2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] A Mortimerok hatalmas birtoka, évszázadokon át szívta magába a halálsikolyok, az elszigeteltség, a téboly, a rettegés és magány néma visszhangjait.
1990-ben, Walesben, azon belül is Carnedd Llewelyn és az Aber Falls között, ez a hatalmas kúria Halálfalók okozta tűzvészben megsemmisült.
Tíz éven keresztül érintetlenül hagyták a kísértet lepte területet. A Martimor család jóvoltából ott életüket vesztett több száz lélek a birtok leégése után is tovább sínylődött, mert nem tudtak elszakadni az elátkozott romoktól.
2000 őszén, Cody visszatér a birtokra. A visszatérés célja nem más volt, mint hogy véget vessen a birtok átkos hírének és hamvasztó halálszelének. 2000 őszétől decemberig, kimentette a hatalmas könyvtár érintetlenül maradt tárát és Brightoni lakásán egy erre alkalmas rejtektermet hozott létre. Egyáltalán nem csak sötét tanok akadtak ott. A tudás kimenekítése közben hónapokon át dolgozott egy területre ható varázslaton, nem kevés segítséggel, ami kiforgatja a holtakat a földből, minden ott ragadásukért felelős kínjukkal együtt. És olyan varázslatot hoztak létre, ami voltaképp egy tisztítótüzet enged szabadjára és amellett, hogy megtöri a birtok átkát, gyógyít is és újra éleszt. Vagy legalább az új élet reményével kecsegtet. A varázslat Codyra nézve is hatással volt, innentől hatványozottan rövidült fizikai kivetülésének ideje. Hiszen önmagából áldozott hozzá.
2001 nyár vége, a Vonatbaleset fordulópontja: Cody decembertől egészen eddig, azon fáradozott, hogy az újraéledt területre, létre hozzon egy árvaházat. Ehhez az összes létező hivatalos kapcsolatát megmozgatta és az önerő mellett adományok segítették a megvalósulást. Az intézmény meglehetősen haladó szemléletű és fiatalos.
A hozzászólást Cody L. Mortimer összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2023-02-13, 16:42-kor.
-Szellem? Halott? Basszus, akkor hozzád képest nekem rohadtul csodaszép életem van.. – Rázom a fejemet hitetlenkedve. Nem arról van szó, hogy megkérdőjelezném, amiket mondd, éppen ellenkezőleg. Mindig is egy egyenes srácnak tartottam, aki még saját magát is beáldozza, hogy másoknak jó legyen. Talán éppen ezért is sújtja ez a pocsék sors, ami az osztályrészéül jutott. Bízom benne, hogy megtalálja a boldogságot valami módon, hiszen megérdemelné. Nem sokat tudok a hátteréről, csak hogy gyógyító, és hogy igencsak hirhedt a hugrabugosok között, két végéről égeti a gyertyát, még a VMS-en is ott volt a stábtagok között, tehát képes küzdeni is! Próbálom azért rendezni a vonásaimat, hogy érezze, én is mellette állok, sőt, pont azért vagyok itt, mert valami módon a segítségemet akarja kérni. Legyen szó hivatalos, vagy magánéleti dolgokról. Velem nem kell távolságot tartania, én is egykori Roxfortos diák vagyo, s hozzá hasonlóan én is másokért élek. A mai nap viszont kellően zűrös, hogy sokfelé álljon a fejem, de most is olyan megértő a tekintete, nem csoda, hogy még reggelivel is kínál, hiszen látszólag teljesen széthullott a mai szervezésem. Magam elé húzom a tányért, s kicsit felgyűröm az ingemet, odakínálva a karomat, hogy segítsen könyék alá gombolni, hogy ne legyen olajos a munkaruhám. Aztán jóizűen harapok bele a bundás kenyérbe, hogy felsóhajtja majszolgassam, hát igen, a mai reggeli csak két kávéban merült ki, elég rendszertelen, rohanós az életem, amin biztosan változtatnom kell, főleg ha én maradok otthon, hiszen a koffein önmagában nem ad elég energiát, csak rövid időre pörget fel. Az első falatok után már érzem is, hogy mennyire tömény, szokatlan az, hogy el tudok telni, ezért már öntöm is magamnak a teát, ha csak Cody nem előz meg benne. Láthatóan nagyon türelmes, hogy így megtöm, mielőbb rátérnénk a mai nap témájára. – Erről követve már hallottam, de semmi mélyebbet. Ha jól tudom, eredetileg Armstrong voltál. Hogy került a képbe Djarum? – Nem akarok árulkodni, de pont Nox esete volt, ami az auror pályára taszított. Büszkélkedni pedig pláne nem, hiszen elég ciki, ha egy pasit egy nő erőszakol meg. Ugyan drog befolyása alatt semmiféle erőszak nem volt, én mégiscsak annak érzem, hiszen ott volt nekem Lavender, a sötét boszorkány viszont durván elkábított, ami olyat hozott ki belőlem, ami után már nem voltam a régi. Más kérdés, hogy Daphne, Solomon és Eastwick valóban valaki újat farafott belőlem. – És tőlem mit vársz most? Vannak ugyan már kapcsolataim, de tudod, én még kishal vagyok minisztériumi ügyekben. – Nem kérdezek rá, de amúgy nagyon is érdekelne, mi lett azzal a banyával, aki szó szerint eltűnt, mielőtt elkapták volna. Vagy.. egy auror tényleg utolérte, és nem dicsekedett vele, hogy belefojtotta a Temzébe.. Nos nem lennék meglepve.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Miután a portás beengedte a kovácsolt kapukon túlra eleve egy védő bűbájféleségen jött át. A kapun túl pedig egy megbűvölt, egy-két személyes kis önjáró “hintó” várta és hozta át a birtokon a kúriáig. De errefelé Wales-ben főleg vidéken, főleg a hegyek ölelésében nem meglepő egy ekkora birtok. Gerard koránt sem mugli területen tartózkodik már. Itt már voltaképp letakaríthatja a kabátját ha akarja. Én amiatt nem ajánlottam fel, mert a visszatérésem óta nem jutottam még oda, hogy újra pálcát használjak és ha a kezére hajtotta, nem is realizáltam a kellemetlenséget. A kérdésére azért menet közben már elkezdek válaszolni. Itthon vagyok.. már. A saját személyzetemmel, így nem feszengek azon, ki mit hall vagy nem hall meg, ráadásul nincsenek is most körülöttünk. A nagy mosós nappal és a gyerekekkel vannak elfoglalva jelenleg. - Minden olyan ügy, ami érintett lehet abban, hogy.. egy baleset végett, egy évre bár szellem alakban ragadtam, utána egy évig valóban halott is voltam. Jelenleg azonban, ha már vissza evett a fene.. szeretném vissza szerezni az életemet, annak minden aspektusában, lehetőleg hivatalos formában. - Tehetségem van hozzá, hogy tragikus, traumatikus vagy épp abszolút morális kérdéseket feszegető témákat úgy vezessek fel, legalábbis olyan hangszínnel, mintha az időjárásról fecsegnék. Legalábbis amik túl mutatnak azon, hogy bárhogy másképp fel tudjam dolgozni őket. Egy két hónap híján már egy éve újra itt vagyok. Ideje volt már, hogy tényleg utol érjem magamat és elfogadjam a helyzetet. Örülök, hogy jókedvet csaltam az arcára bár elgondolkoztat, hogy ez miért is számít..? Lógva hagyom a gondolatot. Ami pedig a pelenkázást illeti.. Jelen voltam és asszisztáltam amikor Jade a gyengélkedőn világra hozta az ikreket. Pénzügyileg beszálltam a szivárvány házba és.. nos igen, a balesetemig emlékszem, hogy mennyire boldogan vettem ki a részemet a babázásból és ahol tudtam segítettem Jadenek.. Nem csodálom, hogy egy rövid ideig azt hitte a nagyérdemű, hogy közöm van az ikrekhez. És most, hogy újra itt vagyok, meg ők is, igyekszem velük ápolni a kapcsolatot és kivenni a részemet az életükből. Végülis mégis csak a keresztapjuk vagyok, ráadásul nemrég lettek félárvák szerencsétlenek. De amúgy igen, kapható lennék pelenkázásra ha úgy alakul. Kérdés, a beszélgetésünk végére megmarad-e a bizalma annyira, hogy ilyesmivel számoljon velem kapcsolatban. A konyha egyébként meglehetősen tágas, tiszta, és jópár modern elemet is tartalmaz, ráadásul egy jókora teraszos-ebédlőre nyílik. Van hely és felület, ahol a dzsekijét ki tudja tisztítani. Még csak most realizálom, hogy mi történhetett, de mivel látom, hogy boldogul nem ajánlom fel, a személyzet segítségét. Mindenesetre örülök, hogy veszi a lapot és könnyen kezeli ő is a poénokat. - Remek választás! - ezzel pedig rá mutatok egy helyre az asztal mellett, hogy tegye le magát nyugodtan. Mivel a porcelán kanna még a szamovár tetején csücsül, így nem kell bajlódni sem a benne lévő tea sűrítménnyel sem a vízforralással. Eleget dolgoztam vendéglátásban pultosként, úgyhogy alig érzékelhető időn belül teszem Gerard elé a bögre teáját, a citromleves öntővel és a mézzel. Éppen reggeliztetés után van az otthon, így a bundás kenyér még ki se hűlt, hogy ami megmaradt azt hűtőbe tegyék. Úgyhogy csak két tányérral átteszem magunk elé az asztalra a tálcát. Mindenki vehet magának. Miután magamnak is töltöttem a teából ülök csak le vele szemben. Közben azért már bele kezdek az ügyek második felébe - Ezen kívül, decemberben meghalt az unokanővérem. Év közben pedig elő került három kisebb unokatestvérem… Szóval.. A személyazonosságom, a halotti- és anyakönyvi kivonatok helyre állítása vagy épp vissza vonása. Birtok vissza íratások, tulajdonjogi kérdések, öröklések, felügyeleti jogok, ki mit akar, mit nem akar.. A Gringottsal is volt jó pár tárgyalásom az árvaház, a Mortimer és a Djarum széfek ügyét illetőleg. - vezetem be a beszélgetésbe csempészve Noxot egyenlőre nem túl arcba tolósan. De azért megemelem a teás bögrét a vendégem felé és minden további nélkül bele iszom. - Úgyhogy repkedtek a baglyok bőségesen mostanában. - ami pedig az esküvőszervezést illeti… Ha a késés miatt visszautasítást kényszerülne tapasztalni Gerard, rögtön tudnám Jadet ajánlani a feladatra.
Azon tűnődöm, hogy legalább az esküvőszervezőnek illene valami üzenetet küldenem, de még térerőm sincsen most itt. Hát mindegy, elméletileg mi vagyunk a fizető vendégek, ha ma nem megyek, ne sértődjön meg, majd átütemezzük egy másik időpontra. Kezet nyújtok hát én is Codynak, de már ismerjük is egymást, ráadásul tegeződünk, úgyhogy nem várom, hogy hivatalosan feszengjünk. Az már sokkal jobban zavar, hogy a bőrdzsekim hátát valahol gyorsan le kéne tisztítanom, csak nem itt a mugli udvar közepén, úgyhogy ha már bent vagyok a kapun belül, akkor leveszem, és a tiszta felével átdobom a karomon, hogy majd ha beérünk valahova, átsuvickoljam a bűbájjal. – Semmi gond. Milyen hivatalos ügyeket? – Kérdezem vissza automatikusan. Ez nem csak bankár koromból ragadt rám, ahol automatikus volt, hogy kikérdezzük az ügyfelet, aurorként is rengeteg nyomozómunka áll már mögöttem, ahol kérdés kérdés hátán. Valahogy megérzem magamon azt a vizslató tekintetet, amivel a lányok szoktak szemlélni, de igyekszem nem tudomást venni róla. Mindenesetre legbelül legyezgeti a hiúságomat, na! Inkább hozom az érdeklődő, barátságos figurát, aki amúgy is mindenkinek segít, ahol csak tud. Hamarosan én leszek otthon a szitter, ezért még annyit akarok terepen tölteni, amennyit csak lehet. Jut eszembe, talán Cody is befogható majd pelenkázni a kicsit! – Áh, szóra sem érdemes, majd kimosakszom. – Vonom meg én is a vállamat, a mosoly immár állandósul az arcomon, Cody társaságában még a karótnyelt papok is átmennek standup-ba. Ahogy beérünk a konyhába, már veszem is elő a pálcámat, hogy az említett suvickus-szal le is takarítsam a dzsekit. Ebből a szempontból imádok varázsló lenni, slussz, passz, és készen is vagyunk. Remélem a gyereknevelés is ilyen könnyű lesz a háztartási bűbájokkal. Azon viszont meglepődöm, hogy konkrétan választhatós reggelivel készült. Amúgy sem szoktam rendszeresen étkezni, csak kutyafuttában, de hogy még választhatok is.. Ráadásul egy másik pasival együtt reggelizni.. Hát miért ne! – Hm.. tudnék enni. A bundáskenyér jól hangzik, tartalmas kaja. Teával kérem. köszönöm! – Hárítom el, hogy máris a tárgyra térjünk, s sétára fogjuk, de anékül, hogy visszakérdeznék, látszik a szememben a kiváncsiság – vajon minden vendégével ilyen előzékeny, vagy csupán én élvezem most kitűntető figyelmét? Mondhatnám, hogy szívességet kér, azért tesz így, ám mögé látva, Cody szimplán csak jó fej!
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Alapvetően elég nyugodt környék, de aki elrodeózik a hosszú, walesi, hegyi szerpentinen idáig, az általában hajlamos állat módjára vezetni. Nem csoda hát, ha Gerard kisssé benézi a parkolással. A hely egyébként teljesen átlagosnak tűnik a kapun kívülről, max annyi süt róla, hogy magánterület és nem lehet különösebben belátni a kapun túlra a kerítés gyanánt szolgáló sűrű, magas sövények miatt. Meg valahogy az út elejét néhány méteren befutó, fölé boruló lugas miatt. De ez persze csak az avatatlan szemek számára ilyen… A kapun átlépve azért érezhető hogy valamiféle védővarázs akad itt is, bár nem olyan menő vagy speciális mint ami a Roxfortot körülveszi.. Meg hát.. az egy másik szint. Látom rajta, hogy ő is kissé szét van hullva, a borotválkozás az utóbbi két napban nálam is elmaradt, noha még így is meglehetősen kölyök képem van. És gyárilag valóban két három évvel lennék én a fiatalabb, de jelenleg inkább már simán csak leszarom az “éveimet”. Mindenesetre, máris van mire kezet fognunk! - Cody Mortimer. - mutatkozom be azért, nyilván tisztában van vele, hogy igen… az a Mortimer. De egy pillanatnyi pislogás után, miután eleresztettem a kezét, feltartom a két tenyerem csak úgy lazán magam mellett - Kérlek, akkor neked is csak Cody. Bocs, az utóbbi időben annyi hivatalos ügyet intéztem meg levelet írtam, hogy reflexből jött. - Gerard egyébként pont olyan figurának tűnik mint Ludas Matyi akivel azért jó össze feküdni mert háromszor adja vissza… de hát ilyesmit nyilván nem fogok elköpni. Véleménynek is erős lenne, főleg tőlem.. főleg ismerve a Noxal történteket. Irányomból maximum annyi tűnhet fel neki, hogy nem próbálok rögtön pöcsméregetni, semmiféle versenyszellem sem támad fel bennem egy fikányit sem. Inkább hasonlóan reagálok, mint a becses hölgykoszorú, mint akik valaha-vagy akár most is körül veszik bármilyen okból. De mivel a gyűrű is ott virít rajta, ennél több amúgy sem nyilvánulna meg.. Nekem meg nem is igazán tűnik fel az információ hiányában. És mivel a lelkem mélyén meglehetősen monogám élőlény vagyok, _még ha van is szemem és látok is vele_ talán ez is dob hozzá, hogy ne akarjak rögtön térdelni mint kurva a templomban…. Mindenesetre örülök, hogy végre valaki akinél nem kell a karót nyelt fontoskodó, játszmázó, ultrahivatalos, úri angol-aranyvérűt hoznom! Egy két hivatalnok még mindig rohadtul a kőkorszakban van ragadva. - Elgan valószínűleg ellátta egy kiábrándító bűbájjal, meg.. szerintem ha szükséges beljebb is teszi. Valamiért abban a kanyarban elég elvetemülten vezetnek.. - nem mintha értenék hozzá, csak szoktam látni, hogy hülyén veszik a kanyart a mugli sofőrök. Azért az instant letartóztatásra vigyorra húzódik a szám - Hahh! Remélem senkit! Ha ez számít bármit, egy ideje már én is tiszta vagyok. - sütöm el őszintén, bár poénra véve.. Aztán inkább az ajtó felé mutatok - Mit szólsz, ha beljebb megyünk? Bár csak a konyháról tudlak itallal kínálni, szóval választhatsz hogy… - pillanatra elgondolkozom hogy mégis mi a bánatot is tartunk a konyhán..? Még az ujjaimon is számolok hozzá - ..tejet, teát, vagy szörpöt kérsz-e? - megdörgölöm a szemeimet, de úgy, hogy szórakozottan az államat is bele veszem a mozdulat végén. - Esetleg egy marék vitaminnal meg bundás kenyérrel is tudok még szolgálni. - érezhető, hogy a lényegre majd csak az után térnék, hogy beljebb mentünk, de ha esetleg úgy döntene, hogy inkább a nyílt terepen, a birtok kertjében fogná sétára a lábainkat, állok elébe annak is. A gesztusaim, a mimikám és úgy nagyjából minden arról árulkodik, hogy hozzá hasonlóan egy ideje már nem aludtam pár óránál többet az utóbbi időben, de szintén állom a sarat még.
Mindössze annyi a baj a mai nappal, hogy a jegyzetfüzetemet bent hagytam az irodában, csak a cím van meg. Ez már csak azért is gáz, mert annyira rohanós volt a délelőtt, hogy nem tudom, hogy a cím, amire megyek, a mai kihelyezett szaglászós helyszín, ahol egy sötét varázsló húzta meg magát, az esküvőszervező irodája, vagy pedig a Cody általi helyszín, ahova meginvitált. Egyszerűen nem jut eszembe, hogy hogy is volt pontosan a mai leosztás. Próbálok mindenkinek megfelelni, hogy a munkámat is ellássam, Daphne kedvére is tegyek, hiszen a hormonok lassan elszabadulnak, közben nem ártana az esküvőt is végre nyélbe ütni. Látszik is rajtam, hogy kissé nyúzott vagyok, borotválkozni sem sikerült egy hete, ami lássuk be, jól áll, de mintha széthullott volna az életem. Lefékezek a motorral a gyermekotthon előtt, hogy levegyem a sisakot. Pont ebben a pillanatban száguld el mögöttem egy teherautó, s akkora sarat szót rám, hogy ha a képembe kaptam volna, akkor még a szememből is csöpögne a latyak. – Baszki.. – A moci is tiszta sár, a bőrdzsekim háta is olyan, mintha hajléktalan lennék. Így az utcán csak nem kezdek mágikus tisztogatásba. Mivel csak a címet tudom, így simán dolgozhat itt az esküvőszervező, de lehet a sötét varázsló rejtekhelye is, ez lenne az a kettő, amit a nap közepére raktam volna. A gondolataimba mélyedve ülök fel a hintócskára, figyelve a gyerekeket, de amikor meglátom Codyt, akkor már nyilvánvaló, hogy teljesen összekutyultam a mai napot. Látszik is rajtam a tanácstalanság, az esküvőszervező, igen, oda kellett volna ma mennem elsőre! Na mindegy, ez mára kimarad. Mindenesetre lekászálódok a hintóról, hogy kezet nyújtsak a srácnak. A gyűrű amely a véla varázst korlátozza le, természetesen rajtam, hogy csak mérsékelten legyek gerjesztő. – Gerard, ha kérhetem, és tegeződjünk, nem akarok feszengeni. Nem vagyok annyi idős, hogy az apád legyek. – Mosolyodom el, azért mesélhetnék, jó néhány ágy leszakadt alattam akár még a griffendéles klubhelységben is, Jenine vagy hatszor ismételt. Az még a Daphne előtti éra volt. – A járgányt az épület előtt hagytam, remélem nem viszik el. Nos mi a helyzet, kit kell az azkabanba küldenem? – Kérdezem vidáman, mert a fiú a mosolya ellenére igencsak terheltnek tűnik, ami a homlokráncolását illeti. Valami rosszat orrontok. Mégis, jó lenne, ha ezúttal nem a sötét dolgokról esne szó, időnként jó lenne, ha normális lenne az életünk, amolyan vígjátékba illő. Mondjuk az előbbi teherautós sárfelverés másnak vicces lehet.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Lassan de biztosan itt a tanév vége, ezzel együtt a záró vizsgák és maga a nyár is a nyakunkon. Én pedig szeretnék egy nyár indító adománygyűjtést az otthon számára. És cirka öt hónap kellett, decembertől máig, hogy a “véletlenek” megint össze fussanak! Szükségem van egy megbízható személyre aki ért a könyveléshez.. Többek között. És nemrég jutott tudomásomra egy roppant kényes “incidens” Noxal és egy fiatal bankárral kapcsolatban. Lépten nyomon úgy döntöttem, hogy írok Gerardnak és meginvitálom a gyermekotthonba. Különösebb részleteket nem írtam le, csak hogy szükségem lenne a segítségére és banki tapasztalataira és hogy szívélyesen fogadnám a látogatását a Bangori Gyermekotthonba. A tény miszerint Nox és én unokatestvérek voltunk, még mindig nem teljesen köztudott infó, legfeljebb az, hogy egyes körökben, amolyan pártfogoltja voltam. A többi meg az emberek képzeletére volt-van bízva, ahogy az is, hogy kihez miféle morzsák jutottak el. Az viszont valószínűleg teljesen diszkréten, mindentől elszigetelten intéződhetett, miszerint miss Djarum a vagyona Gringotti részét, a gyermekotthonra íratta. Ismerve Nox politikáját, valóban megbolygatta volna az akkor már amúgy is mélyrepülésbe kezdett tekintélyét, ha kiderül, hogy az Alvilág _néhai_ Királynője a kapcsolati hálóinak irgalmat nem ismerő vissza állítása, és újak kiépítése helyett, a politikába való láthatatlan bábjátékosként való vissza szivárgás helyett, szamaritánuskodik személyes indíttatásból… Felettébb szentimentálisnak hatott volna. Az pedig, hogy tudom, Noxnak valóban volt egy meglehetősen szentimentális oldala is, a mi titkunk marad. Talán a halálom miatti bűntudat végett, talán tényleg felelősnek érezte magát. Korábban, naiv módon szerettem volna hinni abban az eshetőségben is, hogy egyszerűen csak hitt abban az álomban amit sikerült útjára indítanom… Fogalmam sincs. Gerard ügye pedig amikor tudomásomra jutott, teljesen felkavart és össze zavart, arcba vágott. Több szempontból is. A Nox általi öröklési és voltaképp nem át, hanem vissza írási tárgyalások, a Gyermekotthonnal kapcsolatban, a sokszorosan kifacsart helyzetek miatt mondhatni eléggé elhúzódtak és zárt ajtók mögött folytak.. Ez van, ha meghalsz, de _véletlenül_ mégis élsz és szeretnéd vissza szerezni az életedet hivatalos formában, nem csak az irataidon… Úgyhogy.. Volt és van is mit kigubancolni… És persze, a véremet nem meghazudtolva, van egy kis hátsó szándékom is a Gerardot való meginvitálással kapcsolatban. Bár semmi ártalmas vagy.. Nox féle.. A birtok kovácsoltvas főkapujánál egy apró, formális ellenőrzést követően tovább engedik a fiatal aurort. A portásunk útba igazítja egy megbűvölt, nyitott kis két személyes hintóhoz amire miután felszállt és elhelyezkedett, negyed óra alatt egészen az épület főbejáratához hozza. Addig gyönyörködhet a birtok hatalmas rendezett kertjében. És az egészen kellemesnek tűnő szabadtéri foglalkozásokban, amiket egy egy nevelőnő kísér, egy egy kisebb csoport gyermek számára. Mások pedig egyszerűen játszanak valamerre. Érzékelhetően nincsenek sokan az itt lakók, de azért van élet bőven. Amikor megérkezik, én akkor érek még csak a lépcsőkhöz noha nem amiatt mert udvariatlan akarnék lenni. Menet közben is néhány hölggyel beszélgetek, vagyis, fáradhatatlanul bombáznak a kérdéseikkel én pedig igyekszem válaszolni. Nyugodt vagyok teljesen, bár kissé nyúzott, helyenként szétszórt vagy épp tanácstalan. A ruhájukból ítélve a személyzethez tartoznak de végül mielőtt lesietnék Gerard elé, szíves elnézésüket kérem és elbocsátom őket. A fiatal férfit meglátva azért valami kattan bennem, de mert van egy olyan sejtésem, hogy.. hasonló “aurával” már találkoztam.. Mégsem tudom hirtelen beazonosítani, hogy ez a vélaságának köszönhető. Mindenesetre, oda lépve hozzá kezet nyújtok neki egy barátságos mosollyal. - Mr Warrington! Örülök, hogy úgy döntött elfogadja a meghívásomat! - persze nem csaholok mint egy idióta, hiszen messze mélyen foglalt a szívem, de nincs más ellenállásom az ilyesmivel szemben, így Gerard mondhatni egyből szimpatikusnak hat.
Talán senki nem érdemli meg, hogy szenvedjen, és ilyen terheket cipeljen. Egy ideális világban talán nem is kellene senkinek szenvednie. Azonban ez nem egy ideális világ. Sőt nagyon távol áll tőle. Így sok hozzám hasonló kölyök szenved hiányt, vagy kell olyasmit elviselnie, amit senkinek sem kéne. Ezen pedig még Luca Maroni se képes változtatni. A világ egy mocskos, és romlott hely, amiben az boldogul, aki csalással és a lelkiismeret teljes hiányával szerez előnyt. Ez pedig elég nagy baj, de tenni ellene nem lehet semmit. Cinikus lennék? Meglehet. De azt hiszem már túl sokat láttam. - Nyár végén történt. Egyetemisták voltak főként az éjszakai járaton. Én csak véletlen, mert Mercutio még nem kapta meg a teljes felügyeleti jogot, de elvitt színházba, és azzal a vonattal küldött vissza. Úgy volt, hogy McGalagony vár rám az állomáson, és visszakísér a kastélyba. De a történések, hogy is mondjam egész más irányt vettek. A vonatot elterelték, majd kisíklatták, és a zuhanást alig páran éltük csak túl. És... Cody... nos ő sem egészen... ez bonyolult, és nem akarok róla beszélni... - rázom meg a fejem. Tényleg szörnyű volt átélni, és visszagondolni is az. Nem szívesen teszem hát. Cody miatt muszáj visszanéznem, de akkor sem szeretnék róla részletes beszámolót tartani. A vízinimfa, az anyám, Cody... mindez túl sok. Még nem dolgoztam fel. Nem vagyok képes még részletesen mesélni róla. Érzelemmentesen pláne nem. És már így is túl mélyen érint ez az egész. Így inkább az animágiára térek át, bár annak sem lett sokkal jobb vége. - A görényem tanított. Nem vicc, tényleg. Mármint sokáig azt hittem, hogy én vigyázok Mercutiora a vadászgörényre, de aztán kiderült, hogy ő vigyázott rám. Valójában animágus volt, csak görény képében szegődött mellém, mert attól tartott, hogy másként nem engedném közel. Bizonyos mértékig igaza is volt, el kell ismernem. Az állatokkal jobban kijövök, mint az emberekkel, ezt el kell ismerni. - mosolyodok el egy röpke pillanatra. A mai napig nem tudom, hogy Merc csak szórakozott velem, vagy csak pocsék tanár volt, amikor hagyta hogy pofára essek újra meg újra a homokban. Azt hiszem ezt már sosem tudjuk meg. - Mégis miféle életem lehet, amíg folyton hátrafelé kell néznem? Félni, hogy azoknak baja eshet, akiket közel engedek? Nem ilyen életet akarok. - csóválom meg a fejem egy szomorú, lemondó sóhajjal. Elegem van. Szenvedtem már eleget. Élni akarok. De félek, hogy a múltam újra és újra visszaránt. Ezt pedig nem akarom. Sőt még csak sebezhető sem akarok lenni. Soha többé. Arra, hogy lassan mennie kellene csak bólintok egyet. Nem akarom feleslegesen feltartani, ha egyéb dolgai is lennének. De egy szó azért megüti a fülem. - Ki az az Alba? Mintha róla még Daniel nem beszélt volna. Bár megesküdni nem mernék, gyakran ignorálom a mondandóját. - lehet ezt a kérdést meg fogom bánni, ha Dany szószátyár módján kezdi levezetni a végtelen olasz családfát a férfi. Tudom, az sem túl szép, hogy gyakorta nem figyelek Dany mondandójára, de hát ez van. Túl sokat beszél, és nem mindig van lényegi tartalom. - Hmmm... vagy 10 éve nem ettem igazi olasz kaját. Igaz volt, hogy napokig semmi sem jutott. De isteni patkányragut fejlesztettem. Az harap nagyobbat, aki utoljára harap. - válaszolok, talán némi sajátos fekete humorral. Bár tény, hogy volt, amikor nem voltak biztonságban a patkányok. Ha az embernek nem jut más... Minden esetre egy kis sajátos mosollyal vonok vállat, még ha konkrét igent, vagy nemet nem is mondok. Mégis valahogy sejthető a mimikámból a beleegyezés. - Na most akkor Danielnek vagy sikerült befűznie a fiatalabb Ollivander lányt is, vagy valamelyik bugyuta egy éjszakása akaszkodott rá a kelleténél jobban... hmm... de mindegy is, ez nem az én bajom. Sem előbbi, sem utóbbi verzió. - vonok vállat. Nem kölönösebben érint meg Daniel enyhén szólva kusza szerelmi élete. Nem az én dolgom, nem is ütöm bele az orrom. Lényegében felesleges volna. - Nyugodtan menjen. Tényleg nem akarom feltartani, ha fontosabb dolga is van. Mármint biztos van. Én itt leszek, bármikor megtalál. Akkor... ő... Viszlát! - próbálok a magam sajátos módján elköszönni. De végül látványos búcsú helyett inkább a horizontot kezdem ismét kémlelni. Nem megy nekem még ez túl jól.
//Köszönöm szépen a játékot! Nagyon élveztem! Várom a folytatást! //
Senki se érdemli meg azt, hogy így szenvedjen, ekkora teherrel a lelkén. Vannak ugyan emberek, akik képesek az ilyesmit elviselni és jóformán tudomást se venni róla, de hiszek abban, hogy aki ártatlan, annak a bűntudata nagyobb a bűneinél. Gina pedig pont ez a kategória. Soha életében nem tett semmi rosszat, mégis ennyire veri a Sors... Nem hiszem, hogy ezt kiérdemelte volna. Végig kellett néznie az apja és még ki tudja mennyi ember halálát. Keménnyé faragta az élet, olyasvalakivé, aki már rég túlérett a Roxfort padjaihoz. - Vonatbaleset? - csodálkozom el a szavai hallatán, hiszen se Dany, se Alex nem tett semmi ilyesmiről említést. Márpedig, ha a lányom nem is, de az unokaöcsém bizonyára beszámolt volna egy ilyen tragédiáról. Esetleg nem lett volna nyilvános? Ez elképzelhető, hiszen azért a Roxfort is igyekszik valamilyen szinten megőrizni a hírnevét. - Mi történt? - teszem fel számára a kérdést mindenféle kertelés nélkül. Elvégre, ő a keresztlányom és ha valami komolyabb baj érte, akkor talán jogom van tudni róla, nem igaz? Nyilván nem sérült meg komolyabban, különben nem ülhetnék itt és beszélhetnék vele, de akkor is aggódom. Pont úgy, ahogy azt majdhogynem szinte állandóan teszem a családom miatt is. Igazság szerint nem olvasom a Reggeli Prófétát, hiszen igen kockázatos lenne részemről pont ezt a lapot járatni. Hamar lebuknék vele, az olasz lapok pedig csupán pár mondat erejéig érintik az ilyesmit. Főleg, ha külföldi esetről van szó. - Óh... - sóhajtok egyet, hiszen sikerült elég szépen félreértelmeznem a mondandóját. - Ezt nem tudtam - jegyzem meg, mintegy magyarázatot adva számomra a saját ostobaságomra. Animágus? Ez azért igencsak bonyolult mágiaág, ritkán képesek a fiatalok magas szinten kitanulni. De ennek talán meg se kellene lepnie Gina kapcsán. Sejthettem volna, hogy igen sokoldalú tehetség. - Mégis miként tanultad meg az animágiát? - szólalok meg, ezzel mintegy elterelve a gondolatait a beszélgetésünk komorabb hangulatáról. Ez nem könnyű egyikünk számára sem. Engem az elmulasztott évek bántanak leginkább, őt pedig a történtek. - Senkinek se kell annak lennie - nyugtatgatom, amint érzem, hogy a vállait a sírás rázza. - Mindenki fél valamitől, ez teljesen természetes. Esetedben talán annyival nehezebb, hogy az életed sohase volt egyszerű és erősnek kellett maradnod. Látta az apját meghalni, még azelőtt elveszítette az anyját, hogy emlékei lehettek volna róla. Ezt senki se lenne képes ép ésszel feldolgozni. Nem csodálom hát, hogy ennyi mindentől retteg. Nyilván mindegyik fóbiája köthető valamely fontos személynek az elvesztéséhez az életében. Természetes hát, hogy így érez és mindezek mellett még kételkedik is önmagában. - Nem, valóban nem ígérhetek ilyesmit - dünnyögöm az orrom alatt komoran. - De tenni tehetek ellene. Megpróbálhatok. És nagyon nem jó szívvel nézném végig, ahogy bezárkózol, hiszen még előtted az egész élet. Retteg, láthatóan fél és most az egyszer sebezhető is, amit teljes mértékben megértek részéről. A tapasztalat nem pont a legjobb tanítómester az életben, főleg nem ilyen körülmények között. - Rendben, megértem - biccentek egyet, de továbbra se engedem el a karjaim közül. Ha akár csak sejteném, hogy Alex és Dany már találkoztak az illetővel, elmondanám számára, de ismét ki lettem hagyva ebből az egészből. Na, nem mintha elvárhatnám tőlük, hogy megosszanak velem mindent, miközben muglinak tartanak. Nyilván az ő szemükben nem lennék képes megérteni a történteket. - Nekem azonban lassan ideje lenne visszamennem - pillantok le az órámra, ezzel a mozdulattal engedve csak el végül Ginát. Szívesebben maradnék mellette, de családom van, akik szintén számítanak. Őt is magammal szerettem volna vinni, de ha ez nem lehetséges, nem erőltetem a dolgot. Egyértelműen jobb lett volna pedig mindkettőnk részére. - Alba már vár rám, holnap megyünk beszerezni neki pár dolgot az Abszol útra és ha gondolod, valamelyik nap eljöhetsz hozzánk vacsorára. Vagyis, a húgomhoz - mosolyodom el végül. - Én főzök, ne félj - kacsintok rá. - Ott lesz Dany, a barátnője, Alex, Alba, a húgom. Mit szólsz hozzá? Valamilyen szinten azért szeretném bevonni a lányt az életünkbe, még abban az esetben is, ha ez csupán apró lépésekkel lehetséges csupán. Úgy érzem viszont, hogy egy családi vacsora talán nem is lenne olyan rossz ötlet. Angela lakása nem a lehető legnagyobb, de bőven elférünk az étkezőasztal mellett.
A lelkemnek könnyebb lenne? Talán, de nem biztos, hogy akarom, hogy könnyebb legyen. Talán meg sem érdemlem, hogy könnyebb legyen. Az én életemben soha, semmi nem volt könnyű. Csak simán fájdalmas. Ehhez képest már semmiség, hogy mennyire táncolok penge élen, vagy milyen veszélyes játékokat űzök. Akkor legalább érzem, hogy élek. Hogy még dobog a szívem. Ki tudja, az adrenalinfüggőség is egy újabb pipa a szánalmas gyengeségeim listáján. - Egy darabig nem emlékeztem. Csak éreztem, hogy nem jó valami. Nem logikus. Például mért látok thesztrálokat, és mért ők a legjobb barátaim, ha sosem láttam senkit meghalni? Nem tudtam megmagyarázni. Aztán... úgy két éve volt egy vonatbaleset. Több roxforti diák is meghalt. Kis híján én is, de... ahogy ott feküdtek a sziklákon, összetörve... eszembe jutott... az apám... az a nap... minden... - a Reggeli Proféta sokat cikkezett az esetről, de számomra egészen másfajta következményei voltok. Nem olyasmik, amiket egy újság képes lenne leközölni. Egyes következményekkel még most is küzdök. Még én sem tudom, hogy hova fognak pontosan vezetni. - Éljék csak az életüket boldogan. Nélkülem. Nem akarom ezt rájuk terhelni, és veszélybe sodorni őket. - még ha visszafordítható is volna egy felejtésátok, akkor sem akarnám. Ebben az esetben nem. Nem akarok újabb következményekkel szembe nézni. Évek óta nem vagyok az életük része, és ez már így is marad. Elég a tudat számomra, hogy nem ők tehetnek erről a helyzetről. - Nem így értem. - mosolyodok el, kissé fejcsóválva, de még mindig a könnyeimmel küszködve. - Animágus vagyok. A karvaly az állati alakom. Nem kell félnie, hogy kiesek az ablakon, mert ha meg is történne, se eshetne bajom. Legfeljebb repülnék egy kört. Daniel néha javasolja is, hogy maradjak mindig madár, akkor elviselhetőbb a természetem. - vonok vállat egy kissé. De ettől még ez egy pocsék beszélgetés, ami ritka fájdalmas emlékeket idéz. Ez pedig sehogy sem lesz könnyebb. És igen. Félek. Félek, hogy sokkal bonyolultabb, és rosszabb lehet minden, Hogy újabb embereknek eshet bajuk, akiknek nem kéne. Ahogy magához von, nem tiltakozok, csak enyhén megremeg a vállam a karjai közt. Annyira ismeretlen, mégis ismerős érzés, és nem tudom, hogy mihez kezdjek vele. - Nem vagyok erős. Klausztrofóbiám és inszomniám van, és egy rakás dologtól félek. Nem könnyű velem. Néha félek, hogy a süveg tévedett velem kapcsolatban.- igen, van egy bizonytalan Gina. Tele kétellyel és félelemmel. Tele bizonytalansággal. Egy olyan Gina, akit nem mutathatok ki csak úgy. Erősnek és keménynek kell lennem, különben eltaposnak. Ezt pedig többé nem akarom. Soha többé. - Nem ígérhet ilyesmit. Az élet nem ilyen. Nem tudhatja, hogy ki merre lép a sakktáblán. Ha valaki ártani akar, akkor fog is. Még akkor is, ha én nem szeretnék mást, csak békében élni.- csóválom meg szomorúan a fejem. Véget akarok vetni ennek az egésznek, de nem tudom, hogy lehetséges ez. Elegem van. Nem akarok hátrafelé pislogva élni. - Találkoznom kell valakivel. Azt írtam neki, hogy itt várok rá. Sok mindent kell mondanom neki. Ez nagyon fontos, és levélben nem lehet. De talán később. Az őszi szünetben... haladjunk csak lassan, és óvatosan. - itt kell várnom Codyra. Elmondani neki, hogy az unokatestvérem. De ez... egyszerre csak egy problémát, oké?
- A lelkednek talán könnyebb lenne - felelem a lány szavai hallatán. Tudom jól, milyen a harag. Felemészti az embert. Pont ugyanezt éreztem a menyasszonyom gyilkosai iránt is és éveken keresztül tombolt bennem, mire képes voltam halovány hanggá elnyomni magamban. Utána kezdődött a nyomozás, amely a mai napig is tart. Talán abba kellene hagynom. Alba túl fiatal még ahhoz, hogy az anyja után az apját is elveszítse, mert képtelen voltam helyesen dönteni. Alex pedig nyilván tombolna tehetetlen dühében. Néha még így is ostobaságokat művel, fogalmam sincs, miként reagálná le a gyászt. - Aligha - ismerem el Gina szavait. Igen, ebben igaza lehet. De mégis, a tehetetlen harag néha jobb, mint esetében a bosszú. Veszélyes játékot űz, de ezt nyilván ő is sejti. - Szeretném, ha ismét megpróbálnád - jegyzem meg halkan. - A régi énedet még így is képtelenek voltak kitörölni. Te emlékszel magadra és én is rád. Az exmemorian pedig visszafordítható, habár nem hiszem, hogy ezt képesek lennénk évek múltán is megtenni - teszem azért még hozzá bűnbánó tekintettel, mintha legalábbis minden az én hibám lenne. Igen, a felejtés átok nem végleges, egy ideig legalábbis semmiképp sem. Egy tapasztaltabb amneziátor visszafordíthatja néhány nappal későbbig. Itt azonban évek teltek el. Nem állítom, hogy lehetetlen, de azok a bizonyos személyek igen komoly károsodást szenvednének mentálisan, ha erőszakkal illesztenénk a helyükre az emlékeket. - A saját emlékeid megmaradtak abból a korból, amikor még Georgina Accipiter voltál. Az ő apját szeretnéd megbosszulni, nem igaz? Fogalmam sincs, ki az a Karvaly, hiszen én továbbra is Georginát látom. A legjobb barátom lányát, a keresztlányomat - ingatom meg a fejem komoly hangot megütve. A beszélgetésünk cseppet sem boldog, de szeretném, ha legalább a lány élete az lenne ezek után. Felelősséggel tartozom érte, bár ezt nem győzöm hangsúlyozni. Jobban szeretném Rómában tudni, mint itt. Nem sok helyünk van ugyan, de nagy a lakás, majd ideiglenesen kialakítunk számára egy szobát. Danielhez mégse tehetem be. - Inkább csak szeretném - sóhajtok egyet gondterhelten Gina szavaira. Karvallyal automatikusan azt a lányt társítom, aki fiatalkora ellenére annyi viszont tagságon ment keresztül. Tolvaj, bűnüldöző, alvilági alakokkal szövetkező... Nem szeretném ezt az énjét közelebbről megismerni és mélyebbre ásni benne. Elvégre, minden egyes simlis ügyét a saját hibámnak érzek, még úgy is, hogy tudom, nem lehettem ott, hogy megállítsam. - Félsz - vonom magamhoz a lányt a szavaim közben, majd szorosan, atyai, védelmező mozdulattal ölelem át. - Megértem. Én is ezt tenném, ha azt kellett volna átélnem, amit neked. De te erős vagy - teszem hozzá. - Erősebb, mint bárki más, akit ismerek. Én ezeket a megpróbáltatásokat nem éltem volna túl, ez az igazság. És pont emiatt tisztelem ezt a kamasz lányt. A felnőttek közül is rengetegen belerokkantak volna abba, ha az ő életét kellett volna élniük, de Gina képes volt mindennel szembeszállni. Nem állítom, hogy a legjobb utat választotta, hiszen egyértelműen nem így tett, de talpra állt és ez a lényeg. Már csak a régi életét kell feltámasztania magában. - Ezt neked kell eldöntened - sóhajtok egyet gondterhelten, hiszen ebben számára már tényleg nem adhatok tanácsot. - Segítek, bármit is szeretnél és melletted állok, bárhogy is döntenél. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ott semmi bajod sem eshet. Nem élhetsz örökké így, de ezt nyilván te is tudod - engedem el, majd lépek végül hátra, a válaszára várva. Szívesen magammal vinném Rómába, szeretném, ha Olaszország mellett tenné le a voksát, de azt is belátom magamban, hogy a döntést nem erőltethetem rá. Ő az egyetlen, aki ismeri a saját helyzetét.
Talán a józan eszem igazat is adna neki. De a bűntudat makacs egy jószág. Nekem pedig masszív inszomniám van. Rettegek a sötéttől, a szük, zárt helyektől. Ez pedig igen remek alkalmat ad az éjjeli önmarcangolásoknak. Kétlem, hogy bárki is a közelemben akarna lenni, amikor elkap egy ilyen "roham". Codynak már volt néhányhoz szerencsétlensége, alkalmasint Pintonnak is. De mások előtt nem szívesen fedném fel, hogy a sötét környezet a gyengém. Meg úgy minden, ami a sötéthez kapcsolható. - Mi értelme volna? Ha hibáztatnám, akkor jobb lenne bármi is? Ettől visszakapnánk az elveszett éveket? Azok, akik elválasztottak, vagy akik megölték az apámat és a maga mennyaszonyát börtönbe kerülnének pusztán ennyitől, hogy megfizessenek a tetteikért? - nem hinném, hogy segítene. Furcsa, de egyáltalán nem érzem magam dühösnek miatta. Akkor sem, ha annak kellene lennem. Azt hiszem már így is túl sok haragot, és gyűlöletet táplálok, ami csak felemészt. Nem vagyok hát képes még őt is hibáztatni azért, amiről fogalma sem lehetett. Azt mondták neki, hogy halott vagyok. Az egyetlen bűne, hogy naiv volt, és ehitte. De ez azt hiszem az egész családjára vonatkozó jellemvonás. Mármint ez az ártatlan naivitás. Dany is pont ilyen. - Számít? Nincs értelme. Emlékszik, hogy azt mondtam, hogy Georgina Accipiter halott, vagy talán nem is létezett, és nem is létezhet? Nos, ezt nem képletesen értettem. Megmagyarázom. Amikor úgy éreztem nem bírom tovább az intézetben, akkor leveleket keztdem írni. Egy drága londoni magán iskolába jártam az előtt, legalábbis ott tettem le az osztályozó vizsgáimat. A matek tanárnőm, és az igazgatónő sokat vártak tőlem. Nagy jövőt jósoltak. Írtam nekik, hogy segítsenek, jöjjenek értem. Aztán írtam a sakk edzőmnek, akinek az ifjusági világbajnokságra kellett volna vinne, a lovas oktatómnak, és... a képzeletbeli Keresztapámnak is... legalábbis elhitették velem, hogy csak a képzeletemben létezett... de a levelek... azok sosem értek célt. A szemem láttára égették el mindet. Aztán megvertek, és napokra bezártak egy kis szűk sötét szekrénybe... Így amikor lehetőség nyílt rá, akkor megszöktem. Felkerestem azokat, akiknek írtam. De egyáltalán nem emlékeztek rám. Mintha sosem ismertek volna. Először azt hittem, hogy csak szimplán szemetek, és csak addig voltam jó, amíg volt egy jó módú apucim, akit megfejhettek anyagilag. De aztán évekkel később, amikor a Roxfortban a felejtés átkokról tanultunk sötét varázslatok kívédésén, akkor ott az órán értettem meg. Nem szemetek voltak. Nem emlékeztek rám, mert nem emlékezhettek. Elég egyetlen Exmemoriam. Az is csoda, hogy maga még emlékszik rám. Igaz, egy másik országban volt, és eleinte képtelen voltam elérni, aztán pedig már én nem emlékeztem... - hallgatok el végül. Egy újabb kis adalék a szörnyű kis történetemhez. Nem tudom, hogy sikerült megúsznia pont neki azt a felejtés átkot, de szinte biztos vagyok benne, hogy akik korábban együttérzést mutattak volna velem, azok azért kapták, hogy véletlen se vegyenek magukhoz, és akarjanak normális életet teremteni nekem. Megfosztottak ettől. Engem, és mindazokat, akiket ért az átok. Sőt még azokat is akik egyszerűen túl messze voltak Olaszországban. Viszont már rég nincs értelme látogatásokat tennem. Úgy fogalmuk sincs róla ki vagyok, és voltam egyszer az életükben sok évvel ezelőtt. Észreveszem ahogy felpattan a helyéről, de csak egy kicsit vállat vonok. - Nyugi. Nem eshet bajom. Karvaly vagyok. Elfelejtetted? - elmosolyodnék, de valahogy nem sikerül. Túl sok minden, és túl sok érzelem kavarog bennem. Egyszerűen nem vagyok képes elviselni enyi féle érzést. Úgy érzem menten felrobban a mellkasom. Ez pedig nem fizikai betegség. Nem is emlékszem mikor voltam beteg utoljára. Szóval végül, hogy csillapítsam a tüneteim a macskám bundájába furom az arcomat. Amikor pedig megérzem a kezet a vállamon egy pillanatra összerezzenek, és úgy kapom fel a bal kezem az arcom elé, mintha védekezni akarnék, mintha félnék, hogy megint bántani fognak. Ösztönös reflex mozdulat. Csak másodpercekkel később realizálódik bennem a mozdulat, és eresztem le a kezem. - Én csak... - rájövök, hogy nem tudom megmagyarázni a mozdulatot. Így inkább elhallgatok, és a következő mondatokra próbálok fókuszálni. - Én szeretnék elmenni... de félek. Nem akarok így érezni. Nem akarok bujálni sem. Vagy másnak kiadni magam, mint ami vagyok. Én akarok én lenni. Persze vannak módszerek Százfülé főzet, vagy lehetek simán madár is. A tollakat elviselném, de az emberek félnének a közelembe jönni. Nem lennék túl jó reklám. - vonom meg végül a vállam. Szeretnék önmagamként végig sétálni Rómán. Adorával, Lizzyvel, Danyvel. Úgy hogy közben nem azon kell kattognom, hogy mikor ugrik ki egy gyilkos a kövekező macskaköves kis utcából, és hogy fogom őket megvédeni. Erre pedig nem tudom, hogyan lehetnék képes. Noha az is kérdéses, hogy ennyi év távlatából felismerne-e bárki is. Elvégre majd 10 év hosszú idő, és ebben a 10 évben változnak az ember vonásai a legtöbbet egész élete során.
- Erről nem fogsz tudni meggyőzni - csóválom meg a fejem kissé lemondóan, hiszen látom a lányon, hogy ebben hajthatatlan. Neki kell elengednie ezt a dolgot és rájönnie, hogy nem minden az ő hibájából történik a világon. Fejen is állhatok, akkor sem fog nekem semmit se elhinni ezt illetően. Én azonban hiszek abban, hogy nem az ő hibája, akárhogy is alakultak annak idején a történések. Nem vállalhat mindent egy ember magára. - Nem? - vonom fel a szemöldököm a kijelentése hallatán. Igazság szerint jól esnek a szavai, hiszen ezek alapján megbocsátott számomra, ami egyértelműen nagy megkönnyebbülés számomra. Mindenesetre, én is olyan vagyok, mint ő: továbbra is hibásnak érzem magam a történtek miatt, hiszen akkor és ott mindent elhittem, amit nekem mondtak. Nem néztem utána, nem nyomoztam, nem kerestem Ginát. Pedig megtehettem volna. - Levelet? Mégis kinek? - dőlök előre kissé, őszinte érdeklődéssel az arcomon. Lennének még rokonai? Igazság szerint nem sokat tudok az anyja családjáról, szóval igenis esélyes, hogy valahol élnek még emberek, akik, ha tudnának róla, befogadnák őt és talán sokkal szívesebben lenne velük, mint velem. - Ha gondolod, megkereshetjük azokat, akiknek azt a levelet címezted annak idején - vetem fel a lehetőséget, habár fogalmam sincs azt illetően, mennyire áll szándékában még meglépni ezt az egészet. Ha esetleg úgy döntene, hogy megteszi, akkor állok elébe. Nyomozhatunk is akár. Felpattanok a helyemről, amikor észreveszem, hogy Gina egyensúlya egy pillanatra bizonytalanná válik, megkönnyebbülten sóhajtok fel azonban, amikor észreveszem, hogy sikerül megtartania magát. Azért nem örülnék annak, ha kiesne az ablakon, ez egyértelmű. Jobb lenne, ha keresne egy sokkal értelmesebb helyet. Ezt az ablakpárkányon üldögélést soha életemben nem értettem. Feszülten hallgatom a lány beszámolóját arról a végzetes napról, miközben lelki szemeim előtt végigpörögnek az események. Őszintén? Fogalmam sincs arról, milyen ügybe keveredhetett. Ilyesmit egyszer se érintettünk, valahogy nem éreztük szükségét annak, hogy ennyire komoly témát boncolgassunk. Általában csak jókat nevettünk egy pohár bor mellett, miközben a régi szép időkről beszélgettünk. Látom, ahogy a vörös hajú lány a macskája bundájába fúrja az arcát, majd a vállai rázkódni kezdenek. Némán, hang nélkül teszi ugyan, de nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, sír. Ezt előlem nem képes elrejteni. Pár másodperc múlva már a tenyerem súlyát érezheti a vállán, amely amolyan baráti mozdulatnak nevezhető. Megölelni nem merem, hiszen mégis csak kamasz, a végén még valaki félreértené a helyzetet. Eszembe jut az is, hogy egy Exmemoriant rászórok, de végül elvetem magamban a gondolatot. Nem vagyok biztos abban, hogy ezt szeretné, hiszen bárkit megkérhetne rá, nekem pedig nincs nálam a pálcám, az pedig közismert tény, hogy ezek a fadarabok mennyire ragaszkodnak a gazdájukhoz. Talán jobb is, ha emlékszik, bár a bosszú részéről nem tetszik. - Sajnálom - mondok ennyit, hiszen többet nem vagyok képes tenni. Tényleg nem. Erre nem valóak a vigasztaló szavak, nem csoda hát, hogy Gina inkább kapaszkodik abba, hogy nincsenek felesleges érzelmei. Ez szörnyű, még a menyasszonyom halálánál is tragikusabb. Én már felnőtt voltam, amikor az történt, a lány azonban még gyerek. A helyében én is nehezen tettem volna túl magam ezeken az eseményeken. Az apám elvesztése, majd az otthonomé is... Bele se merek gondolni. Egy vadidegen országban élni, miközben nincs lehetőségem még hazatérni sem, számomra felér egy rémálommal számomra. - Nem fog semmi rossz se történni - biztosítom a lehető legkomolyabb hangomon. - Ne aggódj. Itt se bántanak, biztos vagyok hát abban, hogy Rómában se tennék azt. Akár álnevet is intézhetünk számodra és álcát, amíg oda nem érsz, ha így éreznéd biztonságban magad. A házban pedig Gina leszel ismét. Vannak a mágikus világban erre módszerek és a Százfűlé-főzet megszerzésére nekem azért nagyobb esélyem van, mint egy diáknak. Nem olcsó mulatság, de nem is szeretnénk vele semmi illegálisat se művelni. Egyszerűen csak Ginát rejtenénk el az esetleges fürkésző tekintetek elől. Senki se tudná, hogy ő távozott innen. Így hát nem is követnék. Persze, Rómában se lazíthatunk a szabályokon, a házból aligha léphet ki, de legalább egy család venné körül és az udvarra kimehet. - Így benne lennél? - teszem fel a kérdést. Biztos vagyok abban, hogy egy kis környezetváltozás jót tenne számára. Tényleg.
Én és az érzelmek távol állunk egymástól. De attól még én sem vagyok olyan érzéketlen kődarab, mint amilyennek sokszor mutatom magam. Ritkán és kevesek láthatnak bepillantást az igazi Gina igazi érzelmi vívódásaiba. Szóval azt hiszem Luca most igen kiváltságosnak érezheti magát. Általában igyekszem a kemény és összeszedett Ginát mutatni a külvilág felé. De ez még ott a Három Seprűben sem sikerült maradéktalanul. Nem tehetek róla, de túl sok mindent kavar fel bennem ez a találkozás. - De az én hibám. Nekem kellett volna jobban vigyázni, és megvédeni őket. De nem voltam rá képes. - mondom csendesen magam elé bámulva. Az önvád, és önmarcangolás már régi jól ismert cimboráim. De a szavaira egy pillanatra ránézek. - Nem a maga hibája. Azoké, akik azt mondták meghaltam, és akik nem engedték, hogy megtaláljam. Egyszer még levelet is próbáltam írni, de... mindegy... - fordulok inkább az ablakban a külső tájra nézve. De az arcomon valami igen fájdalmas arckifejezés suhan át. Nyilvánvalóvá téve, hogy akármi is történt azzal a levéllel nem lett jó vége. Konkrétan a szemem láttára égett hamuvá, de az igazi büntetés csak utána jött... - Semmit. Akkor még. Gyerek voltam. Amire emlékszem, hogy..- megrázom a fejem, és mély levegőt veszek. Ami folytatná a mondatot, az nyilván egy szörnyű trauma visszaemlékezése. Carnivora hirtelen megemeli a fejét, és bátorítóan nyávog egyet, mintha biztatni akarna, hogy mond csak el. Végül leugrik a babzsákról, amiben eddig kényelmesen fetrengett, hogy az ölembe ugorjon fel. Egy pillanatra az erőhatástól elvesztem az egyensúlyom, de annyira nem, hogy ki is essek a nyitott ablakon. Még a macskát is sikerül megtartanom. Végül elhelyezkedik az ölemben, kivételesen hagyva, hogy simogassam őt. Ritkán enged ilyesmit. De talán most csak érzi szükség van rá. Végül csak összeszedem magam és folytatom. - Aznap apa nem akart magával vinni. De én elbújtam egy bokorban, és onnan néztem, hogy az apámat megpróbálta lefizetni egy öltönyös alak. De az apám egyszerűen összetépte a csekket, anélkül, hogy ránézett volna. Azt mondta, hogy a becsülete nem eladó, és gondoskodik róla, hogy az igazság napvilágot lásson. Aztán az öltönyös intett másik háromnak és... az apám küzdött, az egyiknek beverte az orrát, de ők hárman voltak... lelökték a sziklakertről. Hallottam a csonttörés hangját, az ordítását, ahogy a falhoz csapódott. De ez nem volt elég. Az egyiknél kés volt, és elvágta a biztosító köteleket... akkor... - nem kell befejeznem a mondatot. Így is egyértelmű mi történt a biztosító kötél elvágásával. Én nem, ezt a történetet én sem bírom ki könnyek nélkül. Csak a macskám puha bundájába fúrva az arcomat próbálom rejteni a tényt, hogy képes vagyok még mindig sírni, ha eszembe jut az a nap. - Aztán már csak a vérre, a tenger sós illatára emlékszem. Arra, hogy az apám szinte felismerhetetlenné zúzódott holttestébe kapaszkodom. Nem tudom, hogyan kerültem oda le. Arra sem, hogy mennyi idő telt el. Még most is rémálmaim, és masszív inszomniám van, egy kis klausztrofóbiával megspékelve. Aztán betuszkoltak egy csendőrautóba, és a reptéren egy nő várt, aki szó szerint felpofozott a repülőgépre, amikor nem akartam menni, és kérdéseket tettem fel. Semmit sem értettem. A londoni nevelőintézetbe vittek, és többé nem láthattam Rómát. - hát ennyi. Így történt a kitoloncolásom története. Többé nem lehettem az a Georgina Accipiter, akit Luca ismert. Erre nagyon gyorsan rá kellett jönnöm. - Ide mindig elkél a támogatás, bár ez egy jó hely. És igen. Tanítom őket sakkozni. Ha az idő engedi, akkor lovagolni. Sőt az idősebbeket íjászkodni is. Vannak köztük tehetségesek. De a versenysport drága. Árvaként semmi esélyük. - vonok vállat, mintha ez teljesen természetes lenne. Pedig nem kéne annak lennie. Egy ideális világban mindenki szabadon élhetne a tehetségével. De a valóság egész más. Ideális világ pedig csak a tündérmesékben létezik. Azokban meg rég nem hiszek. - Daniel képes meglepetéseket okozni, ez tény. Mégsem bírnék a szemébe nézni, ha valami rossz történne a családjával, miattam. - nem. Daniel nem hülyegyerek. Előbb-utóbb mindenre rá fog jönni. Az igazi kérdés, hogy mi lesz az után.
Meglep a lány monológja, mármint az, hogy képes ennyit beszélni magáról és az érzelmeiről. Roxmortsban nem ezt az oldalát ismertem meg, ott valamiféle láthatatlan pajzzsal maga körül jelent meg, mint aki arra számít, hogy valaki bármelyik pillanatban megtámadhatja és az életére törhet. Örülök azonban annak, hogy így megnyílik előttem, hiszen tényleg érdekel a múltja, még abban az esetben is, ha legszívesebben eltitkolná előlem. A múltunk formál azzá minket, akik vagyunk. És - én legalábbis hiszek abban, hogy - ott van elrejtve a kulcs egy szebb jövő felé. Ginának talán pont a bizalom kell ahhoz, hogy ismét normális életet élhessen, a körülményekhez képest természetesen. - Ez mind nem a te hibád, Gina - sóhajtok egyet gondterhelten. - Minden emberrel történnek rossz dolgok, ezt te is tudod. És igen, talán úgy tűnhet számodra, hogy mindez miattad van, de egy percig se jusson eszedbe ilyesmi! - pillantok rá szigorúan, habár sejtem jól, hogy ezzel semmit sem fogok tudni elérni nála. Ő nem az a fajta lány, aki ilyesmit képes eltemetni magában. - Évekig hibáztattam magam a menyasszonyom és az apád halála miatt. Majd azért, mert nem voltam jelen Alex életében. Most pedig a te felbukkanásod is abba az irányba terel, hogy miattam történtek veled rossz dolgok - vallom be töredelmesen. - Mert nem álltam melletted, pedig ez lett volna a feladatom. És igen, tisztában vagyok azzal, hogy ezt a hangocskát nem könnyű csendre inteni. Állandóan jelen van, amikor az ember egyedül marad és folyamatosan eléri azt, amit szeretne: az emésztő bűntudatot. Esetemben legalábbis ez történt. Sajnálom, amit Ginának át kellett élnie és felelősnek érzem magam miatta. Ebben legalább meg tudom érteni őt, ha másban már nem is. - Kitoloncoltak? - vonom fel a szemöldököm, elvégre ez az információ teljesen új számomra. - Mit követtél el? - teszem fel a kérdést érdeklődő, de cseppet se vádló hangnemben. Nem fogom Ginát hibáztatni, semmiért sem. Ha olyasmit is tett, ami miatt ezt tették vele, nyilván annak is meg volt a konkrét oka. De a fatális tévedés is eszembe ötlik, mint lehetséges magyarázat. Ha nekem kellene örökre elhagynom Olaszországot, beleroppannék. - Igen, ez esélyes - töprengek el egy pillanatra a lány szavai hallatán. Dany és Grayson viszonyát nem ismerem ugyan behatóbban, de annak örülök, hogy az unokaöcsém nem borult rögtön a nyakába, amint a férfi felbukkant az iskolában. Amit annak idején tett, az az én szememben felér egy halálos ítélettel, de Danielt nem tiltom el tőle. Tizennyolc éves, neki kell eldöntenie, kit enged az életébe. Ismét. - Ebben annyira nem vagyok jártas - mosolyodom el. - De igazad van, tényleg ide kellene az a pénz - nézek körül a teremben. Minden rendezett, tiszta és barátságos, nem egy lepukkant árvaház, mi több, elég kellemes a légkör, de valóban sokat jelenthet a srácoknak a kisebb ajándékok is. - Tanítod őket azért sakkozni is? Talán akad köztük egy, aki a babérjaidra törhet. Sőt, esetleg te is rendezhetnél itt bajnokságot számukra. Kis motiváció nekik és talán még te is élveznéd. Beleszólni nem áll szándékomban, ez csupán egy javaslat a részemről. Mindenesetre, jó ötletnek tartom, de persze ebben nem én döntök, hiszen Gináé a végső szó. Ő ismeri az itteni kölyköket jobban. - Daniel meg tudja védeni magát és nem fog baja esni - jelentem ki határozottan, elvégre biztos vagyok a szavaimban. - Nem hülye gyereket neveltem éveken keresztül. Nem lesz baja. Ahogy Alexnek sem, elvégre neki is vannak jó képességei. Az ellenségnek simán lyukat dumál a hasába és foglyul ejteni se túl könnyű, mert még az én szobafogságomból is pillanatok alatt megpattan. A biztonsági rúnáimat pedig úgy kerüli ki, hogy fogalma sincs róluk. Őstehetség a szökésben, ami az igazat illeti.
- Örömöt? Mintha a magamfajtának járhatna ilyesmi. - sóhajtok fel. - Ha véletlen ilyesmit is kezdenék érezni, akkor is folyton azt várom, hogy mikor romlanak el a dolgok. Mikor történik valami rossz. Főként azokkal, akik makacsul, minden áron be akarnak szivárogni az életembe. Akiket megszoktam. Sasha McCaine. Ő volt az egyik első, akit nem lehetett lerázni. Mellém ült órákon, és a fülembe kotyogot, mint valami rossz kávéfőző, belém csimpaszkodott, ölelgetett. Nem számított hányszor, és milyen durván próbáltam ellökni. Mindig visszajött. Azt az érzetet erősítette bennem, hogy... tartozom valahova. A Roxfort az otthonom, ahol a barátaim vannak. De aztán... minden rossz lett. Sasha meghalt. Ben otthona porig égett, a szülei meghaltak, és nem tettem semmit. Hagytam, hogy megtörténjen. Nem akadályoztam meg. Sasha halott, Ben is árva lett, és egy gyilkos szörnyeteg szabadon garázdálkodik, miattam. Látja mindig ez történik, ha közel engedek valakit. - igen. Mindig ha rossz dolog történik magamat hibáztatom érte. És nem tudom, nem tanultam meg feldolgozni ezt az érzést. Folyton csak azon jár az agyam, hogy nem akadályoztam meg. Hogy miattam van minden rossz. Hogy mindent másként kellett volna csinálnom. Vagy egyszerűen nem megengedni, hogy közel kerüljenek hozzám. Hogy is engedhetném meg magamnak az önfeledt boldogságot. Akkor óvatlan lennék, és megtörténne újra az, ami a Morgan birtokon. - Róma. Szeretem Rómát. De kitoloncoltak az országból. Elvették az irataim. Talán már nem is számítok igazi olasznak. Kétlem, hogy visszaengednének csak úgy. Amúgy sem tudom, hogy mit jelent az otthon szó. Nem, mintha hagynák valaha, hogy letelepedjek, és olyanom legyen. Nem mintha szükségem lenne rá. Eddig is túléltem valahogy. - vonok vállat. De ez igazából úgy hangzik, mintha magamat akarnám meggyőzni erről, és nem a férfit. Mintha magamat próbálnám szuggerálni, hogy nem szabad olyasmire vágynom, amit nem érhetek el. Szeretem Rómát. Szeretnék talán visszatérni. Látni az apám sírját. Békére lelni. De tudom, hogy nem szabad. Nem sodorhatok veszélybe még több embert. A Maroni családot nem tehetem célponttá. Addig nem, amíg nem tudom, hogy kik, és miért teszik ezt. Ha leszámoltunk velük, akkor talán. De addig? - Szerintem Gilly csak kifogás volt Danynek. Inkább az apja miatt csinálta. Áhh... két makacs egy pár. - legyintek a dologra. Tudom, hogy Dany mindenkit arról próbál meggyőzni, hogy a Gillyvel való randija volt az ok, de könyörgöm. Nem csinálta volna ezt, ha az apjával való kapcsolatában minden rendben lenne. Pedig én és az érzelmek egy világra vagyunk egymástól, mégis látom a feszültséget a fiatalabb és az idősebb Paisley közt. - Sakk versenyek? Tudja mennyi pénz az? A nevezési díjak, szálloda, étkezés, utazás, a menedzser, és ügyvédi díjak, a külön igazgatói engedély tanítási időben távol lenni, és helyette osztályozó vizsgákat tenni. Gazdag, nagyon gazdag szponzorok kellenek hozzá. Évekig csak vagyonokat költ az ember, mire újabb néhány év alatt kezdi elérni hogy nullára jöjjön ki, és újabb évek kellenek, mire elég híres leszel, hogy elég nagy játszmákat is játssz, amikkel keresni is tudsz valamennyit. Adora azt mondta, hogy támogatna, de... neki is azt mondtam, amit most. Ha mindenáron pénzköltési kényszered van, akkor inkább az itteni gyerekeknek vegyél ruhát, játékot, mesekönyvet, bútort, mint ágy, szék, vagy íróasztal. Annak több értelme és haszna van. - amíg apám élt, mindez nem volt gond. Nem volt probléma a drága magán iskola, a magántanuló státusz, a pénz a nevezési díjakra, és egyebekre. Jól éltünk. De most semmim sincs, a Codytól örökölt gyógyító táskán kívül. Persze felmerülhetne a kérdés, hogy hova lett az a rengeteg pénz, és befektetési alap, ami az apámnak volt, és amiből soha nem láttam semmit. De igazából még én sem tudom, hogy rendelkezett ilyesmivel. Csak annyit láttam, hogy jól éltünk. Bármit akartam, azt megkaptam. - Danielnek talán elég. Talán szeretném is... De... én félek. Mi lesz, ha baja esik miattam? Mert ott vagyok? Meg kell védenem, úgy ahogy Sashát nem tudtam. Nem lehet még egyszer az én hibám... - rázom meg a fejem bizonytalanul. Elég. Túl sok érzelem. Összezavar. Nem jó így.
Nincs szükségem arra, hogy tudjam, mi mindenen ment keresztül az utcán ahhoz, hogy istápolni akarjam. Már így is hatalmas a bűntudatom miatta, elvégre éveken keresztül család nélkül nőtt fel, számtalan veszélynek kitéve magát. A bosszú kergetése sohasem egészséges, habár nekem is sikerült ebbe a hibába esnem, de még nem vakított el annyira a dolog, hogy ölni is képes legyek miatta. A meg nem született fiam és a menyasszonyom halála igen megrázó esemény volt az életemben, így tökéletesen megértem és elfogadom a lány indokait is, mégis... Apja helyett apjának kell lennem és nem csak az ígéretem miatt. Még abban az esetben is magamhoz szeretném venni, ha nem lennék a keresztapja. Elvégre, ő a legjobb barátom lánya és számomra ez is fontos kötelék. Giulio mindig ott volt mellettem, sohase hagyott volna cserben. És minden bizonnyal ő is ezt tenné, ha Alex vagy Dany került volna hasonló helyzetbe. - Ugyanakkor gyógyítanak is - vetem ellen, hiszen tényleg így érzem. - Szerelem, barátság, kötelék. Nem tagadom, sokszor okoznak mély fájdalmat, de képesek ugyanilyen mértékben örömöt alkotni is. Elkerülhetetlen, hogy ne találkozz mindkét oldalával az érzelmeknek. Még a pajzsodon is képesek áthatolni, bármit is teszel ellenük. Egy ember se mentes ezektől a dolgoktól, így hát biztos vagyok abban, hogy Gina - a szavai ellenére - élt már át hasonlót. Talán még egyszer se volt szerelmes, hiszen azt az egy érzelmet az ember képes tudatosan kerülni, de nyilván volt már alkalma barátságot kötni, a tudta ellenére is. Az emberek többsége ezt a köteléket nehezen kerüli ki, bármennyi is szeretné. Egy-két személy besétál az életébe, majd levakarhatatlanul ott is marad. Örökre. De legrosszabb esetben is eltart pár évig. - Nem kérek tőled egyszerre mindent, hiszen tisztában vagyok azzal, mennyire rossz felszámolni a múlttal - ismerem el kelletlenül. - Ha szeretnél, pillants a hátad mögé, vissza az eddigi életedre, nem bánom. De mindezt Rómában is megteheted. Az otthonodban. Mert kétségkívül szeretném, ha annak nevezné a házamat. Elég családcentrikus vagyok, szeretem a kölyköket, még abban az esetben is, ha eleinte Dany, most pedig Alex mutatja meg számomra az apaság árnyoldalait is. Gina már bőven belefér számomra ebbe a körbe és talán Alex is lehiggad kissé, ha lesz mellette valaki hasonló. - Nos, igen, ha egy fiút elvakít a szerelem, akkor hajlandó hülyeségeket cselekedni miatta - jegyzem meg, immár én is mosolyogva. Kaptam az esetről levelet és nagyon nem örültem neki, de kamaszként én is rengeteg hülyeségbe keveredtem a lányok miatt. Ez már csak a hormonok hibája. Mondjuk, soha semmi jót se szül, ha az embert a farka vezeti, erre pedig Lydia esetében sikerült rájönnöm. - Talán egy lépést mégis tehetsz a normális élet felé - állapítom meg. - Nem azt kérem, hogy rögtön légy ugyanaz, aki akkor lennél, ha semmi rossz se történt volna az életedben. Inkább csak annyit, hogy apránként indulj el az úton. Elsőként talán járj el sakk-versenyekre - vetem fel. - És szinte rögtön meg is születhetne Giulio régi lányának egy darabkája. Mit gondolsz? Butaság lenne részemről erőltetni a dolgot és nem is áll szándékomban rögtön minden akaratomat rá húzni a lányra. Sőt, ezt nem is nekem kellene akarnom. Inkább csak elindítani a változás útján Ginát ahhoz, hogy lássa, még nincs elkésve semmivel sem. - A legjobb barátom lánya vagy - vonom meg a vállam. - Ennyinek elégnek kell lennie, nem igaz? Kiderítettem, merre laksz és elhívtalak magamhoz. Ebbe még ő se köthet bele. Mert - akármennyire is okos az unokaöcsém - azt még ő se tagadhatja, hogy az ilyesmi igen fontos az olaszok életében. Különben is, nyilván örülni fog a lánynak. Végre valaki az iskolájából, akit jól ismer. Vagyis, valamennyire jól ismer. - Szóval eljössz velem? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, elvégre konkrétan nem bólintott rá, de a szavaiból arra következtetek egyelőre, hogy hajlik az igenlő válasz felé.
Ha csak sejtené, hogy miken mentem keresztül, akkor csak a bűntudata nőne, és még jobban istápolni akarna. Tudom. Olyan, mint Mercutio. Bizonygatja, hogy nem vagyok egyedül, és nem egyedül kell harcolnom. De félek, rettegek, hogy veszélybe sodrom, és baja esik. Nincs igaza a süvegnek. Nem vagyok bátor. Egy rakás félelmem, és fóbiám van. Csak gyáva utolsó senki vagyok, akit az utcáról szalajsztottak. Lehet, hogy az anyám egy nagy aranyvérű családból származott. Leghet, hogy az apám igen jól fizetett tudós volt, aki rengeteg természedvédelmi szaklapba publikált. És lehet, hogy komplett tervei voltak velem. Olyan tervek, amik nekem is tetszettek. De az a múlt. Olyan múlt, amiben még én is kételkedem, hogy létezett valaha. Szóval szóval számomra marad a logika pajzsa. Ez az egyetlen dolog, amit ismerek. Ami mögé elrejtőzhetek. A fájdalom, a rémálmok, az inszomnia, klausztrófóbia, és egyéb kicsiny rémségek elől, amikkel küzdök nap, mint nap. - Az érzelmek fájnak. Megsebeznek. Nem tudom, hogy képesek az emberek elviselni. Logikátlan. - kénytelen vagyok felhúzni a pajzsot. Muszáj, mielőtt újra megsérülhetnék. Vagy ami rosszabb ő sérülne meg miattam. - Biztonságban? Valahányszor biztonságban éreztem magam, mindig történt valami rossz. Megtanultam, hogy én nem érezhetek így. Nem tudom, hogy éljek úgy, hogy nem nézek a hátam mögé. - értem amit mond. Épp csak nem tudom, hogyan lehetne számomra lehetséges. Hogyan válhatna valósággá. Szeretnék-e csak odarohanni hozzá, és átölelni, és addig sírni, amíg minden keserűség, és fájdalom eltűnik a könnyeimmel? Talán igen. De nem szabad. Nekem keménynek kell lennem. Nem sírhatok. - Igen. Tényleg. Dany ő... ő csak Dany. Az a százfüléfőzetes csíny az az ő pocsék ötlete volt, ezt leszögezném. De azért klasz volt. Sosem felejetem el Paisley prof. arcát amikor rájött, hogy átvertük. Persze csúnya bünti lett a vége, de akkor is vicces volt. - váltok témát, és végre kissé elmosolyodom. Mintha egy pillanatra tényleg megengedném magamnak, hogy valami szórakoztasson. Oké, Dany néha tényleg szórakoztató tud lenni. Imádom összezvarni, elnyerni a pénzét pókeren, bár mindig mondom neki, hogy ne játszon. Pocsékul pókerezik. És pocsékul hazudik. Legendásan. - Nem tudom. Sakk világbajnok. Tudós, okoska, de nem a rossz értelemben, ahogy most. Az apám lánya lennék. Segítenék neki a természetvédelmi projektekben. Vagy nem tudom. Lehetnének igazi barátaim, és nem csak felszínes kapcsolatok. Nem egy thesztrál lenne a legjobb barátom. Mármint lehetne thesztrálom, de szóval érted... mindegy. Felesleges ilyemire gondolni. Nincsenek tündérmesék. Velem ilyesmik nem történnek. Nem történhetnek. - sóhajtok fel végül lemondóan. Szeretném viszont látni azt a lányt. De ő régen halott. És ez jól van így. Nincsenek tündérmesék. Nem hiszek a csodákban. Márpedig, ahhoz, hogy nyugodt békés életet éljek, ahhoz egy kisebb csoda kéne. - Aha... akkor is... áhh.. nem ismételgetem magam. Nem az én dolgom. - legyintek végül. Tényleg nem az én dolgom, hogy elmondja-e Danynek. A véleményem már kifejtettem. Nagy botrány lesz, ha a srác mégis rájön. De ugysem tudnám meggyőzni a férfit, szóval felesleges próbélkoznom. Amúgy sincs jogom beleszólni. - És Danielnek mégis hogy magyarázzam meg, hogy az otthonában flangálok, és random varázslatokat lödőzök? - vetem fel a kérdést. - Ha maga mondja. De lehet nem is annyira naiv, mint amilyennek tetteti magát. Oké, nem csinálok úgy, mintha most támadna fel a nem létező lelkiismeretem, de ennek még nem lesz jó vége.- jegyzem meg. Ha valami balul ütne ki, akkor legalább mondhatom, hogy én megmondtam. Nem mintha ez olyan nagy vígasz lenne.
Ha csak sejteném, hogy Gina miken is ment keresztül az elmúlt évek során, akkor igyekeznék minden erőmmel a megfelelő módon közeledni felé, apró lépésenként. A bizalom a kulcs, a lány azonban rengeteg olyan embert veszített el az évek folyamán, akik fontosak voltak számára. Ennek fényében pedig érthető, hogy miért is tart az érzelmektől. Kötődni fáj. Ha pusztán a rideg logika irányítja a lépteit, akkor kevésbé kellemetlen visszapillantania a múltra és az őt körülvevő emberekre. Én azonban igen mélyen élem meg a saját érzelmeimet és volt is már példa arra, hogy olyasvalakiket vesztettem el, akik számomra a világot jelentették annak idején. Tisztában vagyok hát azzal, mennyire hatalmas kín ilyesmi egy kamasz vagy - ne adj isten - egy gyermek számára. A vörös hajú lány pedig a tények és statisztikák pajzsát vonja maga elé, mint egyetlen fegyverét. Mini felnőtt, vagyis lassacskán már koravénnek számító kamasz. - Értem - hagyom rá ennyivel a dolgot, hiszen őszintén szólva még soha életemben nem foglalkoztam a témával és nem is most áll szándékomban elmerülni benne. Gina ismét megvillantja a könyvek lapjaiból szerzett tudását, véleményem szerint amiatt téve ezt, hogy elkerülje a számára kínosabb beszélgetést. Ő és az érzelmek? Két külön világ, én azonban azt a lányt szeretném látni magam előtt, akit annak idején elhoztak hozzám a szülei egy kis időre. Felelősnek érzem magam érte, hiszen Giulio egyszer félrevont és megígértette velem, hogy ha bármi történne velük, vigyázok a lányukra. Természetesen elviccelődtem a dolgot és nem sokkal később már mindketten nevettünk, de ő mindezt komolyan gondolta. Itt vagyok hát, hogy eleget tegyek a kötelességemnek és a barátom kérésének. - Nem kell tudnod, ösztönösen érzed - csóválom meg a fejem. - Ezek nem fogalmak, hanem érzelmek. Kötődés másokhoz és egy olyan hely, ahol együtt lehettek. Biztonságban - hangsúlyozom ki ezt a szót, hiszen sejtem, hogy Gina számára ez a fogalom a legfontosabb. És én úgy érzem, hogy a házam teljes mértékben biztonságos. Ott senki és semmi se bánthatja, ezt garantálom. - Én megértem az aggodalmaidat, de nem maradhatsz örökké egyedül - szögezem le egyöntetűen a véleményemet. - Nem retteghetsz állandóan attól, hogy elveszítesz valakit. Nem így kellene élned az életedet. Nem itt. Értem, hogy szeret a gyerekek közelében és minden igyekezetével azon van, hogy kárpótolja őket a családjuk miatt, de magára is gondolnia kell néha. Én pedig megadom számára a lehetőséget egy másik életre. Egy családra. És talán egy sokkal jobb és békésebb jövőre is. Paisley neve hallatán akaratlanul is megrándul a szám széle egy röpke pillanat erejéig, de szerencsére viszonylag hamar sikerül túllendülnöm a dolgon. - Rossz hatással? - vonom fel a szemöldököm. - Daniel nem keveredik ilyesmibe, ha ő nem akar - csóválom meg végül a fejem. Én tényleg nem tiltom el senkitől sem, hiszen nagyfiú már, ráadásul valóban nem az a fajta, aki a tömeg után menne. Alex az már teljesen más tészta, de Dany.... Benne eléggé bízom ahhoz, hogy ne kételkedjek a szavaiban. Egyébként se a hazugságok mestere. - Miért, milyen lenne? - kapok a szavai után, hogy ne csak az ő képzelete miatt elevenedjenek meg a dolgok. - Miben lennél más, ha minden másként alakul? Ki lennél? Erre szeretnék választ kapni és ebben is szeretnék a segítségére lenni, de ahhoz elsőként a céljait kell megismernem. Ginát a felszín alatt. Azt a lányt, aki annyira önfeledten játszadozott Daniellel annak idején Rómában. - Dany nem tud a múltamról - vonom meg a vállam. - És nem is kerülne veszélybe, ha tudomást szerezne róla, de jobb, ha úgy marad minden, ahogy eddig. Mugli vagyok, akként élek és ebben a szellemben neveltem őt is annak idején. Csak felborulna az élete. És Alexé is, nekem pedig nem sok hangulatom van ahhoz, hogy őket hallgassam egész nyáron. Mármint, Dany nyilván inkább maradna az anyjával Londonban, Alex pedig a fogát szívva csücsülne Bécsben a sajátjánál, szóval minden bizonnyal egyiküket se látnám hosszú hónapokig, amihez szintén semmi kedvem. Szeretem őket. - Akkor gyere el hozzám és erősítsd meg a védelmi rendszeremet - vetem fel a lehetőséget. - És hidd el, találnék kiskaput arra, hogy Danielt is bevonjam a dologba - reagálom le a pimaszságát. - Okos, de nem mindenható. Kellően kiagyalt történettel simán átverhető. Alex is képes az orránál fogva vezetni, mint mindenki mást is - teszem azért még hozzá. Tizenhat éves, de nem esett a fejére, azt meg kell hagyni. Igazság szerint sok közös vonása lehet Ginával, én legalábbis így érzem, pedig még csak nem is vérrokonok. Mégis, mintha a kettő szinte egy lenne. Az álarc, a szeretethiány, az állandó bajkeverés. Nyilván jól kijönnének egymással.
Vannak kommunikációs gondjaim. Nem értem az érzelmeket. Azokat a dolgokat, amiket nem tudok racionális logika alapján besorolni valamiféle kiszámítható matematikai rendszerbe. Mikor, és mért alakult így? Nem tudom. Talán nem is számít. Talán tényleg csak az utcán eltöltött idő hatása, ahol megtanultam, hogy veszélyes bízni bárkiben is. A dolgok viszont lassan, vagy éppen nagyon is hirtelen változni kezdtek. Néha tényleg nehezen, vagy szinte sehogy sem tudtam alkalmazkodni. Lehet tényleg csak a körülményeink határoznák meg, hogy kik vagyunk? Nem tudom, hogy milyen lenne Daniel, ha nem a bácsikája neveli fel, miután az apja lelépett. De valahogy nem tudom másnak elképzelni, mint amilyennek most ismerem. Nyápic elkényeztetett ficsúrnak semmiképp. Persze nem tudhatjuk, hogy mi lenne ha. Ebben az esetben pedig talán nem is kell tudnunk. - Kevesen tudják, de az IQ is fejleszthető. Elég komplex dolog.- vonok vállat. Mondjuk tény, hogy én napról-napra egyre inkább támaszkodtam az IQ-mra, és egyre kevésbé az EQ-mra. Egészen addig jól is ment, amíg a Roxfortban néhányan meg nem találtak, annak ellenére is, hogy én próbáltam eltaszítani őket. És igen. Itt Luca fején találta a szöget. Mindenkit próbáltam ellökni, nehogy veszélybe kerüljenek miattam. Erre mi történik újra és újra? Valaki veszélybe kerül miattam. Nekem pedig már őszintén elegem van ebből. - Nem tudom mit jelentenek ezek a fogalmak, így nem is hiányoznak. - próbálok úgy tenni, mintha ez az egész közömbös volna. De... nem az. Tudni szeretném, hogy milyen az a másik élet. Tudod, az amelyikben van otthonod, és családod, és nem kell folyton a hátad mögé nézni. De hogy hihetném, hogy Luca képes ezt megadni számomra? Miért tenné? Egyszerűen nem éri meg számára. Nem remélhet semmit, ami a hasznára lehet. De könnyen veszélybe kerülhet. - Talán. De nekik jobb így. - nem tagadom, hogy nem nagyon keresem az emberi kontaktokat. Néha már az is túlzásnak tűnik ami van. Akadnak, akiket egyszerűen nem lehet lerázni. Így kénytelen voltam megszokni őket. De hogy ez a megszokás mit is jelent? Próbálok nem belegondolni. Próbálok nem bűntudatot érezni. De ők jobb barátot érdemelnének nálam ez tény. - Mercutio is pont ezt mondta. Nem vagyok egyedül. Nem kell egyedül szembe néznem semmivel. Most mégis magamra maradtam. - szeretnék hinni neki. Nagyon szeretnék. Esküszöm. De nem szabad. Megint csak fájni fog. Azt pedig nem leszek képes elviselni. Ez már túl sok. Egy kósza könnycseppen kívül valami mást is felfedezhet a tekintetemben. Félelmet. Félek hogy megismétlődhet. Gyorsan fordítom el a fejem, de érzem, hogy így sem elég gyorsan. Összeszorítom az ajkaimat. Nem. Nem engedhetek az érzelmeknek. Keménynek, hűvösnek, és érinthetetlennek kell lennem, akár csak a gyönyörű jádekő. - Néha könnyebb, így kifejeznem magam, ha filozofikusabb hangulatban vagyok. Bár tudja milyen nehéz a Roxfortban eredeti olasz nyelvű szépirodalomhoz jutni? Gyakorlatilag Paisley professzor irodája az egyetlen hely, ahol ilyesmi fellelhető. És ő nem igazán kedvel engem. Szerinte rossz hatással vagyok Danielre. - nem hinném, hogy örül neki, hogy Dany folyton barátkozni próbál velem. Bár az is tény, hogy kb. ő az egyetlen Dany-t leszámítva, aki nem mászik a falra attól, ha véletlen olaszul kezdek el karattyolni hozzá. - A kérdésére visszatérve. Nem tudom. Arra a lányra már rég kívülállóként tekintek le. Csak egy halott lány. Egy olyan, akit naprol napra lassan öltek meg. Néha szeretném, ha megint létezhetne. De ez nem lehetséges. Néha elképzelem őt, milyen lenne ha... de ez múló ábránd. Időpocsékolás. - vajon mért vallom ezt be? Ez nem olyasmi, amit hallania kéne. Nem olyasmi, amit saját magam előtt el kéne ismernem. Akkor sem, ha vágyok rá. Nem szabad. Nem lehetek többet olyan gyenge, és védtelen. - Nem lehetnek társaim, amíg nem találom ki, hogy védjem meg őket. Legalábbis csak korlátozott mértékben. Nem kell mindenről tudniuk. A védelmük érdekében. Ahogy maga sem avatja be Danielt a kis nyomozásába Gabe-bel. - nézek rá komolyan. Még mindig azt gondolom, hogy el kéne mondania Danynek, hogy micsoda. Ha én rájöttem, akkor ő is rá fog. De ez megint csak nem az én dolgom. Ami rám tartozik kizárólag annyi, hogy ne tudjanak eleget rólam a körülöttem lévők, és így ne kerüljenek felesleges veszélybe. - Nem tudom, mi a normális, és mi nem. Egyszerűen csak igyekszem megszokni a körülményeket. Nem olyan nagy dolog. Mindenki így él túl. - vonok vállat. Nem tudom ő hogy nevelte Danyt és a lányát. Nem is az én dolgom. Az sem, hogy ő mit tart normálisnak, vagy mit nem. Ha tudta volna se tehetett volna ellene semmit. Szóval nem számít. - És nyilván én lennék az a kézenfekvő személy. - válaszolom a lányát érintő beismerésre. - Azt megtehetem. Jó vagyok bűbájtanból, és sötét varázslatok kivédéséből is. De aki a rúnacsapdák szakértője, és még nálam is jobb, bár ezt előtte soha nem ismerném el, az Daniel. Őt kellene megkérnie. Ja nem. Akkor el kéne mondania neki az igazat. - épp csak egy lehelletnyi pimasz irónia vegyül a hangomba.
A Ginát érintő kommunikációs gondok nyilván a múltjából fakadhatnak, elvégre az elmúlt évek tették azzá, aki jelenleg is. A mai napig vallom, hogy Daniel is egészen más személyiség lett volna, ha nem lettem volna mellette az apja helyett. Ha az anyján múlik, elkényeztetett kis nyápic srác lenne, aki képtelen önálló döntéseket hozni. Ezzel nem Angelát szeretném bántani, egyszerűen csak ez az igazság és ezt minden bizonnyal a húgom is jól sejti. - Az érzelmi intelligenciát lehet fejleszteni - vetem fel. Az értelmi az már egy egészen más dolog. Azzal születni kell. Ezzel szemben az érzelmek alakíthatóak és szerencsére létrehozhatóak. - Gondolom, hosszú éveken keresztül elnyomtad magadban a tényleges érzelmeidet és inkább az eszedre hallgattál, nehogy veszélybe sodorj másokat - folytatom. - De a logika nem is teremt számodra igazi családot és otthont - szállok vitába vele, habár a hangnemem továbbra is teljesen nyugodt. Nem hibáztatom a nézeteiért, ezt nincs jogom megtenni. Sok mindenen ment keresztül, ami végül ilyenné formálta. A hosszú évek tapasztalata beszél belőle, semmi más. Bizonyos szempontból megértem. Meg kell értenem. - Biztos vagyok abban, hogy fiatalkorod ellenére hagytál már ki fontos lehetőségeket az életedben a barátkozásra - mutatok rá a tényekre. - Sétáltál már el olyan emberek mellett, akik fontosak lehettek volna számodra. Kihagyta a lehetőséget, az esélyt és olyan személyeket is semmibe vett, akik idővel sokat jelenthettek volna számára. Persze, ez a megállapításom mindenkire él, csak nem olyan nagy számban, mint Gina esetében. Ő meg se ragadja az alkalmat arra, hogy közel kerülhessen valakihez. Fel kell nyitnom a szemét, tudatnom kell vele, hogy téved, különben engem is elszalaszt, azt pedig nagyon nem szeretném. Jó lenne biztonságban tudni, Rómában. - Elhiszem, hogy olyasmibe keveredtél, amibe nem kellett volna, ahogy azt is, hogy nem volt befolyásod néhány eseményre - adom be a derekam. - De én lehetőséget kínálok számodra egy jobb életre. Nem kell egyedül küzdened semmivel sem. Meg szeretném mutatni számára, hogy nem késő kiszállnia. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy Gina és a személyes kis bosszúhadjárata még befejezhető. Egyszerűen csak le kell ugrania a mozgásban lévő vonatról. Mindent fel kell égetnie maga mögött. - Úgy vélem, a saját szavaiddal többre mennénk, de értem a lényeget - biccentek egy aprót. - És elárulnád, miként lennék képes előhívni a barátom lányát? Elvégre, ha megszületett a Karvaly, akkor újjászülethet ő is, nincs igazam? Neki is jár egy második esély. Igenis bízom abban, hogy a griffendéles lány vágyik a szeretetre és a családi kötelékekre. Aki pedig ezt meg szeretné kapni, az nem a bosszúálló Gina. Ó, egyáltalán nem ő! - Hiszek abban, hogy mindenkinek több út van kijelölve. És ha vannak társaid az úton, akkor nem kell űzött vadként gondolnod magadra – bölcselkedem, habár az én helyzetemben ez igen nehéz feladat. Nem ismerem annyira a lányt, hogy jogom legyen ennyire be lefolyni az életébe, de mégis szeretném megpróbálni. Hiszen a keresztlányom, a családom. Rossz azt látni és hallani, hogy miként gondol magára. - Ennek nem szabadna ennyire normálisnak lennie számodra – szólalok meg enyhe fájdalommal a hangomban. Ezt senkinek se kellene megszoknia. Véleményem szerint meg se történhetne. Soha. Főleg nem egy gyerek esetében. Én is ütöttem már meg Danielt, nem tagadom, de annak komoly okai voltak. - Jó, igen, Alex nyilván előkapna valakit, akin kitombolhatja magát – ismerem el kelletlenül. Na igen, a lányom eléggé olaszos beütést örökölt az érzelmek terén. Remekül leplezi a sajátjait, de a szélsőségeset nem képes uralni. - Talán nincs, de fel lehet készülni. Mindenre – szólalok meg komoran. - És talán még te is tehetnél hozzá egy-két bűbájt, amely esetleg hasznunkra lehet még. A családom életét azért nem áll szándékomban kockára tenni, pont emiatt is nyomoztam évekig teljesen titokban. Éltem a muglik hétköznapi életét, gyűjtögettem az apró morzsákat. Ennyit tettem, nem többet, mindvégig igyekeztem a háttérben maradni.
Vannak érzelmeim. Pusztán nem tanultam meg jól kezelni őket. Néha elkap a heves olasz temperamentum, és akkor kiabálok, és hülyeségeket csinálok. Előfordult már. De jobb, ha a racionális logikát követjük. Akkor nem követünk el akkora hibákat, és nem is fáj anyira, amikor az élet megcsócsál és kiköp. Újra. - Magas az IQ-m, de alulfejlett az EQ-m. - vonok vállat. Tény, hogy vannak kommunikációs gondjaim. Nehezen találom a hangot az emberkhez. - Külöben pedig ha nincs kötődés, akkor nem érhet csalódás sem. A logika nem használ ki, aztán dob el, mint egy darab szemetet. - úgy teszek, mintha nem érintene meg, de az igazság, hogy napról napra lettem egyre zárkozóttabb. Végül teljesen eltemettem az a kislányt, akit Luca ismert. Már nem megy a gondatlan nevetgélés, nem fejezem ki magam könnyen. Ha érzelmekről van szó, vagy a múltról, akkor nem. Egy elképesztően bonyolult számításokkal komplikált tananyagot könyen elmagyarázok, de ez, egészen más. Talá egyszerűen csak még félek közel engedni Lucát, de valamilyen bizarr modón vágyom is a közelségére. Végig nézem, ahogy helyet foglal. Mindjárt gondoltam, hogy nem fog csak úgy elmenni. Ugyanolyan, mint Daniel. Bosszantóan lerázhatatlan. - Persze. Kivéve ha a dolgok csak úgy megtörténnek körülöted, és nem tehetsz semmit sem ellene. Vagy ha megpróbálod, akkor csak kuszábbak, és rosszabbak lesznek a dolgok. - szeretném hinni, hogy van befolyásom az életmre. Én döntök a következő lépésről, de az igazság, hogy ez sosem volt így. Mindig másokon múlt minden az életemben. Mások vertek félholtra, mások elől kell a Roxfortban bújkálnom, és mások próbálnak meg ártani mindenkinek, aki közel kerül hozzám. Ne adj isten hinni is kezd nekem, vagy éppen bennem. -A kitűnő tanuló Gina. Nem csak jó vagyok. A legjobb. - javítom ki. Igaz, Adora McGalagony meg tud szorongatni az évfolyam első címért folytatott harcan, és majdnem megvert sakkban. Igazán kitűnő sakkozó, és ilyet nem mondok akárkire. Szóval, ezt tekintheti bóknak is. - „Azt hiszed én szeretek Monte Cristo grófja lenni? Egy ilyen szörnyű, könyörtelen, rideg ember? De nem én akartam ilyen emberré válni. Én maradtam volna Edmund Dantés. Nem vártam mást az élettől. De nem hagyták, hogy az legyek. Villefort, Mondego, Danglars, és az a másik féreg Caderousse, aki mindent tudott, de hagyta, hogy tönkre tegyék az ifjú tengerészt, aki nem ártott senkinek. Ők hívták életre a bosszúállót, aki most leszámol velük kíméletlenül.” - néha könnyebb idézetekkel kifejeznem magam, mint csak úgy. Talán ebben az esetben is. - Néha elgondolkozom, hogy vajon Edmund Dantés-nek is voltak erkölcsi dilemmái, miközben Monte Cristo grófjává vált? Vajon számomra is csak ez az egyetlen út maradt? Neki sem lett volna nyugta, amíg nem száll szembe a korábbi vádlóival, akik hamisan juttaták börtönbe? - az egy jó könyv. Szeretem. Persze szeretek olvasni. Lehet, hogy csak egy utcai senki vagyok, de műveletlennek nem kell lennem. - Megfelelő emberek, célok... olyan dolgok, amik nehezen megközelíthetőek, ha üzőtt vadként kényszerülsz élni. Inkább lennék vadász, mint vad. De félek, hogy ez olyan útra visz, ahova nem akarok menni. - csóválom meg a fejem. Hangoztatom, hogy nincs lelkiismeretem, és bármire képes lennék. De ezek csak szavak. Valóban meg is tenni valamit... az egészen más. Piti alak vagyok ezt aláírom. De megváltoztam. Már nem megy olyan könnyen félre tolni mindent, amit az emberk lelkiismerethez, vagy bűntudathoz kötnek. - Számít? Mindent meg lehet szokni. Nem olyan nagy dolog.- olcsó önhazugság, ami mögé a magunkfajták bújnak a fájdalom elöl. Nem hibáztatom Lucát, ő semmit sem tudott. Talán, ha tudta volna eljött volna értem. Talán másképp alakul az életem. Vagy talán pont nem, mert vele is azt tették volna, mint az apámmal. Szóval igazából nem is számít semmit ez az egész. - De igen. Nekem kell megvédenem. És engem hibáztatnának. Daniel ismeri a képességeim, Alex... ő csak kamasz, és hibáztatnia kell valakit. - csóválom meg a fejém, és elfordulok kifelé az ablak irányába. Nem akarok belemenni abba, hogy mi lenne, ha a házába költöznék. Félek a végtelen számú lehetőségtől. Nem pozitív értelemben. - Ha valamit megtanultam az utcán, hogy nincs olyan, hogy tökéletes védelem. - teszem hozzá csendesen.
Nem értem Ginának ezt az oldalát. Képtelen vagyok felfogni azt, hogy mi haszna származik abból, ha úgy viselkedik, mint egy robot. Érzelmek nélkül, a hideg logikára alapozva a tetteit. Az ilyesmi sose végződik jól, számomra nem is menne. Olasz vagyok, ahogy ő is, temperamentumosak, harsányak, az érzelmeink emberei. Ezzel a viselkedéssel csupán saját magát hazudtolja meg. Mintha egy masszát öntött volna magára és abból formálta volna meg azt a Karvalyt, akit a Három Seprűben is láttatni szeretett volna velem. Eközben a macskája előmerészkedik és a lábamhoz dörgölődzik. Sokat nem tudok a famíliárisokról és ugyan említette Gina, hogy a lelke kivetülése, ugyanakkor önálló tudattal rendelkezik, mégis sejtem, hogy van benne valamennyi a vöröskéből is. Nem hízelegne, ha a gazdája nem tartana olyasvalakinek, aki méltó rá. Ezek szerint valamilyen szinten kötődik hozzám a lány. Már csak arra kell rájönnöm, mennyire. Mert nem negatív értelemben teszi, abban biztos vagyok. - Azért egy gyerek általában képtelen távol tartani magát az érzelmektől - csóválom meg a fejem. - Nem volt családod, teljesen érthető, ha esetleg kompenzálni szeretted volna ezt a hiányosságot. Mindenki vágyik arra, hogy kötődhessen valakihez, nem igaz? A kamasz Gina talán valóban képes hideg fejjel nézni a körülötte folyó eseményeket, de egy gyerek, akinek nemrég halt meg az apja, aligha tudná ilyen könnyen megemészteni a dolgot. Új hely, új környezet, új emberek. Az ilyesmiben van tapasztalatom, elvégre annak idején Alex is igazán nehezen nyitott felém, amikor megismertem. Sokáig Luca bácsinak hívott, hiszen őt is lesokkolta a temérdek új információ, pedig születésétől fogva ott volt számára az anyja. Ginának viszont senkije se volt. A képzeletbeli barát teljesen kézenfekvő megoldás lett volna hát az ő esetében. - Ha idő híján lennék, nem utaztam volna egészen idáig - felelem, miközben helyet foglalok az egyik, felnőttek számára fenntartott széken. Nem, ezt a napot csakis rá szánom, de ha szükséges, akkor akár az egész hetet is. Danynek még nem említettem, hogy Gina a keresztlányom, elvégre nem szeretném, ha bármi is elvonná a figyelmét a tanulásról. Neki egyelőre ott van Alex, aki - úgy érzem - ad bőven feladatot számára. - Az élet olyan, amilyenné mi tesszük - mutatok rá. A megszólítás egyelőre nem zavar, hiszen ez az egész helyzet még mindkettőnk számára teljes mértékben új. Nem várhatom el tőle, hogy rögtön családtagként kezeljen. - A te két éned között azonban igen meredek ez a válaszfal. A jó tanuló Gina és a bosszúra éhes karvaly - ingatom a fejem, miközben természetes módon váltok át én is olaszra. Az angolt meg kellett tanulnom a Roxfort miatt, de továbbra is sokkal könnyebb számomra az anyanyelvemet használni. Nem vagyok olyan nyelvzseni, mint az unokaöcsém, olaszul sokkal jobban ki tudom fejezni magam. Az angol leginkább csak szükségnyelv. Alex ezt hamarabb tanulta meg a varázslóképzőben, vele is ezen a nyelven kommunikáltam, ameddig úgy-ahogy, de bele nem jött a második anyanyelvébe. Ha nagyon mondani szeretne valamit, akkor még mindig keverék nyelven fejezi ki magát, de már egészen érthető az ő olasza is. - Megvalósítható, ha a megfelelő embereket gyűjtöd magad köré - szólalok meg, elvégre a közös cél képes jó kis közösségeket összehozni. Mint például a cukrászdám. Aki oda jön dolgozni vagy gyakorlatra, attól elvárom, hogy szívvel-lélekkel végezze a dolgát. Kivétel ez alól talán csak Alex, de ő ott szinte állandóan a büntetését dolgozza le, amit nem volt alkalmam az iskola közben a nyakába sózni. - Célként kezeld az álmod, ne ábrándként - adok neki egy jó tanácsot. Ha álmokat kergetünk, azok végig álmok maradnak. Tudom jól, hiszen én is beleestem már ebbe a csapdába. De a célunk hamarabb megvalósítható. Kis lépésekben bár, de tehetünk érte valamit. - Vertek? - firtatom tovább a témát, elvégre tényleg felelősnek érzem magam a lányért. Mellette kellett volna lennem, azok a sebek miattam vannak a testén. Hibáztam. Méghozzá a lehető legnagyobbat. Ha Gabriel nincs, akkor a mai napig fogalmam se lenne Gina létezéséről. - Igen, ez a mese ismerős - sóhajtok fel, hiszen a menyasszonyom esetében is pontosan ugyanezt mondták. Utána természetesen kiderült az, amit már ma is tudok: semmi se történik véletlenül. - De miért akarnak ennyire téged? Miért kezelnek fenyegetésként? Mire jöttél rá velük kapcsolatban? Miért járják ezt a keringőt a lánnyal folyamatosan? Mit akarnak tőle? Mikre kapott választ a nyomozása folyamán? Diák még, könnyűszerrel eltehetnék láb alól. Mégis, a története alapján határozottan úgy érzem, szórakoznak vele. - Nem neked kell megvédened engem, Gina - vetek felé egy komoly pillantást. - Dany és Alex se téged vonna kérdőre. Én tartozom érted felelősséggel - szögezem le komor hangon. Igen. Ő a gyerek, én a felnőtt, nem neki kell elszámolnia az életemmel, ha esetleg valami bajom esne. - Ha tényleg elvarrtál minden, hozzájuk vezető szálat, akkor talán már nem eshet bajod - állapítom meg. - Ezt nekik is tudniuk kell. Békén fognak hagyni. De ha nem így lenne... Még mindig van egy-két olyan varázslat, ami a ház köré vonva tökéletes védelmet biztosítana számunkra, ha Rómába jönnél valamikor. Én nem félek. Nem bízom a vakszerencsében, nem szándékozom veszélybe sodorni a családomat, az nem az én stílusom. Ha csak egy kis esély is lenne arra, hogy a lány után jöjjenek, nem invitálnám, amíg biztonságossá nem teszem a terepet. De engem nem véletlenül nem keresnek. Sikerült elhitetnem velük azt, hogy hátat fordítottam a varázsvilágnak és elhittem azt, amit a feleségem haláláról mondtak számomra. Évtizedek óta nyomozom utánuk, az apró morzsákat felcsipegetve, eddig vajmi kevés sikerrel, de legalább nem a családom életét kockára téve.
Érzem én már most a csontjaimban, hogy ez a Lucás beszélgetés sem lesz az a könnyed nyári csevej. Az a fajta, amit könnyen leráz az ember, ami nem érinti mélyen érzelmileg. Nem. Ez nagyon is mélyre fog menni. Régi sebeket fog feltépni. Ezt pedig nem lesz könnyű elviselni. Érzelemmentes arccal pláne nem. Ezért is telepszek fel a rendrakás után a nyitott ablakba. Felhúzom a lábaimat, és átkarolom őket, ahogy egy kicsit előrébb dőlök. Itt legalább a levegő jár kicsit. Persze az emeletről nagyot lehetne esni, de nekem ilyesmi meg sem fordul a fejemben. Különben is tudok repülni. Carnivora meg közben elősompolyog, és Luca lábához dörgölődzik, ahogy a kicsik végre elmasíroznak a képből. Aztán lustán nyávogva egyet az egyik narancssárga babzsákfotelre ugrik, ahol dagaszt egy kicsit, és lustán elhelyezkedik. - Velem? Engem a logikus gondolkozásra, és arra neveltek, hogy abban higgyek, amit látok. A kézzel fogható, tudományosan bizonyítható dolgokban. Nem képzelgésekben, amik úgysem jönnek el érted soha. - nem igaz. Volt képzeletbeli kereszapukám, aki eljön értem, és hazavisz. Egy meleg és barátságos otthonba, ahol soha többé nem vernek meg, és nem bántanak. Aztán meg azt hazudtam mindenkinek az intézetben, hogy McGalagony a nagymamám, és csak azért nem tud elvinni magához mert nagyon öreg, és így is sok dolga van, nem tudna még rólam is gondoskodni. Nem tudom mért esik ezt ilyen nehezemre bevallani. De elfordítom a fejem végül. Fáj ránéznem, és arra emlékezni, hogy hányszor ültem így éjszakákon át az ablakban, és vártam rá epekedve, hogy eljöjjön értem. - Mire kíváncsi? Nem is, mennyi ideje van? Ez hosszú mese, és nem a vidám fajta. Szóval jobban teszi ha leül, végig akarja hallgatni. És előre szólok, hogy nem fog tetszeni. - felelem végül arra a kérdésre, hogy hogyan alakult eddig az életem. Mit mondhatnék neki? Tolvaj, és csaló lettem, remény és jövő nélkül? Ezt biztos nem akarná hallani. Senki sem akarná. Könnyebb félre nézni az ilyesmi felett, és nem tudomást venni róla. Mindenki ezt teszi. - Nem lehetek mindkettő? Az élet nem fekete vagy fehér Mr. Maroni. Nincsenek éles határok, csak egymásba mosódó világosabb és sötétebb foltok. Ezen kívül ígéretet tettem, hogy gondoskodom a gyerekekről. Én pedig emlékszem erre, ha Ő nem is. - sóhajtok fel. Néha nincs nagy különbség a jó és rossz között. Az alvilági figurákkal tárgyaló, és a gyerekmesét olvasó Gina közt. És talán az alvilági figurával tárgyaló Mr. Maroni és a keresztapám közt sincs különbség. Tulajdonképpen még azt sem tisztáztuk, hogy hogyan is kéne szólítanunk egymást. Talán ezért is a megszólítás. Tulajdonképpen eddig az sem tűnt fel, hogy hol tegezem, hol magázom. Ahogy az sem igazán, hogy mikor váltottam át angolról olaszra a beszélgetésünk közben. Eddig Dany volt az egyetlen, akivel olaszul tudtam beszélgetni anélkül, hogy falra mászott volna tőle, vele meg nem sokszor akaródzik beszélgetni. Vannak dolgok, amiket semmi esetre sem kötnék az orrára. - Nem tudom. Talán gyógyító, vagy bestiamester. Vagy mindkettő. Talán egyszer egy szebb, és békésebb világban nyithatnék egy természetvédelmi területen, egy varázslény rezervátumot, ahol ápolhatom a sérült példányokat, és ahol az állatok, és emberek békében élnek egymás mellett. Milyen szép naiv, hiú ábránd... - rázom meg kissé a fejem. Tényként kezelhetjük, hogy az állatokkal sokkal jobban kijövök, mint az emberekkel. Őket megértem. Az ösztöneiket, szándékaikat, mit miért tesznek. De az emberek. Ők összezavarnak. Luca is. Mit keres itt? Minek jött utánam? Nem remélhet semmi hasznot ebből... - Maradhat. Carnivora már megszokta. - vonok vállat végül. Az említett macska pedig a nevére megemeli a fejét és kérdőn nyávog egyet. Nincs kedvem a saját familiárisommal vitatkozni, és Luca úgysem érti meg. Szóval ráhagyom. - Kinek nincsenek? Az élet mindig nyomokat hagy. Csak van akin többet. - vonok vállat, mintha teljesen közömbös volna. Teljesen természetes dolog. De mindketten tudjuk, hogy nem az. De akinek mása sincs az életben, mint a hegei, az még ezekhez is kétségbeesetten tud ragaszkodni. El tudnám tüntetni őket, Cody is felajánlotta már, de... nem készültem még fel erre a lépésre. Levenni az alkarvédőket, vagy rövid ujjút venni is csak ritkán engedem meg magamnak. Csak bizonyos emberek közt, nem akárhol, akármilyen környezetben. - Nincs jobb alternatívám. - állapítom meg az ő megállapítására. Persze csak addig, amíg ő nem ajánl egyet, szinte a következő mondatával. - Ezt nem érti. Én próbáltam kiszállni. Úgy volt, hogy Mercutio lesz a gyámom, és a VMS-re majd az egyetemre megyek, és normális békés életet élek. Ott és akkor megpróbáltam, amit maga akar. Nem tettem semmit. Nem nyomoztam senki és semmi után. De végül... Mercutio meghalt. Eltalálta egy átkozott lövedék. Az aurorok szerint véletlenül volt rossz időben, rossz helyen... de én nem hiszek a véletlenekben. Az egyetlen bűne az volt, hogy pont engem akart magához venni, és normális életet adni nekem. Az én hibám... Nem kellett volna közel engednem... És nem ez volt az egyetlen eset. Egész gyerekkoromban, ahányszor lehetőségem nyílt volna rá, hogy normális családhoz kerüljek, azok valahogy mindig meggondolták magukat. Ha kicsit jobb helyre kerültem volna, végül mást vittek el. Mercutio hibája az volt, hogy engem akart, hiába ajánlottak neki más gyereket. - nem tudom megállni, hogy egy kósza könnycsepp ne gördüljön le az arcomról. Bánt és emészt a bűntudat. Így hogy ne láthassa elfordulok inkább, és kifelé kezdek bámulni az ablakon. - Mi lesz, ha mégis megtalálnak, ha magát se tudom megvédeni, akárhogy próbálom? Nem lehet mindig ott mindenütt. Ez nem történhet meg még egyszer. Mit mondanék akkor Danielnek, vagy lányának? Nekik nagyobb szükségük van magára. - nem engedhetem, hogy neki is miattam essen baja. Az nem lehet. Többé nem tudnék Daniellel egy szobában tartózkodni. Nem tudnám neki megmagyarázni. Nem lehetséges. - Gondoltam, hogy így látja majd. Nem, nem volt egyszerű, de szükséges. Adorának, egy barátomnak majdnem baja esett miattam. Engem akartak megölni, de ő is ott volt véletlenül. És vak véletlen volt, hogy Glen McGalagony is velünk volt, és megmentett. Ez sem ismétlődhet meg többé. - mesélek arról a katasztrofálisan elsült buliról. Rosszabb is lehetett volna. A barátaimat nem sodorhatom veszélybe. De az igazi baj, hogy nem találtam ki, hogyan védjem meg magam, és vessek véget ennek, úgy hogy senki se sérüljön meg többé. Akkor békében élhetnék normális életet. Talán Olaszországban. Talán visszaköltözhetnék. Talán pont Luca Maroni házában. De nem. Addig nem lehet, amíg ennek nem lesz vége. A baj, hogy sosem lesz vége. Pedig elegem van. Ki akarok szállni az egészből. Mért nem értik már meg?! Mért kell ennyit kínozniuk? Mi rosszat tettem?
Legszívesebben már itt és most szétosztanám köztük azt a rengeteg játékot és édességet, amelyet magammal hoztam, de nem tehetem. Elsőként Ginával van beszédem, miatta jöttem egészen idáig. Ha minden igaz, akkor ő a volt barátom lánya, a keresztlányom, ami olaszként rengeteget jelent számomra. Gabriel kósza információja a fiamról pedig szintén felvillanyozott, de egyelőre azzal kell foglalkoznom, ami a szemem előtt van. Egyszer már hagytam veszni a lányt, nem áll hát szándékomban ismét megtenni ezt. A homályos utalás nem élvez annyi elsőbbséget, mint az, aki ebben a pillanatban is a szemem előtt áll. És akinek egyértelműen nem volt valami könnyű élete. - És veled mi a helyzet, Gina? - teszem fel a kérdést, most első alkalommal szólítva azon a néven a lányt, amelyen megismertem. Ismét. - Neked is voltak képzeletbeli családtagjaid? - támaszkodom beszéd közben az ajtófélfának. - Vagy pontosan miként alakult az életed? Tisztában vagyok azzal, hogy jóformán az utcán nőtt fel. De a múltjával annyira már nem. Fogalmam sincs, mi történt vele konkrétan az apja halála és a Roxfort közti időszakban. Az iménti szavai alapján még csak ideiglenesen se került befogadó szülőkhöz. Ez nyilván igazán megviselhette. Család nélkül felnőni számomra maga a megtestesült rémálom. Elsőként Alex, most pedig Gina. Talán valamiféle átok sújt minket? Danielt is elsőként a vér szerinti, majd a nevelőapja hagyta el. Valami nagyon félresiklott a Maroni családban. - Nem a hely lepett meg – csóválom meg a fejem. - Inkább maga a hangulat és a környezet. A színek. Már maga az, ahogy téged ott láttalak ülni a gyerekek körében. Roxmortsban nem ezt az énedet mutattad. Inkább a bosszúra éhes lányt, aki a szülei gyilkosa után nyomoz és minden áron végezni szeretne vele. Valahogy más szerepben képzeltelek el eddig – mosolyodom el, hiszen tényleg ez a helyzet. A vörös hajú lányt hamarabb helyeztem volna gondolatban egy sötét pincéba, ahol késeket élez és a kínzóeszközeit olajozza éppen. De ez a rikító kavalkád, a játékok, a gyerekzsivaj.... Nagyon nem illik hozzá, habár kétségtelenül sokkal jobb alternatíva, mint az eddigiek. - Áh, egyetem – biccentek egyet. - És mi szeretnél lenni pontosan? Fogalmam sincs, miként működik a Roxfort mostani képzése, hiszen az én időmben még nem volt ilyesmire lehetőség. Dany tanár szeretne lenni, ezzel tisztában vagyok, Gina pedig... Az eddigiekből leszűrve érdekelheti az auror pálya. Ott elhelyezkedve valóban képes lenne az ügy végére jutni, bár kérdés még számomra, hogy mennyire szeretné ezt. A bosszú nem mindig vezeti jó útra az embert, ezt neki is tudnia kell. - Nem, nem lenne fair, de ha azt szeretnéd, hazamehetek – vonom meg a vállam. Alex és Dany nem tartanak velem, elvileg Angelánál lesznek, de ha már itt vagyok, akkor egy-két holmijukat akár haza is fuvarozhatnám. Elvégre, Maroni-kisasszony folyamatosan úgy nyafog, mint egy öregasszony, ha valamit neki kell cipelnie. Dany egy mukkot se szól, de rajta meg látom, hogy igazán bosszantja, amikor az unokahúga kihasználja a teherbírását. A szavaim közben valóban feltűnik az, hogy Gina ruhája nem pont a megszokott ebben a melegben. Mármint, Olaszországban jobb az éghajlat, így én is be vagyok öltözve rendesen, de ő elvileg már megszokhatta az itteni időjárást. Neki nem kellene ennyire fáznia. Ráadásul, az alkarvédők enyhén szólva se valami megszokottak. - Vannak sebhelyeid? - teszem fel a kérdést nyíltan, egy pillanatig se köntörfalazva. Ha valaki bántotta a lányt, akkor esküszöm, annak velem gyűlik meg a baja! Fogalmam sincs, mi okból, de már most úgy érzem, felelős vagyok és voltam is érte éveken keresztül. Az, hogy gyerekként nem ismertem, még nem ment fel a kötelességeim alól. Mellette kellett volna lennem, miattam kellett átélnie azt, amit átélt annak idején. Jóformán én okoztam számára azokat a sérüléseket. - Még rosszabb – állapítom meg, elvégre nagyon nem örülök annak, hogy Gina Gabehez hasonló kétes alakokkal áll szóba. Távol kellene tartania magát tőlük, mert a végén még végeznek vele. Gabriel elvileg szereti a gyerekeket, de mégis csak egy sötét figura. Nem engednék egy kiskorút se a közelébe. - Nálam nem találnának rád, biztonságban lennél és élhetnéd a normális életed is – vetem fel. - A házam körül vannak védelmi varázslatok, évek óta nem kerestek fel az otthonomban. Na, nem mintha sejtenék, hogy szaglászom utánuk. Ha azt látják, hogy feladtál az utánuk való kutatással, békén fognak hagyni, ebben biztos vagyok. De amíg sötét alakokkal üzletelsz, addig a nyomodban lesznek. Szakíts meg minden kapcsolatot Gabeel és a többiekkel és gyere velem Rómába. Vagy, ha más nem is, akkor csak töltsd ott a nyári szünetedet. Felejtsd el egy kis időre ezt az egészet. Hogy miben is reménykedem pontosan? Leginkább abban, hogy annyira megkedveli a normális életet, hogy úgy dönt, ezt fogja folytatni. Jó lenne. Nálam nyugodtan ellakhatna, én nem bánnám. Tulajdonképpen még szeretem is, ha sokan vagyunk a házamban. Azért is vásároltam ekkorát. - Ha ez számít valamit, akkor szerintem a lehető legjobb döntést hoztad meg, amit csak lehetett – felelem. - Nyilván nem lehetett valami egyszerű – állapítom meg. - De neked tényleg nem ebből kellene állnia az életednek, hidd el nekem. Alex majdnem egyidős veled és az ő legnagyobb gondja az, hogy milyen cipő megy a ruhájához – forgatom meg a szemem. Imádom a lányomat, de néha tipikus rossz kamasz tud lenni. Bár Ginának is csak ennyi gondja lenne az életben!
Mondjuk úgy, hogy a Három Seprűbeli Gina, és ez a Gina két külön személy. Legalábbis próbálom így látni a helyzetem. Ettől persze nem lesz jobb, vagy kevésbé bonyolult, és kusza. Kevéssé veszélyes pedig pláne nem lesz. Ezen pedig nem segít az sem, hogy mostanában túl sok érzelmi kötődést kezdek érezni. A Tekik. A barátaim. Danyék és a VMS tagok, Monty, és most újabban úgy fest Luca Maroni is. Utóbbi kettővel pedig fogalmam sincs, hogy mit kezdjek. Ez eléggé összezavar. Fogalmam sincs, hogy miként kezeljem azokat a dolgokat, amik nem egyszerűen logikusak, mint mondjuk egy matek képlet, vagy egy bájital hatóanyagai. A gyerekek viszont rögtön megörülnek a látogatónak. Egy pillanatra talán el is szomorodnak, arra, hogy Luca nem akarja hazavinni őket, de az ajándék szóra újra fellelkesednek. Rögtön minden oldalról szól Luca felé a kérdés, hogy mi az ajándék? Több közvetlenebb kicsi bele is csimpaszkodik a férfibe, és a fiatal nevelőnőnek nincs könnyű dolga, amikor mindenkit kiterel. Elmosolyodnék, de valahogy nem sikerül. Végül kettesben maradunk. Én pedig felállok, és mintegy mellék cselekvésként igyekszem elpaklni magunk után. - Itt egy dolog közös minden kölyökben. Mindenkinek van egy képzeletbeli apukája, aki egyszer majd eljön érte. És ha besétál valaki, aki valódi, akkor mindenki arra vágyik, hogy őt vigye el. De az igazság, hogy minden itt töltött nappal csökken erre az esély. A szülők újszülött csecsemőket akarnak örökbefogadni, nem kész kölyköket. - vonok vállat, mintha nem lenne semmi kegyetlen abban, amit mondtam. A rendszer nem tökéletes. Sőt nagyon is távol áll tőle. Ez a hely nem rossz. Sőt a legjobb hely, ahol a Roxfort után volt szerencsétlenségem élni. Leszámítva azt a rövid átmeneti időt Mercutionál. De az az igazság, hogy ez akkor sem egy igazi család anyuval, meg apuval. Nem otthon. Nem olyan, amilyenre valójában szüksége lenne egy gyereknek. Jobb, mint az utca és az elternatívák, de nem egy hagyományos család. Nem pótolhatja azt. - Pedig nem olyan meglepő. Ilyen helyeken tengetik az életüket azok, akiknek nincs otthonuk, és nincs hova menniük. Plusz a szitterkedés plusz pont az egyetemi felvételinél az ösztöndíjkérelem alatt. - jegyzem meg, miközben a könyvespolcra visszacsúsztatom a könyvet, amiből az imént még felolvastam. - Messzire jött egy kis beszélgetésért. Szóval nem lenne fair elküldenem nem igaz? - vonok vállat egy kis szomorkás arckifejezéssel, mint akinek minden mindegy. Lassan az ablakhoz sétálok, és kinyitom azt, hogy bejöjjön egy kis levegő. Egyéb iránt az öltözködésemben is feltűnhet valami Lucának. Nyár van, és elég meleg, még annak ellenére is, hogy az angliai klíma hűvösebb, mint az olasz. Én mégis ugyanazokat az alkarvédőket viselem, mint a Három Seprűben, hosszú ujjú pólót, ami talán kicsit nagy is rám, és hosszú melegítő nadrágot. mintha minél kevesebbet akarnék mutatni a testemből. És ez bizonyos fokig így is van. - Nem a haverom. Inkább csak üzlettárs. - sóhajtok fel, és egyszerűen felugrok az ablakba, egy rövid pillanatig csak guggolok ott lefelé az udvarra nézve, majd kényelmesen leülök a széles párkányra. A fejemet az ablaküvegnek támasztva nézek vissza Lucára. - Azt hiszi, hogy én nem ugyanazt akarom, mint maga? Szeretném, de... túl sok minden történt. Túl sokszor próbáltak eltenni láb alól, pedig én csak annyit akartam, hogy ha kiteszem a lábam a Roxfortból, akkor ne akarjanak rögtön megkéselni, vagy egyéb módokon eltűntetni az utcán, miközben reménykedem, hogy senkinek sem esik baja, vagy ha mégis, akkor a képességem elég, hogy helyrehozzam. Esküszöm, hogy feladtam volna az egész bosszú dolgot. De ők nem engedik, hogy éljem az életem, és elengedjem ezt a dolgot. Pedig még azt sem tudom, hogy kik azok az "Ők".- ha tehetném, akkor esküszöm kisétálnék ebből az egészből. Egyszerűen kezdt túl sok lenni. Nekem pedig elegem lenni. - Azt hiszi én nem tudom mindezt? Ez a hely biztonságosabb, mint hinné. Majdnem annyira, mint a Roxfort. De boldog lehet, vádalkut kötettem egy zsaruval, Glen McGalagonnyal. Feladtam az egykori bandám. Azóta börtönben lehetnek. Ezzel gyakorlatilag elérhetetlenné tettem saját magam számára az egyetlen szálat, ami elvezethetne "Hozzájuk". - mert Torpedó nem magától próbálkozott, az fix. Sőt még az a banya Giselle is, aki éveken át tartott fizikai és lelki terrorban gyakorlatilag, ő is csak egy lefizetett nevelőtiszt volt. De hogy ki mozgatja a szálakat és mért, az a valódi kerdés. Az viszont, hogy mire képesek, az nem kérdés.
//
