2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A családom mindig is nagy hangsúlyt fektetett az oktatásomra. Úgy értem, egyszerűen természetes alapelvárás, hogy a család minden tagja magasan képzett legyen, ami az irodalmat, művészeteket, történelmet, sőt még a tudományt is illeti. Emellett igen fontos a megfelelő etikett, illem, és megjelenés. Minden rendezvényen. Mondjuk úgy, hogy így könnyebb kapcsolatot teremteni a társadalmi elit rétegeivel. Akikhez mi is tartozunk, és akikből élünk tulajdonképpen. A húgom szerint ez roppant unalmas, és én is az vagyok. Ő azonban nem értheti, hogy gyerekként sokszor én is sokkal szívesebben mentem volna vele játszani, valami számára is sokkal izgalmasabbat csinálni, minthogy a könyvek fölött görnyedve a francia reneszánsz költök verseit biflázzam, vagy éppen az angol uralkodóházak trónörököseinek nevét, és uralkodási sorrendjét. Talán azt hiszi, hogy gyerekként nem voltak saját álmaim, de az igazság az, hogy ahogyan felnőttem meg kellett tanulnom lemondani az ilyen gyerekes képzelgésekről. Na nem panaszból mondom mindezt. Megtanultam ebben, és ezzel élni. Mindenem megvolt gyerekként, amiről a legtöbben csak álmodnak. Éppen ezért a legtöbben nem is látnak belém többet, mint az elkényeztetett gazdag olasz ficsúr sztereotípiáját. Tudjátok azt, aki elsuttog egy szép vers idézetet egy lánynak, hogy ágyba vigye, majd másnapra már más lánnyal teszi ugyanezt. És be kell vallanom, hogy hormonoktól túlfűtött kamaszként tényleg ilyen voltam. Erről pedig még most is számos pletyka keringhet. Amit úgy őszintén szólva nem is bánok. Ha beszélnek rólad, azt a magad hasznára fordíthatod. Mostanra azonban kicsit meguntam ezeket a játékokat. Ha valami mást akarsz, akkor neked magadnak is valami mást kell mutatnod. Most azonban csak egy Abszol-úti kis mellék utcában lévő apró galériát látogatok meg. Időről-időre feltörekvő fiatal művészek is állítanak itt ki. Szóval kíváncsi vagyok a mai rendezvényre. Ki, és mivel mutatkozik be vajon? Ami a megjelenésemet illeti, ma egy kicsit engedtem a szigorú szabályokból, és a kicsit lazább elegancia jegyében legalább a nyakkendőtől megszabadultam. A teremben sétálva végül egy igen csinos lány mellett állapodok meg, az egyik festményt fürkészve. - Érdekes kép. Érzelmes. Mit gondol róla? - pillantok egy kedves, és barátságos mosollyal a lány felé. Nincs ebben semmi tolakodó, vagy bármilyen szándék. Legfeljebb egy talán érdekesnek ígérkező beszélgetésé. - Paulo di Nardi, szolgálatára kisasszony. - mutatkozom még be, talán egy cseppnyi régies lovagiasságot belecsempészve a mondatba. Noha az arcomon továbbra is egy kedves, érdeklődő félmosoly féle játszik, miközben hol a lányra, hol az előttünk lógó képre pillantok.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
- Jól van. A Mamával is mindent megbeszéltünk. - mosolyodom el, de azért egy csepp szomorúság vegyül a pillantásomba. Azért mégis csak hiány a Mama, és nem arról van szó, hogy nem mutatom ki, vagy próbálom elnyomni magamban, hanem inkább próbálok nem gondolni rá, akkor azért sokkal könnyebb, mintha azon járna az eszem, hogy sose láthatom már többet, nem hallhatom a hangját és nem ölel már meg. Egy pillanatra aztán talán nem is csoda, hogy hirtelen közelebb lépek és átölelem Apuci derekát. Nem viszem most túlzásba, pedig szeretek odabújni azokhoz, akik fontosak nekem, de ez most csak egy pillanat, hiszen sok dolgunk van még. - Megy is neked, nagyon finomakat sütöttél nekünk is mindig! - mert hát azért a Mama is néha befogta a konyhába és én is szerettem vele együtt sütögetni, még ha kicsit is voltam, ezért olyan sok dolgot még nem csinálhattam én, de aztán idővel egyre több mindent próbálhattam ki én is. Biztosan majd a cukrászdában is egyre több mindent tanít meg nekem és kíváncsi is vagyok, aztán majd kiderül, hogy ez hosszú távon is megmarad-e, vagy sem, hiszen a Roxfortban majd nagyon sok újdonságot fogok látni és a nagyrészéről még fogalmam sincsen jelenleg. - Az én pálcámat majd kipróbálhatod, ha akarod! - ajánlom fel egyből, bár nem tudom, hogy ez buta ötlet, mert esetleg baj is lehet belőle, ha olyasvalaki próbál varázsolni, aki nem ért hozzá, főleg hogy egyelőre még Alex és Dany se hozhatja helyre a kárt, ha valami rosszul sikerül, hiszen egyikük se varázsolhat még otthon, de hát én még nem vagyok elég nagy ahhoz, hogy egyből az esetleges hátulütőkre gondoljak. De persze azt is értem, amit mond, bár néhol kicsit elkerkerekedik a szemem. Fura dolog azt hallani, hogy egy bot, még ha mágikus is képes ragaszkodni valakihez, akié, hiszen még csak nem is látja! - Akkor olyan, mint a mesékben a szirének? Olvastunk róluk a Mamával, de ők nem valami kedvesek. Akkor Alex anyukája is biztosan azért nem kedves. - mondom kissé talán okoskodva, mert hát Dany mesélt Alex anyukájáról és abból látszott, hogy ő nem olyan, mint a Mama volt. Nem fontos neki a saját gyereke és egyáltalán nem kedves vele. Biztosan nem főzött neki meleg kakaót, amikor beteg volt és nem hagyta, hogy vele aludjon, ha félt az árnyékoktól kiskorában. - Akkor jó! Remélem, hogy tényleg nem lesz baj. - mosolyodom el végül és simán elhiszem, amit mond és hát remélhetőleg tényleg nem lesz olyan, aki kinevet majd, mert nem ismerem még a varázsvilágot. - Jól van, menjünk, hiszen már vár a cicám is! - mosolyodom el szélesen és gond nélkül megfogom Apuci kezét, hiszen itt olyan sokan vannak, hogy jobb is, ha még esélyt sem adunk arra, hogy esetleg elkeveredjek.
Mindig is sejtettem, hogy egy idő után eljön az a pillanat, amikor Alba már nem mindent hisz el számomra. Ez bizonyos szempontból jó, hiszen innen tudom, hogy lassan felnyílik a szeme a világgal kapcsolatban, de kissé rossz érzés tudni, hogy az a kicsi lány, akit megismertem, nemsokára felnő. Van ugyan még pár évünk addig, de az is annyira hamar elröppen, hogy az valami hihetetlennek tűnik. Elvégre, már Alex is tizenhat, mi több, márciusban tölti a tizenhetet, lassan felnőtt nő. Egyiküket sem szeretném még elengedni, de muszáj lesz. Habár, Alba esetében egy kis ideig még élvezhetem a gyermeki bájt. - Ez kedves tőled - mosolyodom el a szavai hallatán. - De egyébként nekem mindent elmondhatsz, amit csak szeretnél - teszem azért még hozzá, még mielőtt azt hinné, hogy a tapintat nevében semmit se beszélhetünk meg egymással. - Bármit, amit csak gondolsz vagy a szívedet nyomja, rendben? - tekintek rá barátságosan. Szeretném, ha nem távolodna el tőlem. - Mindegy, mennyire fájna, akkor is megoszthatod velem. Hiszen itt én vagyok az, akinek figyelnie kell rá és az érzelmeire. Az anyja meghalt, én pedig fogtam magam és kiragadtam a jól megszokott környezetéből. Bár, tény ami tény, még így járt a legjobban. Nem akartam, hogy ismeretlen emberek vegyék körbe. Nem, akkor inkább maradjon mellettem. Még abban az esetben is, ha ez azzal járt, hogy egy hatalmas titkot kellett megosztanom a családommal. - Ennek nagyon örülök - csillan fel a tekintetem, hiszen azért tényleg nem állt szándékomban a cukrászdát olyasvalakinek átadni, aki nem a család tagja. Nem szeretném ugyan erőszakkal ebbe az irányba terelni Albát, de ha már most érdekli a téma, akkor van számomra még remény. És igen, vagyok annyira ügyes, hogy úgy ismertessem meg vele a fortélyokat hogy közben élvezze is a dolgot. Az első benyomások nagyon fontosak, minden tekintetben. Jelenleg tehát Alba az egyetlen reményem arra, hogy a Maroni-család birtokában marad az üzletünk. - Eleinte ellenkeztem - csóválom meg a fejem. - Később azonban felnőttem, megkomolyodtam és egyébként is... Mindig is szerettem sütögetni otthon a családnak, jó is voltam benne, szóval úgy döntöttem, kipróbálom a dolgot. Utána pedig megszerettem és ott is ragadtam. Nem bántam meg. Időközben természetesen akadtak dolgok, melyek ebbe az irányba mozdítottak, de hát Alba még kicsi, nekem pedig tényleg nem áll szándékomban a kelleténél több részletet megosztani vele. Nem szeretném, ha még több halálról kellene tudomást szereznie. Maradjon meg annak, aki jelenleg is. Egy ártatlan, édes kislánynak. - Igen, valami ilyesmi a lényege - nevetem el magam, hiszen Alba a fején találta a szöget. Rendben, tudomásom szerint nem csupán ennyiből áll a dolog, hiszen rúnákat is használnak meg bonyolult igéket, de hát ebben én se látok bele igazán és mégis miként magyarázzam el ezt akkor egy tizenegy éves kislánynak? - Nem, még nem próbáltam, de elvileg akadnak olyan muglik is, akik bizonyos - nagyon alap - bűbájokat képesek végrehajtani. Egyet-kettőt talán, de az is csak ritkán sikerül számukra. Persze, ez csak egy gyerekes legenda, nincs sok alapja - teszem azért még hozzá. - És egyébként is: a pálca ragaszkodik a tulajdonosához, ritka az, amikor más kérését is teljesíti. De ezt majd neked is lesz alkalmad megtapasztalni - fejezem be a szavaimat. Igen, kétségtelenül akad majd olyan helyzet, amikor neki kell más pálcáját használni, hiszen nálunk ezzel nyitottak a bűbájtan órán. Pálcát kellett cserélnünk másokkal, hogy megtapasztaljuk, mennyire is szeszélyes egy ilyen döntés. A lehető legkönnyebb varázslat se ment zökkenőmentesen. Volt egy-két fadarab, amely teljesítette más kérését is, de a többség beadta az unalmast. Ez csak egy kis lecke volt számunkra, semmi több, de annyit elértek vele, hogy ne akarjunk a másik pálcájával bohóckodni. - Az anyja véla - felelem. - Kivételes szépségű nő és képes pillanatok alatt elcsavarni a férfiak fejét - dörmögöm. Hát igen, ezt kissé szégyellem, bár Alba még aligha értheti, miről is van szó. - Én nem vagyok véla, szóval Alex csak részben az. A különleges szépség megvan nála is, de ő nem képes annyira befolyásolni másokat. Mondanám, hogy hála az égnek, de azt hiszem, ennyi magyarázat bőven elég a lányom számára. Kétlem, hogy nagyon lekötné a téma, a vélákat pedig lesz alkalma behatóbban megismerni az iskolában. Alex negyedikben fél évig tombolt azon, hogy mégis mi a fenéért veszik őket egy kalap alá a mágikus lényekkel, amit egyébként teljes mértékben megértek, de őszintén... Ők nem hétköznapi teremtmények. Nem csoda hát, hogy néha-néha szóba kerülnek a tanórákon, mint tananyag. - Nem - hazudom szemrebbenés nélkül. Remélem ugyanis, hogy Dany nem hagyja, hogy Alba ilyen helyzetekbe kerüljön. És talán ő nem jár úgy, hogy a süveg a mardekárba osztja be. - Vannak olyanok, akik mugli születésűek, lesznek ott sokan rajtad kívül is - osztom meg vele ezt az információt. - Mi több, már egyre ritkábbak azok, akiknek szinte minden felmenőjük varázstudó - egészítem még ki a mondandómat. - De most siessünk, még sok a dolgunk - fogom meg a kezét. Menet közben választ adok minden kérdésére, most viszont még be kell térnünk egy-két helyre annak érdekében, hogy mindent megvehessünk...
Elnevetem magamat a kérdésére, főleg ahogyan lebiggyeszti a száját, mert azért látom rajta, hogy csak játszik és nem komolyan veszi rossz néven, hogy egy idő után már nem vettem teljesen komolyan, hogy ez tényleg igaz. Aztán azért huncut mosollyal megvonom a vállamat. - Egy idő után már nem annyira, de nem akartalak megbántani Apuci. - mondom őszintén. Na igen, lehet hogy gyerek vagyok, de azért én is tudom, hogy másokat mivel lehet megbántani. A Mama úgy nevelt, hogy figyeljünk mások érzéseire és bár nem mindig sikerül tökéletesen, de azért igyekezni szoktam. Meg aztán Apuci olyan keveset volt nálunk, hogy amikor igen, akkor nem akartam, hogy esetleg rossz kedve legyen. Örültem, hogy velem foglalkozik és nem akartam volna, hogy esetleg azért ne akarjon velem tovább sütögetni, mert nem hiszem el a szeretet és boldogság hozzávalókat. - A nagyi anyukája? - kerekedik el a szemem, hiszen az olyan őrülten távoli dolognak tűnik. Nagyszülők, akiket nem ismertem, vagyis hát dédnagyszülők ugye. - Lehet, hogy érdekelni fog. - mosolyodom el, hiszen már Danynek is mondtam, hogy érdekel engem ez a sütikészítés, mert nagyon szeretem a sütiket. Aztán persze sose lehet tudni, hogy nem változik-e a véleményem, főleg ha abban a Roxfortban majd mindenféle érdekes, különleges dolgokkal szembesülök, amikről egyelőre még sejtelmem sincsen. - Te mikor döntötted el, hogy ezzel akarsz foglalkozni? - fecsegek tovább, miközben végzünk a ruhaüzletben is lassan és tovább állunk, hogy hamarosan már a pálcákról faggassam. Olyan fura elképzelni, hogy egy kis bottal fogunk majd hadonászni és úgy tudunk varázsolni. Még azt se tudom hogyan úsztam meg pontosan a balesetet, de eddig akárhányszor erről kérdeztem bárkit valahogy csak ködös válaszokat kaptam, ezért nem firtatom. Biztosan az is mágia, beszéltek valami spontán dologról is már, de még mindig kicsit furi nekem az egész. Biztosan eltart egy ideig, amíg megszokom majd. - Hű! Nem is tudtam, hogy ez így működik. És akkor valaki ezeket összerakja és beletesz valamit a belsejébe és attól lehet vele varázsolni? Te már próbáltad, hogy nem tudsz-e? Vagy csak boszorkányok és varázslók tudnak? - alig nézek most körbe, csak rá figyelek elsősorban és persze folyamatosan kérdezek. Az biztos, hogy az iskolában is lehet, hogy lesz, aki majd nehezen visel engem, tanárok is akár, hiszen azért mindig kimondom, ami eszembe jut és ha valami nem világos, akkor bizony kérdések özönlenek. Kíváncsi természetem van, a Mama erre mindig ezt mondta. - Vélaszármazék? Ez mit jelent? - ráncolom kicsit a homlokomat, hiszen elég furán hangzik, meg akkor lehet hogy azért olyan undok? A természetéből adódik? Esetleg félti a haját, hogy másik kitépkedik, hogy beletegyék egy varázspálcába? Ezt igazából megértem. Én se akarnám, hogy a hajamat valamibe beletegyék. - Szeretném! Félek, hogy ha odamegyek és semmit nem értek, akkor majd... kinevetnek. Nem fognak? - bár bátor vagyok általában, de azért mégis csak van bennem egy kis félsz, hogy esetleg mégis csak kellemetlen helyzeteket szülhet, ha majd csomó mindent ismeretlen és új lesz nekem, ami azoknak teljesen általános és szokványos, akik eleve ilyen világban nőttek fel. - Persze, hogy segítünk majd! - vágom rá gyorsan. Azért örülök, hogy nem zavarja őt, hogy ő nem tud varázsolni, bár lehet, hogy csak azért mondja, hogy ne érezzem rosszul magamat. Azért én lehet, hogy nem örülnék hasonló esetben, bár ha választanom kellene, hogy boszorkány vagyok, vagy hogy anya nem hal meg, akkor nem is kérdés, hogy lennék én is inkább sima mugli. - És én hogyan lettem boszorkány, ha a Mama és te sem vagytok azok? - kérdezem még, hiszen ez még ott motoszkál a fejemben egy ideje. Mert hát Dany apukája is varázsló, meg Alex anyukája is boszorkány, ha jól tudom, tehát csak én vagyok ilyen fura kakukktojás ezekszerint.
Nem értek a lányok lelkivilágához, pont ezért annyira megterhelő számomra, hogy Albát és Alexet kibékítsem egymással. Az egyik még kislány, a másik pedig immár bőven a tizenhatodik évében jár, ami ugyancsak rá tesz még egy lapáttal a viszonyukat illetően. Ráadásul, Alex rettentő konok és makacs személyisége se könnyíti meg a helyzetem. Mintha csakazértse-alapon nem lenne hajlandó elfogadni a tényt, miszerint van egy féltestvére. Mindenesetre, az számomra ad némi bizakodásra okot, hogy mindketten szeretnek szépek lenni. Na, nem a fiúk szempontjából, de a közös hobbi lehet jó békítő. A srácokat elkergetem. Könyörtelenül és puskával. - Ezek szerint nem hitted el a szeretet és boldogság receptet? - biggyed le a szám széle némileg játékosan, mintha bánnám a dolgot, habár egyáltalán nem így van. Alba okos, ennek pedig kifejezetten örülök. - Tudod, ezek a receptek már hosszú évek óta a családban vannak. Még a nagyi anyukája írta le őket - mosolyodom el. Igen, még a birtokomban van az a kis füzetecske. Ütött-kopott jószág már, de én annál nagyobb gonddal őrzöm. A családunk szempontjából ugyanis nagyon fontos. - És igen, ha nagyobb leszel, mindent elmondok, amit csak tudni szeretnél - biccentek egyet. - És ha esetleg érdekel majd a dolog, akkor akár tanulhatsz is tovább ebben az irányban - teszem azért még hozzá, hátha Albát már most lázba hozná az ötlet. Ez természetesen még semmit se jelent, de tényleg nem áll szándékomban eladni az üzletet, ha egyszer annyira megöregszem, hogy már nem leszek képes továbbvinni. Ez a cukrászda már a családunk tulajdona generációk óta, Alex pedig hallani se szeretne arról, hogy ő ott robotoljon, bármilyen minőségben is kellene tennie azt. Alba tehát az egyetlen reményem, akit esélyesen képes leszek ebbe az irányba terelni. Erőltetni nem fogom, de ha már érdekli a dolog, félig nyert ügyem lehet, mert fogékonyabb rá. Örülök, hogy tetszik neki a ruha és ezt a tudtomra is hozzá. Mindig is szerettem volna jó apuka lenni, habár elég gyakran éreztem azt, hogy ez nem igazán megy nekem. Az én múltammal elég bonyolult ez a szerep. A felelősség sose volt az asztalom... Alexet az anyja neveli, nálam csak a szüneteket tölti, de Alba... Nos, érte minden szempontból én felelek, ez pedig kissé megrémít. Főleg a vele történtek miatt. De az tényleg boldogsággal tölt el, hogy legalább ennyit bele tudok csempészni a napjaiba. - Nem, nem mind egyforma - csóválom meg a fejem. - Külsőleg akad ugyan hasonló, de a mag, amely a pálcád alapját adja... Rengeteg mágikus lény él a világban, amelyeknek a szőrét egyesítik néhány, mágikus tulajdonsággal rendelkező fával - magyarázom lelkesen és csillogó tekintettel. Egy időben ugyanis rettentő módon érdekeltek a varázspálcák és pár hónapig komolyan azon agyaltam, hogy Ollivander nyomdokaiba lépek. Végül győzött a cukrászda, habár még a mai napig érdekel a pálcák világa. - Egyszarvú szőr, vélahaj, főnix toll. Apropó, tudtad hogy Alex vélaszármazék? - hozom szóba. - Nem tiszta vérű ugyan, de az ő hajszála is rendelkezik némi apró mágiával. Nem olyan erősen, mint egy tiszta vérű véláé, ezért se aggódom hát azon, hogy Alba marokszámra tépné ki a nővére hajszálait, hogy azokkal turbózhassa fel a pálcáját. - Nem vagyok ugyan szakértő a témában, de mindegyik ház az alapítójáról kapta a nevét. Hugrabug Helga a hugrabugé, szóval róla nevezték el - felelem, arra azért kínosan ügyelve, hogy ne mondjak a kelleténél több információt számára. Gyanús lenne, ha mugli létemre kenném-vágnám a mágikus világot, Alba pedig nem ostoba. - Ha szeretnéd, megvehetem neked a Roxfort történetét, abban a könyvben sok mindenre választ kaphatsz - vetem fel az ötletet. Azt hiszem, annak idején Danynek megvettem, habár ebben azért nem vagyok teljes mértékben biztos. - Én így nőttem fel, szóval ne aggódj, nem érzem magam kellemetlenül miatta - csóválom meg a fejem. - És, ha elég nagyok lesztek, gondolom, fogtok segíteni számomra, ha esetleg valami bonyolultabb dolgot szeretnék megoldani, igaz? - pillantok le Albára. - Néha minden sokkal könnyebbnek tűnik mágiával, de hidd el, nem véletlenül kell megtanulnod a használatát. Ennek is lehetnek hátulütői. Hiába egyszerűbb az élet egy pálcával a kezedben, ha közben a hétköznapi dolgokban nem találod fel magad. Vannak betegségek, amelyek a viselőjük mágikus képességeit nullázzák le egy időre, akkor pedig meg kell tanulnia mugli módjára feltalálnia magát. Ez könnyűnek hangzik ugyan, de még véletlenül sem az egy varázshasználó számára.
Azért erre már kissé szkeptikusan szökken fel a szemöldököm, hiszen Alex mindig rettentő undok velem, pedig én nem tettem ellene semmit, amivel ezt érdemelném, habár úgy látom ő szinte mindenkivel az, szóval nem csak rám pikkel, hanem mintha az egész világot utálná. Azért lehet, amit Dany mondott az anyukájáról vajon? De nem pont azért kellene másokhoz ragaszkodnia, mert az anyukája nem túl kedves? Nem nagyon értem én ezt. - Az jó lenne! Dany azt mondta, hogy idővel majd lehet, hogy nekem is elmondod a titkokat, mert hogy vannak titkok a receptekben. Amikor a cukrászdában voltunk, akkor mesélte. Tényleg elmondod majd nekem is őket? - kérdezem lelkesen, mert hát akkor is volt, hogy Apuci sütött, amikor nálunk töltött egy kis időt, és akkor is volt, hogy segítettem neki, de mindig azt mondta, hogy a sütik titka egy kis szeretet és egy csipetnyi boldogság. Én meg persze ezt teljesen komolyan is vettem mondjuk még hat évesen, de most már azért vagyok annyira okos, hogy tudjam, hogy azért más is kell egy sütihez, nem csak pusztán a szívünket-lelkünket beletenni. És ez a karácsonyi rejtegetés is nagyon jól hangzik, ez látszik is rajtam. Egész jó ez a mai nap, nem is gondolok rá, hogy mindez azért van, hogy ne legyen rossz kedvem a Roxfort miatt, ahová muszáj mennem. A felnőttek azért nagyon trükkösek tudnak lenni, ami a figyelemelterelést illeti. - Az jó lenne! Nagyon szép ez a ruha! - és tényleg különleges is. Bár csak láthatnák a barátaim is odahaza... de hát nekik nem mesélhetnék úgy sem az iskoláról, azt már az elején elmondták, hogy ez teljességgel tilos és szabályellenes, hogy az titok, hogy boszorkány vagyok. Bár ez még mindig olyan furán hangzik, hiszen a mesékben a boszik általában csúfak és gonoszak, én pedig egyik se vagyok. - Akkor jó, remélem, hogy tényleg könnyű és szép varázspálcám lesz, vagy mind egyforma? - igazából még nem néztem meg se Danyét, se Alexét, gondolom főleg azért, mert nem használhatják otthon, szóval nem is nagyon mutogatják. Az azért megnyugtat, hogy szerinte is Danyvel kerülök majd egy házba, abba a fura nevűbe, bár Apuci nem javítja ki, hogy rosszul ejtem a nevét. - És honnan kapta a nevét ez a Hubragug...bug.. hogy is van? Olyan bonyolult és fura nem? - bár ő biztosan nem tudja annyira, hogy ha nem odajárt. Vajon neki nem lehet ez nagyon furcsa helyzet, hogy ő nem tud varázsolni, mi meg igen? Így aztán nem csoda, hogy amikor kilépünk az ajtón és elindulunk a következő bolt felé nem tudom megállni, hogy ne érkezzen egy újabb kérdés. Ez van, ha az ember lánya kíváncsi és minden új neki. Folyton eltátom a számat így is, ha csak kilépünk az utcára, vagy belépünk egy boltba és azt hiszem ez egy ideig még biztosan így is lesz. - Te hogy szoktad ezt meg Apuci? Nem rossz, hogy mi tudunk varázsolni, te meg nem? - kérdem meg végül nyílt őszinteséggel, hiszen fogalmam sincs róla, hogy valójában ő is tud, csak nem akar és hogy ezt senki se tudja róla. Azért mégis csak furi, hogy minden rokona varázsló, még Dany apukája is, az a fickó, aki tanár és biztosan nagyon nem kedves alak, ha így viselkedett Danyvel, de még ő is tud varázsolni. Apuci viszont nem. És ha már otthon is varázsolhat Alex és Dany, vajon nem lesz belőle gond? Mármint Alex most is folyton rossz dolgokat csinál, akkor mi lesz még később, ha Apuci már meg se tudja állítani, mert azt varázsol, amit csak akar?
Néha azért nekem is eszembe jut Alba anyukája... Volt egy időszak, amikor komolyan azt hittem, hogy képes lennék vele akár komolyabb kapcsolatra is, de végül - mint Emmának is említettem a nyár folyamán - nem pont úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Nem igazán működött köztünk ez az egész, hiszen mindkettőnknek valami teljesen másra volt szüksége. És ezért se igyekeztem találni magam mellé soha senkit sem, noha Alba számára talán jót tenne egy újabb anyuka. Sőt, talán még Alex is lehiggadna kissé. Lydia nem pont a legjobb anya a világon, ezzel én is teljes mértékben tisztában vagyok. - És egyszer talán egyszerre viszlek el téged és Alexet - mosolyodom el a lelkesedése láttán, habár nem vagyok biztos teljes mértékben abban, hogy ez olyan jó ötlet lenne részemről. Mégis, az Alba és Alex közti ellentétet valahogy szeretném megszüntetni, hiszen mindkettőt végtelenül szeretem. És igen, valahol mélyen abban is reménykedem, hogy idővel jó testvérek lesznek majd. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy a pénz nem feltétlenül boldogítja az embert, de abban igaza van Albának, hogy igenis szeretném betölteni a benne keletkezett űrt, amelyet nagy eséllyel az anyja hiánya okozott. Egyelőre ezzel a kis látogatással szeretném ezt elérni, hogy az iskolában elmondhassa, ő is az apjával jöhetett ide. Így talán egy fél fokkal könnyebb lesz számára ez az egész helyzet. Hiszen a legtöbb gyereket az anyja is elkíséri az első útjára és annak idején láttam azt is, hogy Dany és Alex mennyire csalódott volt, hogy nem tartottam velük. Alba esetében már tényleg nem áll szándékomban hibázni. - Persze - bólintok egyet a kislány kérdése hallatán. - Miért ne? - nevetem el végül magam. Azért igen halványan bár, de megcsillan bennem az a remény, hogy esetleg idővel mégis átveszi tőlem valaki a cukrászdát. - És, ha gondolod, megtaníthatlak egy-két egyszerűbb receptre is, ami a süteményeket illeti - jegyzem meg. Van pár alap darab, amit egy tizenegy éves is könnyedén elkészíthet, ha szeretne és van mellette felügyelet. Hátha sikerül lelkesednie is majd a dolog iránt. - Igen, mint a húsvéti ajándékokat - erősítem meg a feltételezését. Alex és Dany majd fellökik egymást, amikor nekiindulnak, amin én - személy szerint - elég jól szoktam szórakozni. És igen, ők is képesek még lelkesedni ezért a karácsonyi hagyományért, hiába nagyobbak már, szóval Alba bizonyára különösen élvezni fogja. - Nagyon szép vagy benne - szólalok meg, amint kilép az öltözőfülke ajtaján és körbefordul. - Ha szeretnéd, csinálhatunk otthon rólad pár képet benne - ajánlom fel, habár én is szeretném megörökíteni a mai napot. Alexről elég kevés képem maradt ebből a korából, Albáról akad néhány régebbről, de róla sem túl sok. Mivel itthon senki se tudott róla, így nem mertem tömegével hazahordani a képeket. Barcelonában pedig lelkierőm nem volt bemenni a házba, összeszedni a holmijait. Egyenesen Rómába mentünk, hiszen nem szerettem volna még őt is sokkolni azzal, hogy elrángatom abba a lakásba. Majd valamikor erőt veszek magamon és elmegyek értük. Talán a következő szabadnapomon. - Nehéz? - pillantok le csodálkozva rá, amikor felteszi a kérdést, majd folytatom: - Igazság szerint, nem tudom - Dehogynem. - De nem hiszem, hogy annyira nehéz lenne, ha valóban ő választ téged - vonom meg végül a vállam. - És igen, szerintem is oda fogsz járni - mosolyodom el. - A süveg személyiség alapján dönt és nálad biztos vagyok abban, hogy a hugrabugba mész majd. Alexnél a griffendélre tippeltem anno, minden más házat élből kizártam, így eléggé meglepődtem, amikor Daniel megírta, hogy a mardekárba került. Kissé talán féltettem is, de - látszólag - sikerült ott is megtalálnia a helyét. Számomra legalábbis nem mutatja, hogy bármi baja lenne azzal a házzal. Időközben kinyitom az ajtót és Alba nyomában lépek ki rajta. A ruhák ezek szerint megvannak, most pedig sétálunk egy kicsit.
Igazából próbálok nem gondolni arra, hogy a Mama meghalt és úgy egy kicsit könnyebb. Nem hiszem, hogy az lenne a jó, ha folyton csak búskomoran üldögélnék, azt a Mama se akarná szerintem. A lehetőség viszont még inkább felvillanyoz, hogy nem elég, hogy lehet egy macskám, Apuci akár még szépségszalonba is elvinne. Azért ez elég nagy dolog! - Tényleg? Az olyan jó lenne! A Mamával voltam már, és szeretem, amikor a hajamat csinálják. - lelkesedem be és abban biztos lehet, hogy innentől ezt már nem nagyon fogom elfelejteni, és amíg el nem megyünk, addig nyúzni fogom majd miatta. Azért a jó dolgokat könnyen megjegyzi az ember és biztosan most Apuci is úgy van vele, hogy inkább jó emlékeket akar nekem csinálni, hogy ne legyek szomorú. A ruha is jó dolog, a plusz jelmez és a többi. Már nem is nagyon gondolok arra, hogy félek kicsit attól az iskolától, hiszen a végén még az is jó lesz, ahogyan az új család és a költözés is. Végülis azt hiszem még meg is szeretem ezt az új helyzetet, kivéve persze Alex dolgait, de őt meg próbálom elkerülni majd az iskolában is. Végülis ott lesz Dany, ha gondom lesz, majd őt keresem meg, Alex úgyse segítene. Remélem, hogy én is abba a házba kerülök majd, mint Dany is. - De jó! Szeretném igen! Még sose csináltam jászolt. Majd felöltöztethetem én a figurákat? - lelkesedem be újra, és már most kezdem várni a karácsonyt, pedig az még nagyon odébb van, hiszen még csak a nyár végét tapossuk. Biztosan szokatlan lesz az első karácsony a Mama nélkül, de ebbe most nem gondolok bele, majd lehet, hogy akkor fog rámtörni jobban a hiányérzet. Mi mindig összebújva néztük meg a karácsonyi meséket is, de ez most sajnos elmarad és már örökké. - Akkor meg kell majd keresni őket? Tetszik! Szeretek keresni! - bólogatok lelkesen, elképzelve ahogyan keresgélünk, rohangálunk és túrjuk fel a lakást, hogy megtaláljuk az elrejtett ajándékokat. A mézeskalács ház ötletére a végén már egészen eltátom a számat, amikor az is felmerül, hogy egy kész várost is csinálhatunk akár. - Igen! Csináljunk egy egész várost! - csapom össze a kezeimet, miközben még mindig próbálom a ruhákat is nézegetni közben, bár bevallom azért nem egyszerű kétfelé figyelni egyszerre. Túlságosan elvonja most a figyelmemet a lehetősége, hogy ennyi minden lesz majd karácsonykor. - Igen, ezt szeretném! - akasztok le végül egy szép rózsaszín darabot, ami ahogy hozzáérek egyből elkezd színt váltani. Pont ezért tetszett meg annyira, no meg mert még csillog is, kicsit mintha olyan fémes színe lenne. Nagyon különleges. Leveszem hát, hogy elsiessek vele a próbafülkébe és megnézzem, hogy jó-e. Már a csini ruhában lépek ki, hogy megmutassam Apucinak is. - Szerinted is csodás? - fordulok körbe. Látszik rajtam, hogy legszívesebben le se venném, pedig tudom, hogy kell és hogy ki is kell még fizetni, de nagyon tetszik. Persze elég lesz majd említeni a macska kérdést, úgyis simán elvonja majd a figyelmemet a ruháról, főleg hogy még kellenek könyvek is és még Dany azt monda, hogy most fogjuk megvenni az első varázspálcámat is. - Apuci? Varázspálcát választani nehéz? Dany azt mondta, hogy a pálca választja a boszorkányt, de ez olyan furán hangzik így. És... és szerinted én melyik házba kerülök majd? Szeretnék Danyvel abba a Hubragugba menni. - ered meg újra a nyelvem, amikor már visszaöltöztem és Apuci kezébe nyomom a ruhát, amit választottam. Persze nem sikerül jól kimondani a Hugrabug nevét, de hát még tanulom ezeket és kicsit nehezen jön még a számra a bonyolultnak tűnő szó.
Alba gyásza talán nem pont a legnormálisabb dolog a világon, de ha a korát és a történteket vesszük alapul, akkor valamilyen szinten mégis érthető. Elvégre, tizenegy éves és - noha - tisztában van a halál fogalmával, még nem teljesen sikerült azt helyre tennie magában. A gyerekek másként működnek, ennek révén pedig a felnőttektől eltérő módon dolgozzák fel a veszteségeiket. Bizonyos szempontból jó, hogy viszonylag könnyen túllépett a tragédián, ugyanakkor azonban aggasztó is számomra. Elvégre, mégis az anyját vesztette el és ha ezt magába fojtja, annak a későbbiek folyamán egyértelműen nem lesz jó hatása a lelkivilágára. - Ha nagyon szeretnéd, akkor néha elvihetlek egy-egy szépségszalonba is, amikor itthon vagy - vetem fel az ötletet. Bizonyára nem olyan szokatlan azokon a helyeken, hogy a kislányok is szeretnének az anyukájuk nyomdokaiba lépni és úgy kinézni, mint ők. Mi több, hallottam már kifejezetten gyerekek részére készített hajfestékekről és minden egyébről. El is döntöm hát magamban, hogy körülnézek Rómában a dolgot illetően. Alba nyilván nagyon örülne egy ilyen wellnes-szépítkezős napnak, hiszen láthatóan odáig van mindenért, ami a szépséggel kapcsolatos. És talán még Alexet is meglepem vele, habár az egyáltalán nem kérdés számomra, hogy külön-külön kell majd megtennem, ha jót akarok magamnak. Fogalmam sincs, hogy Alba és az anyukája annak idején miként beszélték meg a ruha vagy éppenséggel az ajándék kérdését, de nálam mindig is voltak íratlan szabályok. Alex és Dany például csakis abban az esetben kaptak bármit is, ha besegítettek a cukrászdában. Így próbálom meg őket arra tanítani, hogy az ember életében a munka mindennek az alapja. Tisztában vagyok vele, mekkora nyűg hajnalban kelni és a csillagokat is lekáromkodni az égről, de az élet már csak ilyen. Néha kegyetlenül undok és kicseszés, ahogy egyszer Alex volt olyan kedves és megfogalmazta. - Karácsonyi hagyomány? - lepődöm meg a kérdése hallatán, majd elnevetem magam és igyekszem összeszedni a gondolataimat. - Hát, igazság szerint nem tudom, ez nálatok miként ment, de mi szinte mindennap hatalmas vacsorákat tartunk - felelem végül. A nagy eszem-iszom három napig tart általában és még Lydia is részt szokott venni rajta, hiszen azért mégse áll szándékomban ennyire elszakítani a lányától. - És a jászolt is saját kezűleg állítottuk fel, amikor még Dany kicsi volt - teszem még hozzá nosztalgiázva. Kissé ügyetlen és béna volt, de legalább a miénk. - Ha szeretsz faragni, akkor talán újíthatunk ezen is - mosolyodom el. Amióta az unokaöcsém felnőtt, azóta leginkább egy előre vásárolt jászol díszeleg a házunk előtt. Gyönyörű meg minden, de mégse az igazi. - A Roxfortban pedig, ha jól tudom, szoktak bált is rendezni a téli szünet ideje alatt. Bár nem tudom, te részt vehetsz-e rajta - teszem azért még hozzá gyorsan, még mielőtt túlzottan beleélné magát a dologba. Úgy hallottam, negyedik évfolyamtól felfelé, de hát ez is változhat, nem igaz? Mindenesetre, azért sokkal jobb lenne, ha Alba otthon töltené az ünnepeket. Főleg azért, mert ez lesz az első közös karácsonya az én családommal. - És az ajándékokat elrejtjük egymás elől - szólalok meg ismét. - Ez amolyan családi hagyomány, már nem is tudom, mióta - esem egy pillanatra gondolkodóba, mintha Albát annyira érdekelné a szokás eredete. De egyébként nagyon aranyos, ahogy Alex és Dany versenyt futnak felfelé a lépcsőn, mert szinte állandóan fogadásokat kötnek egymással, hogy melyikük akad elsőként a saját ajándékainak nyomára. - Igen, tudok - biccentek egyet az újabb kérdés hallatán. - Majd csinálunk egy hatalmasat, jó? Lesznek benne mézeskalács emberek is. Mi több, csinálhatunk egy kisebb települést is. Mit gondolsz? Rengeteg munka lesz vele, de nekem minden egyes percet megér, ha láthatom örülni a lányomat. Sok közös pillanat nem valósult meg a távolság miatt, de most tényleg azon vagyok, hogy minden élményt bepótolhassunk. - Sikerült már választani? - érdeklődöm kíváncsian. Ha Alba esetleg igennel válaszolna, akkor varratunk még neki egy-két ruhát, majd állhatunk is tovább macskalesre.
Igazából nem is biztos, hogy megtudnám fogalmazni mit is érzek. Hiányzik anya, hát persze és Alberto is rendes volt, kedveltem, de közben annak viszont örülök, hogy több időt tölthetek Apucival, hogy megismertem Danyt. Viszont pont e miatt kicsit rosszul is érzem magam, mert lehet hogy szomorúbbnak kellene lennem, hogy nem szép tőlem, hogy nem sírtam többet. Nem tudom, hogy mi az elvárás és könnyebb nem beszélni róla, mint azt mondani azért az mégis jó dolog, hogy itt lehetek. Talán furán néznének rám e miatt. És azért az se semmi, hogy boszorkány vagyok. - Akkor mégis csak vehetünk pár körömlakkot is! - bólintok nagy komolyan, hiszen nem mernék kérni Alextől úgyse, de jó lenne legalább a szünetben csinosnak lenni, ha épp ahhoz van kedvem. Nyáron is, amikor Dány vigyázott rám, simán elmentem a cukrászdába hercegnő jelmezben, de azt hiszem abban a Roxfortban az ilyesmit nem nagyon díjaznák. Na persze arról még nem tudok, hogy szoktak lenni bálok is ott, ahová majd eleve lehet menni szép ruhában. Nem is csoda, hogy máris igyekszem alku pozícióba kerülni ruha téren. Anyánál ez remekül működtet. Ha nagyon szerettem volna valamit, akkor megbeszélhettük, hogy megkapom valamilyen alkalomra. De úgy fest Apuci azért másképp gondolja. Remélem hogy ez nem azt jelenti, hogy nem kapok semmit a szülinapomra! - Hát jól van. - bólintok egy mosollyal, de persze ennek is örülök szó sincs róla, de még meg kell szoknom az új szabályokat. Az édesség persze mindenképpen dob a dolgon és persze az új ruhák és az esetleges körömlakk is. A könyvek annyira nem érdekelnek, de a pálca választásnál majd bizonyára rendesen el fogom tátani a számat. Az azért még mindig nagyon új nekem, hogy boszorkány vagyok és abban az iskolában megtanulok majd varázsolni is. - Nagyon fogok majd igyekezni ígérem. - húzom ki magamat a végén. Nem akarom hozzátenni, hogy sajnos van, amikor a baj talál meg engem és nem én keresem azt, de valamilyen érthetetlen okból kifolyólag ezt a felnőttek valahogy sose értik meg. - Apuci, nektek van karácsonyi hagyományotok? Ami minden évben ugyanúgy van? - kérdezem oldalt pillantva, miközben a ruhák közül próbálok kiválasztani párat, amit első körben felpróbálók. A Mamával voltak tanulmányaink, de Apuci mindig csak karácsony után jött el meglátogatni úgyhogy ezekből kimaradt, de lehet hogy nekik is vannak bevett szokásaik. Bevallom szeretem az ilyesmit, bár nehéz elképzelni egy szeretetteljes karácsonyt Alex-szel, de Dany és Apuci biztosan szívesen énekelnek majd velem a fa körül karácsonyi dalokat, ha kérem. - És ugye sütünk majd mézeskalácsot? Még sose tudtam rendes mézeskalácsáházat csinálni a Mamával. Te tudsz? - kérdezem kíváncsian, mert bár Apuci volt hogy sütött nálunk is ezt-azt, sőt volt közös program is, amikor nálunk volt, de mézeskalácsot a Majával próbáltam és házat sose tudtunk csinálni hiába próbáltuk.
Az érzelmek elfojtása régi ismerősként üdvözölhet engem Alba esetében is. Nagyjából ugyanez a helyzet Alexel, aki szintén nem hajlandó ilyesmiről sem beszélni velem. Talán a kisebbik lányom esetében sokkal többet érnék el azzal, ha megkérném Danielt, hogy váltson néhány szót vele. Tisztában vagyok ama aprócska ténnyel, hogy mindez az én feladatom lenne, de ha Alba könnyebben megnyílik az unokaöcsémnek, akkor érdemes lenne azzal az úttal próbálkoznom. Csakis a legvégső esetben küldeném el szakemberhez, hiszen nem szeretném a nemrég átélt traumát még azzal is súlyosbítani, hogy idegenekhez rángatom. A végén még azt hiszi, semmi sincs rendben vele. - Nem, ebben igazad van - nevetem el magam az okfejtése hallatán. Nos igen, nem vagyok nőből, ennek révén pedig fogalmam sincs arról, hogy az ellenkező nem mit tart elfogadhatónak a körömlakk-témában. Alex is szeret jól kinézni, szinte állandóan tollászkodik, azt pedig már most látom, hogy Alba is az ő nyomdokaiban fog kikötni. Igazság szerint nem bánom, amíg mindkét lányom képes lesz a határokon belül mozogni, hiszen ellenkező esetben azért nekem is lesz némi beleszólásom a dolgokba. - Télen lesz egy hosszabb kimenőtök, amikor haza is jöhettek - mosolyodom el a Alba kérdése hallatán. - És igen, otthon festheted a körmeidet - biccentek egyet. Ebben a témában vajszívem van, hiszen nem igazán vagyok képes belátni, hogy mi lehet akkora katasztrófa a színes körmökben. Néha azért eszembe jut, hogy jó lenne valaki, aki ért az ilyesmihez, de a házasság és én... Lássuk be, nem egy témakörben mozgunk. Ráadásul, negyven vagyok, idős már az ilyesmihez. A szerelmi életemnek lassan vége, hacsak már nem zárult le Melody halálával. - Azért várjunk még egy kicsit vele - felelem egy széles mosollyal az arcomon, noha a téma jellege nem pont ezt kívánja tőlem, de Alba ebből semmit se neszelhet meg. A taktikám viszont sikeres, pillanatok alatt sikerül kizökkentenem az eddigi gondolataiból és kérdéseiből. Hála az égnek! - Nyugi, tökmag - intem le egy kicsit, amikor istenesen bepörög és már előre látom, hogy úgy felforgatja majd a ruhaboltot, mint valami hurrikán. Szegény eladókat nem fogom irigyelni, annyi szent. A cukrászdában is megfordulnak örökmozgó kölykök és általában nehéz őket egy percig a helyükön tartani. Nyilván Alba is ebbe a kategóriába esik, amikor olyasmi kerül a szeme elé, ami képes feldobni a hangulatát. - Egyelőre maradjunk annyiban, hogy kapsz egy ruhát és egy macskát is - emelem fel a mutatóujjam. Tényleg meg kell húzni a határokat. - A nap végén pedig beülünk az Abszol út legjobb cukrászdájába és megeszünk egy-egy hatalmas fagyikelyhet - vetem még fel. Szeretem boldognak látni és nála ezt sokkal könnyebb elérni, mint a nővérérél. Most még. Szívem szerint az egész boltot megvenném számára, ez sajnos azonban nem így megy. - És ha jól viselkedsz az iskolában, ha egy büntetőmunkáról se kapok értesítést, akkor karácsonyra kaphatsz kettőt - teszem azért hozzá, hiszen hiszek a valamit valamiért elvben és nem is áll szándékomban olyan embert nevelni belőle, aki képtelen megállni a saját lábán, mert az apja elkényeztette annak idején.
Nem tudom, hogy tudnék-e a Mama haláláról beszélni. Direkt próbálok úgy tenni néha, mintha ez egy nyaralás lenne, vagy ilyesmi. Persze, amikor Apuci értem jött, akkor sírdogáltam egy sort, de azóta ezt nem láthatta. Hiányzik a Mama, de könnyebb nem beszélni róla, úgy valahogy kevésbé tűnik igaznak, hogy már sose beszélhetek vele és már sose fog megölelni. - Jó, benne vagyok! - mosolyodom el szélesen, amikor felmerül, hogy egyszerűen akkor Alex költözik ki, ha nem tetszik neki a macskám. Biztosan neki is lehetne, ha akarna, bár úgy sejtem magán kívül az ég világon senkit se képes elviselni. Azt persze sejtem, hogy nem lesz sok lehetőségem rá, hogy villogjak az iskolában, de hogy átlátszó körömlakk... Úgy nézek rá, mint anya a hülye gyerekére. - De annak semmi értelme. Mintha átlátszó ruhát vennél fel Apuci. Ugye, hogy azt nem akarnál? - magyarázom neki olyan fejjel és tudálékossággal, mint aki nem is érti, hogy a másik mégis hogyan mondhatott ilyesmit. De hát tényleg így vagyok vele. Az átlátszó körömlakk maximum arra jó, hogy lefedjük vele a rendeset, de amúgy felesleges. Azt persze sejtettem, hogy rendeset úgyse lehet. Esetleg szünetben, és lemosni, ha jönni kell. - De otthon lehet ugye? Szünetben. Az mikor is van? - kérdezem, hiszen egyelőre még nem tudom, hogy mikor mehetek majd először haza azután, hogy elkezdtem az iskolát, de azért jó lenne tudni, hogyan megy ez. Azért ez a dolog még mindig nem teljesem világos számomra, hogy miért nem mehettem sose Apucihoz. Úgy fest nem Alex és nem is a Mama miatt, bár még mindig kissé gyanakodva méregetem őt, hiszen valakinek mégis csak hibásnak kellene lennie. - Egyszer majd elmagyarázod? Nagy vagyok már és sok mindent megértek. - próbálkozom még egy kicsit, de a jelmeztémával azért egészen ügyesen sikerül elvonnia a figyelmemet a lényegről, főleg amikor belépünk a ráhajoltba és ámulva nézem, ahogyan egy másik lány épp egy olyan ruhát próbál fel, ami mintha halványan világítana és még időnként színt is vált. - Hű! Ez valami csodálatos! És az is, meg ez! Apu nézd! - sikerül istenesen bezsongani, ahogyan hadarok és ide-oda kapok a ruhák között. Tényleg csodálatos itt minden és egyelőre úgy érzem nem tudók betelni velük. - Felpróbálhatok többet is? Csak egyet választok, de megmondom mi tetszik még és tudod majd lesz szülinapom és karácsony is... - pillantok rá csillogó szemekkel, hiszen a Mamával is így szoktunk alkudni, ha túl sok minden tetszik valahol és vele mindig működik is. Mert hát itt nagyon nehéz lesz majd választani, annyi szép ruha van itt és olyan különlegesek!
Hát igen, ezzel a szerencsétlen macskával tényleg magamnak tettem keresztbe, de tény, hogy legalább Alba se könyörög lépten-nyomon azért, hogy ne kelljen a Roxfortba mennie. Tényleg nem szívesen engedem el, főleg a nemrég átélt események fényében, hiszen nem sok idő telt el azóta és igazán friss még a seb. Erről is beszélnünk kellene otthon, ahogy a baleset körülményeiről is, egyelőre viszont úgy érzem, hagyom még kissé leülepedni benne a történteket. Ha beszélni szeretne, természetesen meghallgatom, de sose voltam annak a híve, hogy erőltettük az ilyesmit. - Ha Alex mérges lesz, akkor megy ő a kanapéra - szögezem le végül, hiszen tényleg nem hiszem, hogy egy macskán akkora patáliát kellene csapni. Ha veszekedni is fog, akkor is leginkább nekem duzzog majd, amiért Alba kapott macskát, ő pedig nem. Pedig adtam esélyt számára annak idején, lehetett volna neki is saját állata, de ez a cserebere számomra nem bejövős. Akkor és ott világosan kifejtettem, hogy tőlem élőlényt már nem fog kapni a kezébe. Ezt pedig Alba esetében is megteszem majd, ha látnám rajta, hogy nem képes róla gondoskodni. - A csat részemről rendben van, de a körmeid kifestése már nyilván problémás - töprengek el egy pillanatra. Az ilyen lányos dolgokban sohase voltam jártas, hiszen nekem nem kellett betartanom a rájuk vonatkozó előírásokat. A hajfestés egyértelműen tilos, amely alól csupán az képez kivételt, ha valakinek a képébe robban az üst és amiatt változik meg a hajszíne. - Talán átlátszó lakkal megtehetjük - vetem végül fel, hiszen az igazán nem szembeötlő. - Majd elkérjük Alextől a sajátját. Neki rengeteg ilyen holmija van. Amelynek a felét nem is használja, szóval nem is értem, miért kell a fürdőszoba minden egyes szegletét telepakolni a sminkcuccaival, amikor egyértelműen alig festi magát. Remélem, nem okoz gondot számára egy körömlakkot kölcsönadnia a húgának. Ennyit igazán megtehetne, nem igaz? Hátha valamennyit javulna a viszonyuk, mert az utóbbi napokban csak az ő veszekedésüket lehetett hallani. - De tudod mit? - pillantok végül Alba irányába. - Inkább veszünk neked saját körömlakkot és minden egyebet - hozom fel végül az ötletem. Elvégre, az Abszol úton is vannak lányos holmik, úgyhogy nem hiszem, hogy akadály lenne néhány trükkösebb hajfestéket és körömlakkot beszereznünk. Ebben az esetben pedig legalább Alba is jól jár és kiélheti a vágyait, miközben a szabályokkal se ütközne a dolog. - Ehhez Alexnek semmi köze, hidd el - biztosítom róla, miközben a szívem szakad meg, amiért nem mondhatom el számára az igazi indokaimat. Előbb-utóbb színt kell vallanom, ezzel nagyon is tisztában vagyok, de Alba még nagyon fiatal és én se készültem fel erre az egészre. - Egyszerűen csak nem tudtam volna annyi időt veled tölteni, amennyit szerettem volna és folyamatosan csak aggódtam volna érted - próbálom meg végül szavakba önteni a miérteket, amelyek valamilyen szinten még meg is állják a helyüket. Valóban féltettem volna őt, még abban az esetben is, ha tudom, biztonságban van. A szüleimet is féltem a mai napig, pedig mostanában már ők se mennek semerre sem, Alba pedig még kislány. - Anyukád és én meg tudtunk volna egyezni, nem ő volt az akadály - sóhajtok egyet gondterhelten. Igen, megtehetném, hogy rá fogok mindent, de képtelen vagyok így cselekedni. Tényleg nem akadályozott volna semmiben sem. Nem állítom, hogy nem voltak vitáink Alba nevelése kapcsán, de mindig képesek voltunk olyan megoldást találni, amely mindkettőnk számára bőven megfelelt. - Akkor nézzünk körül - jegyzem meg vigyorogva, miközben némileg büszke is vagyok magamra, amiért ilyen könnyen eltereltem Alba figyelmét erről a témáról. Egyelőre nem tűnik fel számomra, hogy valami más is felbukkant a gondolatai között. Túlságosan leköt az, hogy az egyik eladó segítségét kérjem, aki készségesen útba is igazít minket. Hamupipőkés jelmez ugyan nincs, de ezer más akad helyette: láthatatlanná váló ruha, önmagát tisztító jelmez, vízálló sellő jelmez... Bármit megveszek neki, amit csak szeretne és amit megengedhetek magamnak anyagilag. A mai nap csupán róla szól, senki másról.
Igen, arra Apuci máris rájöhet, hogy sokkal jobban járt volna, ha ezt az állatvásárlás témát későbbre hagyja, mondjuk akkorra, amikor már minden meg van és persze nem azzal indít, hogy veszünk, mert ez most eléggé felülír a fejemben mindent. Tény, hogy a rossz kedvem is legalább gyorsan elszáll, viszont a figyelmem is erőteljesen megcsappan egy időre. Már azon kattogok, hogy milyen nevet adjak a macskának és nem pont azon, hogy milyen ruha kell majd, vagy egyáltalán hogy majd nekem kell etetni, fodozni, meg fésülgetni a szőrét, vagy tudom is én. - Jól van Apuci, hiszek neked. Remélem, hogy Alex tényleg nem lesz mérges. - mert hát elég sokat puffog, meg morog mindenfélén. Nagyon remélem, hogy én nem leszek ilyen, amikor annyi idős leszek, mint ő. Legalábbis nem szeretnék. Danytől is úgy hallottam és úgy is érzem, hogy Alex azért nem ilyen volt mindig. Lehet, hogy a anyukája miatt van, bár azért neki könnyebb, hiszen neki legalább van, de ha meg szándékosan nincs vele... Az tényleg nem lehet kellemes érzés, ha direkt nem akar mellette lenni és azért passzolta le Apucinak. Az én anyukám sose tett volna ilyet, azért is tartott maga mellett. - Igen, sejtem, pedig ugye milyen jó lenne!? - pillantok csillogó szemekkel rá, hiszen még elképzelni is felettébb izgalmas milyen is lenne színes hajjal, meg csillámhegyekkel menni órára, de ha abban a Roxfortban olyan komolyan veszik a szabályokat, meg még azt is megmondják, hogy mit vegyél fel, akkor biztosan nem vennék jó néven. - Azért csatot tehetek majd a hajamba, és a körmömet kifesthetem? - pillantok rá újfent kicsit aggódva, hiszen azért vannak az ember életében fontos dolgok. Szeretem a karkötőimet is például és van pár elég látványos nyakláncom is, miket a Mamától kaptam és azért jó lenne, ha nem mindig csak unalmas egyenruhában kellene lenni. Maximum elrejteném ezeket, bár a színes körmöket nehéz, de hátha nem mindenben annyira végtelenül szigorúak ott. - Én nem is akartam volna elválni a Mamától, de... de rövid időre se jöhettem sose. Akkor csak nem akartad, hogy tudják Alex miatt? Mérges lett volna? - kérdezem továbbra is naivan, hiszen még mindig nem értem, hogy miért nem jöhettem el sose még csak látogatóba se pár napra, vagy egy hétre. Azt a Mama biztosan megengedte volna, vagy esetleg nem? Lehet, hogy Apuci el akart hozni, csak nem szabadott neki, mert a Mama féltett úgy, hogy nincs velem? De hát ő is jöhetett volna, vagy... - Ha a Mama nem hagyta, nem kell eltitkolnod, csak mert... - elharapom a mondatot. Nehéz kimondani még mindig, hogy meghalt, de Apuci biztosan rendes és nem akarná rossz színben feltűntetni és azt mondani, hogy miatta nem mehettem sose hozzá. Lehet, hogy ezért nem mondja el az igazat és próbál másképp terelni, és nem mondta el eddig sem, amikor kérdeztem. Nagy vagyok már, megérteném bármiről is lenne szó. Mi más lenne a magyarázat, amiért ne mondaná el nekem? - Tényleg? - kerekedik el újra a szemem. Hát igen azért egyelőre még nagyon könnyű a kellemetlen témákról elvonni a figyelmemet. Egy háziállat, vagy egy jelmez, új ruha... és már nem is gondolok arra, hogy miért nem lehettem vele. A felnőttek nagyon trükkösek tudnak azért lenni ám. - Már nagyon régóta szeretnék egy Hamupipőke jelmezt, hátha van az is! - oh én arra nem is gondolok, hogy ott lehetnek különleges ruhák, amik színt váltanak, vagy alkalmazkodnak a viselőjéhez. Muglik közül jöttem, és bár a spontán mágia nekem is sajátom, azért egyáltalán nem úgy vagyok ezzel, mint a legtöbben. Az viszont látszik rajtam, hogy bár a ruha kérdés megint eltereli kicsit a figyelmemet, de azért megint van valami, ami ott motoszkál a fejemben. Néha eszembe jut, hiszen Apuci olyan sok mindent tud. Vajon, ami velem történt a balesetnél mennyire normális?
Tisztán látom rajta, mennyire lázba hozza a tudat, miszerint lesz egy macskája és ez a gondolat engem is kissé jobb kedvre derít. Szeretem a gyerekeket, mindig is szerettem, a menyasszonyom és a fiam halála után azonban valamiért úgy éreztem, talán jobb számomra, ha távol maradok attól, hogy családot alapítsak. Végül jött Lydia a hírrel, miszerint van egy lányom, akit tíz éven keresztül nem is ismerhettem, előtte pedig Alba csöppent az életembe, szintén egy egy éjszakás kaland révén. A kisebbik lányomat ki tudtam hagyni abból, hogy Rómába kelljen hoznom, hiszen akkor már nyomozgattam és tényleg nem szerettem volna, ha ő issza meg a dolog levét, Alex azonban teljesen más tészta volt. Nem igazán állt szándékomban Lydia mellett hagyni, ha nem muszáj. Feltűnik számomra, hogy egyáltalán nem figyel rám, mire csak rosszallóan megcsóválom a fejem, habár - igazság szerint - fogalmam sincs, mit vártam egy tizenegy éves kislánytól. Teljes mértékben sikerült elterelnem a gondolatait az iskoláról, vagyis leginkább arról, hogy nem szeretne odamenni, de közben egy macskát ígértem neki, amit szándékomban is áll betartani, miközben magamban abban reménykedem, hogy képes lesz gondoskodni róla. Legfeljebb, majd megkérem Danyt, hogy néha nézzen rájuk. - Nem kell kiköltöznöd, ne aggódj - nevetem el magam. - Alex már nagylány, kibírja azt a kis időt a macskáddal - biztosítom az igazam felől. Rendben, nyilván nem fog számára tetszeni, hogy hajnali 11-kor már ki kell kelnie az ágyból és már előre látom, hogy állandóan morogni fog az orra alatt a húga új szerzeménye miatt, de teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy neki is tetszeni fog az a jószág. Nem mutatja majd ki, de - ahogy ismerem -, amikor majd nem látjuk, ölelgetni és babusgatni fogja. Imádja a macskákat, ezt az anyjától tudom. - Biztos van valamiféle sampon rá - vonom meg a vállam. - Náluk tényleg mindent lehet kapni, majd szétnézünk, rendben? Bár, nem hiszem, hogy a tanárok örülnének, ha színes hajjal és talpig csillámban jelennél meg az óráikon - kacsintok egyet. Szerintem rém cuki lenne úgy, főleg abban az esetben, ha még a hercegnős jelmezét is magára öltené, amit annyira szeret. De azt is megértem, hogy vannak bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartani, ha az ember a Roxfortba jár. - Nem, nem velük van a baj - sóhajtok egyet, miközben azért meg is bánom, hogy ezt így fogalmaztam meg. De mégis miként magyarázhatnám el ezt Albának? Kicsi még és aligha érti a dolgokat, hiszen még Dany és Alex előtt se mertem felfedni az igazságot. - Tényleg úgy éreztem, hogy neked sokkal jobb az anyukáddal. Egy kislánynak leginkább mellette a helye - szólalok meg végül, némi töprengés után. - Nem szerettelek volna elválasztani tőle és ő is ragaszkodott hozzá, hogy mellette légy. És - mint láthattad - rengeteget dolgozom, nem tudtam volna állandóan veled lenni. De legalább Barcelonában minden percem a tiéd volt. A szavaim közben Madam Malkin szabászata elé érünk, úgyhogy szélesre tárom az ajtót, majd beterelgetem rajta Albát, végül én is belépek. A fejünk feletti csengő hangosan jelez. - Ha jól viselkedsz, talán még egy jelmezt is vehetünk neked - szólalok meg ismét. - Úgy tudom, Madam Malkin még azokat is árul - teszem hozzá, miközben körülnézek. Alba imádja az ilyesmit és oda meg vissza lesz attól, ha megtudja, hogy ezek a ruhák képesek felölteni magukra a tulajdonos hangulatának színeit. Ha irigy, akkor sárga. Ha dühös, piros. Ha pedig pont nyugodt, akkor valamiféle semleges színű, mint a fehér. De persze akad olyan is, amelyik automatikusan igazodik a viselője alkatához és így tovább. A lista végtelen.
Már nem is nagyon tudok másra gondolni, mint hogy lehet egy macskám, pedig még kell venni ruhákat és ha jól tudom még könyveket is és eszünk édességet, de mégis csak a cica lebeg a szemem előtt. Olyan nehéz lesz végigvárni az egész napot és csak a legvégén menni el megvenni! Azt sem tudom, hogy milyenek közül lehet választani és persze azt sem, hogy milyen nevet adjak majd neki. Ezeket pedig minél előbb ki kell találnom, hogy ne egy órát legyünk a boltban, ahol majd nem fogok tudni dönteni. - Persze tudom, etetni kell, meg minden. - bólogatok kapkodva, de azért láthatja rajtam, hogy annyira nem figyelek most arra, amit mond, vagy amit magyarázni próbál. Nagyjából, mint amikor a Mama próbálta felvázolni, hogy miért fontos, hogy rendet tartsak a szobámban. Mindig azt mondta, hogy ha nincs kupi, akkor könnyebben megtalálom azt, amire szükségem van épp. De én igazából akkor is mindig mindent megtaláltam, amikor kupi volt, csak esetleg egy kicsivel lassabban. - Biztos? Remélem, mert ha nem akkor tényleg kiköltözöm. - jelentem ki határozottan, hiába mondja, hogy erre nem lesz szükség, de hát Alex esetén ki tudja. Lehet, hogy szereti a macskákat, vagy eddig szerette, de most majd lehet, hogy direkt változtat a véleményén csak azért, hogy nekem keresztbe tegyen. Aztán Apuci majd jól meglepődik, hogy még ezzel is baja van, de én akkor már nem leszek hajlandó, hogy megváljak a cicámtól, a fix! - Fúj, akkor olyat biztosan nem választok majd. Nem tűnik jónak, hogy büdös legyen tőle. Van olyan, amitől színes lesz minden, vagy a hajam? Eselteg csillámos? - kérdezem lelkesen, ahogyan arról a különleges boltról mesél. Azért tényleg elég izgalmas dolog, ha az ember lánya varázsló, vagy boszorkány. Apucinak rossz lehet, hogy a gyerekei tudnak ilyet, de ő nem. Vajon nem fél attól, hogy idővel nem tud majd kezelni egy olyan gyereket, aki sokkal többmindenre képes, mint ő? Na jó, nem azt mondom, hogy az ember feltétlenül visszaél a dologgal, de hát biztosan akad, aki igen, mondjuk például Alex. Na róla el tudom képzelni, hogy esetleg ha már varázsolhat otthon is, akkor simán békává változtat és feltesz a polcra, csak mert zavarom a köreit. De akkor aztán holt biztos, hogy olyan hangosan fogok kuruttyolni, hogy kitérjen a hitéből! - Veszélynek? Róma veszélyesebb hely, mint Barcelona? Miért? Az olaszok nem olyan kedvesek? Otthon nálunk mindenki az. Jó persze néha hangosak kicsit, de ez nem vesz el a kedvességükből. - magyarázom értetlenkedve, mert hát nem értem, hogy mire gondol, mint veszély. Dany azt mondta, hogy a cukrászdában óvatosnak kell lenni és nem mehetek minden gép közelébe, ha akarok, ami világos is, de Apuci biztosan nem csak erre gondolt. Mármint azért ott az egész város és igaz, hogy elég nagy nyáron a tömeg, de otthon se voltak kevesen. Akkor mégis miért lenne veszélyesebb Róma, mint Barcelona? Vagy az olaszok nem szeretik annyira a kisgyerekeket?
Alba talán nem is sejti, de én és az anyja annak idején igen gyakran kerültünk szóváltásba a gyereknek állatot-témát illetően. Részemről semmi akadálya se lett volna a dolognak, de ő nem szerette volna, ha rá marad minden, amint a lányunk megunja a jószágot. Ebben persze igazat is adtam számára, hiszen valóban kellemetlen lehet szembesülni azzal, hogy munka után még vár rá az állat körüli teendők sora is, mivel Alba már nem találja annyira izgalmasnak, mint eleinte. - Azt azonban tudnod kell, hogy felelősséggel tartozol érte - sandítok le a szőke kislányra, hiszen nagyon beleélte magát a dologba, bár az éremnek szinte állandóan két oldala van. - A macskák cukik, de etetni, itatni kell őket és gondoskodni róluk - hívom fel rá a figyelmét, hiszen esélyes, hogy Alba azon kívül, hogy aranyosak és bolyhosak, másba talán bele se gondol jelen pillanatban. - Én pedig nem leszek ott az iskolában, hogy átvegyem tőled a feladatot, ha esetleg elfelejtenél valamit. Nem szeretném lelombozni vagy véglegesen elvenni a kedvét semmitől sem, de úgy érzem, ezt szinte kötelező megemlítenem számára. A gyerekek képesek pillanatokig lelkesedni valamiért, utána pedig elfelejteni és a sarokban hajítani azt. Ez egy tárgy esetében még rendben van, de egy élőlény azért már teljesen más tészta. - Igen, most, Alexnek pedig semmi baja sem lesz - mosolyodom el Alba aggodalma láttán. Nyilván nem a nővére egészségügyi vagy mentális állapotát félti. - Szereti a macskákat - osztok meg egy titkot vele. - Van is már egy közös pont bennetek. Még jó, hogy ennyire már Alexet is sikerült kiismernem az évek folyamán. Ki fog akadni Alba macskája miatt és ő is követelni fog egyet magának, ezt már előre sejtem. De esélyes, hogy pont az a szőrös jószág hozza közelebb egymáshoz őket a húgával. Egy kis taktika mindig belefér az ilyesmibe. - Nem kell kiköltöznöd, ne aggódj - csóválom meg a fejem. Igazság szerint még úgy is gondolom, hogy Alexnek nem ártana végre megtanulnia alkalmazkodnia másokhoz. Sajnos, elég gyakran érzi úgy, hogy mindennek az ő kedve szerint kell alakulnia, de már Albával egy szobán osztozkodik, ezt egy ideig el kell viselnie, ahogy a macskát is. - Igen, az - nevetem el magam a kislány szavai hallatán, majd egy óvatos mozdulattal megborzolom a haját. - A trágyagránátnak trágya szaga van, ha eldobod, de tilos használni az iskolában - teszem azért még gyorsan hozzá, nehogy még csak egy kósza ötlet is felvetődjön a fejecskéjében. Tisztában vagyok ama aprócska ténnyel, hogy elég népszerű diákcsíny, hiszen Alex miatt rengeteg ilyen értesítőt kaptam és még Dany révén is egy ideig. - Biztos vagyok abban, hogy nem lesz veled semmi gond - szólalok meg, de ezzel a mondattal inkább önmagam igyekszem biztatni. Ismerem Albát annyira, hogy tudjam, ha valami nem tetszik neki, akkor tesz ellene. Ha pedig a Roxfort nem nyeri el a tetszését, hát addig gyűjti be a büntetőmunkákat, amíg ki nem veszem onnan és át nem iratom máshova. Már előre tartok az első hónapoktól... - Igen, ennek én is örülök - próbálok meg elmosolyodni, de a hangszíne hallatán ez igazán nehéz feladat részemről. Sejtem jól, mi bántja annyira, de mégis miként magyarázzam el számára a miérteket? - Tudod, szívesen magammal hoztalak volna, de félek, hogy veszélynek teszlek ki ezzel - próbálom végül összefoglalni az okokat. - Úgy gondoltam, sokkal jobb számodra, ha anyukád mellett vagy, én pedig akkor megyek hozzád, amikor csak tudok. A felnőtt kapcsolatokba pedig inkább bele se mélyedek, hiszen Alba kicsi még ehhez. Az anyja nem szerette volna elhagyni Barcelonát, az én életem pedig Rómában volt és hát eszünk ágában se állt ismét összeállni. Még akkor se éreztem magam késznek egy párkapcsolatra.
Azért az tényleg jó hír és elég jó hatással is van rám, hogy lehetséges, hogy legyen egy saját állatom. Végülis eddig még sose volt, a Mama nem engedte, de jobb kedvvel megyek abba az iskolába, ha eleve vihetek magammal egy kisállatot, főleg, ha olyat, ami még cuki is, mert hát a madarak nem tetszenek, mint megoldás. Egy madarat azért még se lehet csak úgy babusgatni. - De jó! Köszönöm! Ez nagyon jól hangzik, akkor szeretnék egy cicát. - vágom rá csepp gondolkodás nélkül, hiszen mindig is macskát akartam, csak eddig sajnos nem volt rá lehetőség, de most választhatok egyet, szeretgethetem és utána még el is vihetem magammal. - De ugye már most megvesszük? Alex nem lesz miatta mérges? - akadok meg azért egy pillanatra, mert hát még azért van az iskoláig vagy két hét. Mi van akkor, ha az újdonsült nővérem majd e miatt is kiakad, mert zavarja a szőr, meg a macskanyávogás? Nem vagyok hajalandó kizárni a szobánkból. - Ha... ha zavarja őt, akkor kiköltözünk a nappaliba, jó? - inkább, mint hogy most jobban átgondolva aztán Apuci azt mondja, hogy még se lehet most azonnal, mert kevés a hely és a nővérem csak nyafogna miatta. Most már akarok egy macskát, ha már volt is róla szó! Most akarom! Az egyenruha témára csak bólintok végül. Van egy olyan sejtésem, hogy Apuci csak azért mondja ezt, mert ezzel próbál jobb kedvre deríteni, de attól félek, hogy azért ferdít kicsit a tényeken és majd mégis többször kell hordani, mint ahogyan most mondja. Hát... majd meglátjuk, inkább jobban járok, ha megpróbálom elfogadni ezt az egyenruha dolgot azt hiszem. - Ezeknek nagyon fura nevük van! - pislogok néhányat, mert hát őszintén szólva gőzöm sincs, hogy mi a fene lehet az a trágyagránát, vagy robbanó sakk. Veszélyesnek tűnnek, bár biztosan viccesek is és ha Apuci ilyesmit is vesz nekem, meg még állatot is akkor baromi jó fej! A Mama tuti, hogy nem vett volna nekem sose tüzes köpőcsészét. Na persze ettől még hiányzik. Ha választanom kellene, hogy egy fura nevű játék, vagy ő... persze, hogy őt választanám. - Jól van. Én úgy se ismerem őket, úgyhogy majd eldöntöd, hogy mit lehet jó? Majd igyekszem nem bajba kerülni. - mosolyodom el huncutul, amiből azért sejtheti, hogy nagyon is tudok rossz fát tenni a tűzre, de hát ismer már valamennyire, még ha nem is annyira, mintha együtt éltünk volna egész életünkben. Azért majd tényleg igyekezni fogok, bár persze ha nem jó az a Roxfort, akkor ha rosszul viselkedem, akkor biztosan kicsapnak és ha nem akarok ott lenni, az csak jó nekem nem? - Így tényleg jól hangzik Apuci. Szeretem az édességet! Jó lesz ez a mai nap ugye? Azért... annal örülök, hogy most több időt tölthetünk együtt, még ha... így is. Jobb lett volna, ha csak úgy normálisan is lehet. - bököm ki óvatosan, kicsit halkabban, mintha már eleve attól tartanék, hogy valami rosszat mondok ezzel, mert hát nem mondhatom én meg egy felnőttnek, hogy mit tegyen, de... azért igen, jó lett volna, ha nem csak a kényszer miatt lehetek többet vele. Nem akarok nyíltan rákérdezni, hogy miért nem lehetett, hogy miért volt ez ilyen nagy titok. Biztosan jó oka volt rá, mert a felnőtteknek mindig mindenre jó okuk van, csak néha megpróbálhatnák elmagyarázni és akkor sokkal könnyebb lenne elfogadnunk.
Az igazat megvallva, én is örülnék annak, ha Albából sohase válna kamasz. Alexet néha igazán nehéz elviselni és - akárhogy is próbálok emlékezni - valahogy nem jut eszembe, hogy Dany is ilyen lett volna annak idején. Jó, nem sok korkülönbség akad köztük, pusztán két év, de mégis... Ha Alexről van szó, komolyan úgy érzem néha, hogy sohase fog felnőni. Alba azonban egyelőre igazán cuki kislány, a maga hatalmas, kék szemeivel és szőke fürtjeivel. Magamban csak reménykedni merek abban, hogy örök életére ilyen marad. Nem szeretném, hogy elérje a kamaszkor küszöbét, habár igenis tisztában vagyok ama aprócska ténnyel, hogy ez lehetetlen kívánság részemről. Előbb vagy utóbb igenis felnőnek és ez a pillanat néha sokkal, de sokkal hamarabb érkezik el, mint azt szeretnénk. - Bármilyet, amilyet szeretnél és igen, magaddal is viheted - biccentek egyet, habár határozottan megkönnyebbülök Alba lelkesedése láttán. Sajnos, el kell mennie az iskolába, még akkor is, ha nem szeretne, nekem pedig el kell engednem. Ha pedig egy állat kell ahhoz, hogy Alba szívesebben lépje át a Roxfort küszöbét, akkor ezer örömmel megveszem számára. Na, nem mintha Dany és Alex nem kaptak volna tőlem annak idején egyet-egyet. - Nem tudom, Alex mikor viseli, de nyilván hétvégén és délutánonként nem kell hordanod. Csupán a tanórák alkalmával, de talán akad olyan tanár is, aki eltekint tőle - vetem fel számára a lehetőséget. Remélem, nem rémíti meg annyira a kötelező ruhaviselet, habár azt tapasztalatból mondhatom, hogy a második év után kissé enyhülnek ezek a szabályok. Legalábbis, ami engem illet, személy szerint igen gyakran hánytam fittyet az előírásokra az egyenruhával kapcsolatban. - Trágyagránát, robbanó sakk, tüzes köpőcsésze, ilyesmi - mosolyodom el szélesen a válaszom közben, elvégre ott én is önfeledt kamasznak érezhetem ismét magam. Nehéz muglit játszva elvegyülni a tömegben, még csak véletlenül se elszólva magam, de az ikrek üzlete egyszerűen fenomenális! - Sok mugli szülő ott ismeri meg azokat a holmikat, amelyeket nem szeretnének, ha a gyerekük bevinne az iskolába. Kelendőek a betegséget okozó főzetek is és a Rágcsáló Rágcsa - teszem azért még hozzá, miközben egy jelentőségteljes pillantást is vetek Alba irányába. - Kérhetsz bármit, megveszem neked, de csakis azokat a holmikat, amellyel nem kerülhetsz bajba, rendben? Talán kissé kivételezek a lánnyal, hiszen Alex és Dany esetében nem tettem ilyen ajánlatot, de kissé kárpótolni szeretném az anyja miatt. Sajnálom Albát és a vele történteket, azt pedig végképp, hogy én nem lehettem állandóan mellette. Az én életem ugyanis Rómában volt és van jelen pillanatban is, nem szakadhattam el csak úgy a családom másik felétől. - A macska talán jobb ötlet lenne egy fokkal - esem töprengőbe egy pillanatra. - Amint beszereztük a szükséges cuccokat, vehetünk egyet neked - ajánlom fel számára. Nem igazán szeretnék ugyanis minden üzletbe egy állattal betérni, szóval így azért egy fokkal sokkal logikusabb lenne a dolog. - Megvesszük a könyveket és az írószereket, utána elmegyünk ruháért, azután jöhet a Weasley Varázsvicc Vállalat, majd beülhetünk valamerre egy kis édességre, végül elmegyünk venni számodra egy kisállatot. Nos? Jól hangzik?
Nem igazán tudom megérteni Apuci magyarázatát. Kamasz és akkor megzakkan az ember, ha kamasz lesz? Azért ez nagyon nincs rendben. Én csak azt látom, hogy rettetően undok velem és nehéz elviselni és hogy igenis utál, vagy legalábbis nagyon nincs oda értem. Ha tudnám, hogy azt mondta, hogy jobban örült volna egy kutyának, hát akkor lehet, hogy javasolnám, hogy inkább alszom a nappaliban, mint hogy Alexszel legyek egy szobában. Annak az iskolának legalább ez az előnye, hogy nem kell találkoznom Alexszel minden nap és nem kell egy szobában se lennem vele. - Hát akkor én nem akarok kamasz lenni! - húzom el kicsit a számat és szögezem le nagy komolysággal. Az csak rossz dolog lehet, hogy ha valaki így viselkedik miatta a másikkal. Én próbálok kedves lenni és egyébként is nekem halt meg a Mamám. Ha jól tudom, akkor nem neki, szóval nem szép tőle, hogy ennyire undok velem. Inkább arra figyelek, hogy miket fogunk majd vásárolni. Ez sokkal érdekesebb témának tűnik, mint hogy Alex mennyire zakkant meg a kamasz dolog miatt. Bár én nem tudom elképzelni, hogy valaha volt más is. - Állatot? Milyen állatot? És magammal is vihetem az iskolába? - kerekedik el a szemem. Ez azért már eltérés a régi iskolám után, mert sose volt még saját állatom és főleg nem volt olyan, akit még magammal is vihettem. Anyát sokáig nyúztam hadd legyen egy cicám, de sose ment bele és ha lett volna is, hát akkor se engedte volna meg, hogy bevigyem a suliba, sőt jó eséllyel az igazgató se engedte volna meg. - Csak elsőben? De láttam, hogy Alexnek is vannak ilyen holmijai, akkor neki nem kell felvenni mindig? - ráncolom kicsit a homlokomat. Na jó nem mondom, hogy szoktam turkálni a nővérem holmijai között, de azért tény, hogy volt már rá példa, hogy kicsit körülnéztem, amikor épp nem volt ott, mert lófrált valamerre. Nekem még nem lehet csak úgy egyedül elmenni sehová sem, mint neki és van amikor unatkozom, szóval volt már rá példa, hogy kicsit felmértem a terepet, ha már közös szobánk van, de nem vettem el soha semmit. - Varázsvicc Vállalat? Oh jól hangzik és ők miket árulnak? - pislogok párat, hiszen már a név is elég fura, főleg ha azt mondja Apuci, hogy ott még számára is hasznos dolgokat árulnak, akkor mi lehet ott... fakanál, vagy keverőtál? Nem tudom, hogy neki mi lehet fontos, hiszen cukrász. Eleve arra asszociálok, hogy biztosan valami olyasmi neki a hasznos, ami ehhez kell. Igazából azon se gondolkodtam sose, hogy a Mama mikkel foglalkozott, amikor nem velem volt, vagy nekem csinált valamit. Néha tudom, hogy olvasott, de... nem tudom mi mást szeretett még. - Madarat nem akarok, azok csípnek Apuci! De tényleg lehet macskám, vagy hörcsögöm? A Mama sose engedte, hogy legyen macskám? Te engeded? - láthatja jól, hogy ezzel most tuti nagyot nő a szememben. Régebben mindig ő volt az, aki sokszor nemet mondott. Mármint nem mehettem vele haza, sose mutatta meg hol lakik, de most úgy fest ő lesz, aki engedi, hogy legyen egy állatom. Az azért elég nagy dolog! Tényleg egy kicsit még érdekesebbé is teszi számomra az iskolát.
Számítottam arra, hogy próbálkozni fog, hiszen a nővére is pont ugyanezt tette annak idején. Annyi különbséggel csupán, hogy amíg Alex az első évfolyamot várva várta, a másodiknál már alább hagyott a lelkesedése és képes volt ő is az ingyen munkát felajánlani abban az esetben, ha nem kell visszamennie abba az iskolába. Külsőleg talán nem, de belsőleg rengeteg mindenben hasonlít a két lány, noha - ahogy eddig volt szerencsém elnézni - Alex egyelőre nem szívesen alkalmazkodik ahhoz a helyzethez, hogy van egy húga is. Még azt is a képembe vágta, amikor közöltem vele a dolgot, hogy ő beérte volna egy kutyával is. - Alex nem utál - szögezem le, noha tisztában vagyok azzal, hogy nem is a szíve csücske Alba. - Egyszerűen csak kamasz és nehezen alkalmazkodik ehhez az egészhez. Oké, ez nem mentség arra, ahogy viselkedik veled, de adj neki időt, rendben? - mosolyodom el biztatóan. Ha más nem, akkor majd én beszélek a fejével, de tényleg hálás lennék, ha ő is igyekezne alkalmazkodni ehhez a helyzethez. Ha tetszik neki, ha nem, de Alba akkor is a család része mostantól. Elismerem, előbb kellett volna szólnom számukra róla, de sohase hittem volna, hogy ilyesmi történik az anyjával. Na, nem mintha nem is sejthettem volna az eddigi tragédiák alapján... - Könyveket, tintát, pennát és talán még egy állatot is kaphatsz - szólalok meg, amint tekintetem az eget átszelő baglyokra esik. Alex is kapott annak idején egyet, de igazság szerint sose volt olyasvalaki, aki tudott volna bármilyen élőlényről is gondoskodni magán kívül. Albával is tehetek egy próbát és szívből remélem, hogy ő egy fokkal komolyabb, mint ebben a korban a nővére volt. - Igen, ilyet, bár nem hiszem, hogy ez ebben a világban bármi jelentőséggel is bírna - csóválom meg mosolyogva a fejem a kislány felvetése hallatán. - Kötelezően elő van írva, hogy mit kell viselnetek a talár alatt. Szoknya, zokni, fekete cipő, ing, szürke felső - sorolom. - De ne aggódj, azt hiszem, csak az első évfolyamon veszik szigorúbban, szóval nem sokáig kell elviselned. Utána abban járkálhatsz, amiben szeretnél - biztatom, hiszen láthatóan nincs túlzottan ínyére a gondolat. - De majd igyekszünk a lehető legkényelmesebb ruhákat megvenni, rendben? - ajánlok fel számára egy kompromisszumot. - Az én kedvencem nem messze van innen, majd oda is elvihetlek - felelem a kérdése hallatán. - A Weasley Varázsvicc Vállalat. Az ő cuccaiknak még a hozzám hasonló muglik is nagy hasznát veszik. Nos, kérsz valamilyen állatot? - toldom még hozzá a saját kérdésem is, amikor észreveszem, mennyire lekötik a baglyok. - Ezek a madarak a leveleket hordják, a diákok leghasznosabb társai. De vihetsz magaddal macskát, hörcsögöt vagy bármilyen kis termetű állatot is, ha gondolod. Remélem, hogy ezzel egy időre sikeresen elterelem a gondolatait arról, hogy mennyire nem szeretne abba az iskolába járni. Ráadásul, egy állat még valamilyen szinten jót is tenne számára. Elfoglalná magát, lekötné az idejét, amíg nem szerez barátokat. Tapasztalataim szerint így sokkal könnyebben menne számára az első pár hét. Utána pedig - remélhetőleg - nem bizniszeli el, ahogy azt Alex is tette a harmadik héten, mert ráunt és kellett neki egy kis zsebpénz-pótlék...
Tudom, hogy úgyse fogom tudni meggyőzni, főleg hogy már itt vagyunk hogy bevásároljunk az iskolához mindent, amit kell de azért még mindig kicsit próbálkozom. Persze nem lep meg, hogy leguggol. A felnőttek folyton ezt csinálják. Mintha ettől bármi jobb lenne. Pedig inkább olyan érzés, mintha megpróbálna leereszkedni a szintemre és úgy száj a rágni, amit akar. Pedig így is értem. Sose akart ide hozni magával, úgyhogy most is gondot okoznék csak, ha vele maradnék egész évben. - Oké. Dany tudod még rendes is, bár kicsit túl komoly, de Alex... Utál engem. - húzom el a számat, hiszen a nővérem még sose volt velem kedves. Folyton valamin ki van akadva és egész nyáron nem tálaltuk meg a közös hangot. Kizártnak tartom, hogy ez az iskolában jobb lesz. Ott könnyebben elkerülhet majd és végképp nem kell velem foglalkoznia. Én se hinném, hogy hozzá mennék segítségért, ha valami baj lenne. Azért a megmozduló téglákra eltátom kicsit a számat és valójában az egész hely elég izgalmasnak tűnik még a fura ruhák ellenére is. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyből őrült lelkesedés száll majd meg, de legalább itt elég sok az érdekes látnivaló és az mindig jól hangzik, ha kapok dolgokat. - Miket kell vinni abba az iskolába? - az persze megnyugtat, hogy nem kell fura süvegeket felvennem, bár a köpeny is elég fura, amit Apci talárnak hív. - Ilyet viselnek a bírók nem? És milyen az az egyenruha? Nem hangzik valami jól. - biggyesztem le kicsit a számat, pedig angol iskola, igazáén számíthattam volna rá, hogy ez lesz. Nálunk otthon nem kellett semmiféle egyenruhát felvenni, most meg járhatok majd egész nap ugyanabban, mint más. Nem mondom, hogy jól hangzik. Ennyit a saját stílusról. - Az jó lenne és az édesség is! Bár biztosan nem olyan finom, mint nálad. Neked melyik itt a kedvenc boltod? - csacsogok tovább, időnként jól körülkémlelve. Jó sok ember van itt annyi szent. Látok néhol hozzám hasonló korúakat is. Lehet, hogy ők is épp bevásárolnak az iskolához. De azért elég sok különös dolog van itt. Időnként elröppen egy bagoly csak úgy, pedig azt tanultuk hogy éjszakai állatok. El is csodálkozom, amikor már nem az első száll el felettünk. Aztán persze vannak fura üzletek, fura kirakatokkal, de maguk az épületek is érdekesek. Mintha nem mind lenne egyenes... vagy a szemem káprázik? Időnként pislogok is párat és amikor Apuci épp nem beszél akkor egy-egy hű meg ha is elhagyja a számat.
Nagyon úgy néz ki számomra, hogy mostanában összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Pár évvel ezelőtt Alex toppant be a családba és forgatta fel a napjainkat, most pedig Alba is megjelent. A szőke tündér, akinek az anyukája meghalt egy tragikus autóbalesetben. A kislány azonban túlélte, én pedig lélekszakadva rohantam érte, hogy magammal vihessem Rómába. Ilyenkor igazán nehéz számomra megállni, hogy ne használjam a mágikus erőmet és jelenjek meg pillanatok alatt egy másik helyen, de a tudat, miszerint a lányom biztonságban van, sokat segített a helyzetemen. Az aggasztó hírek azonban már nem annyira. Feltételezések szerint ugyanis nem csupán sima mágikus erővel rendelkezik, ahogy a korabeliek. Nem, a mód, amellyel megúszta a szörnyű balesetet, valami egészen másra utal. Beszélnünk kellene róla és nyilván fogunk is, de nem most. Még aligha képes felidézni a tragédiát, nekem pedig eszem ágában sincs még inkább felszakítani azokat a friss sebeket. És jaj annak, aki ezt erőltetni meri! Alba szavai hallatán megtorpanok, majd gondterhelten sóhajtok egyet. Igaza van abban, hogy lassan kezdek teljesen szétesni, de itt és most csakis rá koncentrálok. Megfordulok hát, majd guggolok le vele szemben, hogy legalább a tekintetünk egy magasságba kerüljön. - Hidd el, nem lesz semmi gond - helyezem bátorítóan tenyerem a karjára, majd még el is mosolyodom, hogy lássa, tényleg minden rendben. Pedig én se szívesen engedem el magam mellől a történtek után. Nehéz mindkettőnk helyzete, ő pedig még annyira kicsi! - Dany és Alex ott lesznek veled, majd ők segítenek számodra beilleszkedni, rendben? - tűzök a füle mögé egy kósza tincset a szavaim közben. Ez a szőke hajszín... Annyira nem vall ránk, de a kislány természete teljesen olyan, mint egy született olaszé. - És biztos vagyok abban, hogy rengeteg új barátod lesz. Ha pedig mégse éreznéd jól magad az új helyen, akkor csak írj nekem nyugodtan és meglátjuk majd, mit tehetünk. Én is éveken keresztül jártam a Roxfortba, személy szerint nagyon szerettem azt az iskolát, habár azt se szabad elfelejtenem, hogy Alba nemrég miken ment keresztül. Számára talán nehéz lesz beilleszkedni és az is elképzelhető, hogy halasztani kell egy évet, mire ismét képes lesz visszatérni a rendes kerékvágásba, de egyelőre szeretném, ha megpróbálná a dolgot. Hátha az ottani légkör és a tanulás eltereli valamennyire a figyelmét minden másról. - Na, gyere, szerezzünk be néhány holmit! - állok fel végül, majd fogom meg a kezét és vezetem ahhoz a falhoz, ahonnan annak idején az én utam is indult. Jelenleg ő az egyetlen, aki velem tart ide, elvégre Alex elvileg az egyik barátnőjével ment el bevásárolni, Dany pedig... Hát, őt nem faggattam, mivel elég nagy már az önálló döntésekhez. Akit megkérek arra, hogy segítsen számomra, az szerencsére elég rendes, így hát nem sokkal később már ki is nyílik előttünk a bejárat. - Íme, az Abszol út! - terelgetem be rajta óvatosan a lányomat. - A varázslók bevásárlóközpontja. Itt mindent megtalálsz, amire csak szükséges lehet - egészítem ki a mondandóm, majd pillantok körbe. Elég nagy a forgatag jelen pillanatban, nyilván mi is akkor érkeztünk, amikor mindenki más célba veszi az üzleteket. Hosszú napnak nézünk elébe, annyi szent. - A süveg nem kötelező, de talárt hordanod kell - felelem Alba kérdése hallatán. - Van egyenruha, de a szabadidődben azt veszel fel, amit szeretnél. Reális keretek között, természetesen - mosolyodom még el, hiszen a túl dekoratív, sokat mutató öltözékeket ott se díjazzák. Igazság szerint csak azon csodálkozom, hogy Alex révén nem kaptam még ilyesmiről értesítést. - Ha gondolod, vehetünk egy-két normális ruhát is számodra. Mit szólsz? - pillantok le a kislányra. Nem szeretek vásárolni, igazság szerint az ilyesmit sose én intéztem, de Alexre nem bízhatom Albát, mert láthatóan nincs oda érte, Dany pedig így is segít mindenben. Különben is, bűntudatom lenne, ha az anyja halála után még lepasszolnám valakinek. - Szeretnél előtte egy kis édességet enni? - kacsintok rá egy széles mosollyal. Nálam ebéd után jöhet a desszert, de most kivételt tehetünk. A mai egy igazi, apa-lánya nap lesz, Alba pedig bármit kérhet, megkapja. Eddig hétvégi apuka voltam, de mostantól kétségtelenül ez lesz a főállásom...
Dany szerint nagyon meg fogok majd lepődni, amikor megérkezünk arra az Abszol útra, mert ott millió varázslatos és különleges dolog van. Hát tényleg kíváncsi vagyok rá! Alig aludtam éjjel, bár az is igaz,hogy Alex szerintem horkol. Persze tagadja, hogy így lenne, de akkor nem tudom, hogy mit hallottam már nem is egyszer. Szerinte álmodtam, de ha álmodtam volna, akkor mégis hogy lettem volna ébren? Emlékszem, hogy néztem a plafont. De lehet, hogy az ágy is hibás, mert olyan más, mint az enyém. Időbe telik, amíg megszokom az új helyet és még mindig nem értem, hogy miért kell bentlakásos iskolába mennem. Szerettem a régi sulimat, bár anya is azt mondta, hogy nem mehetek oda tovább, mert hát boszorkány vagyok, ahogyan az kiderült nem sokkal a halála előtt. De még nem volt tisztázott minden részlet és én nem foglalkoztam a dologgal, most viszont már minden biztos. Abba a Roxfortba fogok menni, ami egyáltalán nem vonz. Bevallom hiányzik anya. Néha még pityergek kicsit miatta, amikor senki sem lát. Alex biztos kigúnyolna érte, úgyhogy neki aztán biztosan nem mutatom meg, hogy időnként kicsit azér szomorú vagyok. Apuci meg annyira próbál mindenkinek megfelelni, hogy lassan teljesen szétesik. Azért az nem rossz, hogy mindig próbál finom reggelit készíteni. A mama általában műzlit adott, vagy gabonapelyhet tejjel és azért ez a friss reggeli dolog egész jó. De azért mégis csak hazavágyom, főleg hogy állítólag ennek az Angliának nem valami kellemes az időjárása. Miért nem maradhatok Apucival? - Tényleg nem mehetnék egy évvel később oda apuci? Szerintem jól ellennénk ketten. Segítenék a boltban is, ha szeretnéd és jól viselkednék, becs' szó! - próbálkozom be újfent, hogy meggyőzzem, hogy ne küldjön abba az iskolába. Persze nekem fogalmam sincs róla, hogy a kezeletlen mágia milyen hatással lehet egy gyerekre, ami az én esetemben még bonyolultabb, főleg hogy furább dolgokat művelek, mint egy átlag boszorkány és mindezt úgy, hogy apuci is mugli és hát muglik között is él. Ott azért nem lehet csak úgy eltűnni, meg felbukkanni, mert nem értenék, de hát én eddig is nagyon ügyesen titkolam, hogy miket tudok. Azért persze pislogok egy sort, amikor megérkezik a célállomáshoz, mert hát elég sok a különös ruhás ember. Olyanok, mint az a néni, aki nálunk volt nem rég az iskola váltás miatt. És a boltok kirakata is elég különös. Van, ahol mozognak a dolgok, máshol meg állatok vannak és mindenkin ezek a fura köpenyek... - Nekem is így kell majd öltözködnöm abban a Roxfortban? - bökök az állammal egy süveges, taláros nő irányába, de jól látszik a szájhúzásomból, hogy nem nagyon fog tetszeni majd az igenleges válasz. Arról nem is beszélve, hogy ha még azt is megtudom, hogy egyenruhában kell majd járnom és nem hordhatom a kedvenc ruháimat sem és nem én válogatom össze, hogy mit veszek fel reggel... A mama mindent olyan könnyeden vett, a pótapukáim pedig mindent megengedtek, hogy bevágódjanak nála. A suli se volt szigorú, és nem volt nálunk egyenruha sem. Nem fog tetszeni nekem a sok új szabály, az holt biztos.
Csak akkor derül ki, hogy pontosan mi ez az egész, amikor odaérünk és kérdőre vonjuk azt a nőt. Vajon felfogta, amikor elszórta az átkot, hogy nem csak arra lesz hatással, akinek szánta, hanem lényegében másokat is kínozni fog majd vele, sőt megölni? Vajon el tud majd számolni a lelkiismeretével, ha a szemébe mondjuk, hány embernek okozta a halálát? És ezek csak azok, akikről tudjuk, de ki tudja, hogy még akad-e más is? Lehet, hogy Dylannek akart rosszat, de végeredményében nem ő volt a fő áldozat, hanem azok, akik meghaltak miatta. - Talán, de akkor is ilyesmit tenni... Fel sem fogta, ha jól sejtem, hogy mit szabadított el vele. Nem is tudom, ha ott állunk majd vele szemben... - összeszorítom a számat, mert ez azért elég nehéz. Nem tudom, hogy mit teszek majd, hogy mi lenne a megérdemelt jussa. Ha nem szándékosan ölt meg másokat, attol még megtette, miatta halt meg a húgom és még több másik lány is. Nem úszhatja meg csak úgy bűntetlenül akkor sem, ha nem tudta, hogy mi fog történni, vagy ha nem akarta, hogy ez legyen a vége. Egyszerűen nem volt joga mások életét elvenni, csak mert dühös volt valakire, aki csúnyát mondott a lányának! - Ne köszönd meg kérlek. Én... a legelejétől tudni akartam mi történt. A szemébe akarok nézni annak, aki miatt meghalt a húgom. Bűnöst akarok! Érted?! - talán kissé fel is csattanok a végén, de aztán nagy levegőt veszek, hogy lassan kifújjam és megnyugodjak. Nem akarom, hogy úgy tűnjön csak azért vagyok itt, mert neki akarok segíteni. Az egész a húgom miatt van, és igen képes lettem volna ártani Dylannek... talán, ha bebizonyosodik, hogy miatta történt? És ha nem találok igazi bűnöst, akkor mi lesz? Abban reménykedem, hogy ez a kínzó nyomás, amit minden nap érzek azóta, hogy kiderült nem csak, hogy meghalt a húgom, de egy kislányt is hátrahagyott, talán megszűnik majd, vagy enyhül, ha elmondhatom, hogy tettem valamit, hogy megtaláltam a gyilkosát. Abban tökéletesen igaza van hát, hogy nem érnek sokat a szavak. Vádolom magamat és nem hiszem, hogy megtudnék ettől szabadulni, ha nem tennék érte, hogy jobban érezzem magamat. Egyszerűen muszáj válaszokat kapnom a miértekre. - Jól van, nyolckor, ott találkozunk és megoldjuk ezt... valahogy. - vagy legalábbis a végére járunk, már az is valami, ha kiderül az igazság, és meg tudjuk állítani. Arra nem akarok gondolni, hogy ha mi van akkor, ha az a nő már nem él. Azt mondta a kobold, hogy csak úgy szűntethető meg az átok, ha az veszi le, aki elhelyezte, de ha már meghalt? Még egy aggódó pillantás erejéig a szemébe nézek, de aztán egy halk pukkanás kíséretében eltűnök a szeme elől, hogy hazamenjek legalább egy kézitáskányi holmiért, amivel utazhatok, no meg nem ártanak az iratok sem, hiszen muglik között kell utaznunk és ott azért bőven akadnak betartandó szabályok. Nem ülhetünk fel csak úgy egy gépre.
//
