2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Határozottan értékelem, hogy nem húzódik el, nem feszül be, mint aki csak tűri, hanem belesimul a karjaimba, ahogyan próbálom vigasztalni. Ha a férfidominanciát gondolom át, most nekem kéne a keménynek lennem, mégis elszorul a torkom, ahogyan felnéz rám, s én gyengéden megtámasztom, hogy ne essen hátra. Ha ő nem gondolta magát főnyereménynek, akkor nyilván nincsen vele tisztában, hogy kinek mit is jelenthet mindez. Kell a francnak a smink, és az egyéb kenceficék. Tudom, hogy sokszor erős akar lenni, de mint ahogyan én, ő sem tud folyamatosan olyan tartást gyakorolni, hogy szembeszálljon a világgal. Ha eddig is bájosnak, édesnek tartottam, most minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne mozduljak felé, hiszen kettőnk közül még mindig nekem kell józannak maradnom; bármikor utolérhetnek. – Én is. Megszoktam már, hogy könnyebb veszekedni, ellökni mindenkit. De téged nem. Nem akarlak bántani. – Talán többet is akarhatnánk mindketten, de akkor ott él az az a tény, hogy csupán egymásba kapaszkodunk. A válsághelyzetekben születő kapcsolatoknak pedig mi alapja lehet? Mégis megsimítom az arcát, ahogyan az előbb a kocsiban. Csak most a szemébe pillantva, nem feltétlenül oltalmazón, sokkal inkább némi rajongást is sugározva. – Nem. Én csak remélem, hogy erre van szükséged. – A homlokára adok egy puszit, hiszen abban is benne lehet az intimitás, de mégsem ragadtatjuk el magunkat annyira, hogy belefeledkezzünk. Különben is, lehet, hogy az már neki is sok lenne. Engem meg felzaklatna rendesen. Öreg vagyok én már az ilyesmihez. – Gyere Meg. Érjük el azt a vonatot, a végjáték még hátravan. – Segítem be a kocsiba, hogy most már tényleg beletapossak, hiszen a tehervonaton majdnem egy egész éjszakát fogunk tölteni, ott is tudunk beszélgetni, és ha úgy alakul, összebújni.. khm..
A karcsú alkatommal és az átlagos magasságommal elveszek a karjaiban, ami nagyon furcsa és nagyon kiszolgáltatott érzés lenne, ha nem érezném magam tökéletesen biztonságban. Hirtelen úgy törnek rám a gondolatok, mintha már célt értünk volna, mintha most lenne itt az alkalom, hogy a világ minden feszültségét kisírjam, pedig messze még a vég. Soha nem gondoltam volna, hogy így fogok hozzábújni egy bújni egy férfihez, főleg ahhoz, aki úgy kezdte az ismerettségünket, hogy lesokkolózott és mágikus bilincset kattintott a csuklómra. De az olyan, mintha egy másik életben lett volna. Most minden olyan homályos, a gondolataim teljesen összekuszálódtak, éppen úgy élem meg a pillanatot, ahogy egy romantikus filmben tenné az egymásnak rendelt szerelmes pár... és én anyáznék a tévé előtt, hogy ez milyen gusztustalan és irreális, és hozzávágnám a papucsomat aztán kikapcsolnám. Most meg ahelyett, hogy "észhez térnék" halkan hüppögök, csorognak a könnyeim, és mikor érzem a szelíd cirógatást és a gyengéd puszit, már nem ugrok meg, nem húzódom el, csak szépen csendben feldolgozom a történteket és lassan, könnyes szemmel - de legalább smink híján nem panda szemekkel - felnézek rá az ölelésben. - Sajnálom. - mondom először, magam sem tudom, hogy miért. Talán azért, mert általában a férfiak zavarba jönnek, ha egy nő sír, nem tudják, hogy hogyan kezeljék vagy mi játszódik le bennük, és nem akartam kínos helyzetbe hozni. Ő egy ölelést ajánlott fel, nem az ingét, hogy telesírjam. Még mindig nem húzódom el, csak felnézek rá, és így folytatom halkan, magamhoz képest megszeppenten, minden szarkazmus és flegmatikus vonástól mentesen. - Erre tényleg szükségem volt... talán jobban tudod te, mint én, hogy mi esne jól nekem... - mondom akadozva, mintha kínoznának a szavak. Valahol azért kínoz is, hiszen már majdnem tíz éve lökök el magamtól mindenkit, és most kiderül, hogy egy biztonságot adó ölelésben a világ egyszerűen... Megváltozik. Eszembe se jut nézni a vonatot vagy aggódni azon, hogy lekéssük, illetve bármikor ránk találnak, teljesen kikapcsol az életösztönöm és rá hagyatkozom. Olyan jól esik végre, most az egyszer nem menekülni...
Bólintok, hiszen értem én, hogy mennyire keserű, sanyarú a sorsa, ahogyan még sok másiknak, példának okáért nekem is. Én magam is egy morgós idióta lettem, pedig megpróbálhatnék továbblépni, mert bár a munkám éppenhogy kielégítő, a családom szeret, és támogat, ez pedig azért elég fontos. Megannak még ez sem adatik meg. Nagyon is kiváncsi lennék a múltjára, hogy ki bántotta meg ennyire, de érdemben hozzászólni aligha tudnék, és különben is, nem tartozik rám. Az, hogy én miért mondtam ennyit magamról.. Talán mert már ismeri a szüleimet, Jackie-t, és ez talán feljogosítja, hogy a sorok között is olvasson. Kérdez, pedig hamarosan meg fogja látni. Talán kissé parancsolónak tűnik a kérésem, de ez most nem az a pillanat, amikor ellent mondhat. Én irányítok. Meglehet végigrohanom vele egész Nagy-Britanniát, de az más, amikor az életét féltem. És megint más, amikor látom, ogy mennyire össze van zuhanva. Az ölelésembe zárom, mint egy óvó takaró, aki megvédi még a hidegtől is. Holott többségében ő mentett meg engem. Ám az, hogy kevésbé kerülök magam alá, most picit feljebb emel. Lehet, hogy éppen erre a támaszra lehet szüksége. A vállánál, és a derekánál támasztva vonom magamhoz, így meg sem lepődöm, hogy végre megkönnyebbül. A sírása engem is fojtogat, de legalább az egyikünknek erősnek illene maradnia. Annyira adná magát a helyzet, hogy az álla alá nyúlok, hogy ajkait csókokkal borítsam el, de most neki kell kiengednie a gőzt, nem pedig nekem. Így mindössze annyi telik tőlem, hogy a tarkójánál megcirógatom, és nyomok a feje tetejére egy puszit. Több mint a semmi, de ebben a pillanatban mindennél tökéletesebb. A vonat meg várhat, talán így is elérjük, és remélhetőleg addig sem tör ránk senki.
Kiugranék, és meg sem állnék az első szakadékig leugrani. Na jó, nem. De nem venném komolyan, az teljesen biztos, hiszen soha nem engedtem meg magamnak, hogy túl sokat álmodozzak szerelemről, hát még házasságról. A kisbabák gondolatára meg egyenesen kivel a víz. Most az egyszer értelmes dolog jön ki a száján - na jó, korábban is jött, csak a cinikus énem nem hagy nyugodni. -, és ez annyira fáj, hogy néhány pillanatig meg sem tudok szólalni, csak a fakó arcomra kúszik egy kis vörös szín, és a szemembe egy kis sértettség. Nagyon sok mindenben hasonlítunk, de rengeteg mindenben vagyunk mások is, így nem értheti meg, hogy én úgy érzem, hogy már az is küzdelem volt, hogy Tommy társaságában egy kicsit megnyíltam, és legalább egy kicsit megmutattam, ki vagyok. És azt mondta keresni fog… Én pedig már félúton voltam, hogy megkérjem egy szaktársát, hogy adjon át egy üzenetet, és akkor láttam meg azzal a szőkével. Micsoda klisé. - De. Aztán újra pofára estem. - húzom el a számat, pedig nem mondanám, hogy Tommy összezúzta a szívemet, nem mondhatom, hiszen csak egyetlen egy nap volt. Szemétség lenne a fiúra fogni akármit is, én csesztem el, ennyi. - Én koszfészeknek hívom a padlást. - válaszolom vissza, csak úgy kiegészítésként, de a mosolyt most nem viszonzom, mert még mindig furcsán érzem magam attól a simogatástól. Mikor elkezd lehúzódni és lelassítani kicsit fészkelődök a helyemen és körbenézek, hátha lát valamit, amit én nem. - Miért álltunk meg?... - bukik még ki belőlem, ahogy nyílik az ajtó és nyújtja a kezét. Felpillantok rá, látszik egy kis küzdelem az arcomon, így mielőtt elfogadnám már végig is mondja, hogy mit szeretne. A tekintetemmel az arcát nézem, majd egyenesen a szemébe, aztán a kezemet az övébe teszem és magamhoz képest meglepően kecsesen kilépek a kocsiból, és lényegében egyenesen a karjaiba. Az erős karjai, a melege, a puha és egyben kemény teste… Eltelik pár pillanat, szótlanul, csendben, és csak arra lehet figyelmes, hogy a mellkasán, ahova az arcoman szorítottam, a pólója átnedvesedik. Nem tudnám megmagyarázni, hogy pontosan miért, de valami átszakad bennem, és az biztonság illúzióját adó ölelésében megállíthatatlanul megindulnak a könnyeim, először csak némán, aztán egyre egyértelműbben, minden lélegzetvételnél felszakadva.
Értem én tökéletesen a helyzetet, magányos, megbántott, elszigetelt. Nem azért tettem, mert az örömömet akartam lelni benne, hanem csupán bátorítani, de ezzel sem értem célt. Felsóhajtok, ha legalább az egyikünk egy kicsit is életigenlőbb lenne, akkor nem kinlódnánk végig ezt az utat, hol egymásba kapaszkodva, hol pedig veszekedve. Hiszen ő is cinikus, én meg minden mindenen morgok, mint valami öregember. Mondhatnám, hogy az jó jel, ha nem szokták simogatni az arcát, hiszen akkor amolyan.. igazi feleség alapanyag. Életem legrosszabb döntése volt, egy nagyon kezdeményező, népszerű lányt vettem el, akire mindenki rá akar repülni. De aki tartja a távolságot, az a későbbiekben is megbízható lehet. Ám ha Megan tudná, hogy bennem most mik merültek fel, minimum kiugrana a száguldó kocsiból. – Akkor tehát nem maradunk csöndben. És különben is, ez nem egy tetves lottó, ahol csak a számokról van szó. Mindenkinek más a főnyeremény. Ha leírod magad, akkor te magad döntesz így. Arra nem gondoltál, hogy te is küzdhetnél egyszer? – Tudom, hogy nem, ő már megszokta ezt a helyzetet, és legalább az életéért küzd, ez is valami, hiszen átrohanja velem a fél világot. Tartom, amit mondtam, hogy segítek majd megkeresni az apját, már ha túléljük mindketten a helyzetet, és mondjuk szombaton is megvan minden testrészünk. – Egyedül. Nagyjából hasonló lukban, mint te. Látod nem vagy olyan kivételezett helyzetben, mint gondolod. – Szúrok oda mosolyogva, és bár a vonat már a távolban vesztegel, most mégis leállok az út szélén, legalább egy pár percre. Kipattanok a kocsiból, megkerülve azt, kinyitom Megan oldaláról, és a kezemet nyújtom neki, hogy kisegítsem. – Tudom, hogy én sem vagyok egy túl jó utitárs. De meg foglak ölelni, te pedig hagyni fogod. Most az egyszer. – Kész parancsokat osztogatok, de ha már idáig jutottunk, akkor megteszem. Nyilván akkor nem, ha dacosan berapja a száját, vagy felpofoz, ám ellenkező esetben kitárom a karjaimat, és az ölelésembe vonom.
Nem nagyon válaszol, én pedig elfogadom a nem választ is válasznak. Nem firtatom tovább, hiszen én is gyűlölném, ha ki akarna szedni valamit belőlem harapófogóval és nem fogadná el a nemet. Akkor tudok aztán bunkó lenni! Így inkább csak hagyom a dolgot, és nézek kifelé, ameddig nem jön az a bizonyos simogatás és nem húzódok el tőle. - Nem igazán… szokták simogatni az arcom. - nyögöm ki kicsit nehézkesen, mert nem tudom, hogy hogyan fogalmazzam meg, hogy soha senkit nem engedtem annyira közel, hogy ténylegesen fizikai kontaktussal nyugtatgassanak. Se arc, se hát, se haj, a fiúk tekintetében pedig a tapasztalataim vetekednek az apácákéval. Ott volt Tommy, az az elképesztően helyes srác, aki olyan képtelenül rabolt el a mindennapjaimból és egy nap alatt valami hercegnős átalakítással Pretty Woman-t faragott belőlem… De azt hitte, hogy nem érdekel engem, mert passzív voltam vele, és már napokkal később egy szőke lánnyal láttam. Ilyen az én formám. – Ha akarod csendben maradok. Nem fáj a csend, megszoktam már. - szúrok oda, mikor azt sugallja, hogy ha aludnék akkor magára maradhatna a gondolataival. Nem tudom, hogy miért is gondolom, hogy a gondolatait preferálja helyettem, pedig azonnal így veszem, hiába választanék én bármit, ami elvonja a figyelmemet jelenleg. Néha olyan jó lenne csak csettinteni, és elfelejteni mindent. Hogy mi történt a szüleimmel, hogy milyen elzárkózva élem le az életem, hogy még így is sikerült halálos veszélybe kerülnöm és üldöznek minket… Mindent. - Nem. - vágom rá, mert eszemben sincsen Tommy-ról beszélni. Elég szánalmas, hogy csak ő jut eszembe, miközben egyetlen napot töltöttünk együtt, és ez is három éve volt. - És ha lett volna, akkor sem vagyok egy főnyeremény, akiért érdemes lenne küzdeni. - teszem hozzá, hogy azért kicsit elvegyem az egyértelmű hazugság élét az igazsággal. Nem küzdött értem, a másik lány biztos kedves volt és érdeklődő, nevetett a viccein és elfogadta a törődését. Én pedig nem… legalább is azt hihette, hogy nem, mert nem ismert eléggé. Mikor meglátom a távolban a tehervonatot és az állomást kihúzom magam, nem húzódom az ablakhoz, és érdeklődve figyelem a végtelen történetünk következő fejezetét. - És te? Kivel élsz? - kérdezem nem mondva barátnőt, feleséget, kutyát, exet, gyereket, bár nyilvánvaló, hogy nem a szüleivel él, és az is, hogy az a kisfiú, Jackie, valójában az ő gyereke. Nyilvánvaló, még sem mondom ki, ameddig titoknak számít és ő nem hozza szóba.
- Mittudom én. Nem az én világom, annyi biztos. – Térek ki a válaszadás elől. Láthatja, hogy még a választásom sem volt túl jó, de hogy most még meg is kéne határoznom, hogy mit látok a gyengébbik nemben, az hamvába holt próbálkozás lenne. Örülhet, hogy legalább aláhúztam, hogy nekem nem lenne jobb, vagy több, ha most éppen kicsinosítva állna előttem. A vizes, és csapzott Megan, vagy Meg éppen annyira megteszi. Vagy tudomisén. Magamban sem kezdek túlgondolni semmit, mert mindenből csak a veszekedés van. Vagy legalábbis a nem egyetértés. Kedvelhető figura, de lássuk be, ha éppen nem valami tüskét szed ki belőlem, vagy ugrik le velem a mélybe, vagy éppen a halántékomat itatja fel, amiről csurog a vér, nem vagyunk éppen túl beszédes partnerek. Legalább szavak nélkül próbáblkozom jobb kedvre deríteni, de ezzel sem érek el célt, sőt, mintha még visszavonulót is fújna. Remek! Nem is pillantok rá, csak visszahúzom a kezemet, és kibámulok a másik oldalon. – Nem tudom. Talán mert reméltem, hogy jól esne neked. – Másokkal ellentétben én nem nézek át rajta, legalábbis úgy gondolom, ha ennyire rossz élete volt, legalább jól esett volna neki támogatás, gyengédség, de erre sincsen igénye. Lehet, hogy magam miatt csináltam? Hát erre sem tudok válaszolni. – Én meg azt hittem, hogy legalább aludni fogsz, és elleszek a gondolataimmal. És miért élsz egyedül? Nem volt senki, aki meg tudta volna dobogtatni a szívedet? – Hát igen, köztünk még ezek a romantikus témák is olyan nyögvenyelősen mennek, hogy sehogy. A távolban viszont feltűnik a tehervonat, majd ott fogjuk hagyni a furgont az állomáson. A vonattal nagyjából holnap reggelig tudunk zsötykölődni, aztán lassan irány Glasgow.
Nem is filózok azon, hogy miért nem ismeri fel és miért nem kérdez rá, hogy mit motyogok, csak nem ellenkezem, biccentek kicsit, hogy hívjon így, ha szeretne, hiszen minden jobb annál, mint ahogy a kapcsolatunk indult. Voltam én kislány, Smith, Smithy, mindegyik kellően nyitogatta volna a bicskát a zsebemben - ha lett volna éppen nálam bicska. Hiába Smith a nevem, ahogy ő mondta, attól képes lettem volna letépni az arcát. Csak hát ő volt az erősebb. - Akkor mik a nők? - kérdezek vissza, félrebillentve a fejemet, aztán egy kicsit cinikusan hozzáteszem. - Bár ha nagyon pol korrektek szeretnénk lenni, a plázacicák is ugyanannyira nők, mint az összes többi típus, nem többek és nem kevesebbek a hat réteg műszempillától. - jegyzem meg úgy mellékesen, a megcsinált nők védelmében. Persze a hangomban nyoma sincsen annak, hogy tényleg elhivatottan védeném a jogaikat, csak tovább fűztem a gondolatot. És talán azt akarom, hogy kicsit zavarba jöjjön és ne legyen olyan magabiztos a véleményében. - Csak azok vannak. - válaszolok vissza lazán, újra egy kis élettel a tekintetemben, egészen addig, míg végig nem simít az arcomon. Hirtelen kiül az arcomra a menekülő vadak tekintete, és nem csapok oda, nem felejtem el, hogy vezet, de hirtelen elrántom az arcomat és ez már nem az első alkalom, hogy az érintésével kirántja a lábam alól a talajt. - Miért csinálod ezt? - kérdezem, és még magamnak is furcsán cseng a kérdés. Mit várok válasznak? Vádló a hanngom vagy riadt, vagy éppen nőiességemben sértett, hogy senkim, még is az arcomat simogatja? Nekem még rokonom se volt soha, aki ilyen gesztust tett volna, nem hogy barátom vagy párom. Nem kaptam ölelést, nem kaptam komfortot és védelmet, és főleg nem kaptam ilyen simításokat. Hiába kéne pihennem, hiába érzem a tekintetem és egyébként a gondolkodásomat is kicsit zavartnak és ködösnek, érzem, hogy nem fogok tudni elaludni, ameddig nem tudom, hogy miért érzi szükségét annak, hogy megérintsen. Másnak ez hülyeség lehet, az egész kérdés, de nekem teljesen más. - Nem baj, az életemet ezek az egyszótagosak tették ki eddig is. - mondom, nem adva elő a házitündért. Egyedül élek, nincs kire főznöm - nem is tudom hogy kell -, mivel egészen biztos vagyok benne, hogy egy emberre teljesen felesleges. Ha nagyon bele akarunk menni a depresszív gondolatokba, akkor szimplán nem érdemlem meg.
- Akkor nekem Meg leszel. – Mivel nem néztem meséket már nagyon régóta, nem ismerem fel az idézetet. És különben is jobb így szólítani, amivel azt sugallom, hogy segíteni szeretnék, mintha csak azt mondanám, hogy „hé, te lány”. Tudom, hogy hozzám hasonlóan nagyon cinikus, ki van ábrándulva az életből, és ez így nehéz, ha mindketten fújunk a legkisebb negatívumra, bár kettőnk közül ő a fiatalabb, és azt hiszem valahol legbelül még reménykedik, hogy jobbra fordulhat az élete, velem ellentétben, aki csak egy sosem megvalósítható kávézó miatt teperek így. - Nem várok semmit. Nekem nem a plázacicák a nők. – Felelem halálos nyugalommal, hiszen láthatja rajtam, hogy minden belefér az életembe, csak éppen a nők nem, akkor pedig már jobban érzem magam vele, akivel beszélgetni lehet, a külsőt illetően is egyértelműen pártolom az ázott-szakadt viseletét, mert legalább természetes. Már az autóban ülünk, beletaposok a gázba, azért nem vágtázom, de nem ártana elérni azt a tehervonatot, és akkor egészen közel jutnánk Glasgowba. – Natessék. Már áltánosítasz is. Bár tudnám, hogy a bájos természeted mellett milyen rossz tulajdonságaid vannak, hátha vissza tudnék vágni. – Simítok végig az arcán amolyan magam sem tudja mozdulattal, amiért hátha nem vág képen, hiszen akkor felborulunk az autóval. Egyébként sem valami kamionos vagyok, aki bizonyos szolgáltatásokért felveszi a csinos szőke bulákat, hanem a megmentője, lényegében ingyen és bérmentve. - Pihenj csak nyugodtan, rád fér. Estefelé érhetünk oda a vonathoz, addig csak valami benzinkúton állunk meg a dolgunkat elvégezni, úgyhogy ha éhes leszel, csak keksz, chips, és hasonló egy szótagos gyorskaják. Reméljük már nemsoká itt a vége.
Amikor meghallom a becézést egy pillanatra egy gyerekkori emlékem ébred fel, egy mese, amit az utolsó nyáron láttam, amit otthon töltöttem. Milyen furcsa visszaemlékezni ahogy szaladtunk a videótékába, hogy csoportosan kikölcsönözzük a mesét és egybe verődve minden gyerekkel az utcán megnézzük Ollie-éknál, mert az apjuknak valaki lejátszóval fizetett a kokóért. - A barátaimnak Meg lennék, ha volnának barátaim… - szaladnak ki a gondolatok a fejemből, csendesen, elkalandozva, mintha újra egy másik világban lennék. Nagyon könnyen elkalandoznak a gondolataim, általában a családi tragédiám irányába, de most furcsa meglepetésként ér, hogy valamilyen szinten hasonlítok arra a mese karakterre. Megara szíve is összetört és azután lett bunkó picsa, és ő se bírta elhinni, hogy az életén még lehet fordítani. Hiába visszakozik, hallottam, amit hallottam, és olyan szinten gázul megy neki a “bókolás”, hogy nem is teljesen jön át. - Na pfff, kösz. Két napja rángatsz át az egész szigeten, most másztunk ki egy folyóból, nem tudom mit vársz, Magassarkúban és miniben tipegjek full sminkben és besütött hajjal, vagy mi? - vágok vissza, a szokásomhoz híven tüskésen, nem törődve azzal a ténnyel, hogy ha a legnagyobb nyugalomban talál rám, akkor se lesz rajtam egyik se a felsoroltak közül, nem hogy az összes. Valahol megnyugvással tölt el, hogy nem megyünk el a pszichológusomhoz, akármennyire tekinteném őt egyértelmű megoldásnak, hiszen az egyik legnevesebb mentálmágus. Riley biztosan jobban tudja, hogy mi a legjobb stratégia, én olyan vagyok, mint egy kő, leraktak a Roxfortban, ott is maradtam. Vagy hát majdnem, eljutottam egészen a Roxmortsig, mekkora teljesítmény. Feláll, nyújtózkodik, ez nekem egyértelműen azt mutatja, hogy indulás, így befejezem az evés-ivást és már ki is csúszok a boxból, elindulok a nyomában. Nincsen bennem semmi mérhetetlen sértettség a leharcoltság miatt, azt mondta, amit lát, ez van. Csak unottan elhúzom a számat, hogy megint útra kelünk, és a kocsiban ülve valóban megfordul a fejemben, hogy aludni kéne, de nem azért, mert olyan álmos vagyok. Inkább azért, mert ha az álomba menekülök, akkor mire kinyitom a szemem lényegesen közelebb leszünk a célhoz… Mintha teleportálnánk. Mint amikor valaki azt mondja, hogy olyan részegen ért haza, mintha teleportált volna, mert semmire sem emlékszik. Nekik jó sok feles kell ahhoz, hogy túléljék a mindennapokat én pedig.. álomba menekülök. Mégse jön álom a szememre, csak bámulok ki az ablakon az ajtóra dőlve, a fejemet lazán az ajtó keretére és az üvegre ejtve. - Amúgy te se vagy bűnronda. Gyomorfekélyes láncdohányosokhoz képest. - jegyzem meg félvállról, még csak rá se nézve, a tájat pásztázva.
Kimérten megvonom a vállamat, s egy rövidet bólintok. Túl kicsi ez a világ, és ez a Serrano parancsnok bizony mindkettőnk életében vastagon beette magát. Nincsen egy tisztességes lépése sem, mindent lerombol maga körül, és idő kérdése volt, hogy többen összefussanak az áldozatain közül. Most éppen mi ketten. – Ahogy mondod Meg. – Nem is tudom, hogy mikor szoktam rá erre a becézésre, de végülis ő sem szemét fejvadásznak hív, hanem a keresztnevemen. A kezdeti nehézségek ellenére a célok közösek, már ő sem rugkapál amikor magammal rángatom, mert tudja, nem bántani akarom, hanem megvédeni, de legalábbis együtt túlélni mindazt, ami ránk vár. – Nos nem. Az elveket sem, amiben én még ostoba módon hiszek is. Egyébként ha nem lennél ennyire leharcolva, egészen.. Mindegy. – Sötéten oldalra nézek, na most tényleg jól esne egy cigi. Nem vagyok a szavak embere, az előbbieket is csak azért mondtam el, hogy belássa, én is ugyanúgy benne vagyok a szarban, mint ő. Bókolgatni pedig nem fogok, mert nem tudok. Akarnék, mert az előbb merő véletlenségből sikerült úgy végigmérnem, de az örökös csalódás, a magány, ezek pedig rányomják az ember lelkére a bélyeget úgy, hogy ha jó példát is lát a szülei lévén, ő maga már nem hisz az érzelgősségben. Inkább belapátolom a reggeli maradékát, legalább egy rövid ideig tele lesz a gyomrom. Mondjuk kávéból még egy vödörrel meg tudnék inni, a szívem már így is kirobban a helyéről, úgyhogy mindegy is. – Nem. Csak tovább a cél felé. Így is kiszámíthatóak vagyunk, ahogy látod. Ha mást is belekeverünk, az ismerősöd is bajban lehet miattunk. Jussunk el mielőbb Glasgowba, aztán meglátjuk. – Pattanok most már fel, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat. Itt esetleg aludhatnánk, de még korán van, az idő pedig sürget. Esetleg a lány majd alhat a kocsiban. A kopott platós furgon kulcsait megkaptam, valamennyi benzin is van benne. Csak annyi kell, hogy elérjük a közeli vasútállomást, innen mintha járna valami tehervonat, az sokáig el tud vinni. Holnapután éjfél a hatádidő, addig akár oda is érhetünk.
Nem tudom, hogy mit szólnék, ha cigi lógna ki a szájából, mire visszatérek, de szerencsére nem is kell ezen elgondolkoznom, mert csak a boxban ül, ahol hagytam, a lassan megérkező ételekkel. Nem törődök annyira a külsőmmel, fel se veszem, ha jobban megnéz, csak fázósan összefonom a karjaimat, amikor leülök és megvárom, míg válaszol a felmerülő kérdéseinkre. Végighallgatom a történetet újra, most több részlettel, más irányból megközelítve, és így igen csak összefutnak a szálak. - Tehát az, az a korrupt auror, akit az emlékeimben láttunk ugyanaz, mint aki téged besározott, mert elkezdtél kutatni utána? Akkor tényleg én vagyok az élő bizonyíték ellene, ennek a szemétládának a pokolban a helye. - kérdezek vissza, majd egy kis indulat is bekerül a morgós, fáradt hangomba. - Vagy az Azkabanban egy dementor csókra. - helyesbítek, hogy ne úgy hangozzon, mintha ki kéne nyírni az alakot. Meg így még is csak varázsvilágosabb, ha már egy ex-aurorral ülök szemben és a fejemből mágiával előszedhető emlékek vannak főszerepben. Nem jegyzem meg, hogy ő is magas és jóképű, de azért valami még is csak kiszalad a számon, ami jelzi, hogy mennyire mellette állok. - Mekkora egy ribanc, hírből sem ismeri a hűséget? - mondom elfintorodva, mert el se tudom képzelni, hogy ha valakit egyszer annyira közel engedek magamhoz, hogy együtt éljünk, hogy összeházasodjunk - haha, jó vicc -, akkor bárki bármit bebeszélhessen nekem róla, amiért magára hagynám. Ráadásul a kisfiú… még közös gyerekük is volt… és a nő simán a gyereket is hátrahagyta és új életet kezdett? Látszik az arcomon az ellenszenv és az undor nem csak a korrupt zsaru, hanem Riley exe felé is. Melegre vágyom, így iszok néhány kortyot az akármiből, amit asztalra tettek, legyen kávé, legyen tea, nem is figyelem az ízét, csak iszok, aztán a villámmal megpiszkálgatom a sonkát és a tojást. Jó kis húsevős kaja, de végül is kell az energia a rohanáshoz, ami végi kíséri az utunkat. - Akkor mi lesz? Hogyan tovább? Elmegyünk Edinburghba, vagy van valami jobb ötleted? - kérdezem halkan, attól függetlenül, hogy többet kérdezek, se nem hadarva, se nem túlságosan lelkesedve a hajszáért, de nincs más út, valahogy el kell jutnunk a bíróságra anélkül, hogy elkapnának minket az alvilágiak.
Amíg a lány megérkezik, megfordul a fejemben, hogy valakitől kérek egy szál cigit, de attól a furcsa ötlettől vezérelve, hogy neki ez nem tetszene, lemondok róla, és csak zsörtölődve kortyolgatom a kávét, s kedvetlenül turkálom a ham&eggs-et. Éhes vagyok, és kínoz a gyomorfekély, ám a túlhajszoltság miatt nem túl jó az étvágyam, a kávé meg csak tovább marja így a belső szerveket. Felpillantok, ahogyan elkínzott lelkitársam feltűnik, s akaratlanul is mosolyt csal az arcomra, hogyan száradt meg a haja. Most nem tapad az arcára, hanem egész csinos a maga módján, bár mintha Megan még a saját nőiességét is állandóan el akarná nyomni, mint valami önkínzó kúrában. Azt értem, hogy én miért büntetem magam, de hogy ő is ezt teszi? Hát ezért bízik bennem, mert látja, hogy hasonló lelki roncs vagyok. – Túl sokszor Meg. Ez az aurorvezér.. nos ismerem őt, de eddig nem akartalak vele terhelni. Azt már említettem, hogy megkeresett, hogy a skót hatóságok helyett hozzá vigyelek, de már előtte is tudta, hogy ki vagyok. – Megvonom a vállamat, ha nem akar az agyturkászhoz menni, nekem oly mindegy, végülis magunktól is közelebb kerülhetünk az igazsághoz. – Sokan rebesgetik, hogy korrupt, és kétesek az eszközei. Úgy döntöttem, hogy én magam buktatom le. Átkérettem magam hozzá, és gyűjtöttem a bizonyítékokat. Amikor túl közel jutottam, akkor kenőpénzt ajánlott, amit nem fogadtam el. Még aznap este razzia volt a házunkban, és az auror társaim három kiló tiltott kábítószert találtak, amit pont a parancsnok aurorjai helyeztek el nálam. Így aztán mehettem isten hírével, ráadásul a feleségem se nekem hitt, hanem az egyik magas, jóképű kollégámnak, akivel most együtt él. Hát ennyi. – Most végre elkezdek enni, hirtelen könnyednek érzem a lelkemet, hogy kiadhattam magamból. Ő beszélt a családjáról, én pedig a múltamhoz. Lelki értelemben közelebb kerülhettünk egymáshoz, és ez valahogy megnyugtató érzés.
Elgondolkozom, de az az igazság, hogy elképesztően rossz vagyok földrajból, és fogalmam sincs, hogy útba esik-e. Mivel a pszichológus járt hozzám a Roxfortba, és alapjáraton is a Roxfort Expressen kívül sehogy máshogy nem közlekedtem London és Roxsmorts között, így vajmi keveset tudok arról, hogy egyáltalán pontosan hol van egyáltalán az iskola, hiszen biztonsági okokból, mint minden mágus iskolát, elkendőzik a pontos helyét a térképen. Úgy érzem, hogy egy világot tettünk meg, pedig valószínűleg csak az Egyesült Királyság szigetének északi részén keringünk, mint a mérgezett egerek, üldözőkkel a nyomunkban. Jön a közjáték, amit Riley olyan profin végez, mintha erre született volna, de hát lehet, hogy csinált is ilyesmit varázsló verzióban évekkel ezelőtt, nem tudhatom pontosan, hogy milyen volt aurorként, mielőtt lejáratták. Odahajolok, és kicsit összeér az arcunk, amire riadtan visszavonulót fújok, ő pedig a megfelelő keménységgel esik nekem, hogy mit nem értek ezen a próbán. Hát azt, hogy fogalmam sincs eszik-e vagy isszák ezt a lakmuszt! De nem válaszolok vissza, csak a szemem villódzik sértetten, ami még talán bele is fér egy kezdő szerencsétlenkedésébe. Figyelem mit csinál, bár közben az arcomon még ott zsibong a borostájának karcolása, nem tudom eldönteni, hogy kellemesen vagy kellemetlenül, de mindenképpen furcsán. Lényegében eljátssza, hogy a pénz hamis, hogy a forgalomban tartásuk büntetéssel jár, és saccper lefizethetnek minket egy kis ellátással? Igen furcsa páros vagyunk, de még is beijed a tulaj, lehet, hogy nem rég kezdte a bizniszt, vagy hogy már alapból csávában van és ez lenne az utolsó csepp a bezáráshoz, ki tudja. Más esetben ki hinne nekünk? Mondjuk valaki, aki nem olyan mélységesen bizalmatlanul tekint a világra, mint én. Nem tudom a menő-e a szó, amit látok ahogy utolsó pillantást vetek Riley-ra, mielőtt eltűnnek egy szobában szárítkozni, de mindenképpen sugárzik belőle az erő, a magabiztosság, minden aminek kell ahhoz, hogy az itteniek tényleg azt higgyék, hogy tudja mit csinál. Ugyan próbálom kihúzni magam, ha összeakad akárkivel a tekintetem keménynek lenni és céltudatosnak, de belőlem maximum a szerencsétlenség sugárzik. Éljen. Mire megszárítkozom és visszatérek már kész van az étel és a gyomrom egy fáradt nyöszörgéssel jelzi, hogy rég nem ettünk, bár túl sok kedvet nem érzek hozzá, csak nem vagyok hülye. A tagjaim fáradtak, a testem elcsigázott, lehet, ha négy fal között lennék és hevernék csak az ágyamon rajzolgatva, akkor ezzel meg tudnék birkózni, de menekülünk és aközben nem eshetek össze azért, mert nem ettem. - Szép volt. Nem is értem, hányszor játszottál már el ilyesmit? - kérdezem halkan, mikor már biztos vagyok benne, hogy hagynak minket enni-inni, aztán visszafogottan hozzáteszem. - Mindig a Roxfortba jött házhoz hozzám, de tudom, hogy Edinburghban lakik és praktizál. Nem tudom pontosan mekkora kitérő lenne. - vonom meg a karcsú vállaimat, kicsit lesütve a tekintetem, kerülve az övét. Mintha abban reménykednék inkább, hogy túl távol van, mintsem abban, hogy elmehetünk hozzá megkérni, hogy túrjon bele a fejembe.
- Igen? És útba eshet? – Kérdezek vissza, mert én sosem hallottam a nevet, főleg Londonban tevékenykedtem, bár volt már, hogy valami szökevényért egészen Párizsig elmentem. Megan pontosan tudja, hogy a gyors elfogás, majd a repülőzés híve vagyok, hiszen én is kezdek kimerülni, és a gyomorfekélyem is kínoz a sok stressz, és a felelőtlen életmód miatt. De pihenni nem csak a mostani zűrös napokban, hanem egyébként sincsen időm. Valahogy össze akarnám hozni azt a kávézót. Egyébként is kávéfüggő vagyok, mert ha a cigiről kénytelen is vagyok most lemondani, egy egy jó erős feketét már bedobnék. Hamarosan már bent vagyunk a kocsmában, ahol előadom a nagymenő titkos ügynököt, de Megan szerencsétlen is már lassul be. Törékeny arcán látni az elgyötörtséget. És szánom érte. Neki nem kéne ilyen életet élnie. Remélem holnapután jobbra fordul neki minden. Legalábbis segítenék neki felkutatni, akit kell, csak ezt az egész kincs elsikkasztós mizériát éljük túl. Közelebb hajol, én pedig itt bénázom, mert nem értem, hogy mit akar, annyira egyértelműnek vettem, hogy összedolgozunk, így késve fordítom oldalra az arcomat, így jól összekoccanunk. Na nem úgy, hogy az ember leharapja a nyelvét, épp csak annyira, hogy érezzem a bőre illatát, még így ázott vakondként is. Nyelek egyet, s megfeszítem az állkapcsomat, hogy aztán eljátsszam a bosszankodós főnököt. – A lakmuszpróbát Robertson! – Dörrenek rá, és az átvett húsz fontosok közül az elsőt magam elé terítem ki, benyálazom a mutatóujjamat, s elkezdem lesarítozni a 2-es számot, ami egyre jobban tépődik el. – Jól sejtettem, hamisak. Jókora bírságra számíthatnak, de most szóbeli figyelmeztetést helyezek kilátásba, ha beszereznek egy papír pénz valódiságot ellenőrző eszközt, és a továbbiakban pedig a hatóság támogatását várom. A furgont lefoglaljuk, remélem tele a tank. A hölgynek egy pokrócot kérek, és egy helységet, ahol megszáríthatja a ruháját. Ezen kívül kávét, és reggelit két személyre. Akkor eltekintek az eljárás megindításától. – A húsz fontosokat visszadobom, mintha nekem nem lenne rá szükségem. A tulaj rémült fejjel szól hátra a szakácsnak, hogy dobjon össze valami ham&eggs-et, ő maga pedig már lép is ki a pult mögül, hogy intsen Megannak, hogy kövesse. Én pedig az orromra nyomom a napszemüvegemet, hiszen most nagyon menőnek érzem magam.
Egy laza szemforgatást érdemel a morgolódása és míg ő tépelődik a kényszeren, hogy rágyújtson a nemlétezőre, addig én kattogok azon, hogy még is milyen módon lehetne kiszedni több információt a fejemből. És amikor azt mondja, hogy ő csak olyat tud, aki Londonban van… - Azt hiszem én tudok valakit... Aiden Fronsac... - akadozva ejtem ki a nevét, de a szigeteken elképesztően híres mentálmágus, aki pro bono vállalt el engem majdnem tíz évvel ezelőtt. Megfeszül az állkapcsom és még jó darabig hallgatok magamban, de jól is teszem, mert ahogy belépünk a kocsmába kicsit felgyorsulnak a dolgok. Nem mondom, hogy nem örültem volna, ha a hosszú csend közben lépésről lépésre közli, hogy mi is a terv, mert olyan ütemben dörren rá a benti pultoshoz, hogy már én majdnem összerezzenek. Az pedig igen kínos lenne, tekintve, hogy miket mond. Összefonom először a karjaimat, próbálok komoly képet vágni és biccenteni, szótlanul, igazából nem nagyon kell változtatnom az alap beállításaimon, hiszen mindig ilyen fapofára váltok vissza két beszélgetés közben. De most nem bambulhatok csak úgy el, mert nem csak egy dísz szerepét rótta rám a férfi, hanem a pénzszámolgatást is. Átveszem a papírlapokat, amikért normális emberek munkával szenvednek meg, aztán néhány lépéssel a pultot támasztó Riley-hoz lépek, és az egyik kezemben a pénzt tartva, a másikkal intve neki, hogy hajoljon közel a fülébe suttogok. - A milyen próbát? - kérdezem halkan, miközben a fejemben forognak a fogaskerekek, de halál tanácstalan vagyok. Még sose teszteltem, hogy egy mugli pénz igazi, vagy sem. Még pálcával se nagyon, mert Roxmortsban a kis diákok ha pénzt másolnak nagyon bénán teszik és azonnal lebuknak, ráadásul mindenki ismer mindenkit, nagyon könnyen visszakövethető a csíny. De most egy mugli kocsmában vagyunk, mugli pénzzel a kezemben, és fingom sincs mi az a lakmusz. És ha még pár pillanatig szerencsétlenkedek, akkor ez tuti feltűnő lesz a pultosnak is. Azt se tudom, hogy mit gondolt, most fogjuk a huszasokat és elvisszük valahova “tesztelni”, vagy ez valami olyan teszt, amit itt helyben meg kéne csinálni, vagy legalább is úgy kéne csinálnom, mintha megcsinálnám? Közben átpörgetem a pénzeket a kezem között, és az egyik lapot, ami különösen gyűrött kiemelem, mintha azt tanakodnám, hogy na, ez tuti, hogy kamu. A gyomromban egy ideges görcs növekszik egyre jobban, egyáltalán nem vagyok ahhoz szokva, hogy improvizáljak valamit. Amikor megpróbáltam a tér és időutazásról minél többet megtudni Sheska Thorne-tól, akkor napokig komponáltam a hazugságot, ezerszer eljátszottam, és még úgy sem voltam elég hiteles hozzá. Amikor pedig Tommy vitt el arra a nyitó rendezvényre ott is teljesen tanácstalan voltam, hogy hogyan kell viselkedni. Tehát most is növekszik bennem a rosszullét, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól és nem tudom, hogy mi a hiteles, hogy mit kéne tennem. Nagyon ritkán lépek ki a világba, mióta bekerültem a Roxfortba, és ez nyomot hagyott. Minden nyomot hagy.
- Milyen szépen fogalmazol. A végén még elpirulok.. – Morgolódom, de tudja, hogy ez már csupán hárítás. Ha lenne nálam még cigi, akkor most biztosan rágyújtanék, amolyan pótcselekvésként is, na meg valahogy muszáj levezetnem az örökös feszültséget. A gyomorfekély nem a legjobb betegség, az örökös rohanás, ez a mostani vesszőfutás, de maradnak a félszavas beszélgetések, és sokszori felismerése annak, hogy mi ketten mennyire hasonlítunk. Na nem jó értelemben. Ahogyan ő is gondolja, mert bár nem látok a fejébe, az arcára kiülő önironikus fintort magamra is veszem, el vagyunk alaposan cseszve. – Igen valamilyen mágikus útkereső, igen. De hogy kinek van olyan? Londonban ismertem egy Cunnigham nevű figurát, de ezért már nem fordulunk vissza. Majd meglátjuk, mit hoz Skócia. – Elérünk végül a kocsmáig, ami előtt a platós furgon rostokol. Jó lenne mielőbb valami civilázióba érni, mert már szerda koradélután van, és péntek éjfélre mindenáron a glasgow-i reptér a cél. Mivel már nem vagyunk egymáshoz láncolva, tartom neki az ajtót, de én lépek be elsőként. Marcona ábrázatot öltök, s odalépek a pultoshoz. – Üdv. Alonso Mosley vagyok a brit titkosszolgálattól. Ő itt a társam. – Villantom fel a kamujelvényt egy pillantra. – Tudomásunk van, hogy itt a közelmúltban többen hamis húsz fontosokkal fizettünk. Adja át a társamnak a kasszából őket, hogy elvégezzük a lakmuszpróbát. – Dörrenek rá a pénztárosnak, aki már számolja is Megan kezébe az említett papírpénzeket. Addig unott arccal támasztom a pultot, még félig víz csöpög a tagjaimból.
Azt hiszi, hogy leszar mindenkit, miközben én azt hiszem, hogy én vagyok a flegma és mind a ketten tévedünk. Sérült áruk vagyunk, ezen nincsen mit szépíteni, végletesen sérültek egy hajszálnyi eséllyel a gyógyulásra. Én azt hittem, hogy az lesz a gyógyulásom útja, ha végre megtalálom Ninont, megszabadítom apámtól és újra együtt leszünk, míg a halál el nem, de az élet nem így működik. És ő is kapaszkodik még biztosan valamibe, egy reménysugárba, egy jövőképbe, ami betöltheti a hatalmas lyukat a mellkasában. Nem azt, amit már kievett a tüdőrák a sok bagótól, hanem a másikat, amit az érzelmi nyomorúság kapart ki belőle. - Hát… - vonom meg a vállam és a szememben villan valami, ami azt is jelentheti, hogy de, még mindig csak egy pénzért lihegő bérenc, aztán egy vékony mosoly kerül a szám sarkába. - Végül is még mindig az vagy. De nem csak az vagy. - teszem hozzá az utolsó mondatot, egy kicsit talán enyhébb hangszínben. Vaknak kéne lennem ahhoz, hogy ne lássam, hogy Marvin és a Halálfaló maszkosok milyen agresszívan bánnak velem, és ezzel szemben Riley azóta, hogy kitessékeltek minket a repülőről mindentől megóv, ételt és italt hord nekem, átadja az ágyat, előre enged a fürdőbe, elvitt a családjához, ezzel lehet bajt is hozott rájuk… Mindent megtesz a biztonságomért. És erre mondhatnám azt, hogy biztosan most csak a nagyobb díjra megy, a korrupt auror kincsére, és ott is van a nyelvem hegyén a kis piszkálódás, de még se mondom ki. Mert nem érzem igaznak, és valamiért nem látom ezúttal a hasznát annak, hogy hazugsággal piszkáljam fel. Ha magamra hagy, nekem annyi. - A merengő erre nem volt elég, azt már ellőttük, ki tudhat más utat az elmémbe? Talán van egy titkos szó, amit ha kimondanak, akkor eszembe jut minden? Vagy egy transzállapot segítene, mintha pszichológusnál lennék? - jönnek az ötletek, miközben szedem a lábaimat egyre könnyebben, mert a ruha szárad és egyre könnyebbé válik újra. De így is jócskán reszketek, bár most nem csak azért, mert fázom, hanem azért, mert ahogy kiejtettem a pszichológust a számon, azonnal megkeseredett a szám és eltűnt a jótékony nyugalom, amit azért éreztem, hogy végre egy kicsit csak leráztuk őket. A pszichológus… Akihez hosszú évekig jártam… A szakmája legjobbja, mindenki ezt mondta, elképesztő ügyességgel lavírozik a mentálmágiában és számtalan pácienssel foglalkozott, a lehető legjobbat kaptam, amikor kiütköztek, hogy képtelen vagyok feldolgozni a traumát és ön és közveszélyes vagyok. De most, ebben a percben, úgy érzem, hogy ha tűzzel vassal kínoznak meg, akkor se tudom kimondani a nevét, és akkor se tudok hozzá fordulni, hiába lenne olyan egyszerű. Minden, amit eddig elástam magamban újra előjönne, a szorongás, a sötétség, a halálvágy, és ott állna előttem a mindent látó szemével, és én lennék az az egyetlen páciens, aki még mindig mélységesen és javíthatatlanul megtört. Az arcom elsötétül, a gondolataim elkalandoznak, ha néhány pillanatom van arra, hogy belesüppedjek a múltamba, az már is lecsap és oda mindennek, amit eddig felépítettem magamból.
Nem értem, hogy mit kell ezen magyarázkodni. Bármennyire is savanyú a képe, igenis érzek benne gondoskodást, mint amikor levetődtünk a vasúti kocsira, utána belőlem bányászta ki a tüskéket. Hiába akarja elhitetetni velem, hogy nemtörődöm, látom rajta, sőt folyamatosan tapasztalom, hogy mennyire jó ember, aki csupán önhibáján kívül keveredett ebbe az egészbe. Én tényleg leszarok mindenkit, de ő csak ezt mutatja. Ez nagy különbség kettőnk között. Így aztán vetek rá egy értetlen pillantást, aztán nem magyarázom, fogok én itt neki bókolni.. Nem méregetem a ronggyá ázott alakját, különben is nagyjából be tudom lőni a méreteket, hiszen nem először gurulunk egymáson. Vékony, de formás, nem kell ide zavarbaejtő mustra sem. Inkább induljunk, ha még nem fáztunk meg eddig, most biztosan meg fogunk. Fogom a kezét, hogy ne csússzon el, és ez a támogatás nekem is elkél. - Talán engem sem tartasz már valami pénzért lihegő bérencnek, ugye? – Ha már ő játékos, akkor talán én is fellélegezhetek kissé, most ebben a percben senki nem szomjas a vérünkre. Közeledünk a faluhoz, ami lepukkant és sivár, alig áll néhány házból. Kocsma viszont van, ami jó hír, lassan tényleg fel kéne használni Mosly igazolványát, ezt amolyan aduásznak tartogattam, de nincsen tovább, a pénzünk elfogyott, mindenünk elázott, és még legalább másfél nap ebben a tempóban, amíg a reptérre érünk. – Ez szépen hangzik, de az az auror osztályvezető nem hülye. Ha valami nyomjel van rajtad, látja, hogy mozogsz. Csak idő kérdése, hogy megtaláljon. Éppen ezért lehet, hogy rá kéne jönnünk, hogy hol a kincse, és mondjuk kezdeni vele valamit. Hiszen ha utolér, biztosan ez lesz az első kérdése feléd.. Nekem abból az emlékből úgy fest, hogy az elméd tudja a választ, csak komoly mágia fedi. – Lassan kutyagolunk, a kocsma előtt egy rozzant, de üzembiztosnak tűnő platós kis teherautó várakozik, ez még jól jöhet.
Nekem nincsenek tippeim. Ezen is látszik, hogy mennyire leszartam a környezetemet, a külvilágot, egyáltalán nem vagyok tisztában azzal, hogy kik is törtek hatalomra. Persze, ott van Nox, az egyetlen kapcsolatom az alvilággal, mert pontosan tudom, hogy nem teljesen ártalmatlan nővel kötöttem egyezséget, de még rajta keresztül se kerültem képbe, hiszen nagyrészt a találkozásaink az időutazás lehetőségeiről szóltak és a húgom megtalálásáról. Nem a Halálfalókról, vagy új alvilági zsarnokokról. Az éles felháborodása majdnem kizökkent, de nincs idő értetlenül bámulni rá túl sokáig, át kell változtatnom a bőrömet és ugranunk kell. A becsapódás a magasság miatt még így is érezhető, vastag bőrön keresztül, remélem, hogy a nagyját felfogom, és ugyan Riley-nak lehet, hogy könnyű kikecmeregnie, de én nagyon erősen megküzdök az életbenmaradásért. Nem mondanám, hogy egyáltalán nem tudok úszni, inkább azt, hogy régen volt az elemi első osztály a kötelező uszodával. Esetlenül mozgok és kapálózok, a mozdulataim nem átgondoltak, sokkal többet dolgozok, mint kéne, de a végére valahogy csak kihúzom magam és meglepődve fogadom azt a bennsőséges puszit. Mert amennyi érintést én az életemben megtűrök, egy puszi igen csak bennsőséges. - Hogy értetted, hogy már megint? - bukik ki belőlem a kérdés, miután feltápászkodtam és sikerült úrrá lennem a zavaromon. Talán csak azért térek erre vissza, hogy tereljem, hogy a pír nem csak az erőlködés miatt jelent meg az arcomon, hanem a puszi miatt is. A ruháim és a hajam rám tapadnak egészen, kellemetlenül kiemelve az űzött tekintetem és a karcsú alakomat, ami éppen a megfelelő helyeken domborodik csak nőiesen, de legkevésbé sem rendelkezek telt idomokkal, sőt. - Milyen rövid idő alatt angyallá lettem a kislányból. - szólalok meg a szokásomhoz híven nem túl pozitívan, de a hangomban még is van egy leheletnyi játékosság. Visszautalok az első pár percére a találkozásunknak, amikor megállás nélkül kislányként referált rám, és egyébként amikor sokkolóval elrabolt az életemből. Egy apró mosoly jelenik meg a szám sarkában, a tekintetemben pedig ott a civakodásra kész kihívás. Elfogadom a kezét, ameddig átmászunk a sziklákon és a sarasabb területen, de aztán elengedem és elkezdem a ruháimból csavarni a vizet. Jó lenne minél előbb megszáradni, mert lehet, hogy nyár van, de a skót nyár az nem haladja meg a húsz fokot se, tehát… Tehát kezd kékülni a szám. - Lehet vissza se kéne menni. Higgye az egész világ, hogy megdöglöttem… - motyogom az orrom alatt kicsit bosszúsan, nagyon elegem van a rohanásból és most még meg is fagyok.
- Lennének tippjeim. – Mormolom Megan kérdésére, mert bár én sem követem figyelemmel a varázsvilág főgonoszait, számos hatalmasság emelkedett fel Tudjukki halála óta. Ezt nem most fogjuk megvitatni, az biztos. Miután Marvin deaktiálva, már kézenfogva rohanunk a szikla felé, hiszen a nagy semmi közepén vagyunk, innen aztán hoppanálni nem fogunk tudni, főleg, hogy kissé kiszámítható, hogy hova is tennénk, marad hát a futás, majd talán az ugrás. A szakadék szélén lefelé nézve a folyóra azért én is megdöbbenek, mert nincs más esély, hiszen ha elkapnak az üldözők, mindennek vége. A folyó szikláin is összezúzhatjuk magunkat, de kisebb lutrinak tűnik. – Nem most, hanem már megint. – Felelem éles felháborodással a hangomban, hiszen amikor kiütöttem azt az állatot, akkor Megan hurcolt el onnan, Marvin ütéseitől is ő igyekezett elvonni, és úgy általánosságban, olyan célt adott, amelyet már évek óta nem fogalmaztam meg magamban. Nem, ha valaki megmentő, az egyértelműen ő. Ám nincs időm a sértett férfit játszani, mert Megan máris változik, ezzel ismét meglep, nem semmi, mennyire sokoldalú, hiába állítja be úgy, hogy ő csak sima bolti eladó. Átöleljük egymást, és ugrás. A csobbanás szerencsére a vízbe, és nem valami kőre érkezik, így marad az, hogy kievickéljünk a partra. A halálfalók, vagy akik annak néznek ki, csak kipillantanak a meredélyen, aztán dolguk végeztével el is tűnnek, nem fognak búvárkodni. Mivel viszonylag a folyó szélén értünk vizet, nem nehéz kievickélni, nem visz el a sodrás, és még csak a fulladással sem kell számolnunk. Csuromvizes vagyok, de mielőtt felállnánk, odavonom magamhoz, és egy puszit nyomok a homlokára. Magam sem tudom, hogy miért. Köszönet? Hála? Vonzalom? Inkább a már beázott órámra nézek, egyre rosszabb állapotban van. A fülemhez emelem, még azért ketyeg valamennyire. Viszont már szerda van, fogy azért az időnk bőven. Ám végre szerencse is koronázza a vállakozásunkat, itt a folyó mellett a szurdokban valami falucska lehet, olyan húsz percnyi gyaloglásra. Stílusra ez már Skócia lehet. Lassan, de biztosan haladunk. – Na gyere angyalom.. Talán most lépéselőnyben vagyunk, ha halottnak hisznek. – Nyújtom a kezemet, lassan már megszokott, hogy egymásra támaszkodunk. Ám ha Meganon valami nyomjel van, akkor csak idő kérdése, hogy a nagyfőnök, aki őt keresi, ismét megindít utánunk valakit. Na és persze Marvin ilyenkorra már biztosan magához tért.
Nem tudom meg, hogy pontosan hol vagyunk, de igazából mindegy is, mivel többek között a földrajz se az erősségeim közé tartozik, így ha mondott volna egy városnevet, talán akkor se került volna a helyére semmi a fejemben. Mikor Marvin tovább rángat elakadnak a szítkaim, már csak sziszegek rá, mint egy kígyó. A cigifüstöt még ha rühellem is, nem teszem meg neki azt a szívességet, hogy elkezdjek fuldokolva köhögni ő meg önelégülten vigyoroghasson… Egyáltalán nem ismerem ezt a férfit, de amennyit láttam belőle, amilyen durva volt és bunkó, a fejemben már sátánnal azonosítom a világ minden rossz tulajdonságával együtt. Egészen odáig tart a kiabálásom, hogy felvonjuk magunkra a figyelmet, amikor négy halálfaló tűnik fel. Egészen idáig eszembe se jutott a maszkos kérdés, de most még is csak kibukik a számon. - Ezek még is ki a csodát követnek? Vagy csak elfogyott a gorilla-maszk a partiboltból? - csikorgatom a fogamat. Elő lehetne ezt a beszólást adni vicces hangon is, de se a helyzet nem alkalmas arra, se a személyem. Már megint dönteni kell, hogy mi a kisebb rossz, és most Marvin ugrik ebbe a szerepbe, így amikor a kocsit célozza meg nem ellenkezem, ahogy lök én repülök a karcsú alkatommal. Csak kitámasztom magam a lábammal, hogy a rázkódásoknak, a kanyarnak, a gyorsulásnak ellen tudjak tartani, ami jól is jön, mert olyan nagyot durran az egyik kerék, hogy máskülönben a sodrástól fejre álltam volna. Míg én az életemért küzdök Riley már tarkón rúgja Marvint, leveszi a bilincsét és fél lábbal kint is van a kocsiból, engem magával húzva. Kicsit rátermettebben kezeli a helyzetet, mint én, aki csak próbálja nem összezúzni magát. Amennyiben róla lekerül a bilincs, úgy gondolom rólam is, szóval kicsit újra fellélegzem és megérzem a szabadság illatát a levegőben… egyetlen pillanatra, míg nem realizálódik, hogy a “halálfalók” a seprűn vészesen közelednek. A férfi sérült, több fokon is, lehet, hogy már alapjáraton is kicsit le van rokkanva, és most állunk egy folyó előtt, váltok vele egy pillantást. Nem sokat, de habozok, és ugyan nincsen olyan hatalmas testem, de még is csak, ezúttal… - Most én védelek meg az ütődésektől. - jelentem ki, minden kérdés nélkül, és a bőröm láthatóan megváltozik, megkeményedik. Nem szép látvány kimondottan, ahogy egy rinocéroszhoz hasonló vastagabb, ráncos bőr alakul ki a testemen, de érdekes látvány, és ami még fontosabb, nagyon hasznos. Megfogom a kezét, és ugrok, ezúttal úgy, hogy ahelyett, hogy ő takarna be a testével, én takarjam be őt, amennyire tudom, és a kezeslábas-bőrpáncélommal megóvjam, még ha így is érezhetem a fájdalmat egy-egy nagyobb ütődésnél, csobbanásnál.
- Elérhetetlennek azért tűnik, mert a határidőt úgy adták, hogy repülővel megyünk. – Felelem, de nem hibáztatom a kamu vagy igazi pánikroham miatt, hiszen akkor még nem ismert ennyire, és nem tudta, hogy miért is akarom elhurcolni egy másik pontra, a munkahelyétől jó messze. Nem is nagyon tudom törölgetni a halántékomon csordogáló vért, inkább csak megmosolygom, hogy ameddigre leszállítom Megant a kívánt időpontra, úgy fogok kinézni, mint valami hadirokkant. Azt viszont nem tűröm, hogy ez a tahó őt is bántsa. Marvin nem válaszol neki sem, csak bevonszol minket egy közeli telefonfülkébe, vagyis csak Megant, mert ketten férnek el bent, engem pedig kint hagynak, de közel a távolság az összebilincselt kezek miatt. Nem is tudom, hogy Marvin polip volt-e az előző életében, mert az egyik kezében a puska, a másikkal telefonál, és még valahogy cigire is rá tud gyújtani, amit pofátlanul a lány arcába fúj. – Jerry? Igen, megvannak öregem, mind a kettő. Ez a szemét Riley hozzábilincselte magát, úgyhogy viszem őket. Na csá. – Vágja le a telefont, de még éppen időben, mert én ugyan hiába bólogatok a lánynak, aki megpróbál integetni mások felé, most alig jár bárki is az utcán, azonban a közelben vagy négy halálfaló maszkos tűnik fel a semmiből, méghozzá seprűkön lovagolva, mire Marvin elkezd minket a kocsijába tuszkolni. Kissé kiszolgáltatott helyzet ez így, és hát nem igazán bízom a fazon vezetési képességeivel, főleg ha a seprűk mágiája nem éppen lassú. Nem is tart sokáig az ügy, mert hiába nyomja a gázt, valami durrantó átokkal ki is lövik a kerekét, úgyhogy csoda, hogy nem állunk fejre. A hátsó ülésről lendületből rúgom fejbe, hogy egy pillanat alatt kinyitva a bilincset, kézen rántsam védencemet, és vegyem futásra ismét a figurát ki a kocsiból. Mert mi más lenne a közelben mint valami vad sodrású folyó a mélyben. Ezek már a skót hegyek. Meganra pillantok, ugrani kéne, mielőtt még elkapnak. Lassan már tényleg nincs mit veszítenünk.
Én sem értem, hogy hogyan ragadt rám Cody. Talán csak felelősnek érzi magát miattam, vigyázni akar rám, mert tudja a múltam, hogy mi történt hetedikben, és mindent megtesz, hogy ne történjen semmi olyasmi újra. Nem mintha eszembe jutott volna évek óta. - Péntek éjfél… elérhetetlennek tűnik. Hol is vagyunk éppen? - kérdezem, miközben elindulunk az ajtó felé. A hirtelen fordulatra megugrok, és elsőre hátrálni kezdek, hogy reflexből felhúzzam a nyúlcipőt, de az a nyomorult fejvadász-karikatúra megragadja a karom. Már lendülne a kezem, hogy elkezdjem sorozni a kezét, karját, hasát, akármijét, de a fizikai erőm egy szúnyogéval vetekszik. Már éppen a képességemhez fordulnék, amikor csattan a bilincs a kezemen és meglátom, hogy a másik végén a vérző Riley van. Elkerekedik a szemem, nem csak azért, mert összekötött minket, hanem azért is, mert meglátom, hogy milyen ronda sebet szerzett, és az arcon a legkisebb sebek is képesek nagyon rondán vérezni. Ugyan a kacsintás és a cinkos mosoly arra utal, hogy úgy igazán nincsen semmi baja, még is eléggé kétségbeejtőnek tűnik a helyzete - helyzetünk. Abban mondjuk nem vagyok biztos, hogy tényleg nincs meg a kulcs, de értem, hogy mi a terve. Holtsúly lesz, hogy ne hagyhassa hátra Marvin, miközben engem magával ragad. Hiába ígérte pár perce, hogy megvéd, most azért nem néz ki olyan jól a helyzet. - Hozzám ne érj te büdös bunkó! - szólok vissza a fickóra, amikor éppen engem ráncigál, és nem Riley-t. Mivel a bilincsen már rég nem él a bűbáj ami kipárnázta, így megpróbálom úgy forgatni a kezemet, hogy sikerüljön összekulcsolni a kezeinket és egy-egy rántásnál ne horzsolja le a csuklónkat a fém bilincs. - Jól vagy? - kérdezem halkan, miközben a szemem vadul pásztázza a környezetet, hátha látok valamit, ami segíthet a szabadulásban. Vagy mondjuk egy csapat muglit, akiknek integethetnék, hogy SEGÍTSÉG. Vagy… bármit.
Meglepő, hogy hozzám hasonlóan mennyire ritkán mosolyog, de ha véletlenül mégis megteszi, jól áll neki, keretbe foglalja a csinos arcát. Végül csak vállat vonok, igaza van ezzel a nézéssel, van jobb dolgunk is, mint vihorászni, úgyhogy én is rendezem a vonásaimat, és míg a minimális reggelit lapátolom be, azon gondolkozom, amit mond. Tehát vannak barátai, akik szeretek. Engem a szüleimen kívül nem tűr meg más, na meg ott van a fiam, aki a bátyjának hisz. A volt feleségem tudja, hogy mennyire elviselhetetlen vagyok, így aztán barátokat sem mutathatok fel. Ha nem tudok aludni, akkor piálok, és nézem a szerencsekereket reggelig. Ennyi a szórakozásom, ezért is lenne érdekes fordulat, ha meg tudnám nyitni azt a kávét. Láthatóan nem zavar meg most minket senki, így amikor Megan megadja a végszót, bólintok. – Na ja, akkor mindkettőnk érdeke, hogy megérd a pénzedet. Mármint nem a vérdíjat, hanem létezzen az a kincs, amit rád bíztak. Addig viszont, amíg nem derítjük ki, marad Glasgow. Péntek éjfélre ígértelek, ettől nem térünk el. Vigyázok rád. – Zárom meg le én is a témát, és elindulunk kifelé. Ám talán túlságosan a gondolataimba voltam mélyedve, mert amint kilépek, Marv lép ki a rejtekből, és úgy halántékon vág, hogy azonnal összecsuklom. Mázli, hogy nem vesztem el az eszméletemet. Karon ragadja Megant, amolyan „gyerünk szuka” felkiálltással, ám utánuk vetődöm, és a semmiből előkerül a mágikus karperec, amelyet rácsattintok a lányra, a másikat meg magamra, és ültő helyembe úgy teszek mint a bűvész. – Ezt megszívtad öregem. A kulcs már rég nincs meg. – Marvin ismét emeli a puskát, hogy a tusával agyonverjen, de kétségbeesetten morogva ráébred, hogy engem is vinnie kell, így talpra rángat, hogy már kettőnket taszigáljon. Cinkost mosolyt villantok a lányra, miközben a halántékom szépen csordogál a vér.
