2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A döbbenet, ami kiül az arcára csak egy pillanatra zavar meg, és mintha a másodperc tört része alatt átfutna rajtam, hogy még is milyen alapon beszélek vele úgy, ahogy. De ez tovatűnik és marad a flegma, tüskés tekintet, ami azt üzeni, hogy értékelném, ha nem törné be senki más orrát semmilyen indíttatásból. Ahogy hozzávágom, hogy milyen kellemes lenne a földön végighúzni és kirobban belőle a nevetés, szépen az én arcomra is kúszik egy félmosoly, nem olyan derűs és átható, mint ahogy egy normális páros összenevetne, de még is csak mosoly, és egyértelmű jele annak, hogy azért még is csak vicceltem az előbb, és értékelem, hogy betalált a vicc. Továbbiakban nem bírálom a választását, legyen rántotta vagy szendvics, csak felkönyökölök az asztalra és üres tekintettel bámulok kifelé, pedig igazából próbálom pásztázni a terepet, csak minden másodperc csönddel képes vagyok elkalandozni. Újra meg újra bevillannak emlékek és gondolatok, és míg meg nem szólal egészen elvesztem a kapcsolatot a külvilággal. - Nem. Vagy de. Nem tudom. Zárás után találkoznom kellett volna Nox-szal, Cody-val és még néhányakkal… Fontos lett volna. Ők talán. De ha igazán szeretnek, akkor inkább nélkülem mentek tovább. Remélem… remélem ezt tették. - gondolkozom el egy kicsit, összeráncolva a szemöldököm. Amikor még úgy tűnt, hogy Riley jogtalanul rabolt el, és rosszat akar nekem, akkor azt mantráztam, hogy Nox el fog jönni, hogy ki fog menteni, de napok teltek el, és semmit se tudok róluk, igazán semmit. - A főnököm se fog repesni, jut eszembe. Ha kivág és kidob az emeleti albérletemből, akkor kelleni fog az az akármilyen kincs, mert mehetek az utcára. - húzom el a számat. Eddig eszembe se jutott, hogy ténylegesen érdekeljen az emlékekben látott dolog, csak élve túl akartam lenni ezen az egészen, de ha a boltos kivág, akkor eléggé meg leszek lőve pénz nélkül.
Azért mégiscsak aurornak tanultam egykor, abból visszamaradt némi fizikum, de a stresszes élet, és az örökös rohanás nem túl jó kombináció, ha mellett az ember még mérgezi is magát. Mondhatnám, hogy arcizmom sem rándul, amikor megint anyáskodik felettem, de ez sajnos nem valósul meg, igenis látszik rajtam a döbbenet, hogy így számonkér, mintha kötődnénk egymáshoz. Vagy tallán kezdünk? Mindenesetre elindulunk a kávézó felé, ahol mindent fogok kapni, csak éppen kávét nem. Kifújjuk magunkat, nem követ senki, és mire odaérünk, már nem is kell erőltetett menetben haladnunk. Nyitom az ajtót, majd tartom is neki, itt talán nem kell attól félnünk, hogy valaki beleköt, vagy ilyesmi. Nem mintha annyira lovagias lennék, de mégiscsak bántotta a szememet, hogy csak úgy oda kellett vetnem őt egy szál cigiért, aztán ezzel vissza is élt az a tahó paraszt. - Gondolom akkor tejes kávé se jöhet szóba. Remek.. – Adom meg magam dörmögve, mint valami zsémbes medve, és zsebrevágom a kezemet, úgyis ő fog vizetni, nem én. Aztán amikor pókerarccal oszt ki, egy pillanatig merőn nézem őt, majd kipukkad belőlem valami érthetetlen nevetés, ami talán furcsának tetszhet, lévén egyikünk sem túl vidám alkat. A kávét végül el kell engednem, a cigit meg főleg, úgyhogy marad valami rántotta, vagy melegszendvics, hogy legalább a gyomrom ne lukadjon ki szó szerint. Leülök az egyik bőrszékre a boxok egyikében, és csak mélán bámulok ki az ablakon, remélve, hogy legalább a reggelit elkölthetjük anélkül, hogy valaki meglepne minket. Megan elé tolom az étlapot, az ő kezébe téve, hogy mit eszünk. Továbbra is meg vagyok feszülve, bármikor a nyomunkba eredhet valaki, hiszen eddig is le tudták követni hogy hol vagyunk. – Téged nem fog senki hiányolni, ha nem leszel néhány napig? – Kérdezem mint ugy mellékesen, hiszen már annyian üldöznek, hogy még néhány már fel sem tűnne…
A fizikumom nem éppen van a “egészségesen fitt” rublikában, így ha a pasi a fél tüdejét el is szívta, még mindig én vagyok az, aki kicsit liheg, és nem ő. Gáz, de ez van, ha valaki évekig szó szerint egy burokban élt. A testedzés sosem volt kenyerem, a maximum az, ha feltöltöm áruval a pennaboltot, amikor áru jön. - Nem kényszerítettél, én ajánlottam fel. Vagy fel se ajánlottam, elvettem a cigit és mentem. - vágom vissza, de a hangomban nincsen düh, csak a szememben az a szikrázó élet. Mintha jól esne ez a nézeteltérés, a veszekedés. Vagy csak az, hogy végre… beszélek és nem vagyok egyedül. Természetesen követem, amikor egy kávézó felé biccent, attól még, hogy elborult az agya és kiütött egy randomot közöttünk semmi se változott. Vele kell mennem, ez csak még egy példa volt arra, hogy milyen elhivatottan - túl elhivatottan - áll készen arra, hogy megvédjen. Még akkor is, amikor nincsen rá szükségem. aztán ha nem napok óta üldöznének és “normális” körülmények között mondjuk egy barátom kezét törné el, mert megölelt, már egészen más lenne a helyzet. Egy pillanatig átszalad rajtam a gondolat, hogy vajon erőszakos-e úgy alapjáraton, vagy tényleg csak túl erős az igazságérzete. Bemegyünk, gondolom helyhez kísérnek minket, és mivel egy kávézóról van szó, azonnal felvonom a szemöldökömet és ránézek, mielőtt még rendelhetne. - A cigid már kilőve, de ha jól tudom a kávét is ki kéne iktatni, vagy én foglak végig cibálni téged a világon. - jegyzem meg, aztán hozzáteszem. - És fix, hogy nem bírlak el. De húzhatlak a lábadnál fogva a földön. A lépcsőkön a legizgalmasabb. - fűzöm tovább, a szarkasztikus hangomat és a flegma pókerarcomat elővéve. Nem értek a gyógyászathoz semmilyen szinten, de tényleg azt hiszem, hogy a kávé nem tenne jót. Nem tudom mennyi pénz jött össze pontosan, a kezébe tolom, ugyan én is gyengének érzem magam, de nem rendelek magamnak semmit, ameddig ő nem evett.
Enyhén szólva is kioszotttam a fickót, akivel Megan túl intim közelségbe került, csak mert én éhezem. Ezt pedig nem hagyhattam, az örökös kérletlen igazságérzetem elszabadította az egómat, ezért történt a KO. Utána már csak elsietünk, és érzem a lányon, hogy cseppet sincsen ínyére a bánásmód, nekem viszont a felgyülemlett stressz most így jött ki. Napok óta rohanunk, nem tudtam máshogyan kezelni a helyzetet, még ha őt is megijesztem ezzel. Most mentegetőzzek? Kérjek bocsánatot? Egyik sem a kenyerem, főleg mivel teljes joggal elrántja a kezét. Én cseppet sem lihegek, inkább igyekszem lenyugodni. - Nem tudom, én csak.. rájöttem, hogy senkit nem kényszeríthetek arra, hogy értem ilyet tegyen. Nem ezt érdemled. – Húzom el a számat, mert lényegében igaza van. A zsarukra én sem vágyom, hiszen én is az voltam, és most már nem igazán van vesztegetnivaló időnk. Valóban éhezem, de egyszerűbb lett volna Moesley hamis igazolványát bevetni, mintsem Megant tarhálásra késztetni. Ezt elszúrtam, de hát pont az ilyenek miatt foglalkozom inkább rosszfiúkkal, akiket feltuszkolok a repülőre, semmint ártatlan lányokkal, akiket át kell hurcolnom az országon. - Ott egy kávézó, most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, jöjjön, akinek jönnie kell. – Haloványan elmosolyodom, cseppet sem tartom magam lovagiasnak, mert nem Megant védtem meg, hanem a saját világképembe nem illő mozzanatot ütöttem ki. Szó szerint. Biccentek, remélve, hogy elindul velem. A banda úgy fest nem jön utánunk, és még csak rendőrségi sziréna sem harsan fel. A gyomrom ellenben durván megkorran, és ég az oldalam, amire rászorítom a kezemet. Ennem kéne de sürgősen. Ha csak Megan nem oszt most másik lapot.
Elrakom a pénzt, halványan megrezzenek a túl hosszú érintéstől, de ami utána jön, az az, ami tényleg megdöbbent. Reflexből hátraugrok, amikor megragadja az idősebb pasi csuklóját aztán még orrba is vágja, életbe lépnek a túlélési ösztönök, és kényszerítenem kell magam, hogy azonnal el ne rohanjak a pénzzel a kezemben. Nem kell sokáig várnom, Riley már fordul is, karon is ragad, és nyomás. Gyorsan lerázom a kezét, hiszen alapból eszembe se volt maradni, de a gyors séta közben kicsit lihegve, szakadozottan, szikrázó szemekkel nézek rá. - Ezt most muszáj volt? Mit gondoltál, helyben megerőszakol fényes nappal? Vagy mi ütött beléd? - kérdezem, miközben még néhányszor hátrapillantok. A fiatalabb férfi támogatja a vérző orrút egyik kezével, és a másik kezében már telefon tapad a füléhez. - A rohadt életbe… - suttogom, aztán túllépve a kiakadáson, csak tágra nyílt szemekkel nézek rá. - Most már a rendőrökre is számíthatunk. Ha arcoskodni akartál miért nem villantottál valami illúziót és adtad ki magad zsarunak, vagy valami? Tudod, ellenőrzés, hogy simán belemennek utcai üzletelésbe, vagy valami. - mondom, bár minden mondatnál elhallgatva, de még is magamhoz képest hosszan. Lehet, hogy ha valami gáz van, ha elég stressz feszül rám, akkor elfelejtek hallgatni. Elfelejtek semleges maradni, kimaradni az életből, feladni az életet. Életbe lép a beszédem úgy, ahogy a túlélési ösztönöm is tette. Elvétve ránézek a helyre, ahol a markomban szorongatott pénzzel már vehettünk volna valamit, de nem tudom, hogy még van-e rá lehetőségünk. Valószínűleg nem. Az a baj, hogy nem vagyok egy erdei hercegnő, szóval ha nem egy kisboltban vagy kajáldában veszünk valamit, hanem átmegyünk Pocahontasba és az erdőben gyűjtögetünk, akkor nagyobb az esélye az éhenhalásnak.
Most mit mentegetőzzek előtte? Nem vagyok én olyan hős lovag, akinek csak jó tulajdonságai vannak, akkor pedig minek állítsam be, mintha szuper lenne az életem? Az övé sem az, de én nem várom el tőle, hogy változtasson. Bár abban igaza van, hogy ő azért utánamenne valamiféle kifacsarodott megoldásnak, és engem is számon kér, hogy miért szúrok el mindent ennyire. Ha jobban kimutatná a külvilág felé az érzéseit, s nem ülne mindig ez a dacos fintor a szája szegletében, akár még anyáskodónak is mondanám. Jelenleg azonban csupán arra futja, hogy ezúttal én nézzek csúnyán, hogy engem állít be az igénytelen báttynak, igaz, az én gyomrom érdekében. Egészen ügyesen játsza meg magát, hasonlóan lepra évei lehettek, mint nekem. Én úgy képzeltem volna, hogy ha már itt van egy hamis igazolvány, akkor bemegyünk, és mondjuk előadjuk, hogy meg kell vizsgálnunk a kassza tartalmát ilyen vagy olyan okból. Na mindez, ezen már nem akadok fenn, azon ellenben igen, amikor elkezdi itt tapizni, simogatni a lányt. Semmiféle birtoklási vágy nincsen bennem, de nem azért toltam előre Megant, hogy felkínálja, netán eladja magát holmi reggeliért. Akkor inkább felfordulok. Sosem szívleltem, amikor valaki nőket sajátít ki, vagy néz egy darab húsnak. Talán régi vágású faszi vagyok, mint az apám, de egy pillanat alatt elborul az agyam, közéjük lépek, és azt a kacsót, amely Megan csuklóját érintette, megcsavarom, hogy egy brutális ütéssel törjem be a fickó orrát. A hang szinte fülbántóan éles, ahogyan törnek a csontok, és fröccsen a vér a dzsekimre. Hogy a fickó földre zuhan, vagy tántorog, engem nem érdekel, de azonnal kézen rántom Megant, hogy húzzunk innen, mielőtt még a többiből is kiverem a szart. Nem is tudom, hogy rá is csúnyán nézzek-e, vagy inkább hálálkodjak, még próbálom legyűrni az indulataimat. Aztán más kérdés, hogy a háttérben moccan-e utánunk valaki.
Kicsit elhúzom a számat, mikor az az egyszerű válasza, hogy lehülyézi magát és vállalja. Aki hülye, haljon meg, de ne akkor, amikor szükségem van rá. Vagy inkább soha… Sose voltam az a típus, aki belevájkált más életébe, így most se mondok többet, bennem is van nem kevés hiba, például rengetegszer visszautasítom az ételt, pedig vagyok annyira felnőtt, hogy tudjam, hogy szüksége van rá a testemnek. Szóval vissza tudna vágni, van támadási felületem, így én se firtatom tovább, hogy ne jussunk el odáig. De azért a szememből nem tudom kiűzni a véleményemet, ezúttal nem kerül rá a szokásos pókerarc a flegma kifejezéssel. Inkább megejtem a kis mozdulatot a cigiellopással és eltávolodok tőle, az idegeneknél bepróbálkozva. Az ártatlan képemet látva a pasiknak eszükbe se jut, hogy csak úgy elhessegessenek, pedig az egyik mondjuk már csöppet megugorja az életkoromat, mondjuk kétszer annyi, mint én, még is eléggé érdeklődve vizslat. Nem érdekes, nem dobom ki semmimet, nem játszom a szempilla rebegtetős ribancot, még is rákapnak a leégett kiscsaj csalira. - Ugyan már, add ide, adunk érte egy húszast, abból már lehet reggelizni. Az a bátyád? - biccent az idősebb Riley felé, de nem úgy tűnik, mint aki meg akarná menteni a bajba jutott lányt és neki menni a fiatal férfinak. Túlságosan jófelépítésű férfi, ha nyikhaj lenne lehet odamennének kicsit helyretenni. Már veszi is elő az idősebb a pénztárcáját és amikor a húszas a kezembe csúszik, a cigi meg az övébe, akkor kínosan és léátványosan sokáig simít végig a csuklómon és a kezemen. Kiráz a hideg és gondolatban anyázok egyet, de kívülről csak nagyon vérszegényen elmosolyodom és a zsebembe csúsztatom a pénzt. Egy pillantást vetek hátra, nem tudom mennyire vagyunk egy hullámhosszon, de azért a tekintetem cseppnyi kihívást üzen. “Megelégedsz ennyivel, vagy kell még valami?” A fiatalabb cigis az idősebbel ellentétben leginkább csak vár, hogy végre elmenjek, lehet, hogy valami fontosról beszéltek.
Nem várom, hogy bízzon bennem, most én vigyázok rá, legyen szó arról, hogy a fejvadász vagyok, aki elkapta, vagy a testőre, aki hisz az ártatlanságában. Hasonlóan rosszarcú alak vagyok, mint akik rá pályáznak, és most csupán annyi különböztet meg tőlük, hogy esélyt adok annak, hogy élhessen, méghozzá egyszer egy minőségi, rohanás nélküli életet. Mert ezt tesszük. Amióta lesokkolóztam, rohanunk, gyakorlatilag megállás nélkül. Nekem erről szól az életem, két óra nyugodt repülés az első osztályon kiváltotta volna, de túl szép lett volna, hogy gyorsan felmarkoljam a pénzt. Igaz, akkor meg sem ismerem őt, a történetét, és azt, hogy esetleg meghalhat, ha túl gyorsan célba ér. A hisztije, ha mondhatom így, védelmet is jelentett, így most halovány esély nyílik arra, hogy egyrészt péntek éjfélig mégis célba érjünk, de épségben is egyben. Ha ránézek, egy törékeny, de dacos lányt látok, aki anyagilag szinte ugyanolyan legatyásodott, mint én, most pedig valami kincset kérnek rajta számon, csak mert látta, hallotta, hogy hol lehet, amit a korrupt auror harácsolt, de a beosztottja végül eldugta. - Azt hiszem te is vagy már annyira felnőtt Megan, hogy már láss ilyet. Az ész nem a korral jár. Felnőttként is lehet valaki akaratos, nemtörődöm. Felvállalom. – Vonom meg a vállamat, engem aztán nem túlzottan zavarnak a kritikai megjegyzései, korai nősülésemnek hála ezek már leperegnek rólam. Jó, azért van, hogy elgondolkozom dolgokon, mint ahogyan Megan végigmérte a fiamat, akiről gyorsan észrevette, hogy nem a szüleim gyermeke. Azért felkapom a fejemet arra, hogy megint kihátrálna a segítségem elől, amiben igaza is van, hiszen nem ismerjük egymást, miért is tenném? Valamiért mégiscsak feléledt most bennem valami sosem létezett lovagiasság, ahol a bajba juttott hölgyeken segíteni illik. - Ez csak egy kis.. rosszullét, nem esek össze. – Mordulok most fel én, hiszen igenis meg akarom oldani a problémáját, máskor is voltam már úgy, hogy káprázott a szemem, de az akarat mindent megold. Hátrahőkölnék az érintéstől, amely jóleső bizsergéssel tölt el, ez pedig számomra idegen, szinte taszító érzés, hiszen megszoktam már a magányt, de nincsen szó közeledésről, mert csak a cigit lopja el, ami legalább olyan szintű, mintha az Achilles inamat vágná el. Már csúnyán káromkodnék, de láthatóan nem a kukába dobja, hanem célja van vele. Csúnya szemforgatással követem, főleg, mivel engem állít be a bátyjának, és nem is igazán értem, pár centért hogyan tudnánk reggelizni. Vagy meg akarja lopni őket? Amikor Megan letapizott, eszembe jutott, hogy a bőrdzseki belső zsebében ott van a lopott auror igazolvány, az a Mosley nyomozó, akinek kicseréltem a képét a sajátomra.. Akár vissza is élhetnék vele legközelebb, de most lássuk, Megan mit akciózik. Karbafonom a kezemet, és csúnyán nézek, mintha meg lennék sértődve. Kicsit meg is vagyok.
Nem tudok bízni az emberekben, nem tudom a pontos indíttatását, hogy miért is törődik velem, de akármennyire nem akarom ezt, hálásnak érzem magam, amikor a közelemben van, amikor csak érzem a jelenlétét. Teljesen nem tudom elfelejteni a sokkolást, vagy az előző éjszakát, amikor majdhogynem egy percet sem aludtam, mert egy szobába kényszerültünk, de még is csak lecsitult bennem a lázadás, és átvette a helyét a beletörődöttség, sőt. Ha ennek vége, ha tényleg segít megtalálni Ninát... ! Újra éled bennem a remény, és ez nagyon veszélyes dolog. Mert én vagyok a két lábon járó példa az egyszer fent, egyszer lent mondásnak. És ha most helyet hagyok a reménykedésnek, csak még keményebben fog arcul vágni a valóság. - Egy felnőtt ember, egy fegyverviselt ember, és a tüdőrákot választja és inkább éhezik. - morgom az orrom alatt, hitetlenül kicsit. Persze, igazából bort iszik és vizet prédikál a helyzet, hiszen a hamuszín bőrömön és a túlságosan karcsú termetemen látszik, hogy nekem sem az erősségem az önellátás. - Az én problémáimat se neked kell megoldanod. Ráadásul nem is tudod, ha összeesel itt és hívnom kell a mentőket. - mondom, aztán egy furcsa mozdulattal meglapogatom a mellkasát, és ha ott érzem a cigit, akkor kihúzom, ha a farzsebében, akkor minden további nélkül onnan lopom ki. Fürgén, de nem észrevétlenül, nincs miért titokban lopnom el. Ha esetleg a pisztolyt tapogatom ki az egyik alkalommal, akkor csak egy pillanatra hűl meg az ereimben a vér, de nem mondok semmit. Kicsit meigazítom a ruhámat, megdobom a hajam, nem frissít fel sokat a külsőmön, de valami még is csak változik bennem, vagy inkább rajtam. Látszik, hogy van egy ötletem. Nem azonnal a bejáratot célzom meg a kis kávézóhoz, hanem a parkolót meg az előkertet, annak a reményében, hogy mindig, mindenki el akar szívni egy cigit a reggeli kávéja mellé - vagy utána, hiszen már a kávézókban sem igen lehet bent dohányozni. Lehagyom Riley-t, ha nem veszi a lapot, akkor intek is, hogy maradjon egy kicsit odébb, ne érkezzünk együtt. - Hé, heló. A bátyám lenyúlta a pénzem, hogy cigire költse és már csak ezt sikerült visszaszereznem, de inkább vagyok kajás, mint cigis, nem kértek egyet-kettőt, nem is tudom, 50 cent száláért? - dobom be a kérdést, egészen lazán, mintha a világon semmi se számítana. Fényes nappal van, vagy inkább fényes reggel még, nem egy londoni sikátorban vagyunk, hogy attól tartsak, hogy néhány cigiző fazon inkább kikapja a kezemből. Amúgy is. Próbálják meg. Lehet, hogy nem vagyok nagy harcos, de fürge vagyok és vigyázok arra, ami az enyém. Mármint Riley-é. De most az én kezemben van, szóval az enyém.
Azért az érdekes, hogy egyikünk sem az a társasági alkat, sőt, mindketten leginkább magunk szeretünk lenni, de a szüleimnél is ösztönösen igyekeztem Megan közelében lenni, mert ha nem is beszélgetünk, legalább tudja, hogy ott vagyok, megvédem. Nem is feltétlenül a pénzért, hiszen bár el akarom vinni Glasgow-ba a reptérre, péntek estére, mert én állom a szavamat, de az mostanság már lényegesen fontosabb, hogy egy ártatlan ember ne kerüljön az azkabanba, vagy ami még rosszabb, ne gyilkolják meg csak azért, mert látott valamit. Miután Jerryt felhívtam, kénytelen-kelletlen át kell értékelnem, hogy mennyire kifogytunk a pénzből. Az még órák, amíg megjön a pénz, jó eséllyel mágiával, vagy mugli módon lehallgatják Jerryt is, jó eséllyel az iroda előtt a másik oldalon egy furgon parkol, tele a korrupt arorokkal. - Vagyok olyan hülye, hogy sokszor a kajapénz is cigire megy. A gyomorfekélyem évek óta kínoz, mert minden szaron idegeskedek, pedig mások életét nem nekem kéne megoldani. Kivéve a tiédet. – Mosolyodom el kínlódva, aztán bólintok kényszeredetten, mert lopni azért nem szoktam, de a közelben van egy kávézó, ahol biztosan lehet rántottát kapni baconnel, de már csak apró van nálam, még talán egy font sincsen. És persze egy kávé sem ártana, reggel olyan sietősen jöttünk el, hogy még arra sem volt idő. A cigisdobozom tele van szinte, de azzal nem lakom jól. Boltot tehát nem látunk, de már kezdek lassacskán szédülni az éhségtől, de pisztollyal nem akarok senkit fenyegetni, hogy adjon kajapénzt. Megan pedig a védencem, nem valami lopós asszisztens.
Ha nem lennék ennyire magam alatt, akkor meglepne, sőt, talán érdekelne is, hogy egy kávézót akart nyitni, saját vállalkozásba kezdeni, a mostani munkájához képest egy sokkal nyugodtabb, visszafogottabb munkába. De annyira magammal és a nyomorommal vagyok elfoglalva, hogy csak elfogadom a segítséget, amit nyújtanak, aztán ki is rohanok a szituációból. Olyan, mintha egy néma négy éves lennék, aki sosem tudja, hogy mit akar, hogy hogyan fejezze ki magát, csak nagyon… nagyon mélyen sérült a lelke. Egy fél órát eltöltök a hideg levegőn, az első percekben talán zavar, hogy Riley itt van, de aztán megszokom a jelenlétét és egyre jobban megnyugtat a tény, hogy ezúttal nem vagyok egyedül. Általában mire kifakadok és elviharzok, hogy egyedül legyek, már mindenkivel olyan szinten szemét voltam és tüskés, hogy senki sincsen, aki utánam jönne, megnézze, hogy mi történt… Talán csak Cody volt az egyetlen, de ő is évekig csákányozta a falat, amit magam köré húztam. Riley más… ez az egész kaland egyszerűen arra kényszerít, hogy együtt legyünk, és megbízzak benne. Vacsorázni végül nem mentem le, mert képtelen lettem volna jó társaságot nyújtani, a családi vacsorát pedig elrontani nem akartam, viszont ezúttal képes voltam legalább cserébe tényleg végig aludni az éjszakát. Gyorsan elkészülök, miután kopogtat, mivel semmilyen holmim sincsen és nincs más dolgom, mint felöltözni, megfésülködni, és sietve fogat mosni - jobb híján az ujjammal, mert nem kérdeztem van-e vendégfogkefe valahol. Szűkszavúan, hálás mosolyt erőltetve köszönök meg mindent a szülőknek, ugyan a hála tényleg bennem van, a mosoly része a nehéz, de most az egyszer érdekel, hogy ne keltsek hálátlan, rossz benyomást. Szótlanul indulok neki az útnak, főleg, mert miután az éjszakát végre nyugodtan, átaludva töltöttem, menet közben újra elfog az idegesség, minden bokorban veszélyt látok és minden hirtelen hangra összerezzenek és Riley-hoz közelítek. Mikor észreveszem a mozdulatot a gyomrára, kicsit összevonom a szemöldököm, és ugyan teljesen tudatlan vagyok a gyógyászatban, meg a nyavalyákban, azért a fájdalmat felismerem. - Minden rendben van? - kérdezem halkan, nem mintha suttognunk kéne, nem mintha a homlokunkra lenne írva, hogy menekültek vagyunk. Én se ettem valami sokat, így azonnal az étel ugrik be. - Éhes vagy? - biccentem a fejemet egy bolt felé a közelben. Van ilyen útszéli étterem is biztosan, de ha egyszer kifogytunk a pénzből… Bár az embereket olyan könnyen át lehet verni, a lopás pedig nem idegen tőlem, szóval ha éhes, ahogy egyébként valahol mélyen én is, akkor simán besétálok valahova kicsit “vásárolni”. Az más kérdés, hogy nem tudom a férfi erkölcsei mennyire engednék ezt meg, de az annyira nem is érdekel, csukja be a szemét és amikor visszaérek csak... egyen. Vigyáz a biztonságomra, ellát napok óta, felajánlotta a segítségét én pedig mivel viszonoztam? Leginkább semmivel.
Egykedvűen megvonom a vállamat, Megan még mindig udvariaskodik, pedig tudhatná, hogy nagyjából ismerem már a stílusát, és az anyagi hátterét, sőt, a sajátomról én is kezdem beavatni őt. A cigitől reszelős torokkal elhúzom a számat, miközben elengedem őt az ölelésből, ami ki tudja, honnan jött, lévén állandóan megkapom, hogy túlzottan visszafogom az érzelmeimet. Ám a lányhoz hasonlóan feleslegesnek tartom kiadni magamat, azzal csak sebeket szerez az ember. - Van némi megtakarított pénzem. Egy kávézóra gyűjtöttem, és talán az érted kapott pénzből nagyjából össze is gyűlt volna, de így.. Azt hiszem nem leszek kávézótulajdonos, időm meg marad, mint a tenger, úgyhogy nem lesz jobb dolgom.. – Nyögöm ki nagy nehezen, hogy segítek, ha igényli, bár félő, hogy amennyire össze van roppanva, már döntéseket is alig hoz. Hiába akarok én mellette lenni, megvédeni, már csak sodródik az árral, pedig ha egy kicsit összeszedné magát, kinyomozhatnánk, mit is tudunk tenni, hogy egy életre mentesüljön a vádak alól. - Véletlenül, ez igaz, de nem mindegy, hogy mit akarsz. Viszont nem döntesz, így én vagyok kénytelen, helyetted. – Sietek utána, mert ha mondjuk rosszul lenne a kimerültségtől, vagy beájulna, elhányná magát, akkor ott legyek, de végül csak a verandán állunk meg, én mögötte, hogy legalább a társaságommal rontsam a levegőjét. Szerencsére azonban nem történik még ennél is komolyabb, ma már nem megyünk tovább. A vacsorához nem hívom le, ha lejön, akkor ehet pár falatot, de utána nekem is alig jön álom a szememre, reggel viszont korán kopogtatok, hogy mivel pénzt nem volt pofám kérni az apámtól a merengős szívesség mellett, ezért a kocsiját kértem el, hogy legalább valameddig eljussunk, mozgásban legyünk, közeledvén Skóciához. Viszont alig van pénzem, így a következő kisváros előtt az országút mellett megállok, amint meglátok egy fülkét, és Megant is magammal húzva felhívom Jerryt, hogy utaljon át némi mugli pénzt előlegben Amarilloba, mert nem fogunk továbbmenni, ha nincs miből. A kezemet látványosan az oldalamra szorítom, de nem ott, ahol megsérültem, hanem gyomortájon. Nem ettem semmit, mert nagyon sietünk már, de látszik rajtam, hogy eltorzul olykor az arcom. Ha Megan kicsit is ért az emberi anatómiához, ez gyomorfekély lehet.
Pedig valamilyen szinten érdekel. Nem úgy, mint egy pletykás csitrit, aki mindenből egy magazin interjút csinál és megszakérti mások problémáját, ha kérték, ha nem, de ez a férfi… Most éledtem fel egy hosszú, monoton álomból, van miért figyelnem magamra, ha drámaiak akarunk lenni, van miért élnem, és ha ő lesz az, aki biztonságban eljuttat arra a bíróságra, nem árt, ha tudom is, hogy milyen ember. Az már kiderült, hogy hiába kezdte sokkolóval, ami még élénken él bennem, akkor sem egy szörnyeteg, sőt. A figyelmemet még mindig a jelenetre és a múltamra függesztem, az undok sötétségre, ami mindent beleng körülöttem, amikor a semmiből átölel az erős karjaival. A testem megfeszül, a szemem pedig hatalmasra kerekedik. Nehéz rendezni az érzéseimet vele kapcsolatban, ha egymás mellett verseng az elrabló és a megmentő titulus. Fogalmam sincsen hogyan kezeljem a helyzetet, de mikor megszólal és lassan elenged, egy feszült lélegzetvétel kiszakad belőlem. Eszembe se volt megütni, de nagyon valószínű, hogy képtelen lettem volna feloldódni ebben az ölelésben és megnyugodni. Legalább is azt hiszem először, még is ahogy elmúlik a pillanat, valamivel jobban érzem magam, mint előtte. Lassan felemelem a tekintetemet, hogy most az egyszer ne daccal és haraggal bámuljak rá, hanem tényleg összekapcsolódjon a tekintetünk, és egy kicsit szájhúzva megszólalok. - Nem igazán telik magánnyomozóra a Calamusi fizetésemből… - jegyzem meg, hiszen fejvadász, mindent pénzért csinál, miért akarna nekem ingyen segíteni? Sok összetört ember van a világon, és nem lehet mindenkinek segíteni. A Mortimer névre először összerezzenek, mert valahogy a Martimorok csengenek a fülemben, de talán nem olyan feltűnően, hogy rákérdezzen. Olyan kevés embert ismerek a varázsvilágból, vagy úgy egyáltalán a világból, de Cody családja azért fent van a listán. Elhessegetem fejben a hasonlatosságot és lassan bólintok. - Akkor ennyi. Teljesen mindegy, hogy én mit akarok, hogy véletlenül csöppentem ebbe az egészbe, mennem kell és kész… - összegzem halkan, egy kicsit kimerülten ettől az egésztől. Nem csak fizikailag, hiszen alig eszek, alig alszom, és végig hurcibál a fél világon, hanem érzelmileg is. Ez a hullámvasút, ami folyamatosan reményt ad, aztán csak pofára ejt, most egy mély völgybe száguld, oda, ahol ismét elkönyvelhetem, hogy semmi esély nincs arra, hogy a saját kezembe vegyem az életem. Csak egy senki vagyok, egy rongybaba, döntések nélkül, akit most is arra ráncigál az élet, amerre csak akar. Elfordulok a merengőtől, elfordulok a régi-új emlékeimtől és az egész mizériától és a hirtelen fojtogató érzéstől szabályosan menekülőre fogom. Na jó, nem szabályosan, mert ugyan sietve lépek, de nem futva, egészen addig, míg átszáguldok a házon és meg nem torpanok a verandán. A széléhez sétálva hajolok ki a szabad levegőre, szapora légzéseimet megpróbálva mély, egyenletessé szelidíteni, de ez nem két pillanat. El fog a remegés, a tehetetlenség, és mérföldekre vagyok otthonról, nem ülhetek csak úgy le egy sarokba összekucorodva, sehol sem érzem magam biztonságban, és… Észre se veszem, ha valaki míg kirohantam elhaladt mellettem, vagy látott, pedig nem állt szándékomban senkire se a frászt hozni, főleg nem az apróságra. De szétesek, amikor a kezembe kerül a gyeplő, aztán újra kirántják a talajt a lábam alól, akkor mindig széthullok, darabjaimra.
Most én sem kezdem el ecsetelni a múltamat, mert nem biztos, hogy Megant érdekli, másfelől az ő emlékeit kutatgatjuk, tehát majd egy másik alkalommal, ha úgy hozza a helyzet, és még nem unjuk egymást teljesen, felmerülhet, hogy elmondom. Végülis most két nap alatt annyi minden történt velünk, hogy péntek éjfélig ki tudja arra is lesz idő, hogy ez felmerül. A szavait hallva pontosan tudom, hogy utálná, ha sajnálnám, és ezt megértem, én is úgy vagyok vele, hogy ez érzelmeim csak rám tartoznak, de most mégis.. nem tudom nem észrevenni a törékenységet. Ezzel a daccal, ahogyan a világot kezeli, saját maga ellen küzd. Közelebb lépek, és különösebb bevezető nélkül magamhoz vonva átölelem. Nyilvánvaló, hogy nem a fizikai konktaktus híve, így meglepő lehet számára, talán még nekem is, hogy mit művelek. - Időm mint a tenger. Ha készen vagyunk a skót határidővel, akkor.. akár segíthetek is megtalálni őket. – Gondolom Megan válaszokat vár, hogy miért hagyták magára. Elengedem, nehogy elkezdjen lerúgni magáról, bár ki tudja, nem látok a fejére, lehet, hogy legbelül hálás az ölelésért. Inkább a látottakon tűnődöm, mert bár nyomozó voltam, az aurorok közül inkább a gyors begyűjtés, semmint az óvatos megfigyelés volt a célom. Nem véletlenül lettem fejvadász, nem pedig magánnyomozó. - Mortimer McCay, egy skót származású brit aurorvezér. Hírlik róla, hogy korrupt, és piszkos ügyei vannak, személyesen még nem beszéltem vele. De most már biztos, hogy valami komolyabb pénzt akar.. tisztára mosni, megszerezni. Igen, úgy vélem, hogy ha odaérünk időre, akkor találhatunk olyan bírót, aki biztonságba helyezhet téged, őt pedig rács mögé. – Most Megannak pihennie kéne. Ennie egy nagyot, aludni, aztán reggel továbbmegyünk. A ház kellően le van védve, hogy legalább egy éjszakát itt maradjunk, és aztán már nem is olyan messze a cél. Ám ezt az üldözőink is tudják, és nyilván elénk fognak vágni.
Sosem voltam az a fajta, aki magába begubózik, semmit sem árul el magáról, de azért más életébe könnyedséggel belevájkálna. Sok ilyen ember van, de én nem tartozom közéjük. Sejtem, amit sejtek, és nem teszem szóvá, mivel a gyereknek valószínűleg tökéletes élete van a nagyszüleinél. És lehet, hogy az apja, Riley... Ő nem adhatná ezt meg neki. Én tudom, hogy milyen egy olyan apával felnőni, aki képtelen elszakadni a keserűségtől. Bár ebből a férfiből nem nézem ki, hogy valaha megütné a kissrácot, még is gyanítom, hogy az otthona nem tökéletes környezet, azért van a kis Jackie itt. - Van. Amikor eljöttem a Roxfortba az anyám felakasztotta magát, az apám pedig meglépett a húgommal. Azóta is keresem őket. - mondom tárgyilagosan, de érezhető, hogy azért vagyok ilyen durva, azért nem szépítem a dolgot, mert ahhoz, hogy ezeket kimondjam, hogy ilyenekről képes legyek beszélni, teljesen le kell szedálnom magam, mintha nem is lennének érzéseim. Mert ha egy kicsit is elragadtatom magam, összeroppanok a szeme láttára. Elfintorodok, amikor a haldokló valami kincset kezd el emlegetni. Még a halál pillanatában is a pénzre gondol, amit megszerzett, de nem viheti magával a másvilágra? Nekem, aki az egész életét pénz nélkül élte le, ez eléggé gusztustalan és alantas gondolat. Próbálom jól megjegyezni az arcokat, a halottét, a gyilkos aurorét, és azét is, aki végül futni hagyott engem akkor és ott. Neki van mit megköszönnöm, még ha ezzel az emlék törléssel össze is kuszálta a dolgokat, de még is csak egyszerűbb lett volna máshogy elhallgattatnia, még se tette. - Én nem vagyok az ilyenekben otthon, Riley. - mondom csendesen, a szám sarkában ott van egy feszült ránc. - Ki volt a halott? Ki volt a gyilkos? És ki engedett el engem? Te felismertél bárkit? És ez az emlék elég ahhoz, hogy megkapja a gyilkos a büntetését, ha célba érünk? - jönnek belőlem a kérdések, nem záporozva, nem pattogósan, de jönnek. És még mindig lenne, nem is egy. - Tehát nincsen más út, csak az, hogy vallok, nem szívjóságból és az igazságért, hanem azért is, mert különben levadásznak és megölnek. Szuper. - húzom el a számat egy kicsit megforgatva a szemem. A kincsről esett szavakat gyakorlottan ignorálom, az az információ egyszerűen nem olyan fontos, mint az, hogy túl kéne élnem ezt az utat. Összefűzöm a karjaimat magam előtt, átjár a hideg, ahogy végiggondolom újra az eseményeket. Sokszor képzeltem el anyám halálát, ahogy a konyhában lóg a kötélen, az érzést, ahogy Nina rátalálhatott - mindig így képzeltem el, még ha nem is tudhatom hogyan történt. Most is valami ilyesmit érzek, hideget, undort, halált.
Talán anyám is azért kínálta inkább Megant, mert az én zaklatott életvitelemmel már tisztában volt, de a lányon látta, hogy valahonnan erőt kell most merítenie. Különben a szüleim sem nagy alkoholisták, inkább ez most szíverősítőnek szól, nem pedig házigazdás tukmálásnak. Szerencsére Jackie vérségi kérdéséről most Megan sem ejt több szót, de látom rajta, hogy nem hülye, gyorsan rájött az összefüggésre, amit a mai napig még a kicsi gyerek elől is titkolunk. Talán majd egyszer, ha nekem is lesz hozzá erőm. Azt pedig kétlem, hogy Megan elítélne, hiszen alig tud rólam eddig bármit is, habár az elmúlt napok során mindkettőnk története lassan kirajzolódik a másik előtt is. - Nem is tudtam, hogy van húgod. – Vagy csak volt? A kijelentésből nem derült ki számomra, de Megan gyászos világnézetét látva talán még a múltidő is helytálló lehet. És úgy fest, az a Nox nincsen benne az ügyben, csak közvetetten, de nem vádolható azért, hogy védencemet akarná levadászni. És ezek szerint az az alvilági küldöttség is hazugság volt, ami azt sugallta, a sötét boszorkány küldte rám azokat az alakokat, hogy adjam ki nekik jó pénzért Megant. A merengő ezen beállítása felfedi számunkra azt, hogy a lány egy nagyhatalmú, és befolyásos, közéleti személyiségnek is betudható auror gyilkosságának volt a szemtanuja, de még mindig nem értem, hogy akkor miért felejtette el a dolgot? Ahogyan az emlékbeli Megan közelebb hajol, mindössze foszlányokat hall, még is csak alig, valamiféle eldugott galleon kincsről, amit a korrupt nyomozóvezér harácsolt össze. Azt viszont mi nem halljuk, csak az emlékbeli Megan, hogy hol is van az a bizonyos kincs. Hát ez lényeges lett volna, de a merengő mégsem mindenható. A haldokló mellett gugoló lány végül megpróbál kiosonni, de úgy fest, valaki mégiscsak rájött, hogy a közelben van, mert a folyosóról az auror hangja hallatszik: intézd el a lányt. Valaki belép, egy rosszarcú, de mégsem teljesen vérszomjas csatlós, aki meglepő módon nem öli le hősnönket, csupán a felejtésátkot szórja rá, kizavarva a lányt a függöny mögött, ahol az betévedt. Talán ezzel követtek el hibát, hiszen így életben hagyták, de talán a csatlós szándékosan értette félre főnökét, és nem volt gyomra neki is gyilkolni. Ám nem sokkal később az auror rájöhetett, hogy Megan bizony él, és ha egyszer eljár a szája.. Ám nekem van egy olyan sejtésem, hogy aki futni hagyta Megant, az valójában.. egy beépült auror, aki a főnöke után nyomoz, ezért nem ölte meg a lányt, és ő maga idézte be a skót bíróság elé, hogy ott felfedve a felejtést, tanuvallomást tegyen. De ez mind csak ha, csupán az én feltevéseim.. – Azt tudjuk hogy te ártatlan vagy, de hogy a szüleimen kívül kiben bízhatunk.. Azt nem. Ennek az alaknak bárhol lehetnek emberei.. kapcsolatai. Ma még megalszunk itt, de holnap irány Skócia. Vagy így, vagy úgy, de odaérünk péntek éjfélre, ha az a hülye Jerry addig nem talánykodik.. – Vonogatom a vállamat elgondolkozva. A ma délutánt, és az éjszakát itt kéne tölteni, még ha tudom is, hogy Megan nem túlságosan emberközpontú.
Egy kortytól még éhgyomorra se fogok becsiccsenteni, de nem is szándékozom, főleg, mert a könnyem serken, annyira elkezdi marni a torkomat. Szinte vádlóan bámulok homályos tekintettel, amikor végül Riley nem kér. Azt sugallom a dacos, felhúzott orrommal, hogy ha én elfogadtam, akkor igazán ihatott volna ő is, mert nyilván csak amiatt kértem, mert azt hittem ő is fog. Vagy valami családi cucc ez, és nem bántom meg a háziasszonyt. Hát hoppon maradtam, így inkább besietek az idős férfi után, végignézem a merengő ébredését, már nem először életemben. Talán eddig nem is mondtam ezt el, és most úgy érzem még is kikivánkozik a fejemből. - Egyszer már használtam merengőt. Nox-szal. A húgomról akartunk megtudni információkat, és a nő képes volt arra, hogy egy frissen meghalt férfi elméjét rángassa vissza az életbe, amíg kivonja az emléket. A Drumstrang igazgatójánál néztük meg. - mondom csendesen, halkan, ameddig felkészülök és megtellik a lelkem elszántsággal. Mindegy, hogy mi jön, csak többek lehetünk a tudással, hogy valóban van-e valami elrejtve a fejemben. És ha van, és ha Nox tette ezt velem, talán éppen akkor, mikor az elmém olyan kiszolgáltatott volt az előző Merengőben… Akkor mi van? Fogalmam sincs, de már nem habozok, odalépek, lerakom a kezeimet oda, ahova mondja. Hol vagyok? Az Aranyvarjúban? Vagy az erdei házban a Drumstrang hegyei között? Megfeszülnek a kezeim a tehetetlenségtől, hiszen nincsen más dolgom, mint figyelni önmagamat, miközben az emlék kicsúszik a kezemből, nem is tűnik valósnak. De tudom, hogy azért érzem hamisnak, mert elzárták tőlem, el kellett felejtenem. Egy emlékben lehet mozogni, így azonnal közelebb lépek, mikor meglátom a véres jelenetet, és az emlék-énem betoppan rá. Hallani akarom, látni akarom, tudni akarom, de csak annyit érthetek meg, amennyit ott és akkor megértettem. Ha nem hallottam a szavakat, akármilyen közel megyek, akár a képébe is hajolhatok, akkor se fogom érteni most se. Nem vagyok otthon a közéletben. Nem tudom, hogy ki ez, bár a vonásai az elmémbe vésődnek, ahogy a halotté is, aki tompán koppan a földre a vállával, és egy kicsit élesebben, mikor a feje éri a talajt. Nem ez az első halott, akit valaha láttam, legalább is azt hiszem, hogy nem, hiszen fogalmam sincsen, hogy mi volt előbb, ez a késelés, vagy az, amelyiknél a Drumstrang közelében találtunk rá Nox informátorjára. Az időrend összekuszálódik a fejemben, Riley jelenlétét éppen annyira, ahogy Noxét is elfeledtem az előző merengőben, most is mellőzöm. A szememben zavarodottság van, undor, és düh, hogy beigazolódott, hogy valaki elzárta előlem az emlékeimet. Mivel az emlék-énemhez a haldokló még beszélni akart így van remény, hogy még többet megtudjak, viszont látom, hogy ahogy most is ódzkodnék ettől az egésztől - pedig már túl vagyok rajta, már megtörtént - úgy az emlék-énem is szívesebben kezdene el rohanni, az életösztönétől vezérelve. Talán csak az ijedtség gyökerezte a lábamat oda, hogy meghallgassam a fickót. Dübörögnek a gondolataim, többek között arról is, hogy ezt hogy az istenbe éltem túl. Talán Nox éppen, hogy meg akart védeni azzal, hogy elzárta ezt az emléket? Vagy nem is ő volt? Ha ez a férfi megölt egy aurort, engem, egy kis bolti eladót, majdnemhogy kviblit, könnyű szerrel összecsomagolhatott volna. Persze a képességem, amivel az anyagot tudom megváltoztatni lehet fegyver, de ismét… Fogalmam sincs, hogy mikor vagyunk, hogy a képességem mennyire fejlett, talán még csak szobrászkodtam vele, egy megkeményített ökölcsapás még nem mentett volna meg.
Az apám nem arról híres, hogy sajnálatot érezzen, ha mégis megteszi, akkor azt nem azért, mert úgy fest, hogy Megant hurcolom valahova, sokkal inkább a kettőnk között feszülő kapocs miatt lehet. Azt irigyli talán, hogy kezdünk bízni egymásban, és ismervén engem, no meg a múltamat, miattam sajnálhatja a lányt, de nekem most nincs időm ezért kérdőre vonni. Jackie-t elengedvén elhárítom anyám kínálgatását, főleg, mivel az apám azt mondta, hogy pénz nincs, csak a kocsit adná oda, akkor pedig nem árt, ha tiszta vagyok. Így is alig ettem az elmúlt napokban, a fekélyem kezd kiújulni az állandó idegeskedéstől, de most enni se huppannék le. De talán van annyi időnk, hogy megaludjunk itt, és úgy menjünk tovább. Megan pityergésének köszönhetően lemaradtunk a repülőről, amit így utólag már nem sajnálok, mert furcsa módon könnyít a lelkemen az, hogy így meg tudom ismerni a hátterét, már amennyire beenged a falak mögé. Apámat is elbocsájtom, hogy hagyjon magunkra a dolgozószobában, miután beüzemelte a merengőt. Odalépünk fölé, és magam sem értem miért, kinyúlok, hogy bíztatóan hozzáérjek Megan vállához, noha tudom, hogy nem éppen van oda a direkt kontaktusért. - Tudom, hogy olyat fogsz látni, amit valamiért elfelejtettél, de fel a fejjel, megoldjuk, bármi legyen is az. – Mintha mindenható lennék, pedig végképp nem vagyok az. Nem is kell kihúznia a halántékából semmit, csak mutatom, hogy hova tegye a tenyereit, én pedig nem érek a varázsszerhez. Az apám úgy állította be a kérésemre, hogy a mágiával elnyomott emléket derítse fel. Főleg tárgyalásokon szokták így használni, de mi van, ha Megant előbb megölik, mielőtt eljut odáig? Ha megteszi, hamarosan ő tűnik fel, Nox-al beszélget valamit, aztán megindul, talán épp a mosdót keresve, amikor merő véletlenségből egy függönyökkel elkerített szobácska hátsó ajtaján nyit be, de gyorsan vissza is hőköl, mert egy nagyhatalmú, újságokban közismerten szereplő auror osztályvezető előtt egy védtelen férfi térdel, több hasi sebből vérezve. Az auror nem úgy tűnik, mintha kihallgatná, sokkal inkább mintha kivégezné, ráadásul az áldozat is aurornak tűnik. Egy utolsó vágós seb a nyakára, aztán az embereivel eltűnik a főbejárat irányába, a haldokló viszont mivel szemben térdelt Megannal, a vértócsa közepén döglődve még odainti magához a lányt. Meganra sandítok, akkor jól sejtettem, nem ő követett el valamit, éppen hogy meglátta, hogy a publikum felé egy tisztes polgár valójában hidegvérű gyilkosságot követett el. De vajon mit akart mondani a haldokló?
Nem bízok a válaszában. Nem érzem magam biztonságban itt se, sőt, az is nyomorult érzés, hogy segítséget kell kérnem idegenektől. Hiszen nekem idegenek még Riley is éppen hogy van túl ezen a skatulyán. Ugyan még nevet nem kapott a következő címkére, de az biztos, hogy már nem csak egy ellenséges idegen, aki elrabolt az életemből. A családi egyesüléstől ellépek, hagyom őket, miközben a hirtelen ijedtség után most kínosan érzem magam emiatt az egész miatt, és azért is, mert a feltételezés, hogy ez a gyerek túl fiatal, Riley-hoz pedig jobban illene az apaság, mint az öregéhez, de… Se hely, se az idő nem alkalmas arra, hogy erre most rákérdezzek. Nem véletlen nem jutottam előre az életemben soha. Mindig is egyedül próbáltam leküzdeni a démonjaimat, persze sikertelenül, mert ahelyett, hogy előre haladtam volna, folyamatosan elmerültem a gyászban. És soha, soha nem engedtem senkinek, hogy a közelembe kerüljön, soha nem kértem segítséget, most még is itt vagyok és ez… Kellemetlen, kínos, de elkerülhetetlen. Az én szememben a férfi már messze nem suhanc, persze egy apa máshogy élheti meg a dolgot, de nem mondok semmit, hagyom, hogy beszéljenek, hallgatok, ahogy mindig teszem. Ha elkapok a férfi szemében egy cseppnyi sajnálatot is, akkor az arcélem azonnal megfeszül és a szemembe azonnal düh szökik. Engem ne nézzen senki törékeny kis megmenteni való nyomorultnak. Még ha az is vagyok, én nem elégszem meg ezzel a szereppel, és éppen az a típus vagyok, aki képes akkor is szemet kikaparni, ha éppen neki segítenek. Az idős nő , aki nyilvánvalóan Riley édesanyja beinvitál minket, én pedig némán megyek, miközben próbálom leküzdeni a rengeteg rossz érzésemet. Én nem láttam édesanyámat tíz éve, miután megkaptam a levelet a Roxfortból és megszöktem otthonról, hogy esélyem legyen egy másik életre, egy olyanra, amiben nem egy drogtanya közepén élünk egy omladozó házban egy munkanélküli ex-zsaruval, aki éjjel-nappal iszik és nem fukarkodik a pofonokkal… És azután, hogy eljöttem, több esélyem nem is volt, mert tavasszal jött a levél, hogy anyám öngyilkos lett, apám pedig eltűnt a húgommal. Ezzel szemben ez a családot egy Hallmark képeslapról lehetne szakajtani, még akkor is, ha a felszín alatt itt is van dráma, még is csak összetartanak, és a bajban ahelyett, hogy elzavarnának minket, menedéket adnak. Mivel apám kemény alkoholista volt, így kevésszer nyúltam valaha is alkoholhoz, de mikor az asszony ajánlja lassan bólintok és elfogadom. A pálinka nem éppen a kedvencem, úgy fest, mert ahogy megiszom, azonnal elkezdi égetni a torkomat, kicsit félrecsúszik, és azonnal elkezdek köhögni, a szemembe pedig könny szökken. Persze csak egy-két csepp csorog le az elfátyolsodott szememből, ahogy kipislogom, de ez is elég ahhoz, hogy cikinek érezzem a helyzetet és inkább Riley apja után siessek. Minél előbb legyünk túl ezen, nem leszek az, aki bajt hoz a családjára és elront mindent. Mert nem egy-két ember hoppanált utánunk, nekem kész hadseregnek tűnt, és biztos vagyok benne, hogy megvan az erőforrásuk arra, hogy kövessenek. Nem ismerem mekkora mágus is Riley apja, de ha nem Dumbledore álruhában, akkor nincs meg a hatalma, hogy elfedje a helyzetünket annyi mágus elől. Azt hiszem. Nem is tudom. Sosem értettem ehhez, csak aggódok értük. Nem akarom, hogy miattam essen bajuk, ahogy rémálmaimban se gondoltam rá, hogy ha elmenekülök és magára hagyom anyámat apámmal, akkor ez történhet… Még is megtörtént.
Nem is gondolnám, hogy van esély a mosolyára, vélhetően sosem fogom látni jókedvűnek, pláne, hogy átrángatom a világon. Pedig milyen jól állna neki, hogy csillogjon egy kicsit a szeme, és nem a dactól. Most viszont a hoppanálás marad az egyetlen esélyünk, hiszen már bizonyítástól függetlenül teljes mértékben hiszek neki, és a fene nagy igazságérzetem előkerül, ami miatt egykor felmondani készültem az auror parancsnokságon, hogy nem hunytam szemet a törvénytelen ügyletek felett. Meg akarom menteni, még ha enyhén szólva is túlerő ellen küzdünk, ráadásul olyanok ellen, akiket most még be sem tudunk azonosítani. - Apám tud vigyázni magukra. És különben is, itt biztonságban vagyunk egy rövid ideig. – Lépek oldalra, hogy a kicsi gyerek ne essen át Megan lábán, hanem egyenesen az én karomba rohanjon bele. Megölelgetem, kissé még meg is emelem, hogy ne a földön álljon. A fiúcska rúgkapál a levegőben, de azért lelkesen ad két puszit, amit én is viszonzok. Észreveszem Megan értetlenkedő pillantását, a tekintetemben valami furcsa, ami azt sejteti, hogy talán igaza van. Az apám túl idős, hogy ennek a kicsinek az apja legyen, így jó eséllyel nem az, hanem a nagyapja. De ezt valamiért a gyermek nem tudja. Erre most nem térek ki, hiszen bőven nincs itt az ideje mindezt átbeszélni. – Menjél Jackie, és szólj anyának, hogy ne kürtölje szét az utcát, hogy itt vagyok. – A kicsi lelkesen bólogatva szalad, nem mutatkozik be Megannak, az apám viszont nagy nehézkesen leteszi a bögréjét, és karbafonja a kezét. – Mit csinált már megint ez a suhanc? Nem szokott lányokat idehozni.. – Leintem őt, és felsietek a verendára Megannal a nyomomban. – Uram, ez most sürgős helyzet. A lány veszélyben van, meg akarják ölni. Tudnunk kell, hogy miért, mert szerintem kitörölték az emlékeit. Egy olyan merengő kéne, amely elnyomott emlékeket is képes felszínre hozni. – Foglalom össze pár szóban a dolgot, Meganról már azelőtt lekerült a bilincs, hogy közelebb értünk volna, de apám pillantását nem kerüli el a lány lelkileg is összetört stílusa. – Voltaképpen még van, a régi időkből, de alig használom. Pénzre nem számíts viszont kölyök, ha menekültök, akkor a kocsi sincs megtankolva, de elviheted. – Hát igen, ez is több a semminél. Anyám viszont ajtót nyit, és beljebb tessékel minket, alaposan magához ölelve nem csak engem, de Megant is. – Gyertek be kislányom. Stacey vagyok, és ez az öreg bolond pedig Jack, az idősebbik. Egy lélekmelegítő diópálinkát elfogadtok? – Bizonytalanul bólintok, de Megan esetében kérdés, hogy mit válaszol, addig anya várja a választ, apa pedig már egy hátsó dolgozószobába indul, várva, hogy kövessük.
Sok mindenre számítok, mondjuk egy korrupt zsarura, egy renegát mágusra, aki otthon kisérletezget, valami alvilági kapcsolatra, aki bármit beszerez, ha felkeresi… De az apjára egyáltalán nem. Ahogy hozzáteszi, hogy ő is hajlamos kiosztani már majdnem elmosolyodok, de az ilyen emberek hajlamosak mindenki kiosztani, szóval lehet én is megkapom a magamét. Akármiért is. Mert görbén állok, mert fapofával bámulom, mert nem beszélek valami sokat, tudja a franc. Minden esetre egy tucatnyian vagy többen üldöznek és a családjához visz el, ami… És ekkor jelennek meg. Nem egy, nem kettő, hanem két csapat, és azonnal egymásnak esnek. Jó majdnem-kvibli módjára én már elkezdenék futni, amikor meghallom a hangját és hirtelen összekapaszkodunk és pukk. Jó, nem a kedvencem ez az utazásforma, de akármennyire ráz, még mindig kevésbé kimerítő, mint a futás. Megérkezünk, a szívem a torkomban dobog, és egy pillanat múlva elengedem a férfit. Nem is vettem észre, hogy mennyire erősen szorítottam hoppanálás közben, talán túl erősen, mert az ujjaim furcsán zsibbadtak, mikor újra kinyújtom a tenyerem és megrázom, majd leejtem magam elé. - Nem veszélyes ez kicsit? Ide hozni a családodho… - vonom - azaz vonnám - félre, mikor egy kisgyerek hevesen ráveti magát és átöleli. Zavartan lépek el vagy két lépést, hogy ne zavarjak bele ebbe a pillanatba. Ami mondhatni… megható. És ami a legrosszabb, mivel rólam van szó, ha ilyet látok azonnal elindul bennem a folyamat, hogy elképzeljem milyen lenne a találkozás Ninával és végigfut rajtam a végtelen féltékenység, mert halvány remény van csak rá, hogy ez valaha megtörténik. És ennek a folyamatnak az a vége, hogy féltékenyen, undokul elfintorodok és elfordítom a fejemet. Fiamnak hívta az öreg a kicsit, de ez a vadászpilóta tekintetű ráncos kinéz vagy hetven-nyolcvannak… virgoncak a kis… Na mindegy. A lényeg, hogy kicsit fura a kor-szakadék Riley és a kisebb fiú között, de mivel éppen fintorogva utálkozok egy nagyon érdekes fát tanulmányozva, inkább nem kérdezek semmit. Elindulnak, így hát én is elindulok, egy lépéssel lemaradva, és a környezetet nézem, véletlen sem az embereket, egészen addig, míg fel nem lépcsőzünk a verandára. Valami minimális jólneveltség lenne bennem, hogy köszönjek és bemutatkozzak, de ha tudják a nevem, ha tudják, hogy miért vagyunk itt, az öreg még hagyján, de a gyerek is… Nem akarom magam túlértékelni, de egy kész hadsereg van a nyomunkban. Vagy kettő. - Jó napot, Lexa Carter. És persze szia neked is. - fordulok végül a gyerekhez, de mosolyt nem tudok kierőltetni. Az első nevet mondtam, ami eszembe jutott, ha Riley nem ért egyet, hát ez van, majd privátban elmondjuk az öregnek, hogy mi a helyzet, de a gyereknek nem akarom. Legszívesebben senkit se vonnék be, főleg nem a családját, utálok segítséget kérni.
Nem szokásom csak úgy bárkit faggatni, vagy megérteni az indokait, de Megan mégis már. Nem az hatott meg, hogy az elején szidott mint a bokrot, mindez természetes. Emberismerőnek sem vagyok olyan jó, hogy átlássam a helyzetét. Mégis, valamitől elkezdett érdekelni, hogy ki is ő, miért került ilyen helyzetbe. Talán túl sok időm volt gondolkozni a repülős fiaskó miatt, és igaza lehet, az összezártság elindít valamit az emberben. Nem kérek bocsánatot amiért véletlenül ráaludtam, a stressz és a kialvatlanság engem is utolér annyira, hogy zaklatott életstílusom igenis megbosszulja magát. Ki tudja, hogy meddig bírom, nem vagyok még túl idős sem, de az örökös rohanás, idegeskedés, no és persze a szenvedélybetegségek egyenes utat mutatnak egy korai szívrohamhoz, vagy gyomorfekélyhez. - Elfekvőben? Sufni? Persze. Az apámnak. Végre legalább meglátod, hogy rajtad kívül valaki más is kioszt.. – Ezzel egyértelműsítem, hogy nem valami kétes alakról van szó, hanem egy nálam idősebb, és lényegesen tapasztaltabb alakról. De majd Megan is meglátja, hogy milyen alak. A végén még jóban lesznek, és engem beszélnek ki. Két nagyon hasonló jellem, akik csak kritizálni tudnak. Ám most nincs más út, csak haza. Muszáj valahogy némi nyomozást folytatnom, mint a régi szép időkben. Nem Megan ártatlansága a kérdés, hanem a múltjának azon szeglete, amikor ebbe a helyzetbe került. Sokkal egyszerűbb lenne, ha tudnánk, hogy ki, és miért akarja elkapni. És most már engem is. Szerencsére nem kell győzködnöm, mert érti, hogy nem én vagyok az ellenség, így a karperec felkerül, hosszú idő után ismét. Ám az üldőink is nyomon vannak, mert több pukkanás jelzi a hoppanálásokat. Gyorsan felmérném a helyzetet, ám még Megan számára is kiderül, hogy nem egy, hanem mindjárt két csapat jelenik meg. Ám mielőtt még mi kerülnénk célkeresztbe, egymást kezdik támadni, lévén ha valamelyik oldal nyerne, akkor könnyedén elkaphatnak minket. Az egyik csapat vezetője a magas fekete fickó, az aurorparancsnok a skótoktól, akinek elloptam az igazolványát. A másik brigádban viszont halálfaló maszkos sötétmágusok. – Ne álljunk le drukkolni! – Szólok rá Meganra, aztán hoppanálok én is, vele együtt. Mivel most úgyis itt vannak az aurorok, felesleges úgy tenni, mintha a varázslat a nyomunkra vezetné őket. A kérdés csak az, hogy hova megyünk. Azt talán ilyen gyorsan nem tudják lekövetni. Nem sokkal később lyukadunk ki a másik oldalon, amely vélhetően még a városban van. Egy kicsit kopottas, egykor jobb napokat is látott egy emeletes családi ház az, amelynek verandáján tíz éves forma kisfiú játszik az apámmal. – Rileey! – Süvölti a kicsi, egyenesen nekünk rohanva, úgy öleli át a derekam, mintha ezer éve nem látott volna. – Fiam, ne üvöltözz már. – Szól az öreg, aki mintha maga volna a megelevenedett westernhős. Elindulunk hát mi is arra.
Sosem voltam egy egyszerűen megérthető ember. De főleg azért nem, mert nem akartam, hogy megértsenek. Nem hagytam, hogy megismerjenek, hogy megtudják a történetem, hogy kifakadhassak valaki vállán sírva. Nem, mindig magamban voltam, és ha valaki eléggé kitartott mellettem, mint például Cody, akkor is egy olyan kapcsolat alalkulhatott csak ki közöttünk, aminek nem volt része a személyeskedés. Legalább is az én személyemről, mert másnak a bajait meghallgatom, de sose fogok sírva ráborulni. Előfordul, hogy sírok. De csak magamban, sosem más társaságában. Mesélek neki, mert össze vagyunk zárva, és mert sikerült meggyőznie arról, hogy hisz nekem, és talán lehetősége van segíteni is, hogy minél előbb túl legyek ezen az egész tárgyaláson és kiszabaduljak Nox bűvköréből. Már ha ezt akarom… Bűnöző, manipulátor, nem idegen tőle az alvilág, én pedig éppen tőle kértem segítséget, vele paktáltam le, de az az eskü, hogy segíteni fogunk egymásnak… Nem volt mágikus eskü, még is számít még valamit, hiszen hálás lehetek, hogy ő volt az első, aki előrelépést hozott az életemben Nina nyomozásában. Csak éppen most iszom meg ennek a levét. Van időm gondolkodni, mert elbóbiskol a vállamon, én pedig kínosan megmerevedek hosszú percekig, hogy ne ébresszem fel, miközben rengeteg gondolat jár a fejemben, de csak tört része az, hogy hogyan tudnék megszökni tőle. Csak akkor lenne értelme, ha van valaki más, aki fehér lovon bevágtat és megvéd azoktól az alakoktól, de hát amennyi barátom van, és mivel fogalmuk sincs hol vagyok, ez igen meglepne… Szinte megijedek, amikor felébred és a fejének a súlya eltűnik a vállamról. Minden esetre kicsit megrebbenek, kiszakadva a gondolataim közül, amik mint általában, mindig visszakanyarodnak a gyerekkoromhoz és anyám öngyilkosságához, és ahhoz, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna, ha néhány éve a torony tetején… Nem! Nem gondolhatok ilyenekre, már sokkal jobban vagyok, mióta elhagytam a Roxfortot minden sokkal jobb… Biccentve követem, kicsit ugyan én is kótyagos lettem a végére, hiszen a férfi elaludt a vállamon és engem is vészesen elkezdett ringatni a busz. Picit még meg kell kapaszkodnom a székek támlájában leszállás közben, de ahogy megcsap a frissebb levegő felélénkülök egy kicsit. - Kihez is tartunk? Ki az a valaki, akinek van a sufniban egy elfekvő merengője? Nem akarok hálátlan lenni, mert felfogtam, hogy az én érdekemben akarsz utána járni mi lehet a fejemben, de… Azért mondhatnál többet is a fickóról. - mondom neki, miközben kicsit szájhúzva, de odatartom a kezemet és óvatosan összekattintva a csuklómra teszem a mágikus bilincset. Borzalmas érzés, hogy amúgy is a testi erőm sajtnya, a mágikus hatalmam még jobban, de még az egyetlen fegyveremet, az anyagmanipulálást is leárnyékolja ez a cucc. Először észre se veszem, hogy valami, vagy valaki közeledik, ha így lenne, akkor biztos nem kattintanám a kezembe a fémet, de mikor egyértelművé válik, hogy nem várt vendég érkezik azzal a lendülettel kerülök Riley mögé, mintha valami élő pajzs lenne, vagy a két lábon járó védelmezőm fehér lovon… És igazából ha a lovat nem nézzük, tényleg ő az egyetlen lélek jópár kilóméteres körzetben, akinek érdeke lehet megvédeni, szóval akár tekinthetnék is rá megmentőmként, csak hát ott még nem tartunk. Feszülten figyelek, hogy ki is fog megjelenni, vagy a férfi mit akar csinálni, mert ha azt mondja futás, vagy bújjak el valahol, hát én szedem a sátorfámat már is.
Olykor szinte kézzelfogható a feszültség, ami Megant átjárja. Mintha legbelül olyan kályha sütné, amelytől majd szénné ég, de kifelé mindössze annyit mutat hogy olykor fintorog. Míg én le tudom vezetni a feszültséget azzal, hogy láncdohányos vagyok, vagy káromkodok egy jót, ő mintha arra született volna, hogy még a szenvedését se ossza meg a világgal. Én, aki már sok mindenen átmentem, gyakorlatilag a bőrömön érzem a pillantását, hogy sokszor lenne mit mondani, de nem mondja. Mert semmi közöm hozzá, idegen vagyok, és különben sem segíthetnék. Valahol igaza van, mindenki a saját démonai láncai között vergődik. Az arisztokratikus vonású lány egy feudális világban akár kardot ragadhatott volna, hogy vért ontva elégítse ki ordító fájdalmát, de itt, a civilizációban marad a szenvedés. Ettől más ő, mint Nox. Nem, nem bűnöző, most már egészen biztos vagyok benne. - Nyilvánvaló. Mint ahogy az is, hogy ez nem róla szól. Akiket ő behálóz, jellemzően nem szoktak szem elé kerülni. Az a nő nagy manipulátor, de szinte láthatatlan, így.. – Ingatom a fejemet, most már egyre jobban kiváncsivá tesz Megan igazi története. Ébredezni látszik bennem az egykori, eltemetett nyomozó, aki voltam, mielőtt még teljesen elszaródtak a dolgok. A kutatás viszont láthatóan engem is érdekel, mert lehet, hogy Megan a keresgélés közepette botlott valamibe, ami másnak szemet szúrt. Érdeklődve kérdeznék vissza, de a kialvatlanság, és a stressz most eddig ereszti a pórázát, nem tovább, így Meganon landolok. Ám nem sokáig, talán negyven perc nyugtalan, és felszínes szunya után magamhoz is térek, ám nem kérek bocsánatot, inkább összeszorítom az állkapcsomat, az ilyen jellegű érintések hozzám sem állnak közel, amióta.. - Leszállunk. Nem akarok a belvárosig menni, mert a nagyobb csomópontokat kerülni kéne. – Tápászkodok fel, és végülis megvárom, míg utolér, s amint megáll a busz, le is szállunk. Valahol a kisváros külkerületében vagyunk, itt már azt kell mutatnom, hogy ez egy hivatalos fogvatartás. Átnyújtom a bilincset, tudja, hogy fel kell vennie. Ha megtette akkor viszont különös surrogás hallatszik fentről, s mintha sötét fellegek gyülekeznének, mintha.. valaki hoppanálna, vagy zsupszkulcsot használna…
Valóban nem érzek gyűlöletet a férfi felé. Persze ez jelentheti azt is, hogy elképesztően szegényesek az érzelmeim, mert olyan mélyre vannak temetve bennem, hogy el se érem őket. Ha kiengedném azt, ami bennem van… Attól félek, hogy sosem apadnának el a könnyeim. És erre most nincsen szükség, már így is eléggé szét vagyok esve, pedig csak egy töredékét engedem eluralkodni rajtam. Figyelem a mozgását fél szemmel, ahogy elrakja a süteményt és felhörpinti a kávét. Nem azért, amiért más tenné, nem azért, mert a függőségei ellenére egy magas, szélesvállú, férfias testalkattal megáldott jóképű pasi. Hanem azért, mert még bennem van a tegnapi élmény arról az esésről és a sípoló lélegzetvételéről. Vajon mágia nélkül mennyi idő alatt gyógyul ki az ember egy ilyen sérülésből?... Elkényelmesedtem, egy bájital vagy egy varázslat mindig segített, ha valami bajom volt. Még a hetedik évvégi események után is már egy nap múlva elengedtek a Gyengélkedőről, pedig… Elsétálunk a buszállomáshoz, felszállunk a buszra, többnyire némán, semelyikünknek nem a kenyere a beszélgetés, pláne reggel. Már meg sem lep, ha menet közben rágyújt, hiszen minden ruhadarabjából a füst szaga terjed. Leülök egy szabad helyre, valahol középen, ahol nem ülnek olyan tömötten az emberek. Elfelejtettem korábban megkérdezni, vagy talán azt felejtettem el, hogy megkérdeztem, de kicsit szorongva pillantok körbe, azon gondolkozva, hogy egyáltalán muglik vagy varázslók vannak körülöttünk, mennyire szabad nyíltan beszélnünk. Bár mindenről semmiképpen, de úgy a mágusvilágról. - Ő botlott belém. Bár már egyértelmű, hogy nem volt véletlen. Már ötödikes korom óta a Calamusban dolgozom és hetedikben egyik este zárás után tartottam vissza a Roxfortba, mikor megállított. - idézem fel az estét, de már két éve volt és az emlékek megfakulnak egy idő után. - Fogalmam sincsen már, hogy hogyan forgatta a szavait, de a végén felajánlotta a segítségét, és én elfogadtam. Cserébe semmi mást nem kért, minthogy kutassak neki egy témában, ami végül zsákutcába fulladt. - mondom neki minden igazi konkrétum nélkül, halkan, az ablakon kifelé bámulva. Persze, első alkalommal is láttam a nőn, hogy nem a tisztességéről híres és nem egy mintapolgár de az elkeseredés azt mondatta velem, hogy talán éppen az alvilági kapcsolatai azok, amikre szükségem lehet. Amikkel még nem próbálkoztam. Annak a ritka alkalmaknak egyike ez, amikor nem csak két szót szólok, és ha többet, akkor sem durván beszólogatok, aminek az eredménye az, hogy a férfit pár perc múlva elringatja a busz és lassan a feje lebukik a vállamra. Kicsit meglep, ahogy hirtelen a súlyát magamon érzem és kicsit kellemetlen is ez így, de belefagyok a pózba és megpróbálok úgy maradni, hogy véletlenül se keltsem fel. Persze átfut az agyamon, hogy "véletlenül" megrángassam a vállam és azt mondjam, hogy kátyú, de... Reggel mire felébredtem nem volt ott, úgy itta a kávét, mintha a bölcsek kövének az elixírje lenne vagy valami. És ha alszik gyógyul. Gondolom. Szóval kicsit ugyan zavartan, néha a szemem sarkából odalesve, vagy minimálisan felé fordítva az arcomat csekkolom, hogy alszik-e még.
