2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Inkább csak sejtem - viszonzom a mosolyát egy hasonlóval. - De egyébként tényleg ezek az elvárásaim... Jóformán már gyerekkorom óta tisztában vagyok azzal, mit is szeretnék. Nem olyan kislány voltam, aki folyamatosan az esküvőről álmodozott, de igenis nekem is megvoltak a magam ideáljai. Mindig is szerettem a gyerekeket és valóban szeretnék egyszer sajátot, habár elsőként nyilván a szerelmi életemet kellene egyenesbe állítanom. Talán éppen ez a baj velem... Nem kapcsolatot keresek, hanem olyasvalakit, akivel családot alapíthatok, emiatt pedig igenis hatalmasak az elvárásaim. Elvégre nem mindegy, kivel élem le az életem. Mivel azonban mindkét nemhez vonzódom, az is elképzelhető, hogy egy azonos nemű mellett kötök ki és az örökbefogadás mellett teszem le a voksom. Tasha... Azt hiszem, ő hosszútávon nem lenne alkalmas, mégis belefájdul a szívem ebbe a gondolatba. - Erre most rávágnám, hogy ezzel engem írtál körül, de az már túl direkt lenne - jegyzem meg, amint felsorolja az elvárásait. - Jogász birodalom? - csodálkozom el a szavai hallatán, majd halkan elnevetem magam. - Nem túl nagy elvárás ez egy olyan gyerek számára, aki még meg sem született? - firtatom, hiszen minden gyerek más és más. Én aligha erőltetném rájuk azt, hogy azt az álmot kövessék, amelyet én követtem fiatalkoromban. És igen, egy szép napon talán lesznek is unokáim, de ha a gyerekeim úgy döntenének, ők nem szeretnének szülővé válni, nem fogom kényszeríteni őket. Elvégre, rengeteg olyan gyerek él sajnos a világon, akikre ráboríthatom a szeretetemet. - Nem is áll szándékomban, ne aggódj - csillapodik a nevetésem egy enyhe mosollyá. Természetesen, addig még kismillió esemény történhet, Paulo is megismerhet valakit, aki nálam jobban érdekli, ahogy én is. Ez benne van a pakliban, de hát randevút tervezünk, nem esküvőt. És hát ki tudja, mennyi idő van még hátra a perből... Jelenleg nyerésre állunk, de az a bizonyos kocka bármikor vehet más fordulatot is. - Sajnos, engem is köt a titoktartás - sóhajtok fel játékosan komolyan. - De ne aggódj, majd egyszer elmesélek mindent - biztosítom, hiszen hiába nincs sok közös emlékünk, az egyetlen régi miatt olyan, mintha nagyon is jól ismerném őt. Ciki, hogy a gyermekotthon ajtajában állva nem ismertem fel és csak a gyermekkori emlékünk révén világosodhattam meg. Hogy ez mennyire kínos! - Még az is lehet, hogy sok minden másként alakult volna - egészítem ki a szavait, hiszen nekem mindig is tetszett, ahogy az emlékeimben élt, bizonyára nem lettem volna képes közömbös maradni iránta. Az egészen biztos, hogy egy idő után szerelmet vallottam volna számára, már csak annyi a kérdés, hogy ú vajon miként reagálta volna le mindezt. - Tudom - biccentek végül komoran, amikor a családom kerül szóba. - De túl sok rossz van a világban, úgy érzem, valamit vissza kell adnom abból, amit a Mortimerek elkövettek annak idején - borzongok bele a gondolatba is. - És ha már szeretem a gyerekeket, miért ne kezdhetném itt? Mindenképp nevelőnő szerettem volna lenni, de jobb itt, Bangorban, mint bárhol máshol a világon. Úgy érzem, mintha ezzel is törlesztenék. És cseppet sem kellemetlen értelemben. A gyerekek a mindeneim, számomra örömteli róluk gondoskodni. Ha pedig az otthon alapjául a régi kúria helye szolgál, az annál jobb. - Miért kellene féltékenynek lenned? - csodálkozom el, de nem firtatom tovább a témát. Nem vagyunk együtt, felesleges ilyesmiken kattognia. A gyerekkorunkban tett ígérete pedig... Nos, maradjunk annyiban, hogy ha tudom, hogy ismét találkozunk, abban az esetben se várnék el részéről egy szüzességi fogadalmat. - Elfoglalt ember vagy, nyilván neked is van tennivalód - állapítom meg, noha én is sajnálom, hogy mennem kell, de hát a felnőtt élet ezzel jár. Már nem tudunk annyit szánni a kellemes időtöltésre, mint amennyit gyerekként voltunk képesek. - Remélem, a lehető legrövidebb időn belül - nyomok egy puszit búcsúzóul az arcára és a szavaim nem csak úgy mondom, hanem tényleg szeretném, ha sietne. - Akkor... viszlát - köszönök el tőle, habár a hangomban fellelhető némi bizonytalanság is, mintha legszívesebben még maradnék. Végül azonban sarkon fordulok, majd megindulok, hogy visszatérhessek a gyermekotthonba.
Mindenkinek kell egyfajta nyugalom sziget, azt hiszem. Örülök, ha Melinda ezt a gyermekotthonban találta meg. Én inkább a barátaimban. Guido és Daniel jelentik ugyanezt számomra. Mintha két teljesen különböző Paulo létezne. Van olyan oldalam, amit nem szeretnék soha a barátaim elé tárni. Vélhetőleg azzal örökre elveszíteném őket. De legalábbis megváltozna a kapcsolatunk. Nagyon megváltozna. Ugyanakkor van egy oldalam, amit ők ismernek, de nem szeretném, ha külvilág is ismerné. Az előkelő rétegek, akik előtt fenn kell tartanom a tökéletes örökös látszatát. A rendíthetetlen, kissé felsőbbrendű, és mindent tudó ügyvédét. Ők nem láthatják azt, hogy idióta módon nevetek Guido el idióta poénján, vagy húzom a nem létező szerelmi életével, vagy egy sárga labdát dobálok egy úszómedencében Daniellel, és röhögve fröcskölöm le vízzel. Nekem ez a menedék. A legnagyobb baj, hogy az a két Paulo sosem találkozhat egymással. Nincs közép út. Azért talán nem annyira meglepő a kérdésem. Már ha témánál vagyunk, és ezt Melinda hozta szóba. Bár azért tagadhatatlanul élvezem azt cuki kis zavart pillantást, amit kiváltok belőle ezzel. - Ugye tudod, hogy most pontosan engem írtál le? - villantok rá egy csibészes kis huncut mosolyt, ahogy végig hallgatom a képzeletbeli pasi leírását. Noha ami azt illeti én tényleg szeretnék nagy családot. Bírom a gyerekeket, talán mert azt az énemet jelképezik, akit ritkát engedhetek ki magamból. Amit nem nagyon mutathatok meg másoknak. A külsőmre azt hiszem nem lehet panasz, hacsak nem az a néhány heg, ami apám keze nyomát tükrözi. Noha az apám ezzel pont azt igyekezett belém nevelni, hogy olyan ember legyek, aki tudja mit akar, és aki el is éri azt. Én mindig megkapom, amit akarok. Mindig. Aztán persze én is megkapom a visszakérdést, így rajtam a sor, hogy egy kicsit elgondolkodjam. - Azt hiszem olyan, aki el tud bűvölni a mosolyával, de ugyanakkor nem csak egy szép biodiszlet mellettem. Valójában lehet vele beszélgetni, nevetni, tartalmasan időt tölteni. Akinek a szenvedélye nem csak röptében egy éjszakáig tart, hanem egy életen át. Akkor is számíthatok rá, amikor kimerült, fáradt, és rossz kedvű vagyok. Nem kell mosolyt színlelnem, ha már nincs erőm hozzá. Aki elfogad a jó és rossz tulajdonságaimmal együtt. És akivel együtt nevelhetem fel a leendő gyermekeimet. Ez nagyon fontos. Elvégre egy egész jogász birodalmat fognak örökölni. - azt hiszem, hogy ezt szeretném. Egy nőt akire számíthatok, és aki számíthat rám. És aki nem lesz alkoholista, ha túl sokat dolgozom. Bár ezt nem merem hangosan is kimondani. Melyik nő akarná összekötni az életét egy munkamániással? Ezen felül melyikük ne sértődne meg, ha azt mondanám, hogy "mellettem talán alkoholista válik belőled drágám..."? Legalábbis a saját anyámból kiindulva. A gyerekeimnek pedig határozottan nem ilyen anyát képzelek el. - Vigyázz mit mondasz, mert a szavadon foglak, és akkor már nem mondhatsz nemet. - mosolyodom el játékosan. De mindenképpen határozottan megül bennem a gondolat, hogy ha lezárul ez az átok per, akkor randira hívjam Melt. - Ebben biztos vagyok. De azért néha mesélhetnél azokról az időkről.- fűzöm tovább kicsit a lázadó kamasz témáját. Kíváncsi lettem volna arra a Melindára. Tényleg. - Sajnos köt a titoktartás. Bár akadt pár szórakoztató eset. - nem lenne nehéz visszagondolni pár ilyen sztorira, de őszintén szólva nem szívesen beszélek ilyesmiről. Legalábbis az irodán, és a szakmán kívül. Ez egy olyan munka, amiben mindegy, hogy mi a személyes véleményem. Az ügyfél érdeke a szent. Még név nélkül sem szívesen sztorizgatok, hacsak nem egy másik ügyvédnek. - Becsszó. - mosolyodom el. - Valóban jó lett volna. Kár, hogy nem futottunk többet össze. De most itt az alkalom pótolni ezt. - fűzöm tovább a dolgot. Valóban cuki ez a történet? Inkább csak gyerekded ostobaság. Magam sem tudom, hogy miért csináltam, vagy miért osztom meg ezt egyáltalán Melindával. Talán ezzel veszem le a lábáról? Aligha. A távkapcsolatok meg amúgy is zűrösek. Én pedig sokat utazom. Már akkoriban így volt ez. - Néha mindenki fél. A gyerekek különösen. Semmi baj nincs ezzel. - mondom biztatólag. Így legalább nekem volt alkalmam megmenteni a napot hős lovagként. Azért is jelent valamit. - Amiket a családod tett... az nem a te hibád. Az igazság az, ha valamit megtanultam az apámtól, és erről a szakmáról, az az, hogy minden családnak van múltja. Csak egyesek jobban el tudják rejteni. - nem tudom, hogy ez mennyire jelent számára vigaszt. Talán semennyire. Minden esetre mindenhol meg lehetne találni azokat a bizonyos csontvázakat a pincében. Talán ez pedig túl cinikus hozzáállás, de az élet már csak ilyen. A legtöbb amit tehetünk, hogy ezzel együtt is megpróbálunk mosolyogni, és boldognak lenni. - Nem tudom, hogy ettől megkönnyebbüljek, vagy féltékeny legyek. - billentem kissé félre a fejem. Tudom, hogy nem kéne, hogy ez zavarjon, főleg ha figyelembe vesszük, hogy én mennyire nem tartottam magam a hajdani ígérethez. Nem voltam éppen a hűség mintapéldánya. Persze eddig azzal nyugtattam magam, hogy azért nem, mert még nem találtam meg azt a bizonyos igazit. Valahogy mégis zavaró a gondolat, hogy más pasik tehetik rá a mocskos kis kezüket Melindára. Ki tudja miféle szándékokkal. Ezzel együtt pedig igaza van. Kár lenne tagadnom a múltamból bármit is. Megtettem, amit megtettem. - Ezt igazán sajnálom. - bár ami azt illeti, nekem is lenne dolgom bőven, de egyszerűen jól éreztem magam Melinda társaságában. - Nos, akkor az engedelmeddel intézkedem az ügyben, és keresni foglak. - mosolyodom el, ahogy felállok, és kísérem ki udvariasan a vendégemet. Bár jelen esetben valamiért tényleg nem szívesen búcsúzom. De legalább a kezemben a kulcs a következő találkozáshoz. Ezt már nevezhetjük fél győzelemnek, nem igaz?
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
Számomra a nyugalom szigete az a gyermekotthon. A gyerekek között érzem magam igazán felszabadultnak. Szeretem őket, ahogy ők is engem és ott valahogy átlényegülök. Fogalmam sincs, ez minek a hatása, hiszen néha már-már úgy érzem, két személyiségem van... A nevelőnő Linda és Melinda, aki most is vagyok. Mindkét énemet szeretem, ez tény. Még abban az esetben is, ha Lindaként nem hordhatok olyan ruhákat, amelyeket a gyermekotthonból kilépve megengedhetek magamnak. De Linda élete legalább nem olyan kaotikus, mint az enyém mostanában. Számára elég, ha a kicsik a közelében vannak. Igaz ugyan, hogy betegre aggódja magát, amikor valamelyik ágynak esik, de azt hiszem, az ő életében ez a legnagyobb probléma. Paulo kérdése kissé meglep, talán még kap is részemről egy zavart pillantást, amely arra utalhat, hogy eléggé kizökkentet, de végtére számíthattam is volna erre. Na, nem mintha eddig bárki is feltette volna ezt... Valahogy senkit sem érdekeltek az elvárásaim, bezzeg nekik volt vagy kismillió a partnerükkel szemben. - Szeresse a gyerekeket és ne legyen akadály számára a nagy család sem - vágom rá végül egy mosollyal, hiszen ez - azt hiszem - eléggé alapválasz egy gyermekotthonban "dolgozó" nevelőnőtől. - Szeressen engem, ez is fontos. Ragadjon meg a külseje és tartson meg a belseje - folytatom végül afféle "sablon-szöveggel". - Legyen határozott, talpraesett, magabiztos. Azt hiszem, ez számomra nagyon fontos egy férfiban - töprengem el egy pillanatra. - Tudja, mit akar és érje is el. Nagyjából ennyi - fejezem be végül a listámat, noha rengeteg más tényező is befolyásolja a döntésemet, de jelenleg úgy érzem, ezeket szoktam figyelembe venni. - És te? - csapom vissza végül azt a bizonyos magas labdát. - Milyen álmaid asszonya? - firtatom, habár fogalmam sincs, milyen választ is szeretnék hallani. - Ha annyira érdekel, egyszer elmehetnénk közösen valami szórakozóhelyre - vetem fel végül. - A per után, természetesen - teszem azért még hozzá, hiszen sejtem, hogy nagyon nem lenne tanácsos addig együtt mutatkoznunk Paulóval bármilyen minőségben is. - A lázadó énemet már aligha ismered meg, kinőttem már belőle, de élni még ma is tudok. Azért eszembe jut egy pár évvel ezelőtti nyár, amikor egy fesztiválom megismerkedtem valakivel és adtunk is az élménynek rendesen vagy egy hónapon keresztül... Jó volt, de nem hiszem, hogy Paulót ilyesmibe bele lehet vagy bele akarnám rángatni. - És ki volt eddig a legérdekesebb, akivel találkoztál a szakmádból kifolyólag? - teszem fel a kérdést kíváncsian, habár nem tudom, mennyit oszthat meg velem. Mint említette, az ő munkájának is része a titoktartás, amit szerencsénkre elég komolyan is vesz, szóval kétlem, hogy a gyermekotthon ügyéből bárkinek is a fülébe juthatna valami. Vagyis, nem Paulo az a bizonyos bennfentes. Na, nem mintha rá gyanakodtam volna eddig, de sose árt alaposan a körmére nézni mindenkinek. - Komolyan? - csillan fel a szemem a története hallatán és ha még mindig az a duci kislány lennék, aki voltam, még a levegőm is elakadna a tudattól, hogy egy Paulóhoz hasonló srácot valaha is érdekeltem. Azóta viszont sok idő eltelt, de ez a kis szösszenet még így is nagyon cuki és szívet melengető. - Ha ezt tudtam volna, ott várlak minden évben, de nem túl gyakran jártam arrafelé. Sajnos - teszem azért még hozzá őszinte szomorúsággal a hangomban. - Jó lett volna legalább levélben tartani egymással a kapcsolatot. Sokat jelentett volna számomra. Bár ki tudja, lehet, abban az esetben csak sokkal jobban beleestem volna a fiúba, amit a távolság miatt rettentően megszenvedtem volna. Nem az én világom a távkapcsolat, számomra szükség van a fizikai közelségre is. Meg hát a kamasz Melindát ismerve nem is mertem volna szerelmet vallani semmi szín alatt sem. - Képes lettem volna rá már akkoriban is, de féltem - sóhajtok egyet. Ha kiosztok egy-egy pofont, nyilván elszaladtak volna, de valamiért sose szerettem a fizikai erőszakot. Talán tudat alatt már akkor is éreztem, mi van Codyval, mi mindent kell átélnie, ahogy Ginának is. Vagy csak nem szerettem volna még több fájdalmat okozni a világnak. - De nem is bánom, hiszen a családom már így is sok rosszat okozott, valakinek el kell viselnie azt is, ha visszakapja az élettől. Nem kellene így hozzáállnom, de ez számomra még nem megy. Elviselem a terheket, mert a felmenőim rengeteg embernek ártottak és ezt így érzem megfelelőnek. Semmi bajom sincs azzal, ha Cody és Gina nem így vélekednek, de én ezt az elvet vallom. - Ne aggódj, nekem is voltak kalandjaim - nyugtatom meg, még mielőtt azt hinné, hogy zokogva elrohanok majd előle, amiért nem élt szűzi életet. - Néha egyszerűen kell, hogy legyen az ember mellett valaki, bár én nem váltogattam túl gyakran a partnereimet. Volt olyan is, akivel konkrétan emiatt voltunk együtt, de a szerelem hiányzott. Szóval előttem nem kell tagadnod - csóválom meg a fejem. - Bár, szerintem lassan mennem kell - rakom el az újságot az asztalkáról. - Ha esetleg lenne kedved, máskor is összefuthatunk - emelkedem fel a helyemről és igazítom meg a ruhámat. Még csak nem is láttam, mennyire elszaladt az idő!
Ha lenne se zavartatnám magam. Megvannak a magam módszerei, hogy nyerjek meccset a vetélytársak ellen. Viszont nem kifejezetten ismerem még Melinda ilyen irányú elvárásait, de nyilván meg fogom tapasztalni, ha ebből több lesz, mint pusztán szakamai kapcsolat. Minden esetre érdekelne, hogy vajon ő mit keres egy férfiben? Milyen számára az idális Nagy Ő? Persze azt is megértem, hogy mostanában elág sok negatív érzelmi behatásnak volt kitéve. A per, Gina esete, és ha még a szerelmi életével is gondok vannak... Mindenkinek kell egy pont, ahol visszavonulhat, és csak megemésztheti azt ami éppen érte. Nekem ilyen hely a nagyapám vadászkunyhója. Ha mindent és mindenkit ki akarok zárni, akkor oda vonulok vissza az érzelmi behatások elől. Talán egyszer Melindát is elviszem oda. Talán. - Valóban? Meg szabad kérdezni, hogy milyen is számodra az a Nagy Ő, aki még nem jött el? - válaszolok talán egy szemtelen kérdéssel Melinda fejcsóválásra, de valóban érdekel a válasza. Kíváncsivá tett azzal, hogy mit is jelent számára az, hogy "túl magasra tette a lécet". Mi pasik szeretjük a kihívásokat. Sokkal értékesebb az, amiért meg kell küzdenünk, mint az, ami az ölünkbe pottyan. Akár szó szerint is. - Ezt kifejezetten nagyra értékelem Szép Hölgy. - mosolyodom el, amikor ő is biztosít a titoktartásról, bár kifejezetten nem kértem meg rá. Valóban nem szívesen olvasnék magunkról sem valami szennylapban. A hírnevemre kényesen ügyelek. Ez olyasmi, amit nehéz felépíteni, de könnyű romba dönteni. - Kétlem, hogy neked bármi is túl nagy falat lenne. De ha ez számít valamit, akkor szerintem remek nevelőnő vagy. Bár azért kíváncsi vagyok, hogy milyen lehetett a bulizós, lázadó kamasz éned. - szerintem Mel olyan nő, aki bármit képes elérni, amit célul tűz ki, és éppen ezért is lett remek a szakmájában. Komolyan mondhatom, hogy nyugodt szívvel bíznám rá a gyerekeimet. Már ha lennének, de majd egyszer a jövőben. - Azért szívesen megnéznélek íjjal a kezedben.- azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy biztos oltári szexi látványt nyújthatsz olyankor. Bár lehet a kajla, csibészes mosolyom elárul így is. - Ebben hasonlítunk. Engem is érdekelnek az emberek. A motivációik. Ezért is lettem ügyvéd. - teszem végül hozzá a mondata második feléhez. És talán ezért is van, hogy Mel majdnem minden mondatához füzök egy újabb kérdést. Mert szeretném őt megismerni. A mélyebb lényét. A motivációit, és mindent, amit a felszín alatt rejteget. De nem úgy, hogy legilimentorként egyszerűen kiolvasom belőle. Szeretnék szépen lépésről lépésre haladni vele. Van, hogy egyszerűen nincs szükség a képességemre. Sőt inkább okoz bajt, mint hasznot. Bár be kell ismernem elég elveszett is lennék nélküle. Már túlságosan hozzám nőtt az évek alatt. Figyelmesen, és érdeklődve hallgatom az újabb szeletet, amit megoszt magából, és az akkori érzéseiből velem kapcsolatban. Nem tehetek róla, de nem tudok nem mosolyogni, miközben hallgatom. - Pedig néha, ha Amerikában jártam, akkor elsétáltam a régi utcákon egészen addig a játék automatáig. Ki tudja, talán abban reménykedtem, hogy újra látlak. A nagyapám kérdezgette is, hogy mért mindig a hosszabb úton sétálok, de sosem válaszoltam. - kezdek bele, hogy megosszam a történetet az én szemszögemből is. - A nagyapám arra tanított, hogy ki kell állni másokért, akik nem képesek erre. Meg kell védeni a lányokat. De szerettem volna tudni, hogy mi lett azzal a lánnyal, akiért akkor kiálltam. Persze örülök, hogy hatással voltam rád, és ettől jó irányba fordult az életed. - ismerem el. Nem mondom, hogy nem tudnék beleszeretni abba a duci szeplős kislányba, hiszen neki is megvolt a maga bája, de ez így sokkal jobb. - Nos, az élet mindig tud meglepetésekkel szolgálni. Ami pedig a szingliséget illeti, nos talán ez nemrég még igaz lehetett, de van, hogy az emberek megváltoznak. Felnőnek, és megkomolyodnak. Egy idő után már nem elég egy random könnyű kaland. Valami sokkal mélyebbre, és tartalmasabbra vágyom már. Aminek igazi értéke van. Az értékes dolgokért pedig meg kell küzdeni. - Mel nem tévedett nagyot velem kapcsolatban. Volt idő, amikor mindez igaz volt rám. Ezt nem is szégyellem kimondani. Most viszont már egyszerűen nem elég, és ezt sem szégyellem. Szóval ezzel még egyáltalán nem hozott zavarba.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
Nos igen, Paulónak jelenleg aligha akad vetélytársa, ha a szerelmi életemet nézzük. Valahogy senki se felelt meg eddig az elvárásaimnak, hiába indultam neki a találkának nagy reményekkel. Vagy én tettem volna túl magasra a lécet? Esetleg képtelen lettem volna a mai napig elfogadni, hogy Tasha nem engem tart annak, aki mellett végre lehorgonyozhatna? Azt hiszem, mellette tapasztaltam meg első alkalommal, milyen igazán szerelmesnek lenni és a mai napig ezt az érzést kergetem. Már nem elégszem meg azzal, hogy félig szeressek. De mivel csak nem érint meg az a bizonyos szikra senki esetében sem, leálltam az ismerkedéssel. Nyilván szükségem van egy kis pihenőre érzelmileg is. Túl sok volt... Cody visszatérése a halálból, Gina összeomlása, a gyermekotthon pere. Az ember nem képes mindent egyszerre feldolgozni. - Én nem feltétlenül csak bennük keresném a hibát - felelem Paulo kijelentése hallatán. - Talán én tettem túl magasra a lécet. Esetleg annyira reménykedtem abban, hogy a következő lesz az a bizonyos Nagy Ő, hogy újra meg újra beleestem a saját hibáimba. Mindegy, nem fontos - csóválom meg a fejem, hiszen valóban nem az. Egyikükkel kapcsolatban sincsenek rossz élményeim, hiszen volt pár kellemes óránk és nagyjából ennyi. De az a bizonyos érzés csak nem akart jönni, szóval feladtam egy időre. - Ne aggódj, tőlem se jut ki semmi sem abból, ami kettőnk közt elhangzik - biztosítom róla, noha szerény személyem nem ügyvéd és Paulo nem is kért meg a titoktartásra, bár sejtem, hogy mennyire nem érintené jól az ügy kimenetelét, ha bármi is kiszivárogna abból, ami ma itt elhangzott. Ártatlan szavak csupán, semmi komoly, de ebből is tákolhatnak Molotov-koktélt, amit később ránk hajíthatnak. Ezt pedig minden egyes porcikám szeretné elkerülni, ha lehetséges. - Hát, ha azt nézzük, én gyerekként alkimista szerettem volna lenni, de sajnos túl nagy falatnak bizonyult számomra - nevetem el magam. - Anyám nagyon tehetséges benne, de engem kamaszként nem kötött le. Jobban szerettem bulizni és falni az életet, amint lehetőségem nyílt rá - tárok fel egy újabb kis szegletet a múltamból. Nem voltam az a tipikus lázadó, aki összeveszett az anyjával, hiszen ezt sose tettem volna, de ettől függetlenül kiélveztem azt, hogy végre másoknak is tetszem. Nem volt számomra valami könnyű menet eljutni a célomig, de amint befutottam... Nos, az felemelő érzés volt. - Azért én se csak annyiból állok, hogy íjjal szaladgálok fel-alá, amint van egy kis szabadidőm - jelenik meg egy széles mosoly az arcomon a gondolat hatására. - Mint azt észrevehetted, szeretek ismerkedni és nem csak a romantika kapcsán. Érdekelnek az emberek és az, hogy mennyi minden lehet a felszín alatt. Hiszen mindenki más-más életutat járt be, minden egyes helyzetet másként dolgoz fel, az ilyesmi pedig elég érdekes tud lenni, ami az igazat illeti. Ginához hasonló személyekhez is volt már szerencsém, szóval él még bennem a remény, miszerint a sok tragédia után ő is képes lesz ismét felállni. Elvégre, Cody is igyekszik, neki pedig egyelőre úgy néz ki, sikerülni fog. - Pedig olyan nagy hatással nem voltam az életedre. Inkább te az enyémre - jegyzem meg. - Tudod, sokat jelentett számomra az, hogy megvédtél, szerintem akkoriban egy kicsit beléd is estem - vallom be őszintén, mindenféle köntörfalazás nélkül. - Kevés fiú volt kedves velem akkoriban és aki így is tett, nos... abba fülig beleszerettem - osztok meg vele magamról egy újabb titkot. - Mindenesetre, te voltál a fő motivációm arra vonatkozóan, hogy lefogyjak. Esküt tettél arra, hogy ha nem lesz más, abban az esetben feleségül veszel, én pedig nem szerettem volna, ha egy olyan trampli mellett kötnél ki, mint amilyen akkoriban voltam. Ez utána végül jelentőségét vesztette, hiszen éveken keresztül nem futottunk össze, de hogy pont itt... Álmaimban se hittem volna! - csóválom meg a fejem amolyan "mittartogathatmégazélet"-képet vágva. - Az pedig, hogy szingli vagy, szintén meglepő. Abból kiindulva, hogy még a gyermekotthonban is flörtöltél velem, amikor még azt hitted, hogy egy szimpla nevelőnő vagyok, azt hittem, te a legyet is röptében-típus vagy, aki mellett mindig elfér egy nő. Nem hoz zavarba a véleményem kimondása, szerintem Paulo is sejti, miként látják őt mások, ha pedig tévedek, majd kijavít.
Még szép, hogy elővigyázatos vagyok. Nem maradnék sokáig a szakmámban, ha minden csini pofinak, mindenféle szakmai titkot kikotyognék. Én profi vagyok. Ami pedig azt illeti, igen engem is köt a titoktartás az ügyfeleim iránt. Minden ügyfelem iránt. Bármilyen dögösnek, és vonzónak is találom Melindát, vagy bárki mást, az ügyfeleimről, és a folyamatban lévő ügyeimről nem beszélek. Nem véletlen dolgoztam annyit a mentális védelmemen is. A gyermekotthon ügyét majd én intézem. Sajnos valakit jobban érdekel a kelleténél. De ki fogom deríteni, hogy kit, és miért. Aztán lenyomom a torkán ezt az egész szart. - Azt nem mondtam, hogy kapkodnék. Aki kapkod, hibázik. Én pedig sosem hibázok. - mosolyodom el. - Ezt sajnálnom kellene, de őszintén szólva a gyenge konkurencia csak előny. - jelenik meg a képemen egy incselkedő kis vigyor. Tökéletesen fogom ellátni a munkámat, de azért még szívesen töltenék időt Melindával is. Mármint csak úgy magánemberként. Hogy aztán mi lesz a dologból, nos az majd kiderül a maga idejében. Talán nekem sem ártana, ha változnék. Ha komolyabban venném a kapcsolatokat. Mármint, ha nagyon őszinte akarok lenni, eddig Alex volt az egyetlen lány, akit komolyan vettem. Még ha vele időnként elég nehéz is. Én megértő vagyok, tényleg. De egy ponton túl Alex eléggé nehézzé, és bonyolulttá tudja tenni a dolgokat. Bármennyire is szeretem a mosolyát. - Természetesen. Profi titoktartó vagyok. - bólintok Melindának, bár akár sértésnek is vehetném magát a feltételezést is, hogy nem tartom meg a titkait. Vagy akár a közös titkainkat. Ami az én szüleimet illeti, hát anyámnak nem hiszem, hogy kifogása lenne bárki ellen is. Ritkán van olyan állapotban, hogy komoly véleményt formáljon bármiről is. Olyankor viszont igyekszik kedves, és megértő lenni. Talán így kompenzálva az alkohol miatt kiesett időt. Az apám, nos az már fogósabb kérdés. Bár eddig nem ált elő egy elrendezett házaság ötletével, de gondolom azért meglennének a maga elvárásai. Én viszont köszönöm, de tudok egyedül dönteni a magánéletemről. Azt, ami Ginával történt őszintén sajnálom. Ha a lány vádat akarna emeltetni a familiárisa elpusztítója ellen, azt szívesen vállalnám, de jelenleg sajnos túl sokat nem tehetek érte. Így talán jobb is hogy elterelődik a szó valami másra. - Gyerekkoromban. Profi nem vagyok, egy Olimpiát nem nyernék meg, de az alapok azért megvannak. Kikapcsolódásként kedvelem, szeretek nyerni. Igazából profi vízilabdázó akartam lenni, de aztán az embernek előbb-utóbb fel kell nőnie. - adok egy kis adalékot a gyerekkoromból, így talán megnyugtatva, és elterelve Melinda figyelmét kicsit. Az íjászkodásra azért én is érdeklődve nézek Melindára. Nekem a határozottsággal sosem volt gondom. Mindig tudtam, hogy mit akarok, és így vagy úgy, de mindig meg is szereztem. Viszont mindenkinek kell egyfajta kikapcsolódás. Erre a különböző sportok elég jók lehetnek. Sokat tanulhatunk a sporton keresztül. Ahogy Melinda is mondta elég jó jellem formáló hatása is van. Most is szívesen tűnök el egy uszodában, vagy vívó teremben, bár utóbbihoz nem túl könnyű megfelelő partnert találni. - Tényleg? Az is érdekes sport. Bár bevallom azt csak a tv-ben néztem a sport csatornán. Mindenkinek kell a kikapcsolódás. Vagy csak hogy néha eltűnhessen kicsit a világ, és a mindennapok gondjai elől. - nem tagadom szexis kép lehet Melinda egy íjjal, valami Xénás ruciban. De talán az ilyen fantáziák kiélésének még nem most van itt az ideje. Helyette inkább Melinda figyelmét kéne kicsit elvonni az aggódásról. Az sem baj, ha közben kicsit többet megtudok róla, és a múltjáról. Érdekes lehet. - Valóban. - bólintok rá egy kis biztató mosollyal, amikor azt mondja, hogy mindhárman jól jártak egymással. Nem egy hétköznapi család, annyi szent. Nem lehet könnyű nekik. Sok tragédiát, és viszontagságot vélek a család múltjában, és még több titkot, amiről fogalmam sem lehet. Utána néztem a Mortimerek hírének, és nem sok jót találtam. Mármint a Cody előtti generációkról. Szerencsére azonban a felmenők bűneiért aligha lehet felelősségre vonni az ártatlan leszármazottakat. Én nem ítélkezem felettük. Nem igazán vagyok abban a helyzetben, hogy megtehetném. Főként ha a saját családom múltjára tekintek. - Köszönöm. - tudom, hogy ez csak formalitás, de valahogy mégsem tűnik üres semmit mondó dolognak. Noha magam sem tudom, hogy miért pont ezzel indítottam. Ezt önmagamnak sem tudnám rendesen megmagyarázni. Most komolyan? Egy ilyen történettel indítani valakinek, aki épp egy rokona életéért aggódik? Paulo te nem vagy normális. - Igen. Tulajdonképpen a legtöbb jó családi élményem hozzá kötődik. Még az is, hogy megismerhettelek téged. Ezt azt hiszem meg kellen köszönöm neki. - talán itt lenne az ideje valami vidámabbra terelni a témát, most mégsem jut semmi épkézláb az eszembe.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
Azért Paulóba szorult annyi óvatosság, hogy ne vegyem le a lábáról egyik pillanatról a másikra szép szavakkal és a majdhogynem tökéletes külsőmmel. Ez jó, hiszen legalább attól nem kell tartanunk, hogy valami idegen nőcinek kifecseg mindent, ami a perrel kapcsolatos. Nyilván nekik is van "ügyvédi titoktartásuk", ami hasonló a gyógyítókéhoz, de sose lehet tudni, hogy mikor küldenek a nyakára egy olyan nőt, aki pillanatok alatt elcsábítja és kifaggatja. Hallottam már ilyesmiről, még ha kételkedem is abban, hogy ez a mi esetünkben is játszana. Egy gyermekotthon ügye nem sok embert érdekel, aligha folyamodnak ilyen módszerekhez. Mégis, sokkal nyugodtabban hajtom álomra a fejem azzal a tudattal, hogy az ő részéről nem ér minket semmiféle árulás sem. Valamiért teljes mértékben megbízom benne, noha az okait ennek sem tudom pontosan. Inkább csak sejtem, hogy a gyermekkori röpke ismeretségünk állhat mindennek a hátterében. - Gyors? - nevetem el magam a szavai hallatán. - Ez igazán hízelgő. Miattam igazán nem kell elkapkodnod, megvárlak. Mostanában egyébként sem túl ígéretesek a partnereim, szóval egy időre felhagytam az ismerkedéssel. Meguntam már, hogy folyamatosan zsákutcába futok és olyanokkal sodor össze a sors, akik maximum csak valami röpke kalandot látnak bennem, semmi többet. Talán át kellene festetnem a hajam? A vörös színt a szexualitással kötik össze, érthető tehát, hogy nem igazán vesznek komolyan a férfiak, még abban az esetben sem, ha az én szándékaim komolyak. Érthető, ugyanakkor fájdalmas is. Ráérek tehát várni, bár túlzottan nem reménykedem. Valami feszül köztünk Paulóval, ez tény és való, de naiv lennék, ha benne is rögtön a nagy Ő-t keresném. Ezt majd eldönti az idő. - De erről ne szólj senkinek, kérlek. A magánéletemet nem szeretem mások orrára kötni, hacsak nem elég komoly ahhoz, hogy jobban belevonjam Codyt és Ginát, teszem azt. Anyámról inkább már nem is ejtek szót, hiszen őt maximum már csak az esküvőre hívnám meg. Vele valamiért sohase osztottam meg a szerelmi életemet, még azt se tudja, hogy volt már azonos neműekkel is kapcsolatom. Ez valamiért tabu köztünk. Nyilván elfogadná, hiszen maximálisan támogat mindenben, de én szeretném eldönteni, hogy kivel élem le az életemet. Ha pedig tanácsot ad és nem szimpatikus számára az új partnerem, abban az esetben eléggé befolyásolni tudna, az pedig nem lenne helyes. Önállóan szeretnék dönteni, ha pedig hibázom valamiben, hát tanultam belőle és ennyi. Szeretem anyut, de vannak határok, amelyeket a saját érdekemben meg kell húznom, még akkor is, ha egyébként az utolsó betűig beszámolnék neki mindenről, ami velem történik. - Gina mindenhez sajátosan viszonyul - veszem fel ismét a beszélgetés fonalát. Igen, aggódom, de nem árnyékolhat be minden pillanatot Gina állapota. Mégis, a szavait nem igazán díjazom, bárhogy is értette azokat. Néha képes olyanokat mondani, amitől legszívesebben a falnak mennék. Mindenesetre, Paulo következő szavai és az érintése együttesen valóban betalálnak és kissé még az a mázsás szikla is elmozdul a szívemről, amely pillanatragasztóval fészkelte be oda magát. Könnyebb, már-már el is hiszem a szavait, mintha valamiféle ígéretet tett volna számomra. Mintha ő lenne az, aki képes tenni annak érdekében, hogy Gina állapota javuljon... - Vívtál? - csillan fel a tekintetem, miközben a helyére csattintom a táskám. - Én íjászkodom - fecsegem ki a hobbimat, amely közös pont bennem és Ginában. - Az egyetlen olyan sport, ami teljesen kikapcsol és mintha más ember is lennék, ahogy a céltábla előtt állok. Önbizalmat ad, rengeteget segített abban, hogy határozott legyek. Ott pillanatok alatt kell meghozni a döntést, nincs helye a bizonytalanságnak. Ez pedig befolyással volt rám is a magánéletemben. Kamaszként rettentően befolyásolható voltam, utáltam is magamat miatta, de azt hiszem, az, hogy rátaláltam az íjászkodásra, segített számomra ebben is megváltozni. Valamilyen úton-módon a személyiségemre is rányomta a bélyegét, hiszen úgy voltam vele, ha a pályán képes vagyok megfelelő döntéseket hozni, akkor az életemben is, ez pedig működött. Nem állítom, hogy nem voltak rossz lépéseim, de nem mások súgtak a fülembe, én pedig vállaltam mindért a felelősséget. - Én inkább azt mondanám, hogy mindhárman jól jártunk egymással - jelenik meg egy elnéző mosoly a szám sarkában. Valóban nem emelném egyikünket sem a másik fölé. - Mindannyian más-más életutat jártunk be és sokat tanultunk egymástól. Nekem nincsenek és nem is akadtak hatalmas traumák a családomban, egyedül apám halála az, ami annak mondható, de akkoriban még kicsi voltam és hát ez sajnos az élettel jár. Engem nem bántalmaztak és nem az utca nevelt, mégis mindenből lehet tanulni. - Részvétem - szólalok meg, habár ez pusztán formalitás, hiszen nem ismertem Paulo nagyapját, de a tény, miszerint ezzel indít, arra utal, hogy erős kötelék volt köztük. - Gondolom, vele álltál a legszorosabb kapcsolatban, igaz? - kérdezek rá végül egyenesen. A gyász mindenki életének meghatározó pillanata, de nem minden ember indít ilyen beszámolóval, ha valaki megkérdi, mi történt vele az évek folyamán. Más lenne a helyzet, ha ismertem volna a nagyapját, de még ezt se mondhatom el magamról. Nagy a kísértés, hogy vigasztalóan átöleljem, hiszen valamit kihallok a hangjából, de szerencsére sikerül uralkodnom magamon. Ez az én nagy hibám... Mindig mindenki intim szférájába képes vagyok belemászni kérés nélkül is.
Lehet hogy a mondás szerint a férfiakat a gyomrukkal lehet megfogni, de szerintem ez nem feltétlenül igaz. Én inkább mondanám azt, hogy ami elvarázsol egy nőben, az a mosolya. Melinda hihetetlenül gyönyörű, amikor éppen elmosolyodik. Ámbár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor Alexben is azt szerettem a legjobban, amikor mosolygott. Akár elhinné nekem ezt, akár nem. A mosoly pedig nem függ össze a képességekkel, vagy a külsővel. Csak ad valami pozitív, vidám töltést, amire azt hiszem ebben a szürke, és gondokkal teli világban nagy szükség van. Éppen annyira, mint egy kiadós Karácsonyi csodára. - A férfiak is csak emberek. Mindenki szereti, ha csiklandozzák az egoját. - jegyzem meg vidáman. Bár már közel sem vagyok annyira forrófejű, hogy csak azért tegyek, vagy ne tegyek valamit, mert valaki azt mondja, hogy nem mere,, vagy nem vagyok rá képes. Ez talán működik a tesztoszteron túltengéses kisfiúknál, de az igazi férfiaknál aligha. - Okos. - mosolyodom el, és lényegében itt ennyiben is hagyom az ütőkártyák kérdését. Természetesen vannak ütőkártyáim. Ez magától értetődik. Kijátszani azonban csak akkor fogom őket, ha feltétlen szükségessé válik. Főként az ügy kapcsán. Valami azt súgja, hogy hosszú, és nehéz hadviseléses háborúra kell felkészülnöm a Mortimer ügy kapcsán. - Én az vagyok. - oké, Melinda tényleg okos. Fogalmam sincs, hogy miért engedem neki, hogy így játszadozzon velem. Vagy én játszanék vele? Ki tudja? Egyáltalán megéri-e most ez a játék? Lássuk be egy ügyvéd-ügyfél kapcsolat nem épp a legszerencsésebb. Főleg, ha kezdő az ember, aki éppen fel akar építeni valamit a nulláról. - Kettős érzések. Megértem. Nekem is ilyesmi fordult meg a fejemben. - ismerem el Melinda szavaira. Az sem túl jó, ha elzárkózunk egymás elől, és megfosztjuk saját magunkat valamitől, ami akár jó is lehetne, de az sem, ha túl korán ugrunk bele, és olyan dolgokat szabadítunk saját magunkra, amiket nem kéne. - Talán igazad van. Mi lenne, ha erre akkor térnénk vissza, ha lezártuk ezt a sajnálatos ügyet? Így legalább van okom gyorsnak és alaposnak lenni. - vetem fel. Na nem mintha bármikor is előfordulna velem, hogy nem vagyok kellően alapos, és körültekintő. Éppen ezért érzem talán annyira felkavarónak, amikor darabokra hullik a pillanat a kisebb Vöröske említésével. Valahogy nem szeretném szomorúnak, és aggódónak látni Melindát. - Nekem úgy tűnt, hogy ő sajátosan viszonyul az állatokhoz. Mintha mindegyiket a saját tulajdonságaiért becsülné. Az elpusztíthatatlan csótánytól, a fenséges oroszlánig. - talán nem volt a legbölcsebb megemlítenem Melinda előtt a beszélgetésünk ezen részét. De nekem valóban úgy tűnt, hogy Gina sajátosan viszonyul az élővilághoz, aminek nyilván saját maga is a részét képezi. Persze, hogy ez mit jelent pontosan, nos azt még meg kell fejteni. Talán ez pedig nem nekem fog sikerülni. Persze az is lehet, hogy Melindának igaza van, és tényleg alacsony az unokahúgija önbecsülése. Ennyire mélyen nem néztem bele a gondolat és érzelemvilágába. - Minden rendben lesz. Vele is, és veled is. Ígérem. - simítok végig a kezén gyengéden, miközben van valami mély megnyugtató a hangomban. Bár ezúttal magam sem szándékosan használom ezt. Talán még nekem sem tűnik fel az enyhe nyugtató mágia, ami a hangomat körül öleli ebben a pillanatban. Egyszerűen csak szeretném, ha nem aggódna ennyire, és megnyugodna egy kicsit. Persze tudom, hogy a gondokat tartósan nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Azonban egy cseppnyi béke mindenkinek jár. - Nem terhelsz. Elég széles vállam van. A vízilabda és a vívás előnyei. - mosolyodom el, miközben a tekintetemmel figyelem, ahogy Mel elrakja a névjegyemet. Talán egy apró kis viccel a saját testfelépítésemről elterelhetem a figyelmét Gináról. Ezen kívül tényleg nem venném tehernek. Magam sem tudom mért. Egyszerűen szeretnék én lenni az, aki meghallgatja, és támaszt nyújt neki, amikor szüksége van rá. - Családtagokat nem választhatunk, csak azt, hogy mi milyen életet szeretnénk élni. De azt hiszem, hogy Gina és Cody nagyon szerencsések, hogy rájuk találtál. - jegyzem meg, némi biztató hanghordozással. Nem ítélem el a családfáját. Minden családban akadnak fekete foltok, néhány elásott csontváz a pincében. Képletesen persze. Az enyémben is, attól tartok. Bármennyire is nem szeretem ezt elismerni. - A nagyapám, akinél akkor voltam, amikor gyerekként találkoztunk néhány éve már elhunyt. Minden én örököltem utána, de csak most a napokban kaptam meg a szülinapomon, mert így rendelkezett. Kész rejtély volt az öreg. Még most is az. Furcsa, de még most is képes leckéztetni és tanítani. Mintha csak még ugyanaz a kisgyerek lennék. - csóválom meg a fejem, miközben guggolásból, ahogy elzsibbad a lábam, egyszerűen leülök a puhának nem nevezhető szőnyegre, és Melinda fotelének döntöm a fejem. Fogalmam sincs, hogy miért éppen ezt meséltem el neki. Annyi minden mást mondhattam volna éppen. Mégis úgy éreztem el kell mondanom neki. Mintha ez lenne életünk egyik legmeghatározóbb pillanata.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
- Igyekszem - rebben meg a szemem és szélesedik ki ismét a mosolyom, immár a fülemig érve. A jókedvem immár határtalan, még az a fránya, lejárató cikk is kezd homályos emlékké fakulni csupán. Bezzeg, amikor a kezembe került... Finoman szólva is annak a felkoncolását terveztem magamban, aki ezt mind papírra vetette. - Bár, egy mondás szerint a férfiak szívéhez a gyomrukon keresztül vezet az út. Ez vajon az egójuk esetében is működik? - töprengek el egy pillanatra, mintha olyan kérdést tettem volna fel az imént, amely egyébként is évek óta foglalkoztat engem. - Nem állítanám, hogy remek szakács lennék, hiszen ez hazugság lenne, de pár recept így is akad a tarsolyomban - vonom meg végül a vállam. Annyira öngyilkos jellem azért nem vagyok, hogy a főztömmel vegyem meg. Hiába hatalmas álom számomra a család, a sütés-főzés nem éppen az erősségem. Elvégre, a gyermekotthonban nem az a feladatom. - Ezek szerint vannak ütőkártyáid - biccentek egyet a következő mondata hallatán, habár az valahogy fel sem ötlik bennem, hogy Paulo legilimentor lenne, ami elég hasznos képesség a perek során. - Ez dicséretes. Egy férfi legyen erős és magabiztos - fényezem tovább az egóját, amely esélyesen az egyik gyengéje lehet, habár magam se tudom, mihez szeretnék ezzel kezdeni voltaképpen. Elég piszkos játszma részemről Paulo gyenge pontjára alapozni, de hát a szavak szinte automatikusan bukkannak ki belőlem. Magamat ismerve ezt később még az előnyömre fogom majd fordítani, de a kérdés továbbra is ott lóg a levegőben... Mégis mi célból? - Abban az esetben a szavaidat enyhe célzásnak venném, ami árulkodhat arról, hogy az önbizalmam az egekben - felelem, mialatt csókot hint a kézfejemre. - És roppant csábító az ajánlatod, de fogalmam sincs, mit lépjek erre - ismerem el végül. - Ha nemet mondanék, azzal magamat is megfosztanám valamitől, ami talán még jó is lehet, de az igen is elég kockázatos, a jelenlegi helyzetünket tekintve - gondolok itt az árvaház perére. Paulo az ügyvédünk, nem hiszem, hogy bármi jó is kisülhetne abból, ha ő és én randizgatnánk. Mégis, már maga a lehetőség is roppant hízelgő és csábító. Komolyan kihagyom? A pillanat végül igen hamar darabokra hullik, én pedig ismét a realitás talaján állva találom magam, ebből pedig Gina nevének említése rántott vissza teljesen. - Az, hogy a csótányokhoz hasonlította önmagát, cseppet sem szívet melengető gondolat - fut át egy fintor az arcomon, hiszen Gina ezzel talán mást akart sugallni a srác irányába, de én ismerem őt és tudom, hogy mennyire jelentéktelen emberként tekint magára. Mintha csak egy rovar lenne, akit mindenki el szeretne taposni, méghozzá minél hamarabb. - De igen, szívós kis "vakarcs" - idézem végül Paulót. - Ő esélyesen hamarabb túl is lesz a gyászán, mint én azon, hogy baja esett - próbálom meg viccel elütni ezt a nagyon is komoly helyzetet. Sajnos, van egy olyan tulajdonságom, amelynek révén a másokat ért tragédiát úgy élem meg, mintha az velem történt volna. Ez pedig pokolian rossz tud lenni néhanapján. - Üh...hüm... - biccentek végül, hiszen a Paulo hangjából kiérződő cseppnyi mágia ennyire a hatása alá von és teljesen kábulatba ejt. Mintha szívtam volna valamit, ami egy ideig minden egyes problémámat a szőnyeg alá söpri és valami teljesen másnak, sokkal jobbnak adja át a helyét. A válaszára már nem is nagyon reagálok, hiszen teljesen elveszek a pillanatban, mintha első alkalommal lennék úgy igazán szerelmes. - Köszönöm - térek végül magamhoz a kábulatból, amint elengedi a kezemet és nyújtja át számomra a névjegyét. - De nem szeretnélek terhelni a gondjaimmal, nyilván neked is van éppen elég bajod. Mindenesetre, ezt elteszem - nyitom ki beszéd közben a táskámat, majd helyezem bele elegánsan Paulo névjegyét, láthatóan egy olyan helyre, ahol bármikor szemet szúrhat a későbbiek folyamán. Ez pedig azt sugallhatja Paulónak, hogy igenis szándékomban áll keresni valamikor, a kérdés csupán az, hogy milyen ürüggyel tehetném ezt meg. Egyértelműen nem neki fogom elsírni az én vállamat nyomó gondokat, hiszen eszem ágában sincs lelki szemetesnek használni. - A legnagyobb izgalom az Angliába költözésem volt - nevetem el magam halkan és valamiért nem áll szándékomban egyhamar távozóra fogni a dolgot. - Szerettem volna anyám családját megismerni, de már csak Codyt és Ginát találtam itt. Talán jobb is így - ismerem el egy gondterhelt sóhajjal. - Az én családfámmal aligha szeretne bárki is büszkélkedni - vonom meg a vállam. - És te? Volt valami izgalom az életedben? Ha így folytatjuk, már most idő előtt letudjuk azt a beszélgetést, de nagyon nem bánom, hogy így alakultak a dolgaink. Cody véletlenül pont Paulót kérte fel a gyermekotthon ügyére, ami talán nem is véletlen, hanem sorsszerű dolog lehetett. Elvégre, nincsenek véletlenek, nem igaz?
Természetesen egy távoli napon a jövőben én is szeretnék gyerekeket, egy szép házat, jól menő állást, talán még egy kutyát is. Éppen csak még nem érzem magam elég felkészültnek, és érettnek ehhez a felelősség vállaláshoz. Talán, majd ha kicsit közelebb kerültem a karrierem biztos alapokra helyezéséhez. Viszont Melinda külseje tökéletes, bármit is vesz fel. Vak lennék ezt nem észrevenni, mint ahogy már korábban kifejtettem. - Most az egommal próbálsz manipulálni? Ki is az ügyvéd? - vetem fel jókedvűen a dolgot. Ámbár valahol el kell ismernem, a kérdés betalált. Nem szeretem, ha alá becsülik a képességeim. Kellő kihívással pedig ritkán találkozom. Ez pedig az lehet. - Vajmi kevés esélyük van eltitkolni előlem bármit is, amit tudni akarok. Szeretem a kihívásokat. - mosolyodok el magabiztosan. Egyesek ezt talán már-már önelégült nagyképűségnek neveznék. Én csak magabiztosságnak. Tudom, hogy nyissak meg ajtókat magam előtt. Egész életemben erre készítettek fel. Ehhez pedig jó lépcsőfok Cody és a gyermekotthon ügye is. Ha pedig így Melindát is kisegíthetem, hát legyen. Tudom, hogy egy darabig nehéz lesz Melindának a kirívó ruhák mellőzése, de most ez a helyes döntés. Bár személy szerint azt mondom, hogy bármiben gyönyörű. Még egy közönséges tornacipőben, melegítőnadrágban, és pólóban is az lenne. Bár hogy ilyesmit aggasson magára, azt azért nem kérném tőle. Elég ha konzervatív, szolid nevelőnő benyomását keltjük az emberekben. Akkor könnyebben mellé áll a közvélemény. Nekünk pedig pontosan ez kell. - Helyes. - bólintok rá az öltözködés dolgára. Viszont nem tudok nem elmosolyodni, amikor előre dől, és a combomra teszi a kezét, játékosan, évődve, viccelődve. Tetszik ilyenkor. Van benne valami báj. - És azt mondom, hogy én már éppen eléggé kiéltem magamat? Jelenleg valami egészen másra vágyom? - fogom meg a kezét, mielőtt elhúzhatná a combom közeléből, és lehelek rá egy finom kézcsót. Talán itt ezt abba is kéne hagynom. Még mindig az ügyfelem, akivel nem kéne kikezdenem. Sem egy, sem több éjszakára. Addig legalábbis, amíg vége nincs ennek a jogi herce-hurcának. Ez pedig valami azt súgja eltart még egy darabig. Aztán persze amikor elkomorodva hátradől a pillanat is megtörik. Jól érzékelem a hangulatváltozását. A névre csak komolyan bólintok, de így is elég egyértelmű a dolog. - Sajnálom a veszteségét. Olykor mindenkit érnek tragédiák. Kívánom, hogy a gyors felépülést, bár valószínűleg nem lesz könnyű számára, de az olyan szívós kis vakarcsok, mint ő, mindig megtalálják a talpra állás módját. Tudod mivel viccelődött, amikor megmutatta, hogy merre találok egy mosdót? Ha menten beütne a teljes apokalipszis, ott két túlélő lenne: a csótányok, és ő maga. - bárcsak semmisé tehetném a lány rengeteg veszteségét, amire az unokanővére utal, vagy éppen hogy Melindát megnyugtathatnám valahogy. De vannak dolgok, amikhez még egy dörzsölt ördög ügyvédje is kevés. Ugyanakkor nem gondolom, hogy Melinda bármiben is kudarcot vallott volna. Szerintem a kisebb vöröske sem gondolja, függetlenül a gyászától. Melinda és Cody úgy hiszem, mint rokonok őszintén aggódnak érte, és őszintén mindent megtesznek, hogy mellette álljanak egy kritikus időszakban. Ennél többet jelenleg nem tehetnek, és senki sem tehetne. Ugyanakkor néha nem feledtetni, hanem feldolgozni kell segíteni a szeretteinkkel történt tragédiákat. Közben pedig egyszerűen felállok, és a megkerülve a kis dohányzóasztalt guggolok le Melinda fotelje mellé. - Bármikor ha úgy érzed, hogy beszélgetni szeretnél, bármiről, én itt vagyok. Rendben? Szívesen meghallgatlak. Állítólag egész jó vagyok benne.- simítok gyengéden végig az arcán, majd fogom meg a kezét. Van valami kedves, és igen nyugtató, belsőséges hanghordozás ebben. - Természetesen bármikor veled reggelizek, ebédelek, vagy vacsorázok, amikor csak szeretnéd. - fordítok picit a kérdések sorrendjén, és egy pillanatra elengedem a kezét, hogy a zakóm belső zsebéből egy névjegykártyát húzzak elő, egy olyat, amit Cody is kapott, és aminek a segítségével valószínű Melinda elért ma, de ezúttal tollat is veszek a kezembe, és mielőtt a lánynak adnám írok rá valamit. - A privát elérhetőségeim. Így mindig hívhatsz, akár éjszaka közepén is. - magyarázom, miközben átadom a kártyácskát, amit jobban megnézve a lányokat megszégyenítően gondosan formált, szép betűk, és számok vannak. Nem csak holmi "macskakaparás" mint a legtöbb férfi esetében. Bár az is igaz, hogy a privát elérhetőségeimet egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány embernek adtam ki. Melinda valahogy most mégis ebbe a nagyon szűk rétegbe került, magam sem értem miféle késztetés vezérelve. - Fogadni mernék, hogy a te életed sokkal izgalmasabb volt. - mosolyodok el. De persze, ha nosztalgia, és múlt kerül terítékre valahogy nem érzem azt, hogy bármit el kellene titkolom Melinda előtt. Amikor pedig kisfiúként kiálltam érte, nos ez volt a kötelességem azt hiszem. A helyes cselekedet, amit a nagyapám is elvárt volna tőlem. Már ha látta volna. Elég volt, hogy alaposan elkéstem a vacsoráról, amitől mondjuk úgy nem lett felhőtlenül boldog... de valahogy mégsem bántam meg. Ezt sem, mint számtalan más gyerekkori "butaságot" sem.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
Én szeretnék majd egy szép napon saját gyereket is, nem véletlenül választottam ezt a szakmát hivatásomul. Ebben nem csak a felmenőim bűnei miatti törlesztés játszik szerepet, hanem az is, hogy valamiféle "űrt" is kitöltök vele a lelkemben. Sose ismertem a Mortimer-ági rokonaimat, talán ez is lehet az oka annak, hogy igenis nagy családot szeretnék. Gyerekzsivajt, egy hatalmas házat és boldog házasságot. Igazság szerint, aki egy-egy partin pillant meg, a kinézetem alapján még csak nem is gondolná rólam, hogy a külsőm ilyen álmokat rejteget. Sokkal hamarabb ugrik be számukra rólam a röpke kalandok, ahogy szexistennőként idealizálnak magukban. Nos, van benne némi igazság, de nálam az érzelmek is fontos szerepet játszanak. Voltak már egy éjszakás kalandjaim, hogyne lettek volna, de nem fordultak elő valami gyakran és szinte mind az ital rovására írható fel. Azóta se iszom túl sokat még a legjobb bulikban sem, hiszen vannak az életemben olyan dolgok, amelyeket már rég megbántam és legszívesebben a hátam mögött hagynék. - Gondolom, ez legalább kellőképpen izgalmas feladat lesz számodra, nem igaz? - kacsintok rá egyet játékos mosollyal a szám sarkában. - Azt hittem, szereted a kihívásokat. Tévedtem volna? - vált át a a mosolyom színészi csalódottságba, noha ezzel inkább csak az agyát húzom. Tisztában vagyok vele, hogy a gyermekotthon ügyét is csupán azért vállalta, mert ezzel kitörhet az apja árnyékából és egyfajta hírnévre is szert tehet. Ha sikerül, beindíthatja a karrierjét, hiszen rajta kívül senki se vállalta. Kockázat nélkül nincs nyeremény, ez pedig felettébb igaz a jogi játszmákra. - Vállalom - forgatom meg a szemeim, mintha maga a dolog cseppet se lenne ínyemre, de nem érint kellemetlenül, ezt azért tisztázzuk. Tudok és szeretek is elegánsan öltözni, helytől függően. Egy olyan partira, ahol az én korosztályom szórakozik, nem toppanhatok be Diana hercegnőnek öltözve. - Némi kompromisszumot ugyan meg kell kötnöm magammal, de nem lesz gond - igazítom meg beszéd közben a felsőmet, majd ejtem vissza kezemet a táskámra. Talán hosszú ideig ez lesz az utolsó alkalom, hogy felvehettem ezt a ruhát, szóval most kissé kiélvezem magamban a pillanatot. - Ugyan, szívem! - nevetek fel a kérdése hallatán csilingelő hangon. - A hozzád hasonlóknak muszáj kiélniük magukat, mielőtt végleg bekötnék a fejüket, különben az asszonyka bánja - hajolok közelebb hozzá, majd paskolom meg minden szívbaj nélkül Paulo combját. Hát igen, sose érdekelt különösebben, ha valakinek belemásztam az aurájába. Sokak számára ez zavaró, gyakran meg is kaptam érte a magamét, de végleg kinevelniük már nem sikerült belőlem. - Ginára gondolsz? - komorodik el a tekintetem, majd egyenesedem ki és dőlök újfent hátra a székemben. Hát persze, hogy rá gondol, mégis hány unokahúgom lehet, akit ő is ismer? - Jól. Mondja ő - teszem azért még hozzá. - De ahogy én látom, elég aggasztó a helyzet. Fizikailag nyilván rendbe fog jönni, de lelkileg most padlót fogott - osztom meg végül a fejleményeket a vöröskéről. A hangomba némi szomorúság költözik, a tekintetemben pedig nyoma sincs az iménti pajkoskodó, vicceskedő énemnek. - Elvesztett valakit. Pontosabban, két személy. Mindkettő nagyon közel állt hozzá és Gina már így is rengeteget gyászolt az élete folyamán. Azt hiszem, itt lett végleg elege - csuklik el a hangom egy pillanatra, de állom a sarat és nem sírom el magamat. Gina erős lány, erősebb, mint bárki más, akit ismerek, de mindenkinél van egy végső, legvégső határ, amelyet már képtelen átlépni. - Segítségre van szüksége, de ehhez én és Cody is kevesek leszünk, attól tartok - ismerem el. Rokonként kudarcot vallottam, ez pedig mélyen legbelül nagyon bánt. Nem voltam ott egyikük életében sem, amikor szükségük lehetett volna rám, most pedig, hogy itt vagyok és segíthetnék, valaki másra, vadidegenre kell bíznom a családtagjaimat. Ez számomra igen nehéz feladat, hiszen mindig is azt hittem, hogy lehetek én az a tapasz, amelyre szükségük van, de ezek szerint olyan tragédiák játszódtak le az életükben, amelyet nem vagyok képes feledtetni velük. - Ha lenne időd egy vacsorára valamikor, szívesen elmennék veled - hívom el én őt, ami elég szokatlan felállás, de miért ne? - Jó lenne beszélgetni valakivel. Codyt nem mindig szeretem terhelni, szívesen meghallgat, de neki is megvannak a maga gondjai, valljuk be. És az se hátrány, ha most egy kis időre kiszakadhatnék mindenből - utalok ezzel a perre, a családra és úgy minden másra, ami azóta történt, hogy ide kerültem. - Ráadásul, jó lenne hallani, hogy mi minden történt veled az évekkel ezelőtti találkozásunk óta - vonom meg a vállam és valóban munkálkodik bennem némi egészséges kíváncsiság Paulóval kapcsolatban. Elvégre, annak idején ismeretlenül is kiállt értem és azóta is hálás vagyok emiatt. Sokat jelentett az a gesztus számomra.
Valóban. A tájékozottság nálam kulcskérdés. Érdeklődve hallgatom meg Melinda eszmefuttatását a szakmáink hasonlóságáról. Ebbe így még valójában sosem gondoltam bele. Tulajdonképpen semennyire sem értek a gyerekekhez. Vagyis nem nagyon. Még arra sem akarok gondolni, hogy egy napon saját gyerekem lesz. Mármint nyilván szeretnék egyszer egy DiNardi örököst, akire valahogy úgy tekinthetek, mint most rám az apám, de ha lehet ez még nem a közeljövőben fog megtörténni. Persze tanár szakon vagyok, és nem sokára kezdődnek majd a tanítási gyakorlatok is a Nivexia tanulói, és a Roxforti alsóbb évesek körében, de ezzel egyenlőre nem nagyon szeretnék foglalkozni. Jobban leköt, a többi számomra is használható tantárgy, mint mondjuk a varázslényjog. Az tényleg érdekes tárgy. Legfeljebb majd ha nem boldogulok a lurkókkal, akkor kérek pár tanácsot Melindától. Noha azért igyekszem bízni a saját férfi tekintélyemben, amivel rendet tartok magam körül, és kis szerencsével a tanítási gyakorlatok a kölykök közt is megy majd. - Érdekes megközelítés. Ha innen nézzük valóban mindkét szakma megköveteli az aprólékos precizitást. - mosolyodom el. Nincs kétségem afelől, hogy a gyönyörű vörös lány szívvel lélekkel a gyerekeknek él. Látszik rajta, hogy legalább annyira szenvedélyesen szereti a gyerekeket, és az otthont, mint én a jogot. Ez mindenképp elismerésre, és tiszteletre méltó dolog. Ami váratlan helyzetek illeti, nos a kérdéseimmel, még ha olykor igen kellemetlenek is pont erre igyekszem felkészülni, hogy ne érhessenek meglepetések. Nem szeretem a meglepetéseket. Többnyire rossz végük van. De ha már beütnek, akkor kell egy adag rátermettség, és kreativitás, hogy a magad hasznára tud fordítani az ellened készült tőrt is. - Akkor nem az újságot, hanem az informátort kéne támadnunk, de az ő személyéhez eljutni... Nos, nem lesz egyszerű feledat. Akkor sem ha ezt kis lapocskát megszorongatjuk kicsit. - az újságírók nem szeretik felfedni a forrásaikat, érthető okokból. Erre igen nehéz kényszeríteni őket. A szabad sajtó pedig sikamlós terület. Okosan kell játszani, hogy elérjünk valamit. Például egy teljes helyreigazítást, és bocsánatkérést. Ami utólag a közvélemény szemszögéből talán már nem is jelent sokat. Tűnhet mosakodásnak is az egész. Főleg ha egy neves ügyvédi iroda is belekeveredik a dologba. Ezért nem vinném túlzásba ezt az ügyet. Jobb nem felfújni a kelleténél jobban. Inkább később veszem még elő a megszorongatott szerkesztőt, ha itt lesz az ideje. - Minden nő szeret csinos lenni. Ez nem baj addig, amíg nem akarják szándékosan félre érteni. Bár le kell szögeznem, hogy gyönyörű vagy, íg ahogy vagy, de egy ideig a visszafogott elegancia talán többet használ az ügynek. - őszintén gyönyörű lány a vöröske, talán túlságosan is. Nem hasonlít az egykori kislányra. Viszont jobb, ha nem ad okot a kérdőjelek megjelenésének. Talán bölcsebb is, ha egy ideig nem nagyon hagyja el a gyerekotthont. Vagy ha igen, akkor is megválogatja, hogy milyen helyekre és kinek a társaságában látogat el. Elhiszem én, hogy nem akart semmit sem egy nős pasastól. Érzem, hogy nem hazudik. A látszatot viszont könnyen lehet manipulálni, ha valaki mocskos játékokat akar játszani. - Egyenlőre, amíg nem találok rendes bérelhető üzlethelyiséget ezzel kell beérnem. - mosolyodom el. Na nem mintha bármit is akarnék attól a Mariettától az üggyel kapcsolatos igazságon kívül. - Csak nem némi féltékenységet hallok, Drága Egyetlenem? - mosolyodok el vidáman, jelezve hogy nem vettem magamra igazán a viccelődést. Nem sértett, vagy hozott zavarba vele. Sőt, igazából szívesen mutatkoznék Melindával bárhol. Már ha nem az ügyfelem lenne éppen. - Nem kell bocsánatot kérned. Hogy van az unokahúgod? Kemény kiskölyöknek tűnt, megkedveltem. - hallottam a történtekről, de nem volt alkalmam személyesen meglátogatni a mungóban lábadozó lányt. Így a pontos részletekkel sem vagyok teljesen tisztában. - Természetesen. Erről még ma intézkedem. És ha bármikor bármiben segíthetek... úgy értem nem csak jogi ügyekben... nos keress bátran. - mosolyodom el, de valahogy ez most olyan kamaszosan idétlenre, és esetlenre sikeredik. Komolyan Paulo? Ennyi telik tőled? Ennél azért többre számít az ember az ördög ügyvédjétől...
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
- Sejtettem - hagyom végül annyiban a jól tájékozottság kérdését egy bájos mosollyal. Nyilván nem vetne valami jó fényt rá, ha ez nem így lenne. - Én is szeretek jól tájékozott lenni a saját munkámban. Tudod, a gyerekek... - szélesedik ki a mosolyom és valamiféle életteli csillogás jelenik meg a tekintetemben, amikor róluk beszélek. Nem tehetek róla, de imádom a hivatásomat, még abban az esetben is, ha Bangorban az igazi személyiségem háttérbe van szorítva. - Jó, ha az ember tisztában van a hátterükkel és mindennel, ami fontos. Melyikük milyen ételre allergiás, mikor van a születésnapja vagy éppen kivel nincs jóban... Nehéz egyszerre minden apróságra odafigyelni és felvenni a fonalat a történtekkel kapcsolatban, de igyekszem. Próbálok a második anyukájuk lenni és abba beletartozik az is, ha ismerem őket. Gondolom, a te szakmád is hasonló aprólékosságot követel meg részedről. Mindig mindennel képben lenni, még abban az esetben is, ha az nem több, mint egyszerű, rosszindulatú szóbeszéd. Sok hasonlóság van az ügyvéd és a nevelőnő között, ezt be kell látnom magamban. Rátermettséget igényel mindkét feladat, gondos precizitást és azt, hogy az embert soha semmi se zökkentse ki a helyzet által megkövetelt érzelmi állapotából. Paulót bármikor szembesíthetik a tárgyalóteremben olyasmivel, amire nem számított, ennek okán pedig improvizálnia kell, ahogy engem is érhetnek váratlan helyzetek. Valamilyen szinten tehát képes vagyok megérteni azt, hogy mit miért tesz és hogy miért nem lepte meg őt az általam hozott "újság". - Engem nem érdekel a pénz, habár nem bánom, ha egy kissé megkopasztjuk őket. Legalább tennének valami jót is, ha az ő pénzüket forgatnánk vissza a gyermekotthonba. Elég fura fintora lenne az életnek, ha pont azok támogatnának minket anyagilag, akik tönkre akarnak tenni, nem gondolod? - vonom fel a szemöldököm, habár Paulo tudtommal mardekáros, vagyis eléggé képben van az ilyen játszmákkal. Tőlem se áll távol a bosszú fogalma, de amíg a dolgok nem a szeretteim és az általam pártolt ügyek ellen irányulnak, addig meghúzom magam. A felmenőim elég kárt okoztak már, nem szükséges még nekem is tovább vinnem a "hírnevünket". - Akkor azt hiszem, egy jó ideig ki se lépek Bangorból - forgatom meg némileg bosszúsan a szemeimet. - Szeretek csinos lenni, nem hittem volna, hogy ez ekkora galibát okozhat - sóhajtok egyet bűnbánóan. - És való igaz, hogy randiztam már nős férfival, de mentségemre szóljon, hogy eme tényt nem közölte velem, amikor elhívott. Nem történt semmi, egyetlen vacsora után megszakítottam vele minden kapcsolatot, amikor véletlenül elszólta magát. Eszem ágában sincs másodhegedűsnek lenni, az pedig végképp nem áll szándékomban, hogy bárki magánéleti gondjait én tegyem elviselhetőbbé. De hogy ez miként jutott vissza a sajtó fülébe, arról egyelőre fogalmam sincs. Elképzelhető természetesen, hogy véletlenül beletrafáltak a dologba, hiszen megesik az ilyesmi, de az is lehetséges, hogy a volt randipartnerem osztott meg velük néhány információt, amikor a dolgozók múltjába kezdték el beleásni magukat. - Rendben - biccentek egyet, amikor a Mariettával való beszélgetés is szóba kerül. - Neki is ezt a címet adjam meg vagy őt máshol fogadod? - kerül egy csalfa mosoly a szám sarkába és egy ejnye-bejnye pillantást is sikerül előkapnom valahonnan, mintha valamiféle csínytevésen értem volna. - De figyelmeztetlek, nekem tettél ígéretet annak idején - emelem fel a mutatóujjam játékosnak szánt hanggal és billegtetem jobbra-balra. - Már kinéztem az esküvői ruhámat - nevetem el végül magam, majd engedem vissza a kezemet magam elé. - Ne haragudj, csak vicceltem - kérek végül bocsánatot. - Tudod, mostanában annyi a stressz körülöttem, hogy néha muszáj. Gina a mungóban lábadozik, Codynak is megvannak a maga problémái, ez pedig így ütközik ki rajtam. Sajnálom - nyúlok végül az újság után, hogy nem sokkal később már a táskám mélyére süllyeszthessem azt. - Nos, ha beadod azt a kérvényt, azért nagyon hálás lennék - térek végül vissza ittlétünk eredeti okára. - És köszönöm a segítséget. Tényleg. Ahogy elnéztem, Cody nem igazán volt oda eleinte Paulóért, habár ennek az okát még mindig nem tudom pontosan, de amíg segít nekünk, addig ez talán nem is annyira fontos. Mint embert nem ismerem, de már maga az, hogy mellénk és az ügyünk mellé áll, sokat jelen számomra, emiatt pedig rengeteget nőtt a szememben.
A dühös nőkben egy közös van. Bármire képesek a haragjuktól vezérelve. Akárhogy is, rossz ötlet lenne egy szerkesztőségre fizikálisan, és meggondolatlanul rátámadni. A sajtó hatalom. Aki mellé áll, és aki irányítása alá képes vonni, az nyeri a játszmát. A közvéleményt nem érdeklik a mögöttes játszmák, csak hogy kapjanak valami fogyasztható zanzát, amit gondolkodás nélkül elhihetnek. Amire helyeslően bólogathatnak, vagy szitkokat szórva átkozódhatnak a sarki kávézóban, vagy buszmegállóban. Csak egy vidám mosollyal veszem a női ügyfelekről a megjegyzést. Azt hiszem nincs itt az ideje, hogy ezt a gondolatmenetet tovább fűzzük. Bár a sok fizető ügyfél az határozottan előnyös volna. Ennek bevonzásában pedig elengedhetetlen, hogy elérhető helyen, és kirakatban legyünk. Egy sufni, vagy egy lepukkant padlásszoba erre nem a legmegfelelőbb, ezt el kell ismernem. Még a jelenlegi kényszermegoldás sem ezen a helyen. Na persze apámtól megtanultam, hogy nem árt az elővigyázatosság, szóval a bűbájok a magam részéről teljesen természetes velejárói a szobának, és a szolgáltatásnak. - Roppant kevés dolog van, ami elkerülheti a figyelmem. A szakmám elengedhetetlen része a jól tájékozottság. - jegyzem meg mint egy mellékesen. Bár talán valahol mégis megmosolyogtató Melinda meglepettsége a szavaimra. Ugyanakkor rosszul végezném a munkámat, ha nem lennék képben még ilyen ostoba pletykákkal is, amiknek bár személy szerint nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget, a közvéleményt könnyen lehet formálni vele. - Természetesen. - bólintok, amikor érzem Melindán, hogy megfeszül. Ettől eltekintve, tapasztalataim alapján néha nem árt az ügyfeleket emlékeztetni, hogy mit bölcsebb nem csinálniuk. Legalábbis addig, amíg az ügyük kapcsán kirakatban vannak. Egy elhamarkodott nő szeszélyből adódó lépés igencsak megnehezíthetné a dolgom. Azonban valahol igaza is van abban, hogy nem szokásom elengedni semmit a fülem mellett. Főleg a kényesen felépített hírnevemről van szó. Azt is megértem pont ebből adódóan, hogy mért érzi a bocsánatkérést kevésnek. Csakhogy néha nem a legbölcsebb ajtóstul rontani a házba. - Tetszik a hozzáállásod. De néha hasznosabb, ha frontális támadás helyett felhasználjuk a helyzetet a magunk javára. Persze a nyakukba akaszthatok egy rágalmazási, és hitelrontási pert, talán még egy kis pénzt is látnánk a dologból. A sajtó viszont nem felejt. Jobb a lekötelezettünkké, mint az ellenségünké tenni. - gondolkozom el egy kicsit a szavain. Nagyon is jól mérlegelve magamban a perrel járó esetleges hasznokat, és azt, ami kontra visszaüthet ránk a későbbiekben. Sem a gyermekotthonnak, sem a dolgozóknak, sem a sajtónak nem áll érdekében egy ekkora botrány. Van amit jobb csendben elintézni a legkisebb zajjal. A szabad sajtó kemény dió. Ezen kívül, ha esetlegesen fenyegetőzünk a perrel, de végül kiegyezünk, azzal elérhetjük, hogy az adósaink legyenek. Akkor pedig a megfelelő időben felhasználhatjuk őket a valódi ellenség ellen. Akiknek a fejéből kipattant ez az egész képtelen ügy. Arra, hogy az ügyvédjükként kénytelen bízni bennem csak bólintok egyet, és tovább hallgatom a következő részt. A tolvaj lánynál pedig fel is jegyzek pár dolgot a kis füzetembe. - A múlt, vagy a látszat önmagában elég az előítélethez. Nem túl szerencsés egyik sem, de szerencsére nem kompenzálhatatlan hátrány. Minden esetre, bár igen vonzónak találom a jelenlegi külsőd, talán az ügyünk szempontjából szerencsésebb volna, ha egy ideig megmaradnánk a szolidan, és visszafogottan öltözködő, és viselkedő nevelőnő látszatánál. Ami pedig Mariettát illeti, szeretnék beszélgetni vele is. Nem árt, ha szerez pár tanut rá, hogy mért nem lophatta el ő azokat a nagy értékű cuccokat. - persze első dolgom lesz utána nézni, hogy van-e a lányról felvétel a boltokból, vagy ilyesmi. Nem hiányzik még egy látszat bizonyíték is. Sajnos ebben a világban keveset számít az igazság, de annál többet az, hogy mi tűnik hihető igazságnak.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
A szerkesztőség szétverése? Ugyan, kérlek! A szerkesztő arcát szabtam volna át, nem a helyet, ahol ezek a sületlenségek születnek. Tény azonban, hogy még időben sikerült belátnom magamban, miszerint ezzel a lépéssel csakis magunk alatt vágnám a fát és Cody se örült volna annak, ha ezt teszem. És ezek a kis cikkek bosszantóak ugyan, de egyelőre vajmi kevés az igazságtartalmuk. Ha viszont fogom magam és betipegek oda, majd még balhét is rendezek, már bőven lett volna miről írniuk. Talán pont ezt is szándékoznak elérni... Hergelnek minket, hogy olyasmit lépjünk, amit később még nagyon megbánhatunk. Paulo flörtölése célba ér ugyan, de szerencséjére én is tartom magam az ügyfél-ügyvéd felálláshoz. Nem lenne bölcs döntés részünkről "kavarni", a gyermekotthont pedig végképp nem fogom kockáztatni néhány kellemes alkalomért. Túl nagy a tét, szóval igenis fel kell állítanunk a határokat, amelyeket semmiképp sem léphetünk át. - Hát, ha sok lesz a női ügyfeled, abban az esetben ez később meg fog még térülni - teszem még hozzá hasonló jókedvvel, mialatt az emeletre tartunk. A Vadkan lenti zaja idefenn csupán tompa zsibongás, amint pedig belépünk a Paulo által bérelt szobába, teljes mértékben meg is szűnik. Nyilván elszórt néhány bűbájt még az érkezésem előtt, ami igazság szerint nincs ellenemre. Utálnám, ha valaki kihallgatna, majd lebuktatna minket. - Ó! - hagyja el az ajkaimat a csodálkozás hangja, holott sejthettem volna, hogy a Cody által választott ügyvéd mindent is szemmel tart, ami a gyermekotthonnal kapcsolatos, ebbe pedig igenis beleértendőek az alkalmazottak is. Ha pedig egy újság cikkeket hoz le rólunk - akár van igazságtartalma, akár nincs - abban az esetben célszerű neki is képben lennie. - Nem is értem, miért gondoltam azt, hogy ez elkerülte a figyelmedet - csóválom meg a fejem, noha az asztalkára hajított lapot továbbra se veszem el a helyéről. Ha esetleg szükségem lenne arra, hogy újfent felhúzzam magam, csak el kell vennem onnan és szemezgetnem. Egyelőre tehát marad a helyén, mintegy néma emlékeztetőként arra vonatkozóan, miért is vagyunk itt egészen pontosan. - Ügyvédet kértem, nem pszichológust - feszülök meg egy újabb pillanatra. Igenis beláttam, hogy buta lépés lett volna részemről, ha becsörtetek az újsághoz és kifejezem a nemtetszésemet, szóval köszönöm, de nem érzem szükségét annak, hogy az erre való rámutatást Paulótól is megkapjam. - Bocsánatkérés? - ütközöm meg egy pillanatra, majd rosszallóan pillantok a velem szemben helyet foglaló ügyvédre. - Nem - jelentem ki végül határozott hangon. - Ha fizikailag nem is, de jogilag úgy meg szeretném rángatni őket, amennyire csak lehetséges. Nem érem be holmi bocsánatkéréssel. Te megelégednél ennyivel, ha számodra fontos embereket és ügyeket szednének ízekre? Kétlem, hogy olyasvalaki lenne, aki csak úgy elenged a füle mellett bármit is, ha azzal árthatnának a "hírnevének". Én nem féltem a hírnevemet, hiszen nincs is, de sok kollégámnak ez az egyetlen lehetősége arra, hogy dolgozhasson, az ilyen cikkekkel családokat tesznek tönkre, hát nem látják? Mégis hol máshol alkalmaznák őket azután, hogy jogi úton kipenderítik őket a gyermekotthonból? Mi van abban az esetben, ha vizsgálatot rendelnek el és arra az időre mindannyiunkat felmentenek a munkavégzés alól? Mi lesz a kicsikkel? Számukra fontos az állandóság, az, hogy ismerős arcok vegyék őket körül! - Az ügyvédünk vagy, muszáj megbíznom benned - felelem végül a kérdése hallatán. Ha a gyermekotthon sorsát rábíztuk, nyilván menni fog az, hogy a sajátommal is ezt tegyem. A következő szavai hallatán csupán megvonom a vállam, majd pár percnyi csend áll be, mialatt a gondolataimat szedem össze. Kollégák és barátok vagyunk, ettől függetlenül viszont vannak titkaink egymás előtt, ez nyilvánvaló. - Na jó, Marietta kamaszként lopni kényszerült annak érdekében, hogy a családja ehessen - felelem végül. - De erre már nincs szüksége, helyrejöttek annyira anyagilag, hogy ne kelljen bármit is elemelnie a polcokról - veszem rögtön védelmembe a fiatal lányt. - Ő az, akiről azt állítják, hogy nagy értékű bolti lopáson kapták nemrég - teszem még hozzá az információt. - Én pedig, attól függetlenül, hogy szexi ruhákban járok bulizni, nem szédítek el házas férfiakat - forgatom meg a szemem. - De még ha így is lenne, se értem, mi köze ennek a gyermekotthonhoz - puffogok egy sort végül. Ez szerencsére nem elég ahhoz, hogy muszájból felfüggesszenek minket a munkavégzés alól, de ha most csendben maradok, akkor már nem sok idő fog kelleni ahhoz, hogy bántalmazással vádoljanak meg.
Valójában Melinda nagyon is jól tette, hogy hozzám fordult. Helyesebb lépés volt, mint a saját kezébe venni a dolgokat, amivel valószínűleg csak rontott volna a helyzeten. Nem hiányzik még egy cikk az idegbajos nevelőnőről, aki még egy szerkesztőséget is szétvert, így mutatva igencsak megkérdőjelezhető példát a jövő generációinak. Ámbár igazából mindegy is, hogy valóban feldúlta volna-e a szerkesztőséget. Az újságok igazságtartalma, nos egy egészen más szint. Az emberek többsége pedig nem lát a színfalak, és még kevésbé a betűk mögé. - Az Ida viszont cuki, és kedves. - súgom vissza felé egy hasonlóan sugárzó mosollyal. Azt sem bánva, ha megborzong a névtől. Bár talán itt kéne abbahagynom a flörtölést. Legalábbis, amíg a gyermekotthon és a nevelőnők ügye is végleg el nem hal. Paulo szedd össze magad, és légy profi. A vörös csak ügyfél. Ráadásul egy ügyfél rokona. Ebből csak káosz, és baj lehet. - Férfi vagyok, és se nem vak, se nem bolond. - pillantok egy incselkedő, huncut kis mosollyal a lány cukkolására. Több kell ennél, hogy zavarba jöjjek, de talán érdemesebb lenne tényleg az üzlettel foglalkozni. Így inkább a szoba felé terelem a hölgyeményt. Ott lesz alkalma beavatni a saját álláspontjába az egésszel kapcsolatban. - Ezt észben tartom, ha iroda helyiséget keresek. - teszem hozzá jókedvűen a lépcső és a magas sarkú kapcsolatára. Na, nem mintha általánosságban ez szempont lehetne egy üzleti célú helyiség bérlésével kapcsolatban. Ezen kívül sosem voltam nő, - vagyis egy kellemetlen esetet leszámítva - és nem is szándékozom áttárni a magas sarkú viselésére. A testmagasságom így is tökéletes. Azonban a várható vendégek kényelme már tényleg lehet szempont, és a többség utál lépcsőt mászni. Ki ezért, ki azért. Melinda után én is belépek a szobába, és helyet foglalva figyelmesen hallgatom a lányt. Feltűnhet neki, hogy nem nyúlok az újságja után, ellenben egy kis noteszba feljegyzek néhány dolgot abból, amit mond. - Nem szükséges. Már olvastam. - szúrom közbe a beszámolónak viszonylag semleges, de komoly hangon. Éppen csak felpillantva egy másodpercre, amikor felszólít a tizennegyedik oldal kinyitására. Jól érzem belőle a feszültséget, ami miatt a táskáját is úgy szorongatja, mintha attól tartana, hogy az önálló életre kelve meglép előle. Azt hiszem ez teljesen normális. De én azért vagyok itt, hogy megnyugtassam, és biztosítsam, hogy mindent kézben tartok. - Jól tetted, hogy ez helyett inkább engem hívtál. Egy érzelmileg túlfűtött, elhamarkodott lépés csak rontana a helyzeten. Én viszont már vettem magamnak a bátorságot, és megfogalmaztam egy helyreigazítási kérelmet, valamint egy felszólítást a nyilvános elnézés kérésre, amit ha kellően magasról, kellően nagy nyomással kapnak a nyakukba, garantáltan nem felejtik el egy darabig. Azonban mielőtt konkrét lépéseket tennék ennek foganatosítására két dolgot tudnom kell. - pillantok fel a lányra nagyon is komolyan. Már most tudom, hogy a második kérdésre tagadó válasz fog érkezni, és nem is fogja elnyerni Melinda tetszését. Azonban meg kell kérdeznem, hogy tovább léphessünk innen. - Egyrészt, megbízol bennem annyira, hogy rám bízd, hogy helyetted elintézzem ezt az ügyet? Másrést... Sajnálom, de meg kell kérdeznem, bár úgy hiszed, ismered a kollegáidat, és nem vonok kétségbe semmit sem, de van bármi esélye, hogy a cikknek mégis legyen bármelyikükre nézve a legapróbb valóságtartalma is? Mint mondtam nem vonom kétségbe a szakértelmüket, de a cikk nem is csak ezzel támad. Esetlegesen elég, ha valami másnak tűnt, mint ami volt. Van bármi amit még tudnom kell? - utalok az esti kis bulizagatásokra különböző helyeken. Engem nem különsebben érdekel, ha szórakozni mennek esténként. Még az sem, ha tényleg lenne valami a cikkben. De felkészültnek kell lennem. Ehhez pedig szükséges a választ ismernem. Ez a cikk pedig a lehető legrosszabbkor jelent meg, elég furcsa időzítéssel. Nincs az ínyemre. Valaki igen aljas módon keveri a kártyákat. De úgy éljek megtudom kicsoda, és akkor felmosom vele a tárgyalóterem padlóját, az összes korábbi szarát a nyakába borítva.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
Igazságtartalom? Nos, ami azt illeti, én se hiszek abban, hogy akár csak egy betű is valós lenne ebben a cikkben, eme tény azonban nem mondható el másokról. Legszívesebben a saját módszeremmel intézném az ügyet és ellátnám annak a baját, aki ezen cikkek megírásával éli ki perverz hajlamait, mégis hősiesen ellenállok a késztetésnek. Finom és nőies megoldás kell ide, erre pedig ki más lenne alkalmasabb, mint egy ügyvéd? Ha nyíltan támadok, annak csak a gyermekotthon inná meg a levét, ráadásul sokakban felmerülne az a kérdés is, miszerint mégis mi köze egy nevelőnőnek mindehhez? Rendben, az én jó megítélésem is kárát látja a jogi csetepaténak és sárdobálásnak, de a legtöbb alkalmazott kimarad az ilyesmiből. Miben lennék tehát pont én más? - Akkor használd - biccentem oldalra a fejem és még egy sugárzó mosolyt is kap részemről, ami egyértelműen beleesik a flört kategóriába, szóval ezúttal tényleg az ő hidegvérére vagyunk bízva mindketten. Nem áll szándékomban lefeküdni vele se most, se máskor, de a szemeim sincsenek még kinyomva, hogy lássam, mit tettek vele az elmúlt évek. - Az Idát csakis egy ember részére engedélyezem, aki nem más, mint Cody. Más szájából hallva a hideg is kiráz tőle - borzongok is meg a kósza gondolattól. Néhanapján én is Lysandernek, Lysnek vagy éppen Lysának becézem annak érdekében, hogy érezze a törődést, de lassacskán kezdek átállni a Codyra és csak ritkán feledkezem meg magamról. - Ezek szerint neked nem lenne ellenedre - cukkolom vidáman, noha azért elég komoly ügy kapcsán vagyunk itt jelenleg, ami talán megkívánná, hogy pár fokkal hivatalosabban álljak a dolgokhoz. Mégis, szeretek flörtölni és célozgatni, imádok mindenkit zavarba hozni a környezetemben. A gyermekotthonos Ida teljesen más, mint az a nő, aki kilép onnan és átvedlik Melindává. Ez az igazi énem, még abban az esetben is, ha ezt sokan el se hinnék a legelső találkozásunk alkalmával. - Nagyon helyes. Ugyanis utálok magas sarkúban emeleteket mászni - biccentek egyet elismerően, hiszen ezúttal egy tűzpiros cipellő is dukál az öltözetemhez, amellyel nem lenne túl szerencsés lépcsős kirándulásokat tennem. Mindezek ellenére viszont még így is sikeresen veszem az akadályt és érek fel az emeletre, láthatóan jól alkalmazkodva a nehézségekhez. Hát igen, a gyermekotthonon kívül nagyon is adok magamra, szóval hozzászoktam már az "extrémebb" körülményekhez is. Amikor Paulo előre enged, dámaként tipegek be a kis helyiségbe, majd foglalok helyet kényelmesen a fotelben, a lábaimat elegánsan keresztezve. A kérdése hallatán csupán finoman felvonom a szemöldökömet, majd veszem ölbe a tűzpiros, aprócska táskámat, csattintom ki és húzok elő belőle egy összetekert újságot, majd hajítom azt a kettőnk közt elhelyezkedő asztalkára, cseppet talán dühödtebben is a kelleténél. - Tudod, nem szoktam hozzá ahhoz, hogy engem és a kollégáimat nyíltan rágalmazzanak - adok végül magyarázatot a mérgem okára vonatkozóan. - Tisztában vagyok vele, hogy egy jogi hercehurca nem éppen a legtisztességesebb, de sokaknak ez az egyetlen megélhetési forrásuk - kapaszkodom erősen a táskámba a szavaim közben, mintha attól tartanék, hogy menten elröppen. - Ismerem mindegyiküket, kiválóan értenek a szakmájukhoz és szeretik is a kicsiket. És igen, mindannyiunknak vannak hibái, de jól végezzük a munkánkat. Szóval az, hogy minden áron azon vannak, hogy aláássák a munkánkat, nincs az ínyemre. Lapozz a tizenkettedik oldalra - intek egyet, hiszen fogalmam sincs arról, hogy Paulo már pár lépéssel előttem jár és rég elolvasta a cikket. Helyette csupán szorosan összeszorítom az ajkaimat, hiszen akad pár, nyomdafestéket nem tűrő szavam a helyzetre vonatkozóan. - Gondoltam arra, hogy odamegyek és végigcibálom a szerkesztősséget, de az csak ártana - sóhajtok végül egyet megviselten. Azért, ha nem festem ki magam, bőven látszana rajtam a kialvatlanság és az aggodalom, hiszen napok óta esz az ideg és elég sok munkámba tellett, hogy úgy nézzek ki, mint máskor.
Ami azt illeti, nos nem csak egy ügyvédi irodát szándékozok nyitni ebben a kis faluban, hanem több irodát szerte az országban. Sőt nem csak ebben az országban. A cégnek sosem árt a terjeszkedés, és új területek felfedezése. Jelen esetben varázsló joggal bővíteni a már meglévő mugli repertoárt. Persze azért elszeparálva valamilyen szinten a kettőt. Talán csak én leszek az egyetlen aki mindkét oldalhoz ért. Vagy direkt keresni fogom a mugli származású jogász palántákat, akik hozzám hasonlóan mindenütt megállhatják a helyüket. De ezek még csak tervek a fejemben. Egyenlőre el kell kezdeni valahol. Ehhez ismertség kell, amihez lássuk be elég jól jött Cody ügye, még akkor is ha nem feltétlen pénzt hozott a konyhára. Bár ha a hírnevem megalapozásáról van szó, végül is felbecsülhetetlen ügy volt. Valami pedig azt súgja, hogy bár az első fordulót meglepetésre én nyertem, lesz itt még jogi ököl párbaj. Most pedig itt van Cody szép unokahúgija, egy szép kis cikkel együtt. Sejtem én, hogy ez lesz a beszélgetésünk tárgya. Még ha nem is tartom sokra a lap és főként a cikk igazságtartalmát, azért olvasni szoktam. Az emberek többsége is. Éppen csak azzal a különbséggel, hogy nem mindenki szelektál a hírekben, egyszerűen csak elhiszi amit lát. Még ha az nem is fedi a valóságot. Ilyenkor kellenek a magamfajták. Azért a makulátlan megjelenés, és a háztartási bűbájok velem összekötve érdekes párosítást adnak. Rendben az apám belém verte, hogy mindig legyen tökéletes a megjelenésem, elvégre az első benyomás mindig nagyon sokat számít, ha nem egyenesen a legtöbbet. De most áruljam el, hogy ennek érdekében a Roxforti házimanokat szoktam megkérni, hogy lássák el gyűrődésmentesítő bűbájokkal az öltönyeim? Na jó, ha nagyon muszáj azért rendbe tudom szedni magam egy tükör előtt, de szeretem az egyszerűbb utakat. - A Melinda gyönyörű név.- mosolyodom el. Bár az hogy leneveljen, vagy úgy általánosságban neveljen bármilyen irányba... Hát sok sikert hozzá, ha apám nem tudott leszoktatni bizonyos nem túl szerencsés szokásaimról. Meglátjuk, hogy a Dögös Vörös mire megy ilyen téren. Igen, pasiból vagyok, és muszáj megnéznem. Nem járhatok elvére csukott szemmel. Ahhoz pedig hogy ne lássam Mel szépségét kb. vaknak kellene lennem. Az pedig nem vagyok. Abban az esetben sem, ha jelenleg csupán üzletről van szó, semmi másról. Nem is szándékozom ebbe mást keverni. Nem lenne túl szerencsés. - Köszönöm. Igyekszem. - veszem vidáman a viszonzásra talált bókot. Azért Melinda közel sem annyira szégyenlős, mint lászik, de így talán még aranyosabb. - Ez csak természetes. Minden a hölgy akarata szerint. - bólintok Mel felé egyet. Azért eléggé tiszteletben tartom a nőket ahhoz, hogy egy szobában ne történjen semmi, amit ők nem akarnak. Az persze más, ha ők is benne vannak a 18 karikás történésekben is. Jelenleg azonban szó sincs ilyesmiről. Maradjunk csak az üzletnél. - 102-es. Erre. - állok fel, és mutatom felfelé a lépcsőn az utat. Majd állok meg egy ajtó előtt viszonylag még a folyosó elején. Be is nyitok, és udvariasan előre engedem Mellt. Majd magunk után gondosan becsukom az ajtót. Megvárom, amig a fiatal nő kényelmesen elhelyezkedik az apró, de funkcionális szobában. Én is keresek egy fotelt, ahova leülök, és egy kis noteszt, és egyszerű mugli golyóstollat veszek elő. - Nos, miben állhatok a rendelkezésedre? - teszem fel a kérdést, mintha nem sejteném a választ. Ezzel pedig a hivatalos részére terelve a kis találkozónkat.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
Nos, itt és most még csak nem is sejtem, hogy az Ördög ügyvédje irodát szándékozik nyitni Roxmortsban, szóval számomra bőven megfelel a Szárnyas vadkan is, mint úti cél. Egyébként se járok hivatalos helyekre, hiszen ilyen ügyben még nem kellett sehol se megjelennem, ügyvédekkel pedig soha életemben ezelőtt nem volt még dolgom. Azt hiszem, Cody ügye az első olyan per, amely személyesen is érintett engem, hiszen az, akit támadtak, az egyik családtagom. Mindezek mellett pedig az árvaházat is érinti a helyzet, amely az egyik szívügyem lett az évek folyamán. Feltűnik számomra, hogy Paulo az emeletről jön le, de egyelőre nem igazán firtatom a dolog okát. Voltaképp semmi közöm sincs hozzá. Talán itt szállt meg előző éjszaka valaki másnak a társaságában, esetleg működtet odafenn egy kisebb irodát, ki tudja. A megjelenése pedig - mint legutóbb is - kifogástalan. Mintha a nap minden percében valamiféle háztartási bűbájt alkalmazna a ruháján, hogy makulátlan lehessen. Azért erre a gondolatra a bennem lappangó nevelőnő mocorogni kezd és eléggé úrrá lesz rajtam ama késztetés, miszerint rákérdezzek, mégis miként oldja meg ezt, de egyelőre csendre intem. Mindent a maga idejében. - Mel - rándul meg azért az arcom egy röpke pillanatra az Ida megszólítás hallatán. Tisztában vagyok azzal, hogy Paulo így ismert meg, de ezt a becenevet csakis egyetlen embertől tűröm meg... Codyt egyelőre még nem voltam képes leszoktatni róla, de azt hiszem, Mr. Ügyvéd úrnál még van esélyem némi sikerélményre. - De a Melindára is hallgatok, ha esetleg az jobban tetszik - kortyolok egyet a vajsörömből, a bókja hallatán pedig nagyon nehéz megállnom, hogy ne mosolyodjak el diadalmasan, de végül sikerül úgy lereagálnom a szavait, mintha egy szende szűz lennék, akit pont az imént vakartak le a falvédőről. - Köszönöm - sütöm le a tekintetemet álzavartan és állok neki tanulmányozni az asztallapot, mintha egyébként egyáltalán nem lennék tisztában ama ténnyel, hogy a férfiak többségének bizony megakad rajtam a tekintete. - Te is igazán fessen festesz - mosolyodom el végül, mintha egy régi barátot üdvözölnék és emelem rá a tekintetem. Valóban jóképű, de hát üzleti ügyben tárgyalunk, ami azért kíván némi komolyságot és hidegvért részünkről. - Nem, dehogy - csóválom meg a fejem a következő mondatai hallatán, majd toldom még meg olyasmivel, amit eddig mindenki csak gondolatban mert megfogalmazni, ha hasonló helyzetbe került: - Ágyba úgyis csak akkor tudsz vinni, ha én is szeretném, szóval részemről rendben az ajánlat. Értem ezt a beszélgetésre - szögezem le, még mielőtt keringőre való felhívásnak venné a szavaimat. - Melyik szoba a tiéd? - állok fel a helyemről, majd szedek össze mindent, ami az enyém lehet. A vajsöröm már a végét járja, szóval a maradékot még megiszom, majd pillantok várakozón Paulóra. A legutóbbi kis találkozásunk óta nem futottunk össze, bár miért is tettük volna? Eddig csak Codyval volt dolga, hébe-hóba váltottunk csupán néhány szót, a mai lesz az első alkalom, hogy kissé komolyabban elbeszélgetünk egymással, habár ezúttal is csak a kellemetlen részét érintve a csevegésnek. Kár, hiszen azért a gyermekotthonban is történt egy nagyobb volumenű dolog, amit talán egyszer nem árt majd részletesebben is kifejtenünk...
Én azért nem lennék annyira biztos benne, hogy egy ilyen hely a legjobb választás a jelen helyzetre, de egyelőre ezzel kell beérnem. Talán kicsit később, ha jobban mennek a dolog, akkor majd bérelek a faluban egy kis iroda helyiséget, ahol minden ilyen jellegű ügyet intézhetek. Megfelelően diszkréten természetesen. Az sem mondanám, hogy én a makulátlan Armani öltönyömmel nem vagyok kirívó jelenség egy ilyen helyen. Ide nem éppen az igényesebb vendégek szoktak járni. Főleg nem kora délután. De legalább, aki ilyenkor itt van, az már nem valószínű, hogy képes lenne sok vizet zavarni. Ennek ellenére jobb az óvatosság. Valószínűleg a csapos kedvenc kuncsaftja nem éppen én leszek, vagy ha mégis az inkább a borravaló mértéke, semmint a rendelésem miatt. Már csak azért is, mert egy szimpla eszpresszót kérek csak, ami mondjuk úgy, itt elég szokatlan kérés lehet. Engem azonban egy cseppet sem izgat a csapos véleménye az ital fogyasztási szokásaimat illetően. Fényes nappal nem iszom alkoholt. Főleg nem ha üzleti ügyekre készülök. Azokban pedig jobb józannak és körültekintőnek maradni. Na nem mintha megvetném a jobb, és drágább italokat, mert nem. Éppen csak egyenlőre nem itt látom a helyét és idejét a dolognak. Amúgy is kétlem, hogy a csapos ki tudná elégíteni az igényeimet. Na de térjünk is vissza a jelenbe. A kávé mellé azért a biztonság kedvéért néhány órára kibérelek egy emeleti kis szobát is, ahova fel is megyek, hogy ellássam néhány hangszigetelő és védő bűbájjal. A kíváncsi fülek ellen. Ámbár ha egy Melinda féle csinos nővel látnak ide feljönni, akkor egészen más jellegű dolgokra is gondolhatnak. Engem viszont egyenlőre ez nem izgat. Alaptalan szóbeszéd bizonyíték nélkül sosem fogja megállni a helyét a jog világában. Amint végeztem idefent, lemegyek ismét, hogy körül pillantsak az asztaloknál egyértelműen keresve valakit. Nem is akárkit. A jövetelem célját. - Jó napot kedves Ida! Elbűvölően festesz ma, ha szabad megjegyeznem. - lépek egy kis mosollyal az asztalához, és ülök le, miközben a tekintetem elkalandozik kicsit a megjelenésén. A hangomban tényleg benne van az őszinte bók. Bár eddig csak a nevelőotthonban találkoztunk, ott is feltűnt a szépsége, de ez a ruha és smink még ki is emeli. - Foglaltam odafenn egy szobát, ahol diszkrétebben beszélgethetünk. Már ha nem veszed tolakodásnak. - toldom még hozzá. Nem tudom, hogy miként fog reagálni a szobára. Részemről semmi hátsó szándék nincs ebben. Pusztán tényleg a kéretlen kíváncsi füleket akarom kizárni. Főként mert sejtem miről lehet szó. Az egyik újságcikkről, ami a táskámban lapul. Igen. Olvasok újságot. Magamban már meg is fogalmaztam egy helyreigazítási kérelmet. Beadni viszont csak az ügyféllel való találkozó után fogom. Hallani akarom az ő álláspontját is. Jobb felkészültnek, és körültekintőnek lenni. Főként a nevelőotthonbeli ügy miatt is. Úgy sejtem lehet összefüggés, és nem véletlen ez az egész.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
Nem állítanám, hogy a Szárnyas Vadkan lenne álmaim netovábbja bármilyen tekintetben is, de ezúttal nyilván ez a hely a legjobb választás. Jelenleg tudtommal nincs roxmortsi kimenő a diákoknak, szóval nem lesz túlzsúfolt, mint annak idején, amikor még mi lógtunk ki ide. Fura figurák fordulnak meg itt, az tény és való, de pont emiatt se leszünk kirívóak. A kocsmáros azzal lesz elfoglalva, hogy a balhéra hajlamosabb alakokat tartsa szemmel és nem minket fog fixírozni, hacsak nem egy kiéhezett vén kujonc, aki gerjed a hozzám hasonló lányokra. Ezúttal viszont még eme lehetőség sem tántorít el attól, hogy némileg többet sejtető felsőt vegyek fel, hiszen a mai találkozóm elég fontos jelentőséggel bír. Minden lehetőséget meg kell ragadnom, szóval ha a külsőm is a fegyverem, abban az esetben bevetem. Egyébként is ki szoktam öltözni, ha az árvaházon kívülre megyek, de itt és most meg kellett találnom az egyensúlyt a sokat sejtető és a takar is azért valamit között, ami - valljuk be - elég nehéz volt számomra. Mégis, az a személy, akivel a mai napon van találkozóm, olyasvalakinek tűnt számomra, akire némileg hatással vannak a női bájok, szóval nem állt szándékomban nyakig begombolkozva megjelenni. Igenis be kell vetnem mindenemet. - Egy tejkaramella vajsört kérek - lépek a pulthoz a rám szegeződő tekintetek kereszttüzében. A pultos lehunyja a szemét, vesz egy mély levegőt, motyog valamit az orra alatt, én pedig felkészülök a rám váró leosztásra, de az - szerencsére - elmarad. Szó nélkül fordít hátat és készíti el a rendelésemet, noha van némi elképzelésem arról, hogy errefelé nem szokás ilyen kifinomult italokat kérni. Nyilván a Lángnyelv Whisky és a Trollbűz Tequilla szólnak nagyok, amit ilyen célközönség mellett nem is csodálok. Két perc múlva már löki is elém a korsót, én pedig hasonlóan kedves stílusban b*szom elé az aprót, de azért egy angyalinak szánt mosolyt vetek még az irányába, majd indulok meg egy félreeső asztalka felé. Érzem a hátamon a szúrós tekintetét, de nem foglalkozom vele különösebben. Az egyik ablak felé eső székre vetem le magam, tűzpiros retikülömet az ölembe helyezve állok neki kortyolgatni az italomat. Finomnak finom, habár a felszínén úszkáló egy-két gyanús foszlány némi fintort csal az arcomra, szóval hamar is véget vetek eme bűnös élvezetnek és hagyom abba a kortyolgatását. Inkább leteszem magam elé az asztalra, majd úgy várom az Ördög ügyvédjét, aki remélhetőleg megkapta a neki címzett levelemet, amelyben itt és ekkor jelölöm meg a találkozónk helyszínét és időpontját. Szükségem van a segítségére, ez nem is vitás.
Daphne felismeri Ashton-t az aktákból, de Paulo arca is ismerős, mintha már látta volna befolyásosabb helyeken, viszont Diego viszonylag új és valószínűleg a nőnek nem sok ideje akadt az elmúlt egy-két évben kisebb koncertekre járni. Ashton-t valóban ki akarták kérdezni már számtalanszor, de a mágustörvényeket követve még nem vethettek be veritaserumot, mire pedig tényleg használták volna, a fiúnak már fogalma sem volt hol van Vanessa. Ashton az elmúlt hetekben tapasztalhatta, hogy az iskolai dementorok is vonzódnak hozzá, talán ez is a része lehet a rossz kedvének, hiszen a dementorok kisugárzása elképesztően ijesztő és depresszív, ha pedig napi rendszerességgel közelítik meg az embert, meghagyja a nyomát. A kocsmának a pult mögötti ajtón és konyhán keresztül lenne hátsó kijárata, de amikor Cody felhozza ésszerűbbnek tűnnek a folyosók és az emeletek, kevesebben vannak ott, mint az utcákon. Puszta véletlen, hogy éppen azt a szobát találják nyitva és tudnak behúzódni, ahol néhány kalanddal ezelőtt Aberforth-ot próbálta Gerard és Shanna szöktetni - majd kiderült persze, hogy az egész csapda volt. A familiárisok nem látnak semmi különöset, senki különöset, viszont cserébe őket se nézik meg sokan, amikor elvonulnak, tényleg csendes a hely szerencsére.
A varázstárgy Ashton kezében szinte pulzál, először 10 másodpercenként egyszer, aztán egyre gyakoribban, mintha megindulna a visszaszámlálás, így mindenkinek van ideje a szobában rámarkolni, senki se marad le az ugrásról véletlenül. Az utolsó pillanatban, amikor már mindannyian fogják, éppen azelőtt, hogy érkezne az a jellegzetes rántás, ezúttal mindenki tisztán látja, hogy a szobor megmozdul a az alakja elváltozik és a szemük már éppencsak felfogja, hogy a mítikus madár sárkánnyá lesz, aztán jön az eszeveszett húzás.
Az, hogy nincs egységes tea-szett a legkevésbé sem zaklat fel, viszont amikor megkapom a rongyot, bár gyorsan eltűntetem vele amit elkövettem, elég ideig pultoztam, hogy meg legyen az a jellegzetes mozzanat amivel mindent IS el lehet tűntetni. De azért egy pillanatra elgondolkozom az életemen, hogy ugye nem ugyanezzel a ronggyal törölgették a poharakat, bögréket is… Végülis csak ott hagyom, kicsit beljebb hajtva a pulton, de különösebben nem érdekel a dolog. A teát már megittam, a figyelmemet pedig Daphne köti le. Igazából örülök, hogy látom újra és hogy látszatra legalább rendben van. Legalábbis tettre kész. A rövid szóváltás után végül tovább állok a srácok felé, oda érve csak mindenkinek egy röpke kézfogással szolgálok, Ashtonnak pacsival és valahol osztozom a lelkesedésén is. - Előzékeny a feltételezés, de látnoki adottságai a keresztfiamnak vannak… Mindazon által, örülök, ha a puszta jelenlétem is segített. Szívesen, bármikor. - mondom könnyelműen, hetykén. Akkor is, ha amúgy nem tudom még, hogy miről van szó, hiszen Diego és Ashton kakaskodásáról épp lemaradtam. Könnyeden megejtek egy kajla mosolyt és már meg sem próbálom felhívni senki figyelmét arra, hogy a Doki megszólítás kit is illet eredetileg.. Majd találunk valami egyéb nevet egymás közt a zilletővel. Valahova ahol még van hely leülök, én nem igazán válogatok, vagy pozícionálom magam. Diegonak is megejtek egy mosolyt - Hogy van azóta az állad? - érdeklődöm egyszerűen, majd Paulot sem hagyom ki a jóból. - Permentesen mostanság. Remélem így marad. Nem lenne keretem még egy körre..- válaszolom szórakozottan. Majd körbe kínálok mindenkinek egy kis papírzacskóból némi édességet. Úgyse bírnám megenni valójában.. - Gumicsigát? - Daphne is megérkezik, akire végül csak derűsen felnézek, odébb is csusszanok, helyet adva neki és össze is találkozik a tekintetünk kicsit hosszabban, aztán végig nézek a többieken, majd újra Daphnera pillantok miután már leült és halkan megállapítom - Ezek szerint aki írta a leveleket, nincs itt. - noha félig van benne valami kérdő felhang is. De ekkor Ashton felhívja a figyelmet a szoborra és a jelentőségére. - Azokon szokott időzítés is lenni. - dünnyögöm. Ebből fakadóan ha Diego még elmászkálna a pult felé, csak a vállára teszem a kezem és megpróbálom ott tartani magunk mellett. - Csak hagyd az asztalon amit fizetni akarsz. - Az öreg tuti szemfüles az ilyesmiben, nekünk pedig nem hiszem hogy van időnk plusz köröket tenni, vagy bárkivel lepacsizni, ha pedig felhívjuk a figyelmét bárkinek arra, hogy hallgasson… Az már önmagában gyanús. Bár tény, Aberforth aztán minden, csak nem lefizethető vagy olyan akinek nagyon könyörögni kéne, hogy bármiről hallgasson. Pont eléggé magának való. Abban sem vagyok biztos, hogy van időnk arra, hogy bármilyen hátsó udvarra kiérjünk.. Szóval Ashtonnak csak elmutatok tőlünk oldalra és megteszem a javaslatom, aztán vagy él vele, vagy nem - A folyosók. A szobákhoz vezetnek, ilyenkor még kihaltak. - De ezek után akárhol is, amint kicsit jobban egy kupacba értünk a főnixre fogok, ahogy valószínűleg a többiek is. Nekem a cukormókusom a mellzsebemben lapít és valószínűleg ameddig nem lesz rá szükség, nem is nagyon fogja magát megmutatni. Az viszont valahol egy pillanatra meglep, amikor Diego familiárisát meglátom. Pauloéhoz már volt szerencsém.. Szerencsétlenségére… A billiwyg méreg hasznos cucc.. csak hát.. kellemetlen ha a lény akit elkaptál egy familiáris és valakihez tartozik….
Ami engem illet, nos egy jó ügyvédnek nem elég csak a paragrafusok útvesztőjét ismerni. Részben kicsit nyomozónak is kell lenni. Nem árt kiszagolni, hogy hol is vannak az igazi fordulatok, amikből valódi ügyek lehetnek. Ezen felül pedig jó érzékkel kell rátapintani az igazságokra, amik inkább rejtve szeretnének maradni, de komolyan befolyásolhatják az ügyed. Világ életemben könnyen ráhangolódtam az emberekre, és könnyen átláttam rajtuk. Az utóbbi időben pedig igencsak igyekezem felvonni magamra és a hasznosságomra a felső társadalmi rétegek figyelmet. Ezzel együtt is igen kíváncsivá tett, hogy ki az, aki annyira felfigyelt rám, hogy egy komplett feladvánnyal invitáljon el ide? Nem lehet egy könnyed, és egyszerű figura a képzeletbeli sakktáblán annyi szent. Ami a megjelenésem illeti, nos az ember ad magára. Fontos az első benyomás képe. Persze talán nem egy ilyen helyen, mint ez, ettől talán picit feltűnőbb vagyok a kelleténél. A megjelenésemből akkor sem adok alább. Igaz, még nekem is van egy lazább, kényelmesebb énem, de nem ilyen helyzetekre, és nem ebben a társaságban. Meglehetősen érdekesnek tartom, ahogy mindkét srác jelentősen megkönnyebbül egy harmadik fél, azaz szerény személyem felbukkanásától. Szinte tapintható feszültség van köztük. Ami legalább arra a pár pillanatra háttérbe terelődik, amíg kezet fognak, és bemutatkoznak. Ami önmagában is sokat elárulhat az emberről. Bár amikor Diego mutatkozik be, bár viszonozom az udvarias félmosolyt, és semmi különösebb nem ül ki az arcomra, de azért egy másodpercre átszalad rajtam egy kellemetlen emlék a vezetékneve hallatán. Talán a Vivantik abban tehetségesek, hogy húzzanak fel másokat? Minden esetre nincs szándékomban a bátyjával történt incidenst ezen a srácon leverni. Legalábbis egyenlőre. A dolgok újabb fordulatot vesznek, amikor még ketten csatlakoznak hozzánk. - Üdvözlet köreinkben. - biccentek előbb Daphne, majd Cody irányába, aki úgy tűnik, hogy még nálam is szélesebb ismerős skálával rendelkezik, ami mindenképpen elismerésre méltó. - Hogy van ma a kedvenc kiemelt ügyfelem? - villantok egy könnyed mosolyt Cody felé, miközben a másik két srác már Daphne-nak való bemutatkozással van elfoglalva. Persze végül én is udvariasan bemutatkozom az aurornő számára, bár jóval kevésbé lelkendezve, mint Ashton. Mármint félre értés ne essék, tisztelem én az aurorokat, és munkájukat, a jelenlévőt is, csak nem biztos, hogy ez a kissé eltúlzott behízelgő mód a legmegfelelőbb ennek kimutatására. Szóval valahol megértem, hogy Diego szórakoztatónak látja a helyzetet. Én pedig igen érdekesnek a hirtelen hangulatváltásait. Ami pedig Daphne megjegyzését illeti, nos talán nem okos. De valami azt súgja nem átlagos diákok jöttek ma itt össze, nem átlagos okból, és legfőbbképpen nem egy átlagos ember hívására. Főleg, mert érzem, hogy van itt még valaki, aki igen komoly mentális képességekkel rendelkezik. Éppen csak beazonosítani nem tudom. Ahogy a szándékait sem. Kellemetlen, és bosszantó is. De semmiképen nem elhanyagolandó. Nem vagyok nagy tárgyszakértő, így csak biccentek az információra, hogy ez egy zsupszkulcs. Esetemben nincs mit fizetni, hiszen én ezt már rendeztem a pultnál akkor, amikor elfogyasztottam a kávém. A familiárisom láthatatlanul röpköd körülöttünk, egy darabig, figyelve, hogy kiszúr-e valami érdekeset. Majd telepszik le a vállamra, természetesen továbbra sem mutatkozva. Ami engem illet, ahogy a többiekben felmerül, hogy ideje kevésbé feltűnő helyre távozni, nos követem őket. Önként sétálva bele bármilyen előre nem látható kiszámíthatatlan helyzetbe. Pedig azokat sosem kedvelem. Szeretek felkészült lenni.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
Nem vagyok se nyomozó, se auror, akinek nem árt minden egyes pillanatban ébernek lennie, így fel se tűnik számomra az, hogy valaki figyel minket. Sőt, az illetőt nem is ismerem, akinek viszont szakmai "ártalom" a vegyülés és az, hogy a lehető legalaposabban szemmel tartsa a környezetét. Vagyis, mondhatni simán csak elsétálok Daphne Jennings mellett/előtt/az emberek között. Ráadásul, minden figyelmemet leköti a karddal villogó Ashton "S*ggarc Kapitány". Egyáltalán... minek engedik be ide egy ilyen fegyverrel? Oké, hogy ez a Szárnyas Vadkan és rengeteg a kétes hírű figura errefelé, de EGY KARD??? Ashton kezébe? Ki adta neki egyáltalán? A legutolsó találkozásunkból ítélve én tuti nem nyomnék ilyesmit az orra alá... - Gyötörnek a szelek? - teszem fel a kérdést a srác szenvedő arca láttán, amint én is helyet foglaltam, ismételten jó messzire tőle, de még azt is nagyon közelinek érzem. - Nyilván nem egy jóakarónk küldte, ha mindkettőnket egy helyen akart látni... - dörmögöm borúsan magam elé meredve és igencsak az ismeretlen eredetű szobrot fixírozva. Semmi információ... Nem is értem, miért reménykedtem abban, hogy majd egy asztal közepére kihelyezett szobor választ ad minden kérdésemre. Mindenesetre, fura, annyi bizonyos, hiszen ahogy forgattam, úgy érzékeltem, mintha mozogna és változna. Sok megválaszolatlan dolog akad a mágikus világban, de ez még így is különös. Többre viszont nem jutok, szóval vissza is passzolom a helyére, hadd Rubik kockázzon vele valaki más. - A jó hír viszont az, hogy esélyesen nincs senki se a közelünkben, akin kardforgatást gyakorolhatnál - dőlök hátra lazán a szavaim közepette, majd fonom keresztbe magam előtt a karjaimat. Ha bármit is érzékeltem volna, abban az esetben ráhangolom Ashtont, ha már van egy ilyen csicsás kis kardja, amit eddig esélyesen vajkenésre használhatott, akkor élje ki magát valakin. Mindenesetre, azért gondterhelten ráncolom a homlokomat, hiszen még így se áll össze bennem a kép. Talán, ha még várunk... Nem állítom, hogy meglepne, amikor még valaki beállít közénk, az azonban annál inkább, hogy milyen ruhában teszi azt... Nos, nem a turkálóból szalajtották, annyi szent. - Diego Vivanti - mutatkozom be egy udvarias félmosollyal a szám sarkában és velem együtt immár két ember örül Paulo jelenlétének. Ha továbbra is kettesben hagynak Ashtonnal, annak nyilván nem lett volna szép vége, mert esélyesen egymásnak feszülünk. Mindenesetre, szerény személyem békepárti, szóval egyelőre maradunk a szócsatánál, kevésbé fárasztó és véres, pár percen belül pedig már újabb tag csatlakozik hozzánk. - Végre egy ismerős arc! - csillan fel a tekintetem, hiszen ő látott el engem, amikor egy nem kívánt állkapocs átszabáson estem át a közelmúltban. - Csüccs le! - paskolom meg a mellettem lévő szabad helyet, hiszen Ashton esélyesen nem ült az intim szférámba, Paulo pedig - ha mellettem is foglalt helyet - csak az egyik oldalamon tehette azt. Szóval, ha nem vagyok kiszorítva a box végébe, akkor Cody még bőven elfér, hacsak azóta nem váltott étrendet. - Örömmel vesszük a társaságát - derül fel az arcom a nő láttán és nem téved, az újságok hasábjairól valóban ismerősek a vonásai, habár - még mielőtt én megtehetném - már Ashton száján bukik ki a neve, szóval részéről a bemutatkozás már teljes mértékben felesleges. Bár, a srác reakciója láttán legszívesebben hangosan felnevetnék, hiszen ez a fordulat meglepően új és még mulattat is. - Diego Vivanti, szolgálatára - mutatkozom be azért én is, még mielőtt Ashton teljes mértékben magának követelné őt és a lelkesedésével elvonná a figyelmét. Mindenesetre, a srác ötletét én is támogatom, de azt nem hagyom, hogy az italomat ő állja, kifizetem azt magamnak. Én is felállok tehát az asztaltól, ha mindannyian benne vannak abban, hogy egy kevésbé látványos módon és helyen aktiválódjon a zsupszkulcs. A mókusom, amely eddig ki tudja merre járt, a vállamra szökken, én pedig kifelé menet igyekszem úgy helyezkedni, hogy Daphne álcája ne legyen hiábavaló és fel ne ismerjék őt az utolsó pillanatban. A pultosnak - ha lehetséges - azért fizetés közben csúsztatok egy kis pluszt, hogy ha valaki esetleg utánunk jönne, azt tartsa fel egy ideig. Nem lenne szerencsés, ha egy nem meghívott is csatlakozna hozzánk, főleg abban az esetben, hogy még mi sem tudjuk, mi vagy ki állhat a háttérben...
