2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
... ami annyit tesz franciául, egészségedre. Ötletes, nem?
A kopott kocsma romjai között hónapok óta zajlik a munka, hogy ezzel megnyíljon Roxmorts első igazán fiatalos szórakozóhelye, ami már rámutat arra, hogy a huszonegyedik században élünk. Koktélok, táncparkett, fények, zene, DJ, minden meg van ahhoz, hogy a Roxfort egyetemistái, tanárai, csak Roxmorts lakói kiengedhessék a gőzt. A berendezés ugyan nem csúcstechnológia egyelőre, hiszen nem egyszerű egyeztetni a mágiával az elektronikus berendezéseket, ráadásul igen drága is, amire miből is futná egy ki tudja honnan érkezett fiatal nőnek? A tulajnak, Gwyneira Rousseau-nak meg vannak a maga titkai, és persze a temperamentuma is, de pontosan tudja, hogy mi kell egy jó bulihoz, és ezt le is szállítja a fiatalságnak minden pénteken és szombaton, a többi napon egyszerű kocsma-koktélozóként üzemelve.
Ez a mai nap egy kiadós érzelmi hullámvasút. Kezdve azzal, hogy kiderül turnézni mehetünk, aztán, hogy szétesik a banda, hiszen hirtelen már csak hárman leszünk és hát Diego is láthatóan néha tehernek érzi a próbákat. Zavaros most minden, pedig én tudtam Camille problémáiról, csak hát én sem gondoltam, hogy az egész idáig fajul majd és ez lesz a vége. Valahogy talán túl naivan mindig azt gondoltam, hogy majd együtt megoldjuk és a végén minden rendben lesz, de most úgy fest egy szakasznak vége és innentől igenis minden másképp lesz, pedig most, hogy egy suliban vagyunk legalább már könnyebb dolgunk van, hiszen egy helyen, sőt földrészen vagyunk végre. Azért még hatalmasat sóhajtok az újabb nagy ölelésre és próbálom lassan elapasztani a könnyeimet, ami nem tűnik most egyszerű feladatnak. Mégse állhatunk úgy a színpadra, hogy látszik, hogy mindenki itt bőgött a fellépés előtt, még ha annyira nem is feltétlenül látszik ez a nézők soraiból. - De csak egy egész kicsivel kevesebb. - teszem hozzá, hiszen ha lenne egy időnyerőm, akkor simán még többet is próbálnék, hiszen ez az, ami pihentet, amit szeretek csinálni. A suli azért van, mert kell, mert elvárják tőlem. De e miatt kénytelen vagyok teljesíteni, viszont pocsék érzés lenne, ha visszakellene vennem a próbákból, hogy többet tanuljak. - Nyomjuk! - szívom fel magamat én is, mert a lelkesedés mégis csak ragályos és egyébként is nem kérdés, hogy én is szeretném, ha jól alakulna ez az utolsó buli, mielőtt még Camille bevonul az elvonóra. Rémes, hogy ideáig jutott ez az egész, és néha azért mégis csak úgy érzem, hogy ha nem őrizgetem a titkát, akkor talán előbb kap segítséget és lehet, hogy nem jutunk ideáig, de azt hiszem ezt már sosem tudjuk meg. Tipikus mi lett volna ha helyzet. Most nincs más dolgom, mint bepattanni a dobok mögé és jól kidobolni magamból minden feszkót. Még jó, hogy a fellépéseink komoly fizikai igénybevétellel járnak, úgyhogy hiába a mai drámahalom, biztos, hogy nem lesz majd gondom az alvással.
Márpedig a "nyugi" szónál több itt és most nem jut eszembe, hiszen soha életemben nem láttam még Camillet ilyennek és hát - lássuk be - nem vagyok tuskó érzelmileg, de azért néhanapján az sem árt, ha az embernek nem pillanatok alatt kell döntenie arról, mit mondjon vagy tegyen egy adott érzelmi szituációban... Hiszen percekkel ezelőtt még túlfűtött hangulatban voltunk a várható fellépésünk és turnénk híre hallatán, most pedig az egyik társunk, barátunk kifordult énjével találjuk szembe magunkat. Nem egyszerű. Sem kezelni, sem átélni mindezt, főleg abban az esetben, ha én és Frankie is hasonló problémákkal küszködünk nap, mint nap. A szülői nyomás mindkettőnk életében jelen van, noha az enyémben talán nem annyira jelentősen, hiszen Rocco már kitaposott egy bizonyos - általam járhatónak tartott - utat, de akkor is... A megfelelési kényszert baromi nehéz levetkőzni egy nagyobb család esetében. Azt hiszem, Camille szavai eléggé betaláltak Frankie esetében, de egyelőre nem firtatom azt, hogy mégis mire is célzott a lány pontosan. Itt és most Camille a legfontosabb, szóval igyekszem csakis rá, az ő mondandójára koncentrálni. Tisztában vagyok azzal, hogy hiába a hosszú évek óta tartó barátság, a titkok titkok maradnak. Van, amit egész egyszerűen senkivel sem oszthatunk meg, de végül mindig minden kiderül, bennem pedig így is rengeteg minden kavarog, amit előbb-utóbb ugyan, de tisztáznom kell Roccóval is. Utána pedig... Hát, majd meglátjuk mi sül ki a dologból idővel. Tehát azok után, hogy leültem és megbeszéltem mindent a bátyámmal, Frankie lesz az egyetlen, aki rejteget valamit. És mi, Roccóval. Hiszen a titkok folyamatosan begyűrűznek mindenhova és bármennyire is szeretném néha, nem oszthatok meg a két lánnyal mindent... Hogy sárkányok vagyunk, egy itt nem létező faj tagjai... Az ölelés ötlete hallatán azért akaratlanul is elmosolyodom, habár erre is csak azért vagyok képes, mert a Camilleban forrongó valami végre leülepedett és láthatóan hajlandó mindezt nyugodtabb hangnemben is megbeszélni velünk, ennek eredményeként pedig még a bennem uralkodó feszültség is pillanatok alatt elszáll, a titkaim terhe is hasonlóan rövid idő alatt omlik a porba mindenestől. - Kevesebb próba, több szabadidő? - vetem fel vidoran, miközben Rocco feltehetőleg a lányokat ölelgeti. Szerény személyem nem csatlakozik eme mutatványhoz, inkább a pult mellett álldogálva rágódik magában, pillantásával a jelenetet figyelve. - Nem kell figyelned. Ha van valami, szólunk - vonom meg a vállamat. - Többé nem hagyjuk, hogy idáig fajuljon a helyzet - teszem azért még hozzá, minek hallatán Camille játékosan felém legyint, mintha minimum megütni szeretne, de végül mosolyra húzódnak az ajkai. A kevés alkalom egyikre, hogy józannak látom, de legalábbis olyannak, aki nem ivott, mielőtt felbukkant volna. Még az alkohol szagát sem érzem rajta, amelyet olyannyira igyekezett folyamatosan elnyomni a legdrágább illatokkal, sikertelenül. Amikor Camille magához von egy ölelésre, nem tiltakozom, hanem ugyanolyan vehemenciával ölelem át őt és Frankiet is. A szívem két legfontosabb hölgyeményét, akik közül az egyik ma utoljára lép velünk színpadra. Nem tehetek róla, de a szemembe akaratlanul is könny szökik, szóval még mielőtt bőgni kezdenék, vonom ki magam az ölelésből, majd csapom össze mindkét tenyerem, túlzott lelkesedét imitálva az ötlet iránt. - Zúzzuk! - helyeselek, majd ragadom magamhoz a színpadon heverő gitáromat. Még most utoljára igyekszem jól érezni magam és nem Camille dobbantásán agyalni...
Rocco Vivanti
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2023-03-08, 03:27
Azzal nyugtatni valakit, hogy “nyugi”, egy idegösszeomlás közepén nem a legjobb módszer, de talán még mindig épkézlábabb mint ami bennem kavarog.. Össze préselem a számat arra, hogy Frankie olyan szaggatottan válaszol. És bármennyire is zavar, attól még igaza van. Én se teregetem ki, hogy sárkányok vagyunk az öcsémmel.. Mindig vannak olyan titkok, amik nem derülhetnek ki. Amikről csak az érintett beszélhet közvetlenül. Nem az akivel megosztották… Később valószínűleg azt is be fogom látni, hogy legalább Frankie jó hogy ott lehetett neki! Most viszont még nem tartok itt. Hagyom, hogy Diego átvegye tőlem Camille-t, már amennyire ezt kivitelezni tudja. - Senki, nem vár tőled bocsánatkérést. - mondom ki kissé zordan rezzenéstelenül állva Camille tekintetét. De valahol ott van mögötte az is, hogy.. “nem neked kell bocsánatot kérned!” Frankie-vel is össze akad a tekintetünk. Megerősíti Camille szavait amit tényleg nehéz lenyelnem és tényleg el kell, hogy gondolkozzam sok mindenen. Végül egy fokkal mérsékeltebben folytatja és végre megnyílik és legalább egy részét kibeszéli aminek ki kell jönnie. Sóhajtok egy orbitálisat a végére. Fizikálisan is lenyelem a mérgemet végül megadóan széttárom a hosszú karjaimat, úgy mindneki felé. Megérett az a gumimacis nagyölelés rohadjon meg! Ha mind össze borulunk, megszorítom őket annyira, hogy mindenki érezze, hogy tartva van. Fizikálisan is, lélekben is. És csak pár hosszú pillanattal később nyögöm ki, meglehetősen rekedten csengő hangon.. - Határozottan el kell gondolkoznom, hogy mindannyiunknak megéri-e ténylegesen.. Ha esetleg vannak javaslatok, hogyan lehetne bármi elfogathatóbb, most szóljatok! - az utolsónál azért még becsúszik némi költői túlzással élezett, jótékony “fenyegetés” de mindenki tudhatja; innentől biztos, hogy bármikor megkereshetnek ha valami nem tetszik. - Jobban fogok figyelni. - jelentem ki végig járatva a tekintetemet rajtuk. Ez is egy örök igazság velem kapcsolatban, kimondtam, az innentől úgy lesz. Pont. Legalábbis baromira igyekezni fogok. Mielőtt mindenki megfulladna azért eleresztem őket, legalábbis annyira, hogy még össze kapaszkodva egy körben maradjuk. Frankie-nek megdörgölöm a lapockáját, vállát vígasztalásként. Ő a másik aki meglehetősen elkenten néz ki. Camille-ra ránézve végül bólintok egyet. - Tiszteletben tartom a döntésedet és.. Bassza meg! Akkor legyen ez egy kurvára emlékezetes koncert így utoljára! - így utoljára együtt… Bár elszántnak látszom most is, a szikra visszatérni látszik a szemembe, szinte rettenthetetlennek tűnök, vagy olyannak aki baromira stabil mindenben. Akinek nem fáj semmi. De azért ezt mos baszottul megéreztem.. - Frankie jól mondja, segítünk, amiben tudunk. Ha mást nem, legalább csokit küldök majd vagy ilyesmi.. - dobom be, adva az érzéketlen tahót, mint akinek ennyire ment mélyre, persze erre Camille istenesen a bordám közé könyököl - Szemét! - de aztán kissé önkénytelenül felnevet, amiből hamar krokodilkönnyek lesznek. - Na pont ezért nem fogom megadni a rohadt címét az elvonónak! Legalábbis neked biztosan nem! - böki ki de a kínba némi öröm is vegyül részéről, mert a “fenyegetést” már szinte viccnek szánja. Végül elsőként bontja meg a kört és Frankie-hez fordul és a nyakába borul - Neked pedig köszönök mindent! És bocs, hogy majdnem hozzád vágtam azt a hülye üveget… - szorosan magához öleli, Diegot is betépve maguk mellé, ki ne maradjon az aranyifjú. Végül csak letörli a könnyeit és mindenki felé fordulva megadja a végszót. - Na zúzzuk szét ezt a helyet!
///Köszönöm szépen a játékot!! Hogy ki tudtuk játszani a banda nyitását- majdnem bomlásátxd Egyelen zárást fogok még írni utánatok aztán kitalálom mi legyen a kövi játék velük és hogy mikor indulózzon. Hogyan tudnak a többiek becsatlakozni ilyemsik. :3
- Én... én nem tehettem. - felelem lassan, hiszen mégsem adhattam ki Camille titkait, hiába olyan számonkérő most Rocco hangja. Na igen, azért ő a legszabadabb négyünk közül és ezt sokszor tényleg nem érzi át teljesen, vagy részben sem. Camille igyekezett, bár ettől még engem is meglep ez az egész. Azt hiszem én is csak a felszínt kaparásztam. Néhányszor elmondta a kétségeit és azt is észrevettem, hogy néha túlzásba viszi az ivászatot, de azt még én sem tudtam, hogy mennyire, vagy hogy felmerült benne, hogy kilépjen. Amikor aztán szinte már üvölt és a fejem mellett repül el egy üveg kezd megremegni a kezem és hát igen nehéz nem bőgni, ha a legjobb barátnőd a szemed láttára kezdi el lebontani a kocsmát, meg úgy általában mindent maga körül. Ebben az állapotban simán ártana nekünk, magának, így nem is baj, hogy Rocco egy öleléssel próbálja meg lefogni, mert még Diegot is majdnem megüti. - Cam... tudod, hogy ez nem... megoldás. - mondom kissé tompán, rekedt hangon, próbálva beleszólni az eseményekbe, de nehezen megy. Rettenetes ilyennek látni őt, ahogyan azt is, hogy hogyan hullik szét a banda és a mi kis családunk is egyben. Nem csoda, hogy amikor már kicsit higgadtabban folytatja és engem is megemlít nagyon nehezen tudok reagálni. Leginkább passzivitásba vonulva nyelek csak egyet és ölelem át magamat még mindig reszkető ajkakkal. - Néha nehéz az igaz, de... - akadok el, mert most tuti, hogy nem jó, ha nem hagyjuk, hogy mindent kibeszéljen magáról, de a végén nem tudok én sem mást tenni, csak odalépek Camille mellé, hogy megfogjam a kezét és erőtlenül simogatni kezdjem az hüvelykujjammal a kézfejét, hogy aztán Roccora pillantva még mindig könnyes szemmel nézzek szótlanul. A legjobb egy nagy ölelés lenne, ha szépen összeborulnánk, de tudom, hogy ez most nem megoldás. Muszáj megbeszélni, elfogadni a döntését és persze elsősorban Rocconak lenyelni a békát, no meg a kirohanást, ami tuti, hogy neki is pocsék érzés lehet most. Nem csak a banda miatt, hanem azért is, mert azért elég csúnya dolgokat vágott a fejéhez. - A fenébe is, ha bármiben tudunk, tudod, hogy segítünk. - törlöm meg az elmúlt pár percben már sokadszor az arcomat és próbálok visszatalálni a hangomhoz, hiszen nem szoktam én elgyengülni. Kemények vagyunk, mint a kád széle! Mégis csak rockbandánk van és nem valami lagymatag romantikus popnótákat játszunk. Most meg annyi itt az érzelem, hogy mindjárt felrobban tőle a hely.
Az nem kifejezés, hogy Rocco hadilábon áll az érzelmei kimutatásával és az azon alapuló helyzetek kezelésével. Kettőnk közül mindig is én voltam az, aki szóban is jelezte azt, ha valaki fontos volt számára, Rocco azonban inkább tettek útján fejezi ki az ilyesmit és azt is leginkább a maga sajátos kis módszereivel, ami nem biztos, hogy minden helyzetben célravezető. Tehát, amikor Camille betoppan, majd kifakad, már azonnal sejtem, hogy ebből baj lesz, de egy ideig nem lépek közbe. Úgy érzem, ha a lány nem tudja szóban is kifejezni azt, ami a lelkét nyomja, akkor csak még inkább tetéznénk a bajt. Ráadásul... Camille mindig is inkább Frankiehez állt közelebb, hiszen mindketten lányok és hiába a gyerekkori barátság, még így se volt képes mindent megosztani mindenkivel. Ezért se lep meg annyira, amikor fény derül arra, miszerint Frankie tudhat valamit. Valahogy annyira nyilvánvaló, hogy amikor egy szobában voltak elszállásolva egy-egy kisebb koncertünk során, nem csak némán feküdtek a sötétben és nézték a plafont. Camille kihasználhatta az alkalmat arra, hogy kiöntse valakinek a szívét. Valakinek, aki a szövetségese lehet... Frankieben pedig esélyesen jó hallgatóságra lelt. Hogy hibáztatom-e őket? Aligha. - Camille... nyugi... - próbálom meg csitítani a lányt és el is indulok felé, hogy visszatartsam, de amikor rám pillant, szinte azon nyomban megtorpanok. Valahogy minden indulata benne van a tekintetében és szavak nélkül is érzékelem a helyzet súlyát. Ez most tényleg nem egy olyan szituáció, amelyet ennyivel le lehet rendezni. Ide nem lesz elég egy bocsi, de nem vettem észre vagy oké, üljünk le és beszéljük meg az egészet-mondat. Nem, ezúttal nem fogjuk ennyivel megúszni. Ráadásul, engem is kiborít ez a váratlan jelenet és ilyen esetekben nehezebben realizálom magamban, hogy nem éppen emberi erővel rendelkezem... Vagyis, akaratlanul is erősebben ragadhatom meg Camille csuklóját és törhetem el egyetlen mozdulatommal. Ha ezt vesszük alapul, Rocco számára előny, hogy ő képes ilyenkor is hideg fejjel gondolkodni. Én már átvettem az emberek értékrendjét ebből a szempontból és alkalmazkodtam hozzájuk. Mondjuk, ez nem is csoda, hiszen több időt töltök velük, mint a saját családommal... Akkor se lépek közbe, amikor Camille Roccót püföli és szó szerint tombolni kezd. Ez valahogy kell számára és teljesen érthető a helyzete, hiszen valóban ezzel küzdök én is. Gyerekként még annyira semmiség volt ez az egész, kis lázadás, kis játék, semmi komoly, erre ez lett belőle... Ahogy nőttünk, úgy nőtt a gondjaink súlya is a bandával kapcsolatban és úgy nehezedtek a vállunkra az elvárások is, amelyek alatt Camille most roppant össze. Tétlenül nézem végig tehát, ahogy teljes mértékben kifordul önmagából és csak akkor teszek valamit, amikor Rocco átöleli a magatehetetlenül zokogó lányt. Ha a bátyám hagyja, akkor elhúzom tőle és megpróbálom magamhoz vonni, de Camille indulatai még mindig nem ülepedtek le teljesen, éppen csak baromira meglephette Rocco mozdulata. Amint ismét észbe kap ugyanis, máris lendül a tenyere, én pedig ahelyett, hogy elkapnám azt, elhajolok előle, így csak az üres levegőt éri a mozdulat. - Ne várd, hogy bocsánatot kérjek - fújtat Camille, a szavait egyenesen nekem címezve, miközben - a jelenlegi indulataihoz képest - elegáns mozdulattal söpör ki egy tincset a szeméből, de a keze tisztán láthatóan remeg. - És egyikőtök se higgye azt, hogy maradok. A döntésem végleges - szegi fel a fejét és szegezi immár a tekintetét Roccóra, hiszen mindannyiunk szemében ő az, akinek el kell a bandából való kilépést fogadnia. A bátyámat kell meggyőznie, nem minket, ezt pedig Camille is tudja. - Ne érts félre, szerettem a zenélést, ahogy titeket is, de pár dolog kezdett elég komoly fordulatot venni az életemben és nem mindenki járhatja a te utadat. Nem mindenkinek megoldás az, hogy lázad az elvárások ellen és magasról tesz mindenre. Igaz, Frankie? - vet egy jelentőségteljes, amolyan mindent tudó pillantást a lány irányába, némi bűnbánattal a hangjában, de egyelőre továbbra sem jut el a bocsánatkérésig. Leülepedtek az indulatai annyira, hogy emberi hangnemet üssön meg velünk szemben, de ennyi és nem több. - Ez már túlnőtt rajtunk és én befejeztem. Ha még benne vagy, a mai napot végigtolom, de utána végeztem. Sajnálom - sóhajt végül egyet. - Tudom, hogy ez mennyire fontos neked, de mint már említettem, nem a zenélés mindenkinek az életcélja. Szép volt, jó volt, amíg tartott, de az utóbbi időben eléggé kicsúsztak az ujjaim közül a dolgok. A szüleim baromira bekeményítettek és az ital sem könnyíti meg a dolgom. Idő kell, hogy összeszedjem magam és ismét talpra állhassak. Elsőként elvonóra kell mennem, utána pedig... átveszem a céget - süti le a szemét hirtelen, hiszen egészen idáig arról papolt, hogy mennyire nem akarja a szülei által neki szánt utat járni. Ezt szerette volna mindenáron elkerülni, most pedig hirtelen mégis az élére állna?
Rocco Vivanti
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2023-01-30, 00:36
- Ha eléggé jól sikerül végülis akár télire is beiktathatunk valamit. - tárom szét a kezeimet Diego szavaira, voltaképp kifejezve, hogy örülök, hogy beadta a derekát! Frankie is elkapja a hangulatot és egyetlen pillanatra minden megvalósíthatónak tűnik. Minden! És ekkor jön Camille és az, hogy kiszáll. Egy pillanat alatt még a hideg is lever és látványosan végigfut rajtam a libabőr.. Valószínűleg senki nem látott még így. De csak nézek rá, persze nem kerüli el a figyelmemet az amit Frankie kimond és Camille még rá is bólint erőtlenül. - Te tudtál erről? - egy kissé metszőn villan a tekintetem de aztán csak kiengedem a levegőmet. - Miért nem szóltatok hogy baj van?! - nézek hol az egyik lányra hol a másikra. De nagyon uralkodnom kell, hogy a hírtelen jött vihart ne rajtuk verjem le. Arról nem is beszélve, hogy a felelősség bűntudata is nem kicsit gyomron rúg, de mielőtt össze foglalhatnék ezzel kapcsolatban bármit is Camille egyszerűen kifakad - Talán ha az utóbbi pár évben kihúztad volna a fejed a seggedből és nem csak a “banda” meg a meló létezett volna számodra, akkor… Akkor észre vetted volna magadtól is! - hát igen ezt megkaptam.. össze is préselem a számat és megállom hogy indulatból válaszoljak vissza neki. A vérem a fülembe tódul és vadul rágom az állkapcsomat. Camille pedig csak folytatja és hírtelen mindent ránk borít. Kiömlik belőle mindaz, amivel amúgy Frankie is és Diego is küzd. Az ingázás a család és a jövőbeni-vágyott hivatás között, az elvárások, a szétdarabolódás és minden ami ezzel járhat. Zokogni kezd, nekem pedig szinte csöng a fülem a vádaktól és attól ahogy nekem ront. Csak tompa puffanásoknak érzékelem, pedig biztosan erőből vágott mellbe. Aztán tovább ömlik belőle a szó, miszerint cserben hagytuk és hogy azóta gyűlnek a fellegei amióta legelőször gyerekként külön kellett hogy váljon a kis csapatunk. Hogy a másik suliban ahova került mennyit csesztették és hogy egyáltalán nem érezte, hogy ott lettünk volna neki.. Frankie mellett repül egy üdítős üveg és most még őt is számon kéri, hogy hova gondol azzal az “együtt”el?! A pultról sodor le néhány poharat és csak zokog. Sajnos szokásom teljesen kizárni a viták durva részeit. De azért itt most mégsem anyám rikácsolásáról van szó, hanem egy olyan személyről, akivel együtt nőttünk fel.. Többnyire.. és azt gondoltam, hogy ismerjük. Úgyhogy megerőltetem magamat és erővel vissza kényszerítem magamat, hogy minden szavát meghalljam. Végül csak elkapom a kezét és ha akarja ha nem igenis megölelem. Kissé kétségbeesve nézek Frankie-re és Diego-ra, hogy HALP! Tudhatják hogy kurvára nem vagyok jó az ilyesmiben. Egyáltalán nem tudom kezelni a vitákat, főleg amikben ennyi érzelem mozog és nem lehet megoldani azzal, hogy leverem az illetőt mint vak a poharat. Ha fizikálisan nem tudom kifejezni, akkor már csak a zene marad.. de hát.. az most nem aktuális. Szóval remélem, hogy valaki fog valami értelmeset is mondani, vagy tenni, mert jelenleg csak annyira futja, hogy… megöleljem.. avagy félig meddig lefogjam, hogy ne dühöngjön már meg törjön zúzzon! Persze a mozdulatban ott van hogy “Sajnálom” de az még némi időt igényel, hogy ezt ki tudjam mondani. Ezzel voltaképp elismerve, hogy.. kurvára nem figyeltem oda rájuk és voltaképp nem csak Camille-ra.. épp most pánikoltak be mindketten a suli-koncert-szülők kérdéskörén.. ÉS hirtelen kismillió dolog megkérdőjeleződik bennem.
- Ez a beszéd! - villantok egy mosolyt Diegora, amikor végre elfogadja, hogy bizony meg lehet oldani a tanulást úgy is, ha nem vagyunk itt egy kis ideig. Ha ügyesen csináljuk a szüleinknek nem is nagyon kell tudniuk róla. Elég egy aláhamisított pár hetes kikérő és nekik nem is adják le a drótot, főleg ha a jegyeinknek nem látszik meg semmi. Szóval én is lazán becsatlakozom Rocco lelkes táncába, elkapva Diego kezét és még pörgök is egyet a karja alatt, egészen addig, amíg meg nem érkezik Camille. Már épp csúszna ki a számon valami káromlat, hogy csak úgy ki se nyög semmi magyarázatot, csak köszön, mintha nem ültünk volna már tűkön, hogy hol a jó életben van, amikor benyögi a még ennél is rosszabbat. Halkan sóhajtok egyet, amikor Diego kérdezgetni kezdi. - _Arról_ van szó ugye? - kezdek bele, mint aki már tud valami bennfentes infot. Végtére is lányok vagyunk és bármennyire is összeszokott a csapat igenis lehet olyasmi, amit nekem elmondott, de a fiúknak nem, ahogyan én is elmondtam neki, hogy bizony cseppet sem érdekelnek a lányok. Camille az egyetlen, aki tudja az igazat és ha lelép, akkor sokkal nehezebb lesz titkolnom az érzelmeimet, és persze nem is fogom tudni kivel megbeszélni. A jó francba! - Figyelj, együtt biztosan megtudnánk oldani... - kezdek bele, de ő egyből megrázza a fejét és el is hallgatok. Valahogy sejtem, hogy ha most megpróbálnám győzködni, vagy úgy megbeszélni vele ezt, hogy közben a fiúknak ne mondjuk el, ami szinte lehetetlen, akkor még kiborulna és lehet, hogy lelépne a koncert előtt. Az pedig végképp iszonyú kellemetlen lenne. Szóval csak rágcsálni kezdem a szám szélét, ami tudom, hogy nem okoz majd hosszú távon semmi jót, hiszen csináltam már pár csúnya sebet így, de valahogy muszáj levezetni a feszkót és mivel normál esetben koncert előtt nem iszunk semmi töményet... Tétován ácsorgom egyik lábamról a másikra. Hátha ez az a pillanat, hogy elmondja az igazat a többieknek a gondról... az ivászat. Nekem már sokszor mesélt róla, hogy úgy érzi esélytelen, hogy tiszta legyen, ha koncertezünk és hát elég sokat vagyunk ilyen helyeken, no meg a feltüzelt állapot, amivel mindez jár... Valahol értem, amit mond. Ha képtelen magát visszafogni, akkor hosszú távon ő is csak egy lesz azok közül, akiknek az életébe kerül az, hogy azzal foglalkozzanak, amit a legjobban szeretnek csinálni. Ettől még persze nem kevésbé pocsák, hogy elveszítjük a bandából és félek tőle, hogy talán másként is. A normális élethez neki talán nyugodtabb életvitel kell és a miénk cseppet sem mondható annak.
Ha rosszul lépkedem, két szék közül fogok a pad alá esni, ezzel pedig Roccónak is tisztában kell lennie. Szeretem a zenét, mi több, imádom és majdnem az egész életemet végigkísérte, de közben a másik oldalon ott áll anyánk is, aki nem nézi valami jó szemmel, hogy Roccóval ilyen bensőséges viszonyt ápolok és helyette - teszem azt - nem Pascalt pártolom. Mégis, Roccót is szeretem, hiszen ő is a testvérem és hiába a látszat, a kettőnk személyisége mégis közelebb áll egymáshoz. Lehetek én az aranyifjú, ha közben nem mindig értek egyet kifejezetten anyánk nevelési módszereivel és véleményével. Előbb-utóbb pedig választanom kell a zene és anyánk között, amelyre - azt hiszem - már most is tudom a választ. És rohadtul nem fűlik a fogam ahhoz a bizonyos beszélgetéshez, szóval talán nem is lenne annyira rossz, ha én és Rocco kettesben leülnénk és rendeznénk a dolgainkat... - Ha nektek ez megfelel, akkor én is benne vagyok - tárom szét a karjaimat a levelezős megoldás ötletére. - Persze, hogy meg tudom tenni - felelem Rocco cukkolása hallatán színpadias sértődést produkálva mellé. Igen, én vagyok az évfolyamon az egyik legjobb tanuló, de három hét az mégis csak három hét... Amint visszatértünk, neki kell hasalnom a tananyagnak, ha a koncertek mellett nem lesz energiám/időm semmire sem. Ez pedig azért nem kevés szabadidőmet el fogja venni... Főleg a próbák mellett, hacsak Rocco be nem iktat egy kis szünetet. - Oké-oké, mindenben igazatok van! - emelem fel a kezem megadóan és mellé még egy széles mosolyt is villantva mindkettejük irányába. - A tél hangulatosabb ugyan és tök vagány díszletet is össze lehetne hozni, hogy fokozzuk az emberek ünnepi hangulatát, de ugyanakkor nagy a hajtás olyankor és mindenki eltunyul - biccentek Frankie irányába, mintegy szavak nélkül is igazat adva számára. Meg hát a mi hallgatóságunk nagyrészt velünk egykorúakból vagy még fiatalabbakból áll, a december-január pedig igen húzós időszak az iskola szempontjából. Kevesebb ember jönne el a koncertünkre, de így, ősz elején még nem kell vizsgákra, félévre készülni, szóval nagyobb az esélye annak, hogy képesek lesznek időt szakítani egy ilyen bulira. Mi pedig felrobbantjuk a teret, abban biztosak lehetnek! - Persze - bólintok rá Frankie javaslatára. - Nem én leszek az, aki tönkreteszi a bulit, abban biztos lehetsz, szivi - kacsintok rá incselkedve. Amikor pedig Rocco játékosan dancelni kezd, a karomat nyújtom a lány felé: - Egy keringőt, hölgyem? - teszem fel a kérdést udvariasan, egy széles mosolyt mellékelve mellé, de még mielőtt mi is beszállnánk a buliba, Rocco hirtelen megtorpan, én pedig kérdőn sandítok rá, majd abba az irányba, amerre ő is néz, majd a karomat óvatosan leengedem, akár elfogadja Frankie, akár nem. Camille. Remek! - Szia, csajszi, mi a helyzet? - teszem fel a kérdést látszólag teljes mértékben higgadtan, de a szokásos arcra puszi ezúttal elmarad részemről, holott máskor állandóan ezzel indítok, méghozzá igen nagy lelkesedéssel. Camillet azonban mindannyian régóta ismerjük már, szóval legilimentornak se kell lennem ahhoz, hogy lássam, valami rohadtul nem kerek itt. Amikor pedig végre kinyögi, mi is a baja, a sz*r is belém fagy egy pillanatra. - Oké... - fújom ki a levegőt, amint képes vagyok értelmes szavakat formálni a csókra termett ajkaimmal, majd úgy nézek körül, mintha keresnék valamit: - Hol a kandi kamera? - sandítok körbe a helységben, mintha mindez csupán valamiféle jól sikerült vicc lenne. Camille szereti a hatásos belépőket, szóval részemről áll a gyanú arra vonatkozóan, hogy itt és most is erről van szó. Mindenesetre, ha be is igazolódik mindez, akkor ezúttal nagyon túl lőtt a célon. A bandából való kilépéssel nem viccelünk. - Gondolom, nem viccelsz... - pillantok rá Camillera mérhetetlen fájdalommal a tekintetemben, amint megállapítom magamban, hogy ez ezúttal talán komolyabb holmi ugratásnál. Elvégre, évek óta megy a banda, hiszen mindannyian imádunk zenélni és élvezzük is, amit csinálunk, még abban az esetben is, ha számomra elég nehéz úgy lavírozni, hogy anyám se rúgjon picsán és a banda se lássa mindennek a kárát. - De mégis mi... Mi történt? - ülök le végül a kérdésem közben az egyik bárszékre, majd balomat az ölembe ejtem, jobb karomat pedig a pultra helyezem. Él bennem ama kísértés, hogy kikérek valami töményet, de egyelőre nem teszem. Mindannyiunk felé vannak elvárások a szüleink részéről, szóval gyanítom, hogy a lány esetében ez talált be, méghozzá igen nagy mértékben. Gondolom, komoly nyomást helyeztek rá, amit csakis így képes lereagálni és megoldani.
[/color][/b]
Rocco Vivanti
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2023-01-15, 14:29
Tudom, hogy Diego-nak fontos az aranyifjú szerep és hogy megfeleljen anyánknak. De közben tudom, hogy mennyire szereti a zenét ő is.. Legalábbis.. Eddig mindig erre kaptam visszaigazolást tőle. Úgyhogy nyomokban furcsán érint a pánik hangulata, de nem kommentálom. Nem akarok feszkót, de tény, hogy tőle valamivel másabb reakcióra számítottam és biztos, hogy lesz még egy beszélgetésem vele ezzel kapcsolatban. Nem azért hogy befenyítsem, hanem hogy megértsem mi miatt bizonytalanodott el. Mert nekem ez égetően annak hat! Majdnem lenyelem a szívószálat az üdítőmből amikor Diego kiböki hogy vigyünk magunkkal valakit a felzárkóztatás miatt. De Frankie szavai adnak annyit, hogy ne szóljam le az öcsémet. Úgyhogy inkább elő szedem a bátorítóbb arcomat és egy biccentéssel kontrázok a dobosunk szavaira. - Egyrészt, nem leszünk elvágva a külvilágtól, fogunk tudni levelezni akárkivel. Ahogy Frankie is mondta, az anyagot is elkérhetjük bárkitől. Ráadásul tudtommal a legjobbak között vagy az évfolyamodon. - vonom össze a szemöldökömet - Ne mond, hogy nem tudnád tartani a lépést, vagy gyorsan vissza zárkózni. - cukkolom egy kicsit, de inkább pozitív hangvétellel semmint leugatva. Frankie érvelésére a tél ellen ismét biccentek - Ott a pont. Ha ősz elejét célozzuk be ráadásul, annyira még nem is fogunk lemaradni semmiből. Egyikünk sem. Az emberek pedig leginkább nyáron mennek fesztiválokra, de általában mindig vevők “még egy” záró bulira. - tárom szét a karjaimat és egy kis vigyorral még dancelek is mellé egy kicsit, csak úgy lazán csípőből, mintha csak be akarnám invitálni őket is. Határozottan fel vagyok dobva és úgy érzem semmi nem tudna eltántorítani semmitől most! Egészen addig, ameddig Camille-t fel nem említik. De mintha csak ördögöt festettünk volna a falra végre betolja a képét a fogadó ajtaján. Ez engem is megállja késztet és csak keresztbe fonva a karjaimat várom, hogy közénk érjen és kiköhögjön valami magyarázatot ahogy mindig.. De most csak a körünkbe sétál, meglehetősen stabilan és látszatra kivételesen józanul és egyáltalán nem kezd magyarázkodni. - Hali! - néz végig rajtunk szűkszavúan, mindenkit végig mérve, mintha azt várná hogy istenesen lecsesszük. De valami most.. nagyon más vele. - Végre! Jó, hogy ide értél. - mondom ki és végül kissé felüti bennem a fejét az aggodalom és le is eresztem a kezeimet, mintegy nyitva a tartásomon. Akármennyi bosszúságot is tud okozni Camille, attól még a “szedett-vetett családunk” része. Gyerekkorától ismerjük őt is. Már épp nyitnám a számat, hogy rá kérdezzek, rendben van-e és hogy aztán vele is közöljem a lelkesítő jó hírt amikor is minden felvezetés nélkül közbe vág… - Én.. Mondanom kell valamit. Kiszállok. Ki kell szállnom. - egyik karjával átfogja a másikat és egyikünk szemébe sem néz már bele. - A ma estét még végig csinálom veletek, de utána részemről vége.
Az első kétkedés után azért az én aggodalmam sokkal hamarabb elszállni látszik, mint Diegoé. Már bólogatok is, amikor Rocco kifejti, hogyan is lenne ez a kis miniturné. A fenébe is már mióta erre várunk! A suli elsősorban a szüleimet érdekli és nem engem, ezzel mind tisztában vagyunk és ha elég ügyesen csinálom, akkor tudniuk sem kell a kimaradásról. - Három hét azért nem a világ. Kell valaki, aki elküldi az anyagot és időnként átnézzük. - morfondírozok. Azért azt túlzásnak érzem, hogy valaki magunkkal vigyünk, aki segít a felzárkózásból. Végtére is olyan is van, hogy az ember hosszabban betegeskedik és az egyetem már sokkal lazább, mint az alsóbb évek, mármint gondolom, hogy itt is így lehet, mert nem ide jártam suliba ugye eredetileg. - Áh akkor már túl hideg van, pocsék dolog utazgatni és az emberek is lustábbak, meg a karácsonyra készülnek és totál kiesik a szabadtéri fellépés esélye is, pedig annak azért istenkirály hangulata van. - rázom meg a fejemet Diego felvetésére, hogy a téli szüntre időzítsünk. Meg aztán gondolom Rocco, ha mostanra tudta ezt az egészet elintézni, akkor ott még nem tartunk, hogy variálhassunk. Ahhoz nagyobb hírnév kell, hogy mások alkalmazkodjanak hozzánk, egyelőre még nekünk kell ahhoz, amilyen lehetőség adott. Játszom közben a poharammal, elgondolkodva rajzolok köröket az élén. Őszintén szólva nagy butaság lenne kihagyni ezt a lehetőséget, szerintem ezzel Diego is tisztában van. - Majd összehozzuk a pótlást, oké? Biztos van olyan a szakodon, akit rá tudsz venni, hogy segítsen be kicsit. Meg kell próbálni, oké? - pillantok még rá, mert ő tűnik a leginkább szkeptikusnak közülünk, de biztos vagyok benne, hogy a lelke mélyén ő is tudja, hogy ezt a lehetőséget nem lehet kihagyni a tanulás és a szüleink miatt. Már így is annyi mindenben próbáltunk megfelelni nekik, kivéve persze Roccot. Na nem mondom, hogy neki könnyebb, hiszen annyira már ismerem, hogy tudjam neki is jól esne az a fajta elismerés, mint a testvérének, csak ügyesen tagadja. - És Camille? Komolyan... ez már kezd kellemetlen lenni, hogy ennyit késik. Mindjárt kezdünk. - pillantok az ajtófelé, mert mostmár nekem is kezd motoszkálni az agyam hátsó szegletében, hogy mi van, ha valami nincs rendben. Oké, szokott késni néha valamennyit, de lassan kezdés és még mindig sehol és még csak nem is üzent. Arról nem is beszélve, hogy mintha az utóbbi időben néha egész furán viselkedett volna, vagy ezt má csak beleképzelem?
Rocco piszkálódására nem is reagálok, hiszen már annyira megszoktuk egymástól ezt az oda-vissza való labdapasszolgatást, hogy már-már szinte hiányozna, ha nem lenne. Nyilván ennek sohasem lesz vége, de hát pont ez a legszebb benne... Én nem vagyok Pascal, hogy szinte rögtön mindent magamra vegyek és valamiféle kisded játékkal vágjak vissza az ugratások hallatán. Könnyedén magam mellé állíthatnám ugyan anyámat, főleg Roccóval szemben, de eme "képességemet" még egyszer sem alkalmaztam. A bátyus már így is pengeélen táncol Mrs. Vivanti szemében és nem én leszek az, aki a kezdő löketet adja számára a szakadék felé. Sokkal inkább az, aki majd kihúzza onnan, ha valamikor mégis oda kerülne. - Három hét és tíz-tizenöt helyszín? - pislogok nagyokat, amint bejelenti Rocco az örömteli hírt, a szavai hallatán viszont majdhogynem azonnal lejjebb vesz a fene nagy lelkesedésem. - Ez rengeteg! - vetem ellen szinte rögtön, hiszen - bárhogy is számolom - huszonegy napról lenne szó és mellé tizenöt fellépés... Élvezem a zenélést, tényleg, de sokkal többet vesz ki az emberből, mint amennyit a kívülállók hisznek. Nem csupán annyiból áll, hogy hülyegyerek módjára ugrálunk a színpadon... Komoly csapatmunkát, koncentrálást és odafigyelést igényel. Ezt gyakoroljuk ugyan nap, mint nap, szóval nem kellene, hogy ennyire megijesszen, de mégis... Már most kiütközik rajtam a lámpaláz. Életem első turnéja, amellyel valóra válthatjuk majd az álmainkat, mégse felhőtlen a boldogságom. - Igen - biccentek egyet helyeslően Frankie szavai hallatán. - Fontosak a tanulmányaink, nem maradhatunk ki hetekre az egyetemről - vetem szintén ellen, hiszen a lánnyal együtt mindkettőnket elővennének, ha valamiért nem tartanánk az átlagunkat. Számomra fontos az, hogy anyám ne találjon rajtam fogást és örülök annak, hogy Rocco nem fél megvalósítani önmagát, de nem mindenki járhatja az ő útját. Abban viszont egyetértek a bátyámmal - még ha szavakkal ki se mondta a gondolatait - hogy a Frankie által felvetett hétvégi ingázás sokat kivenne belőlünk. Egyrészt akkor van a legtöbb időm tanulni és behozni a leckéimet, amelyekre nem jutott időm hétközben, másrészt pedig úgy nagyon-nagyon sok lenne. - És a téli szünet? Lenne két szabad hetünk, azt az egyet pedig megoldjuk valahogy - hozom fel végül a vésztervet, noha nyilván vétót fogok kapni, hiszen abban az időszakban majdhogynem mindenki a családjával szeretne lenni. Camille és Frankie legalábbis bizonyára, irányomból elvárt, Rocco azonban ebben is szabad kezet kapott. Anyánk nem sír utána, ha nem jelenik meg az asztal mellett a többfogásos menünél a családi összejövetelen. Legalább van kin éleznie a nyelvét. Szinte az egész rokonságunk tisztában van ama ténnyel, hogy Mrs. Vivanti életének legnagyobb kudarcát kiben is látja tulajdonképpen. - Hm... - mélyedek végül a gondolataimba Rocco ajánlata hallatán, miközben a mutató-és hüvelykujjammal az államon nem létező borostát kezdem el simogatni, mintha valamiféle napkeleti bölcs lennék. - Azt hiszem, ez így számomra elfogadható, de muszáj lesz megoldanunk valahogy a tananyagot. Mit szólsz? - sandítok Frankiere, hiszen esélyesen neki is lesz véleménye erről és ő sem fog csak úgy lemondani az egyetemről. Nem áll szándékomban lemaradni, kénytelen leszek tehát a turné alatt megoldani mindent. A fenének sincs kedve nagy kapkodással visszatérni és folyamatosan körmölni a beadandókat annak érdekében, hogy minket is osztályozhassanak. - Talán velünk jöhetne valaki, aki felzárkóztat minket és így nem is esnénk ki a ritmusból. Esélyesen elég megterhelő lesz, de más nem jut az eszembe - tárom szét a karjaim tanácstalan képet vágva mellé. Van pénzünk, ezzel nem is lesz gond, a kérdés csupán annyi, hogy honnan gombolunk le valakit, akinek szinten van a tudása és ideje is akadna számunkra?
Rocco Vivanti
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2022-11-14, 11:40
Diego aranyifijús kijelentésére csak lebiggyesztem a számat és szomorú láma arccal csak annyit mondok neki - Majd kérlek jegyeztesd fel a szolgálóiddal a naptáradba a pillanatot amikor szeretnéd, hogy sajnáljalak. - természetesen csak szívom a vérét, de hát nem is mi lennénk az öcsémmel. Frankie beszólásán elröhögöm magam. - Biztos van valami a levegőben.. - abban egyébként egy felől tökéletesen igaza van, hogy el lettem könyvelve a család feketebárányának. Bizonyos szempontból tényleg sokkal könnyebb így. De el is zárkóztam voltaképp ezzel a családomtól. És ezzel azt is a nyakamba rántottam akaratlanul, hogy anyám kétségbeesetten próbálja menteni a menthetőt és egyre több láncot igyekszik átvetni rajtam, amiről nyilván úgy gondolja vissza tarthat. És nem mondom, biztosan lenne az a jogi lépés amin én is elgondolkoznék, de ameddig csak erőfitoktatás megy… addig nem hat meg. Frissen benne lenni viszont a folyamatban… Az esetleges sunnyogás az elején, amikor még nem tudja az ember hogy is kellene tiltakoznia.. A folyamatosan vissza metszett szárny szüntelen viszketése.. Ha lenne lelkiismeretem, ami ilyesmire fogékony, talán még felelősséget is éreznék, hogy jó ég mibe rántottam a többieket.. De tudtommal mind önként döntöttünk úgy, hogy csináljuk. Úgyhogy innentől maximum azt tudom erősíteni bennük, hogy bármit is lépnek, megéri velem tartaniuk. Az eredményeink pedig magukért beszélnek már utána. Remélhetőleg számukra is. Inkább áttérek a bejelentenivalóra! Örülök, hogy látom őket felélénkülni a hír hallatán. - Maximum három hétről lenne szó, tíz vígy tizenöt helyszínnel. Az útvonal lehetőségeket közös megbeszélés alapján rakjuk össze. És ha megvan a manager akkor vele és az ügynökséggel egyeztetünk, hogy miket tudtak foglalni azokból amiket akarunk. - tíz -tizenöt alkalmat lenyomni hétvégéken át valószínűsítem, hogy sokkal fárasztóbb lenne és sokkal többet elvenne mindannyiunktól, de megértem a kérdést. - A három hét, engedéllyel, igazolt hiányzási határon belül van. De tény, utána nem tehetjük meg, hogy az évben már kimaradjunk vagy bele szarjunk bármibe is. - ismerem el - Ez így nektek mennyire van rendben? - azért reménykedem, hogy nem tántorítja el őket a feszített tempó előképe. Bár nyitott vagyok egyéb javaslatokra is. Most még azért van időnk beszélgetni mielőtt indulna az este. Camille hiánya még mindig zavar és ott kattog valahol az agyam hátuljában, de hát ha egyszer késik, akkor a híreket is késve fogja megkapni. Noha pont az ő hiánya miatt nem akarok nagyon bele menni és leegyeztetni bármit. Nem akarom totálisan megfosztani a beleszólási lehetőségtől, tekintve, hogy szoktak nagyon jó ötletei neki is. Jelenleg viszont a jelenlévőkre fókuszálok inkább.
Természetesen sejtelmem sincs róla, hogy Diego poénkodós beszólásai mögött valaha is lett volna több. Jó eséllyel ezért nem is vettem soha komolyan, meg aztán igazából elég könnyen sikerült elhitetnem a többiekkel, hogy a lányok érdekelnek, ami egy bizonyos szintig végülis mindegy is. Egy jó buli és kellő mennyiségű pia elég hozzá, hogy az ember csak úgy jól érezze magát bárkivel. Az más kérdés, hogy nekem aztán még sosem volt komoly kapcsolatom, no meg nem is jutottam senkivel tovább egy-egy csóknál, de ez már nem olyasmi, amit nagydobra verek, a rajongók meg végülis azt képzelnek el, amit csak akarnak. - Nagyon filozofikusak lettünk mára! Azt hittem, hogy ahhoz töményebbet kell innotok. - nevetem el magamat és odakönyökölök az asztalhoz, hogy kíváncsian várjam, mit is szeretne mondani Rocco. A kis poénkodás azért megmosolyogtat szülő témában, főleg hogy mind tudjuk, hogy egyikünk felmenői se kifejezetten értékelik a zene iránti szenvedélyünket, csak hát jótékonyan szemehunynak felette. Talán e téren Rocconak a legkönnyebb, hiszen őt már elkönyvelték mihasznának, de Diegonak és nekem még valamelyest meg kellene felelnem az elvárásoknak, bármennyire is nem fülik hozzá a fogunk. Én legalábbis tuti, hogy nem érezném jól magamat kiskosztümben, idióta gazdagokkal való tárgyalások közepette. Az más kérdés, hogy nem tudom meddig tudom majd húzni azt, hogy az anyámnak egyértelművé váljon, hogy én bizony nem akarom ezt csinálni. - Komolyan? Már most ősszel? - esik le nekem is az állam, hiszen ez minden vágyunk volt kábé, bár egy kicsit az első széles vigyor után normalizálódik az arcberendezésem és kiül egy kis aggodalom rá. - És a suli? Hétvégi koncertek és sokat ingázunk? - filózom, mert egyelőre ez tűnik a legjobb megoldásnak. Mázli, hogy mival varázsolni tudunk, így azért sokkal könnyebb megoldani az ide-oda utazgatást is, de az tuti, hogy Diego nem nagyon teheti meg, hogy kimarad a suliból akár hetekre és hát én sem. Arról nem beszélve, hogy akármennyire is nem kellene, még mindig próbálkozom, hogy valahogy megtaláljam a bátyámat és már van egy jelöltem, akivel beszélhetnék a suliból. Ha hetekre lelépnék, akkor ennek is annyi és egyelőre még nem biztos, hogy a nyár elég lesz rá, hogy a nyomára bukkajunk. Azért akármennyire igyekszem tagadni, folyton ott van a fejemben, hogy mi van akkor, ha már rég kicsinálta a saját magát, vagy hogy erre meg van minden esély, de ha megtalálom előtte, akkor segíthetek neki...
Nyilván nem őrültem meg, ezért is nem hangoztatom Rocco előtt az ilyesmit, hiszen ismerem annyira, hogy tudjam, számára ez a banda és a zene a minden... És hát csak természetes, ha rosszul érintené az, miszerint valaki, aki a csapat tagja, nem éppen olyan fényesen látja a jövőt, mint szerény személye. Mégis, az életünk óhatatlanul közbeszólt... Nagyjából mindenki másfelé széledt, a próbák ritkultak, engem gyilkossággal is vádoltak időközben és valahogy kiestem ama időszakból, amikor még arról ábrándoztam, hogy valaha is befutott zenekar lehetünk. Eljártam a próbákra, mindent bele is adtam, de a többiek még így is észrevehették rajtam, hogy valami változott. Mintha fejben nem ott lettem volna és a régi csillogás is kiveszett a tekintetemből. Nem mondanám, hogy belefásultam, hiszen imádok gitározni, nagy általánosságban ki is kapcsol, de az élet elég sok terhet rótt rám mostanában. A gondolataim folyamatosan másfelé járnak, méghozzá nem pont jó értelemben... - Áú! - szisszenek fel csipkelődve, amint Frankie játékosan megböki az oldalamat, majd látványosan fintorgó képet vágva kezdem el masszírozni a "fájó" pontot. - Pont úgy, ahogy Rocco mondja - biccentek egyet helyeslően. - Szabad szerelem, szabad ország, szabad pletyka - fejezem be végül a monológomat, egyik szememmel látványosan a lányra kacsintva. Ő az egyetlen csaj, aki nem ájul be a közelemben, ha esetleg nonverbális jelekkel adom a tudtára, hogy "de amúgy figyu, baromira bejössz ám". Talán még csak nem is veszi le őket, hiszen együtt nőttünk fel mindannyian, gyerekkori barátok vagyunk. Esélyesen csupán holmi élcelődésnek tartja a dolgot, holott amúgy... Lenne esélye. Csak hát úgy nehezen menne bármi is, ha közben ő is bugyikat szeret hámozgatni másokról. - Nyilván mindannyian büszkék lennének ránk és rögtön rohannának kitagadni minket - vigyorodom el a lány szavai hallatán, habár azért Rocco is kap részemről egy amolyan "énkezdtemokédeezmégviccnekisrossz"-pillantást. - Ha nem bánjátok, én azért még szeretnék gazdag aranyifjú lenni - kortyolok bele az italomba. Mind Frankie, mind pedig Rocco nagyon is tisztában lehetnek azzal, hogy a családunkban én még olyasvalaki vagyok, akit anyánk a legjobb mesterművének tart. Apám hasonmása, jó tanuló, engedelmes fiú, aki csakis olyanokkal áll szóba, aki méltóak rá. Aha... Ha látná mennyi mugliszármazású és félvér haverom van, kivágná a magas cét. Ezt pedig nagyon nem szeretném kockáztatni, habár a bandában való részvételem miatt így is orrol rám valamilyen szinten. - Nem mondod... - tátom el a szám és egyben köpöm is vissza az italomat a pohárba. - Ez... - tátogok továbbra is, mint egy partra vetett halacska, miközben a szívem ezerrel dübörög a mellkasomban. - Óriási hír! Szenzációs! - csapok egyet lelkesen az asztalra. Azért arra természetesen ügyelek, hogy ne tegyek kárt a berendezésben, bár egy pinduri szálka még így is lepattan a széléből. - És mit gondolsz, mi lenne a legjobb útvonal? - faggatom őt lelkesen és mintha egy pillanatra az a fény is visszatérne a tekintetembe, ami már egy jó ideje kiveszett belőle. Kellene egy új dal, amolyan meglepetés-adag... Igen, Rocco úgyis folyamatosan leír mindent, ami eszébe jut és lehetne belőle valami, már csak össze kell raknunk, ki kell találnunk a stílust, miegymás... Nem egy apró feladat, de legalább lesz valami, ami eltereli a figyelmemet mindenről.
Rocco Vivanti
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2022-11-03, 17:51
Azért megeshet, hogy egy kicsit furán érintene ha Diego hangosan kimondaná, hogy csoda, hogy még együtt zenélünk és hogy egy kalap alá veszi a bandát.. azt a bandát ami mindannyiunké nem csak az enyém, egy iskolai társulattal. Nagyjából olyan élményt okozna, amitől lehet még a szívószálat is lenyelném hírtelen.. keresztbe! Azért már rég kinőttünk a csak iskolai fellépésekből, kinőttünk a garázsból, kinőttünk a putri pub-okból, abból, hogy a studiokat, kiadókat elvágják előlünk meghallgatás nélkül és kinőttünk abból is, hogy csak úgy lemondjanak minket! Annak örülök, hogy Frankie-t alig lehet kiszedni a dobok mögül. - Ásemmi.. Épp a lezbikusok szexualizálását magasztaltuk. Meg a szeretet nyílvános hirdetését és a tömegekre gyakorolt hatását... - villantok egy kis vigyort. Mindketten tudhatják, hogy semmi jónak nem vagyok az elrontója és voltaképp kevés dolgot vétózok. Nem bánom, azt sem ha botrányt rendeznek a színpadon én is szoktam a magam módján, csak.. Camille megmozdulásai időnként túllépnek nálam egy egy határt. Már nem ez az emlegetett csók. Hanem amikor beállva jön fel a színpadra és ez meg is látszik rajta és amikor a viselkedése szórakoztatóból már botrányhajhászba csap át.. Többek közt pedig aggódom érte emiatt. Diego felvetésére, hogy anyáinkat elhívtam csak pókeraccal biccentek. - Természetesen! Az első sorba szól a jegye… - aztán csak elvigyorodok - Esélyesen ha itt megjelenne bármelyikünké is, instant megnyílna a föld alattunk! A biztosításunk pedig sajnos nem fedezné a helyi károkat.. - akárhogy is ez a kép valahol beteg módon szórakoztat. De inkább nem húzom az időt. A pultra teszem az üres üveget. - Ősszel, el tudjuk indítani a turnét. Az ügynökség igent mondott ránk. Midnen készen áll, csak egy managert kell szereznünk. És már tudjuk egyeztetni azt is, hogy mi legyen az útvonal! - a tekintetem csak úgy izzik és a képemen is izgatott mosoly van. Nem szoktam visszaigazolásokra hagyatkozni, vagy “vágyni”. Általában tökéletesen elég a saját egom mindenre. Most mégis reménykedem, hogy ők is legalább annyira örülnek ennek a hírnek mint én. Elvégre.. ez egy közös cél kéne hogy legyen. Nem csak az enyém.
A nap legjobb része mindig az, amikor leülhetek a dobszett mögé. Nem könnyű a dobosok élete, hiszen nem lehet csak úgy magaddal hurcolni az egészet, mint mondjuk egy gitárt. Persze ez nem jelenti, hogy nem lehet bárhol bármiből ritmusszekciót kialakítani, de azért a rendes dobszerkó az igazi. Nem csoda, hogy ilyenkor iszonyú nehéz engem innen kirobbantani. Amikor Rocco jelez lenyomok pár taktust, vagy is inkább néhánnyal többet, mint amire feltétlenül szükség lenne ahhoz, hogy megnézzük minden jól van-e beállítva. Nem is néztem, hogy mennyi az idő, hogy Camille már megint mintha késne. Igazából ez megszokott már tőle, úgyhogy cseppet sem lepődöm meg rajta, meg hát mint említettem nem is tudok róla addig, amíg nem indulok meg én is Diego után nem sokkal a fiúkhoz. A két ütő persze a kezemben marad, lazán a nadrágom hátsó zsebébe dugom őket, amikor elérek a pulthoz és magamhoz ragadok egy ásványvizet. A kólától tudom, hogy összeragad a szám hosszú távon és hát egy koncertet végigdobolni kábé olyan, mint egy félmaradon. Nem a legjobb választás a cukros lé. - Mintha a nevemet hallottam volna... Már megint kidumáltok a hátam mögött haver?! - bököm úgy kiadósan barátilag oldalba Diegot, amikor besorolok mellé, mert mintha tényleg félfüllel a nevemet hallottam volna az előbb. Az viszont tényleg érdekel, hogy Rocco mit akar mondani. Annyi tervünk van, annyi álom és lehetőség, ami persze a szüleink mellett cseppet sem egyszerű, de attól még vannak. - Ja persze, az brutál lenne! - vigyorodom el Diego ötletére. El sem tudnám képzelni bármelyikünk anyját itt a tömegben csápolni. Szerintem már az elején rosszul lennének a hangerőtől, meg úgy általában az egész helytől, nem hogy még élvezzék is! - Na kivele, ne húzd az agyunkat túl sokáig! - villantom a tekintetemet újra Roccora, de azért időnként az ajtó fel pislatok, hogy vajon megjött-e már Camille, hiszen tényleg nem sokára kezdünk. Elég ciki lenne, ha végül mégse futna be.
Amióta átkerültem ide Amerikából és ismét összeállt a mi kis bandánk, sokkal több időnk akad a próbákra is, amelyeket leginkább Rocco prefarál. Tulajdonképpen nélküle már aligha folytattuk volna a zenélést, miután mindenki szétoszlott és csupán a nyári szünetek idejére találkoztunk. A bátyám lelkesedése azonban okkal ragályos, hiszen ritkán látom ilyennek és olyankor engem is teljes mértékben magával ránt. Az ő közelében úgy érzem, igenis kinőhetjük magunkat és sokkal többre is vihetjük, mint néhány iskolai fellépés. Ő a húzóerő, mondhatni, én pedig élvezem a zenélést, még ha néha púpnak is érzem az anyámnak való megfelelés és a tanulmányi eredményeim átlagának megtartása között lavírozva. Csodálom is Roccót amiatt, hogy ennyire képes telibe sz*rni Mrs. Vivanti véleményét és azt, hogy voltaképp mennyire is számít fekete báránynak a családunkban. Világéletében lázadó alkat volt, aki bármilyen szabályt áthágott, a mi kis rockbandánk pedig esélyesen ennek az egész dacnak a kiteljesedése. A színpadon azok lehetünk, akik igazán szeretnénk és a saját érzelmeinket, érzéseinket önthetjük át a dalainkba, melyeknek többségét Rocco írja ugyan, de mindig módot kerít arra, hogy eljuttassa hozzánk - ha más nem - levél formájában. Frankievel eleget teszünk Rocco kérésének és jelezzük, ha valami nincs teljesen rendben a hangzással. Ha valamiért úgy érzem, valami nem passzolna az én szempontomból, akkor azt jelzem és korrigálunk, amit csak lehetséges. Sajnos, futottunk már bele egy-két olyan fellépésbe, ahol a hangzás nem volt éppen a legjobb, noha ez sosem rajtunk múlott, hiszen Rocco ebből a szempontból teljes mértékben maximalista, amit én szintén támogatok. Csakis abban az esetben vállalunk valahol fellépést, ha nekünk is van beleszólásunk a dolgokba, hiszen - sajnos - nem minden helynél működik az, hogy a zenészek mindenbe beleszólhatnak. Amikor végzünk, leveszem a gitáromat, majd az egyik hangfalnak támasztom, végül leugrom a színpadról. Azt hiszem, az egész bandában én vagyok a legelegánsabb tag... Szeretem a gazdag aranyifjú szerepét, ezúttal azonban úgy döntöttem, kissé elrugaszkodom a magam szabta határoktól. Érzek valamit a levegőben, még ha nem is tudatosan, de a lelkem mélyén ott motoszkál valami. Valahogy minden annyira simán megy mostanában és ilyenkor szokott mindig az élet valamilyen oldalról telibe arcon csapni minket, Pascal képében. A ruhám tehát fekete, de az az enyhén színezett ing kilóg a sorból. Magam sem értem miért, de felkaptam. Mindenesetre, az összhatás még így is megfelelő. - Tudod, mennyire szereti a hatásos belépőket - lépek végül Rocco mellé és lenyúlok magamnak is egy Colát, hiszen alapszabály, hogy koncert előtt és alatt nem iszunk, ezt pedig maximálisan be is tartjuk mindannyian. - Bizonyára most is valami olyasmit tervez, ami révén beszélhetnek a bandáról - szürcsölök bele az italomba némileg a gondolataimba mélyedve. - Hiszen ismered... szerinte könnyebben hírünk jut, ha a tagok is furák és különcök és szeret alapot adni a rólunk való pletykákra. Mint például az a csók Frankievel... - sandítok fél szemmel az említett irányába. Egyszer a színpadon, a koncert végén kapták le egymást Camilleal és hát - mit ne mondjak - baromi tetszetős látványt nyújtottak, annyi szent. Mindenesetre, azt sikeresen elérték ezzel, hogy a következő koncertünkre valamivel többen jöttek el, amint híre ment a csóknak, hiszen az emberek szeretik az ilyesmit. A pasik a látványt élvezik, a lányok pedig azt, ha van min csámcsogni, szóval mindenkinek adtak a kezükbe élvezkedni valót. Amikor Rocco bejelenti, hogy hírei vannak, sejtem ugyan, hogy a turnéról lesz szó, amelyre egy ideje már bőszen rá van állva, de azért az ajkaimra kiül egy kis sunyi mosoly is, hiszen lehetőségek ezrei villannak a fejembe és némelyik kifejezetten mulatságos. - Meghívtad anyánkat is? - vetem fel végül az egyik ilyet, miközben elképzelem Mrs. Vivantit a tömegben, amint úgy áll ott, mint aki citromba harapott és végig a pokolba kíván minket. Vagy legalábbis Roccót bizonyára... Azért egy röpke pillantást kap részemről Frankie is, aki addigra már vélhetőleg szintén a pulthoz ért.
Rocco Vivanti
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2022-10-19, 19:19
Egyre több Londoni, Olasz, vagy épp alkalmanként európai bár és club veszi a bandát az előadói listájára és szerencsére a varázshasználó körökben, mondjuk úgy az új korral született alter helyeken is sikereink vannak. Ennek köszönhető, hogy sikerült megállapodást kötnöm egy újabb fellépésre ezúttal á vorte Santé tulajdonosával. Elmondása alapján a boxok és asztalok nélkül, az amúgy is jelen lévő tánctérre fel lehet húzni egy rögtönzött, emelt színpadot és a hely akár ötszáz lelket is képes fogadni! Természetesen kezet ráztam rá, hogy akkor bizony nincs mese, full házon nyomjuk! Nincs mit elapróznunk! A kezdésig van még jószerivel három óránk. És bizony bejelentenivalóm is van! De majd csak ha mindenki itt lesz. Emiatt én egy kissé eufóriában úszom a magam furcsa, kissé vad módján. De jelenleg a feladatra koncentrálok. Látványmágusként a színpad utolsó részletein dolgozom már csak. Egy két segéddel. Az öcsém is segített napközben a helyet átpofozni, Neira felügyeletével és jóváhagyásával. Most már csak Diego-t és Frankie-t a helyükre rendelve hol az egyiküket, hol a másikukat kérem hogy játszanak, hol pedig mindkettejüket. Én és a másik két segéd pedig ahol még nem stimmel az akusztika, korrigálunk az erősítőkön, a hangkeverő pulton meg még néhány dolgon. Aztán persze az ő véleményüket is kikérem az akusztikát illetőleg, a két segéd pedig az ő kezük alá is dolgozik ha valamit át akarnának rendeztetni. Bár én csak az ének, ritmusgitár hangját tudom ellenőriztetni velük, meg legfeljebb a fényeket meg egyéb efekteket. Ha pedig minden meg van azért egy szusszanásnyi szünetre intem a csapatot a pult köré, ahol még nem érkezett meg az éjszakai erősítés. Annál is inkább mert Camille még mindig nem ért ide. Holott már a fotósok is lassan lassan befutnak! - Kíváncsi vagyok, most merre van vajon. - a kezemben egy bontott üveges Cola-t szorongatok és a bele ejtett szívószállal szórakoztatom magamat, de csak csettintek egyet a nyelvemmel, a pillanatnyi idegességemet pedig hamar felváltja valami elemi büszkeség amikor végig nézek Frankie-n és Diego-n - Na jó mindegy. Majd Camille megtudja utólag! Fiúk lányok! Híreim vannak. Tippeljetek! - színpadiasan tárom szét a karjaimat és tudhatják, hogy ha valamit nem bírok magamban tartani, az tényleg brutális jelentőséggel bírhat, de azért hagyok nekik időt, had találgassanak miről is lehet szó. Azt azért tudhatják, hogy egy pár hónapja már rá vagyok állva az ügyre, hogy neki vághassunk az első turné utunknak és már többször kikértem a véleményüket, hogy melyik városokat is érintsük? Aztán persze úgy is szelektálódik az alapján mit tudunk majd szerződni. Amikor zenélünk, valahogy sokkal sokkal több élet van bennem. Nem leszek így sem egy búgócsiga, de szembetűnően másabb az alap hangulatom. Mondhatni, elvetemültebb. Jelenleg is csibészesen szikrázik a szemem, mint aki tényleg képes lenne hegyeket megmozgatni. Hiszek abban, hogy a csapattal hosszú távon egy álmot álmodunk… De persze simán meglehet, hogy tévhitben élek és egyedül falshelem a rock’n roll-nagy álmot. De legalább marha-magabiztosan!
Nem vagyok hajlandó behódolni senkinek és semminek és ez él az akármilyen rémálmokkal szemben is. Egész gyerekkoromban megpróbáltak elnyomni, de a legnagyobb nyomás alatt edződik az igazi acél. Ez kellett ahhoz, hogy a mestere legyek a metamorfmágusi képességeimnek és hogy annyi mindent megismerjek, miközben kilógok a "kacsalábon forgó palotámból". - Még? - kérdezek vissza, kicsit kekeckedve, de nyilván nem firtatom a kérdést, alapvetően nekem is ez lenne az egyik utolsó mód a pénzkeresésre, hiába lett volna rá alkalmam belekóstolni. Egyrészt nem szorulok rá, másrészt a szex nekem nem olyan, amiben összekötném a kellemest a hasznossal, hogy fizessék a "teljesítményemet". - Nem véletlenül. A meglepetés ereje erősebb a mérgénél is. - mosolyodom el, számító vagyok, ez mindig is így volt, foggal körömmel ragaszkodom a magam kis titkaihoz, amiből van jónéhány, tekintve, hogy két évvel ezelőttig pillanatok alatt tudtam változtatni a külsőmön és ó, nagyon durván kis is használtam ezt a képességet. Ha egyszer valaki összekötné, hogy Rose Brooks-nak Fülöp-szigeteki kobrája volt és hogy Gwyneira Rousseau-nak is ugyanaz van, akkor tűnt fel, amikor előbbi eltűnt és furcsa módon mindketten értenek a kviddicshez... Minél nagyobb távolságot kell tartanom attól, aki voltam, hiszen évről évre egyre jobban kanyarodok vissza és ez fogja a vesztemet okozni. Bólintok csak arra, hogy megfelel neki a kanapé, arra, hogy ébresszem fel csak megingatom a fejemet egy kis szemforgatással. Pihennie kell, akármi is történik vele így teljesen használhatatlan. Még is mire ébreszteném fel? Csináltatni magamnak reggelit ébredés után? Miután elnyúlik hozok rá egy puha takarót, de sokkal több "anyai" érzés nem szorult belém és magára hagyva elmegyek lezuhanyozni, hogy utána belebújjak a gyönyörű selyem babydollomba, legkevésbé sem zavartatva magam, hogy egy férfi van az apartmanban, majd én is ledőlök aludni, hogy reggel jóval frissebben ébredjünk.
// Én is köszönöm szépen, folyt. köv. a Végső állomásban. //
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy szinte a lelkemet kell kiöntenem majd a főnököm előtt, hiába számít a kapcsolatunk bizalmasabbnak egy egyszerű alkalmazott-felettes között. Most először érzem úgy, hogy a bajomra nincs megoldás. Mintha végre közeledne a vég, amit a sors évekkel ezelőtt megírt nekem. Abban a pillanatban, amikor vámpírrá változtattak, s csak most ért utol. Talán el kellene fogadnom a halált, akkor talán az álmok sem gyötörnének tovább. - Roppant vicces.- engedek el azért egy szórakozott mosolyt. - Ki tudja, talán meg kellett volna fontolnom, hogy egy éjszakás kalandokból keressem meg a kenyerem? Férfi prostituáltnak állni viszont még nincs a listámon.- nem is tudom napját mikor voltam utoljára nővel. Talán még Olaszországban történt egy-két találkozó, de abban sem vagyok holtig biztos. A vámpírtevékenykedéseim között nem igazán volt már indokom nőket felkeresni, de manapság nem is hiányoznak. A kobra érkezésekor oldalra pillantok. Most szerencsére nem vagyok annyira kiszolgáltatott állapotban, mint az első találkozónkkor, de azért így is felébreszti bennem a régmúlt emlékeit.- Ritkán látni őt.- jegyzem csak meg úgy a levegőbe. Még azt is mondhatnám, hogy furcsa Neirát nélküle látni, pedig lényegében a találkozásunk pillanatában is elválaszthatatlanoknak tűntek. - A kanapé nem hangzik annyira rosszul, aludtam rosszabb helyeken már.- fáradt félmosolyt villantok felé. - Kelts fel, ha szükséged van rám.- ajánlom még fel a segítségemet így utoljára akármiről legyen szó. Már így is elég adósának érzem magam, amiért itt töltöm az éjszakát. Nem sok kell ahhoz, hogy fáradtan lehunyjam szemeimet. Még így sem a legkényelmesebb pózba dőlök el, de már ez is több a semminél.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot! Újra bemelegítettük őket, szuper volt //
Rose-Neira Brooks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2021-05-13, 17:47
Castiel & Neira
Az életben sok függ attól, kikkel köt szövetséget az ember.
Érdeklődve vonom fel a szemöldököm, de míg neki ez egy kellemetlen élmény, tán még traumatikus is, addig engem inkább szórakoztat. - Izgalmasabban hangzott volna, ha azzal folytatod, hogy ezekben a "rossz hotelszobákban" is töltötted az éjszakáidat. - jegyzem meg, nem hiszem, hogy nekem olyat tudnának mutatni, ami kellemetlenül beleégne az agyamba. Láttam már női testet, láttam már férfi testet, láttam már két testet összefonódni is, nincs is ennél természetesebb. Persze nem vagyok én olyan eszeveszettül laza, akkor én is lefagytam, amikor első találkozásunkkor Nox megcsókolt, vagy néhány hónapja is éreztem a vibrálást, hogy esetlegesen többet akarna, amiből kecsesen ki is sétáltam. De másra rányitni ilyesmivel semmiség, közel sincs a kellemetlenséghez, legalább is nekem. Én se szeretnék túlságosan alászállni a lelkizés sötétebb mélységeibe, szóval kapva kapok a megjegyzésein és az ajkaimra kiül a mosoly. Tekintve, hogy az apartmanunk kanapéján pihengetünk, nem olyan meglepő, de a Castiel melletti karfán szépen felkígyózik a kobrám, csak hogy megmutassa a kis mérges pofiját, ha már róla beszélünk. Kevesen tudnak róla, hiszen a familiáris formáját nem lehet csak úgy cserélgetni és ez alapján is könnyebben be lehetne engem azonosítani, szóval valahol már azzal megindult a fiú felé a bizalom, hogy akkor, évekkel ezelőtt kobrát "villantottam". Érdekes formája a bizalomnak, hogy csak fenyegetem vele és nem figyelmeztetés nélkül harapja meg. - Menten elérzékenyülök. - emelem fel a kezeimet, hogy megtörölgessem a szememet arra, hogy nem vagyok rossz arc. Hát bókoltak már szebben is, de legyen, elfogadom, amit kapok. Valóban nem aggódtam, hogy elárulna, de azért az, hogy megerősít még jobban megnyugtat, így is pontosan tudom, hogy nem sikerül annyira a háttérben maradnom, mint kéne. - Bár lehet csak a kimerültség beszél belőled. Felajánlhatom a kanapémat, vagy visszavánszorogsz a palotádba? - billentem félre a fejemet várakozón, nyilvánvalóan egy személyre lett teremtve ez a kis stúdió, nincsen vendéghálószoba, bár azért a kanapé se olyan rossz. Aludtam én már rosszabb helyeken is és van egy olyan érzésem, hogy vele is előfordult és túlélte.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Már megszokhattam volna, hogy minden gesztussal és sóhajjal csak magam alatt vágom a fát. Nem szívesen boncolgatom az életem göröngyös útjait, de valamiért Neira társaságában már egyszerűbbnek érzem a mélyebb beszélgetéseket, még ha a többségnél úgy érzem meg akar nevelni és tanácsokat osztogat. Neira előtt Karen értett meg igazán, s néha el is tűnődöm azon, hogy merre lehet mostanság. Vajon jól megy a sora azok után, ahogy leléptem és megszakítottam vele a kapcsolatot...? Nem voltam fair vele... Senkivel sem vagyok az. Még önmagammal sem. - Mondjuk úgy, hogy az olaszországi "kirándulásom" során számtalanszor nyitottam be a rossz hotelszobába... Volt alkalmam látni egyet s mást. - mesélem a kellemetlen élményemet, főként az a pillanatkép ugrik be elém, amikor egy meztelen nőre nyitottam rá az ajtót. Talán Olaszországban nem ismerik a zár fogalmát... - Hah... - sóhajtom egy szórakozott mosolyt villantva felé, aztán arcom egy kicsit elkomolyodik a mondandóján, de végül is igaza van. Valahogy mindig visszataláltam hozzá, még ha akaratlanul is történt és mégse éreztem úgy, mintha egy vadidegennel kellene felépítenem a barátságot ismét. Barátság... Ez tényleg annak számítana...? Hiszen nem tűnünk többnek alkutársaknál. - Nyugodtan áltasd csak magad, tudom, hogy kedvelsz.- mondom ki a végére, hogy feloldhassam a borússá vált hangulatot. - A kobrád hízelgő ragaszkodása nem hiányzik... De azért örülök, hogy ilyen boldoggá tesz az emléke. - pillantok ezúttal rá és emelem fel fejemet a kanapé támlájáról. A kérdése fogós és talán én sem tudnám ép mondatokkal megmagyarázni a miérteket, de tehetnék egy próbát végre. Hiába nem bánom jól a szavakkal és az érzésekkel. - Számtalanszor kihúztál már a szarból, miért árulnálak el pont téged? Amúgy meg nem vagy rossz arc, kár lenne romba dönteni az életed.- vonom vállat végül. Igaza van. Akármikor lebuktathatnám, hiszen az élete sokszor nyitott könyvként áll előttem, de abból mégis mi hasznom származhatna? Pénz? Ugyan kérlek...
Rose-Neira Brooks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2021-05-04, 09:34
Castiel & Neira
Az életben sok függ attól, kikkel köt szövetséget az ember.
Mondanám, hogy volt kitől tanulnom a kiszámíthatatlanságot és a rejtelmességet, de az az igazság, hogy amikor az alteregom képében találkoztam Castiellel a sötét boszorkány barátnőm még hírből se volt az életem része. Mindig is ilyen voltam, szeszélyes, mint a tűz, néha hideg, mint a jég, jobbára keményen kapaszkodva abba, hogy mindent kontroll alatt tartsak és még is néha az adrenalin függőségemet kergetve egy sötét sikátorban. Nem vagyok egyszerű, nem is állítottam soha és nem is fogom. Kicsit felszalad a szemöldököm a válaszára és a sóhajtásra, de nem vagyok az a finomkodós fajta, aki hagyja, hogy eméssze csak magában az életét. - Azért nyugodtan tégy próbára. Jobb dolgom jelenleg nincsen, mint tudod a kocsma zárva. - billentem félre a fejemet. Nem vagyok agresszív, de kellően céltudatos ahhoz, hogy szóra bírhassam, ha nem zárkózik el az egésztől teljesen. Ha megtartaná magának, ám legyen, nem fogom harapófogóval kínozni, hogy kiadja a gondolatait. Fogalmam sincsen, hogy a könyvtár jó tipp-e, de azt tapasztalatból tudom, hogy hasznos az ember energiáit lefogni és erre ez tökéletesen alkalmas. Talán ha kutatgat és fókuszál kevesebb rémkép gyötri majd, tudja a franc. A kérdéseire kissé felvonom a szemöldökömet, nem jellemző rám, hogy ilyen lélekturkász dolgokon lamentáljak, ennél valamivel földhözragadtabb vagyok. Nem hessegetem azért el a kérdést, de nem is válaszolok azonnal olyan könnyedén, mint amikor csipkelődni szándékozom, az aztán csípőből jön. - Lehet, hogy csak azért megy, mert tartottunk egy kis szünetet, különben már rég rád untam volna. - válaszolom, de a hangom nyilvánvalóan elárulja, hogy nem gondolom komolyan. - Lehet, hogy a barátságunk nem úgy indult, mint ahogy valami tündérmesében képzelné el az ember, de ez nem jelenti azt, hogy kevesebbet ér, mint mások öri-bari-sose-hari-puszi-puszi ömlengése. Ne kelljen ecsetelnem, hogy milyen fontos nekem, hogy nem vagyok teljesen egyedül, jó? - nézek végig az arcán, aztán lassan megrázom a fejem. - A vérbanksággal továbbra sincs problémám, főleg, hogy már fenyegetnem se kell ahhoz, hogy odafigyelj halálra szárítasz-e. - mosolyodom el az emlékre a gyilkos kobrámmal a karjára tekeredve. Furcsa egy élet az, amikor ez számít az egyik legszebb emléknek a múltamból. - Viszont én is kérdezhetném, hogy mi tart itt, miért tűröd el a főnökösködésem, miért nem dobsz fel az első Brooks-nak vagy újságírónak, aki szembe jön, biztosan el lenne rendezve az életed egy hosszú időre. - vetem fel, pedig valójában ő az egyetlen, aki miatt nem aggódom, hogy valaha elárulná, hogy csak eljátszottam a halálomat és vígan éldegélek új névvel, új iratokkal, új munkával - bár nehéz nem összefolyni a régi életemmel úgy, hogy a Weasley lányt edzem és a Brooks vállalat is egyre jobban vonzz, hogy vissza vegyem a kezembe attól a tökkelütött bátyámtól.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Nem számít mennyi idő telt el már, mindig érzek valami idegenséget Neira közelében. Az első találkozásunk alkalma óta van benne valami kiszámíthatatlan, rejtélyes kisugárzás, amit egyszerűen nem tudok megérteni és ez bosszant. Még Karen mellett sem éreztem magam ennyire magatehetetlennek, amikor az ő érzéseiről volt szó. Neira más, és ez teljességgel az őrületbe kerget. Egy pillanat erejéig el is kalandoznak tekinteteim a szoba egyik üres falára. Az életemet nem veszem már annyira sokba, mint annakidején és a hirtelenharaggal is sikerült megbirkóznom az évek alatt, amin főképp az olaszországi út segített igazán. Nem is tudom miféle szavakkal tudnám magamat illetni... Nemtörődöm? Magának való? Antiszociális? Igen... Valami hasonlónak tudom elképzelni. - El sem tudnád képzelni. - sóhajtom. Hihetetlen, hogy a főnöknek egy egész lakosztálya fekszik a szórakozóhely mögött. Persze, ha a stílusát vesszük alapul, semmi sem lehetetlen. Mindig is tetszett a dominanciája, egyedül én nem akartam beismerni ezt a múltban. Gyűlöltem, amikor irányítani próbáltak és sarokba szorítottak, mint valami vadállatot. Ez pedig szépen köddé vált, minél több időt töltöttem Neira oldalán szövetségesként. -Majd körülnézek...- felelem röviden. Vajon a Roxfort könyvtára rejt megoldást a problémámra? Vagy ez valami emberfeletti történés, amit nem lehet amúgy sem megakadályozni a beteljesüléstől? Mindenesetre jobb, ha felforgatom a könyvtárat legalább egyetlen kisebb válasz morzsájáért. - Igaz. - vonom meg végül vállamat nemes közönnyel, bár a baráti érintés valamelyest könnyít a helyzeten, de még így se fordulok felé. - Hogy jutottunk el idáig? Nem tartod furcsának, hogy ennyi időn keresztül képes vagy elviselni az oldaladon? Nem fáradtál még el vérbankként?- kérdezem ezúttal normális hangtónusban puszta érdeklődés gyanánt. Legalábbis épp az imént sikerült lekapnom őt a bárpult mögött, ami nem számít túl professzionálisnak a részemről...
Rose-Neira Brooks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: à votre Santé - Pultok 2021-04-01, 19:09
Castiel & Neira
Az életben sok függ attól, kikkel köt szövetséget az ember.
Ó, nekem aztán annyi titkom van, amennyit csak nem szégyellek, kezdve a sok korábbi alteregómmal a metamorfképességem miatt, a rengeteg balhéval, lopott értékekkel, adrenalin hajhászással, eljátszott halállal, az alvilági kapcsolataimmal, Gemma ijesztgetésével, Mark zsarolásával és persze ezzel a gyönyörű, modern kis apartmannal, és egyik részét se verem nagydobra, még a legközelebbi bizalmasaim előtt sem igazán - ami kimerül lényegében két főben, Castiel és Nox, még ha ő igen csak ki is került az életemből. Mintha váltanák egymást, hogy egyszerre csak egy embert avassak be a valódi életembe, ki tudja. - Ha egy ekkora apartmanhoz kell idegenvezető, nem akarom tudni, hogy az iskolán kívül milyen helyeken töltötted már az éjszakádat. - ejtek meg egy kis mosolyt, piszkálgatva, ahogy leheveredem a kanapén. Lehet, hogy viccelni próbált, vagy "flörtölni", hogy kísérjem el a feltételezett vörös szobába, de a kapcsolatunk mindig is baráti mederben folyt, így erre egyáltalán nem is gondolok. - Őszintén fogalmam sincsen. - válaszolom, de attól még, hogy vámpír nem sebezhetetlen és nem érinthetetlen és simán lehetne valami kórja. Hallgatom a az elbeszélését, néha felszalad a szemöldököm, ahogy öntöm magamnak a narancslevet a hűtő mellett a pulton. - Létezni éppenséggel simán létezhet... - mondom megadóan, hiszen Ivor is egy másik síkról érkezett, mondjuk ő egy másik bolygóról is, de annyit megtudtam róla akkor, amikor a halálomat terveztük és játszotta el, hogy járt már ehhez a világhoz hasonlón. - Ha valakinek volt már ilyesmi álma a történelemben, akkor a Roxfort könyvtárában talán találsz valamit, lehet, hogy segít, lehet, hogy nem, de ha már hozzáférésed van, akkor miért ne próbáld meg. Használd ki a forrásaidat. - mutatok rá, hiszen bár szkeptikus vagyok az egésszel kapcsolatban, ez egyáltalán nem árthat semmiképpen. Visszatérekk hozzá, újra könnyedén lecsüccsenek, miközben kortyolok néhányat aztán a kristálypoharat koccanva az üveglapos kávézóasztalra teszem, alátét nélkül, veszélyesen élünk. - Nem kell az önutálat, nem segít senkinek. - válaszolom csípőből, amit vehetne keménységnek is, de közben keresem a tekintetét, amit olyan nagyon a plafonon tart és a kezem a combjára csúszik, hogy barátilag megszorítsam. - Én is kibírok egy korai zárást ma, hosszú volt a napom és ma este nulla kedvem lett volna dolgozni amúgy is. - teszem hozzá, egy kicsit talán azért, hogy rámutassak, hogy én is "emberből vagyok" és a gyengesége nem jelenti azt, hogy most haragszom rá vagy ki akarnám vágni. Szarul van, nem tud dolgozni, előfordul. Shannon úgy se tudott volna maradni akkor se, ha megkérem, szóval a klubról mára ennyit. Ha nem akar felém fordulni, akkor kicsit fészkelődve én is hátra dőlök, hátra billentem a fejemet, hogy ugyanúgy a plafont bámuljam, ugyan a kezemet nem emelem a homlokomra, mint ő.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
//
