Marietta & Astrid

Astrid-nak igaza van. Hiába mondom azt magamnak, hogy valamitől - ha mást nem az időtől -, majd könnyebb lesz, de ezt eddig nem tapasztaltam. Csak rosszabb lesz, mert az, hogy tudom apa állapotát, csak arra tereli a figyelmemet, ha vele vagyok. Nem tudok nem figyelni rá, egyszerűen ez túl sok, és hiába tudom tökéletesen az állapotát, ez egyáltalán nem jelent semmit. Az idő hazudik, mert hiába mondják, hogy időnk, mint a tenger, ez nem igaz. Mindig attól félek, hogy a bagoly bármikor megérkezhet a hírrel, s ha nem jön meg a szokásos időpontokban apu levele, már attól is kissé megijedek. Aztán persze csak kiderül, hogy a bagoly öreg volt vagy fáradt.
Tudom, hogy Astrid elvesztette már a szüleit, s így ő igazán át tudja érezni a helyzetemet. Talán azzal, hogy sosem lesz könnyebb, arra célzott, hogy tényleg soha. Ha mégsem, akkor is van értelme ennek a magyarázatnak. Idő előtt elveszíteni valamelyik szülődet, s végignézni, ahogy haldoklik... Ezt senkinek sem kívánom, túl sok szenvedéssel és aggodalommal jár. Arról nem is beszélve, hogy hatalmas önuralomra is szükség van mellette, hogy ne sírjon folyamatosan az ember. A lényeg az, hogy ez az egész minden szempontból nézve szomorú és tragikus, sehogy sem tudjuk túltenni rajta magunkat.
- Oh, hát akkor ezt is köszönöm - mosolyodom el, mikor felajánlja, hogy ő bármikor meghallgat. Talán a végén még kiderül, hogy van köztünk valami hasonlóság a szülői halálokon kívül, és többek leszünk, mint két évfolyamtárs, aki néha összeül beszélgetni. Eddig nem gondoltam bele ilyenekbe, hiszen ott van nekem Cho, aki már első óta a legjobb barátom, azonban ezt a helyzetet ő nem hiszem, hogy igazán át tudná érezni.
- Persze, az jó lenne, csak akkor még felszaladok a papírokért és a borítékért - válaszolok gyorsan, s már megyek is fel a már említett dolgokért. Kórlap, levél, toll, boríték. Azt hiszem minden megvan, így már megyek is vissza a klubhelyiségbe, majd Astrid-dal együtt elindulunk a bagolyház felé. Útközben ő más irányba megy tovább, s ekkor elköszönök tőle, majd elválnak útjaink, én pedig megyek tovább a baglyok felé, remélve, hogy van ott még olyan madár, aki nem landol borzalmasan. Anya kiakadna, ha megint összetörik egy váza...

A furán fogalmazást még enyhe kifejezésnek mondanám néhány részére a kórlapoknak. Azok az idétlen rövidítések, amik miatt néha három könyvet kell átolvasnom, hogy rájöjjek, mégis mit takar, néha már megőrjítene. De tényleg, olyan nehéz lenne normális, érthető nyelven megfogalmazni a problémákat? Olyan nagy kérés lenne?
Csak nem tudom kimondani azt a bizonyos szót. Az állapotot, ami a végét jelenti mindennek. A pillanatot, amitől kezdve már semmi sem lesz ugyanaz. Apa még itt van velünk és mindenben segít nekünk, amiben tud, rengeteg tanácsot ad és mindig érzem a leveleimben a benne felgyülemlett hatalmas szeretetet, valamint a megbánást, mert ő is nehezen tudja elfogadni, hogy majd itt kell hagynia minket. Csak sírok és arra eszmélek fel, hogy Astrid átölel.
- Nem tettél semmit, attól csak könnyebb lesz, ha beszélek róla -mondom suttogva a könnyek között. Igazából tényleg így van. Ha megoszthatom valakivel az érzéseimet, akkor könnyebb lesz később elfogadnom. Éppen ezért volt hatalmas megkönnyebbülés, mikor Cho-nak is elmondtam. Apa úgy gondolja, hogy ha ettől nekünk jobb, akkor osszuk meg a barátainkkal ezt a problémát, mert tudja, hogy akkor ők mellettünk állnak majd végig és utána is, hogy megkönnyítsék számunkra a visszatérést a rendes kerékvágásba.
- Igyekszem, bár ez több száz kilométeres távolságból nem könnyű - válaszolom Astrid tanácsára. Mindent azért csinálok, hogy apa boldog legyen és érezze, nem volt hiába semmi sem, amit csinált. Ezért akarok én is auror lenni, mert ezzel még közelebb tudhatom majd magamhoz és egy részem úgy érzi majd, hogy mindig velem lesz. De ez így is van. Apa emléke sosem fog elmúlni, azután, hogy elmegy, bennünk továbbra is élni fog, továbbra is ugyanúgy fogjuk őt szeretni és örökre hiányozni fog nekünk. Rengeteget köszönhetünk neki, főleg Abi, aki rengeteg dologban hasonlít rá, talán ezért is lesz neki nehezebb majd őt elengedni...
- Köszönöm - csak ennyit tudok kinyögni, mert erre nem lehet mást mondani és már megszoktam, hogy mindenki sajnálgat minket emiatt aki tud apa betegségéről. Még szerencse, hogy nem kotyogjuk szét mindenkinek, mintha olyan nagy hír lenne... Utálnám, ha a fél suli tudná és emiatt szánakoznának fölöttünk. Kikeresek egy zsepit az egyik zsebemből, megtörlöm a szememet, majd kifújom az orromat - sosem értettem, hogy a sírástól miért kell mindig orrot fújni... Nincs benne logika. - Bocsánat... Hogy így rád zúdítottam mindezt... Nem kellett volna... -kezdek el hirtelen szabadkozni. Ilyenkor mindig olyan érzés, mintha tökre tetem volna a másik hangulatát is és emiatt mindig rosszul érzem magam, bár tudom, hogy Astrid más. Ő már elveszítette a szüleit, ő át tudja érezni a fájdalmamat, talán elnézi nekem, hogy így kifakadtam neki...

Ahogy Astrid, úgy én is remélem, hogy most már minden rendben lesz vele. Elég durva sebei vannak, s ő alig szisszent fel a fertőtlenítés közben. Hát én biztos nem tűrtem volna ennyire... Utálom, amikor a sebeimet fertőtlenítik, valahogy mindig is kirázott tőle a hideg.
Miután végeztünk Astrid felszaladt a hálókörletbe - gondolom a varázslatos szuperkenőcsért - én pedig elpakoltam, s ezután a klubhelyiségben futunk újra össze.
- Csak nem lesz ennyire durva másodszor is... - mondom elgondolkozva. Vajon Piton tényleg ennyire élvezi, ha a diákjai szenvednek? Mármint ezt úgy értem, hogy képes lenne még egyszer így megkínozni őket? Ez beteges... Nagyon beteges...
Astrid kérdését meghallva eszembe jut apu kórlapja is, amit sikeresen fent hagytam, pedig vissza kell neki küldenem. Bezzeg a válaszok apa kérdéseire itt vannak a levélben, hogy mi mit jelent a lapon. Hozom a formámat, mint mindig, s ezen el is nevetem magam egy kicsit. Már nem tehetek mást, magamon is nevetek, hogy picit ne legyek szomorú apa betegsége miatt. Hiába, tudom, hogy idővel elérkezik a végső stádium és meghal, de csak abban tudok reménykedni, hogy ez minél később következik be. Én meg a nagy szám pedig persze, hogy nekiállunk hangosan gondolkodni, miért is ne? Ennyit arról, hogy nem sajnáltatom magam másokkal azért, hogy apu leukémiás. De attól meg csak könnyebb lesz, ha beszélhetek róla valakinek és mivel tudom, hogy Astrid már elvesztette az apukáját, úgy gondolom, ő megérti majd. A levél feladásával még várhatok egy kicsit, hiszen hamar ráaggatom egy bagolyra, hogy vigye el haza. Leülök barátnőm mellé, majd szomorú arccal fordulok felé.
- Hát... Igazából most jól van, legalábbis a lapjából ezt szedtem ki. Mindig megkér, hogy fussam át, mert ő nem nagyon ért az orvosok nyelvén - halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy eszembe jut, mikor először kért meg erre a nyáron. Csak forgatta az orvosi jelentést vagy fél óráig, majd odanyújtotta, hogy nézzem meg, hátha én tudom értelmezni, ha már a Hollóhátba kerültem. Érzem, hogy a sírás mindjárt kitör rajtam. Mindig ez van, ha arra készülök, hogy kimondjam hangosan a betegségét, s miután sikerül, mindig elsírom magam. Érzem, hogy ez talán most sem lesz másképp. Nagy levegőt veszek, sóhajtok egyet, majd befejezem a mondandómat. - Apánál közel egy éve leukémiát diagnosztizáltak... Ez pedig gyógyíthatatlan, és nem tudom, mi lesz, ha a teste végleg megadja magát. Az orvosok szerint nagyon erős a szervezete, szó szerint harcol a betegséggel, de ez nem jelent semmit... Idővel úgyis... - nem tudom befejezni a mondatot. Elsírom magam, s kezeimmel próbálom letörölni a könnyeket az arcomról, de mindig újabbak kerülnek oda. Képtelen vagyok kimondani, hogy meghalhat.

Csak ennyi? Egy kicsit lent volt a konyhában takarodó után, és ilyen büntetőfeladatot kapott? Az a tanár nem normális... Mégis mi van vele, talán élvezi nézni, ha a diákjai szenvednek egy ilyen apróság miatt? Ráadásul szegény Astridnak még jövő héten is mennie kell és lehet, hogy újra át kell éreznie ezeket a fájdalmakat. Nem irigylem érte, egy cseppet sem irigylem...
- Előre is köszi, már most látom, hogy nagy hasznát veszem majd - mondom mosolyogva, de azt persze nem teszem hozzá, hogy a húgom is. Amilyen béna tud néha lenni, azt hiszem muszáj lesz megtanítanom majd neki ezt a bűbájt. Lehet, hogy csak a kviddics teszi, de szinte mindig van valami kosz - minimum sár - a ruháján, és bár lehet, hogy ez őt nem zavarja annyira, mint engem, de talán egy ilyen bűbájnak azért ő is a hasznát venné. A végén még közölné, hogy ez végre egy normális varázsige, aminek hasznát is veszi. Tény, abban egyet kell értenem vele, hogy számtalan olyan van, amit ötletem sincs, hogy milyen szituációkban lehetne használni, de valaki megalkotta, a tananyag része lett, tehát tudni kell...
Míg én nagy nehezen megtalálom az elsősegély dobozt, addig megkértem Astrid-et, hogy mossa le a vért a kezeiről. Miután megvan a doboz a szükséges kellékekkel nekilátok a sebek tisztításának, fertőtlenítésének. Szépen nyugodtan, gondosan teszem ezt meg, figyelve rá, hogy lehetőleg minél kevésbé fájjon barátnőmnek. Igazából Astrid sosem volt számomra ellenséges, mindig is a barátomnak tartottam, hiszen itt a házban olyanok vagyunk együtt mint egy nagy család. Nincs olyan köztünk, aki unszimpatikus lenne számomra azok közül, akiket ismerek, mert azért valljuk be, nem ismerhet az ember mindenkit a házából, mert az rengeteg embert jelentene. Valamint azt is tudom, hogy ha most én lennék Astrid helyében, akkor ő is segítene nekem, vagyis inkább remélem, hogy így lenne...
A serlegtisztítós kérdésemre pedig egy hasonlóan poénos választ kapok. Legalábbis én elnevetem rajta magam, még akkor is, ha Astrid-nak nem az volt vele a célja. Hamar végzek is a sebek fertőtlenítésével, majd én is megmosom kezeimet, hogy ne ragadjak a löttytől.
Míg Astrid elfut - gondolom a már említett csodakenőcsért -, addig én elpakolok a mosdóban. Visszateszem a kis üveg fertőtlenítőt, a kötszert - amit gőzöm sincs, hogy először mégis minek vettem ki - és a maradék vattát, majd az elsősegélydobozt bezárva visszahelyezem a helyére a szekrénybe. Kíváncsi vagyok, vajon fogja e használni ezt még valaki rajtunk kívül... Miután végeztem a pakolással visszamegyek a klubhelyiségbe, ahol Astrid már a kanapén ülve kenegeti a kezét. Kérdését először nem értem, mert hirtelen nekem sem jut eszembe, aztán csak leesik, hogy a levelet akartam elküldeni apának.
- Igazán nincs mit. Mondanám, hogy máskor is, de az úgy jönne ki, mintha azt akarnám, hogy újra megsérülj - mondom mosolyogva, majd a kérdésére is válaszolok, miután eszembe jut, hogy sikerült fent hagynom pár fontos papírt a szobában, amiket el kell küldenem apunak. - A Bagolyházba készültem, hogy elküldjek egy levelet apunak. Jó is, hogy rákérdeztél, különben jöhetnék vissza a kórlapjáért - mondom nevetve a saját feledékenységemen. Tulajdonképpen ez eléggé bizarr, azon nevetek, hogy a kórlap fent maradt, vagyis ebből most úgy jön ki, hogy apa betegségén nevetek? Te jó ég, mennyire össze tudom kutyulni a dolgokat... Már azt hiszem páran tudják is, hogy apa leukémiás, mer Abi nem tudja befogni a száját és mindenkinek képes erről panaszkodni... Hihetetlen, hogy nem tudja ezt megtartani a közeli barátainak meg a családnak... Elég szívszorító már így is az egész dolog...
De az is lehet, hogy Astrid-hez még nem jutott el a hír és nem is tudja, hogy apukám leukémiás. Ennyit rólam is meg a nagy számról, semmiben sem vagyok különb, mint a húgom.

Tudtam én, hogy Piton, tudtam én! Csak ő lehet annyira elmebeteg, hogy azt élvezze, ahogy egy fiatal lánynak fájdalmai vannak - a gőzöm sincs mitől -, és sebes lesz a keze - a gőzöm sincs mitől. Nem fogom firtatni, hogy mi történt, mert biztos nem beszélne róla szívesen, jobban érdekel inkább az, hogy mégis mi miatt kaphatott Astrid büntetőmunkát. Na persze, pont ő...
- Ne vedd tolakodásnak, de miért kaptál büntetőmunkát? Ráadásul pont ilyent? - teszem fel érdeklődve a kérdést, miközben megyünk át a mosdóba. Felkapom talárját is, hogy a vért kitisztítsuk belőle, de állítása szerint van erre egy jó bűbája, így a ruhadarabot csak leteszem az egyik tükör alatti polcra. - Akkor azt majd nekem is elárulhatnád

[You must be registered and logged in to see this image.]

- mondom nevetve -, jól jönne néhány futás után, hogy kiszedjem a fűfoltokat a ruhámból.
Nem tehetek róla, de imádok extrémebb terepen futni. Ott, ahol vannak fák, szikla, víz, vagy akármi, ami miatt a táj érdekesebb és bonyolultabb. Sosem rajongtam a síkságokért, az nem az én világom. A mosdóba érve látom, ahogy kezeit a csap alá tartja, óvatosan megnyitom a hideg vizet, mert tudom, hogy az még mindig kellemesebb lesz számára.
- Akkor míg én megkeresem, te próbáld meg lemosni a kezedet, hogy legalább a sebhelyeket lássuk -mondom félig már a szekrények felé fordulva, majd kinyitom az elsőt. Törölközők, szappanok és még több törölköző, tehát itt nincs. Kinyitom a másodikat is, amiben néhány törölközőn kívül ott van a doboz, benne kötszer és a fertőtlenítő, hozzá pedig még némi vatta is, mindegyik bontatlan csomagolásban. Nem is csodálom, hiszen mindenki egyből rohan a gyengélkedőre, ha valami baja van...
A kellékes dobozzal a kezemben lépek vissza Astridhoz, s nyugodtan tapasztalom, hogy túlélte az első megpróbáltatást, a vizet. Talán még jó is, hogy hidegebb vizet engedtem neki, mert az valamennyire a fájdalmat is enyhíti, így talán a fertőtlenítés ne lesz számára annyira megterhelő, mint amúgy lenne. Kiveszek egy darabka vattát, öntök rá a fertőtlenítőszerből, majd óvatosan elkezdem a kis sebeket kezelni.
- Szólj, ha nagyon csíp és akkor tartunk szünetet - mondom miközben lassan, figyelmesen végem a dolgomat. Ki hitte volna, hogy én ilyesmire is képes vagyok? Mondjuk, ha majd auror leszek, akkor biztos nekem is lesznek sérüléseim, de ez cseppet sem érdekel, mert imádom a kalandokat, nekem kell az akció, a veszély, csak sajnos az még messze van, vissza van még pár év tanulás, de csak kibírom...
- Pitontól nem is várhattad, hogy majd serlegeket kelljen tisztogatnod, vagy könyveket pakolgatni - mondom nevetve, miközben elképzelem a Mardekárosok házvezetőjét a serlegek között, ahogy arról dirigál, mégis hogyan kell azokat helyesen fényesíteni. Egyáltalán nem tűnik reálisnak...

Segítség? De mégis mihez? Meglepetten pillantok rá, aztán megfordul és meglátom kezeit. Véresek, nem is kicsit, hanem nagyon. Sebhelyek tömkelege éktelenkedhet a bőrén, de nem tudom igazán kivenni mégis mennyi és hol. Mégis mit csináltál Astrid? Nem ilyennek ismertem meg és nem csodálom, hogy egyedül nem megy neki a fertőtlenítés. Valószínűleg durva fájdalmai lehetnek és a sebek kitisztításakor ez csak fokozódni fog. Mielőtt megszólalhatnék, ár kapom is a választ a keletkező kérdésemre: hogyan szerezte ezeket a sebhelyeket? Astridet nem úgy ismertem meg, mint aki gyakran megy büntetőmunkára, igazából a házunkból alig van olyan szerintem, aki valaha kapott is, akár egyet vagy kettőt.
- Mégis ki az az elmebeteg tanár, aki ilyen büntetőmunkát ad?  -teszem fel a kérdést felháborodva, de a választ sejtem. Csak a Mardekár házvezetője, Piton lehet ennyire szadista. Biztos élvezte, hogy szegény lánynak fájdalmai vannak. De látom, hogy Astrid már a mosdó felé indul, s én felkapom véres talárját, majd vele tartok. - Segítek, és ezzel is kezdhetünk akkor valamit. Ha szerencsénk van, akkor elég lesz csak beáztatni - mondom egy kacsintás kíséretében. A levelet később is ráérek megírni és elküldeni, az évfolyamtársamnak most nagyobb szüksége van rám. Beérve a mosdóba megpróbálom jobban szemügyre venni a sérüléseket, s ekkor eszembe jut egy bűbáj. Még szerencse, hogy ebből a tantárgyból elég jónak számítok.
- Van két bűbáj sebek kezelésére, de csak az egyik jut eszembe, amikor a sérült részre szoros kötés tekeredik a bűbáj hatására. A másik elvileg elállítja a vérzést is, de az nem jut eszembe, szóval nekünk kell kitisztítanunk. Van nálad valami alkohol vagy fertőtlenítőszer? - kérdezem rutinosan, hiszen mielőtt bekötözzük ki kell tisztítani a sebeket. Talán ez még fájdalmasabb lesz, mint az, ahogyan szerezte őket, hiszem a fertőtlenítőszer csípni fogja a sebeket. - Ha nincs, akkor vízzel leszünk kénytelenek elérni ugyanazt a hatást, vagy tudsz valamit arról, hogy van-e elsősegélydoboz valahol a klubhelyiségben és ha igen, akkor hol? - teszek hozzá még egy kérdést, hiszen nekem ötletem sincs, hogy hol lehet, ha egyáltalán van, mert én mindig lemegyek a sérüléseimmel a gyengélkedőre. Azt azonban megértem, hogy Astrid miért nem tette ezt, biztos a büntetőmunka miatt. Vajon mit követett el, hogy oda került?

"Vegyék föl tetemét. Ily látomás
Szép a mezőn, de itt szemlélve más.
Menj, lőjenek sort!"
Ezen sorokkal végződik a mai olvasmányom: Shakespeare Hamletje. Nem tudom, hányadszorra olvastam már, mint z összes többi darabját, de még mindig lenyűgözőnek tartom őket. Imádok mindent, amit ez a férfi írt. Csak úgy szívom magamba minden szavát, még akkor is, ha már vagy huszadszorra olvasom. Macbeth, Othello, Lear király, III. Henrik és János király, valamint Rómeó és Júlia, a sort még folytathatnám, de nem teszem, mert az rengeteg mű, és én sem tudok közülük kedvencet választani akárcsak a legtöbben a hozzám hasonló Shakespeare imádók közül.
Miután befejezem a művet, becsukom, s az éjjeli szekrényemre helyezem a már kissé agyonolvasott könyvet. Az ágyon fekve rápillantok az órámra, s megállapítom, hogy ideje lenne küldenem haza egy levelet. Nem tudom, hogy a húgom meg tette-e már, vagy sem. Azt sem tudom, hogy egyáltalán milyen gyakran ír haza, de ez az ő dolga. Lehet, hogy engem jobban érdekel apa egészségi állapota, mint őt? Igaz, nem lennék meglepve, hiszen túl sok dologban különbözünk. Én mégis kiállok mellette, biztatom és próbálok neki segíteni - persze, amikor ő is engedi.
Szombat van, így az egyenruhát inkább hanyagoltam mára és egy farmert viselek egyszerű, bordó pólóval és fekete pulcsival. Belebújok a tornacipőmbe, felkapok egy tollat és némi papírt, majd elindulok a klubhelyiség felé, ahonnan majd a Bagolyházba megyek.
Amint leérek a lépcsőn, lépek még kettőt, majd megállok, hiszen van itt valaki. Magas, szőke hajú lány. Aztán jobban megnézem, s észreveszem, hogy ki is az. Közelebb lépek hozzá, s utána szólalok csak meg.
- Astrid? Valami baj van? Olyan... Furcsának tűnsz - állapítom meg, ahogy végigpillantok rajta. Mégis mi történhetett vele? Pont vele? Hiszen eddig semmi olyant nem művelt, ami miatt rosszul érezhette magát, most mégis... Annyira... Talán sápadtnak mondanám, vagy ijedtnek, esetleg fájdalmakkal küszködőnek.