2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Sadie Fawley-Fronsac Születési hely és dátum: 1978. január 1. London Csoport: Hugrabug Patrónus: Tiszavirág Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Nyolcadik (Gyógyító) Képesség:Örök élet Mágikus adottság:Földmágus Familiáris: - Kiemelkedő tudás: Bűbájtan, Gyógynövénytan kiemelkedő Kihez tartozol: Megan Smith
Jellem: Kissé összezavart az élet, úgyhogy a mellett, hogy keresem az utamat kissé még önmagamat is keresem. Rettenetesen hangulatember vagyok, mivel az utóbb években gyakorlatilag azt szoktam meg, hogy minden úgy alakul, ahogyan én szeretném, hogy mindenki a kedvemben jár. Szeszélyes vagyok és szenvedélyes, ami azt jelenti, hogy nehéz kiismerni, hogy épp milyen irányba ingadozik a hangulatom, vagy mire hogyan reagálok. Lehetséges, hogy ami a legtöbbekből örömet váltana ki nálam koránt sem azt fog, de ez talán elnézhető, hiszen jelenleg sejtelmem sincs, hogy mihez kezdjek magammal. Pedig alapjáraton pozitív embernek gondolom magamat, elfogadtam azt is, amit az élet adott, hogy nekem rövidebb lesz, mint a legtöbbeknek, sőt annyira elfogadtam, hogy most nem tudom mit kezdjek vele, hogy mégis maradhatok az élők között. Azért persze időnként beüt a depresszió, akkor jobb nem a közelemben lenni, mert elég hevesen tudom a rossz kedvet is lereagálni. Egyszóval nehéz eset vagyok és már nem foghatok mindent a betegégemre sem, ami azért nagyban megnehezíti az életet. Felelősség és kötelességtudat, ezeket eddig nem igazán ismertem, most pedig egyik napról a másikra a nyakamba szakadtak.
Kinézet, megjelenés: A hajam szőke, a szemem kék, igazi csinibabának gondolhatnál, mert e mellett még magas is vagyok és határozottan vékony. A gond ezzel utóbbival csak az, hogy nem azért vagyok vékony, mert olyan rengeteget edzek rá, hanem szimplán csak elég sokáig húzódott el egy elvileg gyógyíthatatlan betegségem, amiből aztán érthetetlen módon mégis felgyógyultam, pedig már belőtték, hogy kb. meddig húzhatom. Szóval elég magas vagyok egy átlag nőhöz képest, túl a 175 centin. A ruházkodásomat tekintve teljes mértékben attól függ mit veszek fel, hogy épp milyen kedvem van. Volt már, hogy napokig nyomtam a mackónaci stílust, de olyan is, hogy magassarkúra álltam rá és nem lehetett levakarni a lábamról. A kiegészítőket is imádom, mindig van rajtam karkötő, vagy gyűrű, vagy inkább mind. Egyedül a fülbevalók és az olyasmik nem jöttek be, amik átszúrják a bőrt. Az ilyesmi nem ajánlott akkor, ha komoly betegséged van, viszont most már... a lehetőségek végtelenek!
Előtörténet: A családom sötét hátteréről az ég világon semmit sem tudok. Annyival vagyok csupán tisztában, hogy az anyám 5 éves koromban meghalt. Apa azt mondta, hogy rosszul lépett és kizuhant az erkélyről, tehát azzal sem vagyok tisztában, hogy öngyilkos lett és hát volt elég bajom, hogy ne is nagyon próbáljak ennek utána járni, no meg végül is miért ne hittem volna az apámnak? Kicsi voltam még, amikor meghalt, olyan rég volt, már húsz éve! Nem láttam, amikor történt, vagy ha láttam is, akkor nem emlékszem rá, csak azt tudom, amit apa elmesélt, amikor néhányszor megkérdeztem. Nem is igazán emlékszem már anyára, csak néhány régi képünk van róla, de az se soka és apa valahogy nem nagyon szereti őket előszedni. Persze érthető, hiszen neki is fájdalmas, tudom hogy mennyire szerette anyát, mindig érezni lehet, amikor róla beszél. Szóval az életem teljesen jól telt egykeként anya nélkül is. Apa mindent igyekezett megadni nekem, nevelőnőm volt, házitanítóm, amíg nem kezdtem el a Roxfortot. Mindenben mellettem állt és támogatott. Én voltam az a lány, aki kapott egy lovat, amikor sírt, hogy eltörött a pónija lába, szóval elég rendesen elkényeztetett. Amikor pedig fény derült a betegségemre tizennégy éves koromban onnantól még inkább ez volt jellemző. Apa a széltől is óvott. A Roxfortott kijártam ugyan, de az utolsó éveket Hugrabugosként eléggé akadozva és több pótvizsgával. Egyszer évet is halasztottam. Rengeteg vizsgálatra jártunk, amikor pedig nem a medimágusok próbáltak rájönni, hogyan gyógyíthatnának meg akkor apa a tenyerén hordozott. Mindent megkaptam, amit kértem, azt is, amit nem. Mindenben mellettem állt, támogatott és hevesen küzdött azért, hogy valahogy segítsenek rajtam. Aztán a sok vizsgálat és küzdelem után végül 17 voltam, amikor közölték, hogy sajnos semmit se tehetnek. A betegségemre nincs gyógymód (pedig apa még mugli módszerekkel is próbálkozott). Nem tudni pontosan, hogy mennyi időm van hátra, de valószínűleg nem élem meg a huszonötödik születésnapomat. Nem mondom, hogy könnyű volt, de elfogadtam és sikerült apát is meggyőznöm, hogy nincs baj ennek így kell lennie. Persze ő azért nem törődött be ebbe olyan könnyen, tovább küzdött, én viszont már nem akartam folyton csak vizsgálatokra járni. Élni akartam, szórakozni, utazni és mindent megnézni, kipróbálni, amit csak lehet. Tehát az elmúlt éveim igazából szórakozással teltek. Soha sem dolgoztam, nem tanultam tovább és nem tűztem ki célokat az életemben, amiket el akarok érni, hiszen minek, ha úgy se valósíthatom meg őket. Mindezek után elég nagy arculcsapásként ért, amikor kiderült két hónapja, hogy még sem halok meg. Apa felhőtlenül boldog volt, én meg... úgy tettem. Gőzöm sincs, hogy ez most mit jelent. Elfogadtam, hogy vége, most viszont még sem. Azt hiszem kezdenem kell valamit az életemmel, de mit? Nem tudom, hogy mivel akarok foglalkozni, nem tudom, hogy mihez akarok kezdeni és gőzöm sincs, hogy mit akarok az élettől. Hirtelen felindulásomban úgy döntöttem visszamegyek a Roxfortba tanulni az egyetemre. Kizárásos alapon orvos leszek, mint apa. Annyit vizsgálgattak már, hogy nincs gondom a dokikkal, a tűkkel, meg a vérrel sem, szóval végülis elég evidens a dolog. De még mindig nem tudom, hogy jó ötlet volt-e és persze gőzöm sincsen hogyan kellene a normális életet élni. Tanulni, azt tenni, amit... kell.
Megan Smith
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sadie Fawley-Fronsac 2020-12-11, 12:43
Elfogadva
Üdvözlünk az oldalon!
Hivatalosan nem kéne neked elfogadó, de...
Nagyon örülök, hogy összehoztad a karit a keresettem ötletével, még ha hosszú, rögös út is, míg felderítik, hogy fél-testvérek apai ágon Megannal, akkor is már a létezése is melengeti a szívemet. Remélem egyszer elkel az, akit az apjának hisz és tovább bővül a kis család.
A Fawley-családnak komolyan el kéne gondolkoznia, hogy milyen átok veri őket, hogy az egyik ágon gyermektelenség, a másik ágon, pedig az utód úgy éli le a fél életét, hogy azt hiszi meg fog purcanni halálos betegségben... o.o Nagyon tetszik az ötlet, szerintem még soha nem is láttam olyan karaktert, aki halálos betegségből fordult vissza és ennek a drámáját élte meg. A jellem, kinézet, minden átgondolt és passzol, fogalmam sincs, hogy milyen vihar fog kerekedni, ha Sadie és Megan egy tető alá kerülnek, Sadie a szenvedélyes szeszélyével Megan pedig a passzív agresszív énjével - bár a szerelem már puhítja. (Ja, és a jó anyját, hogy ennyire el volt kényesztetve, miközben Megan a gettóban szívott. Nem mintha ő tehetne róla, csak Megan morog. )
Remélem az útjaink hamarosan kereszteződnek a karaktereddel, azt hiszem a foglalókat már megcsináltad, de azért a linkek itt vannak alul, ha még se.
)
