2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Könyvtár (IV. emelet) - Tiltott részleg 2019-01-03, 12:16
First topic message reminder :
Tiltott részleg
Az iskola könyvtára, ahol igen sok és igen ritka kötetek lelhetőek fel. A könyvtár lezárt részleges a tiltott részleg, ahová nem teheti be akárki a lábát, külön engedély kell rá, vagy tanári kíséret, ritkán a prefektusok megkapják azt a kiváltságot, hogy külön engedély nélkül is bejárjanak ide. A könyvtáros jelenleg: Savannah Elinor Harper
Valahol igaza van, talán pár napja még én is pont ugyanezt mondtam volna, de közben ígéretet tettem és bármennyire is pocsék dolog, hogy be vagyok ide zárva, attól még van annyi becsületem, hogy ne próbáljam meg átejteni azokat, akik miattam vállaltak kockázatot, ezért végül megrázom a fejemet a szavaira. - Akartam, de... Shanna bajba kerülne, és felelősséget vállaltak értem, Ivor pedig feladta magát, hogy kiengedjenek abból a kis szobából. Remélem, hogy idővel változni fog és elfogadják, hogy nem akarok rosszat. - az a Minisztérium, velük van bajom, de ettől még nem tehetem meg bármennyire is harcias vagyok, hogy csak úgy megpróbálok áthágni egy egyességet. Arról nem is beszélve, hogy nem tudom hogyan és milyen áron lehetne megtörni a varázslatot, ami összeköt minket. Shanna mégis csak Jake felesége és én bár nem emlékszem rá, de arra igen, hogy Jake és én valahogy kapcsolatban állunk, azt legalábbis érzem és ha tényleg ahogyan mondta testvérek vagyunk, nem tehetem meg, hogy bajba sodrom, vagy fájdalmat okozok a párjának. - Köszönöm! Egyelőre még én sem értem, de majd megpróbálunk rájönni és talán belátják, hogy jobb ha segítek, mintha csak itt ülök bezárva, mert nem tudni, hogy nem vagyok-e veszélyes. Nem tudom még mindig miért hoztak ide. - ki tudja, hogy annak az ellenségnek, akiről beszéltek mi volt a pontos célja a jelenlétemmel. Azt hiszem most talán egy kicsit jobb lenne tényleg nem ezzel foglalkozni, ezért is esik olyan jól ez a csók, egy kicsit kiszakadni a gondokból és tényleg egészen szabadnak érzem magamat néhány pillanatra legalább. - Shannának azt hiszem nem volt jobb választása. - vonom meg a vállamat, ezzel védve a lányt, amin biztosan meglepődne, hiszen amikor meglátogatott először igen ellenséges voltam vele és cseppet sem tűntem együttműködőnek. Végül csak bólintok egyet, aztán magamhoz veszek egy egy kezes kisebb fakardot. Én mindig is jobban szerettem úgy harcolni, hogy sokat mozoghassak közben és most jót is fog tenni, ha levezethetem kicsit a feszkót, ám amikor kiérünk a pályára még megállok és mélyen a szemébe nézek. - Ez most segít, kicsit olyan mintha szabadabb lennék, most ez is elég. - mosolyodom el, hogy aztán beálljak és felemeljem a kardot. Végül is ez most jó dolog, kölcsönösen segítünk egymásnak, hiszen ahogyan mondta Ashton bizalma is megcsappant önmaga és a világ felé is, viszont úgy fest, hogy ez azért javítható, ha célt talál magának. Nekem is talán csak ez kell, hogy elfoglaljam magamat és azért egész más itt, mint bezárva egy kis szobába, ahol egyedül vagyok a kusza gondolataimmal.
- Tudom, de akkor képes vagy elfogadni, hogy be vagy börtönözve? Legalább megpróbálhatnánk küzdeni, együtt.. – Értem én, hogy a saját világa az, ami az otthona, de ha azt meséli, hogy az viszont el fog pusztulni, akkor csak annak látom értelmét, hogy valahogy innen elszabaduljon, rájőjjön, hogy mire nem emlékszik, és ebben, a mi földünkön érvényesüljön. Kezdem megkedvelni, és enyhén pocsék érzés lenne, ha végül mégis hazamenne. Vajon mit szólnék egy újabb csalódáshoz? Lehet, hogy már így is ráakaszkodásnak veszi, hogy ennyit foglalkozok vele? Talán nem is akarná, hogy vele menjek? – Hasadékok? Ez olyan, mintha a dimenziók kezdenének összemosódni.. Nem sokat tudok az ilyesmiről, de Vanessa, én nagyon.. bírlak, vagy mi, és szívesen felajánlom a kardomat. Még ha te ügyesebb is vagy vele, egy társ, testőr, vagy mittudomén.. segítő talán még neked is jól jöhet. – Ezen a ponton csókolom meg, és örülök, hogy volt bátorságom megtenni. Nyilván ő egy komoly teremtés, és vele kapcsolatban megéri kockáztatni, ahogy megtettem a hajón is. Jó hatással van rám, célt ad, ezért nem érzem már magam annyira elveszettnek. A puha, édes ajkai vibrálva érnek az enyémhez, visszacsókol, tehát mindez nem teljesen egyoldalú. – Alku? Kezd az egész olyan lenni, mintha a többség csak valami eszköznek, cserealapnak használna téged. Nem vagy tárgy.. Shannát nem így ismertem.. – Rázom a fejemet, lehet, hogy a hollóhátas aurorlány megint okoskodik valamit, de hogy Vanessát ideköti magához, az nem túl szívderítő, kedvem lenne felelősségre vonni, de a szárnyas tündér, vagy angyal remélhetőleg tudja, hogy mit csinál. – Szeretném, ha átgondolnád, hogy miben tudok segíteni. – Adom ki a javaslatot, s beérünk a seprűtárolóba, ahol a fakardok is vannak. Magamnak egy másfél kezes példányt hozok, pajzs nélkül olykor két kézre fogom, máskor pedig csuklóból lendítem meg, de Vanessa talán az egykezes fegyverek híve. Ha ő is megválasztotta, hogy mit szeretne, akkor irány a kviddicspálya. Nem akarok legalább én beleszólni az életébe, jó lenne minél több időt vele tölteni, de túl határozott, és amúgy is már sokan mondják meg, hogy mit tegyen, én ebbe nem akarok belefolyni pluszban.
Becsülöm benne, igazából Shannában is, hogy ennyire pozitívan próbálják látni a világot, de én valahogy úgy érzem nekem ez már az előtt sem ment, hogy ide kerültem, azóta pedig végképp, hiszen folyton cseberből-vederbe kerülök csak és nem jutok egyről a kettőre. - Megértem. Én... én irigylem a látásmódodat. Nekem ez nem megy. - rázom meg végül a fejemet. Hát igen, ő tényleg képes pozitívan látni a világot, de valahogy nekem ez annyira nem sikerül. Szeretném, de tényleg! Jó lenne elhinni, hogy minden lehet még szép és jó és hogy az emberek jók, de én azóta, hogy ide kerültem és azóta, hogy egyáltalán emlékszem valamire nem igazán találtkoztam jókkal és kétlem, hogy ha a saját világomból erővel idehoztak akkor ott kifejezetten jó emberek lettek volna körülöttem. - Veled? De mégis hová? Mindegy is, nem mehetek. - nem miatta, hiszen mondtam. Nem mehetek el innen, egy újabb börtön, amit kaptam, csak ezúttal nagyobb és több a hely, de nem mehetek csak úgy el innen, mert szeretnék, vagy mert ő szeretné. Amúgy is hová mennék? A legnagyobb esélye annak, hogy visszatérhetek a saját világomba az, ha Shanna, vagy Ivor segít. - Nem tudom pontosan, csak részleteket. Mások is vannak itt, de nem csak az én világomból. Aki segített kijutni a Minisztériumból, ő egy másik világ szülötte. Alkut kötött, hogy engem kiengedjenek, de azt mondta az itt nyílt hasadékok olyasminek az előjelei, ami után az ő világa teljesen megsemmisült. - persze mondhatnánk, hogy ez engem nem érdekel, mert ha itt minden elpusztul az nem az én bajom, de ennyire nem vagyok érzéketlen, meg aztán Ashton is itt van, akit egyre jobban megkedvelek, úgyhogy még sem hagyhatom csak úgy, hogy elpusztuljon a hely, ahol él. A csókon mondhatnám, hogy meglepődöm, de most olyan határozottnak tűnik és már nincs az a lány sem, akiről beszélt. Egy pillanatra átkarolom a nyakát, hogy viszonozzam a gesztust, de aztán hátrébb lépek. - A párbaj jól hangzik, de el nem mehetek. Összekötöttek Shannával, ha elmennék azonnal megtudná és az alkul része az volt, hogy itt kell maradnom. - bár könnyebb lenne lelépni, de tudom, hogy a varázslat nem engedné. Fájdalmat okozna nekem és Shannának is, arról nem beszélve, hogy felesleges lett volna Ivor áldozat hozatala is, ha fognám magamat és lelépnék innen. Egyszerűen nem tehetem meg.
Nagyjából semmit nem tudtam a bebörtönzéséről. Úgy érzem magamat, mint egy buta kisfiú, aki csak sodródik az árral. Mindemellett nem is találtam a helyemet, csak tengődtem, hátha valahogy mégis kiderül, hogy hol lehet a szárnyas szépség. Ám mégsem kérdezősködhetek csak úgy utána a folyosókon, így hát maradt a várakozás, s végül a feladás. Ha most nem futottunk volna össze, akkor lehet, hogy útra kelek, és soha többé nem látom. Az igazi veszteség lett volna, hiszen Nathalie-vel nem működik, ez nyilvánvaló, de egy erős, karizmatikus lány mellett megtalálhattam volna a boldogságot. – Valamiért mindig úgy gondoltam, hogy csak akarat, és küzdőszellem kell. Ha van olyan érzés, hogy segítünk másoknak, akkor igenis lennie kell olyan embereknek, akik tényleg ilyenek. Csak azért adom fel gyakran, s megy el a kedvem, mert mindig magányos vagyok. Egyedül nem sikerül semmi. – Ismerem el, hogy talán tényleg olyan vagyok, mint a mesebeli lovagok, akik a hercegnő kedvéért megvívnak a sárkánnyal is. De ha nincs motiváció, akkor semmi értelme az egésznek. Vanessa viszont nem éppen hercegnő, ő inkább olyan, mintha valami női lovag, egy fegyvertárs lenne, akinek az oldalán harcolni merőben más, mint amit megszoktam. – És ha veszélyes vagy? Gyere velem, megtaláljuk a módját, hogy hogyan. Már nem futok bele csak úgy a pofonokba. Tudom, hogy mit akarok! – Most valóban határozottabbnak tűnök, nem bizonytalanít el a csalfa szerelem, hiszen itt van valaki, aki szeretne hozzám hasonlóan küzdeni, de sokszor magában sem biztos. Vanessa nem olyannak tűnik, aki mindenkit megnéz magának, de azt hiszem el is engedhetem, hogy Nathalie-hoz hasonlítsam. – A világunk veszélyben van? Ezt hogy érted Vanessa? Mások is átkerültek ide? – Ha hozzá hasonló angyalok járnak köztünk, az valóban egy armageddont megidéző állapot, amikor a jó s gonosz végső küzdelme veszi kezdetét. Akkor pedig nem elvándorolnom kell kalandokat keresni, szépen egy helyben is maradva rám talál. – Ha nem sok mindenre emlékszel, akkor akkor minél többet kéne megtudnunk a világodról. – Még mindig nem tudom, hogy megszökne-e velem, hiszen látszik rajta a bezártság érzés. Átkarolom, nem csupán kedves, óvó mozdulattal, hanem úgy, ahogyan a sötét dobozban tettem, benne van a mozdulatban a kiváncsi vágyakozás is. S hogy több is? Igen, most nem totojázok, egy gyors csókot nyomok a szájára, hogy még csak ne is ellenkezhessen, ha már hozzábújt akkor csak oldalt fordítom a fejemet, hogy mosolyogva bólintsak. – Na én meg jól összepakoltam, de akkor rajtad áll, hogy maradjunk vagy sem. A kviddicspálya jó lehet egy párbajhoz. Fakardokkal persze, mert úgy látom, hogy téged itt mindentől tiltanak. – Fogom kézen, s indulok el vele a seprűtároló felé, ahol láttam már gyakorló felszereléseket is.
Igazából nem tudom, hogy pontosan miről számolhatok be neki és miről nem, de őszintén? Nem is érdekel, hogy mit lehet és mit nem. Ha már megszabják, hol kell lennem, azt nem szabhatják meg, hogy mit csinálhatok ott, vagy hogy mit mondhatok. Csak még én magam nem tudom, hogy mit is mondjak. Annyit tudok, hogy rendes srác ez az Ashton, viszont olyan naivan is látja a világot, ami nekem nem ment eddig sem, most pedig jó ideig bezárva végképp, főleg hogy alig tudok valamit a múltamról, vagy hogy mit is akarnak tőlem pontosan, hogy miért vagyok itt egyáltalán. Ahogyan pedig felvázolta Shanna és Ivor akár még arra is van esély, hogy a világ ahol éltem már nem is létezik... akkor pedig nincs hová visszamennem, és ide sem tartozom. - Akkor kezdesz hasonlítani rám. - mosolyodom el kicsit oldalra döntött fejjel, ahogyan vizsgálom, mintha csak próbálnék a fejébe látni. Amilyen szemekkel néz rám.. de közben mesélt róla, hogy van valakije, arról nem is beszélve, hogy ő se tud rólam többet, mint én magamról. Végtére is rab vagyok, talán veszélyes is és őszintén kétlem, hogy az a kard megvédené őt tőlem, ha arra lenne szükség. - Köszönöm! Azt hiszem túlságosan rendes vagy a világhoz. Nem lehet könnyű. - gondolom már épp eleget csalódott, hogy próbálta a dolgokat pozitív szemmel nézni, csak épp nem sikerülhet, ha mindig pofára esik az ember. Vajon én voltam valaha ennyire pozitív? Vajon láttam így a világot, vagy másfajta életem volt, ami miatt erre esélyem sem volt? A jó ég tudja! Még azt sem tudom hogyan lettek szárnyaim, mert valahogy olyan idegenek még mindig, mintha nem mindig lettek volna ott. - Ez igazán kedves, de nem hiszem, hogy ez rajtad múlna. Amíg veszélyesnek gondolnak, vagy csak nem értik, hogy mi ez, addig itt leszek és ki tudja... Mi van, ha igazuk van és tényleg veszélyes vagyok? Shannával volt egy másik valaki is, aki nem erről a világról való. Szerinte a világotok egyszerűen el fog pusztulni, talán nem is olyan soká és lehet, hogy ez a mi hibánk, akik ide kerültünk. - sóhajtok egy nagyot. Úgy érzem, hogy nem akarok ártani másoknak, de nem tudom, hogy csak mert így érzem, tényleg ne tenném meg. A jó ég tudja, hogy miért kerültem ide, vagy hogy mi lesz itt a jövőben, de azok alapján, amiket Ivor mondott, semmi jóra nem lehet számítani. Az persze ettől még jól esik, hogy maradna a kedvemért. - De azért megmutathatnád nekem a birtokot. Ez mégis csak egy jóval nagyobb börtön, mint az a kis zárka és legalább nem vagyok egyedül. - egy pillanatra még le is hunyom a szemem, amikor végig simít az arcomon. Kellemes érzés, kár lenne tagadni. Annyira sok minden történt rövid idő alatt, és nekem nem volt más dolgom, mint erősnek maradni, de most olyan jól esik nem annak lenni, ezért is veszem a bátorságot és lépek közelebb, hogy átöleljem és csak egyszerűen hozzábújjak. Lehet, hogy én vagyok a jobb kardforgató, talán az erősebb is, sőt talán rossz dolgokat vihetek még véghez, de most pár pillanatra elfelejthetem ezt és úgy tehetek, mintha átlagos lennék, aki csak egy erős kar oltalmára vágyik.
Lényegében Vanessa szebb, és tündéribb, mint amire emlékeztem, de most valahogy úgy érzem, tartja a távolságot. Eddig is komoly lánynak tűnt, és igaza van, mindenki uralkodik felette, lényegében én is azzal, hogy így ragaszkodok hozzá. Talán el kéne engednem, legalábbis lelkileg, hiszen semmilyen eszközöm nincs, hogy hazajuttassam, vagy kiengedjem innen. Mérhetetlenül sajnálom, hogy eszköz valami hatalmi játszmában, amelynek résztvevőiről semmit sem tudok. Engem csak elengedtek, de azt sem tudom, ki kapott el minket, és miért. - Bár segíthetnék, de már kezdek mindenből kiábrándulni. – Na nem belőle, de a világ csúf, gonosz hely, a magamfajta naív balekok rendre elbuknak, nem véletlen, hogy egy komplettebb kardot csináltattam lényegében minden pénzem felhasználásával, hogy legalább ne lőjjenek ismét fejbe. – Szerettelek volna látni, és tudnod kell, engem nem zavar, hogy belekeveredtem. Végre volt valami igazi, nem mesterkélt, nem csalfa. – Az elszenvedett napok ellenére is úgy vélem, hogy ha nem is sokkal de a hasznára lehetettem, legalább volt társasága, nem egy hajófenékbeli cellában, majd egy sötét ládában ücsörgött egyedül. Shannáról már hallottam, amolyan minden lében kanál lány, mint annak idején Evangeline volt. Nem az én stílusom ez a túlszervezős típus. – Én meg le akartam volna lépni. Úgy érzem nincsen miért maradnom, de sokat gondoltam rád. Végül lezártam azt a kapcsolatot, túlságosan mással voltam elfoglalva, nem láttam értelmét maradni vele, ha minden olyan zavaros. A te kedvedért azért maradnék, hogy ne legyél ismét egyedül, de akár megpróbálhatom megsürgetni, kitalálni, hogyan juthatnál ki innen. Már ha akarsz. – Azért a dolog kicsit hajaz Nathalie átkára, de úgy vélem Vanessa inkább beletörődik a sorsába, nem használ ki másokat. És hát igen, a pilantásomból ítélve ő zavar össze úgy istenesen. Hogy honnan veszem a bátorságot a közeledésre? Magam sem tudom, de végigsimítok az arcán, hogy kifejezzem, nagyon is oda vagyok érte. Talán nem lesz az egészből semmi, de valahogy sose ment nekem az érdemi udvarlás, hát vesztenivalóm sincsen. A tökölés helyett most úgy döntök, hogy igenis érdemes kifejeznem a vonzalmamat.
Nehéz eldönteni, hogyan közelítsek hozzá és hogy mit is mondjak pontosan. Fura ez az egész, hiszen még mindig nem vagyok szabad, még mindig nem emlékszem az életemre és még mindig nem tudom, hogy miért is vagyok pontosan itt. Mi van akkor, ha igazából annak is célja van, hogy kijutottam? Nem mondtak semmit sem arról, hogy mi a valódi oka annak, hogy ott tartottak, ahogyan azt sem tudom hogyan kerültem ide a másik világból, amit Shanna is mondott. Az egész nagyon zavaros és pontosan azt sem tudom, hogy mi a helyzet Ashtonnal. Rendes srác igen, de van valakije, arról nem beszélve, hogy én még csak azt sem tudom meddig leszek itt, meddig kell egyáltalán itt lennem. Látom azt is, ahogyan rám néz, bár nagyon igyekszik leplezni és kár lenne tagadni számomra sem közömbős. A nagy pozitivitása amennyire rossz véleménnyel vagyok annyira tetszik is. Olyan jó lenne ennyire jónak látni a világot! - Nem, nem tudom hová és azt sem tudom hogyan mehetnék haza. - vonom meg tétován a vállamat. Arra is vártam napokat, hogy vele beszéljek, innen pedig egyébként sem mehetek el, szóval patthelyzet. Amíg Shanna felügyelete alatt állok nem hagyhatom el csak úgy a birtokot, még ha úgy is érzem, mintha valami furcsa lenne a mágiában, amit kettőnkre helyeztek. - Igazán gratulálok, nagyon szép darab! - pillantok le a kardra épp csak futólag, aztán egy kicsit közelebb lépek. Körbepillantok, eléggé nagy a nyugalom, pár sorral arrébb látok csak valakit, de a polcok takarják őt is, csak épp a lába látszik. Nincs tömeg, nem nagyon mászkálnak sem a folyosón, sem a könyvtárban sokan. Nem is tudom hol kezdjem, de úgy érzem illene beszámolnom neki, hogy mi történt. - Ha jól tudom megpróbáltál meglátogatni, de nem engedték, viszont jól vagy, ennek örülök. Én... - nagy levegőt veszek. Mégis csak az övéiről van szó, akikről biztosan jó véleménnyel van, talán el sem hinné, ha elmondanám, hogy mi volt ott, miket csináltak és mennyire nem volt az egész emberséges. - Nem akartak elengedni, úgy vélték, hogy veszélyes vagyok, mert nem tudnak rólam semmit és... Shanna Griffin, gondolomy ismered, az auror parancsnok lánya közbenjárt az érdekemben, úgyhogy miatta lehetek most itt, azaz itt kell lennem. Egy kis börtönből egy nagyobb börtönbe. - magyarázom szépen lassan a végén azért egy tétova mosollyal. Azért látszik rajtam, hogy nincs ínyemre még így sem ez az egész, de nem igazán volt választási lehetőségem. Együttműködöm és itt lehetek, vagy ott maradok a négy fal között bezárva ki tudja meddig. Akkor már tényleg ez volt a jobb megoldás, ahogyan Shanna is mondta.
Az asztalra emelek néhány kötetet, amit majd szándékozok áttanulmányozni kalandvágy tekintetében, hiszen Nathalie gondolom már a saját életét éli, Evangeline befejezte a Roxfortot, egyetlen érdemi ismerősöm itt Justice, akivel évekkel ezelőtt a karácsonyi bált szerveztük, de ő meg az auror akadémiára ment le Londonba, így nagyon elbúcsúzni sincsen kitől. Seraphine a legjobb barátom szintén az akadémián, én csak azért nem jelentkeztem, mert nem szeretem az egységes képzést, az egyéniségekben hiszek. Melissa pedig azt hiszem csak egy éjszakára akart, de mivel túlságosan is Nathalie-hoz kötődtem, nem lett semmi a dologból. Vanessa pedig ki tudja hol lehet, de nem tudom kiverni a fejemből. Nagyjából féltucat könyvet találtam, ami jó lehet, elindulok hát, hogy kiváltsam őket, amikor pont ő akad velem szembe. Szebb, mint amire emlékeztem. A fenébe. Szinte sugárzik, de lehet, hogy ezt csak beképzelem magamnak, mert szárnyai vannak. Nyelek egy nagyot, de cseppet sem látszik rajtam, hogy mérges lennék. – Oh, Vanessa. Jobban vagy? Azt hittem, hogy már visszamentél, haza. Vagy nem is tudom, hogy hova. – Automatikusan nyúlnék, hogy végigsimítsak a vállán, de megakad a mozdulat, cseppet sem lenne lovagias, úgyhogy gyorsan a tarkómra csapom a kezemet, mitnha eleve oda szántam volna. Azért, mert volt néhány gyenge pillanata, még nem igényli az ilyen fokú törődést, vélhetően még nálam is jobban bánik a karddal. – Jut eszembe. Hogy elkerüljem a hajós malőrt a jövőben, kikovácsoltattam egy olyan fegyvert, ami pajzsként jó az átkok ellen. – Intek le a pengére, itt a könyvtárban azért nem akarom előrántani, mert bár menő, hogy lángoló csóvát húz, minimum betojna mindenki, és felgyulladna az aktuális polc. Viszont nem értem, miért néz rám ilyen tétován, megbántottam valamivel? Vagy attól fél, hogy ő engem?
Felajánlották a lehetőséget, hogy elrejtik a szárnyamat, de milyen lenne, ha még azon túl, hogy eleve egy újabb börtönbe kerülök, még ha az tágasabb is, mint az eddigiek, még el is kellene rejtenem, aki vagyok, hiába, hogy én magam sem tudom még pontosan, hogy ki is vagyok. Azt tudom egyedül, hogy igen furcsa álmom volt nem rég. Már itt vagyok vagy egy hete és azóta is azon gondolkodom, hogy meg kellene keresem Ashtont. Shanna azt mondta, amikor rákérdeztem, hogy be akart jutni hozzám, hogy kérdezősködött, de nem engedték be, amíg végül nem sikerült a Shanna és Ivor párosnak kijuttatnia a minisztériumból. Persze ennek meg van a feltétele, csak itt lehetek, habár igen furcsa volt az álom, amit tegnap láttam és valahogy mindan más érzés is jelenleg elég furcsa. Mintha egyik pillanatról a másikra lehullt volna a varázslat, de talán csak ezt akarom hinni. Akkor tudnám meg, ha kipróbálnám, na de ilyen hamar kockáztatni azt, hogy bajba kerülök... A könyvtárat célzom hát meg, részben azért, hogy az efféle kötelékeknek nézzek utána. Általában akkor hagyom el a szobámat, amikor viszonylag kis esély van, hogy másokkal találkozom. A manók rendesek, sikerült megbeszélnem velük, hogy ne az étkezőben kelljen ennem, mint valami napi látványosságnak és pont ezért inkább ebéd időben és takarodó után indulok csak útra a folyosókon. Most is épp ebédel a többség, ezért nincs olyan nagy zsivaj, a szobám is közel a könyvtárhoz, így sietősen szedem a lábaimat, hogy mielőtt újra diákoktól lesz hangos a folyó találjak pár hasznos könyvet, ami az efféle mágikus megkötésekről szól. Arra persze nem számítok, hogy ismerős alakba sikerül botlaon. Egy pillanatra elbizonytalanodom, amikor megállok mögötte tőle jópár lépésre. Most még meggondolhatom magamat, hogy vajon mégis visszafordulnék-e, de végül nem teszem meg. Nagy levegőt veszek csak és megköszörülöm a torkomat. - Hát... szia! - nem is tudom, hogy mit mondjak hirtelen. Azt sem tudom, hogy mi lesz a reakciója. Érdekes volt az a pár nap, amit bezárva töltöttünk, aztán én magam voltam, aki kiütötte őt és a szekrénybe tette, mielőtt megérkezett a végülis felmentő sereg és nem támadók. Nem tudom, hogy Ashton mennyire vette ezt zokon, hiszen azóta nem beszéltünk, de legalább jól van, ez már biztos.
Amint kiszabadultam, és szabad kijárásom van, máris írtam Nathalie-nak. Biztosítottam róla, hogy nem elhagytam, hanem kötelességem volt valakit megmenteni, de ezzel együtt mégiscsak jobb lenne, ha véget vetnénk a kapcsolatunknak. Próbáljunk meg a jóra emlékezni, ahelyett, hogy az örökös kétkedést keresnénk egymást szemében. Ő túlságosan csalfa volt számomra, a külsőségekről szólt minden, de valójában nem hasonlítunk, csak abban a gyengéségben, hogy nehezen hozunk komoly döntéseket, ez pedig nem jó közös irány. Nem mintha nem játszott volna szerepet a döntésemben Vanessa, a szárnyas kardforgató lány, akinek tiszta a szíve, még ha nem is emlékszik tökéletesen a múltjára. Ám ha jobban belegondolok, léteznek ilyen lányok, és ha nem is ő, de majd egy hozzá hasonló az utamba kerül egyszer. Remélem, hogy jól van, mert amióta engem elengedtek, nem láttam, és senki nem tudta megmondani, hogy hol van. Egyébként is elkészült a kardom, amihez Sera adta az ötletet. Mondjuk közelébe se ér az Excalibur-nak, ám mivel pálcát úgysem használok, a magjában élő főnixtollat építettem be egy kobold segítsétével a kardba, így most már varázskardnak minősül. A legtöbb varázslatra soha többé nem lesz így képes, de a tűz segítségével tudok védőpajzsot felhúzni, amiről korlátozott mértékben lepattannak az átkok, tehát nem fognak csak úgy pofánlőni, mint a hajón. És mivel nem szeretek egy helyben ücsörögni, találnom kell magamnak valami elfoglaltságot. Szemeztem az induló auror akadémiával is, ám nem arra vagyok hivatott, hogy London utcáit rójjam bünözők után. Valami nagyobb kell, hogy méltó legyek a családom nevére. A kard langyos fémlapja óvón verődik neki a combomnak, még a nadrágon keresztül is érzem. A könyvtárban nézelődök, hátha találok valami legendás kötetet, ami alapján nyakamba vehetem a világot.
Talán engem még jobban meglep amikor beleegyezik, mint őt. Arra számítottam, hogy egyedül kell megjárnom a zárolt részleget az éj leple alatt, amit egyébként tényleg nem először tennék. De azért nem zavarna, ha valaki elkísér. Mindig is imádtam belógni olyan helyekre, ahova nem szabadott volna betennem a lábamat. Szerintem ez fontos része a jellemfejlődésnek, legalábbis az én családomban. Anyám és édesapám is azt vallotta, hogy a szabályok mindkét oldalát érdemes megnézni mielőtt eldöntöd, hogy te hol szeretnél állni. Mindkét felmenőm vad és féktelen életet élt a maga módján. Apa utazgatott és szertelenül szeretett mindenkit egy bizonyos ideig. Anya pedig szembe ment a családjával, amíg csak lehetett és család helyett karriert épített, a maga módján. Persze közben jöttek-mentek az egyéjszakások, némelyik több következménnyel járt, mint a többség. Azt is tudom, hogy édesanyám mennyire szenvedett amikor hirtelen öt gyereke lett és még egy a méhében. Sosem volt egy otthon ülő típus. A kalandvágyamat tőlük örököltem. Szerintem apa még büszke is volt rám, amikor rájött, hogy rendszeresen látogattam a trófeatermét, pedig az szigorúan tiltott terület volt. Már éppen kezdeném a győzködést, hogy nincs, azaz isten, hogy lebukjunk. Amikor is meglepően magabiztosan biztosít erről ő engem! Üdítő változás az egyszer biztos. Jót mosolygok ezen az újonnan szerzett önbizalmon. Fontos, hogy legyen legalább igy kicsi az emberben. - Akkor este, itt találkozunk! – Mondom lelkesen, s már pattanok is fel. Remélem, hogy Amara is kerüli a feltűnést, nem kéne, hogy idő előtt lebukjunk.
A terv kivitelezésének végkifejletét fedje jótékony homály. Talán majd egyszer, a jövőnemzedékei megemlékeznek erről az estéről; így vagy úgy.
//Itt a vége, fuss el véle. Köszönöm a játékot. :3
Kicsit még mindig zavart vagyok, hiába nyugtat meg, hogy nem rázta meg olyan nagyon az elutasítás, még is olyan furcsa, hogy Harper kisasszony ennyire nem kedveli. Már egyetemista, és ha jól értettem végig itt tanult a Roxfortban, tehát volt pár éve kihúzni a gyufát, míg én friss érkezőként soha semmi rosszat nem tapasztaltam a nőtől. Hiszen csendes vagyok, eléggé udvarias, már ha megmukkanok ideneknek, tudásszomjam pedig nagyon is impozáns lehet egy könyvtárosnak. Suttogósra veszi, szóval én is előrehajolok, hogy nagy komolyan végighallgassam, hiszen egészen megriaszt az ötlet, hogy tényleg törjünk be a Tiltott részlegre. Mondhatni én vagyok kettőnk közül Alival a megfontoltabb, aki kevésbé megy fejjel a falnak, ha kaland lehetősége nyílik, de... de az a könyv tényleg nagyon érdekel ám! - J-jó, igazad van, n-nem fognak m-megölni, d-de... - hebegem halkan, miközben elözönlenek a kételyek, de többet nem is szólalok meg, míg nem végez, mert vagyok olyan kis visszafogott, hogy inkább hallgatok, míg más beszél. Nem szeretek közbeszólni, udvariatlanság, és olyan agresszív, nagyon nem olyan, mint én. Talán ha kicsit bátrabb lennék... Minden esetre olyan magabiztosan beszél és még kuncog is a terven, hogy egészen elnyílik a szám a csodálattól, kicsit talán fel is csillan a szememben az irigylése ennek a magabiztosságnak. Ugyan én nem vagyok annyira oda a western dolgokért, de azért a mondást megértem, és kicsit tényleg kezd átállítani a sötét oldalra. Ha nem bukunk le, akkor tényleg nem lehet baj, de ha így gondolkodna mindenki, akkor a szabályok igazán csak dísznek lennének és káosz lenne a világban. A káosz pedig nem jó. Nagyon nem jó. - J... jó!...? - mondom ki, még magamat is úgy tűnik, hogy győzögetve. Dasie azt mondta, hogy szerezzek barátokat, hogy ne csak a könyvekkel foglalkozzak és ne legyek olyan zárkózott, és ez a kaland talán a három pontból legalább kettőt lefed, ami... végül is haladás. Bátortalanul ugyan, de rábólintok a szavaira, bár hirtelen azt sem tudom, hogy mennyi az idő, az az igazság, hogy olyan rengeteg halom könyv van előttem, hogy lehet, hogy én zárásig el sem mozdulok innen. - R-rendben, d-de, ha l-lebukunk... - motyogom újra és még a kezeimet is elkezdem kissé tördelni. Aztán leesik, hogy ha titokban akarunk osongatni, akkor azt nem tudom tíz két-három kilós keménykötéses szörnyeteggel, szóval én sem maradhatok itt jegyzetelgetni végig, különben túl feltűnő leszek. - N-nem. Nem f-fogunk. B-biztos nem. - javítom ki magam, egy kis magabiztosságra lelve, és ezúttal tényleg rábólintok!
- Ne aggódj emiatt, nem veszem magamra. – Mosolygok rá kedvesen, nem ez az első alkalom, hogy ilyen „durván” elküld a könyvtáros néni, sőt még csak nem is az utolsó. Nem kedvel, de nem baj, elkönyveltem, hogy ő így kommunikál. Érted, elkönyveltem a könyvtárost…Mekkora poén. - Héhé. – Nyugtatgatom halkan és körbe pillantok, de senkinek nem keltettük fel a figyelmét. – Először is…- Folytatom halkan. - …nem fognak a szüleid megölni. Ebben biztos vagyok. – Bólintok jelentőségteljesen. Eddig mindent olyan komolyan vett, még azokat a dolgokat is, amiket átvitt értelemben mondtam, szóval én is komolyan veszem őt. Kicsit odébb tolok egy kupac könyvet, hogy kényelmesen megtervezhessük a dolgokat, teljes titokban. A könyv stócok miatt még a szánkról sem lehet olvasni. - Másodszor pedig; csak akkor lesz ennek bármilyen nemű következménye, ha elkapnak. Az pedig nem fog megtörténni. – Cinkos arckifejezéssel támaszkodok az asztalra. – Már számtalanszor jártam odabent anélkül, hogy bárki rájött volna. Nem ez az első rodeóm cowboy. – Kuncogok fel, mert imádom ezt a mugli mondást. Régen sok régi filmet néztem és a vadnyugati témájúak voltak a kedvenceim. Amikor lovagolnak a kies tájon és a pisztoly párbajok, meg a pajzán örömlányok, a rablások…Annyi fantázia van benne, meg a kosztümök is, amiket viselnek. A nagyi egyszer varratott nekem pisztolytáskát és kaptam western csizmát is. Szóval sosem voltam lányos lány, mindig is kerestem a bajt, ezáltal egyre jobbá váltam a végzetes végkimenetelek elkerülésében, ami kapóra jött az iskolás éveim alatt. - Találkozunk itt, mielőtt bezár a könyvtár. A többit akkor megbeszéljük. – Még azt megvárom, hogy rábólintson, mert ha nem akkor még megpuhítom egy kicsit.
Habár nem éppen egyszerű a családi hátterem, nekem sosem volt olyan gondom, hogy amiatt, ami vagyok, hasznot akarjanak húzni belőlem. Amikor még itt éltünk anyuval igazán picit voltunk, és csak a barátai láttak minket lényegében, amikor pedig apával voltunk, szinte átlagos diákok voltunk a sok fél-angyal, fél-démon, sellő, fél-sárkány, fél-dzsinn, fél-minden, amit csak el tudsz képzelni között. - Ez elég r-rémesen hangzik. - jegyzem meg arra, hogy az emberekben van valamiféle állandó önutálat is. Még talán nem vagyok olyan érett, hogy el is higgyem és elhagyjon a remény, hiszen ami pofon ért, azt tényleg igazán nem lehet az egész társadalomra levetíteni. Nem mindenkivel fordul elő, hogy dimenziókon esik át és egy évtizedre tűnik el az anyja szeme elől, akinek a saját világában alig telik el valami idő és totyogósból két tinédzsert kap hirtelen. Enélkül a rész nélkül egészen átlagos válásnak tűnne, de ezzel fűszerezve… Nem éppen az. - K-köszönöm szépen. - válaszolom, kicsit elpirulva, de a szavainál sokkal jobban zavarba hoz az átkarolás, mert ahogy sejti, tényleg egy kicsit érzékeny vagyok az érintésre. Nem mondom, hogy irtózom tőle, inkább csak olyan intimnek tűnik, és még csak most találkoztunk! De gyorsan elenged, nem is kell mondanom semmit, csak egy halvány pír jelzi a zavaromat. - N-nem tudom… M-még nem. - vallom be, őszintén, elhúzva a számat, de legalább a kérdés már megfogalmazódott, és a szakokat is leszűkítettük. Azt el se tudom képzelni, hogy ne tanuljak tovább, túlságosan erős a tudásvágyam ahhoz, hogy azelőtt tovább álljak, mielőtt mindent megtanultam, ami érdekelhet. Persze az is lehet, hogy így örökké diák maradok, egy szakot elvégzek, aztán kezdem is a következőt, ki tudja… Lehet nem is kell választanom a tudás között, csak akkor nem olyan életem lesz, mint az átlagnak, hogy felnő, dolgozni kezd, esküvő, gyerek, ház, labrador… Olyan hirtelen feláll, kérdés nélkül, hogy szólni sem bírok, csak izgatottan kezdek el ültömben nyújtózkodni és izegni-mozogni, hátha rálátok az egészre. Miss Harper mindig kedves volt velem, fogalmam sincsen, hogy Selene-nel milyen összetűzésük lehet, mert nagyon csúnyán elküldi, idáig hallom, pedig a könyvtár első szabálya az, hogy mindenki maradjon szépen csendben. Még a számat is kissé eltátom, ahogy Selene visszatér, az ötletem pedig, hogy egy egyetemista talán kikérheti a könyvet, összeomlik. - Ez b-borzalmas volt! S-sajnálom, n-nem tudtam, hogy ennyire n-nem kedvel. Engem m-mégiscsak k-kedvesebben utasított el m-mindig. - kérek bocsánatot és vetek rá nagy aggódó bociszemet, pedig úgy tűnik, hogy akkora csorba nem esett a büszkeségén, mert azonnal cinkosan felveti a vésztervet. - Azt n-nem szabad, é-én... Én n-nem keveredhetek ilyesmibe, a sz-szüleim m-megölnének! - nyüsszenek fel, bár való igaz, hogy nem azért ölnének meg, mert betörtem a tiltott részlegbe egy könyvért, sőt, még talán egyet is értenének, de a Minisztérium biztosan nagyító alatt figyeli, hogy mit csinálunk Alival és még a végén elbocsájtanak! Azt pedig nem bírnám ki, fogalmam sincs mit csinálnék, ha nem járhatnék a Roxfortba, hiszen itt nem létezik a Nezabar.
Elnevetem magamat és eszembe jut nem egy ember, akik apám eltűnéséből, életéből vagy éppen a magányosságában dagonyázó énemből próbáltak hasznot húzni az utóbbi időkben. - Nos, ha lehet hinni a muglik által pszichológiának nevezett tudományos ágnak, akkor ők sem szeretik magukat. – Vonok vállat, hiszen mi nem fogjuk tudni ezeket az embereket a könyvtár mélyéről megváltani. - Ez egy nagyon nemes dolog. Kevesen mondhatják el magukról ugyanezt…Azt kell, hogy mondjam; szerintem remek tanár leszel! – Mosolyogva fél karral átölelem, de csak rövid ideig, nem akarom a frászt hozni rá és azt sem tudom, hogy mennyire fogja felzaklatni az érintés. Ki tudja, lehet ő nem egy ölelős fajta! Somolyogva hallgatom, ahogy sorolja a lehetőségeit és örülök, hogy alkalma adódik mindent számba venni. - Akkor már csak arra kell rájönnöd, hogy melyik út hiányozna a legjobban, ha nem azt választanád. Melyik foglalkozás az, ami nélkül nem, hogy nem érdeme, de nem is lehet élni? – Teszem fel a mindent eldöntő kérdést. Itt már nincs értelme ész érveknek, itt csak és kizárólag az érzelmek döntenek. Nekem ugyan egyszerű volt eldönteni mit akarok, de tudom, hogy sokaknak nem, így nem egy barátom mellett ültöm hosszú órákon keresztül miközben ezeket a kérdéseket marcangoltuk és a lehetőségeket mérlegeltük. Figyelmesen hallgatom és nézem e kissé túlzottan kiemelt címet. Nos, ismerem a könyvet, nekünk is meg van, de csakúgy, mint a varázslóvilág nagy része anyám is butaságnak tartja az egészet, ezért nem olvashattam el…Amióta viszont nem felügyel óvó tekintete, nem nagyon volt időm olvasni. Lehet nekem is neki kéne állnom ennek a kötetnek. - Már intézem is! – Ugyan nem szeret a könyvtáros, de ereklyevadász nebulóként olyan olvasmányokhoz is hozzáférhetek, amikhez mások nem. Veszély szakma ez így, ha egy könyvvel sodrom veszélybe magamat, akkor elvárják, hogy egyedül is meg tudjam oldani a helyzetet. Hiszen, ha egy könyv általi kelepcéből nem tudok kimenekülni, akkor talán pályát kéne váltanom. Sikerül a könyvtáros rosszabbik oldalát kifognom és konkrétan lesüvölti a fejemet, hogy mégis miért kéne nekem ez a könyv, nincs is benne a tantervemben meg nem is kéne, hogy ilyen butaságokkal foglalkozzak stb. - Nos, van egy rossz hírem. – Huppanok le kissé megfáradva ettől a kellemetlen összeszólalkozástól. – Be kell törnünk érte. – Hajolok közelebb hozzá cinkosan. Remélem, hogy készen áll rá, mert már nagyon beleéltem magamat a kis akcióba.
Érdeklődve hallgatom, bár közben felötlik bennem egy olyan gondolat, hogy végül is nem kell engem is ebbe a kalapba tenni, hiszen… nem vagyok teljesen ember. Fogalmam sincsen, hogy eredendően van-e ilyesféle faji jellemzője apának, mint amit az emberekről mond Selene, és így saját magáról is, de az biztos, hogy meg fogom kérdezni róla. - Nem sz-szeretem azokat, akik hasznot húznak m-másokból. - mondom, de lehet, hogy igazából magamnak állapítom meg, és nem is neki szól. Nem lehetek teljesen őszinte mindig, hiszen a Minisztérium nem örülne, ha olyan információkat adnánk ki, amiket még nem közöltek a nyilvánossággal. Visszatartanak információkat, de csak azért, hogy a megfelelő körítéssel tálalják, a lehető legkevesebb pánikkal… azt hiszem. Apának legalább is ilyesmit mondtak. - Azt h-hiszem én sz-szeretnék mindig igazat m-mondani, és akkor is m-megosztani a tudást, ha n-nem kapok érte semmit. Persze n-nem annak, akiről le-lerí, hogy rosszra h-használná, de… de a tudást n-nem szabad elzárni. - állapítom meg, miközben lepillantok a körmeimre, szinte elbambulva ezúttal. Kicsit érződik, hogy nagyon elgondolkoztam ezen az egészen, hogy milyen ember is akarok lenni, vagy milyen fél-embernek kéne lennem, de nem is baj, mert ha Selene-nek igaza van, akkor majd felfedezem magamtól, hogy milyen is vagyok és mit akarok a jövőben. - H-ha azt nézzük, hogy m-miket szeretek, akkor én l-lehetnék ereklyevadász, b-bájitalkeverő, sz-szimbolisztikus és ugye tanár. D-de talán m-még alkimista is! - sorolom fel a fél egyetemi képzést, ami végül is illik ahhoz, hogy a tárgyak több, mint a feléből RBF-re is készülök. Mikor megkrédezi, hogy miben segíthetne még egy kicsit elmolyolok a könyvek között kutatva, és végül a harmadik kemény kötésű ezer oldalas “könnyűolvasmányt” megemelgetve előkerül egy lista, rajta könyvnevekkel, amik nem a tankönyveket tartalmazzák, hanem néhány kötetnek a forrását. A legtöbb ki van húzva vagy pipálva, és észreveheti, hogy az asztalon is hever ilyen kötet, de van egyetlen egy darab, ami be van háromszor karikázva. - Tudom, hogy azt m-mondtam, hogy n-nem akarok betörni a Tiltott r-részlegre, és tényleg n-nem is akarok, de a könyvtáros ki-kisasszony nem akarta odaadni n-nekem ezt a kötetet, p-pedig az egyik tankönyvben v-van említés róla, és úgy elolvasnám, h-hogy jobban m-megértsem az időnyerő m-működését is és… T-talán egyetemistaként n-neked probléma nélkül k-kiadná... - elakadok, a cím magáért beszél. A kötet régi, sokak szerint az egész humbug, de a lényeg, hogy a Szférák és korszakok a rengeteg sötét és kétes praktika mellett a tér-idő mágiáról is említést tesz. Talán ez az, ami a természetemtől adódóan kell, hogy érdekeljen, hiszen apa síkvándor, és hiába itt születtünk a testvéremmel, nem csak ebben a világban éltünk, és ha most elmondanám, hogy lényegében csak két éve születtem az itteni világ idővonala szerint…
Betalál ezzel a kérdéssel, régen azt mondtam volna, hogy az emberek csodálatos, de komplex lények. Most már egészen másként gondolkodok, olyan dolgokat is tudok, amiket nem szeretnék. Nem azt mondom, hogy elvesztettem a hitemet az emberi jóságban, de már nem bízom meg vakon akárkiben. - Az emberek nem egyszerűek…Nagyon törékenyek és félnek attól, hogy kihasználják őket. Ezért inkább ők használnak ki másokat. Sajnos genetikailag bennünk van, hogy védekezés címszó alatt támadjunk. Nem szép dolog, de megérthető. – Vonok vállat. Együtt tudok érezni az ilyen típusú emberekkel, mivel az összes nővérem ilyen. Ellenben én erre sosem lennék képes. - Tudod, ezt nem mindenki gondolja így, sőt! A legtöbben megtartják maguknak az igazságot, hiszen többféle igazság létezik, mondván; a tudás hatalom. Ha nem származik haszna abból, hogy elmondja az igazat, akkor nem fogja megtenni. Ezért hazudnak nagyon sokan. – Be kell vallanom, hogy én se voltam mindig mindenkivel őszinte. Hiszen én is csak ember vagyok, féltettem a pozíciómat az adott személlyel/személyekkel szemben. Persze ettől még nem lesz jó, amit csináltam. Meg a végén úgyis kiderült az igazság. Nagy beleéléssel mesélem a történteket, majd mosolyogva hallgatom és kissé irigykedve veszem észre a rögtönzött maikűrt, bárcsak nekem is lehetne ilyen egyszerűn körmöt festeni! Mennyivel egyszerűbb lenne az életem. - Igen, viszonylag jól. – Bólintok rá a dologra, de a többin gondolkodnom kell. Nem tudom, hogy miért ezt választottam. Annyira egyértelmű volt. – Nos, nekem is időbe telt mire megtanultam ezt a leckét. De nem bánom, hogy követtem apám útját. Mindig is szerettem az ereklyéket, a titkokat, a veszélyt, de a rúnákat és a mágiatörténelmet is. Ez az egyetlen szak, ami ötvözi mindezt. – Kissé elbódult mosollyal idézem fel a gyermekkori kalandjaimat, amikor húsvétkor tojás vadászat helyett ereklyevadászat volt; kiskosár helyett talányokat kaptunk és mindenkinek ugyanazt az egy ereklyét kellett megtalálni. Bár én voltam a legkisebb, mindig nyertem. Talán ezért is utáltak annyira a testvéreim. - Na és miben segíthetek még? – Nézek körül az asztalon, ami még tele van a legkülönbözőbb könyvek sokaságával.
Tudom, hogy nagyon elveszettnek tűnök és teszetoszának, de azért megvan a magamhoz való eszem, csak nagyon sokszor korlátoz a külsőm és a dadogásom, hogy jól fejezzem ki magam, vagy egyáltalán ki akarjam mondani. - Akkor sz-szerinted milyenek az e-emberek alapvetően? - kérdezek vissza, kicsit összevonva a szemöldökömet, hiszen mind a ketten a Hugrabug házba lettünk osztva, sőt, Ali is, és ugyan azt mondja, hogy nem mindenki kritizál, de azért mégis érdekelnek a tapasztalatai. Ha a híresen “unalmas”, kedves házban is van olyan, aki elvesztette a hitét abban, hogy az emberiség úgy amúgy jó, akkor nincs sok remény a világban! - S-sosem értettem az i-ilyesmit, p-persze ha valami igaz, akkor k-ki k-kell mondani, de n-nem légből kapott kr-kritikával vádolni a m-másikat. - teszem hozzá, hiszen amint később is megállapítja, a tudósok útja áll hozzám közelebb, és abban nincsen fontosabb az igazság és a nagy feltalálások kutatásánál. Kicsit talán látszik rajta, hogy a fogaim már túl mennek egy határon, így kicsit szégyenlősen csukom be a számat és innentől ha el is mosolyodom, akkor sem nyitott szájjal. Megértem, ha furának tart, ide csak emberek járnak, és nem hátrálok ki azonnal az egész barátkozásból, de kicsit elpirulok és érezhetően visszacsöppenek oda, hogy még is csak zavar a külsőm. Tinédzser, aki nincsen megelégedve a külsejével, talán klisé, csak én egyáltalán nem az esetleges hurkáimat nézem a tükörben, vagy a nem elég nagy cicimet, mint mondjuk más lányok. Közelebb húzódik és én érdeklődve hallgatom a tanulási módszerét, főleg, mert tökéletesen beletalált, a mágiatörténet ott, ahonnan jöttem teljesen más volt, ég és föld. És nem csak azért, mert ahol jöttem, ott 2020 volt és egy másik univerzum, hanem mert bolgár iskola volt és nem angol, természetesen mást oktattak. Meg hát… a Nezabarnak amúgy se az ilyen elméleti oktatás az erőssége, ott mindenki a varázserejének a kiaknázására hajt leginkább. Látszik a lelkesen csillogó szemeimen, hogy az ilyen technikák nagyon is érdekelnek, igazából minden, ami az elmével kapcsolatos, ami segíthet abban, hogy a legjobban tudjam magamba szívni a tudást, ami nem éppen kevés, tekintve a méteres listámat és az asztalon heverő könyvek mennyiségét. Nagyon is tetszik ez a színkódolás, mikor végzünk addigra már a körmeim is felváltva a használt színekben tündököl. - K-köszönöm, ez szuper. Korábban n-nem volt még pr-problémám a tanulással, csak m-most, szóval nem is n-nagyon foglalkoztam a m-módszertanával, csak elolvastam és m-megjegyeztem, de… de most ez n-nagyon, nagyon sok! - vallom be, de nem tűnik úgy, mintha teljesen kétségbe lennék esve, inkább úgy, mintha készen állnék a kihívásra, főleg, hogy amit most építhetett felhasználhatom. - A-akkor te j-jól szerepelsz a sz-szakon, u-ugye? H-honnan tudod, hogy m-magadtól is ezt választottad v-volna, vagy csak a-az apád m-miatt teszed? - kérdezek rá, hiszen azt a tanácsot adta, hogy önmagamnak kell lennem, de ő például honnan tudja, hogy betartja-e a saját tanácsát? Hiszen nyilvánvalóan az apja nyomdokait követi.
Kissé megadóan félmosolyra húzom a számat. - Az emberek nem kedvesek alapvetően, még akkor sem, ha a barátodnak vallják magukat. Úgy próbálják elterelni a figyelmet a saját hiányosságaikról, bizonytalanságaikról, hogy fennhangon kritizálják másokét. Persze nem mindenki, de sokan. – Vállat vonok. Nem szabad ez alapján rosszul megítélni az embereket. Nem is szoktam, de Amara kicsit olyan, mintha egy burokban élt volna eddig. Nem akarom félrevezetni, de nem könnyű az embereket leírni. - Nagyon érdekes. – Bólintok rá és igyekszem nem halálra rémülni a fogaitól. Úgy gondolom, hogy engem nem bántana, meg amilyen kis szende mást sem. Az viszont feltűnik, hogy a dadogás szépen csökken miközben beszél. - Igen, ebben igazad lehet. – Nevetem el magam. Buta gondolat volt, de így is tudok segíteni, hiszen majd mindegyik RBF-em kiváló lett. Sok mindent kell tudnia egy ereklyevadásznak, az én agyam pedig egy szivacs…Persze, csak akkor, ha alapvetően érdekel, amit tanulok. - Szóval teljes mértékben a tudós karrier felé tendálsz. Vagy tanár természetesen. – Biccentek felé. – Rúnaismeretből biztosan nem kell neked segítség… Mágiatörténetből viszont egész jó vagyok! – Lelkesen közelebb húzom a székemet és előhúzom a tankönyvét, amit kinyitva leteszek elénk. - Van egy technikám, amivel könnyű megjegyezni az összefüggő dolgokat. – Szépen érthetően magyarázom a színkódolás lényegét és meg is mutatom neki egy üres pergamenre lejegyzetelve a harmadik óriás háború főbb pontjait. Nem volt könnyű jól megtanulni a fontosabb dolgokat fiatalabb koromban, de már akkor is tudtam, hogy szükségem lesz erre a felettébb unalmas tantárgyra, ha ereklyevadász akarok lenni, úgyhogy mugli tanulás technikákat kezdtem kipróbálni és ez az, ami ténylegesen bevált. - Ennek köszönhetem, hogy ma ott tartok ahol...De ne aggódj, ha neked nem segít akkor majd keresünk másikat. Nem mindenki vizuális alakat.
Eszembe se jutott, hogy ilyesmi történhet velem, hogy a stressz le tud küzdeni és a túlvállalásom ilyen szinten visszasülhet. Akármennyire tűnök félénknek és valljuk be, kicsit szerencsétlennek, a legrosszabb kimenetelt csak úgy tudom elképzelni, hogy a stressz előhozza apám jegyeit, a hegyes fogakat, és a dadogásom még érthetetlenebb mértékeket öl, de úgy érzem, hogy képes vagyok rá. Képes vagyok rá, mert így akarom, és csak rajtam múlik, a szüleim ugyan más megközelítésből, de mind a ketten ezt vallják. Egyszerre egy lépés, most az RBF a nagy mumus, aztán jöhet a következő, az egyetemi aplikációk a RAVASZokkal! - A-azért így is egy k-kicsit sértő, hiszen azt jelenti, h-hogy gyereket r-raboltak... - jegyzem meg halkan, persze nem akarok nagyon beleszólni a családi vicceikbe, csak hát... Ez még viccnek is rossz! Pontosan tudom, hogy anyu mennyire szenved attól, hogy egyszer csak eltűntünk és tinédzserként kerültünk elő, hogy rengeteg mindenből kimaradt, pedig hát, ő az anyukánk. Persze nem apa rabolt el minket, csak... csak baleset volt. Lassan szökik a mosoly az arcomra, ahogy beszél hozzám, elmossa a zavart, a kétségbeesést, amivel rejteni szoktam a jeleimet, és még a kezemet sem emelem fel, ahogy a mosolyomból kiderül, hogy a fogaim is hegyesebbé váltak, inkább tűnük ragadozónak, mintsem embernek. - I-igazából... az is vagyok. Anyai ágon örököltem, a-pai ágon pedig, hát e-ezt. - válaszolom, most már bátrabban beszélve erről az egészről. Még Dasie-nek se mutattam meg teljesen magamat, amikor előugrottan a fogaim azonnal eltakartam a számat és le se engedtem, míg el nem tűntek, de Selene olyan kedves, olyan nyílt, érdeklődik és egyáltalán nem akar kicsúfolni nekem pedig... borzalmasan szükségem van barátokra! Az, hogy ennél többet meséljek talán még korai, de azt hiszem, hogy képes lennék rá. - A-abban egészen biztos v-vagyok, hogy m-már nem ugyanazok a k-kérdések. - jegyzem meg, egy kicsit felkuncogva, mert hát biztosan folyamatosan változtatják, hogy ne legyen olyan egyszerű, hogy a diákok bemagolják a kérdéssort, amit az előző évesek lediktáltak és ennyi. - H-hát van számmisztika, r-rúnaismeret, mágiatörténet, a-asztronómia, gy-gyógynövénytan, le-legendás lé-lények g-gondozása, b-bájitaltan... - sorolok lényegében mindent, amihez nem különösebben kell pálcát használni. Talán apától örököltem, aki nem pálcahasználó, de nem különösebben vagyok az a párbajozós fajta, inkább, ahogy a szokásaimat már ő is megfigyelhette, meg ahogy az asztalon heverő könyvek is jelzik, afféle kutatós-könyvmoly, aki az eszére támaszkodik. Még így is, hogy a fél tantervet felsoroltam ott van az arcomon a szorongás, hogy félek, ha egyetlen pálcás tárgyat se veszek fel, akkor kinéznek, vagy nem fogok megfelelni egyik egyetemi szakra se...
Együttérzően bólogatok a hárombetűs rémálom említésére. Annak idején annyira izgultam, hogy lefogytam 3 kilót egy hét alatt, mert nem bírtam enni. Lehet mások örülnének ennek, de arra alig volt energiám, hogy felemeljem a pennát, nemhogy még gondolkozzak is. A gyengélkedőn megoldották a dolgot egy nyugtató varázslattal, de a stressz emléke továbbra is olyan élénken él a fejemben, mintha tegnap lett volna. Egy kissé elkomorulok amikor ennyire komolyan veszi a mondandómat. - Előfordul, de csak nagyon ritkán. Nálunk csak viccként merült fel; ez úgymond egy módja volt a szüleim barátainak, hogy azt mondhassák mennyire nem hasonlítok rájuk anélkül, hogy az sértő lett volna. – Magyarázok és megjegyzem, hogy egy kicsit visszakéne fognom az ilyen kifejezéseket. Amúgy sem illik ilyesmivel viccelni. Egy pillanatra nem értem, amikor felém nyújtja kezét, de automatikusan emelem a sajátomat, hogy kezet rázhassunk. Közben pedig elmerülök abban a furcsa jelenésben, ami végben megy rajta. Nem evilági látvány az biztos. - Nos, nem fogom azt tettetni, hogy nem lenyűgöző a kinézeted. Vagy azt, hogy mennyire megleptél. De egyet biztosan mondhatok; nagyon örülök, hogy megismerhettelek. – Mondom mielőtt elengedem a kezét. - Tudod, eleinte azt hittem, hogy simán Metamorfmágus vagy. Az is elég ritka tulajdonság, de ismerek másokat is, akik képesek lemásolni a velük szemben ülő arcát. – Mesélem neki izgatottan és egyik könyvre támasztom az öklömet, majd arra az arcomat. – Majd egyszer, ha te is szeretnéd elmesélni, szívesen meghallgatnám a történetedet. – Mosolygok rá, de én is tudom, hogy ez nem ma lesz. Ahogy azt is, hogy mennyire nehéz lehet beilleszkedni egy olyan helyre, amelynek lakói nem a legelfogadóbbak… - Mindenesetre tanulnunk is kellene. Tudok esetleg segíteni valamiben? Valamelyik RBF tárgyadból biztos vizsgáztam már. Azt nem garantálom, hogy emlékszem a kérdésekre, de szívesen segítek!
Nem is ismer, mégis olyan kedves és bátorító, és még csak nem is tanár, hogy azt mondhassam, hogy végül is ez a dolga. Teljesen zavarba jövök és megkérdőjelezem azt, amit az elmúlt hetekben tettem, hiszen mióta itt vagyunk Alival és eltemetkeztem a tanulmányaimban folyton azt mantráztam magamnak, hogy bárcsak még a Nezabarban lennénk, bárcsak ne kellett volna soha hátrahagynunk a barátaimat és… és persze Őt. Elkönyveltem ezt a világot maradinak és hidegnek, hogy itt el kell fednem önmagamat, az örökségemet, a dadogásomat, de… De lépten-nyomon arról kapok bizonyosságot, hogy túl korán skatulyáztam. - Ö-ötödik. Nyakamon az Er-erBF v-vizsga. - vallom be kicsit az ajkamat rágcsálva, és már éppen nyitnám a számat, hogy reagáljak az apjára, és hogy hogyan mennének kalandozni, de ekkor felvonja a figyelmemet a szeplőkre, amik abban a szent minutumban élénk türkízkékbe váltanak, így meg aztán ember legyen a talpán, aki komoly arccal ki tudja mondani, hogy jól állnak. - Sz-szeplők? Én s-sajnálom, n-nem akartam… - szabadkozom, pedig még nevet is, egyáltalán nem tűnik úgy, hogy nagyon zavarná, hogy elkezdtem lemásolni, meg sem említi, hogy ez milyen ritka képesség, csak tovább adja a tanácsokat és mesél magáról és bátorít, hogy önmagam legyek. - T-tényleg felmerült ilyesmi? És l-lehetséges? - csapok le azonnal a pletykára hatalmas szemekkel, de hát istenem, tizenöt vagyok, és akármennyire elzárkóztam a normális diákélettől, valahol mélyen vágyom az ilyesmire. Jól esik, hogy ilyen megértő, de egyben kicsit furcsa is, hiszen még csak most ismerkedtünk meg, mégis bizalmat szavazok neki és hirtelen egészen formálisan, kicsit szerencsétlenül meglökve az egyik könyvet nyújtom át az asztal felett a kezemet neki. - A-amara Wilson, örülök, h-hogy ideültél hozzám. - mutatkozok be, miközben a türkíz foltjaim játékba kezdenek az arcomon és felveszik az örökölt jegyeim alakját: jóval nagyobb pöttyök, mint az egyszerű szeplők rajta a szemöldököm vonalán, a szemem alatt egy vonalban, és az ajkam két sarkából a nyakamhoz felé tűnnek el a talárom alatt. A türkíz lassan eltompul és felveszi a természetes színét, ami a gyógyult hegtetováláshoz halványrózsaszín szín. Szégyenlősen pillantok fel rá, és ezúttal annak a tudatában, hogy látja ezeket a foltokat, nem teszek semmit ellene, hogy elpalástoljam.
Elmosolyodok a kérdésére. Olyan kis ártatlan és hitetlen a drága. Jó, mondjuk még fiatal van ideje megtalálnia a hangját. S lehet segíthetek neki ebben. - Pont neked. – Biccentek felé és annyira szeretném, ha egy kicsit jobban bízna magában és legalább egy kis bátorságot szerezne, hogy legalább megpróbálja elérni mindazt, amit szeretne. - A nyolcadikat koptatom éppen. És te? – Az asztalra könyökölve kissé közelebb hajolok, hogy jól halljam. Olyan halkan beszél. Az egy dolog, hogy dadog, azzal meg tudok birkózni, de ha nem is hallom, hogy mit mond úgy nehéz. - Ebben éppenséggel igen. – Rábólintok a dologra, s széles mosollyal folytatom. – De nagyon sok mindenben nem hasonlítunk vagy értünk egyet. Ő imád egyedül utazni és minden féle életveszélyes helyzetbe keveredni. Én is szeretek utazni és veszélybe kerülni, de sosem mennék egyedül, hogyha tényleg nagy baj van, akkor valaki tudjon segíteni. – Miközben mesélem egy igen szokatlan jelenet bontakozik ki előttem; a lány arca fokozatosan változik hozzám hasonlatosan szeplőssé. - Nagyon jól állnak a szeplők. – Dicsérem meg és tényleg, így is gondolom. – Ez is jó példa; se édesanyámnak, se édesapámnak nincsenek szeplőik. Sokan azt hitték, hogy csak úgy elraboltak egy másik családtól. – Elnevetem magam. – Bár ez nem is olyan vicces… - Ami viszont még fontosabb: hasonlíthatsz bárkire, de a végén mégis csak önmagad kell, hogy legyél. A saját legjobb verziód. – Adok még egy utolsó életvezetési tanácsot. Nekem is sok idő volt megtanulni ezeket. Pláne a rengeteg testvér között.
- Ó-ó… i-igen… a sz-szüleimben… - motyogom, kicsit lesütve a szememet, mert az az igazság, hogy mindent, amit valaha tanultam, és minden, ami valaha érdekelt, az igazából aputól jött. Persze amíg távol voltunk, addig se felejtettük el őt, sokszor mesélt anyáról, mit szeret, miket csinál, milyen szabadszellemű és lehengerlő személyisége van és hogy milyen sokan szeretik, milyen gyönyörű a hangja és én… és én egyik sem vagyok, sosem voltam, sosem leszek. Egy kis szürke egérke vagyok az én extravagáns anyukámhoz képest, még úgy is, hogy ha akarnék a világ minden színében pompázhatna a hajam, csak… csak nem akarom! Egészen eltátom a számat, ahogy elkezdi felvázolni ezt az izgalmas jövőképet, van benne minden, kaland, kutatás, híresség, és a tanárlét is, és annyira tökéletesnek hangzik, hogy önkéntelenül is kiszakad belőlem egy ábrándos sóhaj, aztán picit észbekapva fókuszál vissza a tekintetem a lányra. - Ez olyan j-jól hangzik… T-talán tényleg s-sikerülhetne valakinek, d-de pont n-nekem? Te h-hanyadikos vagy? - mutatkozik meg kissé az elveszettségem és a magabiztosságom hiánya ebben az új világban. Pedig ilyen azért sosem voltam, valószínűleg csak az RBF telepedett rám ilyen negatívan, hogy most várják el tőlem, hogy válasszak a tárgyak közül, pedig én majdnem mindegyiket akarom. Nagyot dobban a szívem, amikor azt mondja, hogy nem kell választanom, hiszen csak egy életem van, és szeretnék hinni neki, hinni abban, hogy ez tényleg úgy van, és nem fogok belebukni abba, hogy sokat akarok felmarkolni és közben minden kiszalad az ujjaim között, mint a finom homokszemek. - Ó, d-de akkor te is ha-hasonlítasz az apukádra, azt hittem a-azért m-mondod, mert ti m-mások vagytok. - jegyzem meg, hiszen ezzel egy kicsit félrevezetett. Azt hittem azért jó dolog, hogy hasonlítunk, mert van, akik nem, és mondjuk ők balhésabbak, és ő is mondjuk ilyen. Túl nagy következtetést vontam le túl kevés információból, és most kicsit lesütve a tekintetemet gondolatban jól le is korholom magamat. Most, hogy a könyvemet becsuktam és jobbára a pilláim alól a vörös lányt nézem, akaratlanul is megragadják a tekintetem a szeplői. Ahogy belemerülök a tanulmányozásába az arcomon kiütköznek a szerintem nagyon is csinos bőrhibák, amiket pedig tudom, hogy vannak olyan lányok, akik ahogy csak tudják, elsminkelik. Ahogy én se szeretem, ha apa faji jegyei kiütköznek, most mégis megfeledkezve magamról, öntudatlanul másolom le a szeplőket az egész arcomra.
- Jó érzés, ha van valami közös a szüleidben és benned. – Biccentek rá. Apukámmal volt mindig szorosabb a kapcsolatom, annak ellenére, hogy anyukám nevelt fel és töltött velem több időt. Apa ritka vacsora vendég volt. A munkája, az életstílusa és a személyisége miatt is. Nem volt apa típus, akkor lettünk jóban, amikor rájött, hogy mennyire hasonlítunk. A veszélyérzet sosem tartott vissza egyikünket sem, hiszen a kíváncsiság nagy úr. Bár ő Griffendéles volt pontosan ezért. Én még mindig többre értékelem a lojalitást minden másnál. Apám felé, akiről mindenki lemondott, anyám felé, aki már nem is önmaga. A testvéreim felé, akik sosem voltak igazán a családom. Még az egyetlen komoly ex pasimról sem tudnék soha rosszat mondani, pedig a legnagyobb szükség idején hagyott egyedül. - Ezeket mind megvalósíthatod. Szépen tanulsz tanárnak, aztán elmész egy világkörüli útra, közben kutathatod a nyelveket vagy a varázslókultúrákat, sőt akár könyvet is írhatsz! És amikor kicsit megpihennél haza jössz, vagy ahol akarsz letelepszel és tanár leszel. – Vázolom fel az elképzelésemet. Hogy miért sikerült ilyen lelkesen? Nos, nagyon hasonló terveim vannak, édesapám nyomán. Bár én nem tervezek minden szegről végről hazahozni egy gyereket…De nem mondom, hogy elzárkózom a lehetőségtől. Igyekszem kontrollálni a hangomat, a nagy lelkesedés ellenére, nem akarok ujjat húzni a könyvtárosnővel. – Nem kell egy dolgot választanod. Csinálhatsz több mindent is, hiszen csak egy életed van arra, hogy mindent kipróbálj, ami érdekel. - Remélem egyszer az leszek, mint apukám. Egyelőre, csak tanulok. – Vonok vállat kissé szégyenlősen. Jó lenne már ott tartani, hogy büszkén ereklyevadásznak hívhatom magam, de ez még idő. És fájdalom, veszély, megpróbáltatás, titkok, elszalasztott vacsorák és minden más, amitől ez a szakma gyönyörű lesz. S én semmiért sem cserélném el az utat, amit választottam magamnak.
