2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] A Mortimerok hatalmas birtoka, évszázadokon át szívta magába a halálsikolyok, az elszigeteltség, a téboly, a rettegés és magány néma visszhangjait.
1990-ben, Walesben, azon belül is Carnedd Llewelyn és az Aber Falls között, ez a hatalmas kúria Halálfalók okozta tűzvészben megsemmisült.
Tíz éven keresztül érintetlenül hagyták a kísértet lepte területet. A Martimor család jóvoltából ott életüket vesztett több száz lélek a birtok leégése után is tovább sínylődött, mert nem tudtak elszakadni az elátkozott romoktól.
2000 őszén, Cody visszatér a birtokra. A visszatérés célja nem más volt, mint hogy véget vessen a birtok átkos hírének és hamvasztó halálszelének. 2000 őszétől decemberig, kimentette a hatalmas könyvtár érintetlenül maradt tárát és Brightoni lakásán egy erre alkalmas rejtektermet hozott létre. Egyáltalán nem csak sötét tanok akadtak ott. A tudás kimenekítése közben hónapokon át dolgozott egy területre ható varázslaton, nem kevés segítséggel, ami kiforgatja a holtakat a földből, minden ott ragadásukért felelős kínjukkal együtt. És olyan varázslatot hoztak létre, ami voltaképp egy tisztítótüzet enged szabadjára és amellett, hogy megtöri a birtok átkát, gyógyít is és újra éleszt. Vagy legalább az új élet reményével kecsegtet. A varázslat Codyra nézve is hatással volt, innentől hatványozottan rövidült fizikai kivetülésének ideje. Hiszen önmagából áldozott hozzá.
2001 nyár vége, a Vonatbaleset fordulópontja: Cody decembertől egészen eddig, azon fáradozott, hogy az újraéledt területre, létre hozzon egy árvaházat. Ehhez az összes létező hivatalos kapcsolatát megmozgatta és az önerő mellett adományok segítették a megvalósulást. Az intézmény meglehetősen haladó szemléletű és fiatalos.
A hozzászólást Cody L. Mortimer összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2023-02-13, 16:42-kor.
Azért valamiféle mosolyt kicsal belőlem a síelős sztori kapcsán, de inkább maga a síelés kelti fel az érdeklődésemet. Soha nem síeltem. De a hó mindig is vonzott és maga a hegyvidékes tájak. Legalábbis időnként álmodoztam róluk az árvaház menzáján a sportújságokat lapozgatva. És persze az is igaz, hogy a sportújságok kapcsán más is megragadta a figyelmemet tesztoszteron ittas kamaszként… De erről nem beszélünk.. és nem is gondolunk rá. Maradunk a havas tájak szépségeinél. Összességében nem akarom tovább firtatni. Megkért rá, hogy ne tegyem. Olyan ember vagyok aki az ilyesmit különösen tiszteletben tartja. Majd mesél ha akar és ha oda jutunk valami folytán. Azért egy halvány pír, legalábbis némi megilletődöttség kiütközik a fejemen, de őszintén örülök, hogy ezt ennyire lazán kezeli. Pont nem néztem volna ki belőle.. Aztán szöget üt még pár dolog a fejembe. - Igazából.. bevallom, nem találkoztam ezzel a képességeddel ameddig.. - itt elakadok és nem is tudom igazán kimondani, de mind érthetjük mire utalok és ennek fényében máshonnan is folytatom - Abból gondoltam, mert pár évet együtt laktam két elég gyakorlott legilimentorral és.. ha valaki olyasmire reagál, vagy válaszol amit nem mondtak ki… Ott valószínűleg van valami turpisság. - ismerem el röviden összegezve, hogy miért kérdeztem rá tőle. Egyébiránt vissza idéződik bennem Chris aggodalma a bálról és ahogyan próbált védelmezni.. Meg nyilván a pisilés problematikája is új fénybe került már azóta.. De amiről úgy gondolom, hogy mások számára beszédes lehetett, az Chris vehemenciája ahogy védelmezni próbált.. Hiszen egyszer már elveszített.. Ismét megül egy nem túl vidám, ugyanakkor borzasztóan meghatott érzés, vagy épp… együttérzés. De nem megyek bele ebbe a részbe már. Az ügy szempontjából mondjuk úgy, hogy nem számottevő. Arra hogy milyen voltam régen, azért hetykén egy vállvonással beközlöm - Már én sem nagyon… - megejtek egy mosolyt, bár inkább csak reflex, semmint valódi érzelemből fakadó. Noha az elismerése voltaképp jól esik a megtépázott egómnak. Aztán csak biccentek - Jól, köszi. Majd elmúlik. Időnként megesik, amolyan jelzés, hogy kimerülőben vagyok épp. - összegzem röviden. Aztán végülis rá térünk a lényegi részre. Bár amikor egy mondatban említi a peres ügyemet és a faágat, valami megmoccan bennem, holott egészen eddig nem is gondoltam ilyesmire. Csak egy rohadt balesetnek gondoltam, bár az is igaz, hogy nem az ehhez kapcsolódó elméletekkel voltam elfoglalva, hanem tényleg azzal, hogy a srácot helyre rakjam. De a tekintetemből kiérződik, hogy hamar asszociáltam és egyáltalán nem gondolom, hogy alaptalan lenne. - Kezdem mondjuk én… - és ezzel vissza le is ülök az ablak előtti priccsre és szépen sorra is veszem számára, hogy aki beperelt, valami befektető és vállalkozó figura. Alapvetően építkezéssel foglalkozik, de a Mortimer birtok teljes újjáépítésen esett át, 2000 és 2001 között így a birtok, ebből a szempontból valószínűleg nem célpont számára. De mivel a rajta lévő otthonnak adomány alapon elég szép bevétele van, így ez ebből a szempontból számomra aggasztó. Mert feltételezem, egyáltalán nem fejlesztési célokra fordítaná, vagy az itt lakók számára, amolyan nagykorúságig lekötött, kezdő tőkének merítene belőle.. 2001 nyarán volt a megnyitó, tehát az intézmény meg úgy minden alapvetően nagyon friss. Itt elő szedek egy újságcikket, amiben feketén fehéren le van írva, hogy a beszédem végén köddé váltam. És hogy ezzel együtt halottnak nyilvánítottak. A cikkben persze ment a találgatás meg úgy minden, de semmi konkrétumot nem említ. A képeken egy régebbi fotó van rólam, amolyan tabló jellegű inkább és bizony a régi önmagamként. Akit Paulo láthatott is meglehetősen darabos állapotban, amikor a bálon szellemként parádéztam. És persze megemlítem, hogy a felperes nemes egyszerűséggel, az után pár hónappal később, hogy vissza szereztem a személyazonosságomat is, a létező összes hivatalos irat és dokumentum formájában, és anyagilag épp lenulláztam magamat, egy saját zsebből finanszírozott auror esküvő miatt, ekkorra időzítette a per megindítását. Ráadásul gyilkosság vádjával, az Aranyvarjúval és Noxal is összefüggésbe hozva, és úgy ámblok az előéletemet és a családi hátteremet a Mortimer párral kapcsolatban kérdőre vonva. Egy szóval rágalmazás történik épp. Egyenlőre nem térek ki ezekre, nem is kezdek semmit megcáfolni még. Inkább hagyom, hogy majd feltegye a kérdéseit, de beavatom _Ginat és Lucat gondosan kihagyva egyenlőre az egészből_ hogy nemrég kutatást folytattunk _egyszerűen csak kollégákként hivatkozva rájuk_ egy Olasz területet érintő varázshulladék-lerakattal kapcsolatban. És amikor eredményre jutottunk és tovább léptem volna az ügyben, megkaptam a pert a nyakamba… - Szóval ha az ágat.. a képlethez kapcsoljuk, gondolom te is arra gondolsz, hogy nem véletlen volt. - mondom ki a végszót aztán. Az egyértelmű lehet számára, hogy nem teljesen most jöttem le a falvédőről. - Neked mi az elméleted?
Értékelem az őszinteséget. Legalábbis, ami az állapotomat illeti. - Akkor úgy tűnik sokkal tartozom. Köszönöm. - valószínűleg felépültem volna, ahogy mondja, de jobb ez így. Nincs nekem időm napokig kiütve lenni. A történtekből ítélve pedig Codynak se nagyon. Azért persze nem túl jó érzés a srácra nézni, és tudatosítani, hogy az én véremmel van tele a ruhája. De legalább kezdünk túl jutni a kezdeti fagyos hangulaton. Már az is valami. - Pedig az Alpokban egyszer beléjük síeltem, amikor tesztoszteron túltengéses kamaszként vagánykodtam a halál-pályán! Eskü! - mondom ezt olyan hangszínnel, hogy ne igazán lehessen megmondani, hogy komolyan gondolom-e? Bár az igaz, hogy tényleg volt idő, amikor szerettem ilyesmivel felvágni, és vagánykodni. Mondjuk úgy, hogy sebezhetetlenebbnek érzetem magam, mint ami valójában voltam. De a végére csak elvigyorodom, ami azért sokat sejtett a dologról. - Helyes! Nem szívesen passzolnék, összeférhetetlenség miatt. - vigyordom el. Ami tűnhet, úgy, hogy nem veszem igazán komolyan az egészet, és hozzá hasonlóan csak el akarom viccelni. De az igazság, hogy elég bosszú álló alkat vagyok, ha keresztbe tesznek. Szóval jobb, ha Cody gondolatban sem kezd kísérteni. Viszont azért kifejezetten hálás vagyok, hogy ezt a témát végül ejtjük, és nem folytatjuk tovább. Én sem akarok bele mászni az ő személyes múltjába. Legalábbis egyenlőre nem. Lehet, hogy később kénytelen leszek az ügy miatt kényelmetlen kérdéseket feltenni, de nem akarom rögtön lerohanni. Ez még nem a tárgyaló terem. - Igen. Bár általában jobban titkolom. De gondolom, miután egy darabig a testemben voltál, és rendelkeztél a képességeimmel, kár volna tagadnom. Bár, ahhoz hogy lássam, hogy úgy pattogtak köztetek az érzelmek, mint valami megveszett pinponglabda, még legilimentornak sem nagyon kell lenni. A reakcióitok árultak el. - ismerem el az előbbivel, hogy Cody nagyon is rátapintott egy lényeges pontra. Az utóbbival meg azt, hogy nem rejtették el eléggé az érzelmeiket. Bár lehet ezek az érzelmek akkor még saját magukban sem tudatosodtak, de elég egyértelműek voltak, amikor Cody szellem alakban lebegett össze-vissza. - Az klassz lehet. Bár a sárkányokhoz nem értek. De örülök, hogy jól van. - hagyom helyben ennyivel a dolgot. Végül is nem a szöszi miatt vagyunk jelenleg ebben a kényelmetlen helyzetben. Bár remélem, hogy ő is kiheverte már a bálon történteket, és rendezte magával a kusza érzelmeit, amiktől minden legilimentor a falnak menne. - Rendben. Megértem. - biccentek rá komolyan a név dologra végül. De legalább valahol a keserű ellenszenvtől sikerült megszabadulni. A lehetőség pedig nyitott a változásra. Végülis valami azt súgja ez egy hosszabb és bonyolultabb ügy lesz, mint egy néhány órás szájtépés, és vádalku. Nemrég sikerült kialkudnom némi pénzbírságot egy másik ügyben, néhány hónapos börtön, és közügyektől való eltiltás helyett, amikor az ügyfelemet rajtakapták, hogy megpróbál részegen elszívni némi oregánót. Azt hitte marihuána. Nos, az ügyfelem idióta, de azt nem tiltja a törvény. Ez az eset viszont egészen más lesz. Valahogy érzem a csontjaimban. Máris, mintha csak az "Egy becsületbeli ügy" főszerepébe csöppentem volna. Régen láttam azt a filmet, pedig mindig nagy kedvencem volt. Na meg talán szerencsének tekinthető, hogy egy bizonyos vörös lobonccal megáldott lány, aki igen szeret hallgatózni, nem gondolatolvasó. Pláne nem az üvegházak túlsó zugaiból. Most valószínűleg halálra röhögné magát, és menne oregánót termeszteni... Mentségére eddig én is azt hittem, hogy ilyen marhák csak filmekben vannak. De nem. Feltűnik közben, hogy a vállam gyógyítása közben nem használ pálcát. De arra is emlékszem, hogy tőlem is várták ezt a fajta "csodát" a bálon. Így gyorsan összekötöm, hogy nála a gyógyítás lehet olyasmi képesség, mint nálam a legilimencia. Menő. - Nem tudom, hogy milyen voltál régen, de ez sokkal több, mint amit az összes sport orvosom tudott tenni együtt véve. - ez pedig komoly bók részemről. Vagy elismerés. Ahogy tetszik. - Az orrod.. te jól vagy? - teszem fel végül a kérdést, amikor már nem csak a saját állapotom köt le, és észreveszem az éppen kicserélődő zsebkendőket. Nem igazán tudok segíteni, nem az én területem a gyógyítás, mint az a bálon is kiderült. De attól még hívhatok valakit, aki ért ehhez. Az lenne a legkevesebb. - Úgy lesz. Köszönöm. - biccentek egyet végül a felajánlásra, ami az orvosi ellátást illeti. Aztán sajnos már ismét komolyabb témát kell elővennünk. Vissza a kályhához, ahogy a nagyanyám mondaná. - Helyes. Maradjon is ott, amíg hívok egy szakértőt, aki megvizsgálja. Addig jobb lenne, ha senki nem menne a közelébe. Van egy elméletem, de az a bíróságon nem számít, hogy én mit gondolok. Az számít, amit bizonyítani tudunk. Ezért kell a külsős szakértő, aki vagy megerősíti, vagy megcáfolja az elméletem. - mondom nagyon is komolyan. - Igazából két elméletem is van, az egyik rólad, és a kis peres ügyedről, a másik a faágról, ami az előbbiből következik. Akarod hallani, vagy inkább elmeséled, hogy miért is vagyok itt tulajdonképpen? - teszem fel egy érdeklődő pillantással a következő komoly kérdésem, miközben megtámaszkodom az ablakpárkányon. Ezúttal tényleg fürkészően nézve Codyra.
Össze préselem a számat és valamiféle kényszeredett mosolyra húzom, össze is harapva az állkapcsomat. - Azért, azt bár nem hangoztattam nekik, mert így is halálra rémültek, de te jobb ha tudod. Az egyik ág úgy nyársalt fel, mint egy nyílvessző. Szerencsére “csak” a tüdődet érte, egyéb szervedet nem. Bizonyosan a házi gyógyítónk is el tudott volna látni, de valószínűleg csak holnap reggelre tértél volna magadhoz. És.. még azért szükség lett volna pár napos utókezelésre. - osztom meg vele komolyan. De az ingujjaimon, a mellényemen lévő nyomokon és a kissé kimerült képemen kívül valóban nincs már nyoma annak, hogy az élete lett volna a tét az elmúlt pár órában. Valamelyest sikerül enyhülnöm a szóvicces-kiérdemlős dologra, de utána olyan vizekre evezünk, ami mindkettőnket vissza ránt a valóságba. Csendben hallgatom amit megoszt. Végül csak hümmenek egyet - Pechedre nem tudná nekem senki eladni, hogy léteznek fúriafenyők.. - biccentem kicsit oldalra a fejemet, de ettől függetlenül a tekintetem azt üzeni, hogy értem a hasonlatot. - Nem kell aggódnod. Nem akarok még egy pert a nyakamba akasztani. - próbálom meg elviccelni, de persze nem csorbítva a téma komolyságán. Nem is firtatom tovább. Egyáltalán nem gondolom úgy, hogy ebbe nekem ennél jobban bele kéne ártanom magamat. Pillanatra felmerül, hogy talán eleve megtarthattam volna azt is, hogy egyáltalán felismertem a nyomokat.. De már mondhatni mindegy. Alapvetően nem érzem hála égnek annak a különös mély keserűségnek a lappangását folyamatosan, de vannak helyzetek, amiknél akaratlanul sem tudom kikerülni és egyszerűen megnyilvánul. Az viszont tagadhatatlanul a lényembe égett, hogy sokmindent megéltem már. Nem mutatom különösebben, de azért meglep, hogy nevén nevezi - Jól sejtem, hogy tehetséged van a legilimenciához? - A bálon még csak mint barátok voltunk jelen. Bár tagadhatatlanul volt egy dinamika közöttünk.. De Chris akkor még leginkább Tita miatt volt szomorú és feszült, hiszen a gyűrű legfeljebb csak egy hónappal előtte került le a kezéről… És rongyosra rágta a kis lelkét az amire készült volna velem kapcsolatban… Voltaképp akkor még a tudtomon kívül.. De végülis könnyed hangon válaszolok - Jól van szerencsére. A nyáron az Európai sárkányrezervátumokat járja. - egy hosszabb pillanatra ahogy eszembe jut, megül a totális béke. Hirtelen nincs nyoma bennem semmiféle aggodalomnak, fáradtságnak, vagy mélyen húzódó beforratlan sebeknek. Bár utána szempillantás alatt költözik vissza a szigor a tekintetembe és az arcomra. Meg egyfajta elgondolkozottság. - Béke. - biccentek, ezt a részt valóban elfogadva. - Nem újabb támadásnak szántam. A vezetéknév számomra egyszerűen segít a határok fenntartásában. - mondom csendesen. - A jó barátaimat szokásom a keresztnevükön szólítani, vagy akiket régebb óta ismerek. - ezzel voltaképp nem zárom el előle sem a lehetőségét, hogy talán eljön az ideje ennek is. De még tényleg nem tartok ott. Aztán inkább át is térünk arra, hogy helyre dolgozzam az izomszöveteit, tapadásait, vissza maradt sérüléseit. Nem kommentálom az apja “kezelését” sem. Csak teszem a dolgomat. Hát igen… ez határozottan nem egy happy-end-es masszázs. Még kifejezetten masszázsnak sem feltétlenül mondanám, hiszen attól kicsit összetettebb művelet. Az feltűnhetett számára, hogy a művelet során egyetlen egyszer sem vettem kézbe semmiféle pálcát. - Sajnos, csak töredéke vagyok régi önmagamnak, de.. azt cserébe aktívan használom ami még adott. - persze azért megejtek egy szolid félmosolyt az elismerésére. Fél szemmel követem a mozgását és azt, hogy mit is csinál, közben az orrom vérzését is helyre teszem. Legalábbis.. zsebkendőt cserélek. Megszoktam már, hogy mindennek van ára, de számára talán majd csak ezt követően tudatosul. És végülis csak akkor mosolyodom el oldottabban amikor közli, hogy jól érzi magát. Legalább egy töredéknyi megkönnyebülés érződik felőlem és szusszantok is. - Ez jó hír. Ha bármi furcsát érzel később azért keress meg nyugodtan! Akár itt, akár a Mungóban. - ajánlom fel. Egyébiránt meglehetősen nyomaszt ami történt és ez az érzés amint felemlíti az ágat vissza is tér. Pillanatra elakadva pillantok rá. - Nem. Nem hívtam senkit. A dajkák a kicsikkel foglalkoztak én pedig veled… De rá nézhetsz. Megköszönöm! Ugyanott van ahova zuhant.
Megkönnyebbülés hallani, hogy a gyerekeknek nem esett semmi komoly bajuk az ijedtségen kívül. Belegondolni is szörnyű, hogy mi lehetett volna, ha... pedig muszáj leszek fejben végig játszani. Most már tudni akarom, hogy mi a fészkes fene folyik itt, ami miatt majdnem agyonvert egy egy kicseszett faág azokkal a gyerekekkel együtt. - Hála Istennek. Kifelé menet majd megnyugtatom őket, hogy több kell egy leszakadó ágnál ahhoz, hogy elbánjanak egy DiNardival. Talán elmesélek nekik egy történetet három fára mászó kis gézengúzról, akik a húgaikkal imádtak bajba kerülni. - sóhajtok fel az első mondat után. Az utolsónál meg mintha egy pillanatra elragadna valami nosztalgia szerű emlékkép, de gyorsan rendezem a vonásaimat, ahogy megpróbálok a jelenre koncentrálni. Most nem engedhetem meg magamnak az ábrándozást. Még akkor sem, ha ahogy az érzékeim kezdenek visszatérni, idáig érzem a gyerekek ijedtségét, és aggódását. Pedig nincsenek is a szobában. De nincsenek is elég messze. - Akad még egy pár, de azt ki kell érdemelni. Nem mindenkinek jár automatikusan. - mosolyodom el enyhén, mintha én akarnám biztatni, hogy "ugyan, nem lesz itt semmi gond". De a következő kérdése olyan helyre, és időbe visz vissza, ahova gondolatban sem akartam, már nagyon régen. Egy hosszú pillanatig elkomorodva bámulok magam elé. - Gondolom nem vennéd be a mesét a síelni tanuló kisfiúról, és a gonosz fúriafenyőkről. Többnyire az utóbbi, ha nem volt elégedett. Szinte soha sem volt az. Néha, ha a szokásosnál is jobban felhúztam valami buta gyerek csínnyel, akkor az előbbi. Hálás lennék, ha ezt megtartanád magadnak. Orvosi titok, vagy mi. - nem nézek Codyra, de az arcom éppen eléggé megfeszül, és a hangom éppen eléggé komoly, ahhoz hogy ne akarjam folytatni ezt a témát. Nem akarok arról mesélni, hogy nálunk mindennek szigorú rendszabályai voltak. Még a fenyítéseknek is, és szinte alig volt hét, amikor ne kaptam volna valamiért. De legalább a húgomat nem bántotta. Helyette ott voltam én, az örök csalódás. A gyógyító srác már így is sokkal többet tud, mint kellene. Nem vagyok ostoba, a korábbi mondata a gyerekkor hiányáról, a hegek ismerete, és az a különös mély keserű érzés benne... ő is ismeri ezeket. Közelebbről, mint kéne. De vagyok annyira tapintatos, hogy nem kérdezek vissza "Na és neked melyik volt?". Inkább csak elengedem a témát. Van olyan múlt, ami jobb ha múlt marad. - Köszönöm. - veszem el végül a vizet, és iszom meg, ami jelenleg eléggé jól esik. Kicsit könnyebb, ha az ember nem érzi magát sivatagi kaktusznak. Bár esetemben az se lenne csoda az előzmények fényében. Amikor a Dokit ki kéri magának, azért én is elmosolyodom. - A szőke srác... Chris? Ő hogy van mostanában? - teszem fel a kérdést. Ami nem is annyira meglepő, mint amilyennek hangozhat. Nehéz lett volna nem észre venni a bálon. Az érzelmeik csak úgy cikáztak ide-oda. Éppen csak akkor kisebb gondom is nagyobb volt, minthogy ezzel akarjak foglalkozni. Na meg nem is tartozik rám, ami azt illeti. - Ezen nem vagyunk már túl? Béke? Paulo vagyok. - jegyzem meg azért a vezeték név említésére. Ezúttal nem nyújtok kezet, és béke pipával sem szolgálhatok, tekintve, hogy nem dohányzok. Épp elég volt eltántorításnak, amit Daniel bácsikájától kaptunk érte, amikor egyszer rajta kapott. A helyzetet rontotta, hogy az én pocsék ötletem volt, és szimplán apám íróasztaláról fújtam meg a bűzrúdakat. De ennek ellenére komolyan gondolom a békülést. A vállammal kapcsolatban értékelem az őszinteséget, és az igyekezetet. Nem mondom, hogy kellemes érzés, és időnként amikor eltalál egy-egy pontot, nem kerül nagy erőfeszítésembe, hogy ne szisszenjek fel hangosan, de igyekszem csak tűrni. - Ne aggódj, apám "kezeléséhez" képest ez már semmiség. - préselem ki magamból két mélyebb lélegzetvétel között. Nem mondhatnám, hogy álmaim fél órája telik el, de ahogy elenged, és kiadja az utasítást, meg kell állapítanom, hogy tényleg nagyon hatásos volt. Régen éreztem ennyire jónak a vállam. - Tényleg legendás Doki vagy, ahogy a többiek mondták. Már csak az a kérdés, hogy én vagyok-e ugyanilyen jó ügyvéd. - állok fel végül, és lépek oda az ablakhoz, hogy egy régi elnyűtt babzsák labdácskát vegyek elő az egyik tértágított zakó zsebből. Ahogy elkezdem az egyik kezemből a másikba dobálni, dekázni vele, vigyorogva állapítom meg. - Azt hiszem a mozgáskoordinációm pipa. A fejem is rendben lesz. - néhány pillanatra inkább tűnők bolondozó gyereknek, mintsem véresen komoly ügyvéd palántának. - Hívtál már baleseti szakértőt az ág megvizsgálására, vagy intézzem én? - teszem fel végül elkomolyodva a kérdést, ahogy lerakom a kis babzsák labdácskát az ablakpárkányra, és elkezdek felöltözni.
A kérdése után ellököm magamat az ablak előtti priccstől és felállok. - Jól vannak. Eléggé megijedtek, Flory kicsit lehorzsolta a könyökét, de leginkább miattad aggódtak mindannyian. Andy pedig köszöni, hogy megmentetted. - hallgatok egy hosszabbat. Megpróbálok kicsiholni magamból egy biztató mosolyt, de nem megy. Egyáltalán nem vagyok mosolygós kedvemben. Bár amikor elsüti azt a borzalmat azért szusszanok egyet és a szemeimet is lecsukom egy pillanatra - A szar faviccek a gyengéim. - ismerem el azért. Amikor pedig vizet kér, már mozdulok is és töltök neki hogy aztán a kezébe adhassam. Közben hümmenek egyet. - A hátad.. Pálca volt, vagy szíj? - kérdem úgy, mint aki nagyon is jól ismeri mindkettőnek a nyomait. Az persze hamar egyértelművé vált, amint lekerült a felsője, hogy látszatra olyan személy aki komolyan vette a hobbiját. Persze látom, hogy jó a felépítése, nem vagyok vak. De szerencsémre el tudok vonatkoztatni, még ha alkatilag kísértetiesen hasonlít is Quinn-re. Aki.. pechemre, küllemre nagyon is a gyengém volt.. Ami meg a “hobbiját” illeti, elsőre nem gondoltam, hogy versenyszerűen sportolt volna, inkább olyasmit néztem ki belőle, hogy.. mivel pénzes és sznob, így esélyesen előbb űz valami izgalmasabb mozgásformát. Semmint hogy egy edzőteremben izzadjon sokadmagával.. De azért a vízilabda felemlítésére már össze kapcsolom, hogy valószínűleg ismerheti Danielt és ismerhette valaha a húgát is. Azt a bizonyos örök kislányt. Ha megitta a vizet, tartom a kezemet, hogy elvehessem tőle a poharat. - Neked csak Mortimer! A kedvesem hív Dokinak. - ejtem meg egy szolid mosollyal. Aztán végül mögé lépek és a könyöke alá nyúlok az egyik kezemmel, míg a másikkal a lapockái izmaitól indítok. - Hát, jelenleg csoda hogy a poharat megtartottad. De ne aggódj, helyre tudom tenni. Mintha új volna. - minden önfényezés nélkül bukik ki belőlem a válasz. Őszintén, ahogy várta. Egy kicsit áttapogatom, masszírozom, a vállizmaival együtt, utóbbit egészen óvatosan, de igazából csak állapotfelmérek. Aztán vissza térek a lapockájához és újra indítom az egészet. Csak most egészen lassan, bizonyos pontokon meg megállva és azokba a pontokba sűrítve melegséget érezhet, meg nyomást. - Ez valószínűleg egy kicsit kellemetlen lesz, de igyekszem óvatos lenni. - hívom fel a figyelmét hogy a nyomás, ahogy egyre mélyebbre nyúlok, valószínűleg egyre szarabb lesz.. De ha esetleg nagyon bele nyúlnék valamibe csak annyit mondok nyugodtan - Lélegezz! - ha még kell, párszor halkan újra emlékeztetem tartva az egészségügyi ritmust, hogy lélegezzen! Ameddig ki nem oldódik a szar, hogy se ne fújtasson, se ne hiperventilláljon.. Gyakorlatilag pontonként rakom helyre a valaha szétcsesződött izomzatát, anélkül, hogy újra kéne szakítani, vagy törni bármit. És voltaképp az idegrendszerhez tartozó energiagócokba nyúlok bele mintegy rehabilitálva a gyógyítói képességemmel. Úgy egy bő negyed órát elszöttyögök így, közben egyre feljebb és feljebb emelve a könyökénél fogva a karját. Végül óvatosan leeresztem és a környező izmain is végig megyek így. Végül pedig a gerince mentén, egészen a nyakszirtcsontjáig. Szóval egy bő fél óráig még dolgozok vele. Menet közben simán elered az orrom vére, de jelenleg csak nem túl szakszerűen egy zsebkendővel tamponálom és folytatom amit elkezdtem. - Jó. Most mozgasd meg mindened újra és próbáld megérinteni az átellenes lapockáidat! Egyik, másik kézzel is! Fáj még a fejed? - adom ki az utasítást és teszem fel az újabb kérdéseket. Amennyiben az utolsóra a válasz igen… nos az akkor a következő körre marad. - Próbáld ki a koordinációdat is!
Talán Codynak mázlija volt, de nekem nem. Én még mindig ezeknek az elvárásoknak, és kötelességeknek a szorításában élek. Jól meg kell gondolnom minden lépésem. Egyetlen hajszálra vagyok tőle, hogy az apám végleg eldobjon magától, és az unokaöcsémet ültesse a helyemre. Ami nem történhet meg. Az mindenkinek nagyon rossz lenne. Főleg Camillának, aki rövid időn belül ugyanúgy az utcán találná magát, mint én. Csak ezúttal nem lenne módom segíteni rajta. Igen, ilyen ember az apám. Mindig van egy B terve, ha az A kudarcot vallana. Már csak az a kérdés, hogy mikor adok rá újabb okot, hogy kudarcként gondoljon rám. Egy olyat, mint a báli fiaskó. Bár néha az az érzésem, hogy tök mindegy mit teszek, vagy mit nem teszek, az sosem lesz elég jó. Talán még életemben nem hallottam, hogy megdicsért volna valamiért, vagy csak őszintén kimondta volna, csak nekem, hogy büszke rám. Az újságírók előtt? Persze. Kell a merketing, de én ott sem voltam. Amikor befejeztem a középiskolát, méghozzá kitüntetéssel, a felhajtón ott várt egy Alfa Romeo. De ő még csak a ballagásomra se jött el. Egyetlen szót sem szólt. Akármennyire is szeretem az autóm, abban a pillanatban többet jelentett volna egyetlen szó, amit nyilván sosem hallottam tőle. Ami a cápás poént illeti, nos eleget hallottam már Guido és Daniel szájából, hogy meg legyen rá a magam kis vicceskedő, csípős riposztja. Azonban a jelenlegi helyzetünk nem a gondtalan viccelődésről szól. Talán majd egy másik alkalommal. Nos, ami meg az őszinteséget illeti, az ő érdeke, hogy az legyen az ügyvédjével, akárkit is kér fel végül. Senki sem szeret a tárgyalóteremben leforrázott idiótaként állni egy olyan dolog miatt, amire fel is készülhetett volna. Arról nem is szólva, hogy sokkal könnyebb a kármentés, ha előre felkészülünk rá valami válasszal. Azonban sokkal tovább nem jutunk, hogy tovább boncolgassuk a dolgokat, mert hirtelen egy kisebb katasztrófa közepébe csöppenünk. Az egész olyan gyorsan történik, és egy időre a jótékony fekete képszakadás is beüt. ----- A magamhoz térés nem életem legkellemesebb ébredése. Csak lassan megy, a fény szinte bántó néhány lassú, ólom nehéz pillantás idejéig. Nem tudom mennyi idő telt el, hogy kerültem ide, ahol vagyok, és mi történt közben. Lassan próbálom megemelni a fejem, és körbe pillantani, hogy felmérjem a helyzetem, de végül csak visszaejtve a fejem a párnára, Cody irányába nézek. - A gyerek... a gyerekek... ők jól vannak? Nem esett bajuk? - kezdem, de eléggé akadozva, karcos hangon, mint akinek teljesen kiszáradt a torka. Ugyanakkor inkább aggódom a kicsikért mint magamért. Legalábbis egy hosszú pillanatig, amíg Cody meg nem válaszolja a kérdést. Mert úgy fogalmam sincs, hogy mi lett a kölykökkel, viszont tudnom kell, úgy több okból is. - Mint a fapofa, akit lezúzott egy pofátlan fa. - próbálom erőtlenül mosolyra húzni a számat, hogy valamiféle öniróniával, próbáljam elviccelni, és elvenni a helyzet élét. Még ha jelenleg ez egy elég gyenge poén is volt tőlem. - Kérhetek egy... egy pohár vizet? - teszem fel a kérdést, szinte rekedten. Úgy érzem szükségem van rá, hogy képes legyek beszélni, és folytatni ezt az egészet. - Zúg a fejem. Nehéz koncentrálni, és gondolkodni. - teszem még hozzá. Majd ha Cody időközben esetleg tényleg hozna egy pohár vizet, megpróbálok felülni, de valahol megakad a mozdulat, és az arcom fájdalmas fintorba torzul, ahogy felszísszenek. A másik kezemmel, szinte reflex szerűen fogok rá a sérült vállamra. Csak nehezen sikerül ülő helyzetbe küzdeni magam. Ha Cody jobban megnézi a felsőtestem egyértelműen egy sportolóé. Legalábbis az izomzatom erre utal. De felfedezhetett mást is. Olyasmit, amit csak a gyakorlott szemek szúrnak ki. Van néhány hegem, ami nem szimpla sérülésnek, inkább olyasminek a következménye, amire a kisgyerekek az szokták mondani "leestem a lépcsőn" "véletlen megbotlottam", de mindenki aki eleget látott már tudja, hogy nincs így. - Oké... Doki... a vállam... Mennyire rossz? Veszélyben a vízilabdázói karrierem, az ismétlődő sérülések miatt? - teszem fel nagyon is komolyan a kérdést, és igen, őszinte választ várva. Egy ideje már csak amatőr ligában, hébe-hóba játszok, fontosabbak voltak a jogi tanulmányok, és gyakorlat megszerzése, apám cégénél. De egy ideig terveztem, hogy visszatérek a profi ligába, és majd ha kiöregedtem, akkor folytatom a jogot. Persze ez apámnak nem tetszett. Egy sérült vállal pedig esélyem sincs ilyesmire, szóval ha úgy vesszük, akkor megint apám akarata nyert. Közben talán még egy gyanús véletlen szöget üthet Cody fejében. Daniel is vízilabdázik. Vagy legalábbis gyerekkorában játszott egy ideig. Ezt pedig a VMS-en a döntő előtt kb. állandóan hajtogatta is.
Elsőszülött voltam technikailag. Legalábbis aki életben is maradt. És át tudnám érezni, hogy ez mivel jár, hiszen ameddig a Mortimer párral voltam a birtokon, épp úgy neveltek, ahogy egy elsőszülött arisztokrata ifjút, akinek az élete valójában a családé, legalábbis a családot szolgálja. Az más kérdés, hogy mi volt mellette.. Csak nekem rohadt nagy mázlim volt, hogy kikerültem ebből az egészből. Én legalábbis piszkos szerencsének élem meg. És nos, nem véletlenül van szükségem ügyvédre. Én ehhez túl egyenes vagyok. Bár tudok nyálkás és sikamlós lenni ha az érdekek úgy kívánják, de meglehetősen nehezen állítom rá az agyamat és alapvetően nem kenyerem. A cápákkal kapcsolatban magán érezheti azt a fajta figyelmet, amit már korábban is amikor a kölykökkel játszott, így végülis be tudja azonosítani, hogy valószínűleg az is én voltam. Ha nagyon illetlen akarnék lenni, a cápázása után bedobnék egy poént CáPalival kapcsolatban, de ennyire paraszt nem vagyok. És van bennem annyi, hogy le sem becézem erre hivatkozva így. - Érthető. - biccentek arra, hogy szeret felkészült lenni. Nem is áll szándékomban bármit eltitkolni előle, amennyiben megnyeri a bizalmam annyira legalább, hogy tényleg azt mondjam, őt akarom ügyvédemnek. Nem mondom, valahol meglep, hogy nem érdekli a pénz és furcsállom is, de amikor megemlíti a kislányt.. ahogy fogalmaz, ahogy hivatkozik rá, mintha csak Dany-elt hallanám vissza szó szerint. De bármi is ütött szöget a fejembe, már valójában mindegy mert megtörténik a baj. És bár én is mozdulok amikor látom, hogy valami történik, de sokkal gyorsabb nálam és már ott is van és az egész rajta csapódik. Egy káromlat szalad ki a számon. - Ida vidd be a gyerekeket kérlek, akivel kell menjetek az orvosiba én addig ellátom Mr. DiNardit! - miközben kiadom a feladatot, már a közeli szökőkút vizét felhasználva fogom körbe a leszakadt ágat és emelném le Pauloról, de időben észre veszem, hogy egy gally valószínűleg lecsúszott a lapockáján, és bár az izomzatot így is megtépte, sokkal nagyobb baj, hogy a bordái közé fúródott. Eljegesítek egy adag vizet és tárcsaként használva lemetszem az ágról a gallyat, így már le tudom emelni róla végre a víz segítségével! Egyszerűen félre lököm és ugyanúgy a víztömeget használva, körül fogom vele Paulo testét lényegében, közben arra koncentrálok a gyógyítói képességemmel, hogy ne vérezzen jobban, se el, de ne is gyógyítsam bele ami nem oda való! Az egész igazából pár pillanat, a célom pedig az, hogy Paulot elvigyem a főbejárat közeléből. Az orvosinak egy mellékszobájába viszem, végig koncentrálva, hogy a vízburok megmaradjon körülötte, kicsit védve és a legkevesebb elmozdulást idézve elő az amúgy is szar állapotban lévő bordáival kapcsolatban, meg hát ugye.. maga az a rohadt gally. Így, hogy nem egy légtérbe viszem a kicsikkel, ők sem fognak sokkot kapni a sok vértől meg úgy mindentől. Akárhogy is, Paulo magához térhet. Egy fenyő, smaradt és kellemes fűzöld mozaikkal kirakott szobában van, mindenütt fehér üvegezett ajtajú bútorok. Az üvegeken, néhány hivatalosnak tűnő papírkiragasztás mellett gyermekrajzok, matricák.. És az egésznek amolyan kezelő hangulata van, csak.. egy kicsit barátságosabb. Az inge, meg úgy a nadrágján kívül a felsőruházatának összes eleme a hatalmas ablakok közül az egyik kilincsére van akasztva és látszólag patyolat, sehol egy folt vagy szakadás. És az ablak közelében egy priccsen ülök én. Félig törökülésben, félig lelógatott lábbal. Az ingujjaim felhajtva, de így is foltosak a vértől. Kissé előre vagyok borulva és a lábaimon támaszkodom mindkét kezemmel és a fejemet fogom két oldalról, mintha valami nagyon erős nyomást akarnék vissza tartani. Végül talán csak mert amúgy is fel-fel néztem eddig is, vagy mert megneszelek valamit felnézek rá. - Áh! Üdv újra itt! Hogy vagy? - teszem fel a kérdést, bár meglehetősen gondterhelten. Kapott egy pokrócot is azért, hiszen fontos, hogy ne hűljön ki. De szinte nyoma sincs látszatra semmiféle sérülésnek rajta. Ettől függetlenül utolsó emlékes fantomfájdalmai lehetnek. Meg persze lehet én sem vettem észre mindent, hiszen a fő sérüléseire koncentráltam miközben meglehetősen be voltam szarva úgy az egész hülye helyzettől. Az akivel a tárgyalás folyt az emeleten is számon kérte a történteket mert tökéletesen telibe láttak mindent az igazgatóval… És utána azért a gyerekek is megtaláltak és őket is meg kellett nyugtatni. Ida hiába próbálta őket csitítani. - A válladat, meg a bordáidat eléggé lezúzta az a rohadt ág.. Ha bármid fáj még, vagy nem olyan a mozgás, esetleg a lélegzetvétel szólj és megoldom. - toldom még hozzá nyugodt hangon, ezzel lényegében bátorítva is, hogy próbálkozzon megmozdulni! Persze éreztem, hogy van valami baj még a vállával, talán ízületi szinten, talán mintha nem megfelelően tapadna néhány izomkötege, mintha rosszul rakták volna helyre valaha, vagy rosszul forrt volna össze valami korábbi sérüléséből.. de mivel a főbb töréseire, az agyrázkódására, meg a perforált tüdejére fókuszáltam.. így minden más hátra van, hogy ő hozza fel, ha úgy érzi, hogy szükséges.
- Nem magyarázat, csak tényközlés. - nem várom el tőle, hogy megértse egy olasz család működését. Kiváltképp, ha te vagy az elsőszülött fiú, akinek minden a nyakába szakad. Bonyolult dolog ez. A család nem más, mint kötelesség, és lemondás. Lemondasz a saját vágyaidról, hogy a családod érdekeit szolgáld. Mindezt azonban nem vetem Cody szemére. Nem tudhatom, hogy ő miken ment keresztül, de sejtem, hogy közel sem volt arany élete, ha egy ilyen hely létrehozása mozgatta meg. - Ismerem. Pusztán úgy vélem különbség van egy szó jelentése, és a jelentésének rossz társításokkal való eltorzítása között. Ezzel pedig egy bírósági tárgyaláson igen gyakran találkozni. - ez is egyfajta mocskos trükk. Én pedig ezen mocskos trükkök, és játszmázások árnyékában nőtem fel. Hamar megtanultam, hogy a nyílt őszinteség, az érzelmek kimutatása gyengévé és sebezhetővé tesz. Egész életemben ezt hallgattam. Csoda, hogy bizonyos szinten zárkozott és merev ember lettem? Legalábbis, ami a hivatásom illeti. Nem arról van szó, hogy nincs humor érzékem. Éppen csak nem mindenkinek jár, hogy meg is mutassam. - Erről biztosíthatlak. - nem magyarázom meg jobban, a húgom dolgát. A témát tulajdonképpen itt lezártnak tekintem. Arról neki nem kell tudnia, hogy miképpen fogom megregulázni a szertelen, és olykor igen, butácska húgomat. Ez a kellemetlen helyzet is neki köszönhető, hiszen ha nem lett volna az a báli incidens, akkor egyszerűen be is mutatkozhattunk volna, kellemesen beszélgetve jól érezhettük volna magunkat, és most sokkal könnyebb lenne dűlőre jutni Codyval. Ám nem könnyű bizalmat építeni egy ekkora fiaskó után. Ami meg az adakozást illeti, nos ha rajtam múlik az árvaház megéli azt a távolabbi jövőt. De az nem lesz egyszerű menet. - Ezt megértem. Nekem csak szó szerint lopott perceim voltak. Mint már mondtam, hiszek benne, hogy ez mindegy gyereknek járna. - bólintok rá. Bár nem tudom, hogy mennyi értelme van ismételgetni önmagam, amíg képtelen bízni bennem, és elhinni, hogy amit mondok, az az igazság, nem valami megtévesztő manipuláció. Amit pedig nem teszek hozzá, hogy a barátaimmal lopott percekért is szinte mindig megfizettem a magam árát. A húgom talán hiheti, hogy élveztem a könyvek szigorú társaságát, de az igazság, hogy szívesebben lettem volna csak gyerek. Ha pedig én nem lehettem, neki meg akartam adni ezt. Csakhogy idő közben nyilván valahol nagyon félre siklottak a dolgok. - A kettő lényegében ugyanaz. Azon felül, te magad válaszoltad ezt már meg. Fontos neked ez a hely. Ezért az egyetlen helyre jöttél, ahova jöhettél. Hozzám. Neked egy cápát kell a cápákkal teli medencébe dobni, ha túl akarod élni ezt. Nem egy aranyhalat, akit gyorsabban falnak fel, mint hogy kimondanád "halkaja". Méghozzá olyan cápára lesz szükséged, aki az egész eddigi életét ezeknek a nagy cápáknak az árnyékában élete le, minden véres kis játékról, mocskos trükkről, ködös fél igazságok hátsó szobákban zajló manipulálásáról mindent tud, és ezt a maga hasznára is fordítja. Lehet, hogy kis cápa vagyok a nagy tengerben, de mégiscsak cápának neveltek egész életemben, ha akartam, ha nem. - talán nem ilyen meggyőző beszédre várt. De jobb, ha nincsenek illúziói. Nem számíthat tiszta játszmára, ami a tárgyalóteremben dől el. Az ilyen ügyekben sosem ott van a csont elásva, mint ahol elsőre hinnénk. Minek rágalmazna bárki is egy árvaházat, ha nem nagyobb tervei vannak a dologgal? Csak még azt nem tudom, hogy mi, és milyen mélyre vihet ez. De hogy mocskos dolog lesz, az biztos. A csípős megjegyzésre nem reagálok különösebben, de érezhetően feszül meg a gerincem. Ez számomra is fontos. - Ez minden ügyben alapvető, nem csak tiédben. Én pedig nem kedvelem a váratlan, és nem kívánt következményeket. Jobb szeretek mindenre felkészült lenni. - hunyom le egy pillanatra szemem, hogy átgondoljam a következő kérdéseire a válaszom. - Biztosíték, motiváció, pénz. Kezdjük a pénzzel. Mondtam én, hogy kérek bármit is? Ez nem érdekel. Pénzt szerezhetek máshonnan is, ha akarok, annyit, amennyit akarok. Tekintsd nagylelkű ajándéknak az árvaházad számára egy kislánytól, aki sosem nőhetett fel. Ezzel elérkeztünk a motivá... VIGYÁZZ!!! EL ONNAN! - akármit is akartam mondani a motivációimról, azt Cody már nem tudja meg. Legalábbis nem most. Tekintve, hogy éppen eltalálta a gyerekek játék kvaffja az egyik hatalmas derék vastagságú ágat, ami recsegve jelezi, hogy pillanatokon belül le fog szakadni, alatta pedig még az éppen nem kviddicsező gyerekek vannak. Cody már csak annyit láthat belőlem, hogy a felkiáltással egyszerre, az öltönyös, kényes ficsúrt meghazudtoló gyorsasággal, és ügyességgel ugrom át a korlátot, aminek eddig támaszkodtam. Nem mondom, hogy a bokámnak kellemesen esett az érkezés, de szerencsére elég alacsonyan álltam a lépcsőn, ahhoz hogy még kontrollálni tudjam a dolgot. Három nyújtott lépéssel érek az említett faág alá, és a még ott lévő dermedt kisfiút egyetlen mozdulattal lökőm jó messzire ki a recsegő veszély elől. Valószínűleg így is elesik majd, de kívül az ág hatókörén, talán egy-két horzsolással megússza... A másik kisebb fiút már nincs időm ellökni, mert a faág máris zuhanni kezd... Így gyakorlatilag rávetődőm, és a földre zuhanunk mindketten, de arra gondosan ügyelek, hogy a gyerek alattam maradjon, a saját testemmel védve őt, amikor fejen, és hátba talál az átokverte fa. Érzem, hogy egy kisebb oldalsó, kétujjnyi vastag oldalgally nyílvesszőként szúrja át a bal vállam, odaszögezve ezzel a talajhoz, miközben a hátam teljes egészétét kisebb nagyobb vágásokkal borítják be az egyéb kisebb oldalhajtások, A fejemből, valahonnan hátulról szivárog a vér, és és nehezen kapok levegőt, ami több törött bordára is utalhat. Nincs annyi fizikai erőm, hogy egyedül felemeljem a hátammal a vastag ágat, az átszúrt vállam miatt, amúgy se tehetném, csak a velőt rázó ordításom közben közben éppen addig próbálom minden fizikai erőmmel tartani magam, amíg az odaérkező Ida, kirántja alólam szerencsétlen gyermeket, aztán már csak a jótékony sötétség marad...
- Nem vitatom el az elkötelezettségedet a családod iránt. De kissé furcsán hat ezt azzal magyarázni, hogy olasz vagy. Némiképp ön-beskatulyázásnak érződik. De neked kell tudnod. - mondom ki széttárva a kezeimet mintegy ráhagyva. És persze rám lehetne verni, hogy én aztán honnan tudhatnám mi az a család, vagy testvér ugyebár..? Így aztán meg sem érthetem ezt a fajta vehemenciát. Valószínűleg valahol igaza is lenne. Na nem mintha nem tudnék küzdeni a szeretteimért. Voltaképp most is azt teszem és a rá borított dühömben is van része jócskán. Amikor az érdekről tart kiselőadást csak simán elhúzom a számat és fintorra rándul az orrom is. - Mond, ismered azt a mondást, hogy “a szó létezése hozza a koncepció létezését”? - nézek rá egy pillanatra kérdőn, mint akinek túl sok a duma, pedig én is tudok ám beszélni sőt! - “Jó. Rossz. Hatalom. Egyenlőség. Igazság…” - fejezem be végül a mondást, csak hogy nyomatékot kapjon. De valahol a düh alatt kíváncsi is vagyok a képességeire. Azt mondja ügyvédkedik. Hát lássuk hogyan tudja önmagát képviselni, vagy egyszerűen csak azt viselni, hogy.. rosszul fogalmazott. És tény és való, hogy cseppet sem tetszik, hogy csak kitér. Kitér. Kitér.. Camilla-t inkább butácskának mondanám, ha mellé naív-ahogy azt Paulo állítja már egy igen kétséges kombináció, de nincs jogom kioktatni így csak egy jóváhagyó szigorú pislogást kap arra, hogy többet nem fordul elő. - Tekintve hogy mind majdnem meghaltunk.. Értékelendő óvintézkedés lenne a megelőzése egy hasonlónak! - erősítem meg végül szóban is. Ritka alkalom, hogy ennyire keményen lépjek fel. Alapvetően egy nyugilabda vagyok, de épp elég minden van most a nyakamban, hogy úgy érezzem, megengedhetem ezt a hangnemet. Azért amikor a drágábbnál drágább ajándékokra terelődik a téma vészesen metszőn villan meg a szemem és szalad fel a szemöldököm a homlokom közepére. De aztán normalizálom a vonásaimat, szóra sem méltatom, az arckifejezésemből egyértelmű, hogy nagyon nem ez a profilom. Nyilván ha maaajd a távolabbi jövőben önszántából úgy dönt, hogy jótékonykodni akar az árvaház javára, ám legyen.. Hülye lennék azt mondani, hogy neem tőled nem.. De ahhoz nem árt ha az árvaház megéri azt a távolabbi jövőt! A nosztalgiára csak sóhajtok egyet. - Nos.. én nem voltam ilyen. Nem lehettem. - mondom röviden, de a tekintetem nekem is a kölykök felé terelődik - Többek között ezért hoztam létre ezt az intézményt. Hogy akik ide kerülnek, ők legalább megtehessék... - ha már az élet amúgy is elvett tőlük voltaképp.. mindent. Nem nézek Paulora ameddig újra meg nem szólal és azért itt is felvonom az egyik szemöldökömet, de már egy fokkal higgadtabban szólalok meg. - Nem arra kértelek, hogy fényezd magadat. Hanem hogy adj okot, hogy bízzak az ügyhöz szükséges képességeidben! - talán most nehéz velem, de azt érzékelheti, hogy hiába próbál játszmázni, köré keríteni mindent mindennek, avagy vissza kérdezéssel vissza passzolni a labdát, át látok a szitán és realizálhatja, hogy nem vagyok egy könnyen megvezethető naiva. Egyébiránt a húgával valahol hasonló cipőben jártunk, csak én ki akartam lépni ebből és azóta is rohadt sok energiám időm és külön erre fordításom van benne. Abban, hogy ma itt állok és Gina apjának ügye mellett, jelenleg az árvaházért, az otthonomért is kész vagyok megvívni a csatát már. A második kérdésemre adott válaszára már rá figyelek teljesen. Az őszinteséget felemlítve azért bólintok neki egyet megerősítésként. - Épp kérni is akartam! - jegyzem meg kissé csípősen, egy rövid pillanatra felvillanó hideg kis mosollyal. De ahogy jön, el is száll. Egy jó pár hosszú pillanatig csak nézek rá némán és mustrálom. - Elég.. nagy a baj. Így minden megosztott információ, ami rossz kezekbe kerül, nem kívánt következményeket hozhat magával. Mi a biztosítékod számomra? Mi motivál úgy igazából? Arról ugye tájékoztattak, hogy nem fogok tudni csilliárdos összeget fizetni? - szusszantok egyet és össze szorítom a fogaimat egy pillanatra és úgy összességében kiütközik rajtam a gondterheltség - Legalábbis.. eleinte biztosan nem. - azt könnyen érzékelheti, hogy nem itt a szabad ég alatt akarok vele a konkrétumokról tárgyalni, de odáig bizony el kell jutni. És még nem tartunk ott. Még tart a kis keringőnk!
Nos, talán a walesi nyelvet nem beszélem, de a saját nevemet felismerem. Ezen túlmenően nem túl nehéz a "házigazda" mimikájában olvasni, ami előítéletszerű ellenszenvet vetít ki. Nem is túl leplezett módon. Ez még akkor is átjönne, ha nem lennék legilimentor. Innen pedig nem túl nehéz kikövetkeztetni a párbeszéd lényegét. Ám ha nem is gondolok semmire, és nem is értek semmit az egészből, vélhetően akkor is ugyanígy köszöntem volna el a dadától, minden szándék nélkül. Ez önmagában még nem manipuláció, vagy reakció bármire. Egyszerű kedvesség a lány felé, semmi több. Talán nehéz ezt elhinni rólam, de olasz vagyok, ráadásul tanár szakon. Értek a gyerekekhez. Talán egyszer nekem is lesznek. Mért ne játszhatnék hát csak úgy cél nélkül velük? Legalább egy-két percre elfelejtkezve a felnőttek mocskos világáról, ahol csak a farkasok, és cápák maradnak életben. Mint amilyen az apám is. Néha tényleg viszolygok a gondolattól, hogy bármiben hasonlíthatok rá. - Talán érdekelt. De melyik báty ne a húgát, és a családját védené meg elsőként egy ilyen helyzetben? Még ha hülyeséget is csinált. Attól még a húgom. Olasz vagyok. A család szent, és érinthetetlen. Bármi is történik. - ez nem kifogás, vagy mentség. Ez egy száraz, egyszerű, rideg tény. A húgom még a Roxfortban van. Pontosan, ahogy Cody hiszi, piszok jó ügyvédek által, akik úgy fordították a történetet, amiben ő csak ártatlan megtévesztett, majd imperioval kényszerített naiv lány volt. Ámbár tényleg igaz, ha úgy vesszük. A ténnyel együtt, hogy az öregem amíg pocsék apa volt, nos piszok jó ügyvéd lett, és magához hasonló piszok jó ügyvédekkel vette körbe magát. Szinte verhetetlenül. - Érdek? Különös, és gyakran használt szó. Talán túl gyakran is, így elveszti valódi jelentését. És talán túlságosan is egybe forrt a számító, haszonleső manipulációval. Nehéz elhinni, hogy ezek létezhetnek egymás nélkül is? Talán csak az igazság az én érdekem. Nem több, és nem kevesebb. - a tárgyalóteremben képes vagyok manipulálni az igazságot, ha kell? Talán. Minden ügyvéd ezt teszi az ügyfele érdekében. Az nyer, aki jobban csinálja. De hiszek benne, hogy jobb helyé tehetem a világot, ha azokon segítek, akiken senki más. Mert mindenkinek jár az igazság. Ez az, amiben hiszek. El akarom törölni a megvásárolt ítéleteket, a hivatali korrupciót, és kiállni az igazságtalanságot szenvedő emberekért. Én ezt a fogadalmat tettem Vittoria sírjánál. Én így teszem jobb, és szebb helyé a világot, amiben élnie kellett volna. - A húgom nos... néha igen naiv, és igen könnyen lehet rossz irányba befolyásolni, de fogalma sincs a való életről. Ennek okát inkább ne firtassuk. Legyen annyi elég, hogy többé nem fog ilyesmi előfordulni. Erről gondoskodom. - mit mondhatnék erre. A húgom alkoholista, hedonista életet él, és hagyja hogy bárki, bármibe belerángassa. Mindezt mert egyetlen dolgot nem kapott meg soha, az őszinte szeretetet, és az őszinte emberi kapcsolatokat. Sosem voltak igazi barátai, akikhez menekülhetett volna. Most pedig a könnyebbik felébe menekül a dolgoknak. Én pedig kétségbeesetten igyekszem visszarántani a szakadék széléről. Néha mégsem tudom, hogy hogyan tegyem. - Ha hetente küldözgetnék drágábbnál drágább ajándékokat elég volna? Ugyan már. Mindketten tudjuk, hogy valamire nem ez a megoldás. Így egyenlőre mással nem szolgálhatok. - megtehetném, hogy adományokat küldözgetek az árvaháznak. Talán meg is fogom tenni. De ha így is lesz, az nem ez miatt az ügy miatt. Nem Camilla ostoba lépései miatt, vagy mert helyre akarnék bármit hozni. Az egyszerűen azért lesz, mert segíteni akarok, és nem várok érte semmit. A bizalom felépítése viszont már teljesen más dolog. Főleg egy legendásan rossz kezdés után. Nem számítottam könnyű menetre. De arra sem, hogy pont belé botlok, és hogy ennyire nehéz lesz. Még az épületen belülre jutni is. Milyen válaszra számítok? Milyenre számíthatok? A kezem a korláton pihen, és a tekintetem a birtokon réved el. Nem mutatom, hogy meghökkennék a válaszán, vagy mást vártam volna. Még mindig egy enyhe kedves mosoly játszik az arcomon. - Nehéz elhinni, hogy egyszer mi is voltunk ilyenek. Csak gyerekek, akik semmi mást nem akartak csak labdázni, játszani, és mit sem törődtek a jövővel. - jegyzem meg mintegy mellékesen, ami önmagában nem válasz a kérdésre. De végül egy kis sóhajjal folytatom. - Az első kérdést már te magad megválaszoltad saját magadnak. Azon kívül, ha neki állnék magasztalni saját magam, és a képességeim, vagy csak úgy bármit mondanék erre, az segítene bármin? Jobban hinnél bennem, vagy azt gondolnád manipulálni akarlak az állásért? - teszem fel visszafelé a kérdést. Persze ez is egy taktika, válaszolj kérdéssel a kérdésre, konkrétumok helyett. Az bizonytalanná teszi a másik felet. De most igazából nem ez a célom. Csupán rá szeretnék világítani, hogy amíg ő maga minden szavammal szemben gyanakvással, előítéletekkel, és ellenszenvvel él, addig teljesen mindegy mit mondok. Nem létezik a jó válasz, mert úgysem fog hinni benne. Mindegy mennyire voltam őszinte. - A második kérdés pedig... nos őszinte leszek. Úgy vélem azt többre értékeled, mint a kegyes hazugságokat, vagy épp kegyes hallgatást. Csak kisebb jelentéktelen tyúkperek, többnyire közös megegyezéssel. Semmi olyan, amit egy-két óra szájtépéssel ne lehetne végleg rendezni igazi tárgyalás nélkül is. De mindent el kell kezdeni valahol. Mindenkinek van egy első nagy dobása, ami aztán meghatározza az életét. Az enyém mért ne lehetne ez? - szinte észrevétlen zárva egy kérdéssel a mondandóm. Igen, gyakran kérdésekben beszélgetek kijelentések helyett. Nevezzük szakmai ártalomnak.
A Birtok területe meglehetősen nagy, de néhány ablak meg van bűvölve, így azokon áttekintve messzebbre be lehet látni a területet. Bár az Alfa Romeo-t így sem lehet látni innen, pedi esélyesen annak ellenére is felismerném, hogy az autókhoz segghülye vagyok. De legfeljebb majd kifelé menet... Mindenesetre nem kapkodtam el a leérkezést, hiszen nem is azonnal szúrtam ki Paulot és hagytam is időt felmérni, hogy mégis mit művel a kölykök között. Ami amúgy egy meglehetősen jó pont is lehetne akár, mégsem tudom valahogy annak venni. Jelenleg nem. Csak amikor egyértelművé vált, hogy ide tart vettem sietősre és robogtam le feltartóztatni mielőtt betehetné a lábát az épületbe úgy ténylegesen. Azért alaposan meglep, hogy simán lereagálja a párbeszédünket Idaval, mintha minimum értené a walesi nyelvet. Holott direkt váltottam, hogy diszkréten küldjem el Idat. Az pedig, ahogyan lereagálja bár a gesztus szép, Idat pedig meghatja a látszólagos odaadás a gyerekek iránt, mégis kissé olyan hatást kelt, mintha ő akarna rendre utasítani ezzel.. De egyenlőre nem reagálom le, csak metszőn nézek rá ezért a lépésért. Mindenesetre ahhoz képest, ahogyan a bálon viselkedett és ahhoz képest, ahogyan most viselkedik.. Ez a fene nagy nyájaskodás valami dominóláncot megindít bennem. Ismerem ezt a fajta viselkedést, méghozzá elég sok formáját. Így csak veszek pár kontrollált lélegzetet és lecsitítom magamat nagyjából. Bár ebben a pillanatban ettől még nem leszek barátságosabb vele. Paulo pechére ezt az arcát konkrétan csak színjátéknak tekintem egyenlőre, nem pedig annak, hogy van egy ilyen oldala is. - Tudod.. Ha egy kicsit is érdekelt volna, hogy kivel mi történt a bál után, a húgodon kívül, akkor tudhatnád, hogy én példának okáért, egy hétre kómában rohadtam a Mungóban. És ha esetleg mentségedre.. viszolyognál az ispotályoktól, csak mondom, hogy akár a Roxfort legendás falain belül is lehetett volna.. alkalmad. - lépek egy lépcsőfokot lejjebb, hogy egyel közelebb lépjek hozzá. Holott távol áll tőlem, hogy azt vártam volna, hogy meglátogasson, vagy ilyesmi, hiszen nem is ismer!.. Egyszerűen amiatt hozom fel, mert szín tisztán seggnyalásnak veszem a mondandóját, nem pedig gesztusnak. - De gondolom, eddig az érdekeidet nem mozgatta meg, hogy keríts alkalmat. - a hangom egészen nyugodt, de egy szemernyi szivélyesség nincs benne.. Sokkal inkább hat olyasminek, mintha egy mézbe mártott szikét húznának végig az ember gerincén. Aztán még egyet lépek lejjebb immár teljesen egy szintbe kerülve vele és a hangomat is halkabbra veszem. - A húgod, egy meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben, egy darab húsnak, mintegy megszerzendő trófeának tekintett.. ráadásul a te testedben. - hagyok egy nagyon rövid szünetet, valahol érzékelhető, hogy különösen nem viselem jól, ha “tuljadonként” tekintenek rám - Ráadásul majdnem kinyírt mindannyiunkat és egy.. jó barátomat majdnem az éppen felemelkedőben lévő terrorszervezet kezére játszotta.. - ismét hagyok egy apró szünetet. Épp hogy nem az csúszott ki a számon a barátomat helyett, hogy a páromat.. - Mond.. Szerinted, erre elég lesz egy bocsánatkérés? - az, hogy Camilla a Roxfort falai között lehet, egyetlen dolgot jelenthet, mégpedig hogy a DiNardi-knak remek ügyvédeik vannak. De ettől még nem kevésbé basz fel úgy az egész… Régen volt már, hogy egy ilyet türelemmel, vagy akár a másik fél feltétel nélküli megértésével tudjak kezelni.. Két szóval: Elcseszettül Naívan. A felém nyújtott kezére csak egy pillantást vetek, de el nem fogadom még. Még nem jött el az ideje. - Majd ha lesz okom rá, kezet fogok veled. - erősítem meg szóban is. Aztán jön az a remek kérdése, ami az utóbbi idő eseményei miatt egy kicsit mélyebbre talál mint azt ahogyan ő gondolná valószínűleg. És egy kissé szintén félre értem, pedig alapvetően meg lenne a szemem és az empátiám, hogy kiszúrjam ez őt épp úgy érintheti, mint az itt lévők közül bárkit. Van korlát, így simán neki tud támaszkodni. Ahogy a mondata nyomán akaratlanul is végig nézek az elém terülő napsütötte, gyönyörű, egészséges birtokon, a szabadban játszadozó gyerekekkel, egyetlen sötét pillanatra megkísért a múlt. És az, hogy ez a terület.. valaha nem így nézett ki.. Sötét volt, tele hatalmas, ősi, vad fákkal amik bár gyönyörűek voltak, ijesztőek is. Sokat közülük felemésztett a repkény. De amelyek éltek még, a lombjai szinte egyetlen napfoltot sem hagytak. A kúria előtti közvetlen terület volt csak gondozva. Ahol fekete és kék rózsák nőttek.. A gyász és a bánat szimbólumaiként. De mielőtt bármi konkrétabbra rátérhetne a baljós emlék, tovaszáll ahogy lassan, némán kilélegzem. A mondandója utolsó felére megvilágosodom és egyetlen pillanatra már majdnem elhiszem, hogy tényleg érdeklik a gyerekek és a jövő amit az intézmény biztosíthat nekik, amikor azonban felteszi a kérdést, hogy elégedett vagyok-e a válaszával össze szűkülnek a szemeim. Valószínűleg nem erre a reakcióra számít ezek után tőlem, de továbbra is zárkózottan állok vele szemtől szemben és leplezetlenül vizslatom. - Nem. - adom meg a tömör választ. - Előbb engem kell “megnyerned”, ugyan miért bízzam az Otthont és a lakóinak a jövőjét a te kezedbe? Volt már bármilyen ügyed egyáltalán amit megnyertél? - Ha jó az ilyesmiben, felismerheti, hogy egy nagyon halovány szikra mintha felcsillant volna és ez most bizony egy teszt is egyben. Nem simán számonkérés, avagy kötözködés.
Nos, számomra igazából édes mindegy, hogy honnan származnak az itt élő gyerekek. Már rég megtanultam, hogy a csillogó felszín nem jelent sokat. Egy ember értékét sok minden meghatározhatja, és a legtöbb esetben ennek nem sok köze van a származáshoz. Én tehetséget keresem, amire lehet alapozni, és nem a hangzatos címeket, amikbe bele lehet bukni. Ezt az egy dolgot nagyon jól megtanította nekem a drága jó édesapám. Ami az érkezésemet illeti, nos a szerpentines úton kifejezetten kellemes környezetben sajátos élmény vezetni. A portásnál természetesen lefutva a kötelező látogatói protokoll köröket tárul a szemem elé igazán a birtok. Az említett portás instrukcióinak megfelelő helyen hagyom hát a gyönyörű Alfa Romeomat, ami hát, ha Codynak az ablakból rálátása nyílik kísértetiesen hasonlít arra, amiben egyszer ült Daniellel és Alexszel. Dany akkor azt mondta, hogy egy gazdag barátjáé. Nos, én vagyok a gazdag barát. Ami pedig engem illet, nos igen, megtalálom a gyerekeket. Vagy azok labdája engem. Akárhonnan is nézem, de nem tudok elmenni mellettük, és a kis szórakoztató játékuk mellett. Ha labdázásról van szó, akkor abba valami furcsa kényszerből, de muszáj belefolynom a magam laza, szórakozott módján. Legalábbis, amíg a pályán vagyok a gyerekekkel, addig a kedves mosolygó, viccelődő énem van a felszínen a kőkemény ügyvéd helyett. Akkor is, ha valahol a tarkóm táján érzem azt a különös bizsergést, ami arra figyelmeztet, hogy figyelnek. De ezek itt kisgyerek, az lenne a különös, ha egyetlen felnőtt sem figyelné, hogy ki merészkedik közel hozzájuk, és milyen szándékkal. Végül egy Ida nevű lány segít útbaigazítást adni, és kísér fel egészen egy lépcsősorig, ahol elég nagy meglepetésre futunk bele szinte szó szerint Codyba. Emlékszem rá a bálról, noha azóta nem beszéltem vele. Még legilimentornak se nagyon kellene lennem, hogy érezzem az ellenszenvet, és az enyhe passzív-agresszív feszültséget. De legilimentor vagyok, ami ráerősít arra, amit amúgy is kiéreznék a helyzetből. - Köszönöm kedves Ida. Remélem lesz még alkalmunk találkozni. Legközelebb talán megtanítom a csavart labda titkát is a gyerekeknek. - mosolygok még meleg kedvességgel, a fiatal dajkára, ami talán némileg ellent mond Cody szavainak. Tulajdonképpen szándékkal nem lereagálva az elutasító, barátságtalan élt. A passzív-agresszív játékok az én asztalom, de jelenleg nem érzem úgy, hogy bármi szükség volna ilyesmibe belemenni. Így még maga Cody is kaphat egy derűs, barátságos mosolyt. - Micsoda meglepetés, hogy éppen itt találkozunk. Szívből örülök, hogy épen, és egészségesen látlak. Még nem volt alkalmam, hogy elnézést kérjek a magam és a húgom nevében a bálon történtekért. Kérlek fogadd őszinte bocsánatkérésünket. - a hangom most kifejezetten barátságosnak és őszintének hat. Valahogy hiányzik belőle az a passzív-agresszív él, amire Cody a bál estéjéről emlékezhet. Mentségemre, akkor is csak a húgom védelme miatt ütöttem meg. De melyik olasz báty ne védené a kishúgát a végsőkig, akkor is, ha az butaságokat csinált? Minden esetre most amolyan békülési gesztusként nyújtok kezet Cody felé, akár elfogadja azt, akár nem. - Minden gyermeknek joga van egy biztonságos, szerető otthonhoz, ahol békében nőhet fel. Nem gondolod? - teszem fel a kérdést lágy, talán kissé merengő, szomorkás hangon. Mintha egy nagyon távoli emlék árnya suhanna át az arcomon egy pillanatra, ahogy oldalt fordulok a lépcsőn, és ha van korlát akkor azon pihentetve nézzek le az udvaron játszókra, akik még a látószögünkbe eshetnek. - Az ügyvédi irodánk londoni fiókja jelentette, hogy a gyermekotthon vezetősége jogi képviseletet kért egy lehetséges perben. Elvállaltam, és most itt vagyok, hogy segítsek. Nem a pénzért. Miattuk. Ők a jövő. Szükségük van erre a helyre, ahol csak gyerekek lehetnek. Kellően kielégítő volt a válaszom, hogy elkezdhessük valóban a megbeszélést? - pillantok fel Codyra, barátságos, de határozott módon. Mintha tudni vélném, hogy ő itt az egyik "Vezető", akivel tárgyalnom kell. Igaz, a válaszomba azt már nem fogalmaztam bele, hogy a pénznél sokkal inkább szükségem van presztízs teremtő ügyekre, amikkel megalapozom a tárgyalótermi hírnevem, így ebből mind jól jöhetünk ki. Egy árvaház perbefogása pedig eléggé felkavarhatja az unalmas bürokratikus állóvizeket.
Van némi félre informálás abban, hogy kizárólag mágus gyerekeket fogad az intézmény. Valójában ugyanis származástól teljesen független. A jelenlegi lakók között is akad egy két félvér, vagy varázslény. És vegyesen vannak mugli származású gyerekek is a többiekkel. Ahogy az itt dolgozók sem kizárólagosan boszorkányok és varázslók mind.
A birtokhoz két féle út vezet, vagy egy zsupszkulcs-érkezési pont, vagy egy hosszú walesi hegyi szerpentin. Csak úgy a birtokon belülre hoppanálni nem lehetséges. A hely egyébként teljesen átlagosnak tűnik a kapun kívülről, max annyi süt róla, hogy vélhetőleg nem egy kis magánterületről lehet szó. De nem lehet különösebben belátni a szárnyas kovácsolt vaskapukon túlra a kerítés gyanánt szolgáló sűrű, magas sövények miatt, amik mintha sehol nem érnének véget.. Meg valahogy az út elejét néhány méteren befutó, fölé boruló lugas miatt is elvész ami mögötte lehet. De ez persze csak az avatatlan szemek számára ilyen… Akármelyik útvonalat is választotta Paulo végül, miután megérkezett, a portásunk beengedte a kötelező protokollt letudva. Felírta, hogy ki ő és kit keres, majd egy látogatói kártyát adott át neki. A kapun túl egy sor védő bűbájon jöhetett át és egyből a látvány is kitisztulhatott számára. A birtok hatalmas, tele van nyílt terekkel, rendezett kert-parkokkal és sok mással és valóban bele futhat játszadozó gyerekekbe. Nem zavarja meg senki a spontán játékot velük, de azt érezheti, hogy valaki mintha figyelné. ____
A bálon történtek sok területen felkavarták az állóvizet. De leginább csak bosszúsággal, vagy némi viszolygással gondolok vissza az egészre. Bár ahogy nekem is, mindenkinek épp elég galibát okozott az életében. De mondhatni én “könnyen megúsztam” azzal az egy hét kómával, ráadásul utána olyan.. “ajándék” várt amire a legkevésbé sem számítottam. Szóval következményeit tekintve, rám nézve nem hozott kifejezetten rossz fordulatot.. Sőt.. szerintem én voltam az egyetlen, aki minden ellenére valami pozitívumot nyertem.. De attól még rémesen megalázó volt az egész. És nem kevésbé halál közeli.. Viszont már jó ideje nem gondoltam az ott történtekre, elég idő is eltelt már. Elég idő, hogy Melody összes jegyzete apránként tovább kerüljön Ginahoz a tavasz folyamán. És hogy az eredmények alapján beigazolódjon, valóban káros anyag lerakatról volt-van szó. Mágikus eredetűről és hogy már akkor elkezdett átszivárogni mugli területekre. De épp hogy a következő lépést megtettük volna, bepereltek! Véletlen lenne? Kötve hiszem.. De a perbe foglalt vádak több mint felháborítóak! Ráadásul mindezt az után, hogy anyagilag épp “feléltem” a tartalékaimat az esküvő végett, ami voltaképp fizettség volt Gerardnak, hogy az Otthon könyvelését tegye rendbe. Ami azóta hál égnek rendezett és kifogásolhatatlan! Épp mint előtte. Szóval most, hogy még az egyetemen meg is buktam a pálcahasználat hiánya végett és pótvizsga terhe mellett, egy csomó első éves tárgyat is fel kell vennem újra.. kimaxolhatom a Mungóban töltött óráim számát is! Meg persze továbbra is kutatásokat folytatok, miként lehetne véglegesíteni a lélektranszplantációt a lehető legsemlegesebb úton.. és miként lehet a lelket szó szerint vett értelemben gyógyítani. Szóval a privát lakrészemben halmokban állnak a lélek-mentálmágiákkal foglalkozó kötetek és egyebek. És egy teljes falat beborítanak az elméleteimmel, tanulmányaimmal teleírt, telerajzolt pergamenek. Dany-vel is lényegében rendszerint egyeztetek, hogy ő mint rúna-guru mit gondol? Illetve azért a Rejtély és Misztériumügyi Főosztályon is puhatolóztam az ügyben, hogy olyanhoz jussak el, akivel, vagy akikkel diszkréten ellenőriztethetek egy ilyen volumenű hipotézist..
Épp az emeleti irodák szintjén, a tárgyalóban vagyok jelen, ahol az igazgatónő egy támogatóval üzletel. Én pedig tökéletesen szemtanuja vagyok az ablakból annak, amit Paulo a gyerekekkel kivitelez. Elsőre fel sem ismerem, de aztán a mozgása.. meg úgy az alkata végett mégiscsak be tudom azonosítani. Az az igazság, hogy valahol ebben a tekintetben kísértetiesen hasonlít Quinn-re ami hát nem a legjobb összhatás, de senki nem tehet arról, milyen a nonverbális megnyilvánulása. Egy röpke pillanatra pedig megzavarodom. Mi a fenét keres itt? Fogalmam sincs arról, hogy bárhol is ügyvédkedne, így teljesen kiesik számomra az az opció, hogy az iroda amit felkerestem, őt rotálta volna az ügyemhez.. Végül gyorsan elnézést kérek a tárgyaló felektől és elbocsátom magamat, egyenesen lesietve a hallon át a főbejáratig, hogy utána a lépcsőkön találkozzak össze vele. Vele és az egyik fiatal dajkával.. - Ida! Köszönöm, hogy útbaigazítottad a fiatalembert, innentől átveszem! - szakítom félbe a beszélgetésüket walesi nyelven szólva a nőhöz, aki szintén walesi-re vált. Egy pillanatra megszeppenve néz rám, majd Paulora kérdőn, majd vissza rám - Baj van uram? - mire szelídebb hangot ütök meg - Nem kedves Ida, semmi baj. Mr.DiNardi viszont feltételezem nem a gyermekek miatt van itt.. így, majd én intézem. - és ezzel Ida biccent egyet, majd el is tűnik. Kissé zaklatottan harapom össze az állkapcsomat és leplezetlen bosszúsággal nézek az előttem állóra. Vissza váltok brit angolra - Megtudhatnám, hogy mit keresel itt? - villannak meg a szemeim is. És bár nem harsányan agresszív a fellépésem, de egy visszafogott düh igenis tapintható, ami talán nem is irányába szól, sokkal inkább a húgának. De összességében épp elég elutasítónak hathat, hogy be sem invitálom, hanem a lépcsőn kérem számon, ráadásul határozottan úgy, mint aki a ház ura, nem csak egy random idegen.
Mondják mindent el kell kezdeni valahol. A karrier építést is. Nekem pedig ideje ezzel foglalkoznom. Különösen a báli katasztrófa után. Mik is történtek az után az este után? A húgomat letartóztatták, és csak apám nagyágyúinak bevonásával sikerült kihozni. De ettől még figyelni fogják. Ez az egész elég kellemetlenül érinti a családomat. Apám tombolt a dühtől természetesen. Aminek megint én kaptam a javát. Még abban az esetben is, ha már kinőtem abból a korból, hogy elfenekeljen a húgom helyett, ahogy az mindig lenni szokott. A húgomnak végre meg kell tanulni felelősséget vállalnia magáért, mert én nem tehetem meg mindig helyette. Csak egy hajszálon múlott, hogy apám nem rendelt haza Rómába, és küldött egyenesen tovább a Harvard jogi karára, ahogy eredetileg tervezete. A húgomat meg valami Isten háta mögötti leány internátusba. Hibáztam, amikor azt hittem elbírok egyedül is ezzel az egésszel. Úgy fest még koránt sem vagyok annyira félelmetes ellenfél, mint apám. De ami késik nem múlik. Az a jelentéktelen alak, aki a húgomat akarta bemocskolni, hogy mentse magát még most is a sitten van. Ha rajtam múlik ott is marad. Már pedig tenni fogok róla, hogy rajtam múljon. Most pedig a kárenyhítésre kell koncentrálnom. Menteni a menthetőt. Még így csaknem félévvel később is. Akárhogy is, de a húgom akciója jelentősen visszavetette a törekvéseimet. De ami a legrosszabb, hogy még most sincs fogalmam sem róla, hogy miként érthetnék szót vele. Hogyan állíthatnám meg az önpusztításba vezető úton.
Mondták, hogy a Bangori Gyermekotthon vezetője kért segítséget. Magamnak kértem tehát az ügyet, és most itt vagyok. Úgy hallottam ez varázsló árvaház, mágus gyerekeknek. Aki pedig ilyesmit finanszírozni képes, az többnyire nem egyszerű ember. Nekem pedig minden szalmaszálat meg kell ragadnom a megfelelő kapcsolatépítésre. Nem igaz? Ahogy átlépem a birtok határait sikerül belefutni néhány udvaron labdázó gyerekbe. Igazából csak vízilabdás reflexeimnek köszönhetem, hogy egy kvaff szerű labdát sikerül időben elkapnom, mielőtt az még betörné a csinos kis orrom. - Ki volt? - teszem fel az egyszerű kérdést, mire egy félénk kéz felemelkedik, én pedig ezzel egy időben bújok ki a zakómból, amúgy is meleg van. Egy pálcaintésre szó szerint felaksztja magát a levegőbe a zakó, és a táskám is. A pálcám pedig engedelmesen lebeg be a zakóm tértágított jobb zsebébe. De nem ez a legnagyobb trükköm, amit az a pár gyerek láthat. Gyorsan felmérem a helyzetet az alacsonyra állított műanyag karikákkal, és a föld fölött csak pár centivel lebegő gyerek seprűkkel. Amikor eldobom a labdát az egy kisebb ívet leírva talál be az egyik szélső karikába, a gyerekek csodálkozására, akik eddig nyilván mindig csak egyenes vonalban dobtak, mindenféle technika nélkül. - Ezt csavart labdának hívják. De nektek először nem ezt kell megtanulni. Hozzátok ide a labdát. - mondom, miközben elmosolyodva lépek közéjük az ingujjamat feltűrve, közben magam köré intve őket. Ahogy odaérnek hozzám középen leguggolok a labdát hozó kapus, azaz őrző fiú haját kicsit összeborzolva veszem vissza a piros játékot. Felmutatva a jobb kezemben mutatom meg nekik, hogy hogyan tudják úgy stabilan fogni, hogy ne csússzon, vagy pördüljön ki a labda véletlen rossz irányokba. Kezdjük csak az alapokkal. Még Daniel sem gólkirályként kezdte a sportokat. Nagyon jól emlékszem milyen kis szerencsétlen béna volt. Többet lőtt a kapu mellé, mint kapura... Amikor felállok és visszaadom a labdát, akkor a kölykök lelkesen kezdenek egy új kör játékba. A pálya szélén megállva a hátamra vetve a zakót figyelem még egy kicsit az egyre ricsajosabb játékot. Emlékeztet ez valamire, ami már nagyon régen történt, pedig talán jobb lenne ha mélázás helyett útbaigazítást kérnék. Minden bizonnyal van itt valahol egy felnőtt. Az meg szinte biztos, hogy nem az udvaron egy rakás kviddicsező kiskölyök közt találom az intézményvezetőt...
Biccentek, tudomásul veszem, hogy a koboldok amennyire a protokolljuk megkövetelte, Gerard információit semmissé tették. - Köszönöm. Szinte biztos, hogy keresni foglak az ügyben amint aktuális lesz. - Nem bánnám, ha sikerrel járna a széfnek a feloldása és hogy egyáltalán hozzá férjek mint Mortimer. Meglepően hamar és voltaképp könnyedén kialakulni látszik ez a barátság és a kölcsönös szövetség. Őszintén örülök. - Rendben hát! Mindenképpen. - felelem és kezet fogok vele az egészre. Ideje valóban elköszönni. Nem kísérem ki, hiszen tudja az utat immár. Ahogy távozott pedig vissza térek a dolgozó szobába és lekörmölök egy levelet Jade számára, miszerint megnyertük Gerard Warrington és Daphne Jennings esküvőjének megszervezését és írjon mikor jó neki erről személyesen beszélni. Utána pedig a nap maradékában, legalább nagyjából rendszerezve a papírokat, mappákba szedem és egy elég tetemes kupacot pakolok össze, csomagolok be és zárom le. Mivel pálcát még mindig nem tudok használni, épp emiatt amióta vissza tértem, ráhasaltam a rúnamágiákra és a druida mágiákra, így egy kelta csomós trükkel oldom meg, hogy Gerardon kívül más ne férhessen hozzá. Az esküvő szervezés hírét is egy ilyennel védve továbbítottam Jade számára. Nem mintha államtitkok lennének, de akkor is a mai időkben jobb óvni mindent!
-Már semmihez, a koboldok teljesen megszüntették a jogosultságaimat. Könyvelni, tanácsokat adni tudok, és nyilván értek én a régi széfekhez, de ha valami titkos jelszava volt, azt már biztosan nem tudom. – Ha úgy döntene, hogy mégis megpróbálkozik esetleg a széftöréssel, készséggel segítek, de tudni kell, hogy a koboldoktól nem igazán van kilépés. Már az is csoda, hogy ha egy-egy embert foglalkoztatnak, ezért is rökönyödtek meg annyira, amikor kiderült, hogy kilépek, és auror leszek. Nyilván volt rá rendszerük, mégse ölhettek csak úgy meg, de az emlékezet kipucolása azt hiszem igencsak alapos volt. Csoda, hogy a banki szakmámmal járó tudást nem radírozták ki. Talán azzal számoltak, hogy hátha egyszer mégis visszatérek, és amit megtanítottak, azt ne kelljen ismét. – Értelek, akkor szólj csak, ha mégis megpróbálnád, én állok rendelkezésedre. – Nekem magától értetődő, hogy ha már ilyen baráti kapcsolatban vagyunk, akkor nem kezdem az üzleti oldaláról megfogni a munkát. Ha legfeljebb mégis intéz valami minimális sikerdíjat, az jó, de magamtól nem erőltetném. – Az esküvő amúgy is egy kész vagyon lenne, ha legalább a szervezésén tudok spórolni, az is valami. Aztán majd meglátjuk. – Bólogatok Cody szavaira, hogy aztán lassan még egyszer megtöröljem a számat, felállva, mert itt az ideje a távozásnak, hosszú lesz még ez a mai nap. – Hogyne, de akár személyesen is, majd összehozok egy olyan időpontot, amikor mind a négyen ráérünk! – Egészen fel vagyok lelkesülve, de most kénytelen vagyok tényleg indulni, mert hosszú még a nap, van bőven dolgom, na és persze Codyt sem akarom feltartani. A dzsekimet sikerült letakarítani, jól is laktam, úgyhogy mivel már állok, kezet is nyújtok. – Akkor küldd át bagolyfordultával az anyagokat, amit rendbe kell tenni, én pedig jelentkezem, amint beszéltem Daphne-vel. Azon a széfen pedig gondolkozz. – Ha kezet ráztunk, akkor elindulok kifelé, itt már nem is kell, hogy kikísérjen, mert bár jót beszélgettünk, alaposan szedni akarom a lábamat, hogy intézzem a többi függőben lévő ügyet. Majd este megbeszélem a kis menyasszonyommal a jó hírt, hogy máris tervezhetünk!
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ahogy kimondja, hogy banktitkokat bíztak rá láthatja rajtam, hogy a tekintetemben sok sok gondolat csillan fel és most feltűnően kalandozik el, hogy pár pillanatra az asztal lapját fixírozzam. Szóra nyitnám a számat, de látszik, hogy átgondolom mit modnjak. Mivel egyáltalán nem leplezem el a mimikámat meg semmit talán nem fog élből arra gondolni, hogy máris valami mocskos üzletelésbe akrnám bevonni. Végül csak megdörgölve az államat egy pillanatra, vissza emelem rá a tekintetemet - Ezt igazából öröm hallani. Nem tudom, hogy mihez van még hozzáférésed, vagy milyen módon, De miután az átírások lezárultak és.. teljes személyemben leszek újra én én, szeretnék újra hozzá férni a Mortimer széfhez. Ami valószínűleg inkább kripta, mint széf.. de szeretném újra megnyitni. - vezetem fel és csak ez után hozakodom elő a nehezével - Elvileg már úgy húszonöt-harminc éve nem nyúlt hozzá senki. És zárolták is azonnali hatállyal akkoriban. Ez volt a retorzió a felmenőim.. “jómodoráért” cserébe. Sajnos nem részesítették megfelelő tiszteletben a bank személyzetét. - ismerem el. Kimondatlanul is ott van benne, hogy igen, koboldokkal szembeni felsőbbrendűség fitoktatás mehetett csak épp elég durva módon.. - Nyilván amennyiben nem lehetséges feloldani a zárolást, úgy tárgytalan, de bevallom szeretnék körül nézni odabent. - annyit már megállapíthatott rólam, hogy nem a nem létező vagyont kergetném odabent, sokkal inkább sejtek valamit és jó lenne utána járni. Amikor azt mondja, hogy szivességet szivességért alaposan meglep vele, de végtére is.. miért ne? - Ne érts félre, nekem rendben van ez a megoldás. De nektek nem lesz megterhelő, hogy így nem lesz bevételed az otthon könyveléseiért? - bár nyilván, tud vállalni más könyvelési munkákat is, ha úgy dönt. Ha viszont megerősíti, hogy neki ez így tényleg lefedi amit amúgy is elkérne, akkor állok elébe! Jadere kitérve bólintok párat. - Egészen biztos vagyok benne, hogy nagyon örülne egy ilyen felkérésnek. Annyi, hogy nyár elején az ikrek születésnapi lázában ég, de előtte utána lényegében bármikor. Mikor szeretnétek? Igyekszem elkapni valamikor a napokban és össze szedjük a kérdéseket… Mint.. fényképész, közjegyző, hány fő, helyszín, torta, színek.. ilyesmi. Levélben akár egyeztethetünk egy időpontot veled és Daphne-val amikor tényleg le tudunk ülni megbeszélni minden ilyesmit. - úgy nagy vonalakban tudom csak hogy hogyan is működik egy esküvő, de sosem mélyedtem el a formalitásaiban és a folyamataiban magamtól.. Valahogy mindig azt képzeltem, hogy ez egy olyan dolog, ami velem nem fog elő fordulni sosem így feleseleges képzelegnem is rajta. És bele gondolva Shanna-n kívül senki nem házasodott a környezetemben. Amire valójában nem is emlékszem, hogy ott voltam valahol a sorok között.. Chrisnek pedig a nyáron lett volna de hát.. az ő esetében mondjuk úgy, alaposan áthúztam a számításait.. Közben eltűnődöm, hogy varázslattal elég sokmindent meg lehet oldani meg jó kapcsolatokkal. És ha esetleg sikerül úgy össze állítani az eseményt mindenki jóváhagyásával, akkor abba a bizonyos borítékba is több kerülhetne Gerardék számára.
Lövésem sincsen arról, hogy mennyire félreértettem a mozdulatát, így ölelés lett belőle, de lássuk be, Cody olyan ember, akit még ez sem lep meg. Engem annál inkább, hogy ennyire barátságos, de hát eddig is az volt, most sem kell csalódnom. Megveregetjük egymás vállát, hogy aztán bontsuk a mozdulatot. Jó az is, hogy rá lehet bízni egy ilyen titkot, és van, akivel meg lehet beszélni. Mert hiába ott az ember párja, azért nem árt, ha tudunk egy kicsit kifelé is rágódni. Szerencsére itt most szó sincsen rágódásról, inkább büszkén osztom meg, hogy milyen csoda ért minket. – Oh, készen azért még nem, rengeteg dolgunk lesz, de muszáj mielőbb tervezni, hogy valóban ez legyen a helyzet. – Bólogatok, ahogyan az ikrek születését meséli. Még mindig nehezen rakom össze, hogy hogyan telhet máshogyan az idő, hogy a gyerekek már közel felnőttek, és hogy ezt Jade hogyan kezeli, de lássuk be, ez nem az én dolgom. Ha Cody gyermekei lennének, biztosan visszakérdezek, így csak mosolyogva hümmentek az anakdotázásra. – Értelek.. Bár csodálom, ha a Gringotts-ban említettek. A koboldok nem voltak túl boldogok, amikor bedobtam, hogy váltok. Tudod annyi banktitkot bíztak rám, hogy csoda, hogy nem mosták ki az agyamat, amikor szerződést bontottam.. – Csóválom a fejemet, lehet, hogy megtették, csak arra sem emlékszem. Nox kapcsán már nem rázkódom meg, ahogyan tettem pár évvel ezelőtt, most már kihúzott derékkal tudom hallgatni, hogy mi is történt vele. Lássuk be, nem ismertem őt, a hátterét, nem tudhatom, hogy mi vezetett a végzetes döntéseihez. Próbálom mindenkiben a jót látni, és lássuk be, egy vélát nem nehéz levenni a lábáról, mondhatni a szerelemre születtünk. Ha Nox nem drogoz be, és pár évig még együtt vagyunk Lavenderrel, akkor vajon egy komolyabb kapcsolatot valahogy felrúgni biztosan nem lett volna jó érzés. Mondjuk azért csalódás volt, hogy technikailag én voltam az áldozat, mégis ő sértődött meg, költözött el. Lehet, hogy sosem vett komolyan igazán, csak volt valaki, akibe kapaszkodni lehetett. Daphne teljesen más, ismeri a történteket, és ő meg nagyon sokáig vonakodott, mielőtt beadta volna a derekát. Nem a vélaságom miatt szeret, hanem magamért. – Mondjuk azt, hogy szivességet szívességért, baráti alapon. Ha megszervezitek az esküvőt, akkor rendbeteszem a gyermekotthon ügyeit. Nincsen szükség fizettségre, legalább lesz elfoglaltságom. – Végülis mint mondtam, nincsen túl sok pénzünk örökség hiányában, ezért egy kész vagyon lenne az esküvőszervező, és bár így pénzt sem kapom a könyvelési munkálatokért, de valamit valamiért. Bólogatok, nekem aztán rendben van, ha Jade lesz a főnök, Cody pedig a vőfély. Noha túl sok fiú ismerősöm nincsen, hogy egy legénybúcsúnak is értelme legyen, de hát így jár az, aki lányokkal barátkozik jellemzően. – Mit gondolsz, Jade vállalná?
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Majdnem sikerül kiugrasztania a nyulat a bokorból és majdnem kibukik belőlem, hogy egyrészt, remélem az “apám”, soha többé nem kerül az ágyam közelébe, se alá, se fölé, sem éltemben, sem holtomban! Másrészt, ha csak szikrája is felmerülne bárminek bennem amit ő tett… Az holt biztos, hogy öncsonkítást követnék el… Jó pár elgondolkozott másodpercnyi hallgatás után lerázom magamról az egészet és inkább úgy döntök, Gerard-al foglalkozom. Megejtek egy biztató mosolyt felé, hiszen látom rajta, hogy a jóképű külső mögött azért van valami egészen mély, tapasztalatokkal teli. - Talán ez a mi örökségünk. Tanuljunk meg jobbak lenni a démonainknál. - tűnődöm el rajta. Magam sem épp arról vagyok híres, hogy a maszkulin őserő bennem manifesztálódott volna. Mondhatnám, hogy meleg srácként főleg kijutott, hogy bizonyítsam nem vagyok “punci” de ez valójában a társadalmunk kórsága és minden férfit érint, akár egész életén átkísérve. Aztán vagy képesek vagyunk megélni a férfiasságunkat a magunk mércéjével és magasról ejtünk a felénk támasztott elvárásokra… vagy egyéb utakat járunk.. A kézmozdulatom voltaképp amolyan “megadom magam/ne aggódj nem jelentek “veszélyt” a titkotokra” mozzanat akart csak lenni, így határozottan meglep amikor.. azt hiszem talán kicsit félre érti és levesz egy ölelésre. Bár nem gondolok mögé semmit, valahogy mégis egy kicsit megkésve érkezik tőlem a vállveregetés viszonzása. Gerard ilyen közelségből… inkább hagyjuk mert a végén valami illetlent gondolok. És bár a vonásaim rendezettek, a gesztust barátilag viszonoztam, mégis egy nagyon halvány pír a fejemen van amikor újra szemtől szembe kerülünk. - Jó hallani, hogy bár váratlan öröm volt, készen álltok a fogadására. - azért amikor sikerül nagyon bele kérdeznem és látom az arcán, hogy ebbe még nem feltétlen gondolt bele - Ah nézd el nekem.. én a kereszt kölykök születésénél voltam jelen.. És bár majdnem együtt ordítottam Jade-el.. Úgy összességében leírhatatlan volt.. - mesélem és látszik rajtam, hogy még mindig van bennem egy erőteljes megtiszteltetés az egész kapcsán. Még mindig hatással van rám. - Persze.. egészen más gyógyító inasként ott lenni és a barátunknak segíteni, és megint más ha az embernek a saját gyermekéről van szó.. - lágyítom a dolgot, hiszen utóbbiról fogalmam sincs és nem akarok senkit semerre lökni a döntéshozatalban, főleg hogy minden szépsége mellett elég kemény tud lenni egy ilyen helyzet.. Majd eldöntik mit szeretnének. Biccentek párat egy mosollyal. Jó hallani, hogy többnyire simán veszik az akadályokat. - Oh.. ömm.. - nem nem most találom ki épp hogy honnan guberáltam elő Gerardot, csak annyi szál futott hozzá, hogy most nehéz hirtelen sorrendbe rakni. - Mondjuk úgy, hogy minden szál hozzád vezetett… A Noxal történtek... A Gringotts-ban a tárgyalások kapcsán javasolták, hogy a későbbiekben jobb ha szerzek valakit aki ért a pénzügyekhez. És egy “régi” kollégád felemlített, hogy hátha még vállalsz ilyesmit. És Alistair is mesélt rólad. - sorolom és foglalom össze azt a “minden szálat”. A saját pénzügyeimet tökéletesen karban tudtam tartani általában. De azért Nox Gringottsi számlája meg a másik három külföldi lekötött számlája… meg a többi adomány kezelése… Ezek alapvetően mind a gyermekotthonba mennek bele. De amikor újra felbukkantam, mint tulaj/örökös/a ház visszatérő feje, az aki addig intézte a pénzeket lelépett. Én meg ilyen szinten nem értek ehhez, ráadásul nincs is időm rá valójában. - És ha már itt tartunk, mi lenne a számodra ideális fizetség a munkádért és mikor tudnál kezdeni? - azt nem mondom, hogy ha a csillagos eget mondja, le tudom neki hozni, de bízom benne, hogy meg tudunk állapodni. Szerencsére így majdnem egy év elteltével újra tudom használni a forrásaimat, így mondhatni nem aggódom. Az utolsó kérdése bevallom valóban messze magas labda így hirtelen fogalmam sincs mit feleljek rá és egy kicsit az error is látszik rajtam. De végülis össze szedem magamat és az összezavarodottság helyét átveszi egyfajta várakozással teli izgatottság. - Személy szerint nem értek hozzá, de Jade ellenben igen… Ettől függetlenül ha szükséged lenne egy… vőfélyre.. szívesen elfogadom a kihívást és ketten... össze hozunk, valami emlékezetest. - vigyorodom el és nyújtom is a kezemet, hogy akkor azt hiszem sikerült megállapodnunk. Egyébként nem hibáztatom Gerardot, a hugrásokat előszeretettel kötik a művészeti pályákhoz, de én magam legfeljebb műkedvelő vagyok, nem az az alkotós fajta mint mondjuk Megan. Régen érdekelt a költészet, de jó ideje már csak az asztrál-mentál-lélekmágiák, a bájitalok, a gyógynövények gondozása és a humán és bestia-gyógyászat művészete foglalkoztat. Meg még sok más ágazat, ami a gyógyításhoz köthető..
- Megértelek. A gyerekkori démonok mindig ott fognak lapulni az ágyunk alatt, és csak örülhetünk, ha mi valami mást adunk majd tovább. – Értek vele egyet, a külsőm és a stílusom alapján bárki azt gondolhatná, hogy eddig áloméletem volt, csak éppen az érzékenységem, és a félszegségem mögött igenis lapul valami. Nem vagyok annyira férfias alkat, még vélaként sem, mint amennyire lehetnék, de ezt most nem akarom fejtegetni, nem ezért vagyunk itt. Mindenesetre azért jól esik, hogy Codyval egy kicsit beszélgethetünk, barátkozhatunk. Mondjuk a bundáskenyér kicsit tömény volt, de nem a készítése miatt; én magam nem vagyok felkészülve arra, hogy reggelizzek. Pedig ha otthon leszek a kicsivel, akkor kell majd bőven az energia, hogy bírjam reggeltől estig.A fellelkesülésre nem is tudom, hogy miért mindkét karját szárja szét, a tenyereit pedig felmutatja.. Pacsizzak bele? Bújjak oda? Végül ez utóbbi történik, amolyan pasis vállveregetésbe torkolva, de gyorsan el is engedem. – Igazán köszönöm, nem volt betervezve, de nagyon örülünk neki. Hát.. azon még nem gondolkoztunk, hogy bent leszek-e.. – Tűnődöm el, ez most nagyon sok olyan húsbavágó kérdés, amivel nehéz mit kezdeni, pedig el kell rajta kezdeni gondolkozni.. Visszakérdezhetnék, hogy neki esetleg van-e már párja, mert valahogy ezt sosem sikerült kiderítenem, de az biztos, hogy Cody nagyon egyedi figura, a választása biztosan különleges lesz. – Most még jól, pár reggeli rosszullét. Nem akartam őt ezzel a babával kész tények elé állítani, mert már annyit küzdött, hogy a munkájában elérjen valamit, ezért leszámítva a kezdeti hónapokat, én leszek majd otthon a babával. Ezért is jönne jól ez a könyvelési, pénzügyi átvizsgálás, amit javasolsz. Hogy jutottam eszedbe? Korábban nem sokat beszélgettünk. – Dőlök most hátra elégedetten, jól is vagyok lakva, jó hírt is kaptam, most már lehet, hogy a mai napot kiveszem szabadnapnak, az esküvőszervezőhöz úgysem érek oda, de azért.. szöget üt a fejembe valami. – Te Cody.. mit gondolsz, mennyire értesz az esküvőszervezéshez? Lehet, hogy visszadobnám a labdát, és ha már így alakult, és vállalod, akkor..? – Adom fel a magas labdát, aztán meglátja, hogy mihez kezd majd vele. Csak mert hugrabugos volt, vagy művészlélek, még nem kell így általánosítanom, mert lehet, hogy teljesen tévúton járok..
- Fogalmam sincs. Szerintem ilyesmire nincs jó vagy rossz opció, csak.. emberi. - csóválom meg a fejemet jelezve, hogy ez azt hiszem egy olyan helyzet, amikor egyszerűen csak mindenki érzelmekkel reagál, nem az “etikusság” szerint. De úgy vélem mindketten tudjuk kezelni. Egyáltalán nem ilyennek ismertem Noxot. Már.. az hogy bedrogozva orgiázzon nem állt távol tőle…valószínűleg soha…, de ez teljesen más.. Ráadásul az efféle erőszakot meglehetősen sok oka lett volna kerülni.. De úgy tűnik.. az áldozatból elkövető lett. Engem pedig talán jobban arcba vágott, mint az, hogy közvetetten köze volt a halálomhoz.. csak hogy abban nem volt szándékosság.. Asszem’ én se vagyok teljesen normális, de ilyenek után.. ki maradna az? Ráadásul Noxban egy időben láttam a változásra a hajlamot és néhány dologban tényleg megváltozott azidő alatt amíg együtt laktunk. Emiatt elég sokminden alól felmentettem. De ez az egész mindennek a végéül csak azt jelenti, hogy hiába minden, nem ismertem eléggé. - Még tanulom az ilyesmit. - ejtek meg egy kósza mosolyt. Már ami a felelősségvállalást illeti mások dolgai után. Az utána következő kérdésére viszont bár szóra nyitnám a számat.. még Gerard sziporkázó karizmája sem elég hozzá, hogy telibe kimondjam, de azért válasz nélkül sem hagyom végül. - Mondjuk úgy, hogy “erős” gyerekkorom volt… De szerencsére valahogy csak felnőttem. - ütöm el az élét és a súlyát a korábbi mondatomnak. Már amennyire ez lehetséges. Udvariasan jelezve, hogy nem tartok ott, hogy erről teljesen nyíltan beszéljek még. Lényegében egyenlőre senkivel sem.. De az apró lépések is lépések. És ha én ismerem nagy vonalakban a vele történteket, nem fogom totálisan kikerülni a kérdését. És bennem is erőteljes bizakodás bontakozik ki az iránt, hogy Gerard-dal egy erős barátság alapozódik épp. Várom hát a válaszát, ami majdnem annyira meglep mint én őt az ajánlattal, csak nekem ott a bögre, ami jótékonyan kitakarja az arcom egy részét. De aztán hamar felderül a képem és a szemeim is felcsillannak. Arról nem is beszélve, hogy hirtelen több információt is kapok ami miatt megtisztelve érzem magam többek között. - Oh! Gratulálok! Ez fantasztikus. - lelkesedem fel. Hiszen tényleg fantasztikus! Látva a tekintetét azért feleszmélek és széttárva a karjaimat, mindkét tenyeremet felmutatva neki hozzá teszem. - Természetesen köztünk marad. - aztán kibukik belőlem egy újabb kérdés, amivel talán kicsit elkanyarodunk az üzlettől, bár nem áll szándékomban húzni az időt. - Daphne hogy van? És.. jelen leszel a kicsi születésénél, vagy ezen még nem gondolkoztatok? - de ennyi kitekintés azt hiszem nem fog ártani! - És mikorra tervezitek az esküvőt? -
- Nos nem tudom, hogy mit illik erre mondani, részvétem? – Hümmentek, mert hát valahol elégtétel, hogy Nox halott, hiszen rengeteg álmatlan éjszakám volt miatta, másfelől törvényszék előtt lett volna a helye. Nem tudom, hogy hogyan halt meg, így nem mondhatom azt, hogy ez volt a könnyű út. Másfelől én sem hiszek az erőszakban, kár lenne örülnöm, hogy aki bántott, az halott. Lehet, hogy számára mindennapos eset volt, hogy bedrogoz valakit, akiben aztán a kedvét leli, nekem az életemet változtatta meg. Codynak viszont a rokona volt, ezért maximum semlegesnek tudok mutatkozni az ügyben, hogy ne éreztessem, hogy örülök. Ellenben azt furcsállom, hogy ő kér bocsánatot. - Ugyan, más miatt nem kell felelősséget vállalni. Ezek szerint veled is valami hasonló történt? – Ha ez most az igazság pillanata, akkor talán Cody kitárulkozik, de ha nem, hát meg fogom érteni. Van, amikor az ember lehet tapintatlan, de azt hiszem ez egy hosszú barátság kezdete, aminek betonbiztos alapjai lesznek. Tűnődve szemlélem az arcát, most már csak a teát iszogatom, a bundáskenyérrel végeztem. Igazán jól laktam, noha tényleg nem szoktam reggelizni, ez most meglepően kielégítő volt. Talán rá kéne szoknom. A szavaira meglepetten húzom fel a szemöldökömet, szinte eltátva a számat. Aztán gyorsan be is csukom, hogy megtöröljem szalvétával. Kell pár pillanat hatásszünet, amíg ráébredek, hogy mekkora szerencsém van. – Ezzel most te teszel szívességet nekem. Tudod.. még nem publikus, de Jennings hadnagy, a menyasszonyom gyermeket vár. Arra gondoltam, hogy úgy három hónapot leszámítva, amíg a kicsivel van, én leszek majd otthon, mert nem szeretném, ha a régóta építgetett karrierjét.. félbetörné az, hogy.. babánk lesz. Örömmel vállalnék valamit, amit otthonról is tudok intézni, és mondjuk heti egy alkalommal személyesen. – Egyrészt azért, hogy ne csak a kicsi kösse le a figyelmemet, jó lenne valami elfoglaltság, másfelől aligha fogok nagy pénzeket keresni, ha otthon vagyok a gyermekünkkel. Most kissé kivárok, látszik a pillantásomon, hogy ez még titok, nagyon nem lenne jó, ha esetleg elkotyogná.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Az én világomban.. az az igazság, hogy egy kicsit talán túl sokminden kezdeményezésnek lehetne vehető. Hiszen senki sem a homlokára írva mászkál magával kapcsolatban bármiről. Társra.. vagy valami hasonlóra pedig többnyire mind ugyanúgy vágyunk. Nem marad más, mint a sötétben tapogatózás.. mintha becsukott szemmel akarna vadászni az ember… És ez akarva akaratlanul, tudat alatt is elő szivárog, szükségtelen helyzetekben is. De ez nyilván nem jelenti azt hogy boldog boldogtalanra rá akarnék próbálni. Főleg ha tudok is ezt azt az illetőről és főleg, hogy a lelkem mélyén érzem az elköteleződést az iránt az egyetlen személy iránt… Aki most.. a fene tudja hogy épp hol van! Ráfoghatjuk, hogy Gerard egy kicsit megigézett mindentől függetlenül. Az első pillanat varázsa. De szerencsére képes vagyok helyén kezelni, főleg hogy egy kis időt már eltöltöttem a társaságában. Biccentek hát - Köszönöm. - ezt a nevet magam választottam amikor az árvaházba kerültem, de tizen pár éve mindenki ezen a néven szólít. Furcsa lenne már mást hallanom. Valószínűleg oda se figyelnék igazán a Lysander-re. Figyelem a reakcióit, és a megkönnyebbült sóhajára azért nyelek egyet. Tudom, hogy mindenki általában inkább csak megkönnyebbül és nekem is meglehetősen vegyes érzéseim vannak amióta Gerard ügye kiderült, de.. közben ott van minden más. - Még.. decemberben. Amikor Ivor eltűnt. Néhány lap lehozta az esetet.. De mindegy is. - csóválom meg a fejemet, hiszen nem erről akarok vele beszélni. A vissza kérdezése mondjuk egészen meglep. - Nem ítéllek el. Érző lények vagyunk mi is. Miért ne lenne lehetséges ilyesmi? - kérdezek vissza. Közben végre tárgyra térek. - Amiatt hoztam fel, mert bocsánatot akartam kérni azért amit Nox csinált… Tudom milyen kihasználva lenni.. hasonlóképp.. és ezt senkinek nem kellene átélnie. Tökmindegy hogy férfi vagy nő az illető… - hallgatok egy rövidet. - Tudom.. hogy ez nem teszi semmissé a történteket.. De úgy gondoltam így helyes. - hagyok időt neki. Érezhető, hogy tényleg őszintén gondolom amit mondok, együtt érzek vele, nem csak úgy dobálózom a bocsánatkérésekkel. De mielőtt teljesen megdöglene a hangulat elő hozakodom a másik miérttel is. - Eredetileg egy remek képességű könyvelőt, avagy bankárt kerestem volna, akit megbízhatok a gyermekotthon pénzügyeinek könyvelésével és.. karbantartásával. És így akadtam rád és úgy az… egészre. - megtörlöm a kezemet egy szalvétában és egyszerűen áttérek a teára. Ugyanakkor látható, ha szeretne beszélni róla, a legkevésbé sem fogom elítélni és nyitott vagyok meghallgatni.
Fel sem merül bennem, hogy netán kedvezményezésnek tűnhet, hogy odanyújtom gombolásra a karomat, az én világomban valahogy a fiúk a lányok felé nyitnak. Na nem azt mondom, hogy nem láttam már ennek ellentétes változatát, csupán az alapértelmezés nem indít meg bennem további folyamatokat, maradok a barátkozós, haverkodós csacsogásnál. Aztán ha merő véletlenségből ez neki máshogyan is tetszik, odáig el sem jutok fejben. A véla gyűrű valamennyire árnyékol, de én a származástól függetlenül kölyökképű, csibészes vagyok, s lássuk be, ez azért egy elég széles rétegnek a zsánere. – Erről nem sokat tudok. A családnevektől függetlenül nekem mindig is Cody maradsz. – Azért megértően bólogatok, nekem sem egyszerű, hiszen a csúfos átverés után simán eldobom a Warrington nevet, elsőre anyámét venném fel, az Andersont, de a lánykérés után végül úgy döntöttem, hogy én is Jenkins leszek. Nálunk különben sincsenek leosztva a szerepek, hogy ezzel Daphne legyen a családfő, de az már tény, hogy úgy három hónap után én maradok otthon a kicsivel, hogy ő a karrierjére tudjon koncentrálni. – Oh, csak volt..? Nem tudtam, hogy meghalt. – Azért látni rajtam, hogy valami megkönnyebbült sóhaj kiszakad belőlem. Hogy is mondjam.. én törvények elé akartam állítani, így mondhatni olcsón megúszta, de tekintve, hogy az volt az az ügy, ahol Daphne elindult a pálya csúcsa felé, én pedig felfigyeltem arra, hogy milyen jó dolog lehet aurornak lenni… Azért lássuk be, sajnálatot érzek, mert ki tudja, hogy a nőnek milyen élete volt, vélhetően valami csak elindította azon az úton, hogy végül ilyen sötét boszorkánnyá vált. Ellenben én ott kezdtem el Daphne esetén kapizsgálni, hogy nem feltétlenül a diáklányok érdekelnek már.. Sőt. Bár elsőre azért még sokk alatt volna, amiből ki kellett másznom, de emlékszem, hogy Daphne mennyire zavarban volt, hogy működik köztünk a kémia, pedig jó néhány évvel idősebb mint én. Valahol mertem remélni, hogy nem valami durván érett pasi jön be neki. Ő is elhagyatott volt, az exe nem értette meg, együtt pedig összejött.. – És.. nagyon elítélsz? Létezik olyan, hogy egy nő.. használ ki és bánt egy férfit? – Kérdezek vissza, mert nem úgy tűnik, mintha ellenséges lenne, viszont a mai találkozásunk miértjére még nem került sor, lehet, hogy pont ez, amiről beszélni akart velem? És vajon hova fog kifutni az ügy?
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egy mosollyal kapom el a röpke mondatát amikor kibukik belőle - Ezek szerint tényleg jól alakul az életed? Vagy épp gyors hálát adtál, hogy más jellegű köröket kell “csak” futnod? - semmiféle lenézés nincs bennem, érezheti, hogy nincs szándékomban rálicitálni. Sokkal inkább érdekel mitől is lehet ilyen nyúzott ő maga is.- Egyébként, szerencsére azért az enyémben is akadnak szépségek bőven, csak így ömlesztve hangzik ennyire rosszul..! - van benne némi szabadkozás és egy jó adag bizakodás. Noha tény, így egyben elsorolva a velem történteket zavarba ejtő lehet, hogy ugyan miért nem kötöttem még fel magam..? De a válasz roppant egyszerű: nincs kedvem egy újabb fulladásos halálhoz.. ha-ha. Természetesen ez csak fekete humor.. valójában sohasem volt és biztos, hogy sohasem lesz listán, hogy magamnak ártsak. Végül asztalhoz keveredünk és amikor a karját nyújtja én minden további nélkül veszem a célzást és segítek neki a gombolással. Ezt egy másik helyzetben simán apró flörtnek venném.. valaki mástól.. de Gerarddal szemben sikerül modorálom magamat. Én is magamhoz veszek egy két szeletet, és minden elaprózás nélkül pusztítom be őket.. Előző nap délben ettem utoljára úgyhogy határozottan jó huzatom van.. Közben kerítek egy köteg szalvétát is és az is ott landolhat az asztalon a tálca mellett. Biccentek. - Igen, ameddig elég idős nem lettem, így volt biztonságosabb a.. Mortimer pár miatt. Armstrog-ként. - érezhetően kerülöm, hogy a szüleimként hivatkozzak arra a két emberre. Az elhatárolódásnak számtalan formája létezik. - Furcsa is volt majdnem tizenegy év után vissza venni az eredeti nevemet.. És vissza jönni ide.. De szerencsére már semmi nincs a régi birtokból egy öreg fát leszámítva.. de hát, ugyan kinek árthatna egy vén fa? - osztom meg némileg elkalandozva, miközben megkönnyebbülten, vagy épp elégedetten kicsit körül járatom a tekintetemet a környezeten, hogy igen, nyoma sincs a múltnak és ez így van jól! - És Djarum.. Nos ő volt az unokanővérem. - itt viszont minden további nélkül térek vissza és nézek Gerard szemébe. Közben azon kattogok, hogy mit is lenne érdemes Noxról megosztanom, vagy egyáltalán fel kell-e tárnom Gerard előtt hogy mennyire vagy épp miként kapcsolódtam a sötét boszorkányhoz, a rokoni szálon túl.. De ha érdekli legfeljebb bele kérdez. - A halála után néhány ügye kibukott.. - folytatom hát inkább azzal, ami őt érinti. - Többek között a veled kapcsolatos incidensre is ráakadtam véletlenül.. - bele iszom a teámba újfent, bár végig a reakcióit figyelem. - Ez volt az egyik, ami miatt voltaképp ide hívtalak. - adok végül választ a kérdésére, igaz még mindig csak részben. Az arckifejezésem egyenlőre semleges, csak a tekintetemben van egyfajta furcsa nyitottság, hiszen fogalmam sincs miként fogja fogadni, hogy tudok róla. Remélem nem vesz egy kalap alá Noxal ezzel a lendülettel, és nem veszi valamiféle elfuserált fenyegetésnek sem, vagy úgy, hogy meg akarnám zsarolni ezzel.. Bár elismerem, valahogy nem számítok kifejezetten hirtelen reakcióra tőle, így simán érhet meglepetés.
