2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
... ami annyit tesz franciául, egészségedre. Ötletes, nem?
A kopott kocsma romjai között hónapok óta zajlik a munka, hogy ezzel megnyíljon Roxmorts első igazán fiatalos szórakozóhelye, ami már rámutat arra, hogy a huszonegyedik században élünk. Koktélok, táncparkett, fények, zene, DJ, minden meg van ahhoz, hogy a Roxfort egyetemistái, tanárai, csak Roxmorts lakói kiengedhessék a gőzt. A berendezés ugyan nem csúcstechnológia egyelőre, hiszen nem egyszerű egyeztetni a mágiával az elektronikus berendezéseket, ráadásul igen drága is, amire miből is futná egy ki tudja honnan érkezett fiatal nőnek? A tulajnak, Gwyneira Rousseau-nak meg vannak a maga titkai, és persze a temperamentuma is, de pontosan tudja, hogy mi kell egy jó bulihoz, és ezt le is szállítja a fiatalságnak minden pénteken és szombaton, a többi napon egyszerű kocsma-koktélozóként üzemelve.
Mindenkinek vannak titkai, úgy látszik Neirának az eldugott lakosztálya az egyik. Sosem jártam még itt és bár egy ismerős archoz tartozik a rejtekhely, mégis idegennek hat minden berendezés, szag és színvilág. Nem látok már úgy, mint régen, így az új helyek színkavalkádja és ismeretlen légköre be tud zavarni, főképp így, hogy egy nem túl kellemes fejfájáson vagyok túl. Inkább le is hunyom szemeimet, hogy pihentessem őket egy rövid ideig és kellőképp össze tudjam szedni magam, hogy azért mégse tűnjek egy lelki roncsnak. Ez nem én vagyok… - Nem volt rossz döntés. - ismerem el, mert tetszetősnek tűnt az a kevés, amit láttam belőle. - Idegenvezetőt is kaphatok…? - billentem fejemet oldalra, miközben újra felnyitom szemeimet és a mellettem elnyúló Neira alakjára pillantok. A következő megszólalására viszont kelletlenül morgok egyet, majd fáradt sóhajjal állok fel a karfáról és tolom odébb Neira-t a kanapén épp annyira, hogy legyen helyem leülni a puhább felületre. Hátamat a párnáknak döntöm válaszadásom előtt. - Miféle betegségem lehetne vámpírként? - nézek rá közönyös pofával, mint akinek most kellett megosztania a nyilvánvalót. Ezen még nem is gondolkoztam igazán, hiszen a vámpírlét óta erősebbnek és egészségesebbnek érzem magam, mint valaha. Akkor miért lenne épp egy betegség, ami le tud venni a lábamról? - Fogalmam sincs. Először is jó lenne tudni, hogy nem csak egy másik idősíkról álmodok. Létezhet egyáltalán ilyen? És ne, ne nézz idiótának, mert az igazat mondom. Az álmok valósak, de nem történtek meg velem, más különben már nem lennék itt. De mi van, ha valaki mással mégis megtörtént ez? Vagy tényleg csak egy rossz álom lenne…? Nem...Nem, ahhoz túl valós. Esetleg valaki álmodott már ehhez hasonlókat a varázstörténelemben? Lenne köze a sajátomhoz egyáltalán? - válaszolom elmélyülve a kanapé előtt heverő szőnyegen. - Nem hiszem, hogy bármi más most lemenne a torkomon. - felelem végül továbbra is elbambulva magam elé, ahogy próbálom összerakni a kirakós darabjait több-kevesebb sikerrel. Olyan idiótának érzem magam most és rettentően idegesít, hogy nem tudom magamtól megfejteni az álmok okát. Mérgemben ökölbe szorítom kezeimet, olyan erővel mélyesztem körmeimet a bőrömbe, hogy lassan felserjen a vér a tenyeremből, ám a fájdalom hamar eltompul. - Jól elcsesztem a ma estét. - döntöm hátra végül fejemet és emelem kézfejemet a homlokomra. A plafont bámulom kissé reménytelen kifejezéssel arcomon, mert lassan tényleg kezdem azt hinni, hogy a találgatásaim értelmüket vesztették. Lehet igaza van és ez tényleg valami betegség. Egy mentális betegség. Nem lepne meg, ha megőrültem volna az évek során.
Rose-Neira Brooks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2021-03-29, 00:04
Castiel & Neira
Az életben sok függ attól, kikkel köt szövetséget az ember.
Kidobok mindenkit és már be is vezetem a kis lakosztályomba, amit még korábban egyszer sem mutattam meg neki, sőt, szót se ejtettem arról, hogy egyébként hol élek éppen. Nox volt az egyetlen, akinek megmutattam a kis luxus rejtekhelyemet, de a szükség törvényt bont és Castielnek egyértelműen szüksége van egy helyre, ahol összeszedheti magát, és az nem a bárpult padlója. - A mindig igen erős szó egy olyan kocsmánál, ami két évvel ezelőtt még egy elhagyatott romhalmaz volt. De amúgy igen, úgy építettem újra a szórakozóhelyet, hogy ezt a kis apartmant magába rejtse. Ha már egyszer veszek egy ingatlant, hozzam ki belőle a legtöbbet, nem? - mondom neki, egy kis mosollyal az arcomon, hiszen azt mondta jobban van és még szado-mazo szobákon is jár az esze, szóval csak megmarad szerencsétlen. - A fürdőszoba mellett az első ajtó balra. - vonom meg a vállamat a vörös szoba feltételezésére egy kacér csillanással a szememben, de valójában szó sincs ilyesmiről, az az ajtó egyszerűen egy gardróbszobába vezet, amiben mondjuk akad fekete latexruha, ez tény. Leültetem, illetve leül magától a kanapé karfájára, én pedig leheveredek mellé egészen elnyúlva, de a kérdésére összefont karokkal nézek fel rá. - Elhiszem, hogy rosszul vagy, elhiszem, hogy valami baj van, de az, hogy az álmaid miatt van és nem mondjuk betegség miatt álmodsz hülyeségeket és alszol szarul, azt nem feltétlenül. - válaszolom vissza, az álom-látomást még mindig szentül tagadva. Földhözragadt emberi lény vagyok, üzletember, gyakorlatias és kemény és az empátiám se veri az eget, hogy nem tudom csak megértően megsimogatni a fejét és azt mondani, amit hallani akar. - Na jó, mire emlékszel még, vagy mit tippelsz, mi segíthetne, hogy vége legyen? - megyek bele legalább abba, hogy meghallgatom a többi részletet, aztán újra felállok előtte. - Iszok egy pohár narancslevet, adjunk a vérképzésnek és mehet még egy kör, tűzoltásnak egyelőre jó lesz, nem? - billentem félre a fejemet. - Te kérsz valamit a véremen kívül? - teszem hozzá, és a válaszától függően csak a narancslevemmel térek vissza, vagy akármivel, amit kér. Egyértelműen nem főzök, a hűtőben csak rendelt kaják sorakoznak, a legalpáribb sarki kifőzdétől a legelőkelőbbig, mikor mihez lehetett kedvem, szóval akár kaját is tudok neki adni, nem csak italt.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
- Passz.- vonok vállat végül beletörődve abba, hogy amiket mondok, nincs értelmük. Miért is lenne bármi értelme az egésznek? Egyedül az aggaszt, hogy ez már jó pár hónapja zajlódik és semmi sem működik. A mai napon is talán kevesebb vért fogyasztottam a megszokottnál és az sem volt valami friss. Ez meg is látszódik azért, hiába vagyok már vámpír évek óta, az igényeim ugyanúgy magasak maradtak. Valamennyivel könnyebben kezelem az érzékszerveim kifinomultságát és a táplálék hiányát, viszont ezek mellett a rémálmok mellett úgy érzem a szervezetem még inkább megköveteli a többet és jobbat. Ilyen indíttatásokból ízlelhetem most meg az ismerős vérét, melynek jóleső sóhajjal adom jelét, hogy már most rendezettebbnek és erősebbnek érzem magam. Persze kell egy kis idő ennek is, s tudom jól, hogy Neira nem fogja hagyni, hogy az örökkévalóságig rá legyek akaszkodva, ezért még mielőtt eltolna magától, lenyalom a maradék cseppeket és a sebet is begyógyítom ezáltal. Üres, üveges tekintettel nézek rá, mire elhangzik a várva várt kérdés is. Sokkal... Sokkal jobban érzem magam, de még így is kevésnek érzem azt, amit kaptam, ám ezt már nem teszem szóvá.- Jobb lett, köszönöm.- nyögöm ki és próbálom tartani a szemkontaktust is, ezúttal már több lélekkel tekintetemben. A fejfájás megszűnik és a bajbajutott kiáltások is elcsitulnak végre. Szófogadóan követem őt, bár esélyem sincs igazán, hogy ellenkezzek. A főnököm, a vérbankom, kell ennél több ok? Az idegen helyre viszont meglepetten, már-már gyanakvó pillantásokkal nézek körül. - Ez mindig itt volt?- ráncolom homlokomat továbbra is úgy bámészkodva, mint aki soha a büdös életébe nem látott egy lakást. Legalábbis Neira lakását még egészen biztosan nem. - Jó tudni, hogy akinek ennyi pénze van, lakik is valahol. Jut is eszembe... Ez az első alkalom, hogy itt járok. Mi a következő titkos szoba? Valami szado-mazo kis helyiség korbáccsal és fekete latexruhákkal?- viccelem el a végét érzelemmentes arckifejezéssel, így könnyen tűnhet humortalannak, amiket mondok. - Hiszel már nekem?- váltok komolyabb témára és állapodok meg a kis nappaliszerűségben, míg reményteli szemekkel nézek rá, arra várva, hogy igent kapjak válaszul. - Talán ez nem volt elég bizonyíték....- akkor nem is tudom mit tudhatnék felmutatni neki. A friss vér egyértelműen segít elkergetni a negatív hullámokat, melyek az álmaimból fakadnak, de én se játszhatom ezt örökké. Csupán egy végtelen körforgásba kényszerülnénk. - A véred segített, de ez nem garancia arra, hogy ne lenne folytatás, miután a hatása enyhül. Ez az első igazából, hogy ekkora problémát okoz a semmiből... Meg sem tudnám mondani miből fakadhat.- ülök le ezúttal a kanapé karfájára.
Rose-Neira Brooks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2021-03-17, 17:08
Castiel & Neira
Az életben sok függ attól, kikkel köt szövetséget az ember.
Csúnya szkeptikussal áll szembe, sose voltam se romantikus, se éppen műkedvelő, ahogy a jóslástan se különösebben vonzott, szóval én tényleg képes lennék a szőnyeg alá söpörni minden baját, ha hagyná. - Még is kié lehetne, ha nem a tiéd? - ráncolom össze a homlokom, kicsit földhözragadt vagyok talán, de hát a hátteremből még is csak ez adódik. Egész életemben a kemény vállalati működést tanultam, rendezvényeken mosolyogtam, még a Roxfort is afféle mellékes volt, amit csak presztizsből végez el az ember, hiszen egyébiránt meg lett volna a helyem egy egész életre... ha Mark nem jelenik meg. Nem szimpatizál az ötlettel, hogy vele dolgozzak, ami a legkevésbé sem érdekel és amikor előadja a hattyú halálát - ami azért már engem is kicsit megijeszt és kibillent a gyakorlatiasságomból -, egyértelműen igazam is lesz. Mármint abban, hogy nem állhat a pultba egyedül, de igazából inkább sehogy. Elkezdek hazaküldeni mindenkit, de még azért egyáltalán nem távozott a nép, amikor odalépek hozzá és végignézem a szenvedését. Nem vagyok gyógyító, elemi mágus, sportoló, üzletember, kviddics edző, sok minden vagyok, de ez pont nem, így fogalmam sincsen, hogy mit kezdjek vele. - Ha nem múlik el azután se, hogy ittál, akkor hoppanálunk az ispotályba. - mondom ellentmondást nem tűrően. Vámpírként valószínűleg nem kedveli a hivatalos helyeket, van, ahol félnek a vérlényektől, vagy csak egyszerűen kinézik, de ha szüksége van ellátásra, akkor nem tagadhatják meg, vagy lerobbantom valakinek a fejét egy tűzgolyóval. Khm... mármint ráveszem őket, hogy segítsenek. Ahogy hirtelen lehúz magához a mandulavágású szemeim hirtelen elkerekednek, de amikor eltolja a nyakamról a hajamat tudom, hogy mi következik és nem lököm el magamtól. Rohadtul nem jó a hely és az időzítés, de ha azt mondta, hogy talán a vérem segíthet, talán akkor erősebb lesz és elmúlik a rosszullét, akkor kockáztassuk meg. Akármennyire gyakorlottak vagyunk már ebben és kezd elárasztani a jóleső érzés, csak egy percet hagyok neki, míg el nem tolom magabiztosan. - Ne itt, Castiel, ne most. Kérek öt percet és mindenkit kidobok. Jobb lett azért valamivel? - kérdezem, a két vállánál megfogva, kényszerítve, hogy a szemembe nézzem, hogy láthassam mennyire van magánál. Mindeközben a pasi, akivel kavartam és aki elkezdett kidobóként funkcionálni egy kicsit rondán bámul le ránk, hiszen felülről inkább úgy tűnt, mintha Castiel a nyakamat csókolgatná, aztán egy "na menj a francba" mordulással hátra arcot vág is távozik. Hát, kár érte, pedig nem volt rossz pasi, de annyira jó se, hogy tipródjak utána. - Na, akkor most zárunk. Elnézést a kellemetlenségért. - mondom még egyszer és otthagyom Castielt, hogy az utolsó embereket is kitessékeljem, most a takarítással nem törődök, csak bezárom az ajtót és ahogy visszaérek hozzá kézenfogom, hogy az irodából egy olyan titkosajtót nyissak, amit még soha nem láthatott, hiába dolgozik már itt egy ideje. Mögötte az angol pub és szórakozóhely keverékével ellentétben egy teljesen modern kis stúdió lakás lapul, minimalista berendezéssel, főként föld és fémszínekben, mintha csak a múltból a jövőbe lépnénk át egyik pillanatról a másikra.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Meg se kellene próbálnom megmagyarázni az álmaim részleteit, mert valahol érzem, hogy értelmetlen és csak puszta szófecsérlés. Én sem hinnék magamnak és talán még egészen mostanáig sem vagyok biztos abban mi is történik velem igazából. Ezek tényleg csak visszatérő álmok lennének, ahogy Neira is mondja? Vagy valami sokkal többről van szó? Esetleg egy múltbéli életről? Ami nem az enyém...? - Visszatérő álom...- ismétlem el szavait mélyen elgondolkozva a jelentésén, bár nem sokra jutok így se. - Mi van akkor, ha ez nem az én álmom, hanem valaki másé? Akármelyik is legyen, ez nem ilyen egyszerű, mint egy visszatérő álom. Valami van a háttérben és rá kell jönnöm mi az...- szavalom el ezt főképp magamnak. Lehet őrültnek tart, de egyelőre én sem tudok párhuzamot vonni az őrült vagy a vérre szomjas vámpírtól... Ez valami sokkal komolyabb, ami nagyobb figyelmet érdemel. Legalábbis jobb lett volna, ha efelől már akkor így vélekedek, amikor elkezdődtek. Most már hónapokról van szó és olyan nem létezik, hogy ugyanaz a rémálom gyötör minden egyes éjjel. Valami baj van velem... Valami hatalmas nagy baj...- Teljesen jogos.- morgom tovább kényelmetlenül és arcomra is kiül egyfajta erőltetett beismerés, de egyet kell vele értenem. Nem fogok most két térdre rogyni a véréért, hiába érzem minden porcikámban, hogy szükségem lenne rá. Ez nem az én táplálkozásomról szó, hanem a lelkiállapotomról, ami valamilyen aljas módon annyira kibillentődött a nyugalmi állapotából, hogy most iszom meg a levét ennek. Kicsit le is ver a víz, még mielőtt a pult mögé lépnék, az pedig egyáltalán nem gyakori nálam vámpírságom lévén. A felgyülemlett stresszt inkább flairkedéssel oldanám fel, ami végül teljes káoszba fullad és a fejem is úgy akarja magát darabokra szaggatni, mintha valami belülről ütlegelné. - Definiáld a jólt...- nyögöm ki fogaimat összeszorítva. Mintha minden fény erősebb lenne a kelleténél, a zene is sokkal hangosabban dübörög a fülembe, melyhez odatársul a rémálmaimból fakadó robbanások és vészkiáltások sora is. - Nem tudom... De megint...Megint úgy érzem, mintha szét akarna robbanni a fejem.- esélytelen elmagyaráznom mit is érzek legbelül. Vagy ha ez lehetséges is volna, most nem vagyok olyan állapotban, hogy felvázoljam neki a részleteket. Amikor leoltja a villanyt és a zene is alább hagy, akkor van némi erőm felnyitni a szemeimet a sötétben. Igazából annyira zavarosnak tűnik minden, hogy fogalmam sincs lesz-e elég erőm megállni a kényszer szomjam felszínre törését. A testem minden pontja Neira véréért kiált és úgy tűnik most nem is tudom fékezni magamat. Kábultan pillantok fel rá, hogy aztán a következő pillanatban könnyedén húzhassam le magam mellé a földre. A pult takarásában simítom odébb nyakából a barna fürtöket és hacsak nem lök el magától időben, akkor hezitálás nélkül harapok a puha bőrébe. Lehet ez nem segít, de ha mégis, akkor nagyon is szükségem van rá és erre addig nem jövök rá, ameddig meg nem teszem. A változás és javulás reményében mélyesztem szemfogaimat a nyakába és hunyom le szemeimet, hogy teljesen kiélvezhessem a számomra édes vérének ízét. Másnak talán fémes ízt hagyhat a szájban, ám nekem ennél sokkal többet takar.
Rose-Neira Brooks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2021-03-11, 18:24
Castiel & Neira
Az életben sok függ attól, kikkel köt szövetséget az ember.
Semmi szükség arra, hogy belemenjünk az ellentétekbe, pontosan tudom, hogy valamennyire jogos, valamennyire pedig az érzelmei hajtják, hogy így visszaharapott, ismerős helyzet. Nekem is nagy tud lenni a szám, főleg, ha kínban vagyok és valami stresszel, mint például az, hogy a szüleim semmit se tudtak arról, hogy milyen is vagyok valójában és olyan dolgokat erőltettek rám, amiket soha nem akartam. Milyen irónikus, hogy amit pedig tényleg megszerettem, a vállalat vezetését, könnyedén kihúzták a fenekem alól. Szörnyen kisemmizve éreztem magam, szóval nem volt valami bonyolult megírni az öngyilkosságot magyarázó búcsúlevelet. Gondolom voltak olyan bájosak, hogy azt is elégették a "hullámmal" együtt, hogy minden nyomát elmossák a szégyennek. - Furcsa, de biztosan nem egyedi. Nekem is volt már visszatérő álmom. - hessegetem el a problémáját lényegében félvállról véve az egészet. Ha látó lenne, vagy ilyesmi, akkor lehet komolyabban venném, de legjobb tudomásom szerint nem volt jele korábban ilyesminek. Mondjuk ki a megmondhatója, hogy nem lehet-e elkezdeni huszonkét évesen... - Te dolgozol, én fizetek, nem szívesség, hanem üzlet. - válaszolom vissza csípőből, egy kicsit talán azért már bosszúsan, hogy még ezt is morgósra veszi. Azt persze ignorálom, hogy nem örül a segítségnek, nem igazán van választása, ez az én kis birodalmam és én diktálom, hogy mi fog történni. Nem vagyok zsarnok, nem vagyok paraszt, de akkor is a semmiből húztam fel ezt a helyet, szóval nem kell, hogy meginduljon egy kis panasz-lavina és megálljon a santé növekvő bevétele. Semmit se flancolok, csak kiszolgálok a magam csípős, de flörtölős stílusában, valahogy meg kell tartani a vevőket és a külsőm nagyon is meg van hozzá, hogy néhányan vissza akarjanak járni és bepróbálkozni, amivel nincs is semmi baj, könnyedén pattintom, akit akarok, és persze előfordul az is, hogy kapható vagyok erre-arra. Éppen egy ilyen egyéjszakás kaland jelenik meg rendelni, én pedig már hajolok is előre, hogy a pultra könyökölve mély dekoltázzsal beszédbe elegyedjek, amikor a szemem sarkából látom az akciót. Nem is figyelek fel rá egészen addig, míg ki nem csúszik az üveg és hangos robajjal szilánkjaira nem robban a földön. - Castiel, versenyezni akarsz Shannonnal, hogy ki csinál nagyobb felfordulá... - kezdenék bele egy kicsit élesen, kihúzva magamat, teljesen leszarva innentől a pasit. Meglepetten nézem, ahogy a srác belefagy a mozdulatba, mintha itt se járna fejben. Még is mi az istent kezdjek vele? Teljesen használhatatlan. Közelebb lépek, teljesen átgázolva a felforduláson, nem szokásom amúgy se csinos, gyenge kis topánkába lenni, szóval nem fog átszúrni egy szilánk se, azért annyira figyelek. - Castiel, jól vagy? - fogom meg a karját, hátha arra jobban felfigyel és a fogaimat csikorgatva szalad végig a tekintetem az embereken... Legalább hétköznap van, nincsen nagy tömeg, egyrészt nem sokan figyeltek fel a jelenetre, másrészt nem kell sokakat hazazavarnom. Mert ez jön, ugyanis nincs más beugrós a helyére és egyedül pedig nem fogom letolni a műszakot csak úgy hazaküldve. Elengedem annyi időre, hogy a kezeimet a magasba emelve magamra vonjam a figyelmet, egy pálcaintéssel lekapcsolva minden zenét és bulis fényt aztán a torkomhoz tartva felerősítve a hangom. - Technikai okokból kénytelenek vagyunk korán zárni, nincs több ital vagy ételkiszolgálás és 15 percen belül zárunk. - technikailag nem érek rátok. Ennyivel le is tudom az egészet, sőt, a pasit, aki úgy tűnik nagyon kitartó és vevő lenne egy ismétlésre még be is fűzöm, hogy segédkezzen távozásra bírni mindenkit, míg én visszafordulok a használhatatlan vámpír bizalmasomhoz. - Mi a franc folyik itt...? Hívjak medimágust?
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Velem igazán meg lehet szokni, hogy a légkör nem mindig fenékig tejfel körülöttem. Állandó stresszben vagyok, amit az élet apró kis morzsái szántanak fel előttem, mert miért ne lehetne nekem nyugtalan életem. Valaminek mindig történnie kell és már rohadtul elegem van ebből a kicseszett életből és a velejárójaival. Egész szép hosszú listát tudnék felmutatni az elmúlt évekbeli történésekről, amik mély nyomot hagytak bennem a végén. Meglep, hogy ilyen egyszerűen kezeli Shannon trehányságát és az én felfuvalkodott viselkedésemet ezt illetően. Annyira nem borítana ki a nő rendetlensége, ha nem gyötörnének ilyen rémálmok egyfolytában. Meg aztán bele tud fáradni az ember vámpírja a kicsit sem meseországi életébe.- Olyasmi... Bár mindegyik ugyanolyan valósághű és minden részlet stimmel mindnél...- válaszolom neki jobban elmélyedve az álmaim különös részleteibe. Ahogy felidézem magam előtt a látottakat, olyan, mintha egy másik dimenziósík történéseit látnám a két szememmel. Lehet hülyeségnek hangzik, de valljuk csak be... Történt már velem bőven elég hihetetlennek tűnő dolog.- Így is sokat teszel értem.- morgom a végére. Amúgy se fogok a véréért kuncsorogni állandóan. Amit kapok, annak bőven elégnek kellene lennie, bár ha tényleg tudna segíteni a több adag az álmaim eltüntetésében, akkor nincs mit tenni, én állok elébe. - Remek...- szűröm fogaim között arra a részre, hogy ő is be fog állni mellém. Nem vagyok egy gyerek, akinek fogni kellene a kezét akárhová is megy és akármit is csinál. Mégis, talán igaza van és nem jó ötlet egyedül beállnom, ha ilyeneket álmodok. Bár végül is semmi sem történt, amióta megjelentek ezek a rémképek, de az is igaz, hogy eddig még nem is vert ki annyira a víz, mint most. - Félreérted...- sóhajtom lemondóan. Felesleges lenne tovább húznom a szót, inkább be is állok a pultba és elkezdem lecsekkolni, hogy minden a helyén van-e. Egy-két üveg azért hiányzik, de még így is sikerül felvennem a tempót a beérkező rendelésekkel. Már italkeverés közben sandítok egyet Shannonra, intézve felé egy nem túl szép, lenéző pillantást, aztán visszafordulok és csinálom a dolgom. Pusztán tesztelés céljából, de megpróbálkozok a flairkedéssel is egy ideig. A félig teli üveget szépen kanyarintva dobom a magasba, majd mielőtt még mellmagasságba érne a kézfejemmel állítom meg. Vagyis... Állítanám, amikor ugyanis megint hatalmas fejfájások közepette villannak be a rémálmaim képei. Az üveg szépen kicsúszik a kezemből és szilánkjaira törik. A zúgó, fülsüketítő hang viszont nem akar múlni. Hallom a robbanásokat, a sikolyokat, akárcsak egy mozifilmet, amit a fejemben vetítenek.
Rose-Neira Brooks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2021-03-02, 15:39
Castiel & Neira
Az életben sok függ attól, kikkel köt szövetséget az ember.
Amikor válaszol kicsit felszalad a szemöldököm, habár hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy feszültség legyen az emberek között, nem vagyok az a fajta, aki mindent rózsaszínnek és gondtalannak lát, vagy aki kerülné a konfliktust. Megvédhetném a lányt mondván, hogy fiatal még és nem tanult be rendesen, de semmi kedvem állást foglalni. - Vettem, szólni fogok neki. - válaszolom csak egyszerűen, nyugtázva az észrevételét, aztán majd megnézem a saját szememmel, hogy tényleg gyakori-e az egész, vagy csak Castiel van ennyire rémes hangulatban, hogy szükségét érezte a visszatámadásnak. Mikor kibújik a szög a zsákból kell egy kis pókerarc, hogy ne nézzem teljesen hülyének, már ami a képeket illeti. - Emlékképek, mint álmok, ugye? Mert az halál normális, hogy összevissza hülyeségeket álmodsz. Ha pedig úgy érzed, hogy nem iszol eleget, miért nem szóltál? - kérdezek rá egyenesen és kertelés nélkül, hiszen egyáltalán nem akarom, hogy félholtként lézengjen, csak azért, mert mondjuk én nem tudok elég vért adni, vagy nem kér meg elégszer, hogy ne feszítse túl a húrt. Ha fizikailag képtelenség, hogy csak egy emberből igyon, akkor majd megoldjuk, de ne éljen félgőzön, mert a szórakozóhely tömve van pezsgő vérű fiatallal, akiket lehet, hogy könnyű lenne elvinni egy körre, de a következmények már nem biztos, hogy olyan könnyen kezelhetőek, ha valami félresikerül. - Nem foglak bedobni a pultba egyedül felügyelet nélkül, ha ennyire kivagy. Beállok segíteni. - mondom, még csak nem is kérdezem, teljesen hiába ellenkezne. Fontos, hogy megfelelően működjünk, nem engedhetem meg magamnak, hogy szétcsússzon. Ha teljesen átöltözött, akkor elrugaszkodom az ajtófélfától könnyedén, de a kérdésére egy szemrebbenésnyi időre elkerekednek a szemeim, aztán köhintek. - Ha tudom, hogy ennyire meg fog viselni, hogy elégették a "testemet", akkor inkább el se mondom, hogy ki vagyok igazából. Viszont a nevet mellőzük itt, jó? - veszem ezt úgy, mintha az ál-halálomról beszélne és azt látná újra meg újra. Rose Brooks, az elemista szakos tűzspecialista, aki tűzben halt meg... és még is alig akadtak olyanok, akik felkapták rá a fejüket és gyanították volna, hogy valami turpisság van a dologban. Nem vagyok egy szívbajos fajta, de azért mondott már eleget, hogy tényleg egy kicsit aggódni kezdjek érte, még ha a nyelvem hegyén is van, hogy kezdje a műszakot egy felessel és attól majd minden jobb lesz. Profi gyógyító és mentálmágus vagyok, természetesen. - Shannon, mehetsz, köszi. Holnap gyere kérlek fél órával hamarabb, ha tudsz. - köszönök el a fiatal lánytól, hogy átvehessük a helyét a pultban. Nincsen akkora tömeg, logikus, hiszen hétköznap van és a vendégek nagy része Roxforti egyetemista, akik inkább pénteken és szombaton eresztik el magukat, ma pedig csak jókedvűen sztorizgatva beszélgetnek jellemzően egy-egy sör mellett. Összefont karokkal nézem, ahogy Castiel elfoglalja a helyét, mintha azt méregetném, hogy egyáltalán alkalmas-e ellátni a munkáját ma. Végsősoron haza tudom küldeni és egész estére itt ragadni, bár kedvem az nincs hozzá, de ha itt nyúvad meg nekem, vagy a kimerültségtől elborul a vámpíragya, akkor csak még rosszabb lesz a helyzet.
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Nem szokásom késni, ám a mai igazán különleges alkalom. Ugyanazok az álmok gyötörnek újra és újra...és újra. Mintha egy lemezlejátszó beakadt volna és ugyanazt a hangtónust játssza le megállás nélkül. Nem vagyok paranoiás, viszont egyre inkább kezd aggasztani, hogy mi ez az egész. Valahol már rájöhettem volna, hogy az én életem sose lesz fenékig tejfel, hiszen mindig lesz valami, ami nem fog nyugodtan hagyni. Neirában bízok és szerintem amilyen régóta ismer, már tudhatnám róla, hogy nem fog kettéharapni. Kivéve a kígyó... A kígyó már más oldalról megtekintendő. Meg is pillantom főnököm ismerős, ám mégis idegen arcát. Nehéz hozzászoknom még mindig, ezért sem szeretek különösképpen konfrontálódni vele amióta neki dolgozok... Ismét. Bűntudatom nincs a késésemet illetően. Az én részemről ez a pár perc már igazán nem nagy kaland. Shannon is inkább befoghatná a száját és dolgozhatna keményebben, mert minden shift váltása után úgy hagyja rám a bárt, mintha bombát robbantott volna.- Elég ideje volt akkor arra, hogy feltakarítson a mocska után.- morgom halkabban, rá se nézve Neirára. Nem szítani akarom a tüzet, de minél tovább dolgozok itt, annál inkább kezdem bánni az ittlétemet, főleg hogy Neirán kívül más emberek is beleárthatják magukat az én életembe. Valamiből viszont meg kell élni és az éhhalál se vihet el ezzel... Apropó... Azt is hamarosan rendezni kelleni, viszont én még nem teszem szóvá. - Fogjuk rá. A fejem tele van olyan emlékképekkel, amik meg sem történtek. Néha olyan, mintha fejbevágnának valamivel. Fogalmam sincs, hogy ez azért történik, mert nem iszok eleget...- sóhajtom, míg megállapodok Neira előtt.- De gondolom ezt nem most akarod megbeszélni.- erőltetek egy félmosoly arcomra. Most igazából bármit megadnék, hogy ne láthassam Shannont. Ha megint olyan pokoli állapotban látom meg az üres likőrös üvegeket és a gyümölcslevektől csöpögő pultokat, valószínűleg a torkánál fogva hajítom ki. Már ha tehetném... Főnöki pozícióban lenni sokkal könnyebbnek tűnik ez a feladat. - Vagy mégis hallani akarod hogy látlak meghalni újra meg újra Rose Brooksként?- kérdezem hűvösen. Hangomból érezhető, hogy nem akarok róla beszélni és amúgy is azt mondaná baromság az egész. Én is annak tartom, mégis visszatérnek és mindig minden ugyanúgy végződik. A legkisebb részletekkel együtt.
Rose-Neira Brooks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2021-02-26, 10:29
Castiel & Neira
Az életben sok függ attól, kikkel köt szövetséget az ember.
Egy új szórakozóhelyet beindítani nem kevés pénz és nem kevés munka, beleadtam szívem-lelkemet az elmúlt években, de próbálom teljesen más irányból megfogni, mint ahogy a vállalatban tapasztaltam. Inkább akarom élvezni az egészet, a dübörgő embertömeget, mintsem minden másodpercet és minden centet előre megszervezni. Persze ez nem jelenti azt, hogy az alkalmazottaim is lazsálhatnak, ez a főnök kiváltsága, azért vannak, hogy én többet pihenhessek és lazább lehessen az életem. Mikor meghallom hátulról az ajtó nyitódását és csukódását csak egy rövid pillanatra nézek össze a lánnyal, aki a pultban rekedt a váltásra várva és könnyedén az öltözők felé kerülök. Összefont karokkal dőlök neki félvállal az ajtófélfának és figyelem egészen csendben, ahogy elkezd átöltözni. Talán ennyi még nem elegendő ahhoz, hogy szexuális zaklatással vádolják a főnököt, bár ki tudja. A késő Castiel-nek nyilvánvalóan fogalma sincsen, hogy én vagyok itt, mert megakad a beszédben és kizökkenve fagy le. Pedig igazán nem kell tőlem félni... - Egészen jó addig, ameddig Shannon el nem kezdett panaszkodni, hogy ma korábban kellett volna elmennie, mert órája van, a váltója meg késik. - válaszolom, lassan leengedve az összevont karjaimat. Nem vagyok feltétlen az a távolságtartó főnök, de a napokban nagyon furcsa rémálmok gyötörnek és még az elmaradozó pénz is bosszant meg a Markkal folytatott beszélgetésemet se sikerült feldolgoznom, szóval... Kicsit tobzódnak az események. Most sem feltétlenül vagyok dühös, inkább csak egy kicsit csalódott, hogy még benne sem bízhatok ilyen apróságokban, minthogy időben vegye fel a műszakot. Arról már nem is beszélek, hogy közeleg a szeptember és a válogató az All-starra és Ginny úgy készül rá, mintha az élete múlna rajta - mondjuk, ez valamilyen szinten így is van - és állandóan edzeni akar. Lehet, hogy kicsit túl sok lábon kezdek el állni és amiatt jöttek a rémálmok? - Minden oké? - enyhülök meg kicsit és választok egy olyan módot, ami talán nem annyira direkt, mint a "miért késtél". Arra valószínűleg nincs jogom úgy, mint főnök. Miért is nem maradtam abban a testben, amiben megismert? Ja, igen, teljesen új lapot akartam, mert abban sikerült már néhány alvilági dologba beletenyerelnem, ami előbb-utóbb utolért volna. Csak így Elijah-t is ezerszer zavartam össze, és Castiel is főnökként tekint rám, ami egy kicsit pech, pedig szeretek felül lenni, nem arról van szó, csak ennél azért izgalmasabb volt a kapcsolatunk. Nekem nagyon is kellemes emlék, amikor felajánlottam a véremet és közben a bájos kis kígyóm a mérgével fenyegette az életét, nehogy elszaladjon vele a ló. Castiel egy kis szabadulás volt a 'Rose Brooks' életemből, amíg meg nem szabadultam tőle végleg. Legalább is azt hittem, hogy végleg.
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Közel fél éve már, hogy olaszországi utamból szerzett flair bartenderkedéssel munkát sikerült találnom Roxmort külső felénél. Jelenleg is az esti műszakomra sietek, vagyis nem rohanok, de egész katonásan menetelek át a roxmortsi sötét utcákon. Megszoktam már, hogy éjjelente én vigyem az egyik shiftet és őszintén bevallom, nem is annyira zavar. Jobb, mint fényes nappal. Több az idióta éjszaka, ez tény, de mindennek megvan a maga hátránya. Kések. Legalábbis késni fogok és ez alól nincs mentségem. Az elmúlt hónapokban különös rémálmok villannak be, s oly' valósághűek, mintha egy másik élet vetülne elém. Fogalmam sincs miért és hogyan lehetséges ilyesmi, bár az életem során megszoktam már a különös jelenések vad csordáját, melyek nem tudnak meglenni nélkülem. Hiába zártam le a múltamat és a velejáró embercsokrot, valami mégis elpattant és már nem voltam a régi. Akármi is legyen az oka a rémálmoknak, biztosra veszem, hogy a múltamnak köze lehet hozzá. Hihetetlen, hogy még így sem lehet nyugtom, pedig hátat fordítottam a szüleimnek, Karennek és Chantalnak. Azt gondolná az ember, hogy ha nincsenek kapcsolataid, akkor nincsenek problémáid, ám azt elfelejtik, hogy ott vagy te saját magadnak. Én vagyok most a probléma és a fejem, ami ilyen torz képeket mutat fel előttem és okoz újabb kellemetlen éjszakákat. Ahogy elérem à votre Santé-t, belököm az alkalmazottak bejáratának szánt ajtót, majd táskámat a legközelebbi fogasra akasztom és kibújok a Roxfort kényelmetlen egyenruhájából. Pár perc késés, ám biztosra veszem ez fel fog tűnni a feletteseimnek. Amint megpillantom az első alakot szemem sarkából, csak nemes közönnyel szólalok meg, rá se pillantva az illetőre, akárkiről is legyen szó. - Bocs, késtem.- közlöm a nyilvánvalót, míg a gombokat fejtegetem felsőmről. A Griffendéles nyakkendő is lekerül eközben, amit vissza is tuszkolok táskám mélyére, majd előveszek egy könnyedebb, fekete inget és megszabadulok a fehértől. Egy ideig elidőzik tekintetem a táskából kilógó nyakkendő végén, melyet egykor vörös-sárga színkombinációban láttam, ám az most nem élénkebb egy egyszerű kék árnyalatnál némi fehérrel. - Milyen nap vo...- fordulnék az ajtófélfában álló formához, akit egyik munkatársamnak hittem. Velük jólesően adom a bunkó figurát és nézem őket semmibe, viszont amikor a főnöködről van szó, ez a viselkedés eléggé ki tudja húzni a gyufát. Levetett fehér ingemet továbbra is kezemben tartom és állok meg egy pillanatra az öltözésben Neira felbukkanása miatt. Torokköszörülve fordulok vissza a teendőimhez és pakolom el végül az ingemet. A fekete felsőt begombolom, majd párat simítva a puha anyagon indulok el Neira irányába, s remélhetőleg nem kell óra hosszát diskurálnom vele. A mai napom tényleg nem indult jól, meg aztán ha elmondanám neki, azzal mit érnék el? El se hinné.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2021-02-02, 17:58
+18
Grayson & Sarah
"Az univerzum általában azzal jelzi, hogy hibáztunk, hogy elveszi tőlünk azt, ami nekünk a legfontosabb."
Lehet, hogy kicsit túlságosan rávetem magam? A gondolataim nem tiszták, minél kevesebb ruha van rajtunk és minél többször érzem a bőrömön az érintését annál jobban átjár a forróság és a vágy, hogy a lehető legközelebb legyek hozzá és ahhoz, hogy a karjaiba zárjon. - Nem is szándékozom megkönnyíteni. - válaszolom, abban reménykedve, hogy csak azért szaladt ki ez a száján, mert vannak fenntartásai, de a vetkőztetéssel, a csókokkal, amiket a testére és az ajkára nyomok ezek eloszlanak. Ám amikor folytatja kicsit megtorpanok, a tekintetemet mélyen az övébe fúrom, mintha kissé vádlón méregetném. - Azt hittem, hogy megbeszéltük, hogy nem ma kell megbeszélnünk. - szalad ki a számon, miközben simogatással és vetkőztetéssel próbálom lényegében jobb belátásra téríteni és elcsábítani. Lehet, hogy nem vagyok egy csábmester, nem is volt olyan hadseregnyi pasim, kapcsolatom pedig aztán főleg nem, de a legkevésbé sem vagyok ártatlan és tudom, hogy mit csinálok és hogy mit akarok. Legalább is azt hiszem. A pillantásom elkalandozik lefelé, mielőtt még megcsókolna, szinte természetellenesen hat a fehér bőrömön az élénk pír, ami kirajzolódik, mielőtt átölelném a nyakát és viszonoznám a hosszú, szenvedélyes csókot. Kettős érzést kelt bennem az, amit mond és az, amit csinál, hiszen előbbivel lényegében gátat akar szabni annak, hogy itt és most egymáséi legyünk, míg a kezei pimaszul simogatnak és szítják továbbra is a tüzet bennem. Talán velem van a baj, hogy nem látom az egészben azt, hogy miért kéne megállni, miért kéne ennyit húzni az időt, hiszen az is éppen eléggé bensőséges, hogy itt vagyunk meztelenül, már megérintettük egymást, pontosan látja és érzi, hogy vágyom rá, ahogy én is egyértelműen látom rajta, hogy kíván engem. Akkor… miért várunk? Lehunyom a szememet, élvezem a simogatást és győzködöm magamat, hogy nincs értelme ellenkezni a férfi szabályaival és mikor kinyitom a szemem lassan bólintok. - Rendben, csak fürdünk és alszunk, semmi több. - mondom ki, minden tartásomat összekaparva, hogy ne legyen kínzó csalódottság a hangomban. A kezeimet így hát az övére csúsztatom és lassan elhúzom, mielőtt még lejjebb érhetne. Szinte lüktet a vágyam, de most mondta, hogy nem kaphatom meg ma este, akkor pedig nem akarom, hogy tovább kínozzon az érintésével, így legalább is nem. A kádba ereszkedve persze nagyon jól esik, ha mondjuk a habok között átkarol, vagy megmossuk egymás hátát, de nem akarom úgy eltölteni az este további részét, hogy teljesen hiába sóvárgok, mint egy kamasz.
***
A fürdés után az ágyban gondolkodás nélkül bújok hozzá és takarózom be a férfi erős karjaival, hogy az elmúlt két évben talán a legnyugodtabb éjszakát töltsem el, rémálmoktól mentesen, egyszer sem felriadva az éjszaka közepén. Nem csak a nap kimerültsége omlik rám, az utazás, az alkohol, a tánc az éjszakában, hanem az egész életem minden gondja és baja feloldódni látszik most az egyszer. És úgy alszom, mint a bunda.
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy élje az életét, ezért nem hibáztathatja magát senki. Én is megtettem, meghoztam a magam döntéseit és egyik nélkül sem lennék ma az az ember, aki vagyok. Bármennyire is fájdalmas a múlt, az tesz minket a jelenbeli énünké, az tette Saraht azzá a nővé, aki itt áll előttem, akinek csókjával oltom szomjamat, s akiről bár jócskán fiatalabb nálam, mégsem jut eszembe az, hogy illetlenség lenne, amit művelünk. Éppen annyit hagyom vezetni, hogy elveszhessek mozdulatainak finomságában, hogy felprezselhesse bőrömet az érintése, s ezáltal kiszakadhassak a pillanatból és ne létezzen semmi más, csak ő meg én. Nem számít, hogy hol vagyunk, nem számít, hogy hol leszünk, csak az számít, amit teszünk. Tekintetemmel csaknem felfalom közelségét, orromba szívom érzéki illatát, s mikor felnyalábolom, egy pillanatra közelebb hajolok a füléhez, s finoman fülcimpájába harapok válaszul a meglepett hangadására. - Gyönyörű vagy! - bókolok őszintén, s miközben a szoknyáját gombolom, ajkaimmal nyakának karcsú, kecses ívét csókolom, odacirógatom szavaimat is. - Nem könnyíted meg a dolgomat. - sóhajtok elmélyült hangon, vágyátformázta krákogással, midőn kebleinek feszes halmát tenyerem zárójelébe fogom, s megérzem mellbimbójának hetyke keményedését tenyerem bőre alatt, ahogy érintésemre reagál. Talán furcsának tűnhet számára az ide nem illő mondatom, így - mivel a pillanatot elrontani nem szeretném semmiképp - halkan tovafűzöm a megkezdett mondatot, de közben egy kóbor pillanatra sem távolodom el tőle. - Azt szeretném, ha nem tennénk olyat, amit később megbánhatsz. - jegyzem kurtán, mert bár volna még mit mondanom, de férfiból vagyok, s nem fából, éppen ezért amint szembefordul velem, s babrálni kezd a ruháimmal minden koncentrációmra szükségem lenne, ha csak beszélni óhajtanék. De nem óhajtok. Inkább csak élvezem, ahogy kibontakozik - vagy kibont, minden csak aspektus és megfogalmazás kérdése - a benne élő vezető, a nő, aki tudja, hogy mit akar és el is veszi azt. Nem segédkezem, szemtelen élvezettel simulok bele az időbe, s épp csak annyit mozdulok, mely elősegíti őt abban, hogy megszabadítson minden ruhaneműmtől. Utószóként pedig én leszek az, aki finoman ujjaim közé csippentem alsóneműje anyagát, s egy mozdulattal levarázsolom róla azt, így téve teljesen mezítelenné őt. Ruhátlan testét átölelve vonom közel magamhoz, újabb csókot lopva ajkairól, hosszan, elnyújtott szenvedélyességgel véve el mindazt, amit önként is adna. Eztán pedig belépek a kádba, de nem ülök le benne, hanem visszafordulok Sera felé. - Csak, hogy tisztázzuk.. - tűröm el fél kézzel haját a bal vállára, s suttogok jobb fülébe. - Töltsd velem az éjszakát, s ha még a karjaim közt felébredve is úgy gondolod, hogy jó ötlet az, ami felé éppen haladunk, akkor boldogan befejezem azt.. - hasfalán zongorázva bukik víz alá érintésem, köldöke körül táncol az egyre lejjebb haladó simogatás, s hangom is egyre belemélyül a duruzsoló beszédbe - Maradsz hát velem?
♫ Zene ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ahogy felmorran a mosolyom még szélesebb lesz, még ha be is hunyja a szemét a csókhoz, akkor is tisztán érezni, hogy mennyire élvezem, hogy az érintésem ilyen hatásokat vált ki. Mindig is élveztem a nőiességemet, még ha jobbára titokban is, hiszen a testvéreim előtt a megbízható nővér akartam lenni és igazi kapcsolatot úgy nem tudtam senkivel fenntartani, hogy már akkor faképnél hagytam a másikat, ha Sasha tüsszentett egyet vagy Lioba belekötöttek, nem mintha nem tudná megvédeni magát vagy értékelte volna, ha megjelenek. Túlféltettem őket és Nicolast is túlféltettem volna, ha pontosan tudom, hogy mik történtek vele, de nem tudtam. Kicsit nehéz megemészteni, hogy egyszerre volt túl sok a törődés és túl kevés, hiszen Sasha mellett is ott lehettem volna, megvédhettem volna, de éppen akkor jutottam el odáig az életben, hogy a saját utamat akarjam járni - ami egy hatalmas bukás volt. Az eső illata keveredik az ánizs illatával, amiből egyetlen cseppet csepegtettem a nyakamra és a csuklómra, mielőtt a Santéba indultam este, de már jórészt tovaszállt és csak a testem természetessége maradt hátra. Ahogy a gerincemhez ér beleborzongok, a testemet belülről járja át a forróság erős kontraszttal a hűvös bőrünk után. Lehúzom róla a pólót, ahogy ő is rólam, a hét tenyeremmel simítok végig széles, férfiasan szőrös mellkasán, miközben ő leereszti a kezét egyenesen a természetesen kebleim között. A tekintetem miután végignéztem a felsőtestén az övét keresik, afféle biztatást keresve, hogy tetszik, amit lát, ám a megjelenő káddal és ahogy felkap őszintén meglep és még egy kis meglepett hang is kicsúszik a számon. Belekapaszkodom, bár biztosan tart, de élvezem ahogy a bőrünk összeér, és a kérdésére ugyan elpirulok, de gondolkodás nélkül bólintok. Valahol talán az a fajta lány voltam, aki még a villanyt is lekapcsolja, mielőtt megszabadul a ruháitól, így hát a közös fürdés egyszerre izgalmas és bátortalanít egy kissé, pedig már a vetkőztetésben egészen otthonosan mozogtam. - Rendben... - suttogom halkan a választ, bár érződik, hogy el sem tudom képzelni, hogy annyira eltávolodjak, hogy tényleg csak fürödjünk. Amikor letesz és mögém kerül szoknyát könnyedén le tudja gombolni rólam, lecsúszik a földre egy alig hallható tompa puffanással én pedig - szerencsére - csinos alsóneműben állok előtte. Az jobb kezemmel hátranyúlok és könnyedén kipattintom a melltartóm csatját, ami már szörnyen kényelmetlen és felesleges volt, majd ott tartom a kezem hogy közel vonjam magamhoz, a testünk a lehető legtöbb ponton feszüljön egymásnak. A bal kezemmel pedig a kezére fogok rá, ami megszabadított a szoknyától, hogy szelíden, de érezhetően akarva, hogy kövessen, vezessem a melleim ezúttal már meztelen domborulatára. Lehet, hogy fürdeni akar először, de ez nem jelenti azt, hogy a vetkőztetésen csak egyszerűen túl kell lennünk és beleugrani a kádba. A mellkasom fürgén emelkedik és süllyed, ahogy elnyújtom a pillanatot, mielőtt szembe fordulnék vele, hogy a vágytól fűtötten kigomboljam a nadrágját és levetkőztessem teljesen meztelenre - már ha nem állít meg és akar távolságot tartani ameddig megfürdünk, de én egyszerűen nem tudok.
Nem az a fajta ember vagyok, aki rejtőzködne a világ elől, hogyha a nézeteiről van szó, vagy a cselekedeteinek következményeitől. Éppen ezért annyira magától értetődő számomra, hogy tisztázzam Sarah előtt, hogy bár értem, hogy miért preferálja a Vadkant, ha mégis úgy döntene, hogy nem akar elrejtőzni, akkor miattam. nem kell megtegye. Szembeköpne a tükör, hogyha kihasználnám, hogyha csak azért mentem volna bele ebbe a szenvedélyes játékba, mert egy kalandnak látom és nem tisztelem azt, hogy érző lény amellett, hogy csodálatos és érzéki nő is. Hálája jólesik hát, de ismét csak muszáj vagyok tárgyilagosságot mutatni, ami talán hidegnek hathat, de valójában nem az. Sőt. Arról árulkodik ismét részemről, hogy törődöm vele. - Nincs mit megköszönj. Mindez természetes. - jegyzem, s finoman magamhoz ölelem pt egy pillanatra, mielőtt elindulunk, s fejbúbjára hintek egy csókot, elázott tincsei közé, hogy aztán a karomat nyújtsam számára, amit vagy elfogad, vagy a kezemet fogja meg.. nem számít. A fontos az, hogy szeretném, ha tényleg azt érezné, hogy igaz amit mondtam. Sem Roxmort utcáin, sem sehol nem szégyellem azt, hogy vonzódom hozzá. Ha ezért elítél bárki, ha összesúgnak a hátam mögött, akkor sem.
This time don't need another perfect lie Don't care if critics ever jump in line I'm gonna give all my secrets away
Hagyom, hadd bontakozzon ki, hadd csapjon le a kulcsra. Emacipált reakcióján elmosolyodom, de nem fűzök hozzá kommentárt. Csak felvezetem az emeletre, majd türelmesen megvárom, hogy kinyissa az ajtót, hogy aztán szemtelen, már-már kölykös vigyorral nyúljak darázsdereka után, s perdítsem meg őt játékos "bosszú"-t állva azért, mert elcsente a kulcsot előlem. Belefeledkezem a csókba, s amint magához ragadott irányítással tenyerének réintését megérzem mezítelen bőrömön torokhangon felmorranok jólesőn. Orrcimpáim kitágulva kapnak levegő után, hosszan és jólesőn szívom magamba közelségének illatát. Ujjaim gerincoszlopán zongorázzák végig a bizsergést, melyet érzek attól, hogy itt lehetek vele. - Másra se vágyom. - dörmögöm vágytól mélyült hangon ajkaira, felsőrészének szegélyére fut érintésem, s épp csak annyi időre tolom el magamtól, hogy meg tudjam szabadítani a ruhadarabtól, majd miközben bal kezem mutatóujjával a szegcsontmarkolatától lefelé, mellei között végigsimítok dekoltázsán, hasfalán egészen a köldökéig, jobb kézzel pálcát rántok, s pár pillanattal később, mikor már a cseresznyefából faragott holmi a földre kerül a szobából nyíló fürdőhelyiségben terpeszkedő fürdődézsában csurig áll a felhabosított víz. - Nem szeretném, hogyha átfáznál.. - nyalábolom fel egy kacsintás líséretében karjaim közé, hogy ismét helyiséget váltva ezúttal beljebb vegyük magunkat egy fallal. - Fürödj velem. - csókolom a kérést nyakának karcsú ívére, s a háta mögé merülve már mezítelen mellkasomra húzom őt, hogy közben hasfalára simítva lejjebb siklassam a mozdulatomat, s kigomboljam rajta a viselt nadrág - szoknya? - derekát. Tudom, hogy mást akar. Érzem rajta és viszonozom is az érzéseit. Viszont épp azért, mert nem szégyellem, mert tisztelem őt, mert nem tekintem húsnak lélek nélkül.. nem akarok rohanni. Ha lelassulva, a hirtelen támadt szenvedélyes ködből kikandikálva is ugyanazt szeretné majd, amit most.. boldogan boldoggá teszem. De semmiképp sem úgy, hogy elfelejthesse: a lelkét épp annyira szeretném elkényeztetni, mint érzékeit.
♫ Zene ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Akárhogy is nézek rá, mintha megszűnt volna az a több, mint tíz év, ami közöttünk áll. Nem titulálnám még csak középkorúnak sem, csak azt látom és azt érzem, hogy férfi, hogy olyan érzéseket kelt életre bennem, amik azt hittem már teljesen kikoptak, hogy nem érdemlem meg őket, hogy talán feleslegesen keresem is őket - mert próbálkoztam, de minden üresnek hatott. Egy férfi áll előttem, aki mellett nő lehetek, nem csak egy nővér, nem csak egy barát, nem csak valaki, aki mindent képes feláldozni azért, hogy másokról gondoskodjon. Én lehetek. Talán éppen azért nevettet meg engem is a csók az esőben, mert olyan, mintha egy mesekönyvből szalajtottak volna minket, pedig nincsen bennünk semmi mesebeli tökéletesség, csak a helyzet alakult idillire. Beleolvadok a csókba, az erős karjaiba, erőt merítek belőle és a vágyból, ami olyan erőteljesen építkezik és kerít hatalmába. Még a pilláimat is eláztatják a könnyű cseppek, az utca fényei megtörnek rajta, ahogy felpillantok alóla várakozva a válaszára, vagy ha nem is mondja ki, arra, hogy szavak nélkül is a fogadó felé vegyük az irányt. Ahogy játékosan letörli az orromat egy pillanatra bebandzsítok, követve a kezét, de még a nevetés után se szeretnék gyermetegen festeni és elrontani a Nő és a Férfi találkozik a bárban tökéletességét, szóval gyorsan újra a tekintetét keresem. Mikor meghallom a szavait szinte elakad a lélegzetem, annyira meglep vele. Nem azért, mert nem gondoltam volna, hogy rájön, hogy azért is preferálnám a Szárnyas vadkant, mert ott kevesebbet kérdeznek, hanem azért, mert a gondolatmenete végén éppen így reagál. Látszik rajtam a meglepettség, talán az is, hogy egy pillanatra ellágyul a tekintetem, szinte olvasható belőle a hála. - Köszönöm. - mondom ki, pedig lehet, hogy ez így igen csak bután hangzik, hiszen olyan egyenesen mondta ki a szavakat és ahogy megmentő lovagként az ivásról a táncra terelte a figyelmemet egyértelmű, hogy tiszteli a nőket és ez neki alapvető. Nekem mégis jól esik, akkor is, ha nem írja felül azzal szemben minden gondolatomat, hogy az én jóhíremnek teljesen mindegy talán, de őt tanárként megbélyegezhetik. Talán kerülöm a konfliktust, talán jobb a békesség alapon, de sokkal jobban örülök így, a szívem sokkal könnyebb, szabadabb, és életteltelibben ver, mint valaha, ahogy elindulunk a Szárnyas vadkanba.
***
Ezúttal eszembe se jut előre menni, ezt az udvariassági formulát ismerem, Aston, Dany, Elijah, az életem férfiai mind előre léptek volna, hogy felmérjék a terepet és tartsák az ajtót, így hát eszemben sincsen megsértődni, amúgy is túlságosan hevesen dobog a szívem ahhoz, hogy ilyen apróságokra figyeljek. Csak az lebeg a szemem előtt izgatottan, hogy mikor leszünk már kettesben a szoba magányában. Olyan vagyok, mintha ez lenne az első, ahogy a férfi mellett megvárom, míg beszél, és csak őt figyelem, nem is a környezetünket, nem is azt, akihez beszél. Milyen hülyeség. Lehet nemsokára visszavonja, hogy nem szégyell, ha úgy viselkedek, mint egy tinédzser, aki csak lelkesen követi csillogó szemekkel. Még mit nem. Kicsit öntudatra ébredek, habár azt lekéstem, hogy beleszóljak magába a rendelésbe, de amikor átnyújtanék a szobakulcsot egy kicsit aktivizálva magam gyorsabban nyúlok érte és egy magabiztos, kedves mosollyal megszólalok. - Köszönjük szépen. - aztán el is veszem, mintha ezzel bármit is bizonyíthatnék. A mosolyból a férfinak is jut bőven, ahogy kézenfogva elindulunk az emeletre, de minél több idő telik el az eresz alatt és az esőben váltott csókok óta annál inkább indulnak meg a fejemben a gondolatok, ami igencsak veszélyes. Pedig nem ez az első alkalom, sőt, már egyéjszakás kaland is fordult elő, még is ezt másnak érzem, mélyebbnek, komolyabbnak, érzelmek kavalkádjának. Ajtót nyitok és ahogy megpörget újra feléled bennem a bizsergés, már azelőtt elmosolyodok, hogy az ajkaink összeérnének. A hideget egészen idáig nem is éreztem, csak most, ahogy végigsimítok az esőtől kihűlt karján, majd átkarolom a nyakát, hogy kényelmesen összeolvadjunk. Nem igazán akaródzom eltávolodni, ahogy mondtuk is, nincsen szükség arra, hogy most beszéljünk, így a csókot viszonzom és végül a kezeimet becsúsztatom a pólója alá, hogy a nedves testéről elkezdjem lehámozni a ruhát. Túl gyors? Túl sokat akarok azonnal? Akkor is erre van szükségem, hogy felizzon a tűz és ne állhasson közénk semmiféle kétely. - A nedves ruháktól jobb minél hamarabb megszabadulni... - suttogom az ajkába mosolyogva, nem mintha nem lennénk varázshasználók, pláne nem lennék légmágus, hogy pillanatok alatt megszárítkozzak a ruhák levetése helyett.
- Ami azt illeti, nekem is. - mosolygok rá szinte kisfiús csibészséggel, holott a kamaszkort jó rég elhagytam már. sőt, talán ha jobban belegondolok, olyan igazán kamasz nem voltak soha. Hiszen tizenhat éves koromban már ismertem a későbbi nejemet, s hamarosan apává léptem elő - nem vér szerint, azt csak jóval később, de attól még mindig is felelősségteljes apja voltam Danielnek a kezdetektől, ha éjjel kelni kellett hozzá vagy bármivel ellátni őt.. és igen, akkor is, amikor elhagytam őket. Annak is felelősségteljes oka volt - és az minden, csak nem összeegyeztethető a kamaszos életstílussal. Talán hoygha nem így alakul, akkor ma más ember lennék. De őszintén szólva itt és most nem szeretnék sem más lenni, sem mást tenni azon kívül, aki vagyok, s amit épp művelek. - Legyen úgy. - duruzsolom ajkaira egészen közelről, majd az esőcseppek zenéjét meghallva hirtelen ötlettől vezérelten kivezetem az esőre. Nem igazán tudom, hogy mi visz rá ilyesmire, hiszen egy részről maximálisan naiv, már-már gyerekes cselekedet az esőben vidorkodás, másrészről viszont olyan mérvű érzelmi cunami van benne, ami meg talán túlzás. Hiszen az ilyesmi a romantikus filmek sajátja - még az indiaiaké is, pedig ott aztán nem szabad akármit megtenni, de az esőben csókolózás elég kardinális jelenet, számukra erotikus. És igen, itt jön az a bizonyos harmadrész, ami tán arcpirító, de amit úgy tánik mégsem vesz Sera zokon, hiszen azon túl, hogy csókomat nem utasítja el vagy fagyasztja kínosan rövidre, még szavaival is csavar egyet a történeten. Értem, hogy mire gondol, s épp ez az, ami a konkrét válaszadás előtt arra sarkall, hogy megálljak a pillanatban egy kicsit, letekintsek ázott tincsek által keretezett arcára, s miközben orra hegyéről játékosan leitatok hüvelykujjammal egy cseppet a következő száz meg százezer megjelenése előtt, emígyen szólok: - Nem szégyellek. Csak, hogy tudja. Csak, mert ez nem változtat azon, hogy nem ragaszkodom a Három Seprűhöz, nem akarom ráerőltetni a lehetséges nyilvánosságot, s kezét megfogva el is indulok vele a Szárnyas Vadkan felé, de.. mégis. Az a részem, ami még hisz a nők iránti tiszteletben és az iránta érzett tiszteletben.. az ki akarta ezt mondani.
A fogadóba lépve megvárom, amíg ő maga is bejön, majd behúzom az ajtót magunk után. Szó nem eshet arról, hogy őt küldjem előre, egyrészt mert az megy be elsőnek, aki fizetni akar és az nyilvánvalóan én leszek, másrészt pedig ha éppen valami eszehagyott krimóbeli késdobálásba és átokszórásba csöppennénk, akkor se ő kapja a találatot, hanem én. Udvariasság és védelmezés, melyen talán nem sértődik meg, bár ki tudja mennyire lett emancipált nő az elmúlt eltűnős időszaka alatt. Bár ha csak emancipált, s nem feminista, akkor oly nagy gond nem lehet. - Egy szobát szeretnénk kivenni, ahol megszárítkozhatunk. És ha van rá lehetőség, akkor majd a vacsorát is odafent költenénk el. - lépek a pulthoz, s adom le az igényeimet teljesen magától értetődő, könnyed hangon, minden zavartól mentesen. Soha nem érdekelt, hogy mit gondolnak a cselekedeteimről és a viselkedéseimről idegenek, vagy félidegen-félismerősök, néha még az ismerősök véleménye sem volt elég ahhoz, hogy változtassak azon, amit előre elterveztem. tehát nem zavartatom magam most sem amiatt, aminek tűnhet a látogatásunk. Én is a magunk dolgával törődöm, s tegyen így mindenki más is. Egy a lényeg, hogy amint megkapjuk a szobakulcsot, Sarah kezét továbbra sem eresztve felsétálok az emeletre, s a szobaajtón ezúttal az udvariasság úgy diktálja, hogy előreengedjem őt, s csak miután beléptem mögötte akkor nyúljak játékosan dereka után, hogy magam közelébe penderítve, hátit az ajtófélfának döntve újból - ezúttal több játékossággal - megcsókoljam őt.
♫ Zene ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem foghatom az alkoholra, hiszen már hosszú ideje kikerült a kezemből, nem foghatom a táncra, hiszen Ashtonnal is megannyiszor táncoltuk át az éjszakát, nem foghatom arra, hogy egy éve nem kötődtem semmihez és senkihez, csak jártam a világban és próbáltam megemészteni az életemet… Nem is szabad kifogásokat keresnem. Csak megélem az érzéseimet, elfogadom, hogy valamilyen őrültség hajt, hogy eszembe se jusson magamat diákként, őt pedig professzorként aposztrofálni és minden porcikám azt kívánja, hogy lássa bennem a nőt és kívánjon. Mutathatok én akármilyen magabiztosságot ezen az éjjelen, azért ezeket a szavakat képtelen lennék hangosan kimondani. Amikor meglátom a mosolyát a cigarettára én is vissza mosolygok és kissé előre hajolva nem éppen gyakorlottan, de beszívom az első slukkokat. Sosem voltam a végletek embere olyan tekintetben, hogy ha már valami megtörtént nincs visszaút, nincs megállás, most mégse keresek kibúvókat, mikor meghallom a kérdését. - Tetszik a hangzása. - válaszolom, szinte búgva, ahogy felpillantok indigónak ható tekintetébe. Jóval magasabb mint én, talán húsz centi is megvan, de nem érzem magam a legkevésbé se gyermeknek a közelében. A karjaiba férkőzöm, átkarolom a nyakát, ahogy megcsókolom, pedig ott van a pakliban, ha reálisan akarnánk gondolkodni, hogy elutasít - de nem akarunk. Egyáltalán nem akarunk! Hatalmasat dobban a szívem, ahogy az ajkaink összeforrnak és megragadja a derekamat, mintha valami régen elfelejtett láng gyulladna újra és kínzóan belehasít az édes érzés nem csak a mellkasomba, de az egész testembe. Ilyesmiről az élettől kiégett középkor végén járók szoktak talán beszélni, mégis, annyira belefelejtkeztem az életem minden bajába - amik azért valóban nem kicsik -, hogy szinte meglepetésként ér a forróság és vágy, pedig már hosszú percek óta épül bennem. Viszonozta. Nem lökött el. De vajon mi történik, ha én még többet akarok? Hosszan kiélvezem a szenvedélyes csókot, de amikor elválunk akkor is ott maradok a karjaiba, nem lépek egy tapodtat se hátra. Az arcom, ami az átváltozásom óta jóval fakóbb és színtelenebb most azért halványan kipirul, de még feltűnőbb a tekintetemben a csillogás és a mellkasom fürge emelkedése és süllyedése a karjaiban. - Igen. - suttogom halkan és hiába az elemi kapcsolatom a széllel vagy az érzékeny szaglásom, még is meglepetésként ér, hogy elered az eső körülöttünk. Olyan régen nem volt öröm az életemben, hogy kiszakad belőlem egy halk nevetés, ahogy megfogja a kezemet és kivon az esőbe - természetesen követem, egy kicsit sem állok ellen. A cseppek lassan eláztatják a ruhámat, a hajam, de mit se számít, mert ezúttal a férfi húz magához közel és csókol meg. Ezúttal tényleg nem igazán akaródzik eltávolodnom tőle, az, hogy ő csókolt meg engem már kész bizonyíték arra, hogy az imént, mikor én kezdeményeztem nem csak a pillanat hevében viszonozta - avagy a pillanat még mindig tart és remélhetőleg sosem múlik el. Talán minden bátorságomra szükségem van, hogy a csókot végül megszakítsam és lábujjhegyen állva lassú puszikat adva az arcán egészen a füléig halkan belesuttogjak. - Sétáljunk el a Szárnyas vadkanhoz... - szólalok meg éppen csak olyan hangosan, hogy a körülöttünk pattogó esőcseppeken keresztül is tökéletesen hallgassa. Természetesen veheti úgy, hogy csak felmelegedni akarok egy fogadóban, de nem úgy ismertem meg, hogy ne értse a jeleket. A Három Seprű sokkal távolabb van és sokkal feltűnőbb jelenség is lennénk, hiszen Rosmertával rengeteg tanár tartja a kapcsolatot, viszont a külterületek fogadójában soha senki nem emelne szót, fel se tűnnénk, ha... Ha... Az ajkaim súrolják a fülét és a nyakát, miközben beszélek, majd csak annyira távolodom el, hogy várakozóan a szemébe nézhessek.
Ritkán érzem magam öregnek, hiszen aki diákok közt létezik az egy részben maga is az marad, így hamar el is hessegetem az egész karolás-kézfogás mizériát a fejemből. Persze az is hozzásegít ehhez, hogy azért nem ettem még meg (remélem) kenyerem javát, így azért az aggastyán életérzés tényleg reálisan elkerülhet. Pláne, hogyha ilyen izzó találkozásban van részem, mint amilyen most ez Sera oldalán. Elkapom pillantását, s nem eresztem, enyhe pimaszsággal még az álla alá is nyúlok futólag, amikor végigmér, ezzel próbálva marasztalni érdeklődését. Nem szemérmetlenül sokági, nem úgy, hogy azzal esetleg zavarba hozzam, de épp elég jelzéssel arra, hogy bizony feltűnt az, hogy megfigyelt. A cigarettatárca után nyúlva finom simítással zárva eresztem el állát, s húzom vissza kezemet az intim szférájából, hogy aztán dohánnyal kínáljam. Meglep, amikor szavainak ellentétesen cselekszik, de mégis el kell mosolyodjak rajta. Valahogy az egész annyira ő, annyira illik a jelenbe a maga ambivalenciájával, hogy efféle reakcióra sarkall. Ajkaim közé biggyesztek egy szálat én magam is, majd pedig a tárcát eltéve pálcámat veszem elő, hogy egy lumosnyi lángot varázsolva gyújtsam meg az ő szálát és a magamét is mielőtt a pálca újra eltételre kerül. - Nos, ha nem, akkor.. ezt az éjszakát nevezhetjük az ismeretlen próbálgatásának? - szalad ki a számon a kérdés, nem átgondoltan de mégsem meggondolatlanul. Hagyom, hadd hallja ki belőle a felhívást keringőre és nem, cseppet sem szégyellem magam el miatta. - Azt.. - bal kézzel eltartom testemtől és ezáltal az övétől is a meggyújtott cigarettát, amibe alig pár slukkot szívtam bele. Fordulnék, hogy olyasmit cselekedjek, aminek át nem gondolt következményei akár bajt is hozhatnának a fejemre, de még mielőtt kimondhatnám, hogy én is jobban értékelném, ha nem beszélgetnénk most cselekszik, s szó szerint ajkaimra forrasztja a megfogalmazódott, feltörni időt nem kapott szavakat. Talán meglepem - talán épp erre számít, nem tudhatom - azzal a szenvedéllyel, amivel visszacsókololod. Lendületesen nyúlok derekára, hogy a faltól ellökve magam hozzá húzódjak közelebb, s közben szemérmetlenül kapok nyelvemmel az övé után a csókban összeforrva. Borostámmal ajkai köré karcolom az összes "nem szabadna, de mégis így akarom" szólamot, melyet nem óhajtok megszólaltatni. Hagyom, hogy ő szakítsa meg a csókot, amikor úgy gondolja, hogy eleget kapott belőle, s tudatosan zárom hét lakat alá elmémet és az összes kételyem. A labda nála van, én kiterítettem a kártyáimat. Ember vagyok, férfi és nem fából faragott szobot, akit hidegen hagy egy gyönyörű nő, s az, hogyha kacérkodnak vele. Most nem a diákom és én nem a tanára vagyok. S bár alapvetően nem így ismernek, de van egy ilyen oldalam is. Az olaszországi évek hűségességben tartottak meg, de nem tagadhatom, hogy a déli temperamentum és virtus, a nőkhöz való hozzáállás a bőröm alá kúszott. S bár régen a feleségem volt az egyetlen élvezője annak, amiképpen én is az olaszságba olvadt jellemű lettem.. már rég nincs rég. És most csak élvezni szeretném, hogy itt vagyunk. Pontosan úgy, ahogy eddig. Vakrepülve és nem eltervezve előre, hogy milyen cselekvés után mi következik. - Erről is majd.. - mélyet szippantok illatából, s még mindig nem távolodom el tőle. - ..legközelebb beszélgetünk? - teszem fel a kérdést, melyre nem is annyira a szóbeli, hanem a tettleg válasza érdekel. Nem vagyok egy Casanova, de szent sem, s majd' meghalok a kíváncsiságtól azt illetőn, hogy merre kíván kalauzoljon minket ez az éj. Úriemberként hagyom Serát irányítani, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek saját elképzeléseim. S legyen bármilyen klisés is, de az eleredő esőt megérezve bőrömön el kell vigyorodjak. Ezúttal én vagyok, aki kézen fogja őt, s hogyha nem húz vissza, akkor kihúzom az eresz alól, s a szakadó cseppek alatt ezúttal én vagyok az, aki megcsókolom. Ennyit arról, hogy teljesen hagyom őt irányítani..
♫ Zene ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ha szóba hozná, nem is tagadnám le, hogy mennyire másként viselkedek, mint mondjuk egy évvel ezelőtt tettem, mert nem lenne értelme. Tisztában vagyok vele, mégis szükségem van a táncra, arra, hogy annak ellenére, hogy a tévhitek úgy tartják, hogy lényegében már halott vagyok, igen is érezzem, hogy élek. Érzem a mozgásán, a lopott vagy éppen nem annyira titkolt érintésein, és a pillantásán, hogy életemben először nőként tekint rám teljesen eltörölve a korábbi skatulyát, amibe belehelyezett. Pontosan erre van szükségem, a szabadságra, levetni azt a sok-sok terhet, amit akarva vagy akaratlanul a vállamra pakoltam az évek során. Csak halkan nevetek egyet a kis megjegyzésére az idővel, észre se veszem, hogy a karját akarja nyújtani és én csak egyszerűen a kezét fogom meg, így bennem nem realizálódik olyan keményen a különbség. Az egész szórakozóhely 20-30 évesekkel van teli, senki sem kimondottan egy lovag aki a karján hordozza a kiszemelt lányt, nekem pedig eszembe se jutott a karjára várni. Ahogy a falhoz helyezkedik, hátát és az egyik lábát is nekivetve, én csak futtában pillantok végig, igyekszem nem rajtatartani a tekintetemet, majd mellé lépek és a vállamat a falnak támaszkodva fordulok felé. A bókjára kissé megrezzenek, mert minden válasz, ami az ajkamra jönne olaszországról és Dany-ről szól, hogy igazán apja-fia páros lehetnek, mert ő is szeret bókolni, de valamiért mégsem mondom ki, attól tartva, hogy abban a szent pillanatban megváltozna a viszonyunk, vissza a kezdetekhez. Valamiért nagyon kapaszkodom ebbe a kialakult illúzióba, a férfi és nő a bárpultnál találkozik... Tökéletes. - Nem. - válaszolom, de ettől függetlenül amikor felpattintja a cigarettát kinyújtom a kezemet és elveszek egy szálat. Kipróbáltam már néhányszor, de nem találtam olyan kellemesnek vagy éppen addiktívnak, hogy egy-két alkalomnál többször használjam, ráadásul én voltam a felelősségteljes nővér, ritkán mozdulok ki, ritkán iszom, nem cigizek, a drogokat pedig élből elutasítom és kapásból le is beszélem, aki ilyen hülyeségekkel él. Ilyen voltam, de milyen vagyok? Ha mugli öngyújtót vesz elő, ha pálcáról gyújt kis lángot beszívom a cigit éppen csak egy aprót köhintve, de ez talán egyben időhúzás is arra, hogy feleljek a kérdésére. Korábban már ma is elvesztettem a türelmemet, de az elmúlt percekben kibontott annyira a csigaházamból, hogy ne harapjak oda és őszintén válaszoljak. Felpillantok rá, a cigit egészen kecsesen kivéve az ajkaim közül, magam mellé eresztve, míg beszélek, tekintetemet a férfira emelve. - Azt hiszem jobban értékelném, ha csak legközelebb beszélnénk. - mondom, mert egészen egyszerűen ez az igazság. A szívverésem kezd egy kissé lenyugodni most, hogy csak egymás mellett állunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem marad meg bennem az az érzés, ami egyszerűen a férfi közelébe húz. Most is egészen közel állok, a hozzám hasonlóan kék, de most az éjszakában mély indigónak tűnő szemeibe nézve, míg nem meg nem állapodik a pillantásom az ajkain. Nem akarok beszélgetni. Lehet, hogy ő lehűtötte magát, hogy hiába érzem mellette magam felnőtt nőnek, inkább szeretne diákjaként kezelni, csak hagyni, hogy kiadhassam a lelkemet, de nekem egészen másra van szükségem. Alig szívtam néhányat a cigarettából, de újra lazán magam mellé ejtem a kezemet, ezúttal a szálat is kiejtve, hogy hozzá simulva, a nyakait átölelve, a tekintetét rabul ejtve megcsókoljam. Lehet, hogy azt fogja hinni, hogy csak túl sokat ittam, pedig az ajkaimon már nem is érződik az alkohol íze, mintha a szervezetemben rekord gyorsasággal lebomlana a szesz - még egy furcsasága talán a vámpír létnek. A mellkasának dőlve, egészen magabiztosan hajolok fel hozzá, persze eszemben sincsen rá erőltetni magamat, ha ellök vagy elhajol, még elemi ösztönből sem használom a képességeimet, hogy ne tudjon “elmenekülni”. Ennyi tartásom azért van, hogy csak akkor adjam oda magam, ha a másiknak kellek is.
Ahhoz képest, amilyennek az iskolában az órákon megismertem módfelett másnak tűnik Sarah ebben a helyzetben, s bár valahol a koponyám legmélyén ez szöget üt a fejembe - hiszen gyökeres változás nincsen ok nélkül - mégsem jutok el odáig, hogy lassítsak vagy leálljak azonnyomban, amint ezt talán kellene. Kedvemre való a tánc, a női test közelsége, buja mozdulataira rebbenő testének kecses íveinek érintése. A szemérmetlenség határát éppen csak súrolva, finoman átlépve hagyom, hogy elfeledjem azt, hogy a diákom, hogy fiatalabb, hogy akármennyire is ismerjük egymást korábbról. Most csak ő van, nagy betűkkel, a nő, a táncpartner, a lány a pult mellől, akinek bár tudom a nevét, s aki tudja az enyémet, ennél több előismeretet mégsem csepegtetek mozdulataink közé. Legalábbis eleinte nem. Aztán ahogy fogy az ütem, s az ismert dal a végefelé következik - majd a következő és az azt követő is erre a sorsra jut - úgy kezdek egyszerre ködösen gondolkodni, s épp ez lesz az, ami kijózanít úgy is, hogy részeg sem vagyok. Pihenni invitálom, távolabb zajtól és pikantériától, mert úgy érzem, hogy szükség volna arra is, hogy ne csak a testünk beszéljen. És talán a szavak kevésbé lesznek veszélyesek, mint amerre haladhat ez az egész táncolás. Hiszen egy ponton, midőn szemből füléhez hajoltam egy tizedmásodpercre elidőztem ajkai előtt. Légvézelének pilleszárnyai megbizsergették ajkaimat, s majdnem átléptem egy olyan határt, amit nem lett volna szabad. - Nem az imént beszéltük meg, hogy nem korlátozzuk magunkat időkeretek közé? - mosolygok rá válaszul, s már ajánlanám fel a karomat, amikor megfogja a kezem, s magamban megállapítom kis keserűséggel, hogy vén vagyok. Az olyasmi udvariasság, mint nőkkel kart karba öltve sétálni nem a fiatalok szeánsza, s bár jólesik megfognom a kezét, ez a tapasztalás szintúgy a józanság felé terel. - Nem tűntél olyannak, aki elalélna, de a lehűlés talán mindkettőnkre ráférne. - vallok színt tettetett könnyedséggel a táncparkett szélére keveredve. Előreengedem az oldalsó kijáraton, majd kilépek utána a friss levegőre. A zaj után szinte bánt a csend, így szomjazóként fordulok felé, mikor megszólal, s hangját hallhatom saját gondolataim helyett. - Felettébb kellemes, de úgy vélem a társaság teszi. - támaszkodom a falnak háttal, hogy felhúzzam ehyik lábamat magam alá, s talpammal is megtámaszkodjam ekképp. - Dohányzol? - kérdem, s közben farzsebem felé matatok, hogy egy cigaettatárca kerüljön kezembe a mozdulat nyomán. Ha igenlő a válasza, akkor kinyitva feléje nyújtom, hadd vegyem először ő, s csak eztán biggyesztek egy szálat ajkaim közé. - Van kedved elárulni, hogy mi mástól változtál meg a gyászon kívül, vagy ma csak tegyünk úgy, mintha mindig így lett volna, s legközelebb beszéljük meg a tényeket? A kérdésem talán nyers, talán megint felfortyan és megfedd miatta, de a szándékom abszolút törődő. Érdekel, ekképpen a lelke is érdekel, s nem szívesen nézném végig, ahogy átbulizott éjszakák címén tönkreteszi magát. Mert ma itt vagyok, de ki lesz majd vele holnap.. vagy holnapután? Aki a bajt keresi az egy idő után megtalálja azt.
♫ Zene ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem egészen tudom, hogy mi ütött belém, hogy akármilyen zavarbaejtő, hogy az erős teste körülvesz, ahogy a kezeivel vezet, én még sem szeppenek meg és kihívó maradok. Minden porcikám azt kívánja, hogy a férfi engem nézzen, engem lásson, senki és semmi mást, mintha ez a figyelem elfeledtethetné minden gondomat. Végül is rengeteg nő van, aki így növeli az önértékelését, csak eddig én nem tartoztam közéjük, én voltam a felelősségteljes nővér, aki maximum az italokat fogadja el, kedvesen mosolyog, aztán lelép a színről úgy, hogy még a becsiccsentést se kockáztatta meg. Talán az teszi, hogy még mindig frissnek élem meg az átváltozásomat, vagy az, hogy mire ideért már ittam egy keveset, vagy az, hogy hiába indult a kapcsolatunk azzal, hogy szóban nekiestem, nagyon is vonzó felnőtt férfi. A kortársaim nagy része inkább karcsú, nyúlánk, jó része még szőrtelen és kisfiús, de ha arra gondolok, hogy Férfi, akkor igen is Grayson kúszik be a tekintetem elé. Ahogy most is, mikor a keze lecsúszik a derekamról, az arcom pedig fellángol és felpillantok a játékos tekintetére. Kicsit talán végig megjátszottam csak a csábító szépséget, a magabiztosságot, de most valahogy úgy érzem, mintha nem is lenne visszaút, vagy éppen nem akarnék rálépni. Talán ő azért ilyen felszabadult, mert nem gondol bele, hogy bármilyen következménye lehetne, nem is gondol rám valóban nőként, csak időtöltés ez az egész, és ha így van, akkor se hibáztathatom, bár itt és most, amikor a testünk minden pillanatban összeér és úgy érzem az egész testem áthevült… elképesztően csalódott lennék. Nem mondanám ki, mert úgy hangozna, mintha valami vágyakozó tinédzser lennék, aki belezúgott a tanárába, aki egyébként az egyik barátjának az apja. A tekintetem fényesen csillog, mintha az a sötétség és teher, amivel együtt rám talált szünetre ment volna, csak élvezem a táncot, a bizsergést, az érzéseket, amiket kivált belőlem. - Az egyetlen módja, hogy kiderüljön, hogy mindent beleadunk. - mosolygok vissza, pedig valahol az is motoszkál bennem, hogy ha nem elég, akkor jöjjön el még egy éjszakára… Jól esik a tánc, követem, amikor vezet vagy éppen megpörget, néha csak átkarolom a nyakát, amikor szemben állunk és egészen közel húzódok hozzá, vidáman, néha-néha még fel is nevetve. Mikor a fejével az ajtó felé biccent kicsit meglepődöm, mert nem gondolok arra, hogy a kipirult arcom miatt máris levegőzni kísérne. Talán a lovagias férfiak a zsánereim igazából, hiszen Elijah volt az egyetlen kvázi “tartósabb” kapcsolatom, aki szintén a barátságosak és megértőek csapatát erősíti. - Rendben, csak egy percre. - bólintok végül, és amolyan természetesen fogom meg a kezét, hiszen tánc közben is gyakran összekapcsolódtunk, hogy utat törjön a táncoló emberek között a kijárat felé. - Azt azért leszögezem, hogy ez még semmiség volt, órákig bírom még a tempót. Csak hogy ne hidd, hogy szörnyen kifulladtam és le kell hülnöm, különben menten elalélok. - nevetek fel kicsit, és olyan régen nevettem igazán szívből, hogy egészen idegenül cseng és mégis jólesően. Kint már egészen csendes a város, alig vannak emberek, alig van forgalom, így olyan, mintha a fülledt és zsibbasztóan hangos táncparkett után itt hirtelen végtelenül nagy lenne a csend körülöttünk. Ugyan a mellkasomban hangosan zakatoló szívemet így csak még hangosabban hallom, a kifinomult vámpírhallásomnak köszönhetően, de miután rájövök, hogy ezt hallom, egészen közel húzódik a férfihez, és szinte érdeklődve nézek rá - vajon az ő szíve is hevesen ver? - Eddig hogy tetszik az átbulizott éjszaka?
A túlzott önkontroll nem mindig vezet jóra, bár én lehetnék az utolsó, aki az orrára koppintson bárkinek emiatt. Magam is azt az elvet tettem részemmé, mely arra sarkall, hoy mindig kontrolláljam a tetteimet, s bár mindig mások jólétéért téve, mégis félresiklatva a dolgokat. De ez már csak ilyen. Szép madarak vagyunk mindketten, az már igaz. Nem gondolok magunkra tanár-diák párosként. Abban a pillanabtan, ahogy a bárba beléptem megszűntem tanárnak lenni, ekképpen Sarahról sem a diákom jutott eszembe, hanem az, hogy ugyanolyan vendég itt, mint bárki más. Igaz ugyan, hogy közvetlenebbül léptem be szórakozásának személyes terébe, mintha egy idegen lett volna számomra, de.. nem a diákom. Nem itt, nem ma, nem most. Most csak egy csinos nő, aki vigasztalásra szorul, s akit felkértem táncolni annak érdekében, hogy ne rombolja tovább önmagát az itallal. Nem vagyok vak. Látom, hogy gyönyörű, hogy mozgása kecses és kihívó, s ez nem hagy hidegen. Az, hogy egy bizonyos határt nem lépek át nem azért van, mert a diákomat szemlélem személyéáben, hanem azért, mert tisztelem a női nemet. Nem érintem hát szemérmetlen helyeken a testét, ugyanakkor a tánc hevében nem is tartom tőle távol magam. Egy ritmusra mozgunk, a közelemben tartom, hosszan szívom be illatát és erős kezeimmel vezetem a mozdulatainkat, nem mellőzve a ritmikafűtöttséget sem belőlük. Néha talán derekáról hajszálnyival lejjebb siklik érintésem fenekének gömbölyded ívére, s ha ilyenkor felpillant rám, akkor cinkos csillanással kapcsolódhat tekintetem az övébe, de olyan röpke idő mindez, hogy talán észre sem veszi. - Van ahhoz elég hosszú egyetlen éjszaka? - kérdezek vissza a "lemaradásom behozását" illetőn egy kacsintás kíséretében. Továbbra sem akarok kiabálni, így füléhez szorosan odahajolva szólok, hogy aztán válaszára várva hajoljak kicsit messzebb annak érdekében, hogy elkaphassam tekintetét. Élvezek elmerülni a pillanatban, mozgásának szemlélésében és saját testemmel való lekövetésében. Van valami szokatlanul könnyed érzés, ami hatalmába kerít, s bár meglehetősen furcsállom, de nem hazudok magamnak: évek óta nem éreztem már ennyire felszabadultnak magam. Túlzásba esni viszonbt nem szeretnék, éppen ezért amikor látom, hogy orcái mintha kipirulnának a megerőltetéstől - fülledt hely, testmozgás.. nincs ebben semmi meglepő, amire gyanakodnék - fejemmel az egyik kijárat felé bökök. - Szólj, hogyha esetleg szívjunk egy kis friss levegőt! - ajánlom, de nem indulok el, amíg ő nem dönti el, hogy mit szeretne. Élvezem a táncot, nincs ellenemre, hogyha folytatjuk, de azt sem szeretném, ha diszkomfortosan érezné magát.
♫ Zene ♫ ϟ [url=]Kinézet[/url] ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem válaszolok neki, mindenkinek megvan a maga igazsága, és az én világomban most lényegében mindenki gonosz és minden el van cseszve. Van egy olyan érzésem, hogy másnap nagyon szégyellni fogok mindent, amit ma tettem, hiszen alapjáraton az egész életem arról szólt, hogy mindent kontroll alatt tartsak, elnyomjam a saját érzéseimet és igényeimet, eltitkoljam a képességemet és csak azzal törődjek, hogy a testvéreimnek a legelviselhetőbb élet jusson, ami a szüleink halála után lehetséges volt. Most meg itt vagyok, iszok, sajnáltatom magam, beszólogatok, küzdök az újdonsült vámpírságommal és az összekuszálódott érzékeimmel, ráadásul ahogy a táncparkett következik, tagadhatatlan hogy nem úgy táncolok, ahogy egy tanár-diák párosnak illene. Flörtölök, azt akarom, hogy rám tapadjon a tekintete, eszembe se jut úgy nézni rá, mint Dany apja és nem csak azért, mert biológiailag nem is az, hanem azért mert… Dögös? A pia beszél belőlem, vagy az, hogy az elmúlt hónapokban annyit sajnáltattam magam, hogy alig tudom már, hogy milyen érzés élni? Pedig élek. Akárki akármit mond a vámpír létről, nem szűntem meg önmagam lenni, legalább is nem teljesen, azt hiszem. Nem húzódik el, nem kezd el szemérmeskedni, erősen tart, én pedig dobálom neki a labdákat és tovább szurkálódom, nem csak a táncommal tartom fent az érdeklődését. Ahogy a válaszát a fülembe leheli végigjár egy kellemes bizsergés és egész testemmel hozzásimulok háttal, ahogy az erős karjai a derekamra csúsznak, majd a hasfalamra és megpörget. Nem vagyok profi táncos, igazi lépéseket vajmi keveset ismerek, de mivel magabiztosan tart szóba se jöhet, hogy megcsússzak vagy átessek a saját lábamon és már ott is vagyok vele szemben. - Akkor nincs más választásunk, segítenem kell, hogy behozd a lemaradásod. - válaszolom, kihívó mosollyal az ajkaimon, miközben a kezeimet átvetem a vállán és úgy táncolok tovább átkulcsolva a nyakát, magamhoz vonva. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy megilletődjek a mozdulataitól, vagy éppen az érzéstől, ami átjárt mikor a leheletét a nyakamon éreztem, legalább ennyit megtartok a kontrollból. Lehet, hogy nem vagyok igazi táncos, hiszen Ashtonnal megmaradtunk az ugrálás szintjén mindig, a Roxforti bálokra pedig csak a keringőt szokták beleverni a diákokba, de az érzés és a tűz megvan. A ritmusra mozgok, ringatva a csípőmet és néha olyan közel vonva magamhoz, hogy már a homlokunk vagy az orrunk is összeérhet, néha pedig elengedve és a magasba nyújtott kezekkel hullámzok a zenére, kidomborítva a nem éppen elhanyagolható adottságaimat. Hol van az az eminens, anyáskodó lány, aki a szoros copfjával és magabiztos rendszerezésével mindent rendben akar tartani maga körül? Hát... vagy valahol nagyon mélyen, vagy sehol, mert most nincsen bennem semmi megfontolt és semmi átgondolt, csak a szívem a torkomban, ahogy a mozgástól egyre jobban kimelegedek... vagy a férfi érintéseitől. Vagy az éhségtől, ami még mindig néha rámtör és elképesztően nehéz megkülönböztetni egy egészen másféle éhségtől...
Az önuralom csak egy dolog, a kizökkenthetetlenség egy másik, s a mindent magamba fojtás a harmadik alappillére a jellememnek. Nem igazi tibeti zen ez, messze nem lennének rám büszkék a szerzetesek, hogyha látnák mivé formáltam magamban tanaikat, de tény és való, hogy onnan hoztam magammal a jelen attitűdöm nagy részét. Mert kellett a változás, kellett a lecsendesülés és kellett a technika, mellyel el tudom temetni mindazt, aminek mélyen illék nyugodnia. Egyszer, ha megemlítené előttem Tibetet tán felajánlanám, hogy elviszem oda. Hiszem, hogy mindenkinek el kéne töltenie ott receptre egy-két hónapot. De tán pár hét is elegendő volna ahhoz, hogy kikristályosodjanak bizonyos látásmódbeli anomáliák. Fogalmam sincs arról, hogy vámpír volna, így csak a magam önző férfiségéből fakadó egoizmussal tudom érteni testének jelzéseit. Nem zavar - ez ugyan a vámpírságára nem feltétlenül vonatkozna, hiszen azzal jócskán volna még mit megbarátkozzam, hogy a véremre szomjazik bárki -, könnyedén kezelem, túlzottan és az első reakciónál markánsabban nem is reflektálok rá, de azért szám szegletében féoldalasba húzódik némi csibészség a megengedett mosoly mögött. - Nem kell elhinned, de ez a tényeken nem változtat. - veszem ki finoman a kezéből a poharat, s teszem le a pultra, hogy annak lapjára csókolja az üveg a belé kapaszkodók megannyi búját s bánatát. Félreértés ne essék, nem hiszem magam mindenkinél okosabbnak és bölcsebbnek, de kijelentésem megfellebbezhetetlensége a komoly könnyedségben ettől még adja magát. Mert van, amiről megmásíthatatlanul úgy gondolom, hogy jobban tudom, s álszerénység lenne elhitetni a világgal, hogy nincsen így. Kacsójára fogva vezetem immár poharatlanodva a táncparkett felé. Lám, ez is egy olyan dolog, melyet visszafejtve tán összefüggés fedezhető fel a pohár elvétele és önös céljaim között, ha valaki nagy rosszindulattal óhajt szemlélni minden rezdülést. Nem vagyunk olyan plénum előtt, ahol meg kelljen gondoljam minden szavam és tettemet, civilben vagyok, hogy úgy mondjam, hát a professzor nem kerül elő annál jobban, amennyire a professzorságba vitt viselkedésem jellemem alap velejárója is. Egy szórakozóhely a táncolásra való, nem igaz? Hát akkor táncoljunk, kedves Sera! Nőiességének tüze ismét mosolyra fakaszt, ezúttal halványan sem sejtetve a távolságtartást és a kimértséget. Talán meglepi - vagy bárki mást is meglephetne, aki "ismer" - de én is tudok felszabadult lenni, s nem a "zenkaróval" a hátsómban köpött világra anyám. Erőteljesen tartom, ahogy közelebb simul, leheletem fülcimpájára csiklandozza szavaimat. Nem látom ajkainak összeszorítását, s a villódzó fények kereszttüzében annak okát se fedezhetném fel semmiképp, ám szavaira csak egy kissé keserű, de valahol mégis bűneit szégyentelenül vállaló nevetés a válaszom. - Akkor bizonyára azt is tudod, hogy kimaradtak a bulizós éveim és az áttáncolt éjszakák. Van mit bepótoljak, azt hiszem. - engedem el szavainak tán fenyegető élét, s ütöm el ennyivel. Derekára csúsztatom kezeimet, majd a jobbot onnan előre a hasfalára, hogy átvándoroljon a simítás az átellenes oldalán felfelé kezéig, s egy hirtelen mozdulattal forgathassam szembe magammal, mellkasomra vonva közelségét. Na most, kedves Sarah? Hogyan is tovább?
Audiovizuális hangulat az egyik kedvencemmel
♫ Zene ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
