2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Szárnyas Vadkan nevű vendéglő sokkal szokatlanabb és privátabb vendégkörrel rendelkezik, mint például a Három Seprű, és azok az alakok többsége, aki ide téved, szereti inkognitóban tartani magát, ezért sokszor elrejtik arcukat. A fogadó céhtábláján egy levágott vadkanfej látható, melyből vér folyik a fehér rongyra, amely körülveszi azt. A pub maga kissé piszkos, a padlót több réteg kosz fedi, és az ablakok annyira koszosak, hogy alig szűrődik be némi fény a helyiségbe. Az alsó szinten csak egy egyágyas szoba található, de fogadó lévén a fölső emeleten további hálókra bukkanhatunk. Harry Potter szerint a helynek kecske szaga van. A Szárnyas Vadkan Tulajdonosa Aberforth Dumbledore, Albus Dumbledore öccse. Kopottas hírneve ellenére a Szárnyas Vadkan számos fontos eseménynek adott helyet Harry Potter világában. A vendéglő nyújtott főhadiszállást a koboldoknak az 1612-es koboldfelkeléskor; pár hónappal Harry születése előtt Sybill Trelawney ezen a helyen látta meg a Harry-ről és Voldemortról szóló jóslatot, mialatt éppen "állásinterjún" volt Albus Dumbledore-nál, hogy megkapja a jóslástan tantárgy tanári posztját a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Szintén itt történt, hogy Hagrid törvénytelenül szerzett egy sárkánytojást (Norbertét), mikor Voldemort álruhás inasával üzletelt; Dumbledore Serege a Szárnyas Vadkan falai közt gyűlt össze legelőször, titokban; valamint a Végső Ütközetkor Roxfort kiskorú diákjait erre szöktették meg, mivel az iskola és a vendéglő közt húzódik egy titkos alagút. A Szükség Szobájából volt elérhető a fogadó, mégpedig Ariana Dumbledore portréján keresztül, sőt, a vendéglőn keresztül jutottak be az iskolába a Főnix Rendjének tagjai. A kocsma eredeti neve (Hog's Head) talán William Shakespeare IV. Henry című darabjának "Boar's Head Tavern" nevű kocsmájának nevéből származhat, mivel a darabban ez a vendéglő szintén szokatlan, magukat elrejteni kívánó személyek fogadójaként szolgál.
- Nem, egy cseppet sem – csóválom meg a fejem egy halvány fintor kíséretében. Én is azt hittem, hogy minden más lesz, amint véget ér a VMS, de sajnos a helyzet továbbra is változatlan. - Ha valami rosszat mondok, túlreagálja és nekem már nincs türelmem a drámához, úgyhogy inkább kerülöm. Őszintén szólva én nem látom át, miért is neheztel rám Gilly, hiszen – véleményem szerint – semmi rosszat nem tettem. Amióta visszatértünk a suliba, ismét olyan elbűvölő vagyok, mint a verseny előtt. Mindezek ellenére azonban a viszonyunk továbbra is feszült maradt. Valljuk be, én és ő két külön világ vagyunk. - Kijött szurkolni – forgatom meg a szemeimet, hiszen nem titkolom, hogy a pompomlánykodást elég nagy hülyeségnek tartom. Fel-alá ugrálni a csapat színeiben ovis dolog, ráadásul a VMS-en kifejezetten felesleges is volt. - Csak az emberhiány miatt tették be a csapatba, pont úgy, ahogy Cody is bekerült. Az a srác is gyógyítónak jött ki eredetileg. Stansson pedig fogta és mindkettőt belehajította a mély vízbe, hadd tanulják meg, milyen is az, ha az ember pályára lép. Különben is: ha nincs elég ember, akkor egyáltalán miért indultunk neki ennek az egésznek? Nem mintha nem örülnék, hogy részt vehettem rajta, de akkor se kerek a dolog számomra. Amerikában nagyon nem így mennek a dolgok. Ha ott nincs meg a kellő létszám, akkor ki se utazunk. - Tényleg tetszik? - lelkesülök fel Cass reakciója láttán, miközben már én is elkezdem magamban gyártani a lehetséges verziókat. Oké, tudom jól, hogy még nem tartunk ott, de az, hogy a srác lát ebben valamiféle lehetőséget, engem is magával ránt. Segítenék neki mindenben és utána még mi is lejátszhatnánk egy-két kört a pálya fölött. Mint a régi, szép időkben. - Én leszek az első diákod – vigyorodom el, hiszen hiába vagyok elviekben jó játékos, azért még bőven rám férne egy kis gyakorlás. Cassie játékstílusa pedig egészen más, mint az enyém. Néha nem árt más posztokba is belekóstolni. - Nemrég McGalagony lepontozta az egyik dolgozatomat – vigyorodom el, noha tisztában vagyok azzal, hogy ez nem pont vicc tárgya. Tiszteletben tartom Cass terveit, de egyelőre képtelen vagyok rá úgy gondolni, mint valamiféle igazságosztóra. Elég nehéz dolog az, amire készül, leginkább azért is, mert a mi világunkban is van jogtudomány, ami szörnyen bonyolult. Mivel nálunk varázslények is élnek, ezért az övékét is teljes mértékben be kell biflázni, a legtöbben pedig ezért is esnek ki a szórásból. Rengeteg a buktató. - Nem, semmi ilyesmi, én csak... - nagy sóhajt veszek a mondat közepén, miközben igyekszem úrrá lenni a kalimpáló szívemen. Nem egyszerű dolog ez, főleg abban a tekintetben sem, hogy Cass és én már évek óta ismerjük egymást, de eddig egyszer se hoztam fel számára a dolgot. Kevés ember tudja a környezetemben, de ő a legjobb barátom és most olyan helyzetbe keveredett, aminek akár én is lehettem volna az elszenvedője. Bűntudatom is van emiatt, hiszen egyáltalán nem érdemli meg azt a szintű megaláztatást, amit mostanában el kell viselnie. - Tudod, van egy képességem – kezdek bele a mondandómba. Lesz, ami lesz alapon meg kell tennem. - Egy olyan képesség, ami elég sokat segített a meccsek alatt. Emlékszel azokra az esetekre, amikor úgy védtem ki a gólhelyzeteket, hogy közben bármelyik csontomat eltörhettem volna? Elbeszélések szerint még nézni is rossz volt, ahogy a seprűn ülve kapom el a kvaffokat, néha olyan figurákat hajtottam végre. Én pedig mindezt úgy tettem, hogy közben nem is haboztam. Úgy mentem a labda után, mintha semmi bajom se lenne abból, ha nekiszáguldom a póznának vagy lezuhanok a seprűmről. Egyszer se szenvedtem komolyabb sérülést, hála a szerencsémnek. - Sebezhetetlen vagyok – nyögöm ki végül falfehér arccal. - Ezt azért nem jelentettem az edzőnknek, mert akkor nagy eséllyel kizártak volna a csapatból és olyannak adták volna a posztot, akinek nincs különleges ereje. Mondhatni doppingoltam, de mihez kezdjek, ha a sport a szenvedélyem? Igen, Cass az egyetlen, aki ezt teljes mértékben megértheti. Mindenesetre, nagyon is megkönnyebbülök, amint beavatom a titkomba. Ez a vallomás nem egyszerű, főleg ilyen esetben nem.
A válasz nem valami kecsegtető. Nem mindenkinek jön be a változás, ez tény, meg az is, hogy a verseny mindenkinek egy teljesen más oldalát hozza ki. Ha pedig a nézetek súrlódnak és az egység szétszakad... Az nem kellemes. - Hát ez... gáz - reagálom le egy sóhaj kíséretében. - És azután se lett jobb, ahogy vége lett a versenynek...? Pedig már nincs meg az a nyomás, ami konfliktust szüljön. - Oké, hogy van helyette újabb és újabb, de az talán segít, ha az elsőt sikerül kidumálni, végtére is azután született a többi. De lehet, hogy én vagyok túl jóhiszemű, és nem menne ilyen lazán, bár hülye tipp is... nyilvánvaló, hogy ha próbálták is, nem jött be. - Egyáltalán hogyhogy részt vett a nővéred is? - kérdem, mivel ez se teljesen fért a fejembe. Nem néztem volna ki Gillyből, hogy csak úgy önszántából találja ezt ki, mindig is Lizzy volt kettejük közül a sportoló alkat, de azért lám, miből lett a cserebogár. De pont ez sok mindent megmagyaráz, hogy az idősebbik másképp állt hozzá, mint az, aki fél életében is játszott. Nem mindenkinek való ám ez. De persze külső szemmel mindenki lehet okos - nem látok egyikük fejébe sem, hogy pontosan hol a bibi, mert az is lehet, hogy nem ez az egyetlen probléma, csak sikerült hagyni felgyülemleni és egyszerre csak csattant. Pont ezért csak tippelgetni tudok meg pozitívnak lenni, hogy legalább az egyikünk legyen az. Ahogy a srácok kerülnek szóba, végül kacsintok egyet, aztán csatlakozom a nevetéshez. - Áh, igazából már nem éri meg szórakozni vele - vonok vállat. Kábé mire odajutnánk, addigra már játszhatnék újra legálisan is. - Ha tényleg ennyire elnéző a fickó... talán egy próbát megér - mondom aztán, de nem lovalom bele magam a témába túlzottan, hiszen akármennyire jószívű figura, neki is köti a kezét a minisztérium által meghozott törvény, amit vagy ki lehet dumálni, vagy nem... de leginkább az utóbbi, ahogy eddig tapasztaltam. A felvetése a szakkörrel kapcsolatban először furán hat, de aztán rájövök, hogy annyira nem is rossz. - Hát ez... huh, elég király! - jegyzem is meg. Nem teljesen kárpótol, de jobb a semminél. - Majd mindenképp utánakérdezek - emelem is a poharam a levegőbe jelentőségteljesen, mielőtt belekortyolnék az italba. Már csak az a kérdés, valóban lenne-e igény rá, esetleg nincs-e valami korlátozás erre is, amiről nem tudok, de ezeket már könnyen kideríthetem. - Nem feltétlen csak abban. Inkább úgy mondanám, hogy bonyolult és igazságtalannak tűnő ügyekben - felelem. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel nagy fába ütöm a fejszémet, különösen így, hogy teljesen más vonalról avanzsálok és semmiféle közelebbi családi kapcsolatom nincs a bűnüldözésben, pedig a minisztériumban a protekció is elég számottevő... De nem érdekel. Bízom benne, hogy enélkül is menni fog. Ahogy a beszélgetésünk halad előre, nem tudja elkerülni a figyelmem, hogy Lizzyt mintha feszélyezné valami. Mintha fejben nem itt lenne, de először nem is gondolok semmi rosszra. Már készülnék rákérdezni, hogy mizu, amikor az arckifejezése egész komolyra változik, ahhoz képest túlzottan, mint amilyen az egész elmúlt pár percben volt. - Hát mondd - biztatom is rá, mivel mondhatni megrémiszt ez a hirtelen hangulatváltás. - Ugye nem keveredtél semmi hülyeségbe...? - találgatok; tényleg semmi tippem nincs, mit akarhat mondani. A poharat az asztalra teszem, érdeklődve vizslatom a lányt és várok a válaszra.
Némileg gondolkodóba esem Cassius kérdése hallatán, elvégre ez olyasvalami, amit annyira nem lehet megfogni. De tényleg, mikor volt az a pont, amikor Gillian és köztem minden összeomlott? Ez még számomra is kérdéses, hiszen hiába voltam ott, erre nem fogok tudni konkrét választ adni. Sejtem én, mi lehetett az, ami mindezt elindította, de talán Gilly esetében valami egészen másnak kellett történnie ehhez. Ő esetleg már korábban is érezte azt az ellenszenvet irántam, amit most? - Hát, szerinte kifordultam önmagamból – adom meg végül kelletlenül a választ, majd sokatmondóan kerülöm Cash pillantását. Oké, ebben van valamennyi igazság, hiszen én is éreztem azt, hogy néha ok nélkül vagyok dühös az egész világra, ezt pedig leginkább a csapattársaimon töltöttem ki. Nem minden helyzetben voltam fair velük szemben, aláírom, de akkor is... - Egy ehhez hasonló verseny nem a finomkodásról szól, ezt pedig ő képtelen volt megérteni – fakadok ki kissé talán hirtelen. - Jó, belátom, néha én is túlzásba estem, de tudod jól, milyen az, amikor az ember a pályára lép. Te játszottál már úgy, hogy nem csak az iskola figyelt a pályán, hanem több ezer másik ember is. Ez a nyomás pedig rengeteg terhet helyez az ember vállára, főleg abban az esetben, ha egy ekkora versenyen való részvételről van szó. Ráadásul, csapatkapitány voltam és bizonyítani akartam. Angliában még mindig csak egy nagyot mondó kislánynak számítok. - Nagyon remélem, hogy ebben neked lesz igazad – kortyolok bele ismét a vajsörömbe, hogy legalább az melegséggel járjon át. Ismerem a családomat, ahogy a nővéremet is, az ő szemében pedig túl sok van a számlámon. Egyhamar nem fog megbocsátani nekem, az biztos. Már rég túlléptük azt a pontot, ahol egy egyszerű beszélgetés segíthetne a helyzeten. - Persze, majd jelzem, melyiket csomagold össze – prüszkölök bele a poharamba, miközben igyekszem visszatartani a hangos nevetést, ahogy magamban elképzelem Cassius akcióját. Szerencsére ezt nekem se áll szándékomban komolyan venni és ha összekapom magam, nagy eséllyel én is képes leszek rendezni mindkét helyzetet. Bár, egyelőre nincs mit rendezni, hiszen Danyvel csak barátok vagyunk, Corvus pedig jelenleg tiltólistás ilyen szempontból. - Váó! - tátom el a számat egy pillanatra, miután Cassius végigdarálta szinte az egész paragrafust. Ezek tényleg mindenre gondoltak, egyetlen árválkodó kiskapu sem szerepel a sorok között első hallásra. - És ha Veritaserum hatása alatt vallanál? Hamar tisztázhatnád a neved - vetem fel a bennem felmerülő ötletet. Amerikában – ha jól tudom – nem ilyen egyszerű a helyzet, mert sérti a személyiségi jogokat, blablabla... Csak komolyabb ügyekben vetik be, mint például a gyilkosság, de ebben az esetben is csak akkor, ha biztosak a gyanúsított kilétében. A rengeteg papírmunka senkit sem csábít és noha Cash igényelhetné a dolgot, évekbe telne, mire odáig eljutna, hogy vallhasson. Ilyen piti ügyben talán még nem is engedélyeznék. Dopping-csalás? A minisztérium számára ez csak néhány kölyök eldurvult játéka, semmi több. - Szerintem nem lenne semmi akadálya sem. Dumbledore professzor arról híres Angliában, hogy mindenkinek ad egy második esélyt. Piton például halálfaló volt annak idején, most mégis a Roxfortban tanít – hozom fel a példát. - Ehhez képest a te ügyed tényleg semmiség. Nem áll szándékomban tévhitekbe ringatni, de tényleg nagy az esély arra, hogy ismét pályára állhat, még abban az esetben is, ha az csak az iskolai csapatban lehetséges. - Esetleg egy kviddics-szakkör? - csillan fel a tekintetem, amint eszembe ötlik még egy megoldás, amit talán Cassius is élvezne. - El se hinnéd, mennyi kölyök van a suliban, akit érdekel ez a sport, de valamiért nem vették be a csapatba. A pályát még te is kikérheted egy-két órára, az nincs benne a törvényben, hogy ilyesmin nem vehetsz részt. Tanulhatnának tőled. Még ha nem is sokan hallottak róla, azért páran kíváncsiak lennének olyasvalakire, aki Amerikában is játszott egy ideig. A botrány híre nem tudom mennyire jutott el Angliába, személy szerint nekem nem sikerült belefutnom. - Mármint ilyesmiben szeretnél majd utazni? - dermedek le egy pillanatra. - Dopping-ügyekben? Eszembe jut, hogy én is sebezhetetlen vagyok születésem óta és elvileg ezt jeleznünk kellett volna az iskola felé, amikor felvettek, mi azonban nem tettük. Így kerültem be az ottani csapatba is, hiszen ez a képesség is doppingolásnak minősül, még abban az esetben is, ha nem szándékos. Ha ezt bárki is megneszelné, nagy eséllyel olyan sorsra jutnék, mint Cassius. Bűntudatom támad, amiért én még pályára léphetek, ő meg nem, holott teljesen ártatlan. - Még nem tudom – csóválom meg a fejem, miközben a gondolataim egészen máshol járnak.- Mondanom kell valamit – pillantok tőlem szokatlanul komoly arccal a barátomra.
- Kétszer a detoxban? Igen, ezek szerint határozottan lemaradtam. - Természetesen tudom, hogy viccel, ezért teszek így én is és folytatom tovább a témát. Nem vagyok elragadtatva a hírtől, hogy még mindig ennyire fasírtban van a tesójával. Bár egyke vagyok, a környezetemben akad jónéhány testvérpár, akik elmeséléseiből tisztában vagyok vele, hogy a cicaharcot szinte lehetetlen elkerülni, de van az az időtartam, ami már egyértelműen kínos. - Az pont elég, hogy változatlan - jegyzem meg. Nekem mindegy, hogyan nevezzük, nem jó és kész, nincs ezen mit túlragozni. - Mi történt köztetek a VMS-en...? - kérdeztem puhatolózva, mivel azért követtem az eseményeket, de leginkább az jött le, hogy csodálom, hogy túlélték a versenyt azokkal a számokkal. Tudom, hogy Lizzy is került elég csúnya helyzetekbe, sőt... szóval nagyvonalakban képben voltam az ott történtekkel, de azt nem mondanám, hogy annak az okában 100%-ig biztos lennék, hogy pontosan min kaptak a tesójával össze. - Már miért is ne lennél családtag? - sóhajtok fel. Nem tetszik, hogy ilyen sötéten nyilatkozik. - Ne legyél ilyen negatív. Tuti meg fogjátok beszélni valahogy és később már csak röhögtök az egészen - igyekszem pozitívabban gondolkodni. Oké, az nyilván nem segít, hogy mind hajlamosak makacskodni, de valahogy én abban a hiszemben élek, hogy előbb-utóbb mind megenyhülnek annyira, hogy túllépjenek a nehézségen. Nem vagyok kifejezetten naiv, de szerintem egy bizonyos fokig a problémák nagy része egy beszélgetéssel megoldható; az már más kérdés, hogy ez a beszélgetés általában kellemetlen, de még mindig jobb, mint az idők végezetéig egymást utálni és kerülgetni. - Áh, értem - mondom egyszerűen. - Azért ha bármelyikkel is probléma adódik... - hagyom befejezetlenül a mondatot, a szándékot kifejezőleg pedig megropogtatom az ujjaimat. Hogy nem áll szándékomban tényleg kiskorúakat verni, azt leszűrheti abból, hogy a végére nem igazán sikerült megtartanom a komoly arcot. - Ne hidd, hogy nem gondolkodtam ezen, de annyira nem egyszerű - rázom meg a fejem. - Eltiltott sportoló semmilyen minőségben nem vehet részt versenyen vagy bármely a szabályzatot aláíró fél által engedélyezett vagy szervezett tevékenységben, nemzetközi szintű sportesemény rendezője által szervezett eseményen, kivéve a doppingellenes oktatási programokat, blablabla. Annyiszor hallottam ezeket, hogy a rá vonatkozó jogszabályok felét fejből idézem - forgatom a szemem, miután végigdaráltam a fél paragrafust. - Arról viszont gőzöm sincs, a Roxfort aláírta-e ezt az izét - fűztem hozzá a tényt, ami talán kicsit pozitívabb színben tünteti fel a dolgot. Tekintve, hogy csupán iskolai házcsapatokról van szó és itt olyan közös válogatott nincs, mint az Ilvermornyban, hogy sulin kívülre is kerüljön a téma... Talán némi esélye van, hogy nem - kábé szükségtelen lenne, hogy nemzetközi szövetségek erre vonatkozó szerződéseit írogassák alá. De lehet, hogy csak én becsülöm őket alá ezzel kapcsolatban, meg hát a brit minisztériumot se ismerem annyira, hogy esetleg felsőbb nyomásra muszáj volt-e. - Szóval ha ezt sikerül kiderítenünk valahogy és nem szabályozza semmi, akkor imádnálak egy közbenjárásért az érdekemben, mert átkozottul hiányzik - húzom a szám fanyar mosolyra, de ezzel nem is ragozom tovább a dolgot, mert nincs értelme beleélnem magam, hogy itt, ha csak félig-meddig is, de meglenne az az élmény, ami hosszú ideje kimaradt már az életemből és legkorábban is több mint fél év múlva van esélyem bármire is még. És ez csak az elmélet, a gyakorlat pedig az, hogy ilyen múlttal baromi nehéz lesz egyesületet találni, aki hajlandó foglalkozni velem, hiszen egy csapat sem akarna kockáztatni. - Hát, valami ilyesmi a terv, ja - bólintottam, aztán mivel elég távol áll az eddigiektől és furának is tűnhet, magyarázatba is kezdek. - Az motivál leginkább, hogy a saját helyzetemet rohadt igazságtalannak érzem és gondolkodtam rajta, hogy hány hasonló szerencsétlen lehet még... Tudom, kicsit túlgondoltam, de arra jutottam, hogy sosincs elég szuperhős, aki felgöngyölítse ezeket, szóval miért ne? - teszem fel a költői kérdést. Ez így elég hirtelen döntésnek, komolytalannak és átgondolatlannak tűnik egyesek szemében, hiszen mások már tök fiatalon arról álmodnak hogy aurorok legyenek, vagy a családjukban volt már, ehhez képest én mondhatni hátrányból indulok, de... ez legyen az utolsó, ami eltántorít. - És te? Maradsz majd egyetemre hetedik után, vaaagy követed a példámat? - kérdem, bár tudom, hogy az kissé még odébb van.
Gondoltam ám, hogy Cash az ölelésben sem marad adósom, hiszen ismerem már őt szinte azóta, hogy bekerültem az Ilvermorny csapatába. Egy pillantást se kell vetnem az arcára annak érdekében, hogy tudjam, milyen képet is vág jelen pillanatban. - Kétszer kötöttem ki a Mungóban a szilveszteri buli után – kontrázok még rá, miközben kibontakozom az ölelésből. Az Ilvermorny-ban sohasem ittam, melyben igen komoly szerepe volt annak is, hogy jóformán még gyerekként kerültem át a Roxfortba. Na, nem mintha Cashnek annyira aggódnia kellene a dolog miatt, hiszen a mai napig nem igazán bírom az alkoholt. Egy-két pohárka vajsör elfogyasztása is némi spiccességgel társul esetemben. Ha nem muszáj, nem kockáztatom meg azt, hogy alkoholistának tartsanak, szóval vajsört is leginkább a téli napokon engedek meg magamnak vagy egy szerelmi csalódás esetén. Utóbbira azért nagyon remélem, hogy nem mostanában kerül sor. - Gáznak éppen nem mondanám, inkább változatlan – vonom meg a vállam, miközben ujjaim a vajsörös poharam oldalára fonom, majd folytatom: - Tudod, ez az egész dolog már a VMS óta érlelődik köztem és Gillian között, Dany inkább csak a szikra volt, ami belobbantotta. Kellett valami indok Gilly számára, amit a fejemhez vághat és ez volt az. Fogalmam sincs, miként vette észre Gilly, hogy tetszik nekem a pasija, de észrevette. Én persze tagadom azóta is a feltételezést, magamban azért rimánkodva, hogy nehogy Dany is tudomást szerezzen erről az egészről. Ciki lenne előtte is kimagyarázni magamat ebből az egész helyzetből. Nincs tapasztalatom az ilyesmiben, a Corvusos dolog is eléggé kiakasztott, jelen pillanatban aligha viselnék el még egy elutasítást. - Christ illetően pedig... - ráncolom kissé a szemöldököm, hiszen az unokatesóm helyzete nem éppen egyszerű. Vele is történt egy-két dolog a VMS során és nem éppen szép sztori. - Gillian és ő mindig is közelebb álltak egymáshoz, szóval teljesen megértem, hogy az ő pártját fogja. Nem vesztünk össze, de eltávolodtunk egymástól. Tudod, mostanában úgy érzem, hogy már nem is vagyok családtag. Kell egy hely, ahová tartozhatok, de úgy érzem, hogy az nem a vér szerinti családom lesz. Már az a kósza gondolat is felötlött bennem, hogy hagyom ezt az egészet és a hetedik év után nem folytatom tovább a tanulmányaimat. Keresek Londonban valami munkát és lakást, ahol lehetőleg senki se talál rám és végleg megszakítok minden kapcsolatot a családommal. Addig meg valahogy elkerülöm a nővéremmel való találkozást. Mostanában úgyse nagyon megyek haza. Cassius számára azonban fel se vetem az ötletet, mert nagy eséllyel nem örülne neki. - Igen, másik srác, de majd elmúlik ez is – vonom meg a vállam egy kelletlen fintor közepette. Nem örülök a helyzetnek, nem úgy terveztem, hogy Dany majd megtetszik nekem. Nem is számítottam rá, hiszen pár hónappal ezelőtt még Corvusért voltam oda, ő pedig teljes ellentéte a mardekáros fiúnak. - Nem jelentkezhetsz az itteni csapatba? - teszem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést. Fogalmam sincs azt illetően, mennyire viselték meg a történtek, de magamból kiindulva elég nehéz lehet ez most számára. Oké, talán elvonja a figyelmét az új hely, de ez se tart a végtelenségig. Talán az iskola vezetősége megengedi, hogy csatlakozzon a Griffendél csapatához. Nem egy nagy liga ugyan, de jobb, mint a semmi. - Ha gondolod, akkor szólhatok pár szót az érdekedben – mosolyodom el. - Mi ketten mindenkit lemosnánk a pályáról. Cash jó játékos, kár lenne veszni hagyni a tehetségét, ráadásul abban is biztos vagyok, hogy semmit se tett. Sohase sodorta volna veszélybe a karrierjét ilyesmivel. Csalás? A sport világában mindenki tudja jól, mivel is jár ilyesmi és kevesen kockáztatnak. Cassius egy közülük. - Oké, tegyük félre ezt a témát – sóhajtok fel, hiszen – gondolom – nem ezért jött ide beszélgetni. Elfelejteni szeretné ezt a dolgot, nem pedig még jobban emlékezni rá. - Mik a terveid? Csatlakozol a bűnüldözéshez?
A becenéven már fel se akadok; ugyan rajta kívül mindenki mást lenyakaznék, ha így akarna hívni, de a hozzá tartozó sztori miatt Lizzytől még szórakoztatott is. - Én is örülök ám neked - mondom, miközben viszonzm az ölelést. Az nem ér, ha csak ő szorítja ki belőlem a szuszt, visszafelé meg semmi! A vigyoromat sem tudnám elrejteni, de nem is lenne értelme titkolni az örömömet. - Húha, ekkora piás lettél? Ennyire lemaradtam? - kérdem cukkolva. Határozottan nem az a kislány, mint aki akkoriban volt, mikor az Ilvermornyból elballagtam, de még mindig nem nagykorú és úgy tekintek rá, mint egy kishugira, ha már vér szerint nem adatott, szóval ha komolyan át akarna csapni itt nekem alkoholistába, akkor nagyon csúnyán néznék. Egy-két vajsör még oké, az tök gyenge és mindenki vedeli már ennyi idősen, de ha erősebbről lenne szó, nem kéne sok, hogy átkapcsoljak védelmező szigorú bátyusba. - Nyilván, nem csodálom - jegyzem meg. A vezetőség helyében én se lennék elragadtatva az ötlettől, hogy az összes kis törpét innen kelljen előhalászni, rosszabb esetben a csúnya bácsik karmai közül megmenteni. Kis túlzással, ugyanis ilyenkor mozgás is alig van, mint azt tapasztalhatjuk is per pillanat. - Ja, azt észrevettem, hogy arrafelé szinte lépni se lehet - bólintok, hiszen akkora tömeget nem nehéz észrevenni, így kizárásos alapon annyira nem is baj, hogy itt kötöttünk ki. Úgy nehéz nyugodtan beszélgetni, ha kétpercenként le akar tarolni valaki. Valami pozitívabb válaszra számítottam, amikor feltettem a kérdést, úgyhogy enyhén elhúzom a számat a hírekre. - Ennyire gáz a helyzet? - kérdem. Az nem újdonság, hogy a nővére pasija kapcsán volt egy kis összezörrenés a két lány közt, de hogy ez azóta is tartana... A Chrisszel való összeveszéséről pedig totál lemaradtam ezek szerint, az legalábbis annyira nem rémlik, de akkor már bökje csak ki ezt is, hátha van valami jó tanácsom, vagy ha más nem, legalább az segít, hogy beszél róla. - Mesélj, mi történt? És várj, ez most másik srác? - akadok fel ezen kissé szemöldökráncolva, mivel a szavaiból nekem úgy jön le. Ezesetben wow, még kicsit barátkoznom kell a gondolattal, hogy egyszer ő is felnő. Kíváncsi vagyok a részletekre, komolyan, és nekem ne is akarja bemesélni, hogy nem annyira fontos dolgok ezek. Igenis fontos, szóval ha valami nyomi össze merte törni a szívét, akkor számomra addig élt, kész, finito. Mielőtt az én oldalamra áttérnénk, belekortyolok a vajsörbe. Gőzöm sincs, mit mondhatnék erre... Gyakorlatilag bedobtak egy életbe, amivel hiába próbálok kezdeni valamit, nem érzem ténylegesen az enyémnek. De panaszkodni meg nem akarok, elvégre azzal még soha nem jutott előrébb senki. A lehetőségekre kell koncentrálnom, nem arra, ami már elúszott. - Hát, megvagyok - vonok vállat lazán, mintha ez az egész csak ennyi lenne. - Már egészen hozzászoktam, hogy megint tanulok, még ha nekem egy kicsit túl merev is az itteni világ. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik a kviddics, de vannak terveim a jövőre nézve meg minden, úgyhogy nem annyira szörnyű, jó egy kicsit... mást is csinálni - foglalom össze kissé szépítve a tényeket. Pozitív a világszemléletem és általában nem jelent gondot elhitetni másokkal, hogy minden szuper, de most van egy olyan érzésem, hogy nem voltam valami meggyőző. Ha önszántamból döntöttem volna el, hogy jó lenne valami mást is csinálni, akkor valószínűleg kevésbé hangozna ez hazugságnak tőlem.
Szerencsére nem sokat kell várnom arra, hogy az ablakon túl felbukkanjon Cash sötétbarna, göndör hajzuhataga. Némileg nosztalgikus hangulatban nézem végig, ahogy elsétál az üveg előtt, majd hamarosan be is nyit a kocsmába. Kissé olyan érzésem támad, mintha még mindig Amerikában lennénk... Nem is csoda, hiszen itt a legjobb barátom! Ennél már csak az lenne szuperebb, ha anyuék úgy döntenének, visszamegyünk a másik kontinensre és ismét az Ilvermornyba járhatok majd. Na jó, most hogy Cash átjött ide, már nem is hiányzik annyira az a másik iskola. - Cassie! - lököm ki magam alól a széket, majd – még mielőtt észbe kapna – egy szőke hajzuhatag csapódik neki és öleli át, amolyan igazi bordaropogtatós módon. A becenevet még évekkel ezelőtt aggattam rá, amikor Gilly megemlítette, hogy talán lányokkal is összebarátkozhatnék. Akkor és ott bamba képet vágva meredtem rá, majd közöltem vele, hogy van nekem barátnőm, akinek Cassie a neve. Természetesen Cassiusra céloztam, nővérem azonban utána még vagy egy hónapig nyaggatott azzal, hogy ugyan, mutassam már meg neki azt a Cassie nevű csajszit. A sztori azóta feledésbe merült Gillian részéről, a név viszont megmaradt. - Annyira, de annyira örülök neked! Talán kissé túlzás ez az üdvözlési reakció részemről, de az a pár szó, amit váltottunk a folyosókon... Nos, elég kevés volt. Hogy vagy? Mi újság? Rohannom kell, bocsi. Ezek nem beszélgetések, csupán morzsák. Így hát úgy érzem, vajmi kevés lenne itt és most lepacsizni egymással, ahogy mindig is tettük, meg hát valljuk be, mindketten megváltoztunk az elmúlt másfél-két évben. A VMS óta kezdem kissé lányosabban öltözködni, noha még mindig messze állok a nőcistől, de kifejezetten jó irányba halad az ízlésem. Legalábbis, Charlotte szerint mindenképp. - Ne tégy meggondolatlan kijelentéseket, mert a végén még kiiszlak a vagyonodból – vigyorodom el a srác szavai hallatán, miután végre elengedem, majd ismét helyet foglalok az asztal mögött. Oké, ez azért nem menne, mert elég nehezen bírom az alkoholt, Még a vajsörtől is képes vagyok becsípni némileg, talán pont emiatt is csórtam el egyet a konyháról, amikor a Corvusos dolog miatt buktam ki. Legalább az érzelmeimet helyre tette és ki tudtam sírni magamból a bánatom. És pont Dany vállán... Ezért Gillian még kinyír, annyi szent. - Az iskola vezetősége nem igazán díjazza, ha kiskorúak tévednek be ide – vonom meg a vállam, mintha én nem is tartoznék a kiskorúak csoportja közé. - Meg hát nem is a legbulisabb hely – intek egyet, mire egy mogorva pillantást sikerül bezsebelnem a tulajtól. - Akkor már inkább a Három Seprű, Zonkó csodabazárja vagy a Mézesfalás. De – mint te is láthattad – mind a három top helyezett a diákok szemében, szóval ez jutott. Én azért ezt egy cseppet se bánom, elvégre így sokkal nyugodtabb körülmények között tudunk beszélgetni a fiúval. A többi helyen tuti nekünk jönnének vagy megzavarnának minket. Ennek azért nem örülnék. - A VMS-en kívül? Nos, Gilly nem áll szóba velem, Chris mintha nem is ismerne és kikosarazott egy srác, aki még azt se tudta, hogy tetszik nekem – darálom le egy szuszra a velem történt izgalmasabb eseményeket. - De ezek nem fontosak. Te hogy állsz? - pillantok rá, hiszen sejtem, mennyire nehéz lehet számára ez az egész, még abban az esetben is, ha ezt nem mutatja ki. Túltette magát rajta? Talán. De ha valakinek a sport az élete és ezt elveszik tőle, az nem egykönnyen tér vissza a mindennapokba.
A kirándulásos hétvégéken általában igyekeztem elkerülni a falut. Nem, nincs bajom a tömeggel és a pörgéssel, soha nem is volt, de egyszerűbb az élet, ha nem botlom minden sarkon egy szekérderéknyi alsóbb évesbe. Amikor a fél iskola leszabadul ide... káosz uralkodik az aprócska településen. Viszont ha iskolán kívül akarok találkozni Lizzyvel, akkor muszáj leszek szemet hunyni a visítozó kicsik fölött, hiszen neki nem jár az a privilégium, hogy akkor jön le, amikor kedve tartja. Ennyit meg simán megér a dolog, miután ezer éve nem beszéltünk normálisan. Az alapképzés után én a karrieremet helyeztem első helyre, ő idő közben eljött Nagy-Britanniába... minden összejátszott abban, hogy csak a levelezés maradjon, mint opció. Aztán hiába koptatom én is a padokat újra, az időhiány nagy úr, a futó beszélgetésekkel pedig nem mentünk sokra. Ironikus ahhoz képest, hogy az Ilvermornyban mennyit lógtunk együtt... amiben még az a laza négy éves korkülönbség se akadályozott meg, ami köztünk volt. Csapattársként ez valahogy nem számított, még ha a többiek ezt szentségtörésnek is élték meg. Valójában csak az egójukat bántotta, hogy a sok tizenhat-tizenhét éves közé bekerülhetett egy jóval fiatalabb, aki ráadásul még lány is, nekik meg ez nem ment ilyen idősen. Hát bakker, nekem is csak tizenöt évesen sikerült, mégsem jutott eszembe sírni. Szóval kicsit meglepett, amikor megkaptam a levelet a lány invitálásával, de gyorsan válaszoltam is az igenléssel, elvégre miért is ne? Rajta kívül nem túl sok olyan maradt, akit régebb óta ismerek és nem kezel totál másképp az... ügyem óta. Ezért is jöttem a Roxfort egyetemi képzésére, mint újrakezdési lehetőség; oké, itt is benne volt a pakliban, hogy ismerhette a sztorit, aki nem csak a hazája eseményeit követi, de mégis biztosabb volt ez, mint odahaza a béka segge alól kaparni össze a méltóságomat. Eleinte fura volt mindez, de néhány hét alatt sikeresen visszarázódtam a tanulásba és alkalmazkodtam a körülményekhez. Úgyse volt más választásom. Az első lehetőségként megjelölt Mézesfalásban nehéz volt még csak közlekedni is a tömegtől, és Lizzyt sem találtam semerre, így gyorsan távoztam is. A Vadkan pont a kihaltsága és a hangulata miatt nem volt a szívem csücske, de tény, hogy jó megoldás, ha már úgyse nagyon téved ide senki. A kontraszt a két környék közt tagadhatatlanul nyomasztó. Még be sem mentem a kocsmába, már az ablakon keresztül megpillantottam a szöszke hajzuhatagot. Sejtettem, hogy végül itt fogunk összefutni, roxmortsi hétvégeken nehéz más üres helyet találni. A pultosnak intek egy laza mozdulattal, mikor belépek, aztán a lány asztala felé is veszem az irányt. - Halihó! - köszönök is elmosolyodva, ahogy odaérek, és azonnal ki is szúrom a két korsónyi vajsört az asztal két felén. - Oh, nekem is hoztál? Szuper vagy, a következő kört én állom - mondom is azonnal. Ha lefutottuk az üdvözlés afféle köreit, mint puszi-pacsi-ölelés, vagy bármi más, ami hirtelen jön, azután le is dobom magam az asztalhoz. Elvégre sok átbeszélnivalónk van - a levelekbe nem fért bele minden, eddig meg nem volt valami sok alkalmunk normálisan nekiülni bárminek is. - Durva, hogy ennyire kipusztult ez a hely, odakint meg csak úgy nyüzsögnek a kis hangyák - állapítom meg halkan, amikor feltűnik, hogy ide még a zsivaj se nagyon jut el az utcákról. Nem is tudom csodálni, hogy annyiszor hallani itt fura arcok felbukkanásáról, keresve se találna jobb helyet, aki háborítatlanul akar üzletelni... De gyorsan túl is lépek ezen, hiszen nem azért vagyok itt, hogy a helyszínt kritizáljam. - Mi a helyzet? - kezdeményezem a beszélgetést egy szokásos sablonkérdéssel.
Oké, aláírom, nem pont a Szárnyas Vadkan az a hely, ahol egy tizenhat éves lány legszívesebben töltené az idejét, de a falu jelenleg elég zsúfolt, szinte minden tömve diákokkal, nekem pedig semmi kedvem nyomorogni. Talán csak ez a lepukkant kocsma az, ahová még ilyen esetben se esnek be szívesen az emberek és őszintén szólva, nekem is leginkább a Mézesfalás jutott eszembe, de helyhiány miatt ezt elvetettem magamban. Tíz perce még oda nyitottam be, de még egy gombostű is kétségesen férne el. Errefelé vettem hát az irányt, miközben magamban azért rimánkodom, hogy Cash vegye a lapot és ide jöjjön, amint megpillantja a tömeget. Küldtem neki egy baglyot, miszerint összefuthatnánk, ha van rá ideje és hatalmas mákomra két helyet is megadtam, biztos ami biztos alapon. Az első a Mézesfalás volt, de mivel számítottam arra, hogy az tömve lesz, másodlagos opcióként odafirkantottam a Szárnyas Vadkant is. A VMS-nek immár pár hónapja vége, mi pedig azóta jóformán csak köszönőviszonyban vagyunk egymással az időhiány miatt. Mindkettőnk el van havazva a tanulnivalókkal és mivel ő egyetemista, még a közös magolás se jöhet szóba. Csak elhülyéskednénk az egészet. Apropó, Cash... Az egyetlen ember az életemben, akit már évek óta a barátomnak hívhatok. Még Amerikában ismertük meg egymást, az Ivermorny csapatában és ő volt az egyetlen, aki szinte a kezdetektől hitt bennem. Elvégre, elég korán kerültem be oda, egyedüli lányként, így hát el kellett viselnem a felsőbb évesek szívatását. Aztán jött egy magas, barna hajú srác és jól odapörkölt a piszkálódóknak. Ő volt Cash. Az a srác, aki azóta szinte a testvéremmé nőtte ki magát a szememben. Gilly a nővérem, ő pedig a bátyám. Bár, őszintén szólva, talán még Gillianhez sem állok olyan közel, mint a sráchoz. Elvégre, a nővéremmel nem oszthatom meg minden titkomat, de Cashre még ebben is bízhatok. Sohase árult még el engem, noha vannak elég piszkos kis dolgok is a listán. Például az, hogy tetszik Gilly pasija, Dany. Igen, azt hiszem, a Corvusos csalódásom óta egyre közelebb kerülök hozzá. De hát, lássuk be, ez is olyan egyoldalú rajongás, mint a mardekáros srác, de ezt már Cash is megírta nekem és némileg igaza van. Elsősorban, ő Gillian barátja, egyszóval tabu. Másodsorban pedig néha az eszünkre kell hallgatni és nem a szívünkre, mert az irtóra nagy baromságokba képes belevinni minket. Én pedig elég nagy marha tudok lenni a szerelmi ügyeimben. Gondolataimba mélyedve lököm hát be a jobb napokat is megélt kocsma ajtaját, majd a pulthoz lépve kikérek két vajsört. Leszámolom az aprót, végül az egyik ablak melletti asztal felé veszem a irányt, kezemben a két jókora korsóval. Szerencsére nincs itt senki rajtam és a pultoson kívül, szóval ebből a szempontból még jól is jártam, hiszen van mit megbeszélnünk a pár éves kihagyás után. Az a botrány... Még ma se akarom elhinni, hogy Cash Felixet használt fel a siker érdekében, hiszen már a suli csapatában is olyan jól játszott. Egyszerűen nem volt rá szüksége. Én elhiszem neki, hogy nem ő volt, de azt kissé már nehezebben, hogy fogalma sincs az illető kilétéről. Elfogadta a dolgot és átjött ide, Angliába. És ez az, amit én annyira nehezen nyelek le. Nem adhatja fel, folytatnia kell! Ütős karrierje volt, nem tűrheti hát, hogy egy noname emberke besározza a nevét. Kissé indulatosabban helyezem le a két teli korsót az előttem álló asztalra, majd huppanok le az egyik, rozoga székre. Idegesen pillantok ki az utcára a koszos üvegen át, tekintetemmel a fiút keresve. Vajon ma lesz ideje lejönni?
Töprengek egy sort a fiú válasza hallatán, végül lassan, de annál biztosabban jutok ama következtetésre, hogy nem ismerem. A neve nem cseng ismerősen számomra, habár tudom jól, hogy vannak sötét és érintetlen területek az elmémben, ahova a vámpír mágiája nem tudott behatolni. Nem sikerült teljes mértékben visszaállítani az emlékezetemet, ez világos, csupán 90%-ot hoztak helyre. Azért már ez is több, mint a semmi, hiszen nagy eséllyel a varázslat nélkül nem lenne mire emlékeznem. - Jelenleg? Nem – vonom meg a vállam, azért némi beképzeltségre utal részéről, hogy Voldemorthoz hasonlítja magát. Az a férfi nagyon veszélyes volt, habár akkoriban más idők is jártak a varázsvilágban. Ma már sokkal szigorúbbak a szabályozások, nincs olyan fekete mágia, amit bárki is a Minisztérium tudta nélkül használhatna. Szinte egyből lebukna. Főleg abban az esetben, ha horcruxokat kezdene el gyártani. A következő másodpercben már az Azkabanban találná magát. - A legtöbb információt megtalálod a tankönyvekben vagy keresel egy bestia-tagozatos tanárt. Mi dolgod a vadászokkal? - vonom fel a szemöldököm, miközben lehajtom az italomat, vagyis azt, ami még megmaradt belőle. Az általános leírást simán elérheti a könyveiben, a bonyolultabbakat pedig megtudakolhatja a megfelelő tanerőtől. Ritkán keresik fel a vadászokat. Egyrészt azért, mert baromi ritkák a hozzám hasonló foglalkozást űzők, másrészt pedig az az oka, hogy ez a szakma elég tiltott dolog. Az aurorok nem tűrik a konkurenciát, a Minisztérium pedig az ő oldalukon áll. Egy Nicholashoz hasonló srác jobban tenné, ha a hivatalos úton járna el. Nem áll szándékomban bajba keverni.
♫ Zene ♫ • Aktuális viselet •
Nicholas Ryan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szárnyas Vadkan 2020-02-21, 12:32
Nicholas és Peter
Úgy tűnik meghallotta amit mondtam mert megfordult és leült az én asztalomhoz. Mondjuk máshova nem is nagyon tudott volna szóval ha mondjuk én nem szólok neki akkor is lehet, hogy ezt az asztalt válassza végül. - Nicholas Ryan - válaszoltam. Arra a kérdésére, hogy kilógtam-e nem válaszoltam semmit csak elmosolyogtam. Éppen meg akartam tőle kérdezni, hogy ő mit keres itt amikor is elkezdett beszélni, vagyis pontosabban suttogni. Úgy tűnik, hogy féltett engem és úgy viselkedett mintha csak egy gyerek lennék, egyáltalán nem vett engem komolyan. Nélküle is pontosan tudom, hogy milyen helyre jöttem és egyáltalán nem véletlen kerültem ide. - Csak egy jó tanács - kezdtem bele most én a mondandómba és egy kicsit közelebb hajolok hozzá. - Azért mert én egy diák vagyok az egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem vagyok veszélyes. Nem ismersz olyan embert aki már diákként is nagyon veszélyes volt ?- természetesen Voldemortra céloztam neki. - Amúgy meg - folytattam akkor már egy kicsit hangosabban de annyira nem, hogy mások is halljanak. - Azért vagyok itt mert információra lenne szükségem, vadászokat keresek akik jól ismerik a vérfarkasokat a vámpírokat és a különböző lényeget. Az előző monológodból úgy tűnik, hogy te ismered őket. Lehet te vagy az én emberem ? - kérdezek rá majd egy kicsit elmosolyodok. Lehet sokan nem hinnének a szemükbe a Roxfortba, hogy én így is tudok beszélni. Én egyáltalán nem azért vagyok visszahúzódó mert félek az emberektől vagy hasonló, inkább azért mert attól félek, hogy bántanám őket amikor nem vagyok önmagam. Remélem mostmár el tudd velem normálisan beszélni és nem néz mostmár egy kisgyereknek.
Megtorpanok a fiú hangja hallatán, majd – mintegy latolgatva a szavait – körülnézek a kocsmában. Igaza van, aligha akad számomra hely, ráadásul mindenfelé fura emberek. A Szárnyas Vadkan az ő terepük és noha nagy eséllyel van köztük veszélyes alak is, most nem miattuk jöttem. Nincs kedvem összetűzésbe keveredni senkivel sem, csak megiszom az italomat, majd távozok is. Mindez azonban jobban esne egy széken ülve. Megfordulok hát, majd a srác felé veszem az irányt, kínosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se öntsem ismét másra az italomat. - Köszi – hangzik a válaszom, miközben kihúzom a székem, majd helyet foglalok rajta és kissé alaposabban szemügyre veszem a fiút. Igen, tényleg diák még, de vajon mit keres itt ennyire későn? Nemrég hagytam ott a Roxfortot és az én időmben még tilos volt ilyenkor kijárkálni. Főleg ehhez hasonló helyekre. - Peter Greenwood – mutatkozom be, majd felteszem a kérdést: - Kilógtál? Nem mintha zavarna a dolog, nem az én dolgom, eszem ágában sincs beköpni a srácot, csak kíváncsi vagyok a miértekre. Külsőleg nem tűnik valami erősnek, nyilván nem balhézni jött le, de akkor miért nem máshova ment? Persze a Vadkan csábítja a fiatalokat a sok fura személy miatt, de ilyenkor azért már elég veszélyes itt mászkálni, ezt még ők is tudják. Minél későbbi az idő, annál komolyabb lények jönnek elő a faluban. - Csak egy jó tanács – hajolok kissé közelebb. - Mindig legyen nálad a pálcád. Ezek az emberek itt veszélyesek. Van, aki csak a leendő zsákmányára vár. Vámpírok, vérfarkasok járnak ide. Ha valamelyikük kiszemel téged, véged. Követ, majd megöl vagy átváltoztat. Egyik se lehet valami kellemes. Eszem ágában sincs megijeszteni, de ha ez az ára annak, hogy óvatosabb legyen a közeljövőben, akkor már megéri megemlítenem számára a dolgot. A legtöbben igen komolytalanul veszik az ehhez hasonló helyzeteket, mert miért őket szemelné ki magának bárki is? A mágikus lények viszont nem válogatnak, habozás nélkül ölnek. - Ha szeretnéd, visszakísérlek a kastélyba – egyenesedem ki ismét. - Tényleg nem lenne jó, ha komolyabb bajod esne.
♫ Zene ♫ • Aktuális viselet •
Nicholas Ryan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szárnyas Vadkan 2020-02-17, 19:24
Nicholas és Peter
Rengetegen voltak és én csak próbáltam elkapni a szemkontaktusokat de egyszerűen nem vett észre senki mindegy hányszor próbálkoztam. Mondjuk a legtöbb ember olyan titokzatos volt, hogy még a szemét sem lehetett látni hisz ilyen csuklya szerűség volt a fején. Nem sokat kellett várnom arra míg szerencsétlenül alakul a helyzetem. Az egyik pillanatba még azon gondolkoztam, hogy vajon találok e itt valakit aki segíteni tudd nekem, erre a következő pillanatban már úgy ugrottam fel a székemről, hogy tiszta whiskey vagyok. Meg sem tudtam szólalni hirtelen csak néztem a srácot aki leöntött engem. Hát igen itt aztán nem nagyon vigyáznak az emberek és általában ha ilyen történik még bocsánatot sem kérnek. De ez a fiú úgy tűnt, hogy más nem csak, hogy bocsánatot kért de még ki is tisztította hirtelen a ruhámat. Úgy tűnt, hogy elég jól bánik a pálcával, hisz olyan gyorsan történt ez az egész, hogy szinte le sem tudtam reagálni ezt az egészet. Mire megtudtam volna szólalni már kezdett elmenni tőlem. - Hé várj... Nem hiszem, hogy fogsz helyet találni amint látod nagyon sokan vannak, szóval ha szeretnél szívesen leülhetsz ide. - szóltam oda neki de igazából nem voltam benne biztos, hogy meghallja mert nem mertem olyan hangosan kiabálni ugyanis nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Rajta kívül nem nagyon beszélgetett volna velem senki, vagyis akkor hirtelen ezt gondoltam ezért szerettem volna ha az én asztalomhoz ül le. Kiváncsi voltam, hogy mit keress itt és még az is lehetséges, hogy tudna nekem segíteni vagy információt nyújtani.
Amióta visszanyertem az emlékeimet, elég sűrűn megfordulok Roxmortsban. A varázslófalu tökéletes helyszín információszerzésre, ami számomra már-már lassan lételemmé válik, hiszen vadászként egyre inkább késztetést érzek arra, hogy elkapjam a különböző bestiákat. Az iskolába már nem megyek vissza, habár még nem tettem le a tanulmányaimat, de nem is érzem szükségesnek a dolgot. Mindent tudok a varázslényekről, egy papír már nem tesz hozzá semmit sem a tapasztalatomhoz. Ráadásul, ott van Sophia is, akivel még mindig nem futottam össze és valahogy nem is áll szándékomban a dolog. Félek, hogy nem örülne a visszatérésemnek, főleg nem a csúnya veszekedésünk miatt sem és hát Dane se lett éppen a szívem csücske még mindig. Fel-alá kóválygom hát a kihalt utcákon. Hétköznap van, szóval nem sokan tartózkodnak kinn, az idő se pont a legmelegebb, elvétve látok csupán pár embert, diákokat pedig egyáltalán nem. Ami azt illeti, szállás után kellene néznem, hiszen nincs állandó lakhelyem. A szüleim nagy eséllyel halottnak hisznek, úgyhogy egyelőre nem is áll szándékomban sokkolni őket egy feltámadáshoz hasonló hírrel magamról. Ráadásul, nem is szeretnék visszatérni a szülői házba. Felnőtt ember vagyok, önálló keresettel és a vadászat elég jól fizet, ha az ember megfelelően végzi a munkáját. Veszélyes szakma ez, sokan busásan megfizetik azt az illetőt, aki elvégzi helyettük a piszkos munkát. Pár perc múlva a Szárnyas Vadkan előtt állok immár, majd egy határozott mozdulattal lököm be az ajtót. A hely, ahol Dane és én elsőként találkoztunk pár év múltán, ő pedig egy kést állított a combomba, erőfitogtatásként. Akkor nem voltak sokan a helyen, most viszont hemzseg a tömegtől. A pulthoz lépek, majd rendelek egy italt, ami már szinte a következő mozdulatommal valaki máson landol. Egy fiatal srácon, olyan 20 év körüli, ha lehet, nyilván még diák. Talán már szakosodott, ha ilyenkor idelenn lődöröghet. Végigcsorog rajta a Lángnyelv Whiskey, én pedig előveszem a pálcám, majd a megfelelő mozdulattal kitisztítom a ruháját. - Bocsánat – dörmögöm az orrom alatt. - Nem láttalak. Ennyi és nem több, nem áll szándékomban leállni beszélgetni. Csak megiszom a maradék italomat és már itt se vagyok... Elindulok hát hátra, hátha van még egy kis hely iszogatni. Mindenhol állnak, úgyhogy nem igazán haladok az akcióval, lassan araszolgatok át az emberek tömkelegén.
♫ Zene ♫ • Aktuális viselet •
Nicholas Ryan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szárnyas Vadkan 2020-02-12, 21:46
Nicholas és Peter
Van egy hír ami eljutott az én fülembe is és már egy ideje tervezem, hogy utánna járok, hogy tényleg igaz-e. Elvileg vannak olyan vadászok akik képesek meggyógyítani azokat akik vérfarkasok. Én eddig erről egyáltalán nem hallottam, valamelyik nap vacsora közben figyeltem fel rá amint két diáktársam a vérfarkasokról beszéltek és akkor jött szóba, hogy Roxmortsba is vannak elvileg olyan vadászok akik ki tudnák gyógyítani őket. Na most nekem ez két okból is jól jöhet. Az egyik az az, hogy ha tényleg tud valaki segíteni akkor megszabadulok ettől az átoktól és végre nem kell félnem attól, hogy ismét megtámadok valakit. A mások ok pedig az, hogy azt tudni kell, hogy az én apámat valószínűleg egy vadász ölte meg. Azt mondta anya, hogy a gyilkolásból látszott, hogy valaki olyan volt aki nagyon profi volt ebben és amúgy se lehet olyan könnyen megölni apát szóval nagy a valószínűsége, hogy egy vadász volt vagy egy olyan ember aki nagyon értett ehhez. Tehát az is lehet, hogy tudok valami infót szerezni apa gyilkosáról, így arra a helyre mentem elsőnek ahol elég sok hír megfordul. Ez pedig nem más mint a Szárnyas Vadkan. Nagyon sok titokzatos ember jár ide és egy kis jutalékért cserébe mindig lehet találni valakit aki tud neked segíteni. Így is tettem hat elmentem a Vadkanba és leültem az egyik asztalhoz és vártam. Úgy gondoltam, hogy itt leszek egy kicsit és nézelődők majd ha teljesen felmértem a terepet akkor le szólítok valakit. Bár ezen a helyen egyáltalán nem meglepő ha hamarabb szólítanak le téged mint te valaki mást.
Maradok végül a pálcámnál és úgy térítem magamhoz az ájult fickót, bár a Szent Mungóba azt hiszem most se menne szívesen, ahogyan az üvegen átesés után se tudtam rábeszélni, ezért maximum segítünk neki feltápászkodni, hogy talpra tudjon állni. A kávé tehát kimarad, és inkább azt javaslom, hogy térjünk be valahová, vagy akár hoppanáljunk a lakásomig, ahol újfent pihenés lenne a hasznos Adam számára, bár valahogy kétlem, hogy értékelni fogja az ötlet, hogy henyéljen. Mondjuk igazából nem hiszem, hogy most hirtelen tényleg becsaphat a semmiből a világvége csak úgy. Azért ennek kicsi az esélye, valami azért csak megelőzi, hiszen amúgy nem is tudnánk tenni ellene. Úgyhogy akárhol is kötünk ki, a kérdés a következő lépés, gondolom ha vannak még rajtunk kívül olyanok, akik segíthetnek akkor őket kell megkeresnünk, de úgy sejtem ez továbbra is főképp Adam feladata, hiszen ő nagyobb eséllyel sejti, érzi meg, hogy kik lehetnek azok, akik mellénk állhatnak ebben a finoman szólva is igen furcsa és lehetetlenül küldetésben, amiben harcolni kell valami ellen, amiről még mindig azt sem tudjuk, hogy mi lesz.
//Én ezt akkor zárónak szánom, értelmetlen hszeket pörgetni, ha a karakter ugye úgyis kiesik a játékból. :/ //
A lány reakciójára önkéntelenül is beletúr a kezeivel a hajába egy hatalmas sóhaj, meg egy elfojtott nevetés között, aztán csak kiengedi azt a levegőt, amit így beszívott, és lassan csóválja a fejét. Nincs mit tenni, ez a sorsuk. Vagy mi. Amikor pedig együtt nevetnek, akkor megnyugszik, hogy nem csak szerinte abszurd a helyzet, és egy kedves, barátságos mosollyal figyeli a lányt, aki mellette áll, mintha az ájult Adam ott se lenne. Az érvei eléggé meggyőzőek, és ezt a srácnak is be kell látnia. - Szóval maradjunk annál a verziónál, hogy jobb, ha elhisszük, és többet nyerünk, mint amekkorát bukunk, ha nem hisszük el és kiderül, hogy igaza volt? Hát.. - eltöpreng, majd biccent. - Jó, meggyőztél, igazad van. Ez az életem hátralevő része azt hiszem olyan dolog, ami engem is foglalkoztat. - bólogat nagyokat, majd lenéz a srácra. - Szeretnéd valami kellemes, normális módszerrel csinálni, esetleg egy kis agresszió, vagy valami mágia? És az agresszió alatt csak pofonra gondoltam, nem sokat segít, ha kiütjük még jobban. De te vagy a hölgy, átengedem neked a választás jogát. - néz le az ájult srácra, aztán csak elmosolyodik megint, ezúttal egész sármosan. - Egyébként.. azt mondják, a Szent Mungóban finom a kávé. Ha ennek vége, és ott lyukadunk ki, meghívlak egyre.
- Azt hiszem az úgy túlságosan egyszerű lenne. - mosolyodom el egy vállrántással. Lássuk be reggel még a legnagyobb problémám az volt, hogy odaérjek időben egy találkozóra, ott minden jól menjen és ne bukjak le ezúttal sem ,ahogyan eddig sosem. Na most ezek alapján még az sem teljesen biztos, hogy én egyáltalán a pozitív hősök közé vagyok sorolható, bár az tény, hogy nem értékelném, ha megszűnne a világ és vele együtt én is, tehát végeredményében a cél, miszerint mentsük meg a világot nekem is szimpatikus, bár őszintén nem zavarna, ha nem az én feladatom lenne. - Teljesen jogos, azt hiszem. - mosolyodom el újra, sőt amikor nevetni kezd még csatlakozom is. Az egész annyira abszurd, ténylegesen már-már olyan mint valami baromi nagy átverés é valahol talán mindketten azt várjuk, hogy kiderüljön nem valóságos és mehessünk vissza szépen intézni a saját dolgainkat, amikhez lássuk be jó eséllyel sokkal jobban értünk, mint a világ megmentéséhez valami ismeretlen katasztrófától egy fickóval, aki már ki tudja hányszor halt meg és hány életet élet egy ideig. - Hasonlóan, bár szívem szerint úgy tennék mintha nem történt volna semmi, de ez ugye nem lehetséges, mert tudom, amit tudok és ha nincs igaza... hát maximum egy idő után a Szent Mungóba juttatjuk, de ha igen... Hát nem szívesen néznék végig egy világvégét. Még elég sok tervem van a hátralévő életemre, úgyhogy jobb lenne ha lenne hátralévő életem. - na nem mondom, hogy eddig annyi szent és nagy cél hajtott előre, de nem szeretném most feldobni a pacskert és befejezni. Azért az életem eddigi nagyobb része tanulással telt, gyerekként, iskolában, még nagyon rövid ideje van önálló életem, saját döntéseim és szeretném ezt még kiélvezni. - Szóval felébresszük? - talán egy kicsit most jót is tett pár szót váltani valakivel, aki hasonlóan bizonytalan még, mint én. Adam hisz ebben az egészben maradéktalanul, nekünk pedig nem igen adott időt feldolgozni és persze értem én jó eséllyel nincs is időnk feldolgozni.
- Remek! Reméltem, hogy egy kozmikus katasztrófa, mely ciklikusan megismétlődik, legalább állandó változókkal bír.- sóhajt egy nagyot, és Adam a földön, ő meg valahogy felülteti, hogy ne legyen teljesen kiszolgáltatottan, mint valami bábu, aztán csak leül mellé, a lépcsőre, kezeibe temeti a fejét, néhány pillanatig, majd vesz egy mély levegőt, és előbukkan a saját maga által kreált rejtekhelyről, és úgy néz a vele szemben levő, még magánál lévő társára. Már ha társnak lehet nevezni. - Hát, ez egy jó kérdés. Izgatott vagyok. Alig várom azt a pillanatot, amikor eljutunk a végső megoldáshoz, amivel meg tudjuk menteni a saját világunkat, a kezemben lesz az a tárgy, amit használni kéne, és hirtelen bekattan, hogy én vagyok a gonosz, és tulajdonképpen a küldetés ellen vagyok. - szkeptikusan felvonja az egyik szemöldökét, növelve a drámai hatást, amit szavai esélyesen kiváltottak. - Hogy kéne lennem? - dönti oldalra a fejét, majd megrázza magát, beletúr saját hajába, alaposan összekócolva, mint aki fel akar ébredni az igazi valóságba, aztán elneveti magát egy kissé. - Szerintem ez egy vesztett party, hogyha ilyen a hóhérunk. Úgyhogy miért ne vágnánk bele? Végülis.. mi a legrosszabb, ami megtörténhet? Kiderül, hogy igaza van, és van esélyünk megmenteni a világot. Ha nem, akkor még előttünk az élet. Te hogy állsz ehhez az egészhez? Futnál? - néz fel a lányra, és őt nem zavarja,alszik-e Adam, vagy nem, előtte is simán elmondja, ha hülyeségnek gondolja. De a kalandvágy és a nincs mit vesztenie gondolatkör erősen felébred benne.
Igen nekem ezt már említette, úgyhogy nem lepődöm meg a szavain, ellenben Elijah-val, aki úgy fest nem számolt vele, hogy ellenlábasaink is lehetnek, pedig sajnos mindig akad olyan, aki másképp gondolkodik és rossz esetben teljesen irreálisan, ahogyan Adam elmondása alapján még mi sem mindig ugyanúgy segítünk neki. - És, ha mindent jól értelmeztem, akkor még az sem teljesen biztos, hogy akiket keresünk mellettünk állnak majd és nem ellenünk. - teszem még hozzá ezzel valahol jelezve, hogy igazából így kezdésnek még egymásban sem feltétlenül bízhatunk, arról nem is beszélve, hogy még mások is lehetnek ellenünk, akiket még csak nem is ismerünk és akikről az ég világon semmit sem tudunk. - Gondolom, hogy nehezebb legyen az ellenfelek nem mindig ugyanazok, akik a végét akarják a világnak igaz? Akár az az illető is lehet, akit... - a mondatot már én sem tudom befejezni, mert ezen a ponton Adam simán összeesik, Elijah mondatára pedig miután elkapta akaratlanul is elmosolyodom annak ellenére, hogy cseppet sem vicces a helyzet. - Én úgy találkoztam vele, hogy majdnem összeszabdalta a kirakat üveg, amin átesett... úgyhogy gyakran látom földön fekve, bár remélem fontos pillanatokban nem ájul el. És te... mit szólsz ehhez? Nem érzed úgy jobb lenne nem is tudom... most lelépni a fenébe? - őszinte kérdés, ahogyan a másik delikvensre pillantok eddigra már Adam mellett guggolva. Nem, egyelőre nem próbálom meg magához téríteni, hiszen itt van valaki, aki hozzám hasonlóan szkeptikus és igazából érdekel az őszinte véleménye, amit minden bizonnyal nehezebben mondana el Adam jelenlétében és hát reméljük, hogy nem imitálja ezt az ájulást, vagy ha igen... hát akkor maximum hallhatja ő is mit gondolunk erről az egészről.
Ha Adam sem tudja, merre kellene menni, hogyan tovább, mi ez a katasztrófa, akkor valóban kifejezetten pozitív a helyzet. Ha az egyetlen, aki képes világokon át ívelni, nem tudja, akkor ki az aki esetleg igen? Eléggé elveszett így az ügy. Nem tudják mi ellen, mikor, és hogyan kellene harcolni. Aztán megüti még valami a fiú fülét. - Ellenségek? Álljunk csak meg, valami nem tiszta.. - gesztikulál kissé olaszosan a kezeivel is. Mint aki vissza akarja idézni az iménti szavakat, ezért a kezeivel állítja meg és forgatja vissza az időt. Hunyorog, végül egész lassan formálja a szavakat. - Szóval azt akarod mondani, hogy nem csak egy világvége ellen kell küzdenünk, hanem van aki ezt akarja is..? Mármint a világ végét? - és ha olyan lenne, most minden bizonnyal elájulna, így azonban csak pislog,megcsóválja a fejét, és a skiccet mutatja Adamnek. Aki erre elréved, ami jelenthetne valami jót is, ám végül összecsuklik. A srác reflex-szerűen kap utána, mire a kezéből kisurran a papírfecni, és lassan hullik le a földre, de a férfit még elkapja, így egy kissé meghőkölve, de meg nem tántorodva engedi le lassan a földre, hogy ne tartogassa napestig. Hideg nincs, kevesen járnak erre, így nekitámasztja a ház falának, vagy a kerítésnek, attól függően milyen is az a hely ahol éppen beszélgetnek, majd a lányra néz. Remélem ezt nem fogja sokszor csinálni, mert akkor nagy kalamajkában leszünk. - és ez valahol poénos, valahol igaz, és ettől kap egy keserű, ironikus ízt az egész.
Látszik rajtam, hogy én is bizonytalan vagyok, de ez csak az időtényező miatt, mert egyébként nagyon óvatosan kéne eljárni, semmi hülyeséget nem csinálni, de mivel ki tudja, hogy milyen katasztrófa közeleg, nem ártana mielőbb nyomokra lelnünk. Tudom, hogy mind Felicity mind pedig Elijah ismeretlenként kezel, de mégis kénytelenek bízni bennem, vagy akár egymásban, ezért elismeréssel adózok az ittlétüknek, ami látszik is rajtam. Ha kissé drámaira akarnám venni a figurát, kapnának is egy atyai vállonveregetést. - Hányan is vagyunk? A kivégzésen még nem néztem körbe, hiszen ott tömeg volt, de az előző világokra építve nagyjából féltucatnyian lehetünk. Rajtunk kívül még három-négy ismerős alak tűnt fel folyamatosan. Voltak segítők, és ellenségek is. És ne aggódjatok, a tapasztalat most mit sem számít, ellenben az elhivatottság.. – Fejezném be a mondatot, de már akkor furcsa érzés járt át, amikor a két társam kezet fogott, és Elijah olyan furcsán megrázkódott, most viszont amikor felskicceli nekem azt a rajzot, akkor rajtam is különös remegés kerít birtokába, hogy meg sem tudok szólalni. Próbálnék, de döbbentettől elnyíló szemeimben meglepetés tükröződik, mintha magunkat látnám két másik társunkkal, ám egy ködbe burkolózó alak ellen harcolni, akit mindannyian támadunk, még sincs esélyünk, s közel a vég. Ám nem tudom mindezt szavakba önteni, mert magával ránt a sötétségbe a jótékony, vagy éppen kártékony kábulat. Összecsuklok, elvesztve az eszméletemet.
Látom én a másik delikvensen, hogy ő se ugrott egyből a témára és nem határtalan a lelkesedése, hogy mehet világot menteni, főleg hogy még azt se tudjuk mitől és hogyan. Mindenesetre a magam kétkedő arckifejezésével rázok kezet a sráccal, akivel hasonló korban járunk és meglepetten tapasztalom, hogy igen nagy hatással van rá az érintés. Vissza is húzom a kezemet, majdhogynem arra vetemedve, hogy megnézzem a tenyeremet, én okoztam-e a problémát, de valószínűleg csak a kiválasztottságunk lehet az oka. A gyors rajt és Adam szavai után kissé hümmögve bólogatok. Én is ott tartok még mindig, hogy legyen így, elhiszem ezt az egészet, na de nekünk kettőnknek nem igen van gyakorlata vele szemben abban hogyan is kezdjünk neki ennek, főleg ha azt nézem eddig még sosem járt sikerrel.. Innen nézve az ő gyakorlatára is nehéz lenne alapozni végül is. Ám még mindig jobban tudja merre induljunk, mint mondjuk mi. - A magam szakterületén kiemelkedem ugyan, de nem hiszem, hogy ez elég lenne megmenteni a világot a... nem tudjuk mitől. Mit szoktál tenni, mi a következő lépés? Másokat is keresni? Egyáltalán hányan vagyunk? - azt mondja ott voltunk a kivégzésnél. Mondjuk elég szemét dolog, ha az is, aki ellenezte és az is, aki éljenzett, no meg aki végrehajtotta egy kalap alá lett véve és bekerültünk ebbe a körforgásba, kivéve Adamet, aki még pocsékabb szerepet kapott. Nem is tudom milyen lehet újra és újra elbukni, megélni a saját halálodat, emberereket ismerni ugyanazzal a külsővel, de egészen más jellemmel és hozzáállással... Nem lennék a helyében őszintén szólva, bár ha választhatnék akkor a saját helyemben se szívesen lennék jelenleg.
Teljes mértékben megérti, hogy Adam nem válaszol neki egyből, esélyesen nem akarja újra meg újra elmondani a dolgokat. Csak kérdés, hányna is vannak tulajdonképpen? És ahogy a férfi beharangozta, bizony Felicity sem tűik nagyon határozottnak a dolgokat illetően, ezen Elijah szélesen el is mosolyodik, és kezet nyújt a lánynak. - Elijah, örvendek. - ráz kezet Felicityvel, és ekkor olyan történik, amire nem számított. Ahogy a lány kezéhez ér, mintha valami flashback ütné meg, de úgy erősen. Egy furcsa helyzetet lát maga előtt, egy piacteret, embereket, hall valami boszorkányt, lát egy hóhért, arcok villannak be neki a tömegből, majd egy furcsa alakzat, valami minta ég bele a lelki szemeibe. A többiek mindebből csak annyit érzékelnek, hogy kézfogáskor Elijah egy kicsit meginog, a tekintete elréved, aztán erősen megrázza a fejét, elengedve a lány kezét. Kicsit pislog egy párat, majd amikor Adam mesélni kezd, akkor csak nyel néhányat, az agya vadul pörög és a fogaskerekek csak úgy csattognak. Aztán amikor a rajzot említi, akkor megint megjelenik a szemei előtt a kép. Zsebéből egy ceruzát, meg egy régi megbízási pergament vesz elő, és gyorsan felskicceli azt a bizonyos rajzot, majd Adam elé tolja. - Ez az a bizonyos rajz? - kérdezi kissé idegesen, aztán vesz egy kissé mélyebb levegőt. - Tegyük fel, hogy elhisszük és igaz. Hogyan áll szándékodban néhány magunkfajta varázslóval megállítani egy kozmikus katasztrófát? Én az egyetemi éveimet taposom, és nem állok valami nagyon nagy mágus hírében, nem tudom Felicity hogy van a dologgal. - sandít a lányra, majd vissza a férfira. Nem akar lebecsülni,vagy alábecsülni senkit, ezek komoly kérdések.
Megiramodunk Felicity irányába, és Elijah okkal kérdezi mindezt, amit kérdez. Teljesen igaza van, légbőlkapott történetnek is beillene, holott nem az. Ha csak nem vagyok őrült, és képzelem mindezt. Erre mondjuk rácáfol maga a sugárfegyver is. Először inkább odaintem a lányt, vagyis én magam is megindulok kettőjük között, hogy Felicity ne csak várjon, hanem ő is hallja a mondandómat, miután bemutattam őket egymásnak. - Felicity, ő itt Elijah. Mindkettőtökkel találkoztam már, de akkor csak szép sorban, bár nem az utcán kellene mindezt megbeszélni. – Kissé arrébb terelem őket, hogy ne az átmenő forgalom kellős közepén legyünk, hanem inkább a házak közelében, bár így is ácsorgunk. Igaz, mindkettővel volt, hogy leültünk kissé, de ez most nem az a pillanat. – Tudom, hogy fordított helyzetben én is kétkednék. Az időtényező az, ami most szorít, éppen ezért vagyok kénytelen kapkodni, és bizalmi kötelék helyett inkább csupán kérni, hogy tartsatok velem. Ha nem teszitek, azt is meg fogom érteni. Rossz ember voltam, nagyon rossz. Sok évvel ezelőtt hóhérként tevékenykedtem, nem értékelve az élet szentségét. Ám a sors, vagy hívjuk bárminek, közbeszólt. Egy alkalommal, amikor egy ilyen kivégzés volt, ott voltatok ti is, nézőként, vagy éppen éljenzőként. Azaz nem ti. Néhány ember, aki úgy nézett ki, mint ti. S az öregasszony megátkozott engem, de talán titeket is, hogy éljük ugyanazt az életet, de megadván az esélyt, hogy felismerhetjük, milyen kincset tékozolunk. Nem gondolom Elijah, hogy nálatok ez afféle lélekvándorlás lenne. A többi világban megismert Elijah nem te voltál, csupán valaki, aki külsőben azonos veled, tulajdonságaiban pedig akár teljesen más is lehet. Ez csupán számomra esély, hogy veletek megoldjam azt, ami mindenkit fenyeget. Annyi nyomot kaptam csupán, hogy minden világban van egy bizonyos rajz, amin el lehet indulni, és ez köt össze minket. Egy olyan méretű katasztrófát kell megállítani, amit Felicitynek is mondtam, nem egy mágikus világ leleplezése, vagy éppen egy gonosz varázsló hatalomra kerülése okoz. Valódi pusztulást képzeljetek el. Természeti anomália, vagy éppen valaki, aki olyan őrült, hogy a képességével mindenkit elpusztítson. És hogy válaszoljak az utolsó kérdésedre is, nem, nekem nincsen, legalábbis sosem találkoztam magammal. Ha úgy vesszük, én egyetlen vagyok. – Foglalom össze a már részletesebb magyarázatot is Felicity számára, hiszen ő is csupán a töredékét tudta az eddiginek.
