2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] A Mortimerok hatalmas birtoka, évszázadokon át szívta magába a halálsikolyok, az elszigeteltség, a téboly, a rettegés és magány néma visszhangjait.
1990-ben, Walesben, azon belül is Carnedd Llewelyn és az Aber Falls között, ez a hatalmas kúria Halálfalók okozta tűzvészben megsemmisült.
Tíz éven keresztül érintetlenül hagyták a kísértet lepte területet. A Martimor család jóvoltából ott életüket vesztett több száz lélek a birtok leégése után is tovább sínylődött, mert nem tudtak elszakadni az elátkozott romoktól.
2000 őszén, Cody visszatér a birtokra. A visszatérés célja nem más volt, mint hogy véget vessen a birtok átkos hírének és hamvasztó halálszelének. 2000 őszétől decemberig, kimentette a hatalmas könyvtár érintetlenül maradt tárát és Brightoni lakásán egy erre alkalmas rejtektermet hozott létre. Egyáltalán nem csak sötét tanok akadtak ott. A tudás kimenekítése közben hónapokon át dolgozott egy területre ható varázslaton, nem kevés segítséggel, ami kiforgatja a holtakat a földből, minden ott ragadásukért felelős kínjukkal együtt. És olyan varázslatot hoztak létre, ami voltaképp egy tisztítótüzet enged szabadjára és amellett, hogy megtöri a birtok átkát, gyógyít is és újra éleszt. Vagy legalább az új élet reményével kecsegtet. A varázslat Codyra nézve is hatással volt, innentől hatványozottan rövidült fizikai kivetülésének ideje. Hiszen önmagából áldozott hozzá.
2001 nyár vége, a Vonatbaleset fordulópontja: Cody decembertől egészen eddig, azon fáradozott, hogy az újraéledt területre, létre hozzon egy árvaházat. Ehhez az összes létező hivatalos kapcsolatát megmozgatta és az önerő mellett adományok segítették a megvalósulást. Az intézmény meglehetősen haladó szemléletű és fiatalos.
A hozzászólást Cody L. Mortimer összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2023-02-13, 16:42-kor.
Mit ne mondjak, némileg meglep ez a helyszín a Három Seprűben folytatott beszélgetésünk után. Az ottani Ginát hallgatva sose hittem volna, hogy egy ehhez hasonló helyen fogom találni valamikor. A bosszúra éhes kamasz, az utca gyermeke, aki igyekszik teljesen érzelemmentes maradni másokkal szemben, most egy árvaházban van. Hamarabb számítottam volna arra, hogy Gabriel társaságában akadok majd rá, de ez... A mesekönyvek, játékok és a sokszínű berendezés igen idegennek hat számomra a lánytól. Mintha lenne egy habos-babos hercegnő oldala is. Egy kislány, aki jól elvan a társaival. Csodálkozom? Igazság szerint nem. Alex révén volt már alkalmam megtapasztalni azt a lázadó kamaszt, aki figyelemre és szeretetre vágyik. Nyilván Gina se más ebben a tekintetben. Annyi különbséggel csupán a két lány között, hogy Alex lázadása földrajzilag két pontra koncentrálódik: az otthonra és az iskolára. Gináé pedig leginkább a kétes eredetű alakokra és a veszélyes helyzetekre. Nem kérdés hát számomra, hogy jelen pillanatban melyikük is érdemel nagyobb figyelmet részemről. A meglepetés ereje azonban teljesen letaglóz, amikor a kicsik közt pillantom meg a nyurga, vörös hajú lányt. A barátom lányát. A keresztlányomat. Valahogy deja vüm támad a jelenet láttán. Annyira hasonlít az anyjára! Gina kiköpött mása. És a Bogár Bárd... A lány talán nem is sejti, de ez volt az édesanyja kedvenc gyerekkönyve. Ebből tervezett felolvasni a lányának. És nyilván ő is hasonlóan beleélte volna magát annak idején, ez számomra nem is kérdés. Még csak nem is sejtette, milyen sors vár rájuk. Ha ezt látná, sírna szomorúságában, de minden bizonnyal büszke is lenne. Sokkal büszkébbek lennének mindketten erre a Ginára, semmint arra, aki a Három Seprűben találkozgat egy alvilági figurával. Az apja még csak nem is sejtette, hogy ez valaha is meg fog történni. És én sem. Mindenesetre, örülök a dolognak, különben sose akadtam volna rá. Na, nem mintha annyira kerestem volna, hiszen fogalmam se volt arról, hogy él és virul. A keserédes nosztalgiát azonban szinte rögtön kettétöri a gyerekzsivaj, amely másodpercek alatt körülvesz engem. A kérdések özöne visszaránt a valóságba, én pedig nem győzöm lefejteni magamról őket. - Hé! Nyugi, srácok! - nevetem el magam, miközben tekintetem összeakad a lánnyal, majd ismét a kicsikre koncentrálok. - Legszívesebben mindenkit magammal vinnék, de így is vagyunk már elegen - csóválom meg a fejem. Több generáció él együtt nálunk, ezért is vásároltam azt a hatalmas házat, amelynek a részleteit még ma is fizetem és a felújítása továbbra is folyamatban van. Immár évek óta. - De azért hoztam mindenkinek ajándékot, szóval ne essetek kétségbe, rendben? - kacsintok rájuk egy széles mosoly kíséretében. Nem lenne ellenemre egy újabb gyerek, de kétszer megkaptam már erre az esélyt és egyszer se úgy alakultak a dolgok, ahogy azt eleinte elképzeltem magamban. Nem szépítem, elszúrtam mindent. - Nem, nincs semmi gond - csóválom meg a fejem, amikor Gina és a fiatal hölgy rászólnak a gyerekekre. Igazság szerint nem bánom, hogy végre kettesben hagynak a lánnyal, de egyébként valóban aranyosak, én pedig kedvelem a srácokat. Egyáltalán nem zavart a jelenlétük, bár a lánnyal jobb nyugodt körülmények között szót váltani. - Én pedig nem sűrűn látok olyan kölyköket, akik engem szeretnének az apjuknak - túrok bele a hajamba, miközben a kicsik máris engedelmesen követik a hölgyeményt, nyilván fogmosás céljából. - De ami őszintén meglepett, az leginkább te vagy. A Három Seprű után kissé idegennek hatottál számomra ebben a környezetben - vallom be, majd ismét körülnézek. Kicsi székek, asztalok, műanyag minitűzhelyek, mesekönyvek százai, szétdobált kockák mindenfelé. A délután nagy eséllyel mindig a rendrakásé. - Beszélni szeretnék veled - vetem fel a dolgot. Most nincs itt Gabriel, hogy pártolja őt. Kettesben vagyunk, négyszemközt végre. - Nem bánod? - siklik rá ismét a tekintetem, hiszen erőltetni nem fogom a dolgot és nem is lenne értelme, ha ő egyébként se szeretne végighallgatni engem. - A haverod ezt nem látja be, de igen veszélyes ügybe csöppentél a kis bosszúhadjáratoddal - vezetem fel mondandómat. - Nem pártolom igazán, hogy ilyesmiben részt vegyél, de ezt már Roxmortsban is említettem párszor. Gyerek vagy, akár tetszik, akár nem. És sok embert sodorsz ezzel veszélybe. Őket is - bökök mutatóujjammal a fürdő irányába, ahol nagy eséllyel már gyerekek tömkelege sikálja a fogait egyszerre. Gina talán nem számolt ezzel, de azok, akiket üldöz, a srácokat is célpontnak tekinthetik. - Annak idején megölték a menyasszonyomat és a meg nem született fiamat is. Számukra a gyerekgyilkosság sem akadály - csóválom meg a fejem. Talán nem érzi a tettei súlyát, és Gabriel is szemellenzőt tesz rá, de én nem fogom takargatni előle az igazságot. Olyasmibe mászott bele, amibe még én is csak hosszas töprengés után mertem csupán.
Általában nem kedvelem a nyarat. Leginkább, mert nem lehetek a Roxfortban. De az idén nyár kicsit más. Mert most előként a Bangori Gyermekotthonban töltöttem az időm nagyrészét. Kivéve a nyár elejet, amikor tettem egy kis kiruccanást Adorához, és Montyhoz Spanyolországba. De amióta a fiútól hazajöttem, azóta itt vagyok. Egyébként is ígéretetet tettem Codynak, hogy néha ellátogatok ide. Segítek az itteni kölyköknek, hogy jobb gyerekkoruk legyen, mint ami nekünk jutott. Ezt az ígéretet pedig nem áll szándékomban megszegni. Senki és semmi kedvéért. Az itteni nevelők legalább rendesek. Majdnem annyira biztonságos, mint a Roxfort. És senkit sem zavar, ha éjszakába nyúlóan ülök a könyvtárban, vagy néha kilogvagolok. Legalább a szabadságom illúzióját megőrizhettem. Noha még magam sem vagyok benne biztos, hogy merre tovább. Túl sok gondalat van a fejemben. Túl sok érzés. Szokás szerint. Luca megérkezik, és a folyosón útbaigazítást kér. A megszólított fiatal nő kedvesen igazítja útba, miközben egy oldalsó lépcsőre mutat, és eligazítja a férfit, hogy az emeleti folyosóvégi közös játszó teremben lesz a lány, akit keres. Ha a férfi követi az útbaigazítást, akkor hamar megtalálhatja az említet termet. Amin ha körbe pillant a falak mentén mesekönyves polcok, játékokkal teli szekrények sorakoznak, a terem közepén puha színes szőnyeg, és babzsákfotekek, meg színes párnák. A falakon színes mesékből való képek. A férfi számára talán mégsem maga terem kinézete és kisgyermekekre tervezett berendezése a legmeglepőbb. Sokkal inkább, hogy a terem közepén lévő szőnyegen és párnákon úgy 5-6 éves gyerekek ülnek, és élénken, csillogó szemmel figyelnek az idősebb vöröshajú lányra. Akit keresett. Gina Accipiter most éppen mese délutánt tart, és a Bogar Bárd meséiből olvas fel. Néha kicsit rájátszva a történetre. Néha a gyerekek belekérdeznek, és akkor megáll válaszolni nekik, a maga titokzatos módján. A kicsik pedig álmélkodva csüngnek rajta. Az egyik kisfiú egy eltört játékautót visz oda Ginának, ahogy a lány befejezi a mesét. Miközben Gina felpillant és észreveszi Lucát, de inkább a játékot veszi el, és náhány könnyed mozdulattal javítja meg. A kicsit boldogan veszi vissza. A következő pillanatban pedig a gyerekek is észreveszik Lucát, és pillanatok alatt teremnek ott, hogy körbe rajongják. Néhány másodperc alatt kap több tucat kérdést. Olyanokat, hogy honnan jött, meddig marad, miért jött, örökbe akarja-e fogadni az egyiküket. És persze körül ugrálva a férfit rögtön azt is sorolni kezdik, hogy kit miért kéne magával vinne. Gina néhány percig csak félre billentett fejjel nézi jelenetet, mielőtt közbe szólna. - Gyerekek. Elég! A bácsi nagyon messziről jött, hogy beszéljen velem. Hagyjátok. - nagyjából ekkor tér vissza a fiatal nő is, akit Luca lent megszólított útbaigazításért. Elnzézést kér Lucától a gyerekek miatt, és a kicsiket kitereli a szobából, hogy Gina és Luca nyugodtan tudjanak négyszemközt beszélgetni. Előbbi pedig lassan feláll, és elkezdi összeszedni a földön heverő játékokat, és mesekönyveket, hogy helyre pakoljon a játszó szobában. - Üdv az árvák világában. Nézd el nekik. Nem túl sűrűn látnak felnőttet, aki potenciális apa lehet. - jegyzi meg még csendesen a lány, ahogy magukra maradnak.
Ha az információim helyesek, akkor Gina a nyári szünete nagy részét itt, ezen a helyen tölti. Még soha életemben nem hallottam erről az árvaházról, ami talán nem is csoda, hiszen csupán nemrég lett alapítva. Nyilván a barátom lánya se itt nőtt fel, hanem valahol egészen máshol. Sajnálom, ahogy az élete alakult az apja halála óta és némileg a saját hibámként is kezelem a dolgot. Elvégre, nekem kellett volna felkarolnom őt és magamhoz vennem. Miattam kellett élete valamennyi részét az utcán tölteni. Mert hittem. Elhittem mindent, amit mondtak nekem, amikor a legjobb barátom az életét vesztette. Kutatnom kellett volna, utána néznem mindennek, hiszen addigra már sejthettem, hogy a látszat csal. A sorok titkokat rejtettek, én azonban önön érdekeimtől vezérelve valami egészen más felé kacsintgattam akkoriban. A fiam és a menyasszonyom halála terelte el minden gondolatomat, holott az élőkkel kellett volna foglalkoznom. Mindenesetre, itt vagyok, ezen a helyen és igyekszem lelkileg felkészülni mindenre. A lány elég heves természetű és igen keménynek mutatja magát, de ez csak a látszat. Reménykedem abban, hogy lesz annyi esze, hogy felhagyjon a vég nélküli bosszúval és éljen egy kis ideig. Hiszen nemsokára felnőtt nő lesz belőle, az élet nagy problémáival és még a kamaszkorát se sikerült teljes mértékben kiélveznie. Hiába Gabriel szavai, akkor is hiszek abban, hogy nem szabad csak a bosszúra koncentrálnia. Fiatal ő még ehhez és előbb-utóbb elteszik láb alól, ebben biztos vagyok. Hiszen még én is csak titokban, feltűnés mentesen indultam utánuk. Ők azt hiszik, élem a muglik hétköznapi életét és ez így is van jól. Kár lenne a nyakamba zúdítani az ismeretlent. Ezzel pedig főleg Alexet és Danielt szándékozom védeni. Kocsival utaztam egészen idáig. Az út hosszú és kimerítő volt, de a hoppanálás túl kockázatos lett volna számomra. Rég használtam már a mágikus utazási módot és némileg ki is ment a fejemből. Ez nem olyan, mint a vezetés, hogy évek után is visszaülsz a volán mögé és majd ismét belejössz... Túl kockázatos, a végtagjaim épségét pedig igenis féltem. Milyen lenne egy kar nélküli cukrász? Nem kockáztathatok. Elég egy apró hiba és máris kész a baj... Az árvaház hosszú folyosóit koptatom, miközben minden egyes terembe belesek. A Roxfort előtt álló gyerekek lakhelye ez, teljesen más, mint egy hétköznapi intézmény. Itt is oktatják őket írni-olvasni, de közben a mágia alapjait is megtanulhatják, amit normális esetben a szüleiktől kellene. Szomorú látni, hogy ennyi ember nem tart igényt a saját gyermekére. És még jobban elszomorít a tudat, hogy Alexnek is nélkülöznie kellett éveken keresztül, most pedig Gina.. Mégis mi jöhet még? Ismét felbukkan egy gyerek az életemben, akit nem nekem volt alkalmam felnevelni, holott közöm volt hozzá? - Elnézést, Gina Accipitert keresem - állítok meg a folyosón egy fiatal nőt, aki készségesen útba igazít. Megköszönöm a segítségét, majd tovább indulok. Még senki sem sejti, de hoztam magammal pár csomag édességet és játékot is a gyerekek részére. Mind a kocsim csomagtartójában foglal helyet, de elsősorban azt szeretném elintézni, amiért eredetileg is ide jöttem.
Mennyire lehetek elcseszve, ha kezdem magamat jól érezni? Végül is.. annak ellenére, hogy Ginaval katasztrofálisan indult a búcsúzás, ahhoz képest egész jól éreztük magunkat a sakkmeccs végére, úgy minden ellenére. Éreztem, hogy nem tudta elfogadni, és bánom, hogy ennyire kevés időt hagytam neki, ugyanakkor tudom, hogy ha előbb mondom el neki nem fogok tudni koncentrálni. Ő még nélkülem is fel fogja tudni építeni az életét, nekem a figyelmemet a szálak elvarrására kellett, fordítanom.. Még ha ez utólag nem is tűnik teljesen jó döntésnek.. Lecsapódik, hogy közben egy kissé tényleg elfelejtettem élni. De miután beszivárgok az emberek közé és mindenkivel futja egy kis köszöntésre, egy kis ünneplésre, bratyizásra, és mivel csupa olyan ember van itt akik szegről végről is meg lényegesen sokkal közelebbről fontosak számomra, ez megtelít valamiféle hálával. Tudom, hogy végül mindenki egyedül hal meg. De most annyira sokat jelent, hogy itt vannak.. Egyetlen személy van akitől szeretnék még egyszer elbúcsúzni, ezúttal négy szem közt. Christ keresem, hogy lekérhessem egy kis időre Tita mellől. Fel akarom vinni az árvaház tetejére. Az oromzat óvta átkötő folyosóra, ahol villoghatok neki a fasza kilátással. De a valódi cél, hogy meghallhassa azt, ami bennem egész gyerekkoromban tartotta a reményt és a szabadságot jelentette számomra. A walesi zöldek hangja a hegyek felől. Őszintén remélem, hogy össze jön, másképp lesz pár néma percünk, meg egy "Namindegy majd gyere fel ide néha, amikor szezonjuk van nagyon szépen hallani őketkhm!" pillanat.. Legfeljebb elő hozakodok azzal cserébe, hogy szeretném neki adni a pálcámat. És egy borítékot. Meg is tapogatom a belső mellzsebét a sárga zakómnak. Persze esélyesen nem fogom kibírni és le fogom lőni a poént, hogy ha már nem lehetek ott az esküvőjükön... legyen valami amivel kifejezem, hogy örülök nekik... Persze Chris még meg sem kérte Tita kezét, de... valahogy biztos vagyok benne, hogy ami késik nem múlik. Többet jelent számomra, minthogy megkeserítsem magamnak és ez által neki is az egészet. Unfairnek érezném. Hiszen boldognak szeretném látni, mindegy, hogy ki mellett.
***
>Nem olyan nagy ügy meghalni. Nem az, ha az ember már élt.<
***
- Drága barátaim - kezd bele az ünnepi beszédbe de épp hogy megszólal, már elakad a szava - ..és mindazok akik eljöttek! Ezen a napon, a Bangor-i Gyermekotthon, hivatalosan megnyitja kapuit! - koncentrál arra amiket össze írt magának, de egyetlen betűt sem lát már. Elkezdték volna elhagyni az érzékei? Nem tudni. Végül nem néz rá többet az elmosódott leírtakra. Helyette pár pillanatig csak keresi a szavakat. - Köszönöm mindenkinek az együtt töltött időt, a támogatásotokat, ami nélkül mindez nem jöhetett volna létre! - még emlékszik egy részére és igyekszik vissza idézni, mégis erejét vesztettnek cseng. Végül egy pillanatnyi szünet után különös mosoly üli meg a szája sarkát és levetkőzi minden idegességét. - Ez az utolsó órám. Aztán meghalok. - jelenti be egyszerűen. Hirtelen. Minden átmenet nélkül, a rá jellemző szórakozott vállvonásával. Mintha csak egy újabb fekete humort mondott volna. Talán lesz akit olyan hirtelen ér a hír, valóban azt hiszi, viccel. - Gondoltam... itt a remek alkalom egy kis siránkozásra, mert mindenki engem néz, meg rám figyel ami tök hízelgő... De, annyi érzés és gondolat van bennem még most is, hogy ha ilyesmire cseszem el az időmet.. Semmi, kifejezetten személyes nem marad, amit nektek adhatnék. kajla mosolya most őszintén húzódik végig arca izmait kedves játékos incselkedő grimaszba gyűrve. - Jó, persze mondhatnátok, hogy de hát Cody! Épp most hagysz ránk egy giga birtokot, mindenféle nemes célt képviseltetve benne... - Magabiztos eleganciával társul a jelensége, meg a rá jellemző intelligens, önkritikus humorral - De ezek csak kövek, fa meg agyag. És az idők folyamán sok mindent bele láthatnak. Szóval bocsi fiúk lányok, de nem kaptok siránkozást arról, mit nem sikerült esetleg megtennem mostanáig! És azt sem kérem, hogy bármit fejezzetek be helyettem. Elvégre nem mások álmainak, vagy mások életének befejezésére születtetek. - érzi, hogy egyre nehezebben kap levegőt, így nagyobbat lélegzik, mint indokolt lehetne - Na jó azért a barátaim szeressék egymást helyettem is!... Meg a macskámat is, köszi! - toldja meg szórakozott szétszórtsággal - El kell ismernem, az utolsó időszak, ez a fél év.. Azért voltak nagyon mély és mocskos pontjai. De mindezek ellenére, még mindig úgy vagyok vele, az élet így szép! - lehunyja a szemeit és mikor újra kinyitja, minden újra tűélesen rajzolódik ki előtte. Végig is néz mindazokon akik eljöttek. Hiszen már nem egymagában gyakorolja a végül el nem mondott szövegét a tükör előtt, izzadó tenyérrel és percenkénti fogalmazási változtatásokkal - Talán a világ egyik legkomikusabb iróniája, mikor egy haldokló, az élet szépségeiről kezd beszélni. Épp ezért játékra hívlak titeket! Szóval mondom a menetet oké? ; Mindenki vegyen el a zsúrkocsikról egy egy léggömböt meg egy egy filcet... nem pennázunk, haladunk a korral! - ő is a többiekkel együtt csinálja amire kéri őket. - Mindenkinek van léggömbje és filce?! - ha megkapja az egyöntetű "igent" akkor tovább megy a játékban, ha nem, akkor még hecceli őket egy kicsit és elismételteti. - Akkor most, írjatok rá mindent, amitől őt nehéznek érzitek. - a szívére mutat meghagyva a pillanatnak az időt, majd ráírna pár dolgot. De az övé végül üresen marad. Vár. Mikor úgy látja, mindenki többnyire végzett, és újra övé a figyelem újra megszólal, megforgatva üresen hagyott léggömbjét, amit fel is mutat, hogy mindenki láthassa - Nos… Az enyém üresen maradt. De… ennek egyszerű oka van; Az én léggömböm magát az életemet jelenti mindenestül. - forgatja ujjai között újra és nyel egyet - Minden kedves emlékkel. Az összes képzelt vagy valós szerelemmel és érzéssel. Minden tudásommal. És minden be nem teljesült percével együtt. - felemeli a magasba egy mélyebb levegő után - Minden amit rá írtatok, legyen a múlté! Engedjétek el velem együtt! ~ egyetlen zaklatott pillanatig érzi visszakozni ujjait a léggömb becsomózott száján, ahogy látja a felszálló léggömböket, de aztán minden izma ellazul és elereszti. Nem tudja, hány léggömb fog még az övével együtt útnak indulni, és hány marad a gazdája kezében, szorongatva azt. - Köszönöm, az együtt töltött időt! - Lehunyja a szemeit mert a szemei megteltek könnyel, mire újra kinyitja őket, már épp olyan, mint a világ bármely másik kísértete. Mire újra levegőt venne, derengeni kezd, megmozdul a levegő, őt pedig minden fénylő prizmájával és lélekmorzsájával együtt, szerte szét hordja egy kósza légáramlat.
♫"Az elmúlás árnyékában, a peremen táncolva, a szívünkben gyújtunk jelzőtüzet a reménynek." ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
Idő. Igen, jó volna több idő. De az idő az a fajta gonosztevő, aki csak angolosan elillan, és sosem marad elég belőle. Összeomlanék, de ezt most nem lehet. Valahogy el kell hallgattatnom magamban a keserű önvád, és bűntudat érzését. Hamarabb rá kellett volna jönnöm. Már a tónál. Akkor talán tehettem volna valamit, akkor nem kéne így lennie... de ennek nem engedhetek most teret. Még nem lehet. Így jobb híján csak bámulok ki az ablakon. A mély sötét gondolatokból a cukormókus zökkent ki, aki a hajamat tekinti délutáni uzsinak. Carnivora tulajdonképpen meg sem mozdult a kis rágcsáló jelenlétére, így nem volt nehéz kicselezni. Vélhetően nem azonosított benne veszélyforrást, és játszani sem volt kedve vele, így nem is kapott utána. - Hé, kicsi... tudok ennél finomabb rágcsát is neked. - cirógatom meg a kicsit. De valójában nem igazán izgat, hogy tönkre teszi hajam. Nem vagyok Gilly, aki valószínűleg már sikítófrászban tört volna ki. - Neked bármikor kiadó egy sakk meccs. De nem akarlak feltartani. Biztos van még egy csomó fontos dolgod. Miattam ne aggódj. Jól leszek. - mosolyodom el halványan. Majd felállítom a táblát, és a szokott módon választunk szint. A mi kis rituálénk szerint. - A tiszta lap jó dolog. Bár létezne számomra is. - villan egy kis keserű mosoly az ajkamon. Aztán elengedem a gondolatot. - Neked szántam a szülinapodra... de... azt hiszem ez illőbb alkalom. - valóban, ha Cody a kézzel faragott sakkfigurákat megfordítja, és megnézi a talpukat, akkor a saját monogramjával találja szembe magát. A sakk mindig a mi kis rituálénk volt, ami koncentrációt, és megnyugvást hozott. Talán most is. Egy ilyen elcseszett helyzetben. Végül is ez stílszerű. Ez illik hozzánk. Ahogy a csendes búcsú is. Végül a könyvárban maradok magamra, ahonnan elengedem Cody-t. A szó minden értelmében. Itt maradok a könyvek közt, amíg el nem kezdődik az ünnepség. A könyvek mindig remek barátok voltak. Mindig tudták, hogy nyújtsanak vigaszt. Igazán örülök, hogy Cody erre is gondolt a leendő lakók számára. Így bár fájó szívvel indulok innen is tovább, tudom, hogy minden rendben lesz. Rendben kell lennie.
//Én is köszönöm a játékot! És már várom a következő kis kalandjaikat... //
Az ember, valóban tanul élete utolsó pillanatáig. Nekem például kifejezetten kapirgálós tanulságként csapódik le, hogy Ginanak több időt kellett volna adnom. Hamarabb beavatnom. És erre az sem mentség, hogy mennyire féltem, vagy rossz volt újra és újra kimondani, minden egyes búcsúval egy kis szelet úgy éreztem visszavonhatatlanul leszakad belőlem.. Átértékelem mindazt a hirtelen kétségbeesett gyászt ami rám robbant felőle. A pillanatnyi tehetetlenséget és döbbenetet. Részemről, részéről.. és hogy egy kicsit mindketten a másik fölé helyeztük a fájdalmunkat... Tény, hogy ő marad, és vele ott marad minden utánam... Mégis, amíg itt vagyok, egyszerűen képtelen vagyok átadni magamat teljesen annak, hogy az én helyzetem nem számít. Hiába néhány óra múlva, már arról sem fogok tudni, hogy valaha léteztem.. Ez nagyon nehéz.. Mind a két oldal. És valójában mindketten szenvedünk miatta a magunk módján. Csendben, harsányan, vagy épp vissza fojtva, hogy az utolsó, miattam nagyon rövidre szabott időben valami olyannal tudjunk foglalkozni, ami mindkettőnk figyelmét, önmagunkról a másikra tereli. Talán a sakkmeccsünk alatt meg tudjuk beszélni, és némi feloldozást nyerünk egymás által. Tudom, hogy Gina nem az a fajta, de ha hagyja a sakkparty után megölelem. Nincs idegenkedés, vagy rossz érzés, már nem félek, hogy ha a maradékot odaadom magamból, akkor annyival is rövidítem a saját időmet... Tisztáztam magamban, hogy nem elég csak mondani, hogy nem akarok ragaszkodni, sem félni. Ez a pár óra, ami hátra van, arra van, hogy megosszam másokkal, nem arra, hogy tartogassam. Egy idő után azonban bontom a pillanatot, hiszen még várnak páran, akiktől szintén legalább pár mondatban személyesen szeretnék elköszönni. De előtte megmutatom a könyvtárat Ginának. Csupa adomány könyv, vagy épp saját gyűjtemény. Van itt mindenféle a leendő lakók számára. Vegyesen, varázsló és mugli kötetek is. Térképek, makettek, mindenféle. Elköszönve tőle, még emlékeztetem, a megnyitó pontos kezdésére aztán tovább állok. Nincs bennem sem megkönnyebbülés, sem egyéb. Tulajdonképpen egy kedélyes semlegesség. Próbálom azzal nyugtatni magamat, hogy legalább biztosan fájdalommentes lesz már minden... Fizikálisan legalábbis mindenképp.
//Köszönöm a játékot velük! Visszatérés után új kalandok várnak rájuk. <3
Ha tudnám, hogy Gina mélyen magában mennyire elkönyvelte önmagát, valószínűleg én is belátnám, hogy merőben más az álláspontunk az élettel kapcsolatban. Ami nem jelenti, hogy akkor innentől nem kedvelhetnék egymást, csupán azt, hogy kevés metszéspont keletkezne... úgy bármiben, tekintve azt, ahogy ő hozzá áll és ahogyan én hozzá állok a világhoz és saját magunkhoz. De nem tudom. Én azt látom, hogy makacsul küzd, annak ellenére is, hogy folytonosan vissza rántja önmagát a mocsárba. Számomra totál úgy hat, mintha változó szakaszban lenne hosszú hosszú ideje. Csak még egyszerűen nem érett meg arra, hogy ezt a változást ő is akarja, még ha tudja is, hogy nem ártana. Úgy gondoltam, jobb megosztani vele az igazat. Azt, hogy lenne út, de lemondok róla, mert elevenem és minden értékrendem ellen lenne, ha bevállalnám. Gina hozzá állása azonban kissé elbizonytalanít, hogy lehet nem volt jó ötlet, bár egyenlőre nincs elég tudása ilyesmihez, és felteszem, miután eltűnök, már nem is lesz tovább kérdés vagy opció többé semmi. És kissé az is meglep ahogy Gina reagál, ugyanakkor mégsem. Idő kell neki. Idő kellett volna neki... Lám én is hozok nem feltétlen jó döntéseket.. Ezt álszentség is lenne tagadni. Nézek utána, egyenlőre nem tartom vissza, de eszem ágában sincs csak így magára hagyni a megnyitóig. Megan közbe lépése sem annak szólt, hogy húzzon a picsába.
Gina elvonul Megannel pedig össze kulcsolódik a kezünk. Majdnem úgy mint akkor a tetőn... De ami valójában igen nagyon meglep, hogy a szívemre teszi a kezét, ami, ahogy a nagy könyvben meg van írva, pár pillanatra nagyobbakat is verdes.. Épp csak nem rezzentem össze az érintésére. Pedig én jobbára hozzá vagyok szokva a fizikai kontakthoz. Megantól mégis annyira meglep és egyben meghat a dolog, hogy kissé látszik a k.o. a fejemen. És a mosolya... Még az állam is kissé lehull, aztán esetlenül, de őszintén felvillanyozva, csillogó szemmel viszonzom mint egy kiskölyök. A szavaira biccentek, én is így gondoltam. Elereszt, eleresztem.
***
A familiárisom, a cukormókus besurran a szobába ahol Gina van és kicselezve Carnivorat Ginahoz surran, felkúszik a karján a vállára és simán rágcsálni kezdi egy tincsét. Az orra folyamat mocorog és dülledt fekete szemeivel éberen figyel. Komikous egy kis élőlény. Nekem pedig nem nehéz követnem, és ez által a lányra találnom. Megtámaszkodom az ajtókeretnél és koppintok is párat. Szinte még érzem, a nem is olyan rég festett fal és a lenolajozott fa bútorok illatát. - Szabad? - kérdem csak aztán hozzá teszem egy bátorító mosollyal - Úgy hallottam egy sakkmeccs még kiadó errefelé. - ha bebocsájtást nyerek, az ágyra telepedve félig felhúzott lábbal, még annyit hozzá teszek. - Egyébként ebben a szárnyban volt a szobám anno. De jobb, hogy már nincs meg. Tiszta lap. Ez volt a cél.
"A holtaknak nem kellenek a könnyek. Sem a bosszúnk, sem a bűntudatunk nem könnyíti meg a végső álmukat. Azt hiszem, csak annyit akarnak, hogy mi még éljünk."
Nem hat meg a kölyök hisztije, engem nem érdekel, hogy egyik nap egy maffiózó hidegvérével pofázik, a másik nap pedig ő a világ legnagyobb áldozata, nem azért szóltam közbe, hogy az ő kis lelkét mentsem meg, hanem azért, mert feldühített, hogy Cody utolsó perceit ezzel kell töltenie. Most is úgy tűnik, hogy míg Cody a szívét-lelkét kiadja neki, és magyarázza, hogy mi mindenről marad le, valahogy a kis vörös nem a szavaira reagál, hanem újra csak magára, magára és magára. - Nem mintha bárkinek a világon joga lenne több időt adni. - szúrom közbe, bár nagyrészt igazából úgy tűnik, hogy nem is érdekli, hogy megráztam, mintha itt se lennék, elmélyed saját magában, megint. Cody tudja, hogy senkinek nem beszélek a húgomról, de így is megemlíti, viszont megadom neki a “haldoklom” kártyát és nem kap taslit, igen groteszkkül venné ki magát. Ami egyébként egészen illik hozzánk, de mivel egy kazalnyi mondandója van neki is, meg a kicsinek is, nem szólalok meg többet, csak néhány szemforgatással és fintorral kísérem a beszélgetést. A familiárisom nem állja a másik útját, ha drámaian ki akar vonulni a képből, akkor tegye, de amikor megindul közelebb lépek Cody-hoz, és ugyan majdnem egy évtizedig küzdöttem azzal, hogy tartsam a távolságot testben és lélekben is, az egyik kezem az övére kulcsolom, a másik kezemet pedig a mellkasára helyezem, a mágia illúzióját élvezve, hogy a mellkasában még mindig ott dübörög a szíve, még ha a valóságban nincs is így.
- Javíthatatlan, de te megtettél mindent. Nincs szükségünk búcsúra, a kislánynak viszont lehet, hogy szüksége lenne még néhány percre. - mondom, és egy vállvonást és olyan mosolyt kap tőlem, amit még mindig csak közeli barátoknak tartogatok. Ellépek tőle, megszakad a kontaktus, és összefonom a karjaimat, várva, hogy a kis gyámoltja után megy-e, vagy marad. Akárhogy is legyen, én nem szándékozom lestoppolni, rengeteg barátja és ismerőse van és ezt az egész helyet az utolsó hónapjaiban húzta - huzatta fel, szóval biztos, hogy minden perce be van osztva ezekben az.. utolsókban. Hiába tűnik úgy, hogy sok foganattja nem lett, mert a gyerek sértődötten elvonult, nem bántam meg, hogy leugrottam és beleszóltam, annyi szent. Végre megrángathattam azt az eszetlen kis szarkát.
Ha nem foglalt volna le, hogy sírjak, és kivételesen hagyjam, hogy ilyen mélyen elragadjanak az érzelmek, akkor talán észre vettem volna a veszélyt. A cseppet sem szimpatikus penna árus lányt. Még mindig nem kedvelem. De ez cseppet sem számít jelenleg. Egyszerűen ellépek tőle néhány lépéssel arrébb. - Bocsánat, hogy nem vagyok egy hideg, érzelemmentes robot, aki másodpercek alatt emészti meg, és lép tovább minden emberi tragédián, ami szembe jön vele. Főként azokon, amik a kevés megmaradt fontos személyét illeti. Lehet hogy önző vagyok, de nekem nem megy, hogy ez ne fájjon. Lehet, hogy önző vagyok, mert inkább adnám oda a saját életem, mintsem hogy még egyszer végig nézzem egy szerettem halálát. És fáj a tény, hogy nem vagyok képes ezt megtenni. - akármennyire is önző dögnek tűnök, tényleg szeretném, ha ez nem így alakulna. Ha Codynak még adhatnék időt. Tulajdonképpen bármit megtennék Codyért. Elég kérnie. De félek is. Nem magam miatt. Bármennyire is tűnik így. Én idővel jól leszek. Most még egyszerűen csak kétségbeesetten próbálok kapaszkodni valamibe, amit el kell engednem, de nem tudom hogyan. Túl élő vagyok. Valahogy majd túl élem ezt is. De a világ rosszabb hely lesz nélküle. Ha Ő nem lesz itt, akkor ki ad reményt a hozzám hasonló reménytelen kölyköknek? Kitől lesz jobb hely ez a világ? Mert tőlem biztos nem. - Valójában nem aggódom magam miatt. Túlélő vagyok. Majd lépésről lépésre megoldok mindent. Én mindig mindennel megbirkózom ami jön, csak néha több idő kell. Azért aggódom, hogy ezt a helyzetet nem tudom megoldani, és a helyén kezelni. Nem készültem fel ilyesmire. Ettől kétségbe estem. Ez emberi dolog azt hiszem. De nem baj. Ennek nem kell könnyűnek és fájdalommentesnek lennie, senki számára. A fájdalom néha jó. - a fájdalom néha jó. Néha szükséges. Most mégis legszívesebben összeomlanék, és sírnék. Mégsem teszem meg. Majd ha Cody már nem lesz itt. Majd ha nem lát már. Carnivora egyszerűen megkerüli a másik familiárist, és a folyóson előre megy. - Az egyetlen, amiért haragszom, és dühösnek érzem magam, hogy nem adhatok még időt, hogy mindent láss, amit látni akarsz, és mindent megélj, amit meg akarsz élni. Mondjuk legyen a búcsúm, hogy időről-időre visszajárok ide, és gondoskodom róla, hogy ez egy jó hely legyen. Gondoskodom róla, hogy az ide kerülő kölyköknek jobb gyerekkora legyen, mint nekünk volt. Így nem kell attól tartanod, hogy itt ragadsz, mert nem lesz rá okod. Itt leszek, hogy emlékeztessek mindenkit, hogy mit akartál üzenni ezzel a hellyel. Most megyek, hagylak titeket is elbúcsúzni, nem zavarok tovább. Majd egy üres szobában el leszek a megnyitóig. - egyszerűen megfordulok, és elindulok a folyosón. Ha elég messzire kerültem, akkor találomra bemegyek egy szobába, és az ablakhoz lépek, hogy kifelé bámulhassak. A macskám meg egyszerűen elfekszik az egyik ágyon.
Mivel az egész épület tárva nyitva, valójában nem is értem miért lep meg Megan felbukkanása. Mégis meglep. És bármit is akartam volna hirtelen mondani Ginanak az egész szituációból kicsit kilök. Amit annyira nem bánok. Így én is objektívebb tudok maradni. Mikor pedig megdicséri a ruhámat még kicsit zavartan is nézek végig magamon. - Á igen.. Köszi! Valami vidámat akartam. Valami nyáriasat. A fekete.. rohadtul gyász lett volna. - mondom ki a szürreálisan szórakozott választ. De tényleg ezért választottam ezt! Meg mert.. A házam színére emlékeztet. Arra a színre ami nekem össze fűződött egy alternatív értelmezésével az otthonnak. Aztán feleszmélek meg realizálom, hogy Gina épp most lett duplán vissza rázva az életbe és mielőtt a két lány közül bármelyik is erőteljesebben reagálhatna megszólalok. - Gina.. Megan a maga módján ugyanazt mondta, amit én is szeretnék, hogy megérts. - szusszantok egyet, megcsóválom a fejem és adok egy pillanatnyi csöndet az egésznek. - Kibaszottul... elmondani nem tudom, hogy mennyire szerettem élni! - szakad ki belőlem közben megérintem Megan karját, de épp csak futólag a volt háztársamra nézve. A szememben kimondhatatlan hála. Tudom, hogy nem Ginat akarta bántani, tudom hogy megmozdulása abszolút nekem szól és ez... igazából végtelenül meghat. Aztán Ginara nézek. - Rengeteg mindent nem fogok látni Gina, nem csak azt, hogy lediplomázol. Nem látom... Amikor Megan végre megtalálja a húgát.. - kissé bocsánatkérően pillantok felé, hiszen tudom, hogy erre még engem is fejbe kólinthat. - Nem látom Jade ikreit felnőni. Nem látom, ahogy megkapja végre a tanári címet. Nem látom Christ... - és itt a hangom totálisan megbicsaklik és spontán törne rám hogy felzokogjak, ez hallható ahogy egy nyikkanással felzihálok, de vissza nyelem mindenestül és folytatom. - ... nem látom ahogy elismert Bestiamester lesz! És igen Gina.. a te eredményeidet sem látom. Fogalmam sincs mi lesz ezzel az épülettel, ha én már nem leszek. Hogy képvisel-e majd bármit abból amit üzenni akartam vele, vagy a világ egyszerűen átírja az üzenetét... - hetykén vállat vonok. - Fogalmam sincs. Elképzelésem sincs milyen lesz. Nincs képem a túlvilágról sem. Egyszerűen csak nem akarok rettegni. Sem mindenhez, és mindenkihez amit, akit hátra hagyok ragaszkodni. - aztán egyik kezemet lazán az öltönynadrágom zsebébe dugom. A másikkal szabadon kísérem a mondataimat. Hát ebben a percben nem pont úgy nézek ki mint aki elpatkolni készül. De épp most mondtam ki hogy mi miatt is. - Egész tavaly telet végig szarakodtam, hogy a régi birtokot, minden kísértetével együtt eltüntessem és megszabadítsam. Nem akarok az új birtokon itt ragadni és kísérteni! Talán ez az egyetlen amitől tartok... - mondom ki végül és ismét Megan felé pillantok keserédes mosollyal bár most nem tudom sokáig tartani, nem is akarom. - ...Egyszer egy nagyon fura... szőke magas fickó azt mondta, az emberek önmegvalósítóak. - keresem a szavakat, amiket egyenlőre, ahogy az eddigieket is, mindkettejüknek címzem. - Ha nem hiszel benne, hogy képes vagy egyedül megbirkózni ezekkel, akkor, ha tovább maradnék, sem tudnék mit tenni... - felsóhajtok remegve, még mindig érezni, hogy egyébként határán libikókázok egy kiadós ordítva zokogásnak. - Előfordul, hogy nem a megfelelő helyről várjuk, a számunkra szükséges, megfelelő formáját a szeretetnek. Ez képes önzővé tenni bennünket. Nem kérheted, hogy mentesítselek minden felelősség alól, ezt senkitől sem kérheted. Ezt senki sem fogja tudni teljesíteni. - egyáltalán nem mondtam le a sakkozásról Ginaval. De ezt a helyzetet muszáj tisztázni. És Megant sem fogom elhajtani. - Tudom... hogy a többieknek volt idejük elbúcsúzni. Bocsáss meg, hogy utoljára neked mondtam el. De... - ismét nyelek egy jókorát - minden alkalommal mikor kimondtam, egyre és egyre közelebb került... Egyre inkább valósággá vált. De ha magamba omlok... - mindkét kezemet széttárom mintegy körbe mutatva - Most ez sem lehetne valóság.... - könnyek gyűlnek a szemembe - Talán az egyetlen amit még úgy kipróbáltam volna... Hogy milyen viszonzottan szerelmesnek lenni.... - torok köszörülve szipogok egyet Meganre nézek és kissé rekedten bukik ki belőlem - Van nálad véletlen zsebkendő? Nem akarom a díszkendőt össze taknyozni... - a kérdés közben a mellzsebembe gondosan bele hajtogatott fekete selyemkendő felé hadonászok némi hanyag csuklólegyezgetéssel, aztán az égre nézek - Ahj bassza meg..! - szakad ki belőlem teljesen őszintén és hangosan felnyüffenek. Miután kitaknyásztam magamat szívszaggató elefántokat megszégyenítő módon csak nézek egy kicsit magam elé. - Egész életemben képtelen voltam elég erős jó emléket össze vakarni egy kurva patrónushoz... Most mégis egymást kergetik a fejemben és úgy érzem... szétfeszítik a mellkasomat. - a szívemre teszem a kezemet mert tényleg úgy érzem minden kikívánkozik belőlem és csak lehunyom a szememet pár pillanatra mert belém fullad minden szó is.
"A holtaknak nem kellenek a könnyek. Sem a bosszúnk, sem a bűntudatunk nem könnyíti meg a végső álmukat. Azt hiszem, csak annyit akarnak, hogy mi még éljünk."
Az egész életemet úgy éltem le, hogy nem törődtem a körülöttem történő drámákkal, csak továbbálltam, érdektelenül szemlélve az eseményeket. De ez most más. A tűréshatárom igencsak kitolódott, nehéz igazán kizökkenteni és feléleszteni bennem a tüzet ahhoz, hogy cselekedjek bármilyen ügyben, de pillanatról pillanatra szívom fel magamat, ahogy hallgatom a beszélgetést Cody és a kis vörös között, akit már akkor fel akartam pofozni, amikor először lopni próbált a boltban. Soha nem fogom megérteni, hogy a hugrabugos fiúnak hogyan lehet ilyen jó lelke, miért kezdett el valaha is törődni ezzel az értéktelen önző szennyel, és most mutatja ki igazán a foga fehérjét. Egyre jobban épül bennem a düh, és amikor újra meghallom, hogy csak magáról képes beszélni, hogy vele mi lesz, hogy mennyire szeretné, hogy Cody lássa a diplomázását és mindenmást, betelik a pohár. A lábaimat felhúzva ültem a gecinagy ablakok egyikében a nyüzsgéstől morajló parkot bámulva, és amilyen vastagok a falak még a ruhámból se lóghatott ki semmi. Így nem csoda, hogy nem vették észre, hogy én is a folyosón vagyok, és hogy éppen felém tartanak, ugyan tudtukon kívül. Mikor mellém érnek akkor ugrok le a párkányról és azzal a lendülettel megragadom a kis vörös vállát, a rozsomák pedig beugrik közém és az akármilyen macskája közé - szar voltam legendás lények ismeretéből is. - Eszednél vagy, te nyomorult?! Azon aggódsz, hogy mi lesz veled, hogy nem lesz veled itt-ott, de neki az életéből vannak hátra órái! Atya úr isten, az előbb mondta, hogy ez egy új épület, még is melyik lenne a szobája? Te önző kis… - rázom meg a vállát, hiába sír, nem érdekel, mert még mindig magát siratja és nem Cody-t. Cody EGYÁLTALÁN nem fejezi be a sulit! Nem lesz családja, nem lesz gyereke, nem fogja látni, ahogy az árvaház kivirágzik, ahogy a tanulmányait publikálják, az ötletét megvalósítják, semmit. Az életének vége, és ez a kis görcs csak magára tud gondolni. Legszívesebben felpofoznám, de egy jó rángatással is beérem, aztán egy erőteljes lökéssel válok el tőle, mielőtt még jobban megszaladna a kezem. Látszik a tekintetemen, hogy a szemeim kissé üvegesek, hogy az én satnya kis lelkemet is megszorongatja, hogy azok közül a kevesek közül, akit barátnak tekinthetek elveszítem őt, de soha, egyetlen szóval nem nehezíteném meg annál jobban a búcsút, mint amilyen nehéz így is. - Bocs. Szép a gúnyád. - fordulok Cody-hoz, és egyértelmű, hogy csak azért kérek bocsánatot, és csak tőle, mert beleavatkoztam a beszélgetésükbe, de a kis kígyószemű fruska túlságosan kiakasztott és… valljuk be. Hugrabug. Hűség. Közbe kellett szólnom, mert a barátom szenvedett és a túl jó lelke nem engedte meg, hogy egy jó nagy pofont kiosszon neki, pedig ha kicsit korábban érnek ide, és még a közepében vagyunk a siránkozásnak, lehet, hogy pofont is kap, nem csak rázást és taszítást.
Szeretnék egyszerűen csak összeomlani, és zokogni. Mégis érzem, hogy ez most nem a megfelelő idő rá. Még nem. A következő 6 óra még nem. De elképzelni sem tudom, hogy mi lesz utána. Csak akkor eszmélek fel, amikor Cody finoman lefejt magáról, és kissé meg is ráz a vállainál fogva. - Ne haragudj... én észre sem vettem... csak félek, ha elengedlek, akkor örökre el kell, és nem érzem úgy, hogy képes lennék rá. - a könnyeimen át alig látok. - Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Hogy hagyjalak meghalni? Ez őrültség. - bármilyen őrültségre képes lennék érte. De hagyni meghalni, az is őrültség. Nem lehet. Vagy mégis? Elvégre neki volt ideje megbékélni ezzel a helyzettel. Nekem nem. Talán nekem is idő kellene, hogy elfogadjam. De az most nincs. Ez pedig fáj. Nagyon fáj. És életemben először nem teszek úgy, mintha nem érintene meg. Cody mindent leolvashat az arcomról. Képtelen vagyok elrejteni előle. Nem megy tovább. - Hogy emlékezzek a szépre, ha még szépség is fáj, és a hiányt juttatja az eszembe? - azt hinné az ember, hogy aki annyi halált látott mint én, azt már nem érinti meg. Az megszokja, és megtanulja kezelni. De nem. Ezt sosem lehet jól kezelni. Nem lehet megszokni. Mindig fáj. Mindig űrt hagy. - És egyedül hogyan tehetném meg? Ha magamra maradok egyedül, akkor hogyan váltsam meg magam? - amennyire félek kapcsolatot teremteni, annyira félek egyedül maradni. Igen, attól félek, hogy Cody nélkül nagyon magányos leszek, és nem leszek képes többé egyedül feldolgozni a veszteségeim. - Nem tudom! Én csak... csak... annyi minden van... talán csak elmondanám, hogy szeretlek, mintha a bátyám lennél. Nem akarlak elveszíteni. Mert fontos vagy. Szeretném ha látnál. Ha büszke lennél rám, arra hogy diplomázok, és jó dolgokat teszek. Én csak... hálás vagyok. Azért mert annyi mindent tanítottál, és mutattál. Miattad akartam gyógyító lenni, és jobb ember. Jobb emberré tett, hogy találkoztunk azon az éjszakán a konyhában... - nem látok át a saját könnyeimen, és nem tudok tovább egy helyben maradni. Így céltalan néhány lépéses ide-oda bolyongásba fogok a folyosón, nem túlságosan eltávolodva Codytól. - Itt nőttél fel? Melyik volt a te szobád? - tudom, hogy Cody nem sokat beszél a gyerekkoráról. De ki tudja mért, szeretném látni, azt ahol gyerek volt. Nem tudom, miért ez a vágy. Talán csak szeretném jobban megismerni, tudni, amit nem tudok még. Végül megállok és a táskámba kezdek kotorászni, és két faragott sakkfigura kerül a kezembe. Két gyalog. Egy fehér és egy fekete. - Egy utolsó parti? - a sakk szinte mindenre megoldás. Tudom erre most nem. De akkor is. Nem tudom mi mást tehetnék. Ugyanakkor ha Cody jobban megnézi a figurákat láthatja, hogy ez nem a szokásos műanyag figura. Fából kézzel faragták és festették.
Szerettem volna, ha ez a búcsú ideje lesz. Hiszen alig néhány órám van hátra. Csendben hallgatom amiket mond, közben valahogy kikívánkozik az hogy "Elég! Ne tovább!" A tiltakozás, némi ijedséggel vegyes és van benne egy halovány indulat a türelmem végéül. Aztán feltűnik, hogy egyre jobban szorít és kissé sípolva csak megjegyzem. - Gina... Kiszorítod belőlem az érzékcsalódását is, hogy még levegőt veszek.. - Apró célzás és csak szelíden lefejtem magamról a lányt. Majd veszek egy mély levegőt és a vállaira fogva keményen a szeméve nézek. - Nézz rám! - ha kell egy kicsit meg is rázom. - Gina nézz rám! Kevesebb mint hat órám van hátra. És az árat nem te fizetnéd hanem én. És az akinek a testébe kerülök. - mondom ki keményen - Elég volt ebből! Tekints rá úgy, mint egy utolsó kívánságra! Minden elvem ellen lenne, amiben életemben hittem. Ilyesmit megtagadni tiszteletlenség. Talán ez lenne a gyász első lépésének kezelésére. - sóhajtok egy nagyot de tőlem szokatlanul komolyan és erélyesen közlöm vele a mondandómat. Fizikai nyomatékot, akármennyire is megdöbbentenek a szavai nem fogok adni a szavaimnak. Mert egyszerűen az is az elveim ellen lenne. - Tudom, hogy én elmegyek, nekem már mindegy lesz, te pedig itt maradsz. Az élethez hozzá tartozik, megtanulni kezelni a veszteségeket. Ha beléjük kapaszkodsz, tényleg meg fognak ölni és mindent megfojtanak magad körül. Az emlékeidet is. Egyetlen jó emléked sem fog maradni, csak az, hogy mekkora fájdalom ért! Ezt nem engedheted! - hogy van némi erélyes indulat a hangomban az igaz, de nem rosszindulatú. Inkább szánom józanítónak. - Ne arra koncentrálj és ne azt gyászold ami már nem fog elkövetkezni! Arra figyelj, hogy még itt vagyok! Nem tudlak megváltani és ha tovább maradnék sem tudnálak megváltani. Ezt csak te tudod elérni! Koncentrálj! Mit tennél most, amit most itt meg tudunk tenni és mit mondanál nekem? Erre koncentrálj! A mostra! Az utolsó szó jogán. Itt állok előtted, ha azon kesergünk mi lehetett volna, nem fogunk tudni elbúcsúzni. Mit akarsz hát?! - egyáltalán nem emeltem meg a hangomat egyetlen mondatomnál sem. Csak a hangszín változik. Kicsit talán mélyül is a komoylság miatt a hangom, de nem lesz olyan direktbe erőltetett. Magától jön. A fontos dolgoknál mindig egyel mélyebbre csúszik... Talán ez lett volna a mutálás utáni végleges formája... Sosem fog bebizonyosodni már.
Nem akarok kibontakozni Cody karjai közül. Bele akarok kapaszkodni. De nem csak most. Nem csak ebben a pár percben. Mindig. Általánosságban. Az életben. - De igen. Akkor is meg kellett volna próbálnom. Bármi áron. - talán semmi sincs, amitől most meg tudnék nyugodni. Még egy általános nyugtató főzettől sem. - Engem nem érdekelnek az árak. Hát nem fizettem már eleget? Nem szenvedtem még eleget? - tényleg nem érdekel. Akkor sem, ha jól érzem Cody szavaiban a dorgáló élt. Tudom, hogy ő jobb, megbocsátóbb, kedvesebb lény, mint én. Mindig jobb volt. De éppen ezért volt ő az élő lelkiismeretem. Nélküle félek elveszek valahol ott a mély sötét oldalon. Még a saját sötét bosszúhajlamaimmal sem tudom mit kezdhetnék. Nélküle hogy kezeljem az indulataim? A gyilkos indulataim. Amikkel valaki halálát kívánom. Mert meg fogom tenni. Meg fogom ölni az apám gyilkosait. Ha másként nem állíthatom meg őket, akkor így. - És ha én sem bírok? Ha én sem bírok ezzel a változással nélküled? Szükségem van rád. Én nem vagyok erős. Csak tettetem. Csak hazudtam, hogy az vagyok, de nélküled nem megy. - nem tehetek róla. Mindig igyekeztem apám halála óta keményebbnek mutatni magam, mint amilyen valójában vagyok. De tudom, hogy Cody pontosan ismeri a gyengéimet is. Most pedig az évek alatt felépített kőfalam, amivel magam védtem a lelki fájdalmaktól pillanatok alatt omlik össze. - Nem. A halál gonosz. Nem természetes. Megfoszt a szeretteimtől. A családomtól, a barátaimtól, tőled... az életemtől. Mindentől, ami jó lehetne egy kicsit az életemben. - nem tehetek róla, de egy ideje kezdek szörnyű gonosz ellenségként nézni a halálra. Egy legyőzhetetlen szörnyetegként gondolok rá, aki elválaszt a szeretteimtől. - Én nem tudom elfogadni... én... mert... nem vagyok jó semmire sem. Mégis mire jó a képességem, mire jó a sok tanulás, ha nem menthetlek meg? Ha nem menthetek meg soha senkit? Nyilván bennem van a hiba. Nyilván én nem vagyok elég jó. Sosem voltam jó... Csak egy utcai tólvaj, egy senki. - lassan érzem, hogy belül egyre inkább összeomlok. Egyre inkább erősen kapaszkodom Codyba, mert attól félek, ha elengedem, akkor örökre kell elengednem. Akkor valóság lesz ez a szörnyűség. - Talán, annak kellett volna. De gyógyítónak jobb vagy. - mosolyodom el, de ez nem igazi. Fáradt, kesernyés, kimerült mosoly.
Tartom a lányt, ameddig még megtehetem. Ölelem, ameddig még képes vagyok rá. Mert ennyi maradt számunkra. - Ez nem a te hibád. Ahogy valójában senkié sem. A Nimfa átka okozta. Ha megpróbálsz akkor, ott segíteni, te is odavesztél volna. - mondom neki, de tudom hogy hasztalan. Fogalmam sincs mit mondhatnék neki, amitől egy kicsit is megnyugszik. Amikor kifakad, hogy őt nem érdekli más emberek élete azért kicsit dorgálóan szólok rá. - Ginaa! Ilyet nem tehetünk. - jó hogy nem hallom mi jár a fejében. De csak hogy képbe kerüljön, nem egyszerű cseréről van szó, kiegészítem. - Gina.. Valójában.. Nincs fizikai testem a baleset óta.. - mondanám, hogy gondoljon rám úgy mint valami angyalra, de ez túl nagyképű lenne. - Nem akarok egy másik ember testébe kerülni, mint egy parazita. Főleg hogy ez az illetőt megölné.. Olyasmi lenne mint egy horclux varázslat... Ilyen árat pedig nem fizethetünk. Senki sem teheti! - Nem akarok így menekülni. Így is volt egy évem pluszba. Igyekszem megnyugodni. Igyekszem össze szedni magamat. - A világ változik. Szükség van arra, hogy kitarts! Hogy segíts annak, aki nem bír egyedül ezzel a változással! - hosszabban hallgatok, ameddig sikerül végre megnyugodnom ténylegesen. - A halál természetes.. - mondom ki kelletlenül, vonakodva. - A hozzá vezető út, lehet diadalmenet, lehet betegségtől megkeserített, lehet egyszerű és csendes, lehet brutális külső tényező eredménye, a jelenség maga, mivel egyénenként eltérően, de mindenkinél bekövetkezik, nem lehet másképp elfogani mint hogy emberi velejáró... Megérteni nem igazán lehet, főleg lelkiekben. De megprobálhatjuk elfogadni. És törekedni kell, hogy egy valaki halála ne jelentse a többi élő halálát is. Meg kell tanulni elfogadni, vagy együtt élni. A feltámasztás sötét mágiával, az nem számít gyógyulásnak. Nem természetes. A kivitelezőjéből is elvesz, az alanyból is elvesz és még külön ára is van! - És ezt követően hosszabban hallgatok ismét kissé elbambulva magam elé, közben persze figyelek Ginara. De kibukik belőlem a szürrealitás. - Lehet papnak kellett volna mennem... - félig viccnek szánom. Igen viccnek. Ebben az igazán elbaszott helyzetben.. Mert nem tudok mást.
- Nem. Nem lehet. Ezt nem tudom elfogadni... - kapaszkodom Codyba, nem engedhetem el, mert akkor valóság lenne ez a rámálom. Igen, ez csak egy lidérces rémálom lehet. Mindjárt felébredek, és Cody ott lesz a gyengélkedőn a kastélyban, mosolyog, beköti a sebeim, és minden rendben lesz. Minden normális lesz... Mindjárt... De nem ébredek fel. - Kell lennie megoldásnak. Muszáj. Nem veszíthetlek el. Nem lehet ez is az én hibám... ha akkor ott a balesetnél... ha jobban figyelek... Tudnom kellett volna. Jobban vigyázni rád... - a hangomból lassan kitűnik az önvád, ahogy az akkori borzalmas emlékek kezdenek felszínre szivárogni. Nem lehet az én hibám ez is. Helyre kell hoznom valahogy. Muszáj. Nem tudom hogyan, de muszáj. - Engem nem érdekel más ember élete. A tiéd érdekel! Annyi mindent kell még tenned. Itt kell lenned, amikor például lediplomázok. - tudom. Cody jobb ember, mint én. Mindig jobb ember volt. Tudom, hogy nem áldozna fel senkit saját magáért. Megtehetné, hogy azt mondja nincs megoldás. Megtehetné, hogy nem beszél az árról. Ez is bizonyítja, mennyivel jobb nálam. Én képes lennék. Én megtenném. Nem akárkivel. Nem akárki élete árán. De egy olyan bűnözőt, mint aki például megölte az apám, gond és lelkiismeretfurdalás nélkül áldoznék fel Codyért. Ironikus csere volna. És igazságos. - Nem veszíthetem el a bátyám is. Nem tudok, így elbúcsúzni... hogy tehetném meg? - csak most kezdek rádöbbenni mennyire is fontos nekem Cody. Mennyire közel került. Közelebb, mint bárki. Most pedig arra kér, hogy búcsúzzam el, és engedjem el. De hogy tehetném meg? Hogyan?
- Sajnos de, igaz. Nem tehetjük semmissé. - mondom ki magamhoz képest keményen de mégis halkan és látszik rajtam, hogy tényleg valóság amiről beszélünk. Arra, hogy megoldást akar rá találni megrázom a fejemet. - Ne! Nincs rá jó megoldás. A legtapasztaltabbaktól kértem segítséget és ezt nem lehet csak úgy megoldani. Csak és kizárólag egy másik ember élete árán menekülhetnék meg. És semmi sem garantálja, hogy ugyanaz lennék aki voltam. Így is... Kaptam egy évet. Ezért kell hálásnak lenni. Nem akarhatunk mindent... Vagy egy pont ami után nem tehetjük. - mondom neki ugyanazon a határozott hangon. Ő nem látta mi lett a Nagyúrból... Nem látta mire képes már eleve csak az, ha sötét mágiát használ az ember, nem hogy ha annak árán lesz vissza hozva az életbe. Dönthetnék úgy, hogy nem mondom el Ginanak, hogy létezik megoldás, dönthetnék úgy, hogy nem mondok el számára olyan információt ami talán egész életében ott fog dongani a fülében, de nem. Joga van tudni, és fel kell hívnom a figyelmét, az árra. Mert lehet ő magától is ráakadna, csak nem számol az árral. Ami azonban csak újabb terheket róna rá. És ezt nem akarom.
♫"Az elmúlás árnyékában, a peremen táncolva, a szívünkben gyújtunk jelzőtüzet a reménynek." ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem akarom nehezebbé tenni Codynak, vagy fájdalmasabbá. De... ez elég elcseszett így. Bár én aztán egy szót sem szólhatnék, miután annyi összeomlásom nézte végig. - Nem is tudom. Talán mindkettő. Úgy értem ha a VMS-ről van szó, akkor embereket is, a VMS a családom, és neked is kell egy asszisztens nem? De általánosságban állatokkal szívesebben foglalkoznék. Talán mindkettő praktikus tudás lehet. - fogalmam sincs minek fecsegek neki erről, amikor érzem, hogy itt valami sokkal komolyabb dolog van a háttérben, mint az én tovább tanulásom. - Én is büszke vagyok rád. És befejezem az egyetemet. Aztán együtt beutazzuk a világot... - valami elcseszett módon olyan ez, mint egy búcsú. Egy búcsú, amiről nem akarok tudomást venni. Pedig érzem, hogy ez az. Azért beszél így. Tudok olvasni a sorok közt, épp csak nem akarok tudomást venni róla. Akkor valóság lenne. Nem lehet valóság. Ez nem. Végül Cody kimondja a kulcsszavakat. Nimfa, átok. Én pedig egy pillanat alatt kerülök át oda... Valahova a Függönyön túlra, abba a bizonyos tóba. Abba a szörnyű egy évvel ezelőtti éjszakába. A szavak súlyától megtántorodok. Nem! Ez nem lehet igaz! Nem! - Nem... nem lehet... - olyasmit teszek, amit eddig talán sohasem. Átölelem, és ragaszkodóan kapaszkodom belé. Nem engedhetem el. Nem lehet így vége. Ez nem történhet meg. - Mond, hogy ez nem igaz! Nem történhet meg. Ez nem lehet... Találunk valami kiutat. Majd én keresek rá megoldást! Visszamegyünk és... nem tudom, megoldjuk... Nem veszíthetem el az apám után a bátyám is! - már az én arcomon is könnyek folynak, eláztatva az ingét, de nem akarom elengedni. Nem lehet...
Amikor meghallom, hogy merre készül tovább menni az életben, majdnem sikerül elérnie az érzésnek, hogy ordítva felzokogjak. De azt hiszem ennek nem most van itt az ideje és alkalma. - Gondolom bestiamester alapszak és ráépülően a bestiagyógyászat? Vagy embereket gyógyítanál? - kérdem kíváncsian mert valóban érdekel, beszélgettünk már róla merre menne tovább, de eddig még nem sikerült döntenie. - És akkor, ezek szerintem ár meg van az irány ami felé biztosan mennél. - beharapom a számat - Büszke vagyok rád. - mondom egyszerűen, aztán a kezét is eleresztem. Hagyom, hogy válaszoljon a kérdéseimre. Aztán én is válaszolok az övéire. - Kezd el és fejezd be az egyetemet! Utazz és tedd meg a felfedezéseidet! - csak azt tudom kívánni neki, hogy boldoguljon, hogy végül boldog legyen, hogy amikor vissza gondol pár év távlatából, ha lesz is benne valamiféle űr, legyen mellette valami más is. Mert anélkül mindenki elvész. Boldogtalanul minden ember felemésztődik és nemtörődöm lesz a saját életét tekintve. - Sajnos, én nem tarthatok veled. Nekem.. Ez az utolsó utam. A nimfa átka... egy évet adott. Bocsáss meg, hogy nem mondtam el korábban... valahányszor kimondtam... mindig kétségbeejtően közel került. - elbicsaklik a hangom és a libabőr futkos rajtam, pedig határozottan meleg van. - Rettegtem, hogy ha kimondom, valósággá válik.. Közben.. Már rég az volt... - megcsóválom a fejemet - Ma.. mindenképpen meg akartalak keresni.. Idő előtt... De képtelen voltam előbb... Ne haragudj rám.. - a haláltól félni emberi, a halált elfogadni emberi, a veszteséget helyén kezelni... kurva nehéz.
♫"Az elmúlás árnyékában, a peremen táncolva, a szívünkben gyújtunk jelzőtüzet a reménynek." ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ismerem Cody történetét. Sokat beszélgettünk. Sok mindenről, sokszor. Éppen ezért is csodálom annyira Codyt. Nem tudom, hogyan képes felül emelkedni a múltján. Hogyan képes bosszú helyett a gyógyításra koncentrálni. Lehet egyáltalán? Nem emlékszem milyen az, amikor nem fojtogat a bosszúvágy sötét és hideg marka. Ő hogy tud ebből a csapdából szabadulni? Egyszerűen felnézek Codyra, amiért képes így kezelni a dolgokat. Persze tudom én, hogy nem tökéletes. Ahogy senki. Láttam már sírni, tudom hogy nem kezel mindent jól. De mégis közelebb áll hozzá, mint én. Minden tekintetben felnőttebb, mint én. És mindig itt van nekem, mint egy báty. Mondanám, hogy meglep, ahogy a tenyeremhez dönti az arcát, de Cody mindig érzelmesebb volt, mint én. Amikor magához húz és megölel, az kicsit jobban meglep. De nem húzódom el. Nem tiltakozom ellene. Szüksége van rám. Ez irracionális, és megmagyarázhatatlan. Mégis tudom. Csak érzem, hogy így van. Szóval csak hagyom, hogy magához öleljen, a fejét a fejemnek döntse, és a következő pillanatban olyasmit tettem, amit évek óta nem. Visszaöleltem. Átkarolom a hátát, és belesimulok a pillanatnyi mozdulatlanságba. Szinte a fülembe hallom a szívverését. Aztán elenged, az egyik kezével egy hajtincset tűr a fülem mögé, a másikkal továbbra is a kezem fogja. Én pedig hagyom neki. Talán ő az egyetlen személy, akinek ezt hagyom. Egyszerűen csak állok vele szembe, és nem értem. Nem értem mért néz rám úgy, mint aki utoljára lát? Mért mondja ezeket? Nem értem. Kétlem, hogy a hajam hossza, és a frizurám lenne a fontos ebben a beszélgetésben. Divat tanácsból épp elég az, amikor Gilly lóg a nyakamon. Túl sok is néha, hogy őszinte legyek. - Cody... nem értelek. Mért mondasz ilyeneket. Mintha utoljára látnál... - a szememben tiszta aggodalom, talán némi félelem csillan. - Mit jelent, hogy ha több időd lenne vigyázni rám? Még rengeteg időd van erre. Még egy csomó dolgot kell együtt csinálnunk. Befejezni az egyetemet... oké esetemben el kéne kezdenem, talán gyógyítói és bestiamesteri szakpáron. Mit szólsz hozzá? Aztán meg be kell utaznunk együtt a világot, fontos felfedezéseket tenni ilyesmi... - a hangomban van valamiféle könyörgő ragaszkodás. Látnia kell, ahogy felnövök. Őt nem veszíthetem el. Nem történhet meg. Nem lehet, ugye nem?
Gina más nehezsegekkel küzdött egész életében mint én. Benne a mugli világ, földi pokla hagyott igen mély, alig alig gyógyuló nyomokat, bennem pedig a varázsvilág háborús korszaka. Ő rosszkor került rossz közegbe, én rosszkor születtem rossz helyre. De valójában mindig igyekeztem valahonnan máshonnan megközelíteni, más perspektívába helyezni az egészet. Hiszen már nem ott vagyunk. Már minden a mi jólétünket szolgálja. Mindent a mi javunkra tudunk fordítani. A démonaink pedig ha vissza is térnek, már stabil talajjal a lábunk alatt várjuk őket. Ezt igyekeztem Ginanak is elültetni az elméje mélyen. Bár volt amikor a saját példáimon keresztül igyekeztem rámutatni valamire, annak nem láttam értelmét, hogy együtt keseregjünk. Az ilyen személyes példák miatt ismerte az én történetemet is. De a helyzeteket inkább arra használtam, hogy valóban legyen tanulság értékük. Amit én tanultam belőlük, azt át adhassam neki. Hagytam hogy gyengének is lásson. És hogy ebből a gyengeségből mégis valami kitartás és minden esetben az élet felé fordulás a mérvadó. Nem ringattam sosem tévhitben, hogy tökéletes faszagyerek vagyok aki mindig mindent helyén tud kezelni. Irreális lett volna. Ha valami olyan volt, mertem megélni előtte, hogy lássa ez nem egy rossz vagy elítélendő dolog, még úgy sem hogy fiatal felnőtt egészséges férfiú vagyok... Voltam..egészséges...ameddig meg nem haltam... Egyszerűen csak, ha valami annyira nyomasztott nem neki mondtam el mert egyszerűen nem akartam rá terhelni. Vagy tudtam, hogy bizonyos dolgokban még nem tart ott, hogy kezelni tudja egy adott témával kapcsolatban a dilemmámat vagy a kiborulásomat. Persze később objektíven vele is szó esett erről arról. Meg sem fordult bennem, hogy ne hallgassam meg, vagy hogy ezt elvárnám visszafelé. Igazából sosem vártam el senkitől, hogy meghallgasson. Volt akivel ment.. Eggyen ketten. De inkább hallgatóságnak voltam berendezve.
A vonat baleset forduló napja van. És tudom, hogy mindez mit jelent. Letörli a könnyem, sírni már láthatott nem egyszer, de tény, hogy ilyen állapotban még sosem voltam. Nem csak előtte, senki előtt. Amikor az arcomhoz ér lehunyom a szemeimet a fejemet a kezéhez döntöm és egy nagyon szerencsétlen mosoly jelenik meg a fejemen, még egy fél nevetésszerűség is kibukik belőlem. Totális káosz tombol odabent. Végül kezembe fogom a kezét és magamhoz húzom, hogy megöleljem. - Tudom csajszi. Tudom. - csak ölelem a hátát átkarolva, államat a vállára támasztom, fejemet a fejének döntöm. A szívemet szinte a saját mellkasában érezheti eleinte veszettül kapálni, de pár perc így, és lenyugszik. Végül eleresztem, és szemben megállok vele. Bár a kezét képtelen vagyok elereszteni. - Jól megnőttél! - és valóban. Amikor először találkoztunk egy sovány nyeszlet kislány volt, aki alig ért a mellkasomig. Nézek rá, nézem a vonásait mintha csak memorizálni akarnám. Végül egy kedves elérzékenyült mosollyal, lassú mozdulattal a füle mögé tűröm egy tincsét. - Remélem sosem jut eszedbe levágni ezt a vörös loboncot! - a kezem azonban megremeg és el is húzom inkább. Az egyik szeretetnyelvem az érintés a másik a kommunikáció, minőségi idő. Gina esetében inkább utóbbi kettő volt érvényben, mert tudom, hogy nem szereti ha hozzá érnek, most azonban az összes létező módon keresem vele a kontaktot. - Csak azt akartam mondani... Hogy gyönyörű vagy. És ha több időm lenne, hogy vigyázzak rád, tuti kerítenék egy shotgunt jó bátyjhoz méltóan. - nyelek egy nagyot. A szám belső felére harapok. Másik kezemmel még mindig nem eresztettem el.
♫"Az elmúlás árnyékában, a peremen táncolva, a szívünkben gyújtunk jelzőtüzet a reménynek." ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ahogy Codyt nézem, egyre rosszabb előérzetem támad. Valami megmagyarázhatatlanan rossz érzés kúszik a torkomba egy hatalmas gombóc formájában, de magam sem értem miért. Cody mindig mellettem volt. Sakkozott velem az éjszaka közepén, ha álmatlanságban szenvedtem, meghallgatott, ha kibuktam, és nem tudtam mit kezdeni a temérdek elfojtott érzelmemmel, amiket végül rajta töltöttem ki. Ő pedig egyszer sem vetette a szememre. Egyetlen hülyeségem sem. Egyetlen kifakadásom sem. És folyosói pletykák sem lett az érzelmileg instabil vöröskéről. Ezért pedig mérhetetlenül hálás vagyok. Túl sok mindent éltünk át együtt. A vonatbalesettől, a VMS-ig. Cody nélkül talán már életben sem lennék. Csak most kezd tudatosulni bennem, hogy mindig ő állt mellettem, de én nem voltam ott neki. Túlságosan lefoglalt, a saját kis bosszúvágyam. Jobb barát is lehetnék. Jobb barátot érdemel, nem egy olyan önző csitrit, mint én. A szavai viszont tényleg összevazarnak. Mondatról-mondatra egyre jobban. - Cody... mitől félsz? Mi a baj? Mit kell elmondanod... - kezdek bele bizonytalanul... - Ugye tudod, hogy nekem bármikor bármit elmondhatsz... Én itt leszek... együtt csináljuk végig, akármi is a baj. Nem vagy vele egyedül... ahogy te sem hagytál egyedül engem soha...- nézek rá komolyan aggódva. Közben egy bizonytalan mozdulattal próbálom letörölni az arcáról a könnyeit. Nagyon zavar, hogy sír. Itt valami nagy van. Nagy és nem jó, ami talán kicsit megijeszt. Még sosem láttam ilyennek...
Nézek meredten kifelé, hallom a saját lélegzetemet és érzem ahogy a szívem dobban, egyiket veri a másik után. Túlexponált érzékcsalódás. Gina rám talál, és mikor rám köszön alig észlelhetően megrezzenek. Amikor pedig felteszi a kérdést, szóra nyitom a számat, még mindig kifelé bámulok. - Csak olyan kibaszott szép minden!... És nem akarom mindezt itt hagyni... - aztán csak hogy végképp össze zavarjam szegényt még hozzá teszem alig hallgatóan - Rettegek... - elbicsaklik a hangom, megrogynak a vállaim és az addigi tartásom és megzuhan. Rá nézek felé fordulok és épp csak formálva ejtem ki a szavakat - Bocsáss meg nekem... - a tekintetemnek sosem volt ennyire, halott, tompa fénye. - El kell mondanom valamit... Amit már egy ideje kerülgettem..
♫"Az elmúlás árnyékában, a peremen táncolva, a szívünkben gyújtunk jelzőtüzet a reménynek." ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
Cody a legjobb barátom. Olyasmi, mint egy báty. Azt hiszem ő az iránytűm az emberekhez. Nélküle eléggé el lennék veszve az emberi kommunikációban. Tényleg rengeteget változtam, amióta Codyt megismertem a konyhában, azon az éjszakán. Mekkora egy hülye kis picsa voltam akkoriban... De vajon Cody hogy csinálja, hogy sosem kapok tőle cigit. Azóta se sikerült, egyetlen szállal sem lenyúlni. Vagyis egyszer igen, de annak nem lett túl jó vége McGalagony irodájában... Mit is keresek most itt? Fogalmam sincs. Csak Codyt azt hiszem. Mostanában olyan... fura. Minimum. Úgy dolgozik, mint valami őrült megszállott, kb. mindenen. Komolyan aggódom miatta, hogy túlhajtja és túlvállalja magát. Miközben engem tol le ugyanezért. Na bumm. Szóval tőle várt egy meghívó az ágyamon, ami egyben zsupszkulcs is volt erre a pazar birtokra. Korábban már mondta, hogy gyermekotthonná alakítaná a szülei birtokát. Csak azt nem tudtam, hogy ilyen gyorsan sikerül neki. Minden esetre miután a kertet körbe sétáltam, és konstatáltam hogy egyre több a vendég, úgy döntöttem, hogy bent is körbe nézek. Megkeresem a meghívó küldőjét. A tömeget nem kedvelem, de Codyt igen. Szóval itt akarok lenni a nagy megnyitós napján. Talán illene neki gratulálnom a gyógyfőzetes publikációihoz, meg ehhez a helyhez is, meg mindenhez, amit az elmúlt hónapokban elért. Az egyik emeleti folyosón egy nyitott ablakszárnynál találom meg végül vendéglátóm. - Szia!- mosolyodom el, ahogy a hátát megpillantom. Lassan mellé lépek, és kinézek az ablakon, majd a srácra fürkészően. És ebben a pillanatban olvad le a mosoly az arcomról. Sír?! De miért? - Cody... jól vagy? Mi a baj? - nézek rá egy aggódó pillantással.
Az egyik szobát átmenetileg öltözőnek használtam és a készülődés végtelenül hosszúnak tűnt. A szekrény ajtaján lévő tükörben kerestem a tekintetem fényét miközben a nyakkendőmet kötöttem, de valahogy most különösen fátyolosak maradtak a szemeim. Egyenlőre nem a könnyektől. Túl sokan vagyunk még most is, ami teljesen elvonja a figyelmemet, bár van egy erős dekoncentrációm, alig hallom meg amikor hozzám szólnak, kérdeznek valamit. De aztán persze feleszmélek és mindenre válaszolok, egyszer egyszer még egy mosolyt vagy poént is sikerül össze hoznom, mintha nem is tudnék semmiről. A sürgölődés, szervezkedés, egyeztetés egy perc nyugalmat nem hagy amiért most kifejezetten hálás vagyok. A csapat akik mindenben a segítségemre vannak, egy megbízható profi rendezvényszervező team. Még az öltönyömet is segítenek eligazgatni, de... végül amikor látják, hogy feszengek abban amit rám adtak, végül elő húznak egy mozgó fogasállványt tele mindenféle öltönyszettekkel a méretemben én pedig megkönnyebbülten lélegzem fel és hálát adok Merlinnek meg nekik is hálálkodom gyorsan egy kört és bizony ki is választok egy vidám sárga öltönyszettet, egyszerű fehér inggel. Semmi nyakkendő! A felső gombot is lazán nyitva hagyom, nem akarok megfulladni... Majd bele gondolok ebbe helyzetemben szürreális gondolatba és önkénytelenül, spontán elnevetem magamat.... Nem akarok megfulladni... Haha... Jó vicc... A többiek kissé aggódva néznek rám, de betudják annak, hogy rommá izgulom magamat, mondanak is pár nyugtató jó szót. Végül amikor én már mindennel megvagyok és ők is mellőzni tudnak, útnak indulok kifelé. Eredetileg a parkba akartam lemenni az emberekkel beszélgetni akiket meghívtam, de... Rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok rá. Jószerivel egy pillanatig nem voltam egyedül amióta tudom amit tudok. És most úgy megült, hogy szükségem van egy kis időre amit magammal tölthetek. Ginat is meg kell még keresnem... Zsebre dugott kézzel indulok meg a folyosókon járni egyet. Hét ágra süt a nap, a fű vakítóan zöld, a levegő tele van a nyár illatával. A hatalmas ablakok nyitva vannak, hogy legyen levegő és... semmi nem akadályozza, hogy a lent gyülekezők zsibongása ne hallatszódjon fel. Megállok az egyik kitárt szárny előtt és csak nézem őket. Fogalmam sincs mióta állok ott, egy arcizmom sem rándul, legfeljebb az orrcimpáim, az arcomon azonban patakokban folynak a könnyeim.
//
