2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem kioktat ezzel tisztában vagyok, de hogy hol ellököm hol nem? Eddig szinte végig inkább előbbit tettem, hiszen nem vagyok az az óvni való kisasszony, akiket ő minden bizonnyal eddig védelmezett. Ahogyan már rájött ennél sokkal keményebb fából faragtak és igen, pont e miatt nem tudtam kezelni most ezt sem, a kézsimogatás dolgot, meg a bátorítást. - A sötét... a sötétet nehezen viselem. - bököm ki végül, hogy értse, abban a zárkában teljesen sötét volt, ezért kellett az a bátorítás, amiről most beszél és persze értem, ezúttal lehet, hogy neki kell, ezért végül csak sóhajtok egyet, főleg hogy a páncél terén is lekorholom. - Jól van, értem... reméljük, hogy nem lesz baj, de most azt hiszem nem tehetünk mást, mint hogy várunk, akkor tudhatjuk meg mit akarnak. - mert azt kétlem, hogy egy páncél, vagy egy bestia jó lehet csere alapnak. Sőt azt hiszem, ha Ashton ilyesmivel próbálkozna jó eséllyel nem jönne ki jól a dologból és nagyobb bajba kerülne csak, azaz ez által kerülnénk. Nem, ez most egy olyan helyzet, ahol kivárásra játszunk. Vannak könyvek, enni is kapunk, sőt még egy kis mosdó helyiség is van és a következő időszakban, hosszú napokban, talán hetekben időnként azért benéz valaki. Kapunk könyveket és az is felmerül, hogy elviszik Ashtont, de minden alkalommal sikerül lebeszélnem őket róla, persze addig a pontig, amíg ő nem mondja azt, hogy nem maradna tovább, de mivel nem olyan, aki itt hagyna... No meg azt is tudom, ha elvinnék úgy sem engednék csak el úgy, ha tudja, hogy itt vagyok és akár segítséget is hozhat. Esetleg kitörölnének mindent a fejből... akkor megúszhatná a dolgot. De végül nem, maradunk itt, ablak sincs, amin kinézhetene, hiszen alagsorban vagyunk... leszünk még jó ideig.
//Köszönöm szépen a játékot! Folyt köv. a jelenben //
Azon nem sértődöm meg, hogy visszahúzza a kezét, hiszen nincs köztünk semmi érdemi, hogy ezt most visszautasításnak veszem, csak kicsit meglepődöm a dolgon, egyébként is naív pillantásom van, most jól kitágul, mintha valami macska lennék. – Vár, elméletileg, ha vár, de mint mondtam, ő az a csalfa kategória, és nem arról ismeretes, hogy hogy hűséges típus lenne, egyébként se tudom, hogy van-e még értelme. De veled kapcsolatban csak azért bátorkodtam gyengéd, támogató lenni, mert úgy láttam, erre vágysz. Az viszont nem működik, hogy hol bújnál, hol ellöksz magadtól. Lehet, hogy most én vágytam némi gyengédségre. – Ez nem kioktatás, csak próbálom vázolni, hogy ez nem csak róla szól, nekem is jól esett, hogy valaki a védelmemre szorul, még ha technikailag nehéz mit kezdeni a helyzettel, meg azzal is, hogy ilyen bonyolult lélek, akit nem tudok csak úgy lekövetni. Hol törékeny virágszál, hol meg kardozós lovag. Csak kapkodom a fejemet. Tetszetős ez a bonyolítás, és látszik az arcomon, hogy megbántani nem akartam ezzel, mint ahogyan én sem bántódom meg, hogy megint picit lehurrog. – Ha a páncél nem elég értékes, akkor egy másik varázslényt fel lehetne ajánlani helyetted. Már nem úgy értem, hogy te valami bűvös szöcske lennél, vagy ilyesmi. Csak.. én egyébként is bestiákat hajszolok, levadászhatnék akár a segítségeddel valami ritka példányt. Nem vagyok hajlandó belenyugodni, hogy másoknak vagyunk kiszolgáltatva. – Amíg ő a könyveket nézegeti, addig kipillantok az ablakon, hátha ránéz valami, hogy legalább nagyjából beazonosítsam, hogy merre is lehetünk. Már jó ideje nem mozogtam, ez a rabság egyre nyomasztóbb, hiányzik a harc heve is.
Azért sajnálom, hogy miattam rabolták el technikailag, főleg hogy arról beszélt van valami lány, akivel lehet hogy nem rózsás a kapcsoltuk, de mégis csak gondolom az illető aggódik, ha hirtelen felszívódott a pasija és még csak azt sem tudja, hogy hol van és mi meg azt nem, hogy meddig leszünk itt. Persze tény, hogy jó, hogy nem vagyok egyedül, de... az azért annyira nem jó, hogy mást is magammal rángattam, aki csak segíteni próbált, de hát az ösztön nyert, amikor megláttam és segítséget kértem tőle. Nem tudhattam, hogy mi lesz a vége. - Nem hiszem, hogy ilyesmiről lenne szó. - rázom meg a fejemet, amikor már megint arról beszél, hogy csak, mert nőből vagyok olyan veszélyben is lehetek. Nem, azt nem gondolom, hogy efféle motivációjuk lenne azoknak, akik idezártak. Valami más van a háttérben, csak még azt nem tudom, hogy micsoda. - Kösz, de... nem azt mondtad, hogy vár rád valaki? Egyébként sem tudjuk mi lesz itt, vagy mikor visznek el, bármi. - igazán kedves tőle, de mégis visszahúzom a kezemet. A sötétben jobban megtörtem, gyengébb voltam, de itt most újra van fény és nekem eszem ágában sincsen fogadni ezt a fajta... közeledést? Persze lehet, hogy szimplán csak kedves és kész, nyugtatni akar, de nem vagyok ideges és igazán nem illik ehhez az egészhez, hogy nem rég a hajón még arről volt szó, hogy valami lánnyal problémás akapcsolata, most meg az én kezemet szorongatja és _úgy_ néz. - Láttad azt a hajót, szerinted nekik gondot jelentene egy páncél megszerzése? - már-már mosolyogva rázom meg a fejemet, még ha esetleg bántóak is a szavaim. Nem, nem gondolom, hogy alkupozícióban lenne, vagy lennénk, de persze leesik, hogy valószínűleg már megint bántóan viselkedem. A kezemet elhúztam, most pedig kioktatom. - Bocsánat. Úgy értettem, nem hiszem, hogy bármivel is hatni lehetne rájuk. Az lesz, amit akarnak, bár nem tudom az micsoda. - rázom meg a fejemet és egyelőre nincs mit tenni, felállok és a könyvespolchoz sétálok. Hátha van itt valami, ami esetleg érdekes lehet. Azt viszont Ashton láthatja rajtam, hogy az érzékeim most is kiélezettek és hogy időnként ide-oda pillantok, mintha nem lennék teljesen nyugodt annak ellenére, hogy annak mutatom magamat.
Határozottan jól esik, hogy nem hagyta, hogy szétválasszanak minket. Ismeri a hála érzését, és nem gond, ha nem emlékszik a múltjára. Neki is szüksége van a társaságra, én pedig érzem magamat annyira tehetetlennek, hiszen amíg itt vagyunk együtt, addig tudom, hogy nem esett érdemi baja. Aztán majd a jövő eldönti, hogy mit akarnak tőlünk. Megvárom, míg a fogvatartóink ki mennek, nem akarom tovább feszíteni a húrt, hogy még én is beleszólok a tárgyalásba, és csak akkor szólalok meg, amikor már kettesben vagyunk. – Azért remélem, hogy tényleg nem kell semmit sem megtenned miattam. A hajón is már rémeket láttam. És különben meg, nekem nem gond, a földön is alszom szívesen. Ki tudja, meddig leszünk itt. – Lépek mellé, hogy a széke mellé gugoljak, és most én fogjam meg a kezét, lágyan végigsimítva rajta, egy puszit is nyomva rá. – Vanessa, te az első percről kezdve nem tehetsz semmiről, én meg nem hagyhattam, hogy elvigyenek, hogy bajod essen. Nyilván valami értéket képviselsz a szemükben, de én nem kezellek tárgynak. Egyre.. fontosabb vagy nekem, és ez nem holmi eszme. Erős, és bátor vagy, a külsődet meg hadd ne dicsérjem. – Fejezem be mosolyogva, a lovagi életbe minimálisan az udvarlás is beletartozik, de most minden, amit mondok, megalapozott, egyszerűen bámulatra méltó, hogy mennyire egyedi teremtés. A szárnyai pedig most nem is ide sorolandók. – Van egy sárkánypikkelyből kovácsolt páncélom, ami rendkívül értékes. Talán ez megfelelő alkualap lehet. A legközelebbi étkeztetésnél bedobom. Hátha. – Teszem fel a kérdést, mert ha Vanessa megfontolandónak tartja, akkor a fogvatartóink se biztos, hogy elutasítják.
Talán az elején tényleg nagyon negít voltam vele szemben és ezzel a nagy lovagi hozzáállással, de most mindez egészen elhalványul, amikor tényleg szükségem van rá, hogy valaki mellettem legyen. Ha ezt nézzük akkor még jó is, hogy elszúrta és őt is bezárták, különben most teljesen egyedül kellene ülnöm bent a sötétben és lehet, hogy azt határozottan rosszul viselném. Nem tudom, hogy mindig féltem-e ennyire a sötéttől, de most határozottan érzem, hogy ez a helyzet olyan szinten nyomasztóan hat rám, hogy szinte elviselni is nehezemre esik. Szenvedek tőle, mintha egyre lejjebb taszítana egy mély és fekete verembe és csak Ashton hangja és beszéde az, ami még képes valamiféle irányt mutatni, hogy ne fulladjak bele a feketeségbe. Választ sem kap igazán, most csak elég az, hogy beszél, amíg oda nem érünk a nem tudjuk hová. - Megteszem, amit kérnek, ha tényleg nem esik baja. - ismétlem el a szavait, amire úgy fest a fickó tényleg elfogadja, hogy ezt az egy feltételt én diktálom. A szobám... ezek szerint egy fokkal jobb helyre kerülök, csak nem tudom hogy meddig is miért. Egy lépcső vezet lefelé, majd egy hosszú folyosón megyünk végig, amíg aztán el nem érjük a szobát, amiről beszélt. Ablaktalan, de jól felszerelt kis helyiségről van szó. Akad itt egy-egy kis mellékszoba is, vélhetően mosdó, és gondolom enni is adnak majd. Könyvek vannak dögivel és egészen kényelmesnek is tűnik. - Remélem megérted, nem két főre készültünk, úgyhogy ezt úgy oldjátok meg, ahogyan akarjátok, vagy... - megrázom a fejemet és újra megszorítom Ashton kezét, ezzel jelezve, hogy nem akarom, hogy elvigyék akkor sem, ha egy ágy van csak. - Meddig kell itt maradnom? És gondolom a miértre nem most kapok választ. - azért a fényben már tényleg visszatér a hangom, de a fickó nem mond semmit. Arra sem, hogy meddig és arra sem, hogy miért. Egyszerűen csak valami riasztó mosoly jelenik meg az arcán, hogy aztán bevágja maga mögött az ajtót. Halkan sóhajtok egyet és leülök egyelőre csak egy székre, ami a fal melletti asztalnál áll. - Sajnálom, hogy belekevertelek. - talán most először kérek bocsánatot, hiszen én kértem segítséget tőle még a legelején és most azt sem tudhatja, hogy meddig lesz itt és hogy miért kell itt lennie velem. - Talán valami alkuval meg lehetne győzni őket, hogy elengedjenek. - teszem még gyorsan hozzá, hiszen nekem itt kell lennem, de neki egyáltalán nem lenne kötelező és mégis velem együtt zárták be, mert valószínűleg el úgy sem engednék.
Nem lök el, hiszen eleve ő húzódott hozzám közelebb, és bármilyen kemény is lenne, ha társak vagyunk, nem pedig ő a megmentendő törékeny hölgy, jól esik az érintése, nem csoda, ha kicsit szorosabbra fűzöm, hogy ne csak összeérjünk, hanem át is tudjam karolni, megtámasztani. Van időnk bőven, legalábbis úgy sejtem, nem a kikötőben akarják nyitogatni a rabságba ejtett szörnyek ládáit, így minket sem. Elvisznek valami távolabbi, minimum publikumtól elzárt vidékre. Londonban is vannak birtokok, de lehet, hogy valami raktárházban végezzük. - A legtöbben nem szeretjük. – Szólalok meg bíztatóan, így, hogy nem látjuk egymást, a hangja változásából is érzékelem a hangulata romlását, mert eddig legalább próbálta tartani magát. Most kezd összeomlani, amit nem hagyhatok. – Apám nagyon is konzervatív ember volt, aki még a varázsvilágban is hitt a lovagi eszmékben. Engem gyerekkoromtól kezdve nem varázslóiskolában neveltetett, inkább a harci tudományok, a vívás mesteri szintjét akarta megmutatni. Spanyolországban nevelkedtem, és már ott is beleuntam abba, hogy mennyi más a két nem. Csupa üresfejű szépséggel hozott össze a sors, hogy aztán pont ezek csábítsanak el sikeresen. Tudom Vanessa, hogy nehezen látok meg összefüggéseket, de engem az egy az egy elleni párbajra neveltek. Akár egy sárkány ellen. – Ismerem be most én odahajtva a fejemet az övére, mert tudom, hogy hibát hibára halmoztam, nem csak a nők körében, hanem az ő megmentését illetően. Talán itt sem lennénk, ha óvatosabban járok el. Ha nem vagyok annyira hű az elveimhez, de azokat sosem tudtam csak úgy sutba vágni. Amikor éled a fény, hunyorgok alaposan, de meg sem szólalok, csak meglepetten fogok rá Vanessa kezére, miközben felemelkedünk, vélhetően mennünk kell. Bágyadtan bólintok, jó érzés, hogy ennyire ragaszkodik hozzám, jelenleg bábok vagyunk, akiket ide oda taszigálna, és remény sincs a menekülésre, de élünk, és sértetlenek vagyunk, így bele kell majd kapaszkodni először egymásba, majd amint adódik valami, akkor a lehetőségbe.
Nem szeretem a sötétet, nagyon rossz emlékek köthetnek hozzá, amikre nem emlékszem, így igen jól esik, hogy átkarolja a vállamat, azért is húzódom ösztönösen közelebb hozzá. Nem vagyok az a megvédésre szoruló hercegkisasszony típus, de most mégis jóleső érzéssel tölt el, hogy valaki van mellettem és nem vagyok tök egyedül a sötét dobozban, ahonnan azt sem tudom mikor szednek ki és hová is visznek pontosan. Elég ijesztő, fényben kevésbé lenne az, így sokkal jobban. - Köszönöm! - és ezt most nem arra mondom, hogy különleges lennék, vagy sem, hanem arra, hogy támogat és segít, mert jelen esetben mégis csak jó, hogy bezárták ide mellém. Ha nem így történik ki tudja, hogy ki tudja-e bulizni, hogy ő is jöhessen és nem marad-e a hajón, engem meg elvisznek egyedül. - Mesélhetnél. Nem... nem igazán szeretem a sötétet, ezt már tudom most, hogy az van. - kissé még a hangom is rekedt, egyértelműen érezni, hogy nem vagyok most olyan harcias, mint amikor kard volt a kezemben a hajón és próbáltam megvédeni magamat, amikor a matrózok szórakoztak. Közben persze haladunk, a láda zötykölődik alattunk, ide-oda pakolnak egy idő után, durranás, zötykölődés újra és újra, majd megállunk. A megállás után hallani, hogy zajok szűrődnek be kintről, utasítások, hogy mit csináljanak velünk vélhetően, mert ilyen jobbra, balra, szavak hangoznak el és valamit motyognak valami szobáról is. Aztán egy pillanat múlva már olyan erősen árad be a fény, hogy azt sem tudom, hogyan hunyorogjak, hogy ne okozzon már már fizikai fájdalmat. Még könnyes is lesz a szemem, ahogyan a hatalmas hallban a rengeteg fény a szemünkbe szűrődik. A ketrec még ott van körülöttünk, meg jónéhány ember is pálcákkal a kezeikben. - Megmutatjuk az új szobádat, úgyhogy ajánlom, hogy maradj nyugdton, akkor esetleg a kis barátodnak sem esik baja! - egy magas nyúlánk, jóképű fickó szólal meg sötét hajjal. Valami főnökféle lehet, mert a többiek szó nélkül figyelik a parancsait. Egyelőre visszajelzésre vár, én csak bólintok, gondolom csak akkor fogják kinyitni a ketrecet, ha vállalom, hogy semmi bajt nem csinálok, hanem azt teszem, amit mondanak. Azért most megfogom Ashton kezét, mintha csak azt jelezném vele, hogy nem vagyok hajlendó nélküle egy tapodtat sem mozdulni és ezzel persze valahol őt is igyekszem visszatartani, nehogy butaságot csináljon.
- Így már mindent értek, és jól hangzik. – Bólintok, és legbelül eltölt elégedettséggel a konszenzus, mert már tudom, miért értettem félre. Evangeline, Nathalie és Melissa után komoly a váltás, de kész felüdülés. Hát ezért nem értettük meg egymást Vanessával, mert azt szűrtem le a segélykérő nézéséből, hogy hasonló mint a fenti három, törékeny, de csábos nő, és velük azonosítottam. Ám attól mert valaki szép, még lehet kemény, és határozott, aki az istennek se engedi hogy más is vele bukjon. Társként, egyenrangúként viszont meg tudjuk beszélni, hogyan fogunk össze, és nekem sem kell rosszul éreznem magam, ha ő ment meg. Ráadásul állati jól áll a kezében a kard is. Hm.. - Én is köszönöm. – Zárjuk le a témát, hálás vagyok, hogy nem durcizik, hanem ki tudott segíteni, rávezetni, most pedig várakozunk, hogy mi lesz, ami szintén nem egy jó dolog, türelmemjáték a javából, de ahogy közelebb húzódik, ismét feltámad bennem a védelmező ösztön, ám most már igyekszem ezt a helyén kezelni. Átkarolom, hogy legalább megtartsuk egymást, és mivel itt nem nagyon lesz légmozgás sem, legalább ne fagyjunk meg, ha valami barlangba teszik a ládákat. Igyekszem a szárnyait nem érinteni, hiszen nem tudom, hogy mit váltana ki belőle. A zötykölődéstől eleshetünk, de így a kettőnk súlya kitámaszti magát. – Nyilván azért, mert különleges vagy. Ez mondjuk szerintem is igaz, kár, hogy nem emlékszel. Amíg várakozunk, meséljek magamról, vagy pihenni próbálsz? – Kérdezem suttogva, és oldalra fordulva, azért óvatosan, hogy ne koccanjunk össze, de azért nem túl egyszerű, mert vaksötétben nem egyszerű megsejteni, hogy hol lehetünk egymáshoz képest még így tapintás alapján sem.
- Igen azt hiszem ez így jobban fedi a valóságot. - bólintok egyet, de már nincs sok időnk beszélgetni, hiszen nem sok idő is itt is vannak, a barátja pedig nem úgy fest, mintha épp segíteni akarna rajtunk. Talán nem is tudna, vagy ha tudna is hát nem menne vele sokra, mert úgy is többen vannak nála, minket meg mire kijuttatna innen rég leszerelnék. Én nem is forszírozom a dolgot, remélem, hogy Ashton ha tényleg azt mondta, akkor nem csinál majd semmiféle őrültséget. Nem szeretném, ha az én lelkemen száradna a halála, csak mert nem volt hajlandó csendben maradni, vagy meghúzni magát. Nekem valószínűleg nem esne bajom, legalábbis komoly nem, de őt nem védi semmit, hiszen technikailag csak egy potyautas. Annak is örülhet, hogy még életben van. - Köszönöm! Várjuk ki a végét... egyelőre nem tehetünk mást úgy sem. - mondom, és igen én is elhallgatok, hiszen már itt vannak a matrózok, akik szépen sorban pakolják ki a kisebb ládákat és ketreceket a hajó gyomrából, felnyitva a fejti ajtót is. Közben a mi ketrecünknek is felhajtják az oldalait. Nem úgy fest, mintha szándékukban állna választ adni, ha kérdezünk ezért nem is próbálkozom. Ashton is maximum megvető pillantásokat kap és nem sokára már vaksötétben ücsöröghetünk, ami hasznos is, mert lassacsán emelik a ládát, ami most már ládának minősül, hiszen az oldalai és a teteje is befedésre kerül. - Ha legalább tudnám miért vagyok itt... - sóhajtok félhangosan bele a sötétbe. Nem tudni hová visznek és azt sem miért, de akaratlanul is közelebb húzódom most már Ashtonhoz. Nem fogom meg a kezét, vagy ilyesmi, nem vagyunk olyan viszonyban, de jobb érzés, ha a vállam a vállának ér és legalább nem vagyok egyedül egy sötét dobozban, ami emelkedik, imbolyog, majd valamire rákerül és nagyon úgy fest, hogy innentől vinni fognak valahová valamivel, mert a mozgás nem sokára már újraindul, csak ezúttal érezhetően valamiféle úton haladunk. Időnként egy bukkanó, lejtő, emelkedő jelzi, hogy rendes talajon visz minket minden bizonnyal egy autó.
- Igen, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem mindenkinek lovagias a harcmodora, és a kard ha nem mágikusan edzett, csődöt mondhat a mágiával szemben. – Adok neki igazat, de nehéz elfogadnom, hogy nem kellett volna segítenem, vagy kiállnom érte. Nem mondom, hogy ő egy törékeny nő, de igenis én meg ilyen vagyok, hogy felesküdtem rá, hogy segítek másokon. Akkor és ott ő rászorult, ezért gondoltam, hogy amikor a fedélzeten cicáztak vele, közbe kell lépnem, de talán az nem a legjobb döntés volt, megtarthattam volna az álcámat, hiszen elvek ide vagy oda, most aligha tudok kiállni mellette. - Te is valami női lovag vagy? Akkor mit szólsz hozzá, ha inkább társként kezellek, nem bajbajutott hölgyként? – kérdezek rá, hátha legalább ebbe belemegy. Valamiért a fejébe vette, hogy ő is erős marad, és engem nem hagy bántani, ami azért becsülendő tulajdonság. Nathalie bezzeg sosem lett volna ennyire önzetlen. Végül bólintok, igyekszem visszafogni magam, és ha kijön mögülem, akkor nem erőltetem a dolgot, hanem én magam is hátrahúzodom engedelmesen, hogy azt csináljanak a ketreccel, ami jól esik, hátha a későbbiekben lesz lehetőségünk máshogyan megszökni. – Jól van, nyugton maradok. – Hagyom magam lehúzni a földre, lecsüccsenek, és várom a fejleményeket. Mondanék még valamit, de már nem vagyunk kettesben, úgyhogy magamban tartom, talán majd később.
Na nem azt mondom, hogy emberi kapcsolatok terén nem vagyok szakavatott, bár tény, hogy nem tudom, hogy pontosan milyen kapcsolataim voltak régen, de az biztos, hogy a világ jó és rossz dolgaihoz elég más a hozzáállásunk nekünk kettőnknek és pont e miatt nem tudom hogyan is beszéljek vele, hiszen megbántani sem akarom, de nem is értek egyet azzal, hogy a jó mindig győzedelmeskedik. A világ egyszerűen nem ilyen fekete és fehér, meg aztán akkor nem lennék ide bezárva úgy, hogy nem tettem semmi rosszat ezek ellen az emberek ellen. - Akkor jó és nem buktál el, csak nem pontosan úgy sikerlt, ahogyan akartad. - teszem még hozzá, hiszen nem hibáztatom, hogy nem volt sikeres az akciója. Segíteni akart és közbelépni, mégha ez nem is volt a legjobb ötlet, de az ember már csak ilyen. Döntéseket hoz, amik nem biztos, hogy minden esetben jól sikerülnek majd. Gondolom ő se számolt azzal, hogy végül bevágják velem együtt a zárkába. Netán arra épít még most is, hogy majd az a szakács segít neki, de én ebben sem hiszek. Az emberek, legalábbis a legtöbb egyáltalán nem olyan önfeláldozó, mint ahogyan ő azt hiszi, vagy reméli. - Akkor inkább úgy mondom, hogy... nem fogom hagyni, hogy ilyen áldozatot hozz. - ha nem lett volna érthető számára elsőre, akkor igenis nem vagyok hajlandó vállalni, hogy akár komolyabb baja is essen, akár meg is haljon csak azért, mert nekem akar segíteni, ha egyszer lehetséges, hogy végül elbukik és az én helyzetem ugyanaz marad, mint most, ő viszont meghal. Akkor már inkább megakadályozom benne, hogy butaságot csináljon. Ezért én a magam részéről várok és nem moccanok, amikor érkeznek azok az alakok. - Mondtam, hogy nem fogom hagyni... - pillantok Ashtonra és ha kell akkor én magam húzom hátrébb, amikor jönnek a munkások, hogy köteleket vessenek át a rácsok mentén. Gondolom kiemelik majd az egészet úgy, ahogyan van velünk együtt. Susmusolnak valamit a potyautasról, amit persze azért csak meghallok. - Ha békén hagyjátok, akkor nyugton maradok rendben van? - pillantok az egyik pasasra, aki láthatóan valami főnökféle lehet, mert utasításokat osztogat és annak jeléül, hogy elfogadom a sorsomat egyszerűen törökülésben le is ülök a ketrec aljába és ha kell akkor Ashtont is lehúzom szépen magam mellé, ha magától nem lenne hajlandó.
Meghökkenten húzom fel a szemöldökömet, és el is nevetem magamat zavaromban. Nem őt nevetem ki, sokkal inkább magamat, de gyorsan rendezem is a vonásaimat, mielőtt még félreértené, és megsértődne. A karakán hozzáállása nagyon is tetszetős, csak mert a gyengébbik nembe tartozik, még lehet igenis kemény jellem, aki tudja, hogy mit akar. - Dehogy bántottál meg. Én azt tanultam, és vallom is, hogy a női kegy gyakorlása nem merül ki abban, hogy megbántják a védelmezőjüket. Az más kérdés, hogy védelmezésben elbuktam, de attól még fel sem merül, hogy bármi bántó lenne a viselkedésedben. – Talán tényleg régies, ahogy gondolkozom, de én egy nőt mindig is hölgynek tekintettem, minimum királylánynak, ezért aztán a bárókisasszony átka nekem nagyon is beleillett a képbe. Az más kérdés, hogy ahogy már Vanessának is mondtam, Nathalie nem éppen az a fajta lány, akiről a mesék szólnak, csak valahogy túlgondoltam a vele való kapcsolatomat. Megrázom a fejemet, nem is kell, ez az én keresztem, csak valahogy furcsán magától értetődőnek akartam kimondani, hogy ha itt bókolgatok, egy lassan lezárandó kapcsolat van mögöttem. – Akkor nem akarlak faggatni. Majd szépen sorsjában. Remélem, hogy lesz rá időnk. – Ahogy megérkezünk, jelzi is a zökkenés, a kérésére viszont megint visszakomolyodok. – Vanessa. Drága hölgyem. Most azt kéred, hogy ne legyek az, aki vagyok. Nem ér annyit, hogy az áldozatommal akár téged mentselek? Mi ez, ha nem az, amiért élek? Ennyire.. nem kell önzetlennek lenned. Meglátjuk, hogy hogy alakul, de akár erővel, akár csellel, de valahogy biztonságba helyezlek. Csak várd ki a végét. – Húzom ki magamat, és már a következő lépéseket gondolkozom. A kardom nincs itt, és a pálcám sem, de a tudatomnál vagyok, a létező legjobb fizikai állapotban. Akár még ki is dumálhatom magamat innen. Vanessa elé lépek, és nem intek ugyan a szakácsnak, de azért a pillantásom jelzi, hogy valamit azért összehozhatnánk, a már így megkedveltük egymást. Lehetne valami óvatlan mozdulata, hogy kicsavarom a kezéből a pálcát, vagy ő maga üti ki meglepetésből a többit.. a viszont elkábít, remélem a későbbiekben segít.
Eszem ágában sincs igazából veszekedni, inkább a helyzetnek szól a bennem lévő dac és ellenállás és e miatt viselem nehezen azt a pozitivitást, amivel ő áll hozzá. Mondjuk nem őt tartják fogva, bár jobban belegondolva jelenleg már valószínűleg ő van nagyobb bajban, hiszen kettőnk közül rám van valami miatt szükség, rá... ellenben nincsen. Azért remélem, hogy nem lesz semmi baja, vagy hogy egyáltalán tisztában van azzal, hogy kettőnk közül most, hogy kiderült miért is van a hajón, ő van nagyobb bajban. - Jól van és köszönöm! Nem akartalak... megbántani a világnézetedben. - teszem végül hozzá, kicsit hátrébb húzva azokat az agarakat. A jelenlegi helyzetre való tekintettel még sem kellene elvennem a lelkesedését, mert ha tényleg arról lesz szó kijutunk-e innen, vagy... ő kijut-e innen, akkor azt hiszem jelleni fog az a lelkesedés. - Azt hiszem értem, de ebben nem igazán tudok neked tanácsot adni. - és őszintén szólva nem is tudom, hogy mégis mit mondhatnék. Van egy lány, akivel ezek szerint nem a legideálisabb a kapcsolatuk és most úgy fest az a lány azt se nagyon tudja, hogy Ashton hol lehet. Azt hiszem nem én vagyok az a személy, aki jelen helyzetben okosat tudna mondani, főleg hogy úgy látom ő már kezd valamiféle döntés felé lavírozni, csak mintha valamiféle megerősítést várna. Hát nem én leszek az, aki ebben megerősíti, nem hiszem, hogy bármiféle jogom lenne hozzá és hát mondjuk úgy van azért ennél jelenleg nagyobb problémám is. - Nem tudom, ha nem tudom, hogy miről beszéljek... - vonom meg a vállamat. Nem, egyelőre nem ugrottak be hirtelen tömegével mindenféle gondolatok a múltból és a beszélgetés is megakad, hiszen úgy tűnik lassan valahová megérkezünk, már csak a hová a kérdés. - Rendben, de... ígérd meg, hogy nem kockáztatod az életedet... annyit nem ér. Engem azt hiszem nem fognak bántani. - mostmár próbálom megértetni vele, hogy nem lenne okos döntés hősködnie, abból semmi jó nem származna. Remélem, hogy ezzel tisztában van magától is, de ha még sem...
Közben a lejárat is felnyílik, sőt pont ezzel egy időben jelenik meg az emlegetett copfos szakács is a konyha ajtajában. Talán egy csepp aggodalom kiül az arcára, Ashtont a ketrecben látva, de nem úgy fest, mint aki az épp érkező másik háromnak neki akarna menni e miatt. Az alakok tehát sorban érkeznek le, varázspálca van náluk és szépen sorban mennek végig a ketreceken, zárkákon, ahol nagyobb méretű varázslények vannak, hogy elkábítsák őket. Minden bizonnyal a szállítás így jóval egyszerűbb, mint ha hangos ellenkezéssel adnák a munkások tudtára, hogy nem egyeztek bele a műveletbe.
Azért ráncolom kissé a homlokomat, hiszen eleve ő kért, még ha nem is szavakkal, hogy próbáljak segíteni, és talán még egy lovag is elbukhat, de legalább próbálkoztam. Ha nem lenne ilyen védtelen, és törékeny, akkor alaposan kikérném magamnak, hogy ennyire naívnak állít be. Talán az vagyok, de még hiszen a jóságban, és abban, hogy aki alávaló, az elbukik, így csak bólintok a szavaira. – Mindegy, hogy mi vagy, nem evilági, és számomra nagyon is különleges, a szó legjobb értelmében. Én nem tartanálak fogva. – Vágom el a veszekedés fonalát, mert még mindig túl komolynak gondolom, s attól félek, hogy ő a valós életben is ilyen kiábrándult, logikát kereső, pedig még emlékei is csak homályosan vannak, alig tudja, hogy ki ő, mintha most mégse kérne a védelmemből. – Bár azt mondtad, hogy már így is feleslegesen sok volt az információ, de tekintve, hogy így nagyon a levegőben lóg, és időnk mint a tenger.. Nos nem. Megtanultam nélküle élni, létezni, mert ő úgy élte le az életét, hogy az embereket eszközként használta. Azt, hogy szeretem-e még ennyi idő után, azt nehéz eldönteni, lévén már alaposan csalódtam benne, és nem is tudom, mennyire kapcsolat az, ahol ennyi kétség merül fel. Lehet, hogy az az utóbbi időben már mindketten valami elképzelt, idili kapcsolatba kapaszkodtunk, ami meglehet sosem létezett. – Merengek el, és így talán hangosan is kimondom, hogy lehet, hogy össze se kellett volna jönnünk ismét Nathalie-val. Nyilván ez nem Vanessára tartozik, de ha véletlenül kicsúszik egy bók a számon, akkor nem akarok lelkiismeretfurdalást érezni, ha közben meg tudom, vagy tudjuk, hogy otthon maradt valami kedvesem. – Tudom, mondtad, csak remélem, ha beszéltetlek, és különböző témákat hozok fel, akkor hátha beugrik valami. Nem vagyok nagy mentálmágus, nem tudom, hogy megy ez. – Azért meg kell hagyni, szép a mosolya, ezek a gödröcskék is az arcán, és úgy játszik a vonásaival, hogy az ember nehezen tudja eldönteni, hogy valami védtelen tündérke, vagy amikor a kard volt a kezében, akkor nagyon is kemény harcos angyalnak tűnt. – Próbáljunk meg együttmaradni. Legalább ne válasszanak szét. – Szólok oldalra, és felveszem a legférfiasabb, meggyőző ábrázatomat. Ő varázslény, én meg nem, de ha elviszik, már végképp nem tudok majd semmit a sorsáról.
Ha tudnám most, hogy néhány hét múlva egy lány ugyanezzel traktál majd egy újabb zárkában, csak épp már más helyen, mások keze által bezárva... De már most is csak a szememet forgatom kicsit a szavai hallatán. A jó legyőzi a gonoszt, ez annyira naiv elképzelés, mintha csak tényleg ilyen egyszerű lenne a világ és mintha ez azt jelentené, hogy a jók soha nem szenvednek semmiféle kárt végül, mert úgyis a rosszak veszítenek. Alig emlékszem az életemre, de azt mégis tudom, hogy ebben nem hiszek és érzem, hogy erre jó okom van. - Mesék.. jó-gonoszok. Ha győznek is, annak mindig ára van, de hogy ez mindig egyértelmű lenne... Én pedig hidd el nem vagyok angyal, csa vannak szárnyaim. - vonom meg a vállamat. Oh, nem gondolom, hogy valami varázslatos lény lennék, angyal, ahogyan ő mondja, egyszerűen csak valami miatt szárnyakat kaptam, de még csak azt sem tudom, hogy miért vagy egyáltalán kitől. Nem én akartam, az biztos, furcsa még és szokatlan, tehát biztosan nem így születtem. Ki tudja talán idővel akár még el is múlhat, mint valamiféle fura mellékhatás. - Ez nem úgy hangzik, mintha olyan nagyon hiányozna, vagy úgy vélnéd te neki... Na nem mintha közöm lenne hozzá. - teszem még hozzá gyorsan, mert no egyébként sem akarok én beleszólni az ő dolgába, meg nem is igazán áll közel hozzám az efféle szerelmi téma sem. Hogy én magam voltam-e már szerelmes, na erre sem emlékszem, és most úgy hiszem nem is ez legfontosab kérdés úgy egyébként. - Nem tudom, említettem már, hogy nem emlékszem? - halványan elmosolyodom. Nem piszkálni akarom, de tény és való, nem tudom pontosan mire vagyok képes, valószínűleg ezt ki is használták és ki tudja, hogy maga a ketrec nincs-e valami módon levédve. Azt viszont mindketten könnyedén megérezhetjük, hogy a hajó lassul, sőt a fedélzeten is megsűrűsödik a mozgolódás, hallani idelent is. - Lehetséges, hogy megérkeztünk valahová. - a lépcső felé pillantok. Érezhetően idelent is nagyobb a mozgolódás, a többi varázslény is érzékeli, hogy lassul a hajó és megáll hamarosan, tehát valami történni fog. Már csak az a kérdés, hogy hová érkeztünk meg és hogy onnan majd hová kerülünk.
Valóban van benne egy túlzott komolyság, mosolyogni is visszafogottan szokott csupán, de ezt annak a számlájára írtam, hogy fogoly, űzött vad, amióta csak ismerem, az pedig igencsak rövid idő, még egy nap sem telt el. Talán természetes közegében jobban fel tud engedni, és meglehet az is naivitás a részemről, hogy egyetlen kérlelő pillantása alapján máris ugrottam, hogy segítsek, hátrahagyva a páromat, aki viszont olyan, hogy még most sem eldönthető, mennyire is gondolja komolyan a közös jövőnket. - Talán mindenkinek ilyen szemlélet kéne. A jó legyőzi a gonoszt, és elnyeri méltó jutalmát. Én még hiszek a mesékben. Mint ahogyan angyalok is léteznek. – Azért kissé hamiskásan méregetem, eléggé tetszetős látvány, és ha nem volnánk ilyen kiszolgáltatott helyzetben, akkor bizony leesne tőle az állam. Nem vagyok fából, bár igaz ami igaz, nem a külseje miatt próbáltam segíteni, de butaság lenne letagadni, nem mindennapi teremtés. Kissé talán túl komoly, de azért megvan a maga bája. Már csak ki kéne jutnunk innen, talán éppen az említett Richard segítsévével, hiszen a rácsok mögül magunktól aligha fúrjuk ki magunkat a hajópadlón át. - Nem akartalak ezzel terhelni, csak.. tudd, hogy nekem is olyan furcsa, kiszámíthatatlan az életem. Különben sem kell rá reagálni, nyugodtan hallgathat is, nem várok hozzűfűznivalót. – Ott.. Mármint Kairóban. Megláttalak, és azonnal cselekedni akartam. Nem tudja, hogy most hol vagyok, de remélem nem esik kétségbe. Bár.. nélkülem is mindig feltalálta magát. – Azért is kissé elkedvetlenedett fejet vágok, mert ez arra utal, hogy Nathalie gyakorta a férfiakban látta az eszközt, és kit mire használt. – Mindegy is, most itt vagyok, még ha nem is tudok feltétlenül segíteni. Ha másik világból jöttél, nincsen valami titkos mágiád, ami segít, ha a Szakács nem?
Azok alapján a halvány emlélkek alapján, amik maradtak nekem arról a nem is tudom előző életről, vagy miről, másik világról, nem egyértelműsítik, amit mond, hogy annyira kedves lennék. Azt hiszem azért azt odakint is látta, hogy tudom forgatni a kardot és a kedves és bájos nem azoknak a megfelelője általában, akik nőként ügyes harcosok, de nem biztos, hogy mindenről egyformán vélekedünk, sőt arra már fény derült, hogy sok mindenről inkább nagyon másképp. - Tehát néhány mondatnyi beszélgetés alapján úgy véled akár kockáztatná is az állását és az életét értünk. Hm... igen... pozitív a világszemléleted. - azt hiszem azt mondanám inkább szívem szerint, hogy ez mérhetetlen naivitásra utal. Csak, mert van itt egy fickó, akivel kicsit elbeszélgetett máris azt gondolja, hogy megmentene minket kockáztatva önmagát is? Tény Ashton megtette értem, pedig nem ismert, nem tudta, hogy ki vagyok, de nem minden ember ilyen és én nem tudok látatlanban bízni egy szakácsban, aki eleve nem is biztos, hogy ha akarna is segíteni egyáltalán tudna, főleg hogy elég sokan vannak ellene odafent a fedélzeten és mint kiderült igazából nem is nagyon tudnánk hová futni. - Hű, ez azt hiszem több információ volt, mint amire számítottam. - nevetek fel talán kissé zavartan, mert eléggé személyes dolgokat vetett most ide elém, amikkel hirtelen tényleg nem is tudom, hogy mit is kellene kezdenem, vagy mondani rá. - És hol van most ez a csalfa lány? - na az lesz még izgalmas ,ha épp vele kellene lennie, helyette meg engem próbált megmenteni és most ketrecben ül. Nem tudom, hogy az a lány mit szólna a helyzethez, bár ha annyira csalfa akkor minden bizonnyal könnyen feltalálja magát.
Ráncolom azért kissé a homlokomat, én még hiszek a régi elvekben, és tudom, hogy valahogy máshogy kellett megoldani, de lássuk be, a becsülete is szóban forgott, nem csak az élete. Lehet, hogy megkímélték volna, de ha így játszogatnak vele, ki tudja, hogy melyikük ráncigálja be magával éjszakára a kabinjába. Nem, nekem ilyen borongós gondolataim voltak, és nyilván ez még most is lehetséges, de hátha elültettem a fejükben a gondolatot, hogy ha valaki megfigyelte őket, talán mások is megtették, ezért így vagy úgy, de nem mehet mindez a végtelenségig. – Hát mert hölgy vagy, láthatóan kedves, és bájos, kötelességem volt közbelépni. Ezt diktálta az illem, nem pedig a józan ész. Igaz, én valóban felesleges lehetek. – Ebben talán mégis igazat adok, ám itt vagyok, vele együtt egy cellában, ám ő már kellően éhes. – Egy szakács, ha ügyes, mindig talál új munkát, és azt hiszem ő nagyon más, mint a többiek. Ráadásul még a bestiákhoz is ért. Ahogyan én is. Akár rá is bírhatnám az egyik dögöt, hogy próbáljon meg kitörni, hátha az jól jöhet, de várjunk kicsit, hátha Richard mégis mellettünk van. – Dörzsölöm meg az államat két rácsmarkolászás közepette. Jól esik a bókja, és hogy beszélgetést kezdeményez, jelenleg úgy sincsen más dolgunk, mint szóval tartani egymást. – Igen, a mágia helyett mindig is a lovagi harcmodor volt a kedvencem, próbálom védeni a gyengébbik nemet. Van is egy ilyen bajba jutott hölgy, akit megmenteni próbáltam, egy pár is lettünk.. De elég csalfa, ezért ez amolyan se veled, se nélküled kapcsolat már jó ideje. Nem éppen az, amiről álmodik egy kisfiú, amikor úgy dönt, hogy majd az ilyen etikai kódexek alapján fog élni. Nekem... Olyan lány kellett volna, akiért érdemes élni, nem csak a vére hajtja.. – Hogy mindez miért tör ki belőlem, azt én sem tudom, engem nem szoktak ilyesmiről kérdezni, hát felszínre törtek a gondolataim. Talán túl gyorsan, hiszen alig ismerjük egymást.
Igen attól még úgy gondolom, hogy butaság volt, amit csinált, nagy butaság. Így aztán végképp esélyünk sincs arra, hogy kijussunk innen és én még éhen is maradtam. Nem tudom, nem emlékszem, de mégis úgy érzem, hogy volt már ennél rosszabb. Nem tudom azok az alakok tényleg tettek-e volna durvábbat, de megtehette volna azt is, hogy akkor lép közbe, amikor már tényleg muszáj. Egy kis efféle kardozás még nem okoz olyan nagy kárt, egy-egy apróbb sérülést is túlélek, ha arról van szó, így viszont itt ragadtunk. De nem teszem ezt szóvá, azért azt értékelem, hogy próbált eddig is segíteni, meg hát lássuk be felszállt csak úgy egy hajóra és ki tudja, hogy mégis mit csinált ott, ahol épp volt. Erre eddig úgy igazán nem is gondoltam még. - Hölggyel... ez kedves. Ez van, talán lehetne rosszabb is. Nem dobtak ki a hajóról egyikünket sem, bár erre neked lenne nagyobb esélyed, rám úgy tűnik szükségük van. Ezért nem hiszem, hogy bántottak volna. - mármint komolyabban ugye. A gyomrom közben megkorran, egészen halkan, de azért hallhatóan. Na ezzel se lehet már mit tenni, így egyszerűen figyelmen kívül hagyom a dolgot. Sérülés sincs rajtam, annyi rumot még nem ittak és nem mentek annyira messzire azok az alakok odafent. - És gondolod, hogy kockáztatná az állását... az életét akár csak, hogy segítsen? Az emberek nem így működnek, legalábbis a többség. - teszem hozzá gyorsan, hiszen igen ő pont ezt tette. Utánam jött egyetlen kérésért cserébe, pedig nem is ismert, de nem mindenki teszi ezt meg csak úgy. Sóhajtok egyet és a fejemet a rácsnak vetve lehunyom a szememet egy pillanatra, csak aztán pillantok rá újra. Remélem nem kezd el keresgélni, nézelődni, most azt hiszem egyszerűbb ha kivárjuk mi lesz, mint kutakodni. Nem hiszem, hogy innen csak úgy lenne kiút. - Szóval, azt hiszem van időnk amíg kikötünk. Egész jól áll a kezedben a kard, ezzel is foglalkozol, bajba jutott hölgyeket mentesz meg? Egyáltalán nem volt dolgod ott, ahol voltál? - na igen valami miatt mégis csak pont abban a városban volt, pont akkor. Nekem szerencsés véletlen, hogy meglátott és segített, de neki... Ki tudja, hogy épp milyen ügyben tartózkodott a városban és én nem szakítottam-e meg azt a tevékenységet. Ha csak nem pont nyaralni volt, akkor minden bizonnyal dolga lehetett, de eddig nem tűnt úgy mintha e miatt aggódna.
Tudom, hogy esztelenség amit teszek, de nem tudnám nézni, hogy csak így kínozzák. Lehet, hogy nem kap komoly sebeket, de igenis belegondolok, hogy ha ez tovább folytatódik, akkor még le is teperhetik, meg is erőszakolhatják, azt már nem tudnám csak úgy nézni. Ha az utcán túlerőben voltak, és emiatt cselhez folyamodtam, már nem tudok tovább nyelni, és beépülve maradni. Így aztán be is következik az elkerülhetetlen, kapok egy jókora átkot a képembe, ebből is látszik, hogy én főleg bestiák ellen vagyok hatékony, nem pedig emberek, főleg nem ennyi ellen. A fegyverek a vadállatok ellen élesek, de aki mágiát használ, ott aligha van érdemi esély. Így aztán jókora fejfájással ébredek, a halántékomat maszírozgatva, a lányon pedig alig látszik, hogy kínjai lennének, pedig ő is kaphatott, hiszen nála is fegyver volt. Lehet, hogy valahogy erősebb az akarata, ha máshonnan származik, mert bírom én a strapát, de most biztosra mentek. Nem vagyunk lekötözve, ezért oda tudok menni mellé, hogy megnézzem a rácsokat, s nem kerüli el a figyelmemet, hogy megvan az egészről a véleménye. – Jól vagy? Csak segíteni akartam. Sajnálom, hogy ez sem alakult jól. Én csak.. ilyet nem lehet tenni egy hölggyel. – Azért a mosolyát viszonzom, most már ketten vagyunk kelepcében, és külső embere sincsen. Az élelem valahol itt lehet a közelben, de más kérdés, hogy vélhetően nem érjük el. – Én ilyen vagyok. Talán már butaság ilyen elveket vallani a mai világban. De ez valami belső kényszer. Hiszek abban, hogy a jó mégiscsak győzhet, bármilyen akadály felett. – Meglehet, naivitás a részemről, ám nem tudok vele mit kezdeni. Próbáltam cselezni, de ez nem az én világom. Végignézem, hogy megsebezték-e valahol, akaratlanul is megakad a tekintetem a karcsú alakján, de aztán gyorsan elkapom a pillantásomat. Nem az a bögyöske, mint Nathalie, de mégis, nagyon karcsú, kecses teremtmény. Tudom, hogy nem kéne úgy tekintenem rá, mint egy megmentendő hölgyre, hiszen ezzel már korábban is szkeptikus volt, de még az utcán olyan könyörgő volt a tekintete. – Kint egyébként összebarátkoztam a szakáccsal. Nem tartozik közéjük, és talán segíthet. Azt hiszem ő eleve átlátott rajtam, mert próbált tanácsokat adni.
Próbálok védekezni, sejtem, hogy csak szórakoznak és nem lesz úgy sem komoly bajom, de egyből látom Ashton tekintetén, hogy mintha ő ezzel nem lenne tisztában és eltökélt szándéka, hogy segít, hiába próbálom jelezni neki, hogy nem tartom jó ötletnek. Csak bajba kerül, ami viszont nem különösebben segítené a kijutást innen, ha mondjuk bezárják őt is, vagy... rosszabb. Ezek azért eléggé problémás alakok és lássuk be Asthon nem kell nekik, akár ki is vághatják a hajóból, vagy ki tudja. Elég nagy butaság lenne, ha nem gondolna ebbe bele, de igen úgy fest, hogy nem gondol, mert néhány pillanat múlva egy ember már a vízben van, vagy hát kiabál valahonnan oldalról, talán valami mágia lehet, ami védi az embereket a kizuhanástól, főleg mert elég gyorsan megyünk, és a kezemben már rendes kard, a lánc pedig már elvágva. Őszintén... gőzöm sincs, hogyan lenne itt esélyünk, elfoglalni a hajót, vagy elrepülni? Messze a part, egyik sem tűnik jó megoldásnak, most még is improvizálnunk kellene... és ezen a ponton sötétül el a világ a szemem előtt. Még épp látom, ahogyan a jó eséllyel kapitány, aki eddig is ücsörögött pálcáva a kezében áll fel. Hát igen kardok a mágia ellen...
Néhány perccel később már kótyagosan térek lassacskán magamhoz. Nyitogatom a szemeimet és próbálok feltápászkodni a földről. Újra lent vagyok, a fényviszonyokból ez egyértelmű, csak már nem vagyok egyedül. Ashton fekszik mellettem a ketrec másik végében, jó eséllyel ő is épp ébredezik, a kábító átok után, amit mindketten kaphattunk a kis ellenállási próbálkozás után. Elhúzom a számat és nyelek párat. Nem lenne sok értelme kiosztanom, hogy butaságot csinált, azt hiszem talán ő is tudja ezt magától. - Szóval akkor nem tudtál hozni valamit enni. - szólalok meg végül egy félmosollyal az ajkaimon, azt hiszem ezzel jelzem, hogy nem haragszom. Megpróbálta végül is, de nem gondolta át teljesen, hogy a lovagiasságnak is vannak határai és ő most ezt nem úgy oldotta meg, ahogyan kellett volna. Így most már ő is be van zárva, pálca és kard nélkül, végképp esélytelennek tűnik a szabadulás és azt sem tudjuk meddig voltunk kiütve, tehát mikor érünk oda, ahová tartunk.
Na nem, ezt nem! Az, hogy fogva tartják, az egy dolog, mert biztosan kell valami gyűjteménybe, egy dolog. De hogy még kínozzák is! Azt már nem hagyhatom! Hiába látom, hogy a szeme sarkából óva int, belesajdul a szívem, hogy hogy próbálkozik szegény, csak röhögnek rajta. Viszont azt észreveszem, hogy még a fakardot is milyen szakavatottan tartja. Úgyhogy nem érdekel a túlerő, eszembe ötlik valami, csakazért is megmentem. Legutóbb a túlerő legyűrt, és cselhez akartam folyamodik, de most a meglepetés is segíthet. Lassan közeledek, úgy teszek, mintha én is nevetgélnél. Megfigyelem, hogy kinek van felkötve valami kardja, és afféle tendálok. Előhúzom a saját fegyveremet, mintha csak én is szivatni akarnám a szőke tündért, és végül azok közül választok, akik éppen játszanak vele az igazi fegyvereikkel. Világéletemben harcoltam, így át igyekszem látni a pontosan szögeket, a mozdulatokat. Közéjük lépek, hátha teret adnak, és már lendülök is. Az egyik kezemmel vízbe lököm a fedélzetről a mellettem állót és még azzal a mozdulattal kapom ki a másikéból a kardot, hogy a lány kezébe nyomjam. A saját kardommal vágom le a láncát, remélve, hogy a tündér máris kapcsol. Lefelé hajolok, hogy még egy közelebbit ki is gáncsoljak, majd felegyenesedve a tündér mellé lépek. – Ha valaki megmoccan, tőből vágom le a karját. De egyezkedhetünk, lehet a feje is. – Szegezem a kardomat annak, akinek a kezéből kikaptam a kardot, s elgáncsoltam. Már ha sikerült a láncreakció, és itt tartunk, mert ha csak a fejemben játszódott mindez le, akkor már lehet hogy én is egy tömlőcben csücsülök.
Ashton kifelé indul, aztán felfelé, amikor látja, hogy a ketrecem zárva van. Nem kell sok, pár pillanat múlva már észre is veheti, hogy azért nem vagyok odalent, mert odafent vagyok. A fedélzeten többen is körbeállnak, a többiek iszogatnak és nevetgélnek. A kezemben egy fakard, olyan játékféle, náluk persze rendes fegyverek vannak és mintha csak szórakoznának időnként próbálnak nekem jönni, én pedig védekezem, de hát lássuk be egy fakard a rendes fegyverek ellen nem sokat ér, mégis látszik az arcomon, hogy tartom magamat és épp csak egy pillanatra akad össze a tekintetem Ashtonnal, de láthatja abból az egy pillantásból is, hogy ne csináljon hülyeséget, hiszen majdnem tucatnyian vannak. Felmerülhet persze a kérdés, hogy miért nem használom a szárnyaimat, de ha Ashton közelebb jön láthatja jól, hogy a bokámon bilincs, ami az árbócsnál végződő láncban végződik, hogy ne tudjak csak úgy elszökni, na nem mintha közel s távol lenne szárazföld, plusz láthatóan mágikus módon felgyorsítva haladunk és a hajót valamilyen mágikus védelem is védi a hullámok erejétől, amit ki tudja hogy ember át tud-e törni egyáltalán. - Hahó kölyök, ne félj, nem maradsz ki a mókából! - kiált oda a munkafelügyelő fickó Ashtonnak, akitől a beosztását kapta még a legelején. Ő csak iszogat és ücsörög, nem vesz részt a játékban, hogy épp most vagy úgy általában nem azt nem lehet tudni persze ennyiből.
- Akkor örülök , hogy megismertelek, én biztosan nem fogom rummal elrontani. – Biccentek vissza mosolyogva, aztán a karjaimon egyensúlyozva a ragus tányérokat már indulok is vissza a szárnyas tündérhez. Tényleg jó fej ez a szakács, meg vagyok lepődve, hogy a sötét alakok között egy teljesen más mentalitásút is találtam, afféle csiszolatlan gyémántot, de hát a szar arcoknak is kell enniük. Ezen tűnődve lépek vissza a ketrecekhez, ahol enyhén szólva is levegő után kapkodok, amikor az övé tárva nyitva van. Gyorsan leteszem a tányérokat, aztán megnézem, hogy felfeszegették-e a zárat, de végtére is majdnem mindegy, a lényeg, hogy most nincs itt. Vagy elvitték, és valami rosszat akarnak vele, vagy pedig saját kontóra megszökött, akkor viszont nem tuti, hogy egyedül le tud jutni a hajóról. Bárhogy is legyen, utána kell mennem. Kardot húzok, mert ha valaki kérdezi, tudom azt mondani, hogy bolygatták a ketreceket, és hát felelős vagyok a bestiákért. Felosonok a fedélköz irányába, a nevetés hangjai nem tetszenek. Elsőre csak kilesek, nem akarok túlerő ellenében megint pofára esni. Az álcám még él, de hamar lelepleződhetek, ha ellenük fordulok. Ám ha bántják a lányt, nem marad sok választásom, csak a meglepetés előnye.
- Mindig is szerettem főzni, a szüleim nem is értették soha, hogy miért. - vonja meg a vállát egy félmosollyal. Hát igen lássuk be, hogy a fickó inkább illene be mondjuk valami katonafélének ezzel a külsővel, mint szakácsnak, de aztán persze ki tudja, hogy nincs-e efféle szakértelme is. Csak, mert tud főzni még lehet, hogy a harc sincs ellenére, vagy abban is jeleskedik, ha muszáj. - Rendes kölyök vagy, de nekem ez kikapcsolódás és örülök, hogy ízlett. Az itteni alakok egyébként is annyi rumot isznak hozzá, hogy nem is érzik az étel ízét. Csak légy óvatos, rendes gyereknek tűnsz. - azzal ő is leül, hogy kényelmesen falatozgasson, de láthatóan nem kér semmiféle szívességet. Ellenben Ashton, ahogyan kilép a konyháról és körülnéz jól láthatja pár lépés után, hogy Vanessa ketrecének nyitva az ajtaja. A lány sehol. Már csak az a kérdés, hogy vajon önként lépett le, azaz önállóan sikerült neki, vagy valami rosszabbról van szó. Dulakodás nyomait Ashton nem hallotta, de tény és való, hogy eléggé hangzavar volt a konyhában, hiszen azért csörren egy-egy edény, a gőz hangja is azért erős tud lenni, az egyéb fedélközi zajokról már nem is beszélve. Azt viszont jól hallatja, ha most fülel, hogy odafent a fedélzeten akadnak néhány, nevetgélés zaja szűrődik le, bár az is lehet, hogy épp csak ebédelnek és az a bizonyos rumfogyasztás adja a nagy jó kedvet.
//
