – És itt szakad meg a vonal. Előhalászom a Mosley-től kapott bilincskulcsot, kinyitom a zárat, majd lefejtem a csuklójáról a fémet, az egészet pedig bevágom a kukába. Hogy aztán lecsatoljam az órámat, és ezt igazítsam fel a kecses kis kezére. Ez volt az az óra, ami sosem mutatta helyesen az időt, már akkor rossz volt, amikor elindultunk, és azóta még rosszabb lett. – A kalandunk emlékére. – És ebben a pillanatban mágikusan elkezd ragyogni Megan öve, ezért gyorsan arébb húzom a fülke takarásába. – Mi az.. isten? – Kérdezem hitetlenkedve, mire az övén egy zippzár jelenik meg, s már magától feltárulva mutatja meg, hogy ott van a számtalan ezer fontos, Serrano eltitkolt, elsikkasztott pénze, ezt súgta meg az auror, hogy belevarázsolta Megan övébe, és mágikusan leálcázta. De csak akkor mutathatta meg magát a kincs, ha Megan már tökéletes biztonságban van. Elkerekedik a szemem, ennyi pénzt szerintem egyikünk sem látott. Elégedetten bólintok, így már nem lesz többé csóró. Nekem viszont lassan ideje lesz mennem. Csak még a búcsú hátravan.
Eszemben se lenne elárulni őket, ráadásul tökéletesen megértem, hogy mint minden hivatalnak, ennek is meg vannak a hibái, és ők emiatt térhettek le az ösvényről, röviden szólva… bízom bennük. Riley-ban is, és az apjában is, hogy nem valami sötét célra tartják a háznál a merengőt. Nem is igazán tudom, hogy milyen aljas dologra lehetne használni, de nem is süllyedek el ebben a gondolatban inkább. A vállára dőlve nyom el az álom, ez mindig is menedék volt a fájdalom és a félelem elől és így észrevétlenül elszalad ez az egy óra, hiszen Skóciából London azért elképesztően közel van. Abba nem gondolok olyan nagyon bele, hogy igazából Roxfort és Roxmorts is igazából Skóciában van, mert a gyér varázshatalmamnak hála soha az életben nem használtam más módot odautazni, mint a vonatot. Bár az utóbbi három évben egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor ültem fel rá, hiszen nem volt miért kivonatoznom a nagyvilágba A Roxmorts lett az egyetlen otthonom, bankban nincs véletlen se vagyonom, a faluban megkaptam mindent, ami kellett - nem mintha olyan nagy szükségleteim lennének -, amit meg nem, azt berendeltem inkább. A világlátottságom egy szóban tudom összegezni: Riley. Na jó, sarkítás persze, hiszen Actonban születtem és Godrick’s Hollow-ban voltam az árvaházban nyaranként, miután elkezdtem a Roxfortot, de lényegében ennyi. Nem nagyon értékelem a karperecet, de csak picit látszik az arcomon, megjegyzést nem teszek, hiszen nem rakná rám, ha nem lenne muszáj. Rövid a búcsúzás, és végre szabadok is vagyunk, már úgy többnyire, így bólintok a telefon hívásra és simán követem a fülkéhez. egészen közel állok hozzá, ahogy simogatja a hátamat és a másik kezében a telefonkagylót fogja. Lassan elkerekednek a szemeim, ahogy megüti a fülemet, hogy milyen stílusban beszél rólam Jerry, hiába néhány napja még Riley is ilyen közönyös volt vele, durva és bunkó, aztán fokozatosan felkerül rám az a flegmatikus maszk, ami általában, ha meg kell védenem magam. - Smith, te nagyon tahó. - szólok bele köszönés és minden nélkül, amikor Riley felém nyújtja a kagylót és átveszem, miután beleegyezően belenézek a tekintetébe. Érzem belőle, hogy már ő sem helyesli a túlvégről a hang stílusát, csak ezért szólalok bele, de attól még nem nyomom el a nemtetszésemet. - És gondolom anyádat is így hívod a telefonhoz, nem? - teszem hozzá tüskésen, kimeresztve a karmaimat, már amennyire ezt telefonon lehetséges. Azért Riley-val ha találkozik a tekintetünk, akkor egy kis mosoly odakúszik az arcomra, ami jelzi, hogy azért fel nem idegesített ez a bunkó, csak hát… ez vagyok én.
Kedves tőle, hogy nem izgulja túl a családi merengőket, vagy hogy éppen mennyire vagyunk szabályszegők. Az út vissza Londonba szépen csendben telik, már nem eszünk, csak egy kis bódító alkohol, és be is tudjuk vágni a szunyát. Mosley sem ébreszt fel, csak a leszállást megelőző percekben, amikor már megkaptuk az engedélyt. A vállam ugyan kissé elzsibbadt, de mégis jóleső, hogy így összebújva tudtunk aludni. Amikor földet érünk, egy kisbusszal visznek minket be a terminálhoz, amiből kiszállva végül kapok egy bilincset, s Megan csuklójára csattintom rá, Mosley így adhatja csak át nekem a „foglyomat”, mert őt is figyelik, jelentést írnak róla, meg hát amíg hivatalosan ez a szakmám, úgy kell engem is kezelni, mint egy fejvadászt. A skót auror végül búcsúzik, én pedig gyengéden megfogom Megan karját, és a telefonfülék felé indulunk. Ránézek az órámra, ami már eddig is rossz volt, a beázás sem tett jót neki, de szerencsére van a reptéren egy nagy óra, amin lehet látni az időt. 23.58. – Azért még egy telefont meg kell ejtenünk. – Elengedem a lányt, hiszen már vagyunk olyan viszonyban, hogy úgysem szalad el, főleg mivel a szabad kezemmel a hátát simogatom. – Jerry? Riley vagyok. Itt vagyunk a reptéren. Talán még időben. – Még Megan is hallhatja, hogy az óvadékiroda vezetője szinte ujjong, kitérő lelkesedéssel üvölt bele a telefonba. – Riley, te szemét állat, hát megcsináltad?? Ott van Smithy is veled? Add őt! Köszönjön szépen az a kis ribi! – Lemondóan tartom Megan felé a kagylót, megrázva a fejemet, ez már nem az én világom, de azért játszuk végig a játékot.
Eddig is pénz nélkül éltem, és ezután is így fogok, olyan nagyon nem ráz meg, hogy nem sikerült feltörni az emlékeimet és kitalálni, hogy hol is kereshetnénk, így csak picit megvonom a vállamat a szavaimra. A lényeg, hogy élünk, bár remélem, hogy a főnököm és egyben a főbérlőm nem fog páros lábbal kirúgni, mert hirtelen eltűntem szó nélkül. Ráadásul ha elmondom mi történt, akkor meg valami bajkeverőnek bélyegez és azért vág ki. De ez egy másik nap problémája. - Ó, hála az égnek. - szakad fel belőlem egy megkönnyebbült sóhajtás, aztán bólintok arra, hogy hogyan járjak el a Walsh-merengővel a kihallgatás alatt. Csak azért akartam biztosra menni, nehogy bajba keverjek bárkit, csúnya lenne, ha a segítségnyújtás után árulnám el őket véletlenül. - Rendben, meggyőztél. - válaszolom röviden, de még mindig bizonytalanul, hiszen a zsigeri félelem nem múlik csak úgy el, de az tény, hogy elég jó vagyok abban, hogy álomba ringassam magam a világ bajai elől, és ha még iszok is hozzá valamit, amihez egyáltalán nem vagyok hozzászokva, akkor talán még előbb álomba merülök. Soha nem szoktam inni, soha nem értettem azokat a csórókat, akik az utolsó centjeiket még piára is elverik. Én az a csóró vagyok, aki inkább rendelt kajára költi főzés helyett. Egészen gyorsan vége a kihallgatásnak, és ugyan nem vetkőzöm le a sok szájhúzást és néhol még kicsit tüskés is vagyok és megjegyzéseket teszek arra, hogy csak úgy végignézték, ahogy szenvedünk, de nem tartom vissza az információkat, elmondom, amire kíváncsiak, hogy végre lezárjuk ezt az egészet. Hiába volt olyan forró, biztonságot adó az ölelése, amikor kiszabadultam Serrano kezeiből, az esténk még is csendesen és eseménytelenül telik, bár nem mondom, hogy az álmaim ilyen nyugodtan folynak le. Az elmúlt napok feszültsége eléggé groteszk álmot hoznak, minden emlék összekuszálódik, zuhanás, lövöldözés, marhák, menekülés, és végül újra Riley karjaiban vagyok és az ölelés nem szakad meg, felpillantok rá, ő pedig le rám, és az ajkaink lassan összeérnek és… Ekkor felébredek. Engedelmesen követem a repülőre, komolyan mondtam, hogy benne vagyok, mindent megteszek, hogy ne törjön rám a szorongás, nem mintha olyan sokminden lenne, amit tehetnék ellene. A bogyókat világ életemben elutasítottam, de majd egy rémes feles betölti az idegnyugtató szerepét. Azért csak sikerül kinyögnöm egyszerre, amit mondani akartam a férfinek, és megfogom a felém nyújtott kezét. A szívem nagyot dobban a szavaira, és persze a fényűzésre is, ami fogad a fedélzeten, hiszen még soha nem voltam luxusgépen, mondjuk normális gépen is csak a múltkor, amikor annyira bepánikoltam, hogy le kellett szállnunk. Ahogy leülünk én újra megfogom a kezét és szinte fulladozva az érzelmektől a fejemet a vállára hajtom és elcsukló hangon már képtelen vagyok mást kinyögni, de ebben úgy is minden benne van. - Köszönöm. - hogy mellettem álltál, hogy nem hagysz magamra, hogy rám találtál, hogy elfogadsz olyannak, amilyen vagyok, és hogy már nem vagyok többé olyan elképesztően magányos.
- Azért nem ártott volna, ha legalább a pénz megvan, mert az téged illet. Valaki, aki meghalt érte, neked adta, és most már bottal üthetjük a nyomát. Különben meg másodlagos, a lényeg, hogy élsz. – Én magam is csak kényszerűségből hajszoltam a suskát, mert nincs senkim, hát el kellett valahogy tölteni az időt, én pedig azt választottam, hogy gyűjtök a kávézóra, hátha ott legalább emberekkel találkozhatok, akik nem néznek át rajtam. Mindez azonban most már lényegtelen mindamellett, hogy Megant megismertem, és bár baromira marconák vagyunk mindketten, a lassan egy hetes tortúra összekovácsolt minket, már nem úgy nézünk a világra, mintha le akarnánk nyelni egészben. – Már csak Londonba Meg. Elvisznek minket, hogy visszafelé ne a mi gondunk legyen a hazaút. – Megrázom a fejemet, apám merengője más tészta, de azt a leányzó is észrevehette, hogy a Walsh család nem éppen a szabálykövetéséről híres. Apám is auror volt egykor, de feladta, ahogy én is. Rossz a rendszer, ezért aztán követjük a saját belső iránytűnket. – Nem akarlak győzködni, de így gyorsan. Iszol valami finomat, és átalszod. Pár óra az egész, ráadásul a skót auror osztály luxus magángépén. Olyan lesz szinte, mint ágyban feküdni. – Megan vallomását gyorsan felveszik, hiszen Mosley és emberei végig mellettünk voltak, mindent láttak, amit már én is megerősítettem, így Serrano lebukása már csak a bizonyíték volt, úgyhogy nem kell éjszakába nyúlóan ott ücsörögnünk. Kapunk szállást a minisztérium által kijelölt szállodában, s tekintve, hogy már többször aludtunk egy szobában, ez már most sem gond, így másnap estefelé már kipihenten, tele hassal, megfésülködve szállhatunk fel a gépre, amin még Mosley is visszakísér minket. Elhelyezkedünk, s bár az elmúlt időszakban sokat beszélgettünk, most én is szavakba öntöm a gondolataimat. – Ahogy én is. Nem akarom, hogy úgy érezd, hogy csak a helyzet miatt, de ez ilyen; az ember formálják a körülmények. Nem használsz ki, ez most már a kettőnk ügye. Ahova te mész, oda én is. – Nyújtom a kezemet, és szállunk fel a gépre, ami tényleg úgy van berendezve mint egy limuzin és egy luxuslakosztály keveréke. Végülis elértük a célunkat.
Nem olyan egyszerű megemészteni a hallottakat, de igazából lehet, hogy bármit is mondana, én csak szimplán bólintanék és elhinném. Mondjuk az a rész nem nagyon tetszik, hogy végigcaplattunk mindenen, hagyták, hogy elragadjanak Riley mellől és addig nem léptek semmit, ameddig Serranot nyílt színre nem sikerült csalogatni, de még mindig inkább utóbbit rugdosnám meg, mint a keményszívű nyomozókat. Valószínűleg senkinek nem esik le, hogy komolyan gondoltam a szavaimat, mert elvezetik, én pedig maradok Riley karjaiban, ameddig csak tehetem. - Kit érdekel az a rohadt pénz. Nagyon ügyes voltál, nem tudom mi lett volna, ha nem állsz elő ezzel, vagy ha a kollégáid nem jelennek meg. - vallom be, egy kicsit szájhúzva, hiszen az ölelés hevében elmosta az elmúlt napok kiszolgáltatottságát az egész jelenet, de a magyarázatok közben azért jön vissza az egész. Ha kicsit figyel, akkor látszik is a kezemen, a körmeimen, hogy kaparásztam és ütlegeltem az üveget, falat, mindent. Pusztítottam, amit értem, de hasztalanul. Legalább a fogvatartásom közepette másra nem volt ingerenciájuk, amilyen vadállat voltam… Bevisznek minket a legközelebbi kapitányságba, én pedig elég tétován biccentek Mosley-nak, tőlem szokatlan a kedvesség is, és a tanácstalanság is, de ugyan nem ismerem, hálásnak kell lennem azért, hogy itt volt, amikor kellett. Van még időnk, mielőtt jönne a faggatás, én pedig átveszem tőle a hamburgert és most, hogy lényegében elmúlt a veszély, az elmúlt pár nap étvágytalansága egyszerre szakad a nyakamba. Így is csak a felét fejezem be és a sütit majszolom el, de az elmúlt napokban láthatta Riley, hogy mennyit ettem, szóval ez is nagy haladás. - Ha itt felveszik a vallomásunkat, akkor miért kell elrepülnünk oda is? - kérdezem meg a legrosszabbra számítva, már nagyon fáradtan nézve a szemébe. - És apádnál a merengő… Arról beszélhetünk? Legális otthon tartani ilyesmit, nem kellett volna beáldoznia a tudomány oltárán, vagy ilyesmi? - ötlik fel bennem a kérdés, mert eszemben sincs véletlenül kiadni őket, ha esetleg titok. - Semmi kedvem a repülőre ülni, de… de ha muszáj, menjünk. - húzom el a számat és sütöm le a szememet. Még soha nem repültem, és nagyon úgy tűnik, hogy nem csak annak a tényétől tört rám a roham, hogy lényegében elrabolt, hanem tényleg félek a repüléstől. Nyelek egy nagyot - nem a burgerből, azt már rég félretettem -, aztán megemberelve magamat pillantok fel újra rá, egyenesen a szemébe. - Nem akarom, hogy azt hidd, hogy a tárgyalás után el foglak lökni, ahogy mindenki mást. És azt se akarom, hogy azt hidd, hogy kihasznállak azért, hogy segíts megtalálni az apámat és a húgomat. - elhallgatok, nem vagyok a beszédek embere. - Tudnod kell, hogy amit értem tettél, ahogy védelmeztél... Most először éreztem úgy életemben, hogy nem vagyok egyedül. Hogy most már ketten vagyunk a világ ellen, te és én.
Megan kétségkívül jól gondolja, az elmúlt jó pár napban szinte mindenki tárgyként kezelte, pedig ő a koronatanu, és egyben a főszereplő is. Az én szememben viszont fokozatosan nőtt a renomája, ahogy megismertem egyértelművé vált számomra, hogy egy nagyon is szerethető lányról van szó, aki hajlamos ellökni mindenkit magától, ahogyan én is teszem. Sokban hasonlítunk, talán ezért is kapaszkodtunk egymáshoz. Ám itt nem áll meg a történet. Nem csak két hasonló, magányukban egymásra utalt ember találkozásáról van szó. A továbbiakban is érdekel, hogy mi lesz a sorsa, és hogy megtaláljuk-e az apját. Most az ölelésembe zárom, megkönnyebbültem felnevetek, ahogy máris megrugdosná az éppen elvezetésre kerülő, és szitkozódó, fenyegetőző Serranot. – A főnököm volt. Tudom, hogy lusta, és a könnyebbik végét keresi a dolgoknak. Mosley viszont végig a nyomunkban volt, és várt az alkalmas pillanatra, amikor lesz bizonyítéka. – Mormolom ez utóbbit dühösen, hiszen megannyiszor voltunk életveszélyben, és a hatóság nézte, hogy gyaloglunk a kietlen földutakon, csuromvizesen, vagy éppen éhezünk, netán vonatokból ugrunk ki. – Ahogy mondod. Jimmy nem tudta, hogy megnéztük külön is az emléket, noha nem sok derül ki belőle, de mégis, egy kézzelfogható múltbéli árny, amelyről azt hitte, mindent tudunk. Így éppen ő árulta el magát. A sikkasztott pénze viszont így már talán sosem lesz meg. – Mosley még szerencsét kíván, de már nem ő lesz velünk, hanem elsőre bevisznek minket a helyi auror őrsre, ahol Megannak felveszik a vallomását, hiszen ez a hivatalos prodedúra. Én már ettem rendeset, de amíg várunk az őrsön, hozok neki kávét, egy hatalmas hamburgert, és sütit is. Végre se rohannunk nem kell, sem pedig idegeskednünk. – Az auror parancsnokságon töltjük most már az éjszakát, holnap délben indul a gépünk, amelyre most már remélem fel mersz velem szállni. – Csüccsenek le mellé, miközben várjuk az illetőt, akinek majd be kell számolni, hogy mi is történt velünk. Vagyis vele, én már bediktáltam mindent. És Mosley-nek is visszaadtam az ellopott igazolványát.
Azt sem értettem soha, hogy mi volt az a furcsa magyarázat, amivel Harry visszapasszolta a halálos átkot arra a sötétmágusra, de az, hogy most annak az aurornak a halála tett az én elmémre pecsétet valami elképesztőnek tűnik. Nagyon nem figyeltem mágiaelmélet órán - se. Mintha a falnak beszélnék, járhat a szám de semmi reakciót nem kapok, mintha nem is élőlény lennék, hanem átmentem volna valami tárgyba, egy cserealkuba, semmi többe a szemükben. Hát ez kurva jó, hogy már emberszámba se vesznek, de azért svájci sajttá lyukasztanának, ha azt nézzük hány pálca áll a hátamba.
Mikor meglátom Riley-t nagyon nagyot dobban a szívem, legszívesebben odaüvöltenék, hogy hagyja a francba, meneküljön, de elszántnak tűnik és már elő is kerül az ezüstfiola, ami újra bemutatja az emlékeket - de inkább tűnnek az én emlékeimnek, mintsem a halotténak. Amikor csak úgy előre taszítanak beleolvadok Riley kezébe, a fejemet belefúrom a mellkasába és fel se pillantok, hiába érzem úgy, hogy most jött el a vége, hogy az utolsó szavainkat mondja ki az a rohadék… ameddig meg nem hallom az idegen hangot. Na ekkor nyílik ki a szemem, de jó nagyra kerekedve, és nézek fel először Riley-ra, aztán még néhány másodpercig nézek rá, meredten, mint aki el se hiszi, hogy él… hát mondjuk nem is nagyon hiszem el. Végül akkor pördülök meg a letartóztatást hallva, amikor Serranonak már fent a keze. - Megcsináltad! El se hiszem… de hogyan? Azok az én emlékeim a Merengőből és nem valami halottól van ugye? - kérdezem a férfitól, és nem nagyon akaródzom elszakadni tőle, de ha esetleg elkezdenék azt a mocskot elvezetni akkor csak előugrik belőlem a nem olyan lányos oldalam. - Megrugdostam ezt a szemétládát? Csak egy kicsit? - szalad ki a számon ingerülten, annak címezve, aki a letartóztatást vezeti.
Megan bármennyire is kutat az elméjében, ha arra az időpontra próbál meg visszagondolni, amikor azt az aurort kegyetlenül megölték, és a fülébe súgott valamit, mintha téglafalba ütközne. Hiába látta a történteket a merengőn keresztül, azért az elméjét lezáró pecsét bibalyerős, nem lehet csak úgy megbolygatni, a haldokló utolsó varázslata volt ez, amivel a lányt is védte, hiszen nincs most az a kínzás, amivel hozzá tudna férni. Serrano továbbra sem hagyja magát provokálni, odamennek a megbeszélt helyre, a maffiózó/korrupt auror vár a testőrökkel Megan mögött, míg Riley jelenik meg, némiképpen felemelt kézzel, ami azért vicces egy vásárlókkal teli áruházban. – Riley, édes fiam, hát szabad így megzsarolni az egykori főnököt? – Kérdezi Serrano a fiatal férfit, aki nem is válaszol, csak előveszi a bőrdzsekiből az emléket tartalmazó ezüstfiolát, amiben Megan is láthatja, hogy Serrano embere lelövi az aurort, aki a saját vérében fuldokolva hajol oda a lányhoz. A gonosz elégedetten bólint, és löki előre Megant Riley karjaiba, és még nevetve hátraszól. – Akkor ezekre már nem lesz szükség. Ha Joelt eltűntettük, akkor már elvarrjuk ezt a szálat. – Ezen a ponton hoppanál vagy két tucatnyi auror körülöttük, pálcát szegezve Serranora és az emberei. – James Serrano, a minisztérium auror századosa, ezennel megvonjuk a posztot, és le van tartóztatva. – Szólal meg egy magas, kissé dülledt szemű auror, aki mugli öltönyben van. Riley pedig úgy öleli át Megant, mintha minimum ezer éve nem találkoztak volna. Serrano meglepetten emeli fel a kezét, dühüsen szitkozódik.
Se éles tárgy, se rejtett ajtó, se nem tudom felidézni az emlékeimet, hiába ülök órákig az ágyon mantrázva a szavakat és próbálva koncentrálni, hátha… hátha. De teljesen tehetetlen vagyok, ami most olyan szinten felingerel, hogy legszívesebben puszta kézzel kaparnám ki az őr szemét, aki italt és ételt hoz. Többnyire egy-két falatot eszek, muszájból, de ha valaki nem figyelné az adagot, simán hihetnék, hogy hozzá se nyúltam az ételhez. Túl ideges vagyok hozzá, fel alá járkálok, már megpróbáltam egyszerűen kézzel is beütni az üveget, de semmi. A semmittevés idegörlő, képtelen vagyok már visszasüppedni abba a korba, amikor ilyen helyzeteket úgy oldottam volna meg, hogy alszom az ágyban és várom a végzetem. Már van miért felébrednem, talán van kiért is… talán… Azonnal megfeszülök, amikor nyílik az ajtó és felugrok, hogy a lehető legtöbb esélyem legyen arra, hogy ellenkezzek, ha valamit csinálni akarnának velem. Tehát nem vagyok teljesen esélytelen, csak reménytelenül esélytelen. Teljesen lesokkol, amit mond, először köpni nyelni nem tudok, főleg nem gyermetegen ellenkezni, hogy “de hát nem is a fiúúúm!”, ahogy más lányok tennék csípőből. Az egész történet sántít, nem hiszem el, hogy Riley valaha ott lett volna a hulla közelében, ráadásul ez már majdnem nekromancia, én is csak azért ismerem a létezését, mert Nox megtette ugyanezt értem. De minden perccel egyre jobban megbízhatatlanabb ez a varázslat, és Riley és a feketemágia… valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy képes lenne rá. Azt hiszem… blöfföl. De hülye lennék ezt hangosan is kimondani.
- A pokol tüzén kéne elégned, nincsen benned semmi emberség? Minek még több pénz, még több hatalom, tényleg ebből áll az élet? - kezdem el köpködni felé a szavakat, mert a vigyorgás és a nevetés azonnal felküld a plafonra. Mindenkinek van egy útja, amit az életében bejárt, de ölni és bármit megtenni, hogy elfedje a nyomait ÉS még gazdagabbá is akar válni… Olyan felszínes, annyira utálatos, annyira… Hú, de kikaparnám a szemét, ha egy kicsit is lenne rá mód úgy, hogy utána nem lőnek szitává. - Nagyon elegem van már a rángatásból. - morgom agresszívan, amikor megint közrefognak és jön a tuszkolásos mizéria - ismét. Mikor három pálca fúródik a hátamba azért kénytelen vagyok abbahagyni a mocorgást és én is követem a fogvatartóm példáját és a tekintetemmel vadul elkezdem követni Riley-t mindenfelé, legalább is ameddig engednek azok a rohadt zsoldosok mozogni. Kicsit kétségbeejtően fut át rajtam a gondolat, hogy lehet jobb lenne, ha el se jönne… Ha hagyna itt megdögleni, és inkább embereket gyűjtene arra, hogy leleplezzék, vagy bánom is én, megöljék ezt a nagyképű, ütnivalóan magabiztos parasztot. De ha ide jön, és átadja az infókat és mindkettőnket megölnek... Kár értem meghalnia. Basszus, Riley, kérlek ne gyere el...
A nap hátralévő része eseménytelenül telik el. Varázsolni és a képességét használni nem tudja. A kaszinó lakosztálya vélhetően már nem először szolgál börtöncelleául másoknak, mert semmiféle éles, vagy veszélyes tárgyat nem talál, ráadásul a szoba mágikusan van leárnyékolva, segítséget sem hívhat, csak a kilátásban gyönyörködhet, mert egy nagy medencés teraaszra lát rá. Naponta háromszor hoznak neki őrök inni, és meleg élelmet is, Serrano azért nem akarja idő előtt megölni, de nincs nagy variáció, sültkrumpli, és sült hús, vélhetően a legegyszerűbb az étlapról. De este sem jönnek kihallgatni, vagy megkínozni, és az őrök sem szolgálnak további információval. Másnap úgy dél körül végül az ebéd kimarad, és maga Serrano lép be a testőreivel. – Na úgy fest kicsim, a fiúd legalább okos gyerek. Megszerezte a halotttól az utolsó emlékeit, de ezen felül rám is terhelő bizonyítékokat talált. Úgysem tudja felhasználni, mert azokat az emlékeket csak feketemágiával lehet értelmezni. Felajánlotta, hogy érted cserébe mindent átad. Hát nem romantikus? – Csóválja a fejét vigyorogva, így Megant ismét közrefogják, anélkül, hogy kérdeznének valamit, leviszik, ismét be a limóba, s egy pláza felé veszik az irányt. Amikor kiszállnak, Megan kap a hátába fúródni vagy három pálcát, hogy ne mocorogjon nagyon különben neki annyi. Elég nagy tömeg van, mágusok lakta helyről van szó, s Serrano vizslatja a tömeget, hogy mikor érkezik Riley.
Nagy a szám és mégsem kapok pofont, ami valahol Marvin vagy ki után meglep, hiszen az egy hivatásos fejvadász volt és annak ellenére úgy bánt velem, mint egy alvilági ribanccal és rángatott és rugdosott, ahol csak ért. Most pedig itt ül előttem a szakasztott maffiavezér, akiről tudom, hogy egy korrupt befolyásos pozícióban lévő auror, de nem pofoztat fel, az őröknek meg se rezzen az arca. A nevetése nem tetszik, az arcom továbbra is dacos, még azután is, hogy felveti, hogy talán a listáról máris halott valaki… Nem tudom eldönteni, hogy nem hiszek neki, vagy csak nem AKAROK hinni neki, de a lényeg, hogy utálatos tekintettel engedem el a fülem mellett. - Kezelni? El tudom képzelni, hogy hogyan akarhatod kezelni, hiszen egyszer már megölettél volna… - mondom fojtott hangon, de annál erősebb az életösztönöm, hogy ne essek neki két kézzel, mert akkor viszont már biztosan lefognának azok a bizonyos őrök körülöttünk. A szívem a torkomban dobok, rettegek attól, hogy igazat mondott, hogy arra célzott, hogy Riley már halott, hiszen sokszoros túlerővel nézett szembe, amikor betuszkoltak engem ebbe a kocsiba. Összeszorítom a számat és már nem mondok semmit, csak felnyögök, amikor a kocsi ajtaja nyílik és már megint rongybabaként kezdenek el ráncigálni. Ahogy telnek a percek egyre erőtlenebb próbálkozásokat teszek lerázni magamról az idegen szorításokat és felötlik bennem, hogy sikítsak, torkom szakattából, végig, ahogy csak lehet, de… De annyira magabiztosan sorolta a neveket. Ha megszököm, akkor talán tényleg megöli őket, egytől eddig. Az egész világ úgy hiszi, hogy egy magamnakvaló bunkó vagyok, csak egy maroknyian vannak, akiket nem üldöztem el magamtól, és ezért a kitartásért egyáltalán nem érdemelnek halált.
Nem vagyok valami nyomorult hercegnő, hogy zokogva vessem az ágyra magamat miután kattan a zár, elkezdek fel-alá járkálni, mindent az égvilágon átnézni és megmozgatni, hátha találok valamit, ami hasznos lehet - legyen az egy éles tárgy, mondjuk egy papírvágó kés vagy egy díszkard, vagy egy kandalló piszkavasa, vagy akár egy különösen éles gyertyatartó, nem vagyok válogatós. Megpróbálom kitörni az ablakot, de elbűvölték, kopogni a falon, hátha valahol üreges, a padlót, a plafont, a… a mindent. Nem adom fel. Képtelennek érzem magam arra, hogy aludjak ezzel a fenyegetéssel a fejem felett, de ha hosszú órákig semmire se jutok, akkor mégis csak az marad, hogy leüljek az ágyra felhúzzam a lábaimat, és lehunyjam a szemem: elsősorban gondolkozni, és nem azon nyomban elaludni, de persze lehet, hogy az lesz a vége...
A haldokló férfi a földön… ahogy közelhajoltam… galleonok és kincsek… Emlékezz, Megan… Emlékezz!
Serrano hahotázva nevet, hogy nem sikerült Megan apjával megzsarolni a lányt, úgy fest nem vette a szívére. A testőrei fapofával hallgatnak, úgy fest arra vannak beidomítva, hogy ne mutassanak érzelmeket. Az autó közben száguld, és hamar beérnek egy városba, legalábbis a fényekből ítélve, mert nem csak térben ugrottak, vélhetően időben is, mert kint már mintha este lenne. – A sorrendet nem te határozod meg, de mi van, ha azt mondom, hogy az egyikük máris halott? – Lehet, hogy csak blöff, de annak egész jó, hiszen ha tud Megan közeli ismerőseiről, már meg is ölhette az egyiküket. Vagy megölethette, ahogyan tette ezt azzal az aurorral, aki talán ki akarsz szállni a mocskos ügyletekből. – Arra semmi. De hogy te is értsd, nem az zavar, hogy mit láttál, azt kezelhetjük. A pénz kell, amit az a szemét eldugott, és neked mondta el. úgyhogy szállj szépen magadba, és gondold át, hogy hol lehet a rejtekhely. Holnap reggel beszélünk. – Áll meg a kocsi, Megant egy kis utcában egy kaszinónak tűnő toronyház hátsó ajtajánál tuszkolják be, és viszik fel az egyik emeleti lakosztályba, amelynek ajtaja, s ablakai mágikusan lezártak. Tud pihenni, aludni, időnként hoznak be neki enni, de nagyjából sakk és matt. Már estefele van, tehát jobb híjján aludnia érdemes, és átgondolni, hogy mit mondhat, ha reggel előveszik.
Akkor is elégtétellel tölt el, hogy annak az egy embernek lesavazom az arcát a köpésemmel, nem érdekel, hogy utána elvesztem azt az erőmet is, és csak úgy, rángatózva esélyem sincs kiszabadulni. Most, lényegében a halál kapujában ott van bennem ugyanaz a túlélési ösztön, amit Riley láthatott rajtam, mikor elkapott, vagy amikor korábban megtámadtak minket. Ám ahogy betuszkolnak a kocsiba és egy Don Corleone ül velem szemben szétterpeszkedve már semmit sem láthatok a férfiből, és ő sem belőlem. Nem nyugszom meg, főleg, amikor elkezdi sorolni annak a maroknyi embernek a nevét, akivel valaha is törődtem, kivéve... - Tufja, hogy hol van az apám? Akkor tegyen egy szivességet és kezdje vele, jó? - válaszolom neki harciasan, mert rossz lóra ütött, az apám élete a legkevésbé sem számít nekem, hiszen őt vádolom anyám haláláért és a húgom lényegében elrablásáért az életemben. - Tényleg azt várja el tőlem, hogy üres fenyegetésre azonnal beadjam a derekam? Hol van a biztosíték, hogy nem lesz bajuk? És arra, hogy engem nem öl meg? - záporoznak a kérdések, egy kicsit sem higgadtan. Az apatikus, flegma pókerarc már a múlté, képtelen vagyok úgy játszani, ahogy például Nox tenné a helyemben, amennyire ismerem. Hiszen olyan szoros ismerettséget vele sem kötöttem, ahogy Tommy-val is egyirányú és egynapos volt a kaland - honnan tudhat róla? Fogalmam sincsen, hogy mit mondjak, amivel biztosíthatnám a magam, és a többiek életét is, ha például azt mondom, hogy mindent elfelejtettem és soha nem fog hozzájutni az emlékeimhez, ami a rohadt kincséhez vezethetné, akkor a végén csak lelő és ennyi.
Megan ugyan még le tudja köpni a delikvenst, de betuszkolják a limuzinba, miközben a tarkóján varázslatot érez, most már a képességeit sem tud használni. A két magas halálfaló belül mellé, és Riley-t nem látja többet, viszont az autó elindul, kintről pedig varázsfények, üvöltözés hallatszik, mintha az ott maradt halálfalókat megtámadta volna valaki. Lehet, hogy Riley mégis túléli? Mindenesetre az autó köddé válik, bár Megan ebből csak annyi érzékel, mintha zsupszkulccsal utazott volna, a gyomra rándul egyet. Viszont ki ül vele szemben? A híres-hírhedt auror vezető, akiről Riley is mesélt, aki kipöckölte őt az auror állásból, és akit már Megan is látott, közvetlenül az auror megölése előtt, legalábbis a merengő szerint. – Megan, kicsim, végre találkozunk. Ti aztán gyorsak vagytok. Remélem ki tudod bányászni valahogy az emlékeid, mert ha nem, akkor Cody, Nox, Tommy.. ők mind előtted fognak meghalni. Folytassam? Riley.. az apád..? – Az autó közben száguld valamerre, de valami városba érhetnek be, Jimmy Serrano, a korrupt aurorvezér nem zavartatja magát, úgy fest, mintha az egész világ a zsebében lenne.
Lehet, hogy közeledhetett volna tovább is, bár mindketten elfáradtunk, alig ettünk, szalmában hevertünk és bőgtek mellettünk a büdös marhák… De így is volt esélye. És nem élt vele, amit egészen addig nem kell sajnálni, míg van rá később lehetőségünk… De van rá? Bízok benne, hogy nem ez lesz a kalandunk vége, de amikor elkezdik lefegyverezni egyre jobban szorul el a torkom és már nincs kedvem beszólogatni a csoportnak, és ahogy elkap az egyik és elkezdenek elhúzni tőle , döbbenten kapcsolódik össze a tekintetem Riley-val.
- Ne... Hagyjanak! - szólalok meg először elfulló hangon, majd találom meg a hangomat. Aztán egy olyan sikoly szabadul ki belőlem, ami nem is tudtam, hogy valaha bennem volt. - Azonnal eressz el! Nem választhatnak szét minket! Riley! - sikoltom és úgy elkezdek rázkódni a férfi karjában, aki igyekszik lefogni, ahogy akkor küzdöttem, mikor ez a bizonyos fejvadász, akitől most el akarnak szakítani, elrabolt az életemből. Vergődöm, harapok, de már csak méreteimből adódóan se tudok akkora kárt okozni fizikailag a fogvatartómban, hogy nagyon megtántorodján, hát még az erőnlétem hiánya… a szemem sarkából kiszalad egy-két könnycsepp, ahogy erőlködöm és sikoltok, de küzdök, és mielőtt még egy Stuporral elaltatnának kirúgok és támadok. De nem ököllel… Ha a férfiaknál pisztoly lenne, akkor sokkal könnyebb lenne a dolgom, de tudom, hogy a pálcával nem tudok mit kezdeni, így egészen egyszerűen - nem túl elegánsan vagy nőiesen - szembe köpöm a fogvatartómat és a képességemmel ezt a nyálat sósavvá változtatom a képén, ami elkezdi leolvasztani az arcát, és ha ez sem veszi rá arra, hogy eleresszen, akkor semmi. Ha meg kell halni, akkor meg kell halni, de nem fogom némán megvárni a véget, élő pajzsnak használom és addig csapkodok, ameddig csak tehetem… Szilaj gyönyörnek vége is szilaj.
// Anyagmanipuláló: 2.szint: Képes összetettebb anyagokat átformálni, de még mindig csak hasonlóra. Tehát folyadékokat, vagy légnemű anyagokat is meg tud változtatni, de ezek nem lehetnek túlságosan bonyolult anyagok (vizet higannyá, gőzt ammóniává, stb). Képes gyengébb mérgek semlegesítésére, szerkezetükből kivonva a halálos adalékot. //
Lekászálódunk a vonatról, hogy aztán ott döbbenjünk rá, hogy nagyon is igaza volt, mert az M betűsök tekintetében mindig rossz lóra teszek. Noha Megan mégsem ez a rossz ló, mert az elmúlt napok rohanásában még mindig boldogabb voltam, mint az elmúlt három évben. Ahogyan visszatekintek rá felemelt kézzel, hogy mennyi mindent éltünk rá ilyen rövid idő alatt együtt, az összes veszekedést, az egymásnak visszaszólogatást, az oldódást, igenis felmerül bennem, hogy ostoba voltam, hogy nem zártam még jobban a karjaimba. Hiszen lehet, hogy már többé nem tehetem. – Nem tudom, de kitalálok valamit. – Suttogom vissza, de ez csak reménykedés, mert mellénk lépnek, mindettőnkhöz két-két alak, leszorítják hátulról a kezeinket, a pálcámat és a sokkolót, a pisztolyt el is veszik, Megan karját is hátracsavarják. Ekkor jövök rá, hogy őt az autóba akarják tuszkolni, míg engem egy másik irányba terelgetni. Vélhetően az én sorsom más lesz, példának okáért az elhagyatott vasútpályaudvaron alig jár valaki, az épület mögött mondjuk le lehet lőni. Vagy akár egy avada még kevésbé okoz komoly hanghatást. Elrugaszkodom, hogy legalább Megan közelébe érjek, de hátulról fognak erősen, mint ahogy őt is. Valahogy úgy vélem, hogy ez az utolsó pillanat, hogy látjuk egymást, és ez a fogvatartóink is észreveszik, hogy talán egy reményvesztett búcsúzkodás ez, mégsem tudok megszólalni, csak némán nézem őt, megrázva a fejemet, nem sikerült megtartanom az igéretemet.
Össze se lehet hasonlítani azt az éjszakát, amit abban a kis fogadóban vagy motelben vagy hotelben vagy miben töltöttünk, ő a földön, én pedig az ágyban, majdnem napfelkeltéig éberen és némán sírva, elfordulva tőle. Akkor még a legtöbb, amit érezhettem a közelében az az undor volt és a tehetetlenség, hiszen már akkor egyértelmű volt, hogy nem fogunk visszafordulni, nem hátrálhatok meg ez elől az egész elől. És akkor még igen élénken élt bennem az a sokkoló… Sokáig nem szólalok meg, miután leülök mell, de végül még is valami megfogalmazódik bennem és egykedvűen tovább fűzöm a gondolatot. - Talán ha elég büdösek leszünk nem jönnek a közelünkbe. - jegyzem meg, miközben egészen elringat a simogatás, a zötykölődés, talán még a tehénbőgés is. Egészen gyorsan elkap az álom és mikor felbred én ijedten riadok, ahogy majdnem egész életemben, mintha mindig is üldöztek volna ezek a szemetek. Csak eddig a rémálmomból riadtam fel zakatoló szívvel, most pedig egy egész nyugodt lebegésből ébredek fel a rémálomba. Felkászálódok, leporolom magam, valahogy vele szemben az érintéstől való irtózásom és a távolságtartásom kezd egészen lebomlani, ugyan ha vakon tápászkodás közben ér hozzám “illetlen helyen”, akkor azért nem vetem rá magam, mert ez nem éppen egy romantikus kezdeményezés. Leugrok utána, a térdem majdnem összecsuklik olyan erőtlen, és ennek tetejébe követem Riley tekintetét a megszólalása után. - Marvin, Mosley és Megan, kerülnöd kéne az M betűseket… És most mi lesz? - suttogom halkan, miközben a tekintetem a pálcákról a limuzinra szalad. - Átkergettek minket a fél országon és most kiérdemeltük az ötcsillagos limót? - szólalok meg újra, de most már hangosabban, hiszen annyira nincsen esélyünk elmenekülni, hogy az esélytelenek nyugalma kinyitja a bicskát a zsebemben. Riley mögött maradok ugyan, szóval a megszólalásom valószínűleg elkönyvelik egy kerítés túloldalán pattogó csivava ugatásának és ignorálják. Ha a férfi azt mondja, hogy beszállunk, nincs más út, akkor követem, de igyekszem figyelni a testtartására és a szavaira, hátha még is csak kiszúr egy olyan menekülőutat, amit én nem látok meg. Hiszen kiskorom óta nem kellett menekülnöm, ha sok mindent nem is tanultam a Roxfortban, többnyire normális viselkedést igen.
Ezer szerencse, hogy ez a mai éjszaka lesz, amikor összebújásra kényszerülünk, mert ha ez azután történik, hogy lesokkolózom, akkor még az is megtörténhet, hogy sikítva rugdal le magáról. Legalább ennyi szerencsénk van a szerencsétlenségból. Miközben a szalmát pakolom egy halomba a sarkunkba, fanyar nevetéssel kommentálom a cinizmusát, ő még a világfájdalmat is szerethetően tálalja. És még ő mondta azt, hogy nem főnyeremény. Nem tudom, hogy ki volt az a hülye, aki így cserben hagyta, de ha meglátom, biztosan kórházban köt ki. – Mi is azok leszünk. Vagyis még jobban. A megaláztatásnak nincsenek alsó mélységei. – Toldom hozzá a saját véleményemet, ám élünk, és a sokkolón és a reptéren kívül már az első vonatúton rájöhetett, hogy az életem árán is megvédem. Talán nem voltam jó aurornak, de testőrnek igyekszem megfelelni, még ha rendszerint neki is kell közbelépnie, ám itt az elhivatottság a lényeg, az önfeláldozás. Az, hogy neki lényegesen rosszabb az élete, és ha már megígértem, hogy segítek megkeresni az apját, akkor így is lesz. Ledőlünk egymás karjába, és elgondolkozva simogatom a haját, amíg el nem alszunk. A bőgés ugyan hangos, de mégis elnyomja a vonat ütemes zötykölődése, és mire feleszmélünk, már megálltunk, így lekecmergek róla, mondhatni édes elzsibbadás volt ez, remélem a sötétben nem tenyereltem rá, ahova nem kéne. Nem mintha úgy tűnne, hogy bánná az utóbbi történéseket átgondolva. Talán én sem. – Itt szálljunk le. Marvin meg a halálfalók biztosan lekövetik az összes lehetésges irányít. Meg az a Mosley is, akitől lenyúltam a jelvényt. – Kinyitom a nehéz fémajtót, az izmaim zsibonganak, a napok óta futáshoz én sem vagyok hozzászokva. A vasúti megállóban viszont még én is elsápadok, öltönyös alakok várnak, de maszk van rajtuk, méghozzá halálfalós. – Ó, a francba.. – Emelem fel a kezemet, Megan elé lépve, ám a ránk szegezett pálcák ellenére egy fekete limuzin várakozik, mintha oda kéne mennünk.
Számtalan pillantást váltunk, és tényleg csak váltjuk, mert újra és újra elkapom a pillantásaimat, ahogy igyekszem megemészteni az érzéseimet - a miket?! - és a tényt, hogy soha életemben nem állt még ilyen közel hozzám senki, és ezt úgy érte el, hogy közben szétrobbantotta a világomat, bár nem az önnön hibájából. Csak azt tette, amire felfogadták. Lassan bólintok neki, hogy értettem, hogy azért még nem lesz olyan sima az út, még akkor sem, ha nem jelennek meg újra azok a halálfalószerű fazonok. Vagy Marvin. Egyáltalán számíthatunk még Marvinra, vagy amikor Riley fejberúgta és kisiklott a kocsi, amiből sietve kiugrottunk, nos, ottmaradt? Ha a férfi túl erősen rúgott, vagy a kocsi borult fel, vagy a Halálfalók robbantották fel, nem érdekel, nincs az az isten, hogy valaha megsajnáljam azt a fickót és egyetlen szomorú gondolatom is legyen, ha kidöglött. Odaérünk a vonathoz, kimászok a kocsiból és sietős, de nem feltűnő léptekkel követem, aztán éppen jönne a megkönnyebbülés, hogy azt a rohadtnehéz fém ajtót Riley ki tudja nyitni, amikor meglátom, hogy mi van bent. Elfintorodom, de nem vagyok egy kis hercegnő, így amikor felsegít és elkezd rendezkedni én érdeklődve lépek oda az állatokhoz. Persze ha valamelyik elkezdene vadul bőgni ki is hátrálok, de soha nem voltam az a tipikus állatbarát se, nem fordultam az emberek helyett a négylábúak felé, hanem maradtam teljesen magamban. - Ritka büdösek a hálótársaink. - jegyzem meg lassan vissza sorolva mellé, hiszen ahogy felmászik be is csukja az ajtót. Könnyedén lehúz maga mellé, mintha csak újra az a beletörődött rongybaba lennék, de ez most egészen más. Most nem az életkedvem ment el, nem azért követem gondolkodás nélkül, hanem olyan puha vagyok, mint a vaj. Azért a megjegyzésére muszáj egy kicsit elmosolyodnom, ahogy nekidőlök, lehunyom a szemem és elkezdi simogatni a hajamat. Néhány pillanat múlva, ahogy az agyam tovább kattog, a kezem önkéntelenül is a pálcámhoz… érne, ha megtalálnám. - Ó. - hallatszik halkan a meglepődött hangom, aztán hümmentek egyet. - Nem találom a pálcám. Mondjuk amúgy is csak dísznek volt. - mondom picit elhúzva a számat, felpillantva rá, vállhúzva. Még is csak van azért a hangomban egy cseppnyi csalódottság, hiszen így még erőteljesebben kilógok a boszorkák sorából, még jobban érzem, hogy értéktelen és tehetségtelen vagyok, de próbálom ezt az egész érzést lenyelni és jó mélyre eltemetni, mint általában. Inkább csak csendben maradok és élvezem, ahogy simogatja a hajamat, ahogy a közelében lehetek, a testének a melegét a sötétben, hiszen nyilvánvalóan a marháknak nem szereltek villanyt, így hát lehet akármilyen napszak kívül, nekünk most itt marad az örök sötétség és tapogatózás. Vagy ha nem is örök, de pár óráig eltarthat, nem tudom pontosan meddig. A sötétség, ahelyett, hogy elnyomna inkább felélénkíti az érzékeimet, mintha az én közegem lenne, de ez nem is olyan meglepő, hiszen többek között nyugalomra vágyva mindig a sötétséghez fordultam, de ezúttal nem vagyok egyedül ebben a burokban, és minden heves szívdobbanásom jelzi, hogy ez így van jól. És néhány tehénbőgés is, de azokat szívesen mellőzném.
Ahogyan a tenyerembe simul az arca, mintha a saját szívdobogásomat is hallanám, ami úgy dübörög, hogy csoda, hogy nem pattan szét a halántékom. Eddig olyan stresszes életet éltem, szó szerint vesszőfutás volt az életem, a legkisebb apróság is úgy fel tud bosszantai, hogy már az is kész csoda, hogy eddig nem lett semmilyen krónikus betegségem. Ám ez a pillanat oly tökéletes, s megnyugtató, hogy nehezen tudok moccani, csupán a józan ész az, amely elnyom minden ösztönt, de valahol az élni akarásunk kulcsa is, hogy besegítem a kocsiba, hogy siessünk tovább. A kérdése helytálló, noha nem tudom, hogy sürgetném ezek után a végét, hogy aztán ismét meglegyen a saját külön életünk, vagy mégis inkább legyünk túl a dolgon, és nyugodtan tudjunk beszélni. A pír szinte magáért beszél, nehéz ezek után megszólalni. – Nem, de már közel. Skóciában vagyunk, Glasgow megyében fogunk leszállni, de a fővárostól úgy harminc mérföldre. Nemsoká célba érünk, és valahogy.. megoldunk mindent. – Még ha nem is állt teljesen össze a kép, ha eddig fogösszeszorítva küzdöttünk, hogy mindig fel tudjunk állni a padlóról, most sem adhatjuk fel, vagy gyengülhetünk el, noha egy ilyen gyönyörű fátyolos szempár láttán, aki a dacot félretéve szinte szomjazza minden pillantásomat, valóban nehéz az útra koncentrálni. Olykor én is odanézek, mintha amolyan gyermeki játékosságot vélnék felfedni a szemezésünkben. Olyan, mintha valami lassú, de ritmikus táncba kezdtünk volna. Megállok, mert elértük a vonatot, a furgont pedig ott is hagyom az állomáson. Szerencsére nincsen itt kalaúz, hiszen nincsen személyzeti vagon. Keresek egy nyitható ajtót, legalább most mázlim van, ide már nem jutott érdemi szállítmány, csak állatok vannak karámban, méghozzá tehenek. Remek. Felsegítem Megant a vonatra, majd miután behúztam az ajtót, kerítek némi szalmát az állatok melletti raklapról, ez akár alvóhelynek is megfelel. Amilyen pocsék helyeken eddig aludtunk, lassan kész csoda, ha nem megy szét a hátunk. – És csak semmi varázslás, hátha egy ideig nyugtunk lesz. – Csüccsenek le a sarokba, s húzom le magam mellé. Egy kulacs van nálam, amit megtöltöttem vízzel, ennivaló nélkül pedig egy ideig kibírjuk. Felsóhajtva simogatom meg a haját, egyszere rémisztő, és megnyugtató a helyzetünk. Ha csak a pillantot nézem, az önmagában felér egy varázslattal, de szerencsére azt nem lehet nyomon követni.
A könnyeim ha el is apadnak, azért a fátyol a szememben még jó darabig ott van éls ott is lesz vélhetően, hiszen nem gyakori, hogy elengedem magam, így azt se nagyon tudom, hogy mennyi időre van szükségem, hogy újra “talpra álljak”. Ahogy hátradőlök a karjaiban és érzem, hogy a kezével megtámaszt, kiegyensúlyoz, valahogy a mellkasom ahelyett, hogy kiengedné az összes feszültséget, újra elakad a lélegzetem. Tettem már megjegyzéseket arra, hogy nem csúnya, de még sem fordult elő, hogy láttam volna, nem csak néztem. És most amit mond, ahogyan mondja, valami elkerülhetetlenül megmozdul bennem, és a következő simításra ahelyett, hogy elhúznám az arcomat, belehelyezem a tenyerébe, és úgy pillantok fel rá, éppen akkor, amikor ő is a tekintetemet keresi. Halványan beharapom az ajkam, tényleg teljesen el vagyok veszve ebben az egészben, nem tudom, hogy mit érzek, vagy hogy ő mit érez, így csak bámulok rá, mint borjú az újkapura, és próbálok rájönni, hogy miért érzem úgy magam, mintha félúton lennék egy pánikrohamba. Alig kapok levegőt, a mellkasom feszül, a szívem dübörög, úgy érzem, mintha minden hang körülöttem valahogy a víz alól szivárogna… Nagyon hasonlít, még is teljesen más. Amikor puszit ad a homlokomra lehunyom a szememet és csak akkor nyitom ki egy halk sóhajjal, amikor indulásra ösztönöz. Ugyan elenged, én továbbra is fogom a kezét, ameddig a kocsihoz kísér és besegít, észre sem veszem, hogy most az érintése mennyire kellemes, mennyire ismerős. Egyáltalán nem olyan, mint amikor ellöktem magamtól. Ez a kis szünet kellett, hogy bízzak benne, hogy biztonságra leljek a karjaiban, és hogy… Mire is? A szívem még mindig dübörög, a sápadt arcomon átüt a pír feltűnően, a szemeim úgy csillognak, mintha lázas lennék - de ezt foghatjuk a sírásra is, azt hiszem. - A vonat már egyenesen Glasgowba megy? Nincs több átszállás, ugye? - találom meg a hangomat, de valahogy most egészen más hangnemben. Egyszerűbben. Se nem támadó, se nem letargikus, se nem flegmatikus, csak cseppet még zavart és fáradt, de ott van bennem az élet. Mintha egy homlokpuszival belém lehetne lehelni, vagy valami. Lopva számtalanszor oda pillantok rá, de ügyelek arra, hogy ne kapja el a tekintetem, vagy legalább ne minden ötödik másodpercben, csak néhányszor. A karjai után a világ olyan hideg, de nem lehetek annyira gyerekes, hogy vezetés közben olyanok forduljanak meg a fejemben, hogy hozzábújjak vagy megfogjam a kezét, és amúgy is… milyen alapon? A reményében, hogy… neki is erre van szüksége?
